Örömmel vettem Nagyságod 22-én kelt levelét, barátságának új jeleként. Hogy én vagyok a török szándékainak a célpontja, nem tartom gyalázatnak, sőt a legnagyobb dicsőségnek veszem, hogy egy összehasonlíthatatlan erős ország és hatalom ilyen sokra becsül. Remélem, nemes lovaghoz és katonához illő ellenállásra talál bennem, és ha erőben és embereinek számában nem is egyenlő velem, de bátorságban és harci kedvben nem vagyok alábbvaló nála. Nem kétlem, hogy azok, akik ugyanebben vagy még nagyobb veszedelemben forognak, alkalmas segítséget adnak majd nekem. De ha magamra maradnék is, legalább nem halok meg gyáva emberként, mert a vallásért és hazáért meghalni a legnagyobb dicsőség, és sokkal nagyobb szerencse, mint ágyban, orvos keze által halni meg, vagy meghűlésben és tehetetlenségben pusztulni el. Nem szokatlan az ilyen halál családunkban, hiszen ugyanígy halt meg dédapám Szigetvárt, aki a megígért segítség híján inkább akart dicsőségesen meghalni, mint gyáván megmaradni. Ilyen jól fölhasznált életet nem kell sajnálni, sem megsiratni. Akik most irigyelnek, majd sírnak akkor, amikor számukra üt az óra, hogy a nyomomba lépjenek és ők legyenek a török csapásainak a célpontja.
Kémeim ugyanazt jelentették a török készülődéséről. Ha nem is írtam erről az udvarnak, mivelhogy nem kaptam teljesen biztos tájékoztatást, igyekszem fölkészülni és másként intézni a dolgokat, mint [II.] Rákóczy [György] és Kemény János. Hogy a török azt mondja, hogy nem lehet béke ott, ahol én vagyok, azt elhiszem. Mert ha nem is tettem soha semmit az úgynevezett béke ellen, amely köztünk és a török között fönnáll, de gyakran igyekeztem elrontani az étvágyát és a kedvét a stájerországi kövér falatoktól. Ez nagyon nem tetszett neki, és most sem tetszik, mert most is éhezik rájuk.
Az én váram,* ha nem is olyan, mint Breisach vagy Dunquerque, tudja meg Nagyságod, hogy sem Juanitz, sem Santa Croce, se Petrinja vagy bármely más hely a határon, Koprainitzot kivéve, nem olyan erős, fekvését és építését tekintve. Hogy nem védi Stájerországot, csupán az én szigetemet, az tudatlan és irigy beszéd, olyanoké, akik szívesen látnák az egész vidék romlását. Mert ha a szigetet elveszítjük, vagy megvédjük, más védőgát híján elveszítjük, vagy megvédjük a közvetlenül határos Stájerországot. Bárhogyan akarják is: lerombolják, vagy átadják a törököknek, vagy az én kezemen hagyják ugyan, de azzal a megegyezéssel és kötelezettséggel, hogy soha sem állok ellent terveiknek, félek, hogy Stájerország fölébred majd, de nagyon későn, és akkor veszi észre, mennyivel jobb könnyű segítséget adni az ellenség távoltartására, mint ha közvetlenül szakad a nyakába. Más újság nem lévén, Nagyságodnak a legjobbakat kívánom, és befejezem írásomat.
U. i. Éppen le akartam zárni ezt a levelet, mikor egy jó barátomtól értesítést kaptam, hogy gonosz és irigy emberek nagy lármát csaptak az udvarnál, hogy katonáim legutóbbi portyázásuk alkalmával néhány katolikus rabot is fogtak. Hogy Nagyságod helyes fölvilágosítást adhasson pártfogóimnak és barátaimnak (másokkal mit törődöm?), jelentem, hogy a mondott katolikusok sem nem adófizetők, sem nem parasztok, akik kényszerűségből szolgálnak a török alatt, hanem hadi nép, katonák és tisztek, akik önként mentek katonának, és a török várakban szolgálnak. Ezek éppen olyan szívesen gyilkolják, elfogják, kínozzák, gyötrik a mieinket, mint a törökök.
Mivel tehát az én katonáim már hat éve egyáltalán nem kapják meg a zsoldjukat, engedelmet kértek tőlem, hogy valami zsákmányt kereshessenek. Ezt úgy gondoltam, nem tagadhatom meg tőlük, és ezért, meg hogy ne legyenek tétlenek, hogy visszaadják a kölcsönt a törököknek, akik gyakran betörnek, meg hogy más végbeli főkapitányok példáját kövessék, és végül, mert ez a határőrök kötelessége, húsvét napján portyázásra mentek, hogy lest vessenek a törököknek és váratlan rajtuk üssenek. Egy katolikus templom közelében, egy erdőben sok embert láttak. Közelebb mentek, hogy lássák, nincs-e ott valami török. Akkor azok a katolikus katonák gyorsan bementek a templomba, és elkezdtek védekezni, bátran lövöldözni, és megöltek egy katonát gróf Leslie határőrei közül. Az adófizető katolikusok és a pap félrehúzódtak, és a legkisebb bajuk vagy kellemetlenségük sem lett, de a többieket, akik makacsul védekeztek, ki kellett füstölnünk onnan. Így azután leégett a kis fatemplom is. Nem tudom, mi bűn van ebben. Az lenne a legjobb, ha egy csapással meg lehetne ölni és elfogni mindazokat a katonákat, akik a törököknek szolgálnak. Bizonyos vagyok benne, hogy minden más jó kereszténynek ez lenne a véleménye.
Kevéssel ez előtt a portyázás előtt gróf Leslie határőrei két hasonló portyázást hajtottak végre, és elfogtak néhány ugyanilyen katolikus szolgát. Sőt éppen most hallom, hogy ugyanazok a határőrök már harmadízben törtek rá azoknak a katolikusoknak a falvaira, akik a töröknek szolgálnak. Leslie gróf úr és az ő határvidékének a börtönei tele vannak ilyen katolikusokkal, és azokat is, akiket az én katonáim fogtak el, valamennyit Leslie gróf úr határőrei vásárolták meg, úgyhogy senki sem maradt az én börtöneimben. Trautmannsdorf gróf úr is jó hasznát vette a mondott katolikusok egyikének, akit én ajándékoztam neki. Bizonyos, hogy nem ok nélkül engedte szabadon. Ez hát az egész eset, és ha valaki mást mond, azt mondom, hogy hazudik, és Nagyságod se mondhat mást az én nevemben.
Csapodi Csaba fordítása olaszból
Csapodi-Klaniczay, 323–326. Nr. 278. Másolat.