Vót ëgyszër hetedhét országon ës túl ëgy szëgény asszonnak ëgy fia, aki rëaszánta magát, hogy szógálni mënjën. Azt mondá azétt az anyjának:
– Tarisnyáljon fël ingëmët, anyám asszon, hadd mënjek szógálni; több hasznom lësz benne, mintha az üdőt* itthon ingyen tőtöm!
A fiút Palkónak hítták. Az anyja fëltarisnyálta, s ő elindult.
Estére béért ëgy erdőbe, ahol távulról valami szikra villáncsot* látott, s annak tartott, gondolva, hogy ott valakinek lënni këll, s ott bátorságoson mëghálhat. Sokáig mënt arrafelé, s mëntől közelebb mënt, a tüzet annál nagyobbnak látta. Szinte éfélre ért oda, s hát ott ëgy éktelen* nagy óriás szundikált a tűznél!
– Jó estét adjon isten, apám uram!
– Hozott isten, fiú! – mondá az óriás –; köszönd, hogy apádnak szóllítottál, mett ha nem, egésszen bényellek vala! Hát te mi járásbeli embër vagy?
– Elindultam – azt feleli Palkó –, hogy szógálatot keressek, s a jó szërëncse ide vete kjedhëz, apám uram! Engedje, hogy háljak itt én ës a tűznél, mett ëgyedül járok, s a helyet nem üsmerem!
– Jó szűvel, fiam, csak telepëdj mëg! – azt mondá az óriás.
Palkó mëgtelepëdëtt, vacsorált, s elaludtak. Rëggel azt kérdi tőlle az óriás:
– Hova szándékoztál béállani szógálatra?
Palkó azt felelte, hogy ha lehetne, igyenëssen a királyhoz szegődnék, mett úgy hallotta, hogy ott a cselédët igazságosan kifizetik.
– Héj, fiú – azt mondja az óriás –, messze lakik a király, az útravalód addig ketszër ës elfogyna; hanem segittünk a dógon: ülj fël a vállamra, s az üstökömbe jól mëgfogontozz*!
Palkó fëlült.
– Hund bé a szëmëdët, mett ha nem, elszédülsz!
Palkó béhunta a szëmit, s az óriás mëgindult, hëgyről hëgyre lépëtt, s mënt délig. Délkor mëgáll s azt mondja Palkónak:
– Nyisd ki a szëmëdët, mit látsz?
Palkó végignëzëtt, amíg csak ellátott, s azt mondta: – Látok véghetetlen messze akkora fejérségët, mind ëgy csillag; mi az, apám uram?
– Az a király fëllegvára – felelé az óriás.
Leültek, mind a ketten delet ëttek; az óriás tarisnyája kilenc bihalbőrből vót csinálva, abba tíz kënyér, mindëgyik ëgy köbölből sült, s tíz nëgyvenës, jó magyar borral teli; két kënyeret s két nëgyvenëst délebédre* elkőtött; Palkót ës kénálá.
Délre ë’ kicsit aludtak, s esmënt vállára vette Palkót, szëmit béhunyatta, mëgindult, lépëtt hëgyről hëgyre; s délután három órakor azt mondá:
– Nyisd ki a szëmëdët, mit látsz?
Palkó azt mondja:
– Látom most ës azt a fejérségët, de mán* most épület-forma!
– No, csak hund bé mëgint a szëmëdët! – mondja az óriás.
Mënt még ëgy óráig; akkor ës mëgnézette Palkóval, mit lát. Palkó most egy gyönyörű tündöklő várat látott, amilyent soha még álmába sem látott vót.
– Ëgy fërtály órára még ott lëszünk – mondá az óriás.
Palkó még ëgyszër béhunta a szëmit, s ëgy fertály óra múlva őt az óriás a király udvarának a kapuja előtt letëtte, s azt mondá:
– Én mán* tégëd itt hagylak, mett siető útam van visszafelé; hanem akarmiféle szógálatra fogadjanak mëg, vállalkozz örömest, viseld igasságoson magadot, légy hűségës cseléd; az Isten viselje gondodot!
Palkó a jóakaratot szépën mëgköszönte, s az óriás elmënt.
Palkó szép fiú vót, s örömest mëgfogadták, előbb három hónapra pulykapásztornak, mett más üresség nem vót; de addig ës adtak neki másféle dógot, s ő úgy viselte magát, hogy három hónapra asztalinas lëtt belőlle. Hogy inasnak jól felőtözött, úgy nëzëtt ki, mind ëgy szép virágszál.
