(1) Az Úr 1245. esztendejében Plano Carpininak mondott Johannes fráter a ferencesek rendjéből, akit a pápa úr egyik rendtársával együtt a tatárokhoz küldött, húsvétkor elindulván* a franciaországi Lyonból, ahol is a pápa tartózkodott, Lengyelországba utazott. Boroszlóban* maga mellé vett ugyanezen rendből egy harmadik frátert, név szerint Benedictust, nemzetiségét tekintve lengyelt, hogy fáradalmaiban és gondjaiban társa s a tolmácsa legyen. Konrád* lengyel herceg segítségével eljutottak Kijevbe*, Oroszország városába, mely most tatár uralom alatt van. Az itteni polgárok elöljárói vezetőket adtak melléjük hatnapi járóföldig, egészen a tatárok első őrségéig, ahol Kunország* kezdődik.
(2) Az őrség parancsnokai pedig, miután meghallották, hogy ők a pápa követei, ajándékokat kértek és kaptak tőlük. Minek megtörténtével a két megnevezett fráter: Johannes és Benedictus – a harmadik ugyanis megbetegedett – a magukkal hozott lovakat és kísérőket a felszólításnak megfelelően e helyütt hagyva, épen megőrzött poggyászaikkal a tatárok lovain a második őrségig jutottak. És így tovább, lovakat váltva, számos őrségen keresztül.
(3) Harmadik napon egy bizonyos sereg vezéréhez értek, aki nyolcezer harcos élén parancsnokolt; tisztjei ajándékokat követelvén és fogadván tőlük, Korenza* elé vezették a frátereket.
Az kikérdezte őket jövetelük okáról s hogy miféle ügyben fáradoznak; miután tudomásul vette, saját embereiből három tatárt adott melléjük, hogy gondoskodjanak számukra lovakról és élelemről, míg csak seregről seregre haladva el nem érkeznek a Batu* nevű vezérhez, aki egyike a tatárok legfőbb fejedelmeinek, s aki Magyarországot is elpusztította.
(4) Útjuk közben átkeltek a Dnyepernek* és Donnak mondott folyókon; több mint öt hetet töltöttek úton, Invocavit vasárnapjától* kezdődően egész nagycsütörtökig*, amikor is megérkeztek Batuhoz; a nagy Etil folyó mentén leltek rá, melyet az oroszok Volgának neveznek, s melyről azt vélik, hogy az a Thanais*.
(5) Batu tisztjei aztán kikövetelték tőlük az ajándékokat, éspedig negyven hódprémet és nyolcvan borzprémet. Az ajándékokat aztán két megszentelt tűz között vitték át, és a barátokat a holmit követni késztették, mert a tatároknál ily módon szokás a követeket és ajándékokat tűz által megtisztítani. A tüzek mögött egy szekér állott, benne a kán* aranyszobra, melynek szintén hódolni szokás, de mert a fráterek az imádást kereken megtagadták, csak főhajtásra köteleztettek. Batu meghallgatta és szavanként vizsgálóra vette küldetésüket, majd öt nap elmúltával, azaz húsvét utáni kedden*, levelével s a már említett tatár vezetőkkel együtt útnak indította őket a nagy kán* fiához, név szerint Güjük kánhoz* a tatárok hazájába.
(6) Elbocsátást nyertek tehát Batu vezértől, és tagjaikat bepólyázván, hogy a lovaglás fáradalmait elviseljék, két hét elteltével túljutottak Kunországon. Kunországban pedig tenger sok ürmöt leltek. Azt a földet ugyanis egykor Pontus*-nak mondották, s Ovidius ekként emlékezik meg a Pontusról: „Széles réteken át keserű üröm meredez.”* A Kunországot átszelő fráterektől jobb kézre esett a szaksziniak földje*, kiket mi gótoknak tartunk*, ezek keresztény hitűek, azután az alánok*, akik keresztények, majd a kazárok*, akik szintén keresztények; ebben az országban van Ornach, egy gazdag város*, melyet a tatárok vízzel elöntöttek, úgy foglaltak el; azután a cserkeszek*, akik ugyancsak keresztények, majd a grúzok*, akik hasonlóképpen keresztények.
