Az új erősségből [Zrínyi-Újvárból] 12 gyalogosom kiment Törökországba egészen Pécsig, hogy valami zsákmányt szerezhessenek a törököktől, de balsorsukból véletlenül észrevette őket egy török, és íme, nemcsak a pécsi török katonák vonultak ki rögtön, hanem az egész nép is, és körülfogták őket; többen lehettek ezer fegyveres embernél. Sőt maga a basa, aki Kanizsán volt és most is ott tartózkodik, ellenük jött egész udvarával. Mikor a mi katonáink látták ezt, bár a menekülésre semmi reményük se volt, mégis föllelkesítették egymást, és maguk között kölcsönösen megesküdtek arra, hogy utolsó leheletükig védekeznek. A török lovasok pedig először oktalanabb rohantak rájuk, mert megvetették ilyen csekély voltukat, de rögtön meg is bűnhődtek érte, mert néhányukat puskával megölték, és elvették tőlük fegyvereiket és puskaporukat, amelyekkel hosszú harcra volt módjuk. A csata pedig elhúzódott reggeltől délig, sőt még tovább. Ebben 40 török ott helyben elpusztult, mintegy 60 halálosan megsebesült, és több mint száz ló megöletett. Magának a basának főbb emberei közül három legelőkelőbb török és annak a helynek négy agája veszett el néhány más kisebb tiszttel együtt, maga a basa alig menekült ki a veszedelemből. De a mi keresztényeink sem tudtak ilyen nagy virtussal megmenekülni. Miután pedig a hatalmas lövöldözéstől áttüzesedett puskákat a szerfölötti meleg miatt nem tudták használni, elhajították azokat, és kardot rántva rárohantak a legsűrűbb ellenségre, és végül számtalan súlyos sebet adva és kapva tizenegyen közülük elestek, közvetlenül egymás mellett. A tizenkettedik pedig közülük a harcban valahogy elszakadva tőlük, halálos sebekkel átjutva az ellenség közepén, egész éjjel félholtan lappangott valami bozótban. Reggel keresztény parasztok rábukkantak, és élve hozzánk hozták, és életét illetőleg jó reménységben vagyunk. Bizony sok nemzedék nem látott ilyen virtust, nem kételkedem abban, hogy a római hősök bármelyikével össze lehet hasonlítani őket. Azért magam akartam írni róluk Kegyelmednek, hogy maga is tudtára adhassa magyar barátainak, és bárcsak követésre lelkesítené őket ilyen nagy dicsőség! Én bizony méltóaknak ítélem őket arra, hogy belekerüljenek ennek a nemzedéknek történelmébe és krónikáiba*
Csapodi Csaba fordítása latinból
Barta-Klaniczay II., 264–265.