(Részlet)
Ime, és szeretőm szól énnekem: Kelj fel, én barátom, én galambom, én jó termetem! Siess és jőjj, mert immár tél elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi földönkbe virágok jelentek, irtásnak ideje bejött, mi földönkbe gerliceszó hallatott, figefák bomboztak, virágos szőllők illatjokat adták. Kelj föl, én barátom, én szépem, én galambam, és jőjj el erős kűlikakba, kűrakásnak vermébe. Mutasd meg te orcádot énnekem, te szód hangosoljon én fülembe, mert édes te szód és ékes te orcád. Fogjátok meg magatoknak az kis ravaszokat, kik szőllőt pusztéjtanok, mert mi szőllőnk megvirágozott én szeretőmnek és ű énnekem, ki liliom között él! Míg nap támad és árnyékok elhajolnak, én szeretőm, térj meg!
Én ágyacskámban éjt által keresem, kit én lelkem szeret. Keresem űtet, és meg nem lelem. És felkelek, és környöljárom az várost, szegleteken és utcákon: megkeresem, kit én lelkem szeret. Keresem űtet, és meg nem lelem. Az virrasztók, kik az várost őrizik vala, meglelének engem. Nemde láttátok-e, kit én lelkem szeret? Kevéssé, hogy elmúltam volna, meglelém űtet, kit én lelkem szeret. Megtartám űtet, és el sem bocsátom, mígnem anyám házába viszem és én szőllőmnek röjtökébe. Ó, Jeruzsálemnek leányi, esketlek titeket mezőknek kecskéire és szarvasira, fel ne serkentsétek, fel se ébresztjétek szeretőmet, mígnem ű akarja!