Legkitűnőbb Vezér!
Mivelhogy méltónak tartod magadat és egész hadseregedet a diadalmenetre, sőt diadalmenetet is tartasz, engedd meg, kérlek, hogy én, római szokás szerint, amely megengedte a katonáknak, hogy szemébe mondják a győztes hadvezérnek, amit akarnak,* elmondjak Neked egyet-mást.
Tehát ötven mérföldnyire visszaűztél 50 000 törököt? Kemény fejedelmet visszahelyezted trónjára? Új őrségeket helyeztél el a várakban? Erdélyt megőrizted? Ejha! Nagy tettek ezek, sőt a legnagyobbak! De ezekkel a nagyhangú szavakkal vége is a dicsőségnek. Mondd, mondd nekem, mi haszna van a te hadjáratodból Magyarországnak? Mondd, visszaadtad-e nekünk Erdélyt, amelyet bizony épségben vettél át? Add vissza előbb Erdélynek Kemény fejedelmet, akit adott szóval és oltalommal hitegettél, add vissza azt a boldogságot, békét és bőséget, amelyet seregeddel és őrségeiddel kiűztél onnan, és akkor tarts diadalmenetet, akkor bitorold magadnak azt a híres három szót: Jöttem, láttam, győztem.* Mi pedig magunktól nevezünk majd Marsnak, Herkulesnek, Bacchusnak, és örvendező lélekkel köszöntünk Téged, aki a fűszeres illatú Indiákról szállsz le hozzánk kocsidon.* De ó jaj! Mi csalódunk, Te pedig bölcselkedel. Pedig a filozófusok csak beszédjükben bölcsek, a tettekben végtelenül ostobák. Azt mondod, távolból nem lehet hatást kifejteni.* De hát, ha te nem tudod fölmelegíteni a földet az égből, mint a nap, akkor közelebb kell jönnöd. Ha meg akarod semmisíteni az ellenséget, akkor nem kellett volna mérföldekre maradnod tőle, hanem amint a mór vezér (Bartholomaeus Rogatus a mórok és hiszpánok háborújáról)* a hiszpániai gúnyolódására, hogy rövid a kardja, azt felelte: majd megtoldom legalább egy lépéssel – neked is legalább egy kis időre meg kellett volna közelítened az ellenséget, ha dicsőséget akartál aratni fölötte.
Azt állítod, augusztus hónapban érkeztél. Bárcsak szerencsét hozott volna számodra ennek a hónapnak a neve! De Te nemcsak a hónap nevéről felejtkeztél el, hanem fölséges uradra is szégyent hoztál, mert a hiú dicsőségnek csak a nevével kérkedel* (hiszen semmit nem csinálsz). Bizony nem dicsőséggel, hanem nyomorúságosan hordoztad körül a keresztény név jó hírét. Mert dicsőségesen indultál útnak, és gyalázattal tértél vissza. Jobb lett volna el sem indulnod, ha már így kellett visszatérned, a keresztény sereg jó hírének ekkora kárával, kardcsapás nélkül. Rút dolog, ha egy hadvezér kénytelen azt mondani: erre nem gondoltam. Mit csináltál egyáltalában? Minden várba német katonákat tettél. De ha nem tetted volna ezt, azt hiszed, a török elfoglalta volna azokat? Csak egy példát mondok. Ha a török a többi várakat is, amelyekben nem voltak a te katonáid, sértetlenül az erdélyiek kezén hagyta, azt a másik hármat sem foglalta volna el a te őrséged nélkül.
Kemény katonáit keserűen vádolod, hogy megtörte őket a félelem, megzavarta a páni félelem.* Készségesen elhiszem ezt neked. De ha a bajok gyökerét mélyebben keressük, kiderül, hogy nem ezek a szerencsétlenek a hibásak, hanem magasabb forrásból származik az a baj, mikor az Isten megengedi, hogy „az achájok lakoljanak* Kérdem hát tőled, Te kiváló Vezér, miféle orvossággal kell segíteni az ilyen félénk hadseregen? Én legalábbis úgy hiszem, az a megoldás kulcsa, hogy kiváló vezér erélyének kell harci szellemet öntenie beléjük. Matthieu Péter írja IV. Henrik francia király életében: „Vitézsége fáklyaként lobogjon, amely száz mást meggyújthat a maga fényének kisebbedése nélkül.”* Azt vártam, Te is ilyen légy, legalábbis – ha nem csalódom – próbára kellett volna tenned őket, mielőtt elhamarkodott ítéletet mondasz róluk. De hogy kívánod azt, hogy higgyünk neked, amikor sehol sem láttad őket csatában? Azt mondod, hogy kevesebben voltak, mint a törökök. Éppen ellenkezőleg volt a dolog. De látom, Te számtan alapján viseled a háborút, és azt hiszed, hogy a kisebb számnak föltétlenül engednie kell a nagyobbal szemben. De hajