Egysző vót ëgy szëgény embör, annak sömmije sem vót az ég alatt, csak a felesége s egy bódogtalan fia, Józsi. Mindörökké töreködött, hogy tartsa őköt, gondóta, elmönyön halászni, hogy abból, amit az Isten rendöl, tartsa őköt napról napra.
Meghalálozik mind a két öreg ëgyszőre, s marad a bódogtalan fiú ëgyedű. Béáll a kemönce megi, soha onnat ki nem jő, míg az apját el nem temették, s az anyját. Eltemetik a két öregöt, s ott ül egész három nap a kemönce megött. Eszibe jut ëgyször: „Állj meg, met ingömöt apám anyámmal ëgyütt halászásból tartott.” Ő is fogja a hálót, elmönyön halászni a gát alá. Úgy meghalász, hogy a tenyeriről a bőr min lemönyön. Soha még ëgyet se fogott. Asz mondja utoljára: „Én még ëgysző belétöszöm, de én többet sohasem.”
Belétöszi utósóbban, kifog ëgy aranyhalat. Még ott elgondolja magába, hogy hazajövet a fődesurának adja, hogy vajëgy napot elöngedjön* érte. Hazaérközik, levöszön egy tángyért. Kivöszi a tarisnyájából a halat, belétöszi a tángyérba. Kiszökik onnét, lösz belőlle ëgy szép küsasszon. Asz mondja a küsasszon:
– No, én a tiéd, s te az enyim, szűvem.
Asz kérdi ëgysző:
– Te Józsi, valahó van-ë ëgy kicsi örökségötök?
Asz feleli az ura rëa:
– Nekünk vót – asz mondja –, de az apám szegén vót, s mind eladogatta. – Henem* asz mondja:
– Tova látod-ë azt a nagy högyet? A még nem adódott el, hogy olyan högyön vót, nem kellött sönkinek.
Asz mondja a felesége:
– Sétáljunk ki, járjuk meg.
Kiérköznek s megkerülik egésszen a fődet széjira, hosszára, borozdáró borozdára. Mikó belöl kerűnek a belső borozdára, asz mondja a felesége:
– Üljünk le, szűvem, a borozdára, ëgy kicsit nyugudjunk.
Leűnek oda, s letöszi az ura a fejit az ölibe a feleséginek. Elaluszik az ura. Szépön a ruhát töszi a feje alá. Kihúzza magát alólla, leereszti* a fejit a fődre, a ruhára. Az ura még akkor se öbredt* meg. Főkel a felesége onnat, elmönyön tovább. Vót neki ëgy nagy ostora, kinyújtsa az ostorát, olyant csattant ëgyet, hogy hetedhét országon körösztül hallott. Amennyi sárkán, mind eléjő.
– Mit poroncsol*, főségös asszonyom?
– Én asz poroncsolom*: ezt e helyet lássátok-ë itt? Ide olyan kastélyt csináljatok, hogy olyan a világon több ne lögyön, hogy ami szükség, mindön meglögyön benne. Nyóc ökörnek istállója, abba nyóc ökör meglögyön, két legén mellette. Túsó istállóba nyóc ló lögyön, két kocsis mellette. Hat asztag a csűrkerbe, tizenkét cséplő a csűrbe.
Már az asszon megörvendött, hogy neki gazdasága van. Az Istennek hálát ad, hogy neki már az Isten megadta, amit ígért.
– Elmönyök immá*, uramot főkőtöm.
Bémönyön az urához. Hát még a borozdán aluszik.
– Kelj fő, szűvem, lásd meg a cséplőköt, hogy dógoznak, a kocsisok hogy vakarnak. Mönj el az ökrökhöz is, nézd meg, tiszták-ë. Poroncsolj* a bérösöknek, hogy dógozzanak. Mönjünk hé, fiam, a házba is. Lássuk meg, hogy mindön helyin van-ë. Poroncsolj* az inasoknak, én poroncsolok* a szógálónak. Má nekünk van miből éljünk.
– Adjunk hálát az Istennek – asz mondja arra az ura. – Én elmönyök, feleség, fődesuramhoz, meghívom ebédre* pünköst első napjára.
Asz mondja a felesége, hogy:
– Ne mönj el, kifogysz belőllem, ha meglát, henem* – asz mondja – azt az asztalt megterittöm, ami szükség, rëatöszöm. A szógáló itt marad. Én béállok a belső házba, hogy ingöm nehogy meglásson.
Béfogat az ura hat lovat hintó elejibe, fölül maga a hintóba, az inassa is elöl. Megindulnak onnat ők haza. Béjőnek éppen a fődesura kapuja elejibe. Leszáll a hintóból, bémönyön a kapun; három faragó faragott az életön. Köszön a három embörnek, s fogadja a három embör is. De asz mondja az ëgyik:
– Nézd meg, mi lött Józsiból, milyen bódogtalan vót!
Bémönyön a fődesurához:
– Jó napot, naccságos úrfi!
– Isten ádjon meg, Józsi! Hát – asz mondja – mi az újság?
– Meghínám pünköst első napjára ebédre*, jó szűvel látnám.
– El is mönyök, Józsi.
Elbúcsúzik onnat, s elmönyön haza.
Kimönyön a naccságos úrfi, asz kérdi a három faragó, mit keres Józsi.
– Meghítt – asz mondja – ebédre*. El is ígérköztem.
– El is kell mönni – asz mondja a faragó. – Hallása (hadd lássa) meg, milyen gazda.
Béfogat négy lovat pünköst első napján a kocsi elejibe. Maga is fölül a kocsiba, az inassa elöl. El is mönnek, odaérköznek. Megállnak a palota előtt. Egybe Józsi kifut. Jó napot köszön, a naccságos úr is fogadja. Megfogják kartőn ëgyik a mást, bésétának a palotára, asztal megi kerűnek, letelepödnek. Ösznek, isznak ketten. Kérdi a naccságos úr, hogy:
– Hát, Józsi, hol a feleségöd?
– Most möne ki bajára.
– Szeretném meglátni.
– Szömérmetös férfiak között, asz mondta, nem ül benn, hol férfiak vannak.
Múlatnak együtt, mikor eleget mulatoznának, főkelnek az asztaltól, pipára gyújtnak, sétálnak a palotán. Asz mondja a naccságos úr az inasnak:
– Mönj el ki, fogass bé.
Kifut az inas, mondja a kocsisoknak. Egybe is béfognak, eléállnak a palota elejibe. Kijőnek ketten Józsival a naccságos úr, még megfogja Józsi a karját a naccságos úrfinak. Segétt, hogy fölüljön a kocsiba. Elbúcsúzik. Mikor a kapuig mönne, visszanéz a naccságos úrfi, s meglássa a Józsi feleségit az ablakba, úgy megszereti, hogy halára betegödik. Hazamönyön a naccságos úrfi onnat, bémönnek az udvarra, elig* tudja az inassa levönni a kocsiból, olyan beteg lött. Béviszi a palotára.
– Vess ágyat, inas, me vége az életömnek. – Ágyat vet az inas, lefekteti a naccságos úrfit.
Röggelre kelnek. Odamönyön a három faragó, faragni keznek. Min’ várják a naccságos úrfit, de nem jő. Asz mondja az ëgyik embör:
– Elmönyök bé, meglátom, mi az oka, hogy nem jő ki, máccor még viradtig kijött.
Bémönyön, köszön:
– Jó napot adjon isten, naccságos úrfi!
De hát nem szól.
– Tá’ beteg, naccságos úrfi?
– Én az – asz mondja –, me Józsinak olyan felesége van, hogy ha magaménak nem tehetöm, ëgybe meghalok.
Kimönyön a faragó, s tanakozni keznek ëgyütt. Azt találja az egyik, hogy van az ablak előtt ëgy nagy kőoszlop, s azt hányassa el Józsi, a helyit ültesse bé szőllőfával, az a szőllő érjék is meg az éccaka, abból ëgy kupát az asztalára a naccságos úrnak tögyön föl röggelre, „mer ha nem, kifogysz a feleségödbő, Józsi!” Asz mondja az ëgyik embör:
– Naccságos uram, tanakodtunk, gondótunk ëgyet – asz mondja –, ezt meg nem tudja tönni. Feleségit elnyerjük.
Egybe lóhátra a kocsis. Elmönyön Józsihoz. Jó napot köszön, Józsi is fogadja.
– Hát mi újság?
– Ide kűdött a naccságos úrfi, ëgyszöribe jö’ön bé.
– Eridj csak, me mönyök.
Egybe hat lovat fogatott hintó elejibe, fölül az inassával együtt. Béjőnek, megá’nak a kapunál. Józsi leszáll, bémönyön. Jó napot köszön a naccságos úrnak. Asz monda Józsi:
– Mé hívat, fődesuram?
– Én azét – asz mondja –: látod azt a kőoszlopot az ablak alatt?
– Igön – asz mondja.
– Azt az éjjel hánd el, annak a helyit ültesd bé szőllőfával, az a szőllő érjék is meg, annak a leviből ëgy kupát tégy az asztalomra, met ha nem, kifogysz a feleségödbő.
