A tiszteletreméltó atyának, Boguslaus fráternek, a cseh- és lengyelországi ferencesek miniszterének, C. de Bridia fráter, a kisebb [barátok] között a legkisebb fiúi engedelmességgel köteles és hűséges alázatát.
A tökéletes engedelmesség szolgálata megköveteli, hogy aki azt gyakorolni kívánja, odaadó lélekkel ne csak a könnyű, hanem a terhes dolgokra is vállalkozzék feljebbvalója szándéka szerint. Képességeimet ugyan fölülmúlja, mégis szófogadón megkísérlem Atyaságtoknak röviden, az olvasók megterhelését kerülni igyekezve, írásba foglalni azt, amit a tatároknál láttam [és] megtudtam rendünk tiszteletreméltó frátereivel, nevezetesen Johannesszal, az apostoli széknek az összes távoli nemzetekhez, mindenekelőtt a tatárokhoz küldött követével, valamint társaival, a lengyel Benedictusszal és a csehországi Ceslausszal együtt; hogy Alázatosságtok ezeket hallva ki tudja választani a mindenható Isten csodálatos, egyben titokzatos ítéletei közül a földi dolgokra nézve üdvöseket, amelyek megnyilatkoznak az idők végén, melyben a szentek megváltása közeleg az Ő dicséretére és szeretetére. [……]
Batu pedig kivonult Oroszországba, a bilerek, azaz Nagy–Bulgária és a mordvinok ellen [ment], és elfogva saját seregébe sorozta őket. Innen azután Lengyelország és Magyarország ellen vonult, s a két ország határán megosztotta seregét. Bátyjával, Ordával tízezer fegyverest küldött Lengyelország ellen, akik közül a lengyelek a krakkói és sandomierzi hercegség végein többeket megzavarva csatában megöltek. Mivel pedig a gyűlölség a legtöbb baj forrása, s a lengyelek nem ápolták a kölcsönös megegyezés javát, amelyen elindultak, hanem egymást legőgölve gyűlölködtek, a tatároktól szánalmas vereséget szenvedtek. A tatárok pedig áthaladva Szilézián, megütköztek a legkeresztényibb Henrikkel, az ország akkori hercegével, és – amint ezt Benedictus fráternek elbeszélték – már-már futásnak akartak eredni, de a keresztények váratlan megfutamodására visszafordultak. Így azután a tatárok Henrik herceget teljesen kifosztották, és azt parancsolták neki, hogy Sandomierznél elesett vezérük hullája előtt hajtson térdet, majd fejét véve, mint egy juhfejet Morvaországon át Magyarországra Batuhoz vitték, s végül egyéb hullák fejei közé vetették.
Maga Batu Magyarország közepébe nyomulva egy folyónál szembe találkozott a két testvérkirály hatalmas seregével: a Béláéval, aki most is uralkodik, és a megboldogult Kálmánéval, aki a folyó hídjáról saját kezűleg döntötte a halál poklába a tatárok fővezérét lovastól és fegyverestől. Így állott ellent másodszor és harmadszor is, mindaddig, amíg a tatárok futásnak nem eredtek. Időközben azonban Batu sereget küldött a folyón át, egy-két napi járóföldre magasabban, mely hátulról rohanta meg a hídnál harcolókat. Így történt, s a dolog szerencsétlen véget ért. A magyarok megvetették Kálmán király intését, s így a tatárok átkeltek a hídon. Maguk a tatárok mesélték, hogy a magyarok elől menekülő tatárokat Batu karddal kergette vissza csatára, és míg a magyarok biztonságban pihenve lebecsülték a tatárokat, az történt velük, mint az egymást lenéző és gyűlölködő lengyelekkel. A tatárok ugyanis megrohanva őket sokakat levágtak, és Béla királyt a tengerig üldözték.
Batu Magyarországon volt, amikor hírül vette Ögödej kán halálát, akit nővére mérgezett meg, és gazdagon eltemetve pokolra jutott. Tüstént visszatért hát Kunországba. [……]
Atyaságodat pedig kérem, hogy ha valami helytelenséget írtam, ne szándékomnak, hanem inkább tudatlanságomnak tulajdonítsa. Adatott az Úr testet öltésének 1247. évében, július 30-án. Vége a tatárok életének és történetének.
Györffy György fordítása