„Vajha… én magamot annak esmérném, az ki az fenn való
veszedelemből kimenthetné szegény hazánkot s nemzetünket”
Zrínyi Miklós, a nemzeti függetlenség haláláig kitartó harcosa, a régi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1620. május 1-én született, feltehetőleg a muraközi Csáktornyán. Az ország déli határvidékein élő Zrínyi őseitől elszánt törökellenességet kapott örökül, dédapjának, a szigetvári hősnek barokk kori irodalmunk legnagyszerűbb művével, Szigeti veszedelem című eposzával állított emléket. Tanulmányait öccsével, Zrínyi Péterrel együtt otthon, majd 1628–35 között a jezsuiták gráci, bécsi és nagyszombati iskoláiban végezte. Mivel a Zrínyi fiúk 1626 végén árvaságra jutottak, nevelésük közvetett irányításában Pázmány Péter is szerepet kapott. Tanulóéveit a tizenhat éves ifjú 1636-ban nyolchónapos itáliai utazással fejezte be, látogatást téve VIII. Orbán pápánál is. A fél tucat nyelven beszélő Zrínyi részben fennmaradt könyvtára, a csáktornyai udvarában megfordult utazók beszámolói és nem utolsósorban szépirodalmi és hadtudományi alkotásai igen nagy műveltségről és tudatos történeti érdeklődésről tanúskodnak. 1637 tavaszától birtokai központjában, Csáktornyán élt, ahonnan hosszabb időre csak fontos politikai vagy személyes ügyek intézése végett vagy éppen törökellenes hadjáratai alkalmával mozdult ki. Itt született meg 1645–46 telén a Szigeti veszedelem, amely, amellett hogy a korábbi magyar, az antik és a barokk epikus hagyományok egyéni módon megalkotott szintézise, a török ellen életüket áldozó hősök erkölcsi megdicsőítése is, sőt aktuális politikai tartalommal fellépő, mozgósító erejű mű. A Szigeti veszedelem-mel Zrínyi nemcsak maga élte át a török ellen küzdő magyarok hősi lelkiállapotát, de kortársait, a magyar nemességet is igyekezett lelkesíteni egy eljövendő nagy törökellenes harcra. Ezért is adta ki eposzát verseivel együtt 1651-ben (Adriai tengernek Syrenája, Bécs).
A Szigeti veszedelem írása körüli időkből származik lírai költészetének legnagyobb része. Az akkor írt szerelmes versekkel hódolt Zrínyi Draskovich Mária Eusebiának, akivel 1646 elején kötött házasságot (165, sz.). Bár politikai tevékenységének kibontakozása idején már nem verselt rendszeresen, családi életének szomorú eseményei, feleségének korai halála (1650–168. sz.), majd második feleségétől, Lőbl Mária Zsófiától született kisfia halála (1659) még később is tollat adtak kezébe.
Zrínyi 1646-ban tábornok, az 1647-ben elnyert horvát báni méltósággal pedig a déli végek katonai főparancsnoka lett, s mély elhivatottsággal készült a török elleni hadjáratra. Ekkor írt hadtudományi munkáiban külföldi műveket is felhasználva a sereg szervezésének részletkérdéseivel (Tábori kis tracta, 46 után) és az ideális hadvezér tulajdonságaival (Vitéz hadnagy, 50–1653) foglalkozott. Be kellett azonban látnia, hogy szándékának megvalósításához még nagyobb hatalomra van szüksége, ez azonban nem képzelhető el a bécsi udvartól való függetlenedés nélkül. 1653 novemberében II. Rákóczi Györgynek írt hosszú levelében fejtette ki nagyszabású elgondolását (169. sz.). A Zrínyiről harmadik személyben szóló, helyenként titkosírással készített irat elküldésére a Pálffy Pál súlyos betegsége miatt megüresedő nádori hivatal betöltésének problémája adott alkalmat. Zrínyi, jellemezve a szóba jöhető személyeket, végül egyedül saját alkalmassága mellett érvelt. Van a levélnek egy másik nagyon fontos részlete is, amelyben a Habsburg-trónutódlás esélyeit latolgatja. Mindez már előkészítése a következő években egyre határozottabbá váló tervének: miután megszerezte a nádorságot, az erdélyi fejedelmet kell magyar királlyá koronázni. A nemzeti abszolutizmus reményében írta meg 1656-ban politikai eszményeiről képet adó írását Mátyás király életéről való elmélkedések címmel. Nem sejthette, hogy az elkövetkező évek eseményei számításait teljes mértékben keresztülhúzzák. A nádorságra leginkább esélyes Zrínyit az udvar azzal gáncsolta el, hogy az 1655. évi országgyűlésen megakadályozta jelöltségét, így az akkor még feltétlen Habsburg-hű Wesselényi Ferenc lett a nádor. Ennél azonban még súlyosabb csapást jelentett II. Rákóczi György meggondolatlan lengyelországi hadjárata (1657), amelynek következménye a török bosszúja lett (170., 171. sz.). Az elkövetkező években (1662-ig) török-tatár seregek többször is végigpusztították Erdélyt; ezekben a harcokban lelte halálát Rákóczi és Kemény János is. (Az események részletesebb bemutatását ld. az V. fejezetben.)