Megbúsult Józsi, el se búcsúzik, még a kapun belöl vót, onnat a hintóba szökött bánatjába.
– Téritts, kocsis, hazafelé! Mönjünk el még egyször haza!
Hazaérköznek, leszáll Józsi a hintóból.
– Hát mé hívatott, szűvem? – azt kérdi a felesége.
– Hogy nem – azt mondja –, még azt poroncsolja*, hogy én a kőoszlopot hányjam el az ablak elől; még apám sem vót dógos embör, hát én immá* hogy fogjak hëzza. Még azt mondta, a helyit is űtessem bé szőllőfával, az a szőllő érjék is meg, annak a leviből ëgy kupát tögyek az asztalára, me ha nem, kifogyok belőlled.
– Küssebb gondod is nagyobb lögyön, mind az. Ögyé s igyá, feküdjé le, nyugudjá.
Estére kereködnek. Kimönyön a felesége Józsinak, hátramönyön a csű’kerbe, kiereszti* a nagy ostort, olyant csattant ëgyet, hogy hetedhét országon körösztű hallott. Elé, amennyi sárkán:
– Mit poroncsol*, főségös asszonyom?
– Én azt – azt mondja –: lássátok tova azt az udvart, a naccságos úrét?
– Igön – azt mondják.
– Mönjetök el oda, van ëgy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok el, annak a helyit ültessétök bé szőllőfával, annak a leviből ëgy kupát tögyetök az asztalra.
Mikor hajnalodik, a bor készön van, viszik Józsihoz. Józsi fogja magát. „Ne máj fogat még lovat bé – gondolja magába –, így hamarább mönyök, min lóval.” Mégis késébbre mönt. Mikor viradt, odaérközik. Az ablakot kinyissa, suhutt se lát sönkit. Bétöszi az üvegöt az asztalra, az ablakot visszatöszi a maga helyire. Esmön szertenéz, akkor se lát sönkit, aval elmönyön haza.
Egyször a naccságos úr megfordul az ágyába, mikor szépön viradt, hát az ablakon bé a világosság úgy megüti, hogy mindjá visszaesik az ágyba, még hétsző betegebb lösz. Bémönnek röggel a faragók újba. Azt mondja a nagyobbik faragó a közepsőnek:
– Eridj, mönj el, lásd meg, hogy micsinyál, mi az oka, hogy nem akar kijőni. Én átallom, tënnap is én vótam.
Azt mondja a közepső:
– Meglátom én ëgybe.
Bémönyön, jó napot köszön a naccságos úrfinak:
– Hát naccságos úrfi, még rosszabbul van?
– Még hétsző betegebb vagyok. Ezt is megtötte, soha a feleségit magamévá nem tehetöm.
– Hagyj’ el, naccságos úr, me tanakozunk mü meg hárman ëgyütt.
Kimönyön a faragó a más kettőhöz, faragni keznek, tanakozni keznek. Azt mondja a nagyobbik:
– Te vagy a közepső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.
Asz mondja a közepső:
– Én asz gondótam magamba, hogy a kapu elejibe csinátasson ëgy ezüshídat Józsi, a hídnak a két végit különbnél különb fákkal űtesse bé az éccaka, különbnél különb madarak csirikoljanak* hajnalba. Ezt má nem töszi meg. Kifogy a feleségibő Józsi.
Kimönyön azonba a naccságos úrfi. Asz mondja a közepső:
– No, naccságos úrfi! Én is talátam ëgyet. Asz talátam fő magamba, hogy a kapu elejibe csinátasson ëgy ezüshídat, a két vége különbnél különb fával bé lögyön űtetve, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak*, me ha nem, kifogy a feleségibő.
Erre a naccságos úr a kocsist ëgybe eléhívassa, lóra űteti, elkűdi Józsihoz, hogy híja bé. Od’érközik a kocsis, jó napot köszön. Fogadja Józsi, kérdi, mi újság.
– Ide kűdött a naccságos úrfi, hogy jőjön bé.
– Mon meg, hogy bé fogok mönni.
Józsi is kimönyön, elékiáttsa a kocsist:
– Hat lovat hintó elejibe!
Álltak a palota elejibe. Józsi is kimönyön, fölül a hintóba, az inas elöl. Eljő bé a naccságos úrfihoz, megáll a kapuba, leszáll a hintóból, bémönyön.
– Jó napot, fődesuram!
Fogadja a naccságos úrfi a köszöntést. Asz mondja Józsi:
– Megjelentem a poroncsolatra*.