Vót a királynak három lánya, a küssebbik szëbb még a rózsánál s liliomnál ës. E Palkót erőssen mëgszerette; Palkó azt vëtte ës eszre, s naponként anyéra hëzzabátrodott, hogy szerelëmbe habarodtak.
A királyné az áspis szëmivel csakhamar mëgesmerte köztik a dógot, s mëgmondta a királynak ës.
– Jól van – mondá a király –, eligazittom a baját a hitván kölyöknek, csak bízd rëám, feleség!
Szëgén Palkó, mi vár rëád!
Eléhívassa Palkót a király, s azt poroncsolja* neki:
– Hallod-ë, te csóró*! Úgy látom, ügyes legénnek adsz ënni; azt poroncsolom* én nekëd, hogy az éjjel azt a nagy erdőt az ablakommal szëmbe mind levágd, hazahordd, fölhasogasd, s az udvaromon kaszajba* rakd, mett ha nem, rëggel a gombodot leüttetëm!
Palkó úgy mëgijedt a beszédre, hogy a színiből ës egésszen kikőt, s azt mondta:
– Jaj, uram király, hisz azt embër* nem tudná mëgtënni!
– No, te semmiség, hát te még mersz az én szómra ëgyet vakkanni? Takarodj a tëmlecbe*!
Bététeté a tëmlecbe*, s úgyës mëghagyá, hogy amit poroncsolt*, mëgtëgye, mett ha nem, feje nékül marad. De be nekibúsult Palkó a tëmlecbe*! Úgy sírt, mind a kicsi gyermëk; hanem a küssebbik királylány ëgy titkos lappancson hëzza bésajdult*, s mëgvigasztalta; adott neki ëgy rézcsapójú ostort, s azt mondta:
– Evel állj ki a kapu elejibe a dombra, rittyents* vélle hármat, s arra az ördögök eléjönek, te poroncsolj* nekik, s ők mëgtëszik!
Palkót a lappancson kieresztëtte*, s maga ott benn maradt, míg Palkó visszajö. Palkó kiállott a dombra, jót rittyentëtt* hármat, s hát az ördögök jönek elé mindenfelől, s kérdik tőlle nagy szorgoson:
– Mit poroncsolsz*, te szép Palkó?
Palkó azt mondja:
– Azt poroncsolom*, hogy rëggelig azt a nagy erdőt levágjátok, a király udvarába béhordjátok, s mind kaszajba* rakjátok!
Aval bémënt a tëmlecbe*; egy darabég ott múlattak ketten a királylánnyal, s az azután őt ott hatta. Neki az ördögök az erdőnek, nyírni kezdik le; zúgott, rittyëgëtt*, recsëgëtt; tővel-hëggyel a nagy fákot hazavondozták, fëlaprították, a király udvarán mind kaszajba* rakták, s aval pokolba visszatakarodtak; ëgy órára mind mëglëtt.
Rëggel a királynak legelső gondja a vót, hogy az ablakon kinëzzën az erdő felé, s hát csak a kopac helyit lássa! Veti a szëmit az udvarra, s mëglássa a sok fát kaszajba*. Fëlviteti Palkót a tëmlecből*, s azt mondja:
– Látszik, hogy mégëscsak tudsz valamit, te legén; de most azt poroncsolom* nekëd, hogy a jövő éccaka annak az erdőnek a helyit egésszen fëlszántsd, haricskával bévesd, mëgneveld, mëgérleld, learasd, kicsépëld, mëgőröld, s rëggelre nekëm főzz ëgy istenës haricskapuiszkát belőlle, mett máskülönben fejed nékül maradsz! Aval őt visszakűdte a tëmlecbe*.
Szëgén Palkó, be mëgbúsult! Mett mán* ilyen dógot még csak hírbe sem hallott; hogy tudja azt ő véghëzvinni? De a kedvesse este hëzzament a lappancson, Palkót úgy kapta, hogy zokogva sírt, s hogy a dógot mëgértëtte, azt mondta rëa:
– Ne búsulj ëgyet ës, édësëm, me ez az arany ostor! Eridj, csattints vélle hármat a dombon, s arra a múlt éjjeli ördögök mind eléjönek, esmént csattints hármat, arra a nyőstén ördögök ës eléjönek; mëgint csattints hármat, s akkor még a sánta ördögök ës, még a viselősök ës mind elébúnak; mondd mëg nekik, mit akarsz, s ők eligazittsák!