(7) Előzőleg Oroszországban bal felől voltak a mordvinok*, ezek pogányok, és fejük nagy része hátul le van borotválva; azután a bolgárok*, akik pogányok, azután a baskírok*, akik a régi magyarok. Azután következtek a cynocephales-ek, a kutyafejűek*, majd a parossziták*, akiknek kicsiny és szűk szájuk van, és semmit sem tudnak megrágni, hanem italokat vesznek magukhoz, s a húsok és gyümölcsök illó párájával táplálkoznak.
(8) Kunország határán átkeltek egy folyón, melynek Jajik* a neve; itt kezdődik a kanglik földje*. Húsznapi járóföldet tettek meg rajta keresztül, kevés emberrel találkoztak, de igen sok mocsarat, kiterjedt sós tavat és sós folyót találtak, melyeket mi a meotiszi mocsaraknak* vélünk, további nyolc napig egy aszály sújtotta nagy, széles homoksivatagon keltek át. A kanglik országa után Turkiába értek, itt először egy nagy várost találtak, Jangi–kentet*. Turkiát* mintegy tíz nap alatt járták meg; Turkia lakosai mohamedánok. Turkia után egy Karakitajnak, azaz Fekete Kitajnak* nevezett országba léptek, ezek pogányok; itt egyetlen várost sem találtak, és balról az általuk Kaszpi-tengernek* vélt tengert találták. Ezután a najmanok földjére* léptek; itt egyetlen várost vagy falut sem találtak; valamikor a najmanok voltak a tatárok urai. Ezután Mária Magdolna ünnepén* elértek a tatárok földjére, s ott találkoztak a kánnal egy nagy tábornál, melyet ők Sira ordának* hívtak. Itt négy hónapon át időztek, és jelen voltak a fejedelmük, Güjük kán* megválasztásánál.
(9) Ugyanez a Benedictus Polonus fráter szóban arról tájékoztatott minket, hogy ők ketten e helyütt mintegy ötezer tekintélyes és hatalmas urat láttak, az első napon valamennyit brokátba öltözve, a kánválasztáson megjelenni, de sem ezen a napon, sem a következőn, amikor is fehér bársonyban jelentek meg, nem jutottak egyezségre, a harmadik napon azonban, amikor bíbor bársonyba öltözve összegyűltek, megegyeztek, és ünnepélyes választást tartottak. Ugyanez a fráter azt is tanúsította, hogy még mintegy háromezer, a világ különböző tájairól érkezett követ volt jelen, akik választ, levelet, adót vagy rengeteg sok különféle ajándékot hoztak az említett udvarba. Közéjük sorolták az említett két beöltözött frátert is, akik kényszerűségből ruhájuk felett brokátot viseltek, mert egyetlen követ sem láthatta meg a választott és megkoronázott király ábrázatát, hacsak nem volt megfelelően felöltözve.
(10) Bevezettetve a Sira ordába, vagyis a kán sátrába, ott látták őt megkoronázva, csodálatos ruhában tündökölve ülni a sátor közepén, valami emelvényen, melyet arany és ezüst díszített gazdagon, és felül mennyezettel volt ellátva. Négy irányból lépcsőn lehetett feljutni rá. Három feljárat elölről vezetett az emelvényre: a középsőn egyedül a kán ment fel és szállott le, a másik kettőn a nagyurak és közrendűek, a negyediken pedig, mely hátul vezetett, anyja, felesége és rokonai mentek fel. Hasonlóképpen a Sira ordának is három kapuszerű bejárata van, a középső s egyben legnagyobb, mely messze felülmúlja a többit, állandóan nyitott és teljességgel őrizetlen, lévén hogy azon keresztül egyedül a fejedelem lép be és távozik; ha valaki más lépne be rajta, könyörtelenül megölnék. A két másik oldalsót zárak biztosítják, és szigorú fegyveres őrség őrzi, ezen keresztül járnak be a többiek tisztelettel és a büntetés félelmétől eltelve.