– Egyébként nem poroncsolok*, csak béhívattalak, hogy a kapum elejibe ezüshídat csinálj, a két végit különbnél különb fával űtesd bé, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak* hajnalba, me ha nem, kifogysz a feleségedbő.
Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik, Mikor a kapuig érközik, onnat a hintóba szökik, mondja a kocsisnak:
– Fordulj hazafelé!
Hazaérköznek, megáll a palotaajtó előtt, leszáll a hintóból, bémönyön a palotába nagy szomorán. Kérdi a felesége:
– Hát te, szűvem, mé vagy olyan szomorú?
– Hogyne vónék, mikor asz mondta, hogy én neki csináljak ezüshídat, különbnél különb fával űtessem bé a két végit, annak az ágán különbnél különb madarak lögyenek, különbnél különben csirikoljanak*, me ha nem, kifogyok belőlled.
– Ne búsulj, szűvem – asz mondja. – Ögyé s igyá, feküdjé le, nyugudjá.
Kimönyön a felesége a nagy ostorral a csű’kerbe, kinyújtsa a nagy ostort, olyant csattant egyet, hetedhét országon körösztű hallott. Amennyi sárkán, mind eléjött.
– Mit poroncsol*, főségös asszonyom?
– Asz poroncsolom*, mönjetök oda, ahol vótatok a mútkor, ahoz a naccságos úrfihoz, csináljatok ezüshídat, különbnél különb fával űtessétök bé. Különbnél különb madarak csirikoljanak* az ágán.
Egyszőre megindúnak ők onnat, odaérköznek, kinek mi mestörsége van, folytatni kezdik. Mikor szépön hajnallik, mindön készön van. De a madarak úgy csirikónak*, hogy a falu főkőt. Egy fülemile naszszájjal (nagy szájjal) asz mondja az úrfinak:
– Amit az Isten másnak ad, ne kévánd el, amit neköd ad, ér’ meg aval.
Ekkor megfordul az úrfi, meghallja a sok madárszót, fölül seggre, kinöz az ablakon, az ezüshídnak a világa úgy megüti, hogy ëgy csöppöt se lát. Még hétsző betegebb lösz.
Röggel a faragók elmönnek oda, de ők a kapun nem tudnak bémönni, úgy elvöszi a szömöket* a fényösség. Más életön kerűnek bé. Faragni keznek. Asz mondja a küssebbik a közepsőnek:
– Mönj bé, lásd meg a naccságos úrfit, hogy mi az oka, hogy nem jő ki.
Bémönyön, jónapot köszön. Kérdi, hogy:
– Tá’ rosszul van a naccságos úrfi?
– Jaj – asz mondja –, még hétsző betegebb vagyok. No, immár ezt is megtötte, soha a feleségit Józsinak magamévá nem tehetöm.
Asz monda a küssebbik faragó:
– Naccságos úrfi! Mit gondótam én az éjjel: én – asz mondja – olyant, hogy azt má tudom, meg nem tudja tönni.
– Mit, te faragó?
– Én azt – asz mondja –, hogy híja meg az Istent ebédre* virágvasárnapjára. Ezt meg nem tudja tönni, akkor kifogy a feleségiből.
Asz mondja a naccságos úrfi arra:
– Ha magaménak tehetném a Józsi feleségit, mind a hármatoknak a jószágot od’adnám.
Asz mondja a nagyobbik faragó:
– Meg is nyerjük, mer ezt meg nem tudja tönni.
Egyszöribe a naccságos úrfi elékiáttsa az inast:
– Mönj el, te inas, hamarább jársz, hídd el Józsit ide.
El is mönyön* az inas, jó napot köszön. Józsi is fogadja, kérdi, mi az újság.
– Azé kűdött a naccságos úrfi, hogy jelenjék meg.
– Mon meg, el fogok mönni.
Egyszöribe Józsi is kimönyön, elékiáttsa a kocsist, hat lovat fogat hintó elejibe. Elmönyön, megáll a kapuba, leszáll a hintóból. Bémönyön, jó napot köszön, a naccságos úrfi is fogadja.
– Megjelentem a poroncsolatra*.
– Nem poroncsolok*, csak mondok. Asz mondom, hogy az Isten őfőségit hídd meg ebédre* virágvasárnapjára hëzzám, me ha nem, kifogysz a feleségödbő.
De Jóska is hétször inkább megbúsul. El se búcsúzik. Kijő a kapuba, onnat főszökik a hintóba, mondja a kocsisnak:
– Fordulj hazafelé.
