Szolgálatom ajánlása után Istentül kívánom, hogy kegyelmedet lelki és testi áldásokkal látogassa.
Az kegyelmed böcsülletes levelét, melyet Váradrul 16. Decembris [Nagyváradról december 16-án] írt, ma hozá meg az kegyelmed jámbor szolgája, melyet böcsüllettel vettem. Kegyelmedtül bocsánatot várok, ha még ugyan csak az elébbi titulussal és móddal írok kegyelmednek,* sem kevélységből, sem egyéb idegen indulatból nem mívelem, hanem császár [II. Ferdinánd] őfelsége kegyelmes akaratját tartozom ebben várni. Azért elhittem, meg nem ítél kegyelmed ebből.
Az kegyelmed mostani állapatját ami illeti, noha az más levelemben, melyet Usz János uramtul küldött levélre írtam, tettem vala discursust [választ], de ami meglett, arrul tanácskozni, vagy azt feddeni, úgy tetszik, alkalmatlan. Azért arról én sem szóllok.
Hanem a jövendőrül bizony igen méltó gondolkodni kegyelmednek, mert ha Erdélyre, ez darab földre vonsza kegyelmed az császár őfelsége hadát, másfelől pedig a török segítségét veszi, annak a vége mi leszen, csak Isten tudja. Az bizonyos, hogy ez az szegény maradék haza mind elpusztul, mert eddig úgy tapasztaltuk, hogy az oltalom is szinte csak rontója szeginy hazánknak. És ki tudja, ha nem más kezében esik-é Erdély is. Azért uram azt kegyelmed okosan cselekeszi, ha császár őfelségénél kedvet keres, és magát megalázván, békességes mediumokat [módokat] követ.
Ez pedig úgy lehet meg, ha kegyelmed megismervén, hon s miben vádoltatik, azt úgy complanálja [rendezze el], hogy semmi ok fenn ne maradjon a győlölségre.
Minden privata passiókat [magánvéleményt] félretevén, mindenestül négy dologban hallottam, hogy kegyelmed súlyosíttatik: 1. Hogy az őfelsége ditiójában [területén] való hajdúkat maga mellé édesítette, sőt azokkal erős confoederatiót [szövetséget] tevén, teljességgel az őfelsége obedientiáját [engedelmességéről] elvonta. És azokkal együtt népeit az őfelsége vármegyéire küldötte. 2. Hogy a töröknek várakat ígért az mostan adott assistentiáért [segítségért] és olyakat pedig, melyek igen károsok az magyari nemzetnek. 3. Hogy Erdélyre fegyverrel ment, és elválasztott fejedelmének [Bethlen Istvánnak] letételére fegyverrel kénszerítette; noha császárőfelsége confoederatióra azt tartotta, hogy az Erdéllyel való békességet maga is megtartja és alatta valókkal is megtartatja. 4. Hogy sok alattomban való tractákból és processusokból [tárgyalásokból és eljárásokból] mintha azt sajdítanák az emberek, hogy az felföldi vármegyékre vágyódnék kegyelmed, és az katolikus papokat és urakat akarja üldözni, az prédikátorok tanácsából, kivel talám dicsekedtek is némelyek.
Ezek uram a derék [fő] dolgok, melyeket kegyelmedbe hallottam kárhoztatni, az privatumokrul semmit sem szólván. Azért, ha kegyelmednek kedve az, hogy császárt őfelségét complacálja [kiengesztelje], és békességre vigye a dolgot, ezeket igen jól kell complanálni. És primum et ante omnia [először és mindenekelőtt], eleibe adja kegyelmed az őfelsége ditiójában levő hajdúknak, hogy ha őmiattok derék had támad, bizony ők is elvesznek. Hanem minden privilegiumok és szabadságok megtartatván jobb, hogy ide hallgassanak. És kegyelmed szabadítsa fel hitektül. Ez, úgy tetszik, oly szükséges, hogy e nélkül nem remélhetem semmi útját az békességes compositiónak [megegyezésnek]. De ha ez megleszen, és a többi punctumokban [a többi vádpontban] is kegyelmed őfelségét assecurálja [biztosítja], bizony uram én is igen jó szűvel fáradozok abban, hogy csendességre forduljon az dolog.
Csakhogy uram ezzel sietni kell, míg az hadak alá nem érkeznek, mert talám azután már késő lenne. Az olaszországi békesség teljességgel végbement, és immár az hadakat onnét is visszaindították.
Én uram egyházi ember vagyok, minden tehetségemmel az békességet promoveálom [mozdítom elő]. Csak kegyelmed meg ne fogyatkozzék. Nem fenyegetődöm uram, de bizony ha kegyelmed békességre nem fordítja az dolgot, semmi jót nem várok belőle.
Tartsa és áldja meg Isten kegyelmedet minden jókkal.
Nagyszombatba 31. Decembris, 1630.
Kegyelmednek szeretettel szolgál
Cardinalis Pazmany m. p.
Hanuy, 2. 159 – 161. Nr. 638. S. k., eredeti.