Kiállott Palkó a dombra, rittyentëtt* hármat amúgy igazit; osztán hármat, s még ës hármat olyant, hogy a füle ugyan csëngëtt belé; s hát a sok ördög úgy nyüzsög előtte, mind a hangya; nagy, kölyök, bak, nyőstén, sánta, viselős mind ott van akkora serëgbe, hogy a szëme nem lepte bé; nagy szorgoson kérdëzték:
– Mit poroncsolsz*, te szép Palkó? Mit poroncsolsz*, te szép Palkó? Ha azt poroncsolod*, hogy a csillagokot leszëdjük, azt ës mind a markodba rakjuk!
Palkó mëgporoncsolta* nekik, amit neki a király poroncsolt* vót, s visszamënt a tëmlecbe*, ott a kedvessivel szinte hajnalig szerelmeskëdëtt.
De milyen dolog van, lelkëm istenëm, most a bércën, az ódalon! Úgy kiátoznak az ördögök, hogy ëgyik szót elig* lehet értem a másiktól: „Hójde! csá bé! hője, Miska! hájc, Muszka! térj bé! fordulj mëg! no csak rajta! hadd suvadjon az a munka!”
Fël van már az egész helység szántva, vetik a haricskát, kel, nő, érik, arassák, hordják haza szekérrel, a hátikon s ahogy lehet, még talyigán ës, cséplik vascséppel, viszik a malomba, őrölik, szitálják; tüzet a kaszaj* fának az udvaron, gyúl még, dorombol, akkorán világol, hogy a hetedik ország királyának ës a házába a pénzt mëg lehetne olvasni; elé pokolból a legëslegnagyobb érckandért! fël a tűzre! belé a lisztet a fővő vízbe! Fő, rotyog a haricskapuiszka, levëszik a tűzről kandérostól, Pulutónénak a lába közi* nyomják, kezibe egy keverőt, de még istenëst, addég keveri, göbődi*, kavargassa a szapora firiss kezivel, míg jó rittyëgősön* fël kezd a keverő után váladozni az üst ódaláról; mikor mëgvan egésszen, nagy szuszogva jól ësszekavargassa; a keverőt odanyójtsa Pulutónak, aki az egész munkán ott tiszttartóskodott, s az arról a maradékot tüzes bicskájával levakargassa, s jóízűn bényalogassa; mán* a nagy vizitëtt fakalánnyal Pulutóné a puiszkát ëssze ës hajtogatta, tapicskálgatta; még ëgyszër úgy a tűzre visszatëtte, s mikor mëgsüllent*, a véghetetlen nagy haricskapuiszkát az udvar közepire kiborították, s a nagy kandérral pokolba hazafutottak.
Kinëz a király rëggel az ablakon, s hát az irgalmatlan nagy haricskapuiszka nagy hekkësën ott ül az udvaron; teli* vót telve vélle a nagy udvar; akarhogy boszonkodott ës, nem tudta mëgállani, hogy el ne kacagja magát; azt poroncsolta*, hogy jöjjön az egész város, s a puiszkát onnét mind ëgy falásig eltakarittsák. De lett ës osztán ëgy olyan puiszkahordás, amilyen több sohasem vót, nem t’om, még lësz-ë valaha: ki kézbe, ki tarisnyába, ki abrosszal, ki zsákkal, még szekérrel ës, kitől hogy lehetëtt, karincába, pëndëlybe, s mindënképpen vitték mindënfelé; három órára a nagy állat nagy puiszka* mind el vót hordva, még az odasikállódott fenekit ës fëlvájták s elvitték. Otthon az ëgyik leszelt ëgy nagy lapos szeletët, mákot tört, ordát vëtt elé, rëatëtte s kétrétűleg kezibe csombolyította; a másik bőrös disznyóhúst rántott, s aval kőtötte el; a másik édes téjjel, aszalt szilvalével, körtelével, disznyótëpërtyűvel; vert téjjel, sóstéjjel, tehentéjjel*, kecsketéjjel, aludttéjjel kalányozta fël; a másik fëltúrózta, fëltűrte, így malacot csinált belőlle, s úgy ëtték mëg; a nagyobb házaknál még jó fëlës bihaltéjjel ës használták, vaj pedig tálba, vaj rézlábasba jó zsíroson túrózták, úgy, hogy nem túrós puiszka, hanem puiszkás túró lëtt belőlle; sok vót, aki olyant sohasem ëtt vót, s most úgy lakott belőlle, hogy elig* szuszogott el belé. A király ës fëlvitetëtt magának furustukra ëgy jó nagy darabot porcollántángyéron, kihozatta a kamarából azt a nagy dézsát, amelyik teli* vót olyan csíki túróval, mind a fáin vaj, abból jó bővön fëltúróztatta, melleje ült, s mind égy utósó falásig bévermëlte*, mëgivutt rëa három pohár piross óbort, s azt mondta, hogy: e mán* az igazi istenës furustuk!
