Szentséges Császárom, jóakaró Uram!
Rákóczi György december 16-án hosszú levelet küldött nekem [Nagy]Váradról. Sok mentséget hoz fel, és ígéri, hogy Felségtek kiengesztelésére ünnepélyes követséget meneszt. Mivel saját kezűleg, igen őszintén írt nekem, megragadtam az alkalmat, és elfogulatlanul, de komolyan felsoroltam valamennyi elkövetett hibáját,* pontosan figyelmeztetve, hogy a lehető legalázatosabban kérjen bocsánatot, és saját tettével igazítsa helyre azon dolgokat, melyeket rendbe kell tenni. Nevezetesen, hogy a hajdúkat oldja fel esküjük alól.
Nehéz dolog jósolni, de úgy gondolom, ameddig csak lehet, nem szabad a török sereggel harcba bocsátkozni. Ha vétkeink nem akadályozzák meg, remélem, megérem Felségtek végső boldogságát, amikor a keresztény fejedelmek figyelme a töröktől elnyomott népek szabadságára fordul. Ha azonban török háború törne ki, még mielőtt ez megtörténne, úgy vélem, hogy az olyan lenne, mint az arany horoggal való halászat, ahogy Augustus császár szokta mondogatni a háborúkról, amelyekben sok lehetőség van a veszteségre, de kevés a nyereségre. Az áll majd Felségtek legbölcsebb terveiben, aminek megtételét a szükség tanácsolja. Boldogságban óvja Isten Felségteket!
Nagyszombat, 1630. december 30.
Legszentebb Felségtek legalázatosabb és legelkötelezettebb szolgája:
Pázmány bíboros s. k.
Téglásy Imre fordítása latinból
Hanuy, 2. 158–159. Nr. 637. S.k.: aláírás. Eredeti.