Szentséges Császárom, kegyelmes Uram!
Nyolc nappal ezelőtt nemcsak az Őszentségénél tartott audienciáról,* hanem más dolgokról is írtam Felségteknek. Minthogy azonban tartok tőle, hogy a levelek útközben elvesztek, ismét elhatároztam, hogy beszámolok az ügyek állásáról. Így elküldöm Felségteknek azokat a levélmásolatokat, amelyeket A betű alatt április 10-én intéztem Felségtekhez.
B betű alatt csatolom annak a szónoklatnak a másolatát, amelyet Őszentsége előtt tartottam. C betű alatt azon írás másolatát, amelyet április 14-én küldtem át Barberini bíboros úrnak. Végezetül D betű alatt azon levelek másolatát mellékelem, amelyeket a Rómában tartózkodó bíboros urakhoz intéztem, midőn elküldtem nekik a Barberini bíboros úrnak átadott írás másolatát.
Tegnap és a mai harmadik napon titkárát hozzám küldve jelezte Barberini bíboros úr, kellemetlen neki, hogy hiányosan értesítettek engem arról, amit a konzisztóriumi titkár útján a bíboros urak tudomására hoztak. A követi címet ugyanis nem vették el tőlem,* hanem csak a bíboros uraknak tiltották meg, hogy Felségtek általam küldött leveleire engem követnek nevezve válaszoljanak. Ez pedig azért történt, hogy megvizsgálják, vannak-e példák arra, hogy bíborosok fejedelmi követek lettek volna. Panaszkodott amiatt is, hogy nem tártam föl véleményemet Barberini bíboros úrnak, még mielőtt akár Felségteknek, akár a bíborosoknak írtam volna. A bíboros úr reméli ugyanis, hogy kárpótlást tud adni számomra, minthogy bármit megtehetek, ami a követeknek jár, semmi vonatkozásban nem tagadnak meg tőlem semmit, csak a követi címről látja úgy, hogy Őszentsége nehezen kanonizálja (ezt a szót használta), mivelhogy új.
Ezt feleltem ezekre. Először: amidőn bíboros uram megtiltotta a bíboros uraknak, hogy engem követnek címezzenek, e cselekedetével (már amennyire csak azzal) a követi címtől és tisztségtől is megfosztott. Én azonban úgy gondolom, a Császáron kívül senki sem veheti el tőlem a rám bízott követi tisztséget. Mert ha a bíborosokkal csupán azt közölték volna, hogy halogassák az Őfelsége levelére adandó választ, ez még elviselhető lett volna. Egyébként pedig teljesen megtiltani azt, hogy engem követnek nevezzenek, nem a küldetés felfüggesztését, hanem a róla való véleményalkotást jelentette. Másodszor: ha akár a Császár, akár én azt gondoltuk volna, hogy szóval megsértjük a bíboros urat, a Császár sem ruházott volna föl ezzel a névvel, és én sem fogadtam volna el; mivel nem azért küldöttek Rómába, hogy bárki rosszindulatú elégtételére alkalmakkal szolgáljak. Sőt, hogy őszinteségemnek és hűségemnek tanújelét adjam, még mielőtt a bíborosoknak szóló levelek közül bármelyiket is lepecsételtem volna, a másolatot átadtam Barberini bíboros úrnak azzal, hogy idejében jelezze, ha bármi megjegyezni való fordulna elő bennük. Három napnál tovább tartotta magánál a másolatot, és egyetlen szóval sem tett egyetlen kifogást sem. Ha ugyanis bármit mondott volna, akkor, kevesebb kellemetlenséggel visszatarthattam volna a leveleket, s Felségtek velük kapcsolatos szándékát kipuhatolhattam volna. Ezenkívül egy hónappal Rómába érkezésem előtt a bíboros úr már tudta, hogy császári küldetésben érkezem, de se a Császárnak, se nekem nem írt, hogy vegyük elejét a