„…higgyétek el, hogy bennünk is vér buzog, és a
nemeslelkűség szelleme előttünk is jól ismeretes”
Balassi Bálint reneszánsz kori magyar nyelvű irodalmunk legnagyobb alakja. Máig ismert fennmaradt leveleinek csaknem egyharmada szerepel válogatásunkban. Ezek elsősorban nem költészetére, hanem kalandos életének némely részletére vonatkozóan szolgáltatnak fontos adalékokat. A leveleket néhány, Balassiról szóló írás egészíti ki.
1554. október 20-án született Zólyomban a gazdag báró Balassi János első gyermekeként. Apja pártfogoltjától, Bornemisza Pétertől kapta korszerű reneszánsz műveltsége alapjait. Tizenegy éves korában Nürnbergben tanult, később talán Padovában is járt.
1569-ben, mikor Miksa császár koholt vádak alapján, hűtlenség címén apját elfogatta, a család lengyelországi birtokaira menekült. Balassi János 1572-ben kapott kegyelmet, s hogy hűségét bizonyítsa, három évvel később fia vezetésével csapatot küldött Erdélybe, Bekes Gáspár Báthori István elleni vállalkozását támogatva. A sikertelen támadás alkalmával Balassi Báthori kezébe került, aki azonban nem kezelte fogolyként, török követelésre sem adta ki (82. sz.). így került Balassi a lengyel királlyá megválasztott Báthori kíséretének tagjaként ismét Lengyelországba 1576-ban. A művelt, nyolc nyelvet ismerő ifjú 1577-ben tért haza, s nemsokára megismerkedett a verseiben később Júliaként emlegetett „halhatatlan kedvessel”, Ungnád Kristófné Losonczi Annával. Ettől az időtől kezdve állandó birtokperei, az apjától reámaradt politikai megbízhatatlanság gyanúja és nem utolsósorban heves vérmérséklete, kirobbanó természete miatt élete nyugtalan hányódás a számára otthontalan világban. A levelezésével dokumentálható néhány epizód is ezt bizonyítja. 1578 elején a vihnyei fürdőben megverte a selmecbányai bányabíró szolgáját (83. sz.), két évvel később egy feljegyzés szerint lányokat vett egy lóért, 1582-ben háromévi szolgálat után távoznia kellett egri hadnagyságából állítólagos összeférhetetlensége miatt (91. sz.), 1583 tavaszán egy fiatal özvegyet, Sommer Jánosnét az országútról a gabonába kergetett (84. sz.) stb. Nem csoda, hogy a felvidéki városok némelyikével meggyűlt a baja, s hogy magát tisztázni igyekvő leveleit egymás után kellett írnia az uralkodóhoz (85., 86. sz.). Balassi, hogy véget vessen addigi nyugtalan életének, házassági terveket szőtt. Szakított Annával, s az egri vitéz Dobó István lányát, Krisztinát vette el feleségül 1584 karácsonyán. E házasság azonban – egyrészt mert Dobó Krisztina Balassi unokahúga volt, másrészt mert erőszakos birtokfoglalással járt – újabb, az addigiaknál nagyobb bonyodalmak kezdetét jelentette (87., 88. sz.). Krisztina bátyja, Dobó Ferenc felségsértéssel és vérfertőzéssel vádolta be. Nemsokára megszületett János fia (1586. december), ám felesége csakhamar elpártolt tőle, aminek következménye Balassi által indított válóper lett. Közben (1585-ben) újabb csapás érte: egy távolabbi Balassi rokontól öccsével és Balassi Andrással együtt örökölt birtokot (Végles várát) unokabátyja, a „ravasz mester” egymagának akart megszerezni. Ezért, és később Liptóújvár megtartásáért, élete végéig kellett küzdenie (91., 92., 97. sz.). Szorult helyzetében áttért a katolikus vallásra (1586), s hogy könnyen menekülhessen az országgyűlés várhatóan rossz végű ítélete elől, minden ingatlanát olcsó pénzért Balassi Andrásnak adta el (1587. november).
A kisemmizett költő ügyei részben barátai közbenjárására 1588 elejére kedvező fordulatot vettek: a főbenjáró pereket megszüntették ellene, befejeződött válópere is. Érsekújváron kapott hadnagyságot (90. sz.), amelyet azonban a kapitány feleségével való kalandja miatt nem tudhatott sokáig magáénak (91. sz.). Az 1587 őszén özveggyé lett Losonczi Annát most már házassági kísérlettel ismét ostromló Balassinak ezért ezzel a tervével is kudarcot kellett vallania. 1589 őszén megint Lengyelországban találjuk, ezúttal a kezdődő lengyel-török háborúban próbált szerencsét (92., 93., 94. sz.). A háború helyett azonban ismét a szerelem jutott neki osztályrészül: fél évig a Célia-versek ihletőjének, Wesselényi Ferencné Szárkándy Annának dembnói várában vendégeskedett. 1591 elején már az „Oceanum partjá”-ról, Braunsbergből írta levelét barátjának és költő-tanítványának, Rimay Jánosnak (95. sz.). Itt, a jezsuita kolostor magányában, ahol a könyvek korábban áhított világa vette körül, nem maradt sokáig, még ebben az évben hazatért. Fulvia mellett talán még egyszer megtalálta a boldogságot (96., 98. sz.). A minden vagyonát elvesztett, lókereskedéssel és versei árusítgatásával foglalkozó költő (96. sz.) életének újabb igen nehéz két évéről (1591–93) találó jellemzésre bukkanunk egyik levelében: „sohonnai vagyok és… csigává kell lennem, hátamon leszen házam” (98. sz.). Elesettségéből a megújuló törökellenes harcok híre rázta fel. élete utolsó esztendeje a tizenöt éves háború első összecsapásaiban telt el. A nógrádi hadműveletekben apja egykori várait, Kékkőt és Divényt foglalhatta vissza a töröktől. A következő évben (1594 tavaszán) már az Esztergom ostromára (99. sz.) készülő nemzetközi seregben találjuk egy táborban Illésházy Istvánnal, Istvánffy Miklóssal, Magyari Istvánnal, Nádasdy Ferenccel, Rimay Jánossal, Wathay Ferenccel és a később „az opera atyja”-ként tisztelt Claudio Monteverdivel. Balassi a május 19-i roham alkalmával súlyosan megsebesült, s tizenegy nap múlva, 30-án halt meg. Utolsó költeménye, melyet halálos ágyán szerzett, versei közül először látott nyomdafestéket Rimay jóvoltából, néhány évvel később. Az 50. zsoltár fordításának első soraiban kifejezett fájdalom a magyar költészet legszebb vallomásainak egyike:
|