E mëglén; a puiszka elfogyott. Hanem mán* most a király Palkót a tëmlecből* fëlhívatta, s azt poroncsolta* neki:
– No te sátán kölyök, tőlled sült-ë ki, amit tettél, vaj kitől, nem t’om; hanem van az én istálómba ëgy barna ménló, ëgy barna kanca, két szürke kancacsitkó s ëgy pej kancacsitkó: azokot hónap rëggel rendre jártasd mëg, míg jól elfáradnak; ha ezt mëg nem tëszëd, fejed a karóba hág!
Palkó most nem búsult; fütyöldögelt, dúdolgatott jókedvvel a tëmlecbe*, mett gondolta: „Lovat jártatni könnyű, nem első dógom.” De másképpen vëtte a dógot, hogy este a szereteje hëzza lemënt a lappancson, s annak elbeszélte; mett az azt mondta neki:
– Jaj, lelkëm, e még több a többinél, mett a többit az ördögök helyëtted eligazittották, de mán* igyenëssen nekëd këll mëgtënnëd; mégpedig az a barna ménló apám lësz, a barna kanca anyám, a két szürke csitkó a két néném, s a pej csitkó én magam. Hanem módját kapjuk ennek ës: mikor az istálóajtóhoz mész, úgy rúgunk feléd, hogy elënës-elig léphetsz bé ëgyet, de te valamiszërént az ajtón belöl lévő vasrudat vëdd a kezedbe, aval jámborítsd mëg mindegyikët, s rendre jártasd mëg, mëntől jobban lehet; de ingëm ne verj mëg, mett én könnyen mëgadom magamot!
Adott neki a szereteje ëgy rézkantárt, amit ő bégombolt a köntösse alá; s a szereteje alunni mënt a hálóházba, mett tudta, hogy hónap sok dóga lësz; mëghatta Palkónak ës, hogy magát jól kialudja.
Rëggel a porkoláb Palkót két hajdúval az istálóhoz kísirtette, hogy a lovakot jártassa mëg. Még távulról hallotta, milyen horkolás, kapálódás, döngetés, nyerittés van az istálóba, hogy a hely silyedt el belé. Eleget próbálta, hogy a lábát az istálóajtón bétehesse, de anyi istenës lelke nem vót, hogy ëgyet lépjék bé; hanem a vasrudat valahogy a kezibe vëtte. Fogott a barna ménlóhoz, s azt addég* ütte, döhölte*, göbődte*, míg kénjába lefëküdt; vëtte a kantárt, s a fejibe vágta, kivezette, fëlpattant rëa, s úgy eljártatta, hogy a hob szakadt le rólla; visszavezette, s helyire kötte. Úgy csinált a barna kancával ës, de a még gonoszabbul viselte magát. A szürke csitkók még délcëgebbek vótak; az ereje a dögönyözésbe majt* elfogyott. Utoljára mënt a pej csitkóhoz, de a világ kincsiétt ës ëgyet nem ütött vóna rëa, hanem szëmszúrásból verte az állást, közfát, gërëndát, hídlást; a csitkó magára lefeküdt. arra mëgszóllalt a tátos barna, a királyné, s azt mondta a barna ménlónak:
– Ládd-ë, hogy a pej csitkó vót az oka mindënnek! De várjatok mëg, ëb a lelkëtëk – kiáta utánnik, amind vezette ki az istálóból –, lësz nekem ës anyi eszëm, mind nektëk, mëgtanítlak! Hadd* el csak, lëánka, mett jól elkénoztatál mindëgyikünköt a vasrúddal, de azétt nemsokára mëgfizetsz!
Palkó erre szóra úgy elrémült, hogy a csitkót elig* tudta kivezetni; de a csitkó azt mondta:
– Ne félj, csak mënjünk mëntől sietőbben, s ide vissza se gondoljunk, mett máskülönben jaj lësz nekünk!