dolognak, még mielőtt e nyilvános és egész világ előtt ismeretessé váló visszautasítás bekövetkeznék. Hozzátettem, hogy becsületem tisztasága nem tűrhette, hogy elmulasszam ezt az egész ügyet jelenteni a Császárnak, sőt hogy a Császár tekintélye védelmében a tiltakozástól elálljak. Hogy ítélt volna meg a Császár, sőt az egész világ, ha mint egy minden értelem nélküli fajankó eltűrtem volna, hogy a Császár által rámruházott követi jogot elragadják tőlem. Még mielőtt bíboros lettem volna, szent esküvéssel köteleztem el magam a Császár mellett, és ha úgy adódna, Uram szolgálatáért a bíborosi süvegről is lemondanék, és életemet is szívesen áldoznám fel érte. Felajánlottam, hogy példákat fogok felhozni arra, hogy voltak bíborosok is fejedelmi követek. Annak pedig, hogy nem tártam föl véleményemet a bíboros úrnak, még mielőtt Felségtekkel és a többi bíborossal közöltem volna, egyrészt az volt az oka, hogy a bíboros úr sem tárta föl előttem, mint szándékozik közölni a bíboros urakkal, másrészt mivel tudtam, hogy Barberini bíboros úr rá akar engem beszélni, hogy ne jelentsem be tiltakozásomat. Én azonban nem mulaszthattam el a tiltakozást. Ráadásul inkább a bíboros úr tudtán kívül, mint akarata ellenére akarok cselekedni.
Végül pedig hozzátettem, csodálkozom, hogy miért csapnak ekkora perpatvart a cím körül, ha a teljes követi eljárást helybenhagyják.
Mikor pedig mindezeket hosszasan kifejtettem, ezeket kérdezte a bíborosi tisztségben lévő titkár. Vajon folytatni akarom-e a Császár által rám bízott ügyek intézését? Azt válaszoltam, hogy szándékomban áll végigvinni, mivel közérdekről van szó, és igen súlyos veszélyek fenyegetnek, már a császári tekintély megvédelmezésével eleget tettem kötelességemnek, és ugyanúgy el fogom látni feladataimat, ahogy eddig.
A végén azt is hozzátettem, kérem a bíboros urat, hogy Őszentsége jóindulatú rendeletét birtokolhassam az általam felvázolt pontokra. A Németországot fenyegető veszélyek ugyanis nem tűrnek halasztást. Ha tehát Őszentsége rendkívüli nuncius útján s nem velem óhajt válaszoltatni az előterjesztett pontokra, jóllehet ez megszégyenítésem lenne, mégis türelmesen elviselném, de mielőbb tudjak erről, hogy ne vesztegessem itt tétlenül az időt.
Ez volt annak a tárgyalásnak a lényege, melyet titkári közvetítéssel tegnap és ma harmadnap folytattam a bíboros úrral. Ma semmi hír nem érkezett és én sem üzentem. Holnap azonban, adja Isten, eltökéltem magam, hogy személyesen beszélek vele, és kérni fogom Őszentségét, hogy határozzon. A fejedelmek szíve Isten kezében van, de ha Isten erős lélekkel nem változtatja meg Őszentsége elhatározását, csak szerény sikereket remélek. Ma viszont buzgón tanácskozik Őszentsége színe előtt néhány kiválasztott bíboros a németországi ügyekről.
Savelli herceg uram holnap utazik el innét. Én, ameddig szükség lesz rá, hogy valamit előmozdítsak, szívósan kitartok. Ha úgy látom, hogy minden reményt letörtek, mit töltsem itt az időm hiába?
Kérem Istent, hogy Felségtek jó sorsát sokáig őrizze meg.
Róma, 1632. április 16.
Legszentebb Felségtek legalázatosabb és legelkötelezettebb szolgája:
Pázmány bíboros s. k.
Téglásy Imre fordítása latinból
Hanuy, 2. 273 – 276. Nr. 731. S. k.: aláírás és egy javítás. Eredeti.