Itt a sötétség ideje… az árnyak |
körülszaglásznak… fázom a sötéttül… |
Halál? vagy élet?… – látni akarok! |
a járható híd csak a fényből épül! |
|
Felsrófolom a villanyt… és köröttem |
a régi únott tárgyak mind felélnek: |
rabságom cellája… kínom keresztje – |
de legalább látja sorsát a lélek! |
|
Kis üvegcső: fényszál a zárt palackban – |
így él a költő is, magába zárva; |
köréje zord üvegkörte feszül |
s a fénylő mag fakul, senki se látja… |
|
Csavarjátok fel! szikrázzon a fénye! |
S verjétek vissza ti ezerszeressen! |
Arra való, hogy véle lássatok, |
hogy milljó szeme lelketekre essen! |
|
Csavarjátok fel! Oly közel a gomb! |
Ott van a lélek felmeredt falában! |
Ott van az élet meredélyein |
és ott is, ott is ott van, a halálban!… |
|
Csavarjátok fel! Nem sokba kerül! |
Húsz pengőt se kap verséért manapság. |
S a dicsősége: az a zárt palack, |
mit úgy hívnak, hogy: igazság és rabság… |
|
|