(11) Harmadik napon a tisztségviselők és tolmácsok által meghallgatást nyert – vitával és fontolgatással egybekötve – a pápa úr üzenete, utána pedig a frátereket elküldték a kán anyjához*, akit egy másik helyen találtak meg, hasonlóképpen egy igen szép, hatalmas sátorban trónolva; ő nagyon udvariasan és barátságosan bánt velük, majd visszaküldte őket fiához. Mialatt itt tartózkodtak, gyakorta jöttek össze a tatárok közt élő grúzokkal*, akiket a tatárok eléggé megbecsülnek, mert serények és harciasak. „Georgiaiaknak” azért hívják ezeket az embereket, mert csatáikban Szent Györgyöt hívják segítségül, őt tekintik patrónusuknak, és minden más szent felett tisztelik; szentírásaikban a görög nyelvet használják, és szállásaikon, valamint szekereiken keresztet hordanak. Istentiszteletükön a görögök szertartásait követik a tatárok között*.
(12) Miután tehát a fráterek küldetésüket, melyért útra keltek, bevégezték, elbocsátást nyertek a kántól, s megkapták annak pecséttel ellátott levelét*, hogy a pápa úrhoz visszavigyék; a babilóniai szultán* követeivel együtt nyugati irányban haza indultak, és miután tizenöt napot együttesen haladtak, a mondott követek délnek kanyarodva elhagyták őket. A barátok pedig nyugat felé haladtak előre, és Kölnnél átkelve a Rajnán, visszatértek a pápa úrhoz Lyonba, és átnyújtották neki a tatár kán levelét, mely lefordítva a következőképpen hangzik*.
(13) „Isten ereje, minden ember kánja hiteles és igaz levelét küldi a nagy pápának. Tanácsot tartva a velünk való béke felől, te, pápa és az összes keresztény, elküldötted hozzánk a te követedet, amint azt tőle magától hallottuk és leveledben bennfoglaltatik. Ha tehát velünk békét akarsz, te, pápa; és az összes király és hatalmas, semmiképp se mulaszd el, hogy a béke megkötésére hozzám járuljál, s akkor majd meghalljátok az én válaszomat s egyben akaratomat.
A te leveled azt tartalmazza, hogy meg kell keresztelkednünk s keresztényekké kell válnunk. Erre röviden azt válaszoljuk, hogy nem értjük, miként kellene ezt megtennünk. A másik dologra, amit leveled tartalmaz, hogy tudniillik csodálkozol az embereknek, főképpen a keresztényeknek, de kiváltképpen a lengyeleknek, morváknak és magyaroknak* ekkora öldöklésén, olyképpen felelünk neked, hogy ezt sem értjük. Mindazonáltal nem akarunk abba a látszatba kerülni, hogy teljességgel válaszolatlanul hagyjuk, ezért ekképpen felelünk meg rá: Mivel ők Isten üzenetének, valamint Dzsingisz kán és a kán* parancsolatának nem engedelmeskedtek, és nagy tanácsot tartva megölték a követeket, ezek miatt Isten azt parancsolta nekünk, hogy pusztítsuk el őket, s a kezünkre adta őket. Egyébként ha nem Isten tette volna ezt, ember ember ellen mit tehetett volna? De ti, nyugat emberei, azt hiszitek, hogy csak ti vagytok keresztények, s a többieket lenézitek. De ugyan miképpen tudhatjátok, hogy Isten kire fordítja az ő kegyelmét? Mi viszont Istent imádva s az ő erejéből kelettől nyugatig elpusztítottuk az egész földet. S ha ez nem Isten ereje lett volna, az emberek mit tehettek volna? Ha viszont elfogadjátok a békét, és erőtöket hajlandók vagytok átadni nekünk, semmiképpen ne mulaszd el, te, pápa, hogy a keresztény hatalmasságokkal együtt a béke megkötésére elibém járulj; és akkor tudni fogjuk, hogy békét akartok velünk. Ha ellenben nem hinnétek Isten és a mi üzenetünknek, és a hozzánk hívó tanácsunkra nem hallgatnátok, akkor bizonyosra fogjuk tudni, hogy háborút akartok velünk. Hogy azután mi fog történni, azt nem tudjuk, egyedül Isten tudja. Dzsingisz kán*, az első fejedelem, Ögödej kán, a második, Güjük kán, a harmadik.”
Gy. Ruitz Izabella fordítása