Elügettek a házához, onnét Palkóval pénzt, drágaságokot s ëgyebet elvétetëtt. Nagy gyorsonn elkalupérozott, s vitte Palkót a hátán.
Mëntek délig, ahogy csak kisült, hetedhét országon kërësztül. Akkor a csitkó azt mondja:
– Nëzz vissza! Mit látsz?
Palkó visszanëz, s hát távulról repül ëgy sas, akinek a szájjából a lang hét ölnyére szakad. Azt mondja a csitkó:
– Én a fejemën átalbucskázom*, s lësz belőllem ëgy zsëndülő kölesvetés, te ës bukjál átal a fejedën, s lësz belőlled kölesőrző; az a sas az apám, s ha tőlled azt kérdi, nem láttál-ë itt ilyen s ilyen útazókat, mondjad, hogy láttad akkor, mikor ezt a kölest ide vették!
A csitkó átalbucskázott* a fejin, s lëtt belőlle kölesvetés; átal Palkó ës, s belőlle kölesőrző lëtt. Odaér a sas, kérdi az őrzőt:
– Te fiú, nem láttál-ë itt nagy szorgoson elmënni ëgy éfjat ëgy pej csitkón?
– Vaj láttam – felel az őrző – akkor, mikor ezt a kölest ide vették, de azok eddig hol ës járhatnak!
– Azoknak hát nem erre këllëtt jöni! – azt mondja a sas; s aval visszaindult.
Otthon mëgmondta a feleséginek, mivel járt. Felesége azt felelte rëa:
– Ó, te sült bolond, hisz az a köles ëppeg a lëányod vót, s a kölesőrző Palkó! Visszatakarodj, s hozd haza őköt!
Palkóék fél délutánnig mëntek; akkor azt mondja a csitkó:
– Nëzz vissza! Mit látsz?
– Újból látom a sast – felel Palkó –, de most tizënnégy ölnyére szakad a lang a szájjából, olyan erőssen jő!
– Bukjunk átal a fejünkön – azt mondja a csitkó –, én lëszëk bárán, s te az én pásztorom; ha apám az útazókot kérdi, mondjad: akkor láttad, mikor ingëm bárányoztak!
Átalbuktak a fejikën. Odaér a sas, kérdëzősködik az útazókról, s a pásztor azt feleli:
– Azok akkor mëntek itt el, mikor ez a bárán lëtt!
Esmënt visszatért a király; de felesége visszakergette, s azt mondta:
– Az a bárán a lányod vót, s a pásztor Palkó, te üress tökfejű!
Palkóék még ëgyet jót haladtak; ëgyszër azt mondja a csitkó:
– Nëzz vissza! Mit látsz?
Palkó most ës a sast látta, de úgy, hogy az egésszen langba vót borulva. Átalbuktak a fejikën; a lëánból lëtt ëgy kápóna, s abba Palkóból ëgy rëmëte. Elérkëzik a sas, kérdi az útazókot, s a rëmëte azt mondja:
– Azok akkor mëntek el itt, mikor ezt a kápónát ide építették!
Harmadszor ës visszamënt a sas; felesége pedég nagy mérgëlődve otthon marasztá, s azt mondá:
– A kápóna lëányod vót, s a rëmëte Palkó, te ostoba! De te olyan ës vagy, hogy veled mindënt el lehet hitetni, te vén gyász! Én mënyëk mán* utánnik, mëglátom, hogy tudnak ingëm mëgcsalni!
Elindult a királyné sólyom-képbe; Palkóék pedig csak haladtak. Nem sok üdő* múlva azt mondja a csitkó:
– Nëzz vissza! Mit látsz?
– Látok ëgy sólyommadarat – felelé Palkó –, akinek a szájjából hetvenhét singnyére szakad a lang!
– Az az anyám – mondja a csitkó –; most ëgyszër légy ügyes, Palkó, mett anyámnak hazugsággal nem szúrod ki a szëmit! Csakhamar bukjunk átal a fejünkön, mett ëgy micre itt van; én ëgy téjtóvá válom, te pedig abba ëgy aranyrécévé; de jól vigyázz, mëg ne tudjon fogni, mett osztán vége nekünk!
