Szolgálok kegyelmednek. És Istentül minden jókat kívánok.
Az sok ígéretek után, igen kemény dolgot kezdett feszegetni az erdélyi fejedelem, melyekből (úgy tetszik, meg nem csalatom) a kettő közzől egyiket praetendálja [igényli]*. Vagy hogy őfelsége [II. Ferdinánd] olyat cselekedjék, amit ő kíván, nem considerálván a decorumot [nem vévén tekintetbe a külső tisztességet]. Vagy, hogy elvégezett szándéka, hogy kardhoz nyúljon, kit azért én bizony nehezen hiszek.
Én mind hivatalom szerént, mind az sok körülálló dolgokra nézve mindenkor és most is arra hajlottam, hogy ha lehet, kárunkkal is veszteségben tartsuk ezt a hazát, és ennyi galibái között őfelségét a török hadba ne elegyítsük, míg az Isten jobb módot nem ád az Imperiumban.*
De ezt sohasem passióból, sem egyéb indulatból nem cselekedtem, hanem csak azért, mert conscientiám [lelkiismeretem] szerént így ítíltem nem hasznosnak csak, hanem ugyan szükségesnek. Most is azt ítílem, hogy ha mód vagyon benne, kárunkkal is csendesen kell tartani. Mert soha én lelkemre nem veszem azokat a szörnyű romlásokat és sok ártatlanoknak sírását-rívását, melyet az had (id est, poena Dei) [az Isten büntetése] magával visel, mivel nem is szinte én dolgom, hogy Da pacem-et mondván Bellumot, minime bellum-ot, izgassak.*
Mindazáltal úgy látom, hogyha insistál Rákóczi azoknak az postatumoknak [hogyha ragaszkodik… azokhoz a követelésekhez], erővel vonsza őfelségét ad justam injuriarum repsam [az igazságtalanságok igazságos kifizetésére]. Mely dolgokról ma reggel öt órakor magam kezemmel nagy hosszú levelet írtam őfelségének a commisariusok [biztosok] postája által. Eperjesre is mindjárt postát küldöttem, és igen kemény levelet írtam. Tudom, az urak megmutatják az erdélieknek.
Édes Palatinus [nádor] uram, kettő a dolog, mely mellől én el nem állok. Egyik az, hogy ha lehet, új hadban ne keverjük őfelségét. Mert maga is őfelsége azt kívánja. És nagy sok belső dolgok arra majd ugyan kételenítnek. Másik, hogy ha ugyan egyéb nem lehet benne, fondamentommal [alaposan] nyúljunk az dologhoz, és arra vigyázzunk, hogy kezünkben ne szakadjon. A vármegyén és insurrectión én csak annyit építek, amennyit kell. Egy-két holnapi dolog.* És ami sok főtül függ, nem állandó. Csak magyarral Erdélyet [!] soha bizony meg nem rettenti senki. Németnek kell lenni, mert anélkül ha ki mit cselekszik, megengedik ugyan, de csak nézik, és nem applicálják [alkalmazzák] úgy, amint kellene, magokat. Ha ember sok és nagy oblátiókat [felajánlásokat] teszen, admittálják [elfogadják]. De nem tudom, ha segítik. Hanem első fondamentom az, hogy német nélkül senki az erdéli fejedelemmel fel ne tegyen. És ha mit akar őfelsége, úgy kezdje, hogy félbe ne szakadjon.
Noha, amint mondám, én a békességet keresem és oltalmazom, de ha őfelsége módjával akarja az ily sok és nagy méltatlanságot magár lerázni, tehetségem szerént cooperálok [együttműködöm]. Ha látom, hogy gyenge cérnán akarnak erősíteni, megvonszom* magamat, úgy azért, hogy az ország törvénye és szokása szerént procedálok [járok el].
Mivel immár a commisarius urakat ide nem várom, és Isten segítsége velem lévén, holnap Szentkeresztben indulok innen, hogy az ott való házamat, melyet fondamentomból építettem, de soha nem láttam, megtekintsem és holmi dolgaimat igazítsam, akarám kegyelmedet ez levelemmel látogatnom, és az én sensusomat [nézetemet] közölnöm. Adja Isten, ne kellessék kardhoz nyúlnunk. De necessitas durum telum [nehéz fegyver a kényszer]. Ha pedig ahhoz kell nyúlni, ne legyen vékony tengelye, és egy-két holnapra való fundamentoma, hanem végig tartson, és őfelsége authoritása [tekintélye], nem a mi ajánlásunk legyen e fundamentum. Mert amint előbb is mondám, soha csak magyarral végbe nem visszük.
Mindazáltal még most sem tettem le azt a reménységet, hogy Rákóczi kardhoz nem nyúl. Nekem immár nem ír semmit, nem is kívántam, sem kívánom írását, noha a böcsüllet és emberség arra viszen, és úgy is kell lennyi, hogyha ír, becsülettel és jó intésekkel feleljek.
Kegyelmed ott meddig késik, adja tudtomra. Én sem igyekezem Szentkeresztben késni. De vannak nagy injuriáim [sérelmeim], melyekben kegyelmedre mutatnak, noha bizonyosan tudom, hogy sem híre, sem tanácsa nincs kegyelmednek azokban. Egy Hugyag nevű falumban az Nógrád vármegyei ispán pántolodik,* elfoglalta, azért, hogy az minapi insurrectióba nem adtak lovast szolgáim. Mikor portátul vetnek fel valamit, abból én soha jószágomat nem oltalmazom. De hogy magam personáját [személyét] minden vármegye taxálja*, és egy lovast adjak személyemtül, az merő bolond kívánság. Bizonyos, hogyha a viceispánt ott kaphatják, megütik a hátát. De ő azzal menti magát, hogy kegyelmed akaratjából vagyon, kit én nem hiszek, és ez okon őfelségét sem akartam búsítani e dologba.
Azért kegyelmed ennek eleit vegye, kérem kegyelmedet, mert oktalansága ez a viceispánnak. És kegyelmed előtt protestálok: ha mi esik a jámboron, magának tulajdonítsa. Errül nem akartam kegyelmednek irnya, de mivel ez egyik oka, hogy Szentkeresztbe megyek, és drégelyi udvarbírámat cum sufficienti comitiva [elégséges kísérettel] akarom küldeni, hogy a viceispánt kiverje, az occasio [alkalom] adta, hogy megírjam.
A kárral nem gondolok, törvénytül nem tartok: hogy egy olyan rossz ember ilyen gyalázattal illet, azt bánom; de minthogy tehetek rólla, könnyebben szenvedem. Bizony dolog, ha kegyelmed authoritásával nem cselekszi, nagy injuriát teszen kegyelmednek is, arra mutatván, hogy kegyelmed értelmével vagyon a dolog.
Az Úristen kegyelmedet tartsa és áldja meg minden jókkal.
Turóczba, 17. Septembris 1633.
Kegyelmednek szeretettel szolgál
Cardinalis Pazmany m. p.
Hanuy, s. 443 – 446. Nr. 849. S. k., eredeti.