Kemény veresége különösen éles visszhangot váltott ki Magyarországon, mivel annak egyik oka Montecuccoli császári tábornok felmentő seregének passzív viselkedése volt. Az 1662-es pozsonyi országgyűlés, ahol Zrínyi nem akart részt venni, de a protestáns ellenzék hívására mégis megjelent (173. sz.), nyíltan állást foglalt Montecuccoli hadviselése ellen. Montecuccolinak a magyarokat s Keményt vádoló névtelen röpiratára Zrínyi válaszolt latin nyelvű nyílt levelében (174. sz.). A maró gúnnyal, nagyszerű retorikai felkészültséggel szerkesztett iratban súlyos és jogos kritikával illette későbbi személyes ellenfelét.
Rákóczi tehát nem bizonyult alkalmas jelöltnek, s a bukása és Erdély pusztulása nyomán meginduló magyarországi török háború (1663) az egyre inkább magára maradó Zrínyit kilátástalan erőfeszítésekre kényszerítette.
A háborúra teljes tudatossággal készült. Legjobban sikerült, nagy hatású klasszikus publicisztikai munkájában (Az török áfium ellen való orvosság, 60–61) kifejtette, hogy milyen eszközökkel lehet a török áfiumot (bódítószert) hatástalanítani, sőt hogyan lehetne a védekezést ellentámadássá alakítani: a megoldást az állandó nemzeti hadsereg felállítása jelentené. (Leveleinek tanúsága szerint pedig vállalni akarta a harcot még akkor is, ha dédapja sorsára jut. – 176., 177., 178. sz.) A Bécs ellen irányuló török támadás hírére a magyar haderők főparancsnokságát Zrínyire bízták, de csak néhány hónapra, amíg a közvetlen veszély el nem múlt (179. sz.), Zrínyi ezután már csak egyetlen nagyobb hadmozdulatot vezethetett, a diadalmas téli hadjáratot (1664. január-február), amelyben rajnai segédhadak közreműködésével a Dráván Eszéknél levő tölgyfa híd felégetésével sikerült megakasztani a törökök utánpótlását (181., 182. sz.). Ekkor kínálkozott az alkalom Kanizsa várának elfoglalására, melyet Zrínyi a török kiűzése első lépcsőjének tekintett (183. sz.). Mellette állt az európai közvélemény, csak éppen a Habsburg-hadvezetéstől nem kapott segítséget. Amikor a török haderő megindult a vár felmentésére, Hohenlohe tábornok visszavonult. Zrínyinek ekkor a három évvel korábban építeni kezdett (172. sz.) vára (Zrínyi-Újvár) felmentésére kellett sietnie. Mivel a muraközi birtokainak kiváló védelmet nyújtó vár lerombolását török befolyásra a bécsi udvar már korábban jóváhagyta, Montecuccoli a Habsburg-fősereg élén tétlenül nézte, hogy a túlerőben levő törökök hogyan foglalják, majd pusztítják el a még teljesen fel sem épített erődítményt (184., 185. sz.). Zrínyi hiába sietett Bécsbe, nem kapott kárpótlást, a teljes mellőzetés maradt számára. Amikor pedig Montecuccoli szentgotthárdi győzelme (1664. augusztus 1.) után néhány nappal a Magyarországot érintő előnyök kihasználása nélkül kötötte meg a bécsi udvar a törökkel a vasvári békét, Zrínyi hiába kereste a kapcsolatot XIV. Lajos diplomatáival és a Habsburg-ellenes német fejedelmek rajnai szövetségével, további eredményeket már nem tudott elérni. November 18-án vadászat közben Csáktornya közelében egy vadkan halálra sebezte. Bár a Wesselényi Ferenc-féle összeesküvés az ő környezetéből indult ki, halálával évtizedekre megszűnt a lehetősége annak, hogy a nemzeti függetlenség gondolata komolyan felvetődhessen.
Zrínyi nagy formátumú egyénisége, írói tehetsége leveleiben is megnyilatkozik. Töredékében fennmaradt levelezésének (amelyből mintegy 400 van publikálva) nem egy darabja mesteri szépírói teljesítmény. A személyes indulat, mondanivalójának őszinte átélése és lelkesedése, pátosza gyakran eredményez stiláris remekléseket. Elsősorban három terjedelmes, emlékiratszerű levele (169., 174., 185. sz.) jó példa erre. Mindhárom latin nyelvű, latin stílusában Zrínyi talán még magyar leveleit is felülmúlja. Levélstílusának legfőbb erényeit az adja, hogy ötvözi a Rimaytól ismert retorikai tudatosságot a levélíró Bethlen mozgósító erejű lendületével és Pázmány korlátok közé szorított szenvedélyességével. II. Rákóczi Ferenc lesz majd az, aki a magyar levélstílust ezeken a magaslatokon folytatja tovább.