Régi balladás dalaink között talán ez a legszebb. Már krónikásaink feljegyezték, és középkori énekköltészetünkben minduntalan nyomára bukkanunk. Teljességgel a középkori jelképrendszerben gyökerezik, amely szerint a gerle csak egyszer párosodik, s ha egyszer elveszti társát, csak száraz ágra száll, magányosan él. A korabeli gondolkodásban való eluralkodását egy 1653-ból való feljegyzés is bizonyítja: „Olyan leszek, mint a gerlice, mely mikoron a társa meghal, soha annakutána mással nem társalkodik és soha zöld ágra nem ül, hanem mindéltig asszura, az nagy bánatnak miatta.” – Régi költészetünk kutatói sokat foglalkoztak ezzel a szimbólummal, legutóbb Mona Ilona: Adatok a középkori magyar irodalom és a magyar népdalszövegek kölcsönhatásához. (Ethnographia, 1963. 181-201.) A párjavesztett gerlice énekét a Vásárhelyi daloskönyv (1672) ránk örökítette. A motívum nemzetközi rokonsága igen kiterjedt, francia, olasz, német, román stb. párhuzamait ismerjük.