Hogy átalbuktak s elváltoztak, a sólyom abba nyomba odaért; igyenëssen a récére csapott, mind a villámlás, s a récének elënës-elig lén ideje a tó alá búni. A sólyom több versbe ës mëgujjította a rëacsapást, úgyhogy egésszen elfáradt belé; de a réce mindënkor lebútt a tó alá. Nagy mérëggel átalbukkik* a sólyom a fejin, s királyné lësz belőlle; követ szëd, s a récét agyon akarja dobni, de a réce ezt ës sokáig ügyesën elkerüli. Ebbe ës mëgfárad a királyné, s azt mondja:
– Látom, te átkozottak, hogy sëmmire sem mënyëk veletëk! Ma a szemünk előtt hala mëg a másik két lányom, annyéra* bánál véllik a vasrúddal, te gyilkos! Hanem én aval átkozlak mëg tütököt, hogy ëgymásról úgy elfelejtkëzzetëk, mintha sohasem esmertétëk vóna!
Aval a fejin átalbukkott, szárnyára kerekëdëtt s nagy búson elrepült hazafelé.
Amazok ës visszaváltoztak, mégpedég most Palkó s királylëány lett belőllik. Azt mondja a lëán:
– Többet nem jő utánnunk sënki, csëndësën útazhatunk; de hogy a két néném meghót, a nekünk nem rossz hír, mett mikor apám s anyám mëghalnak, miénk lësz az ország, édës Palkóm!
Így haladtak ëgy keveset, beszélték a magik dógikot, s nem sok üdőre* ëgy város mellé juttak. Immán* a nap haladott el; mëg vótak fáradva s leültek nyugunni*; ëgy csëppët mind a ketten szëndërëdtek, s mikor a nap le vót búva, fëlëbredtek. Nëzték ëgymást, de nem esmerték; ami addig vót, mind elfelejtëtték; elbámészkodva kérdëzték ëgymástól: „Te ki vagy? Hát te ki vagy?” – de ëgyik sem tudta mëgmondani, hogy ő ki.
Bémëntek hiszem ketten a városba, de úgy, mind esmeretlenëk; ott ëgyik a másiktól elszakadtak. Palkó bészegődött ëgy urasághoz inasnak a város innetső végin, a lëán pedig farajnak másik részibe a városnak. Szinte esztendeig vótak szógálatba, hogy sem ëgymásról, sem ëgyütt vót dógikról nem emlékëztek mëg.
Egyszër Palkó azt lássa álmába, hogy a barna ménló vonaglik, s csakhamar mëg ës hal. A faraj ës ëppen akkor azt álmodja, hogy a barna kanca vonaglik, s csakhamar mëg ës hal. Az álomból mindkettejöknek eszikbe jutott mindën, eszibe ők ës ëgymásnak; de nem tudták, hogy ők mind a ketten abba a városba laknak. Az álomlátás napján Palkót a gazdájának úrfija elkűdte titkon ëgy szerelmes levéllel annak az uraságnak a küsasszonyához, akinél a faraj lakott. Elvitte Palkó a levelet, s odaadta a farajnak, hogy a küsasszonnak adja a kezibe. Akkor lássa mëg, hogy ki az a faraj; hisz az ëppen az ő kedves lelke szereteje! Most jut eszibe, hogy ő annak eddig ës sokszor adott oda szerelmes levelekët, amikët az ő úrfija annak a küsasszonyához kűdözött, s vélle meg ëgyszër-máccor lebelgëtt ës; most tudta mëg, hogy kivel van találkozása. A faraj ës a legelső pillantásra rëaemlékëzëtt Palkóra. Mëgölelték ëgymást, sírtak örömikbe, hogy ëgymásra találtak; s elbeszélték ëgymásnak, mit láttak azon éjjel álmikba.
A faraj az álomból kitalálta, hogy a múlt éjjel az apja ës, az anyja ës mëghótak, az ëgykori barna ménló s barna kanca.
– Mënjünk – azt mondja a faraj –, mënjünk, nehogy a királyságot más előllünk elkapja!
Mëgëgyeztek, s hónaputánra határozták az elindulást.
Azalatt másnap mëgérkezëtt a hivatalos tudósittás ës, hogy a király s királyné tënnap éccaka éféltájba ëgyszërre elhótak – éppen akkor, amikor ők az álmat látták vót. Elindultak titkon, s azon az úton, amelyiken jöttek vót, ëgy nap hazaértek. Még a király s királyné a nyújtópadon feküdtek, s az elveszëttnek gondolt lëán maga síratta el őköt.
A lëánt csakhamar béállították a királyságba; ő pedig Palkót urának választotta, mëgesküdt vélle; s ha mëg nem hótak, máig ës élnek nagy bódogságba.