Hazaérköznek. Leszáll Józsi a hintóból. Bémönyön a palotára. Azt kérdi a felesége Józsitól:
– Hát mé hívutt, szűvem?
– Hát – asz mondja –, mé hívutt? Azér – asz mondja –, hogy én az Isten őfőségit híjjam meg ebédre*, me ha nem, kifogyok belőlled.
Asz mondja a felesége a kocsisnak:
– Hozd el a csitkót, az esztendőst, a rongyosabbat, a prics-nyerget tödd a hátára, az ezüskantárt a fejibe.
Mondja az urának a felesége:
– No, ülj fő!
Fölül, elbúcsúzik.
Abból a helyből megszöki magát az esztendős csitkó nagy rongyoson, igyenössen* az égbe… amíg fölérközött, a rongyosság min lehullott rólla. Az ajtóhoz érköznek az Isten őfőséginek, a csitkót küjjel* megkötik. Koppant az ajtón, megnyílik. Bémönyön a szegény embör. Köszön az Istennek. Szömpétör fogadja. Azt kérdi az Isten:
– Mé jöttél, te szegény embör?
– Azé jöttem, hogy az Istent híjjam meg ebédre* a fődre, uramhoz virágvasárnapjára.
– Mon meg, szegény embör: el is mönyök. Egy fődet vessön bé árpával ma, az az árpa érjék is meg, annak a kinyeriből ögyem ebédöt*. Egy tehen ma folyassa meg magát, bornyúzzék is meg, annak a bornyúnak a húsából ögyem ebédöt*.
Ahajt* elbúcsúzik Józsi. Lerepül onnat a rongyos csitkó; amin’ jött lefelé Józsi, min’ fővel jött, mind az Istent kiátotta. Azt kiáttsa Szömpétör:
– Eridj csak alább, me talpra esöl.
Eljő haza Józsi, de mikor hazaérközik, hát már a kertje végibe az árpa szépön málik, a teheny* is omlólag van*.
– No én, feleség, elmönyök a fődesuramhoz, átaladom a poroncsolatot*.
El is mönyön.
Bémönyön a kapun, koppant az ajtón. Mikó bélépnék, asz mondja a naccságos úr:
– Ne is jöjj elébb!
Asz mondja Józsi:
– Nem is akarok. Amit reám bíztál, megtöttem, amit hattak, azt is megmondom. Osztág* ingöm ne okozz. Az Isten őfősége azt izente: egy fődet vess bé árpával, az az árpa érjék is meg, annak a kenyeribő hogy ögyék az Isten őfősége. A teheny ma űzesse meg magát, bornyúzzék is meg, annak a bornyúnak a húsából hogy ögyék ebédöt* az Isten őfősége.
Megbúsul a naccságos úrfi. Asz mondja Józsi:
– Ne búsulj, fődesuram! Ingöm is eleget búsítottál. Búsulj immá* tés is, fődesuram!
Aval elbúcsúzik Józsi onnat, el is mönyön* haza. Amikor ő hazaérközik, hát má sül a kinyér. A teheny is megbornyuzzott. A bornyúhús rántódik.
Abba pillantatba az Isten őfősége Szömpéterrel lejött az égbő. Mönnek az úton arra az udvar felé a naccságos úrfihoz. Mikor a kapuhoz érköznek, azt kiáttsa a naccságos úrfi:
– Mönjetök, zárjátok bé a kaput, hogy ne jöhessön bé.
Asz mondja arra az Isten őfősége Szömpétörnek:
– Mönjünk el innet vissza ahoz a szëgény embörhöz, met ott öszünk mű ebédöt*.
El is mönnek. Mikor a högyön möntek ki, azt mondja az Isten őfősége:
– Nézz vissza, Pétör! Mit látsz?
Visszanéz Szömpétör, hát lássa, hogy az egész udvar vízzé válott. No, asz mondja Szömpétörnek az Isten őfősége:
– Mönjünk följebb, Pétör, me nagy a högy, bajos haladni.
Elérköznek Józsihoz. Józsi kifut ölelő karjával, búvik a fődre, az Isten őfőséginek csókolja a talpát, megöleli, bévezeti, az asztal megi béűteti. Józsi is leül, s a felesége is. Szömpétör is. Ebéd fölött beszégetni keznek. Asz mondja az Isten őfősége Józsinak:
– Ezön a világon teritts asztalt a nyomorultaknak, a másvilágon neköd is terítnek. Én evel elbúcsúzom, tű pedig éljetök örömmel, jókedvvel ëgymás között.
Még máig is élnek, ha meg nem hótak. Lögyön a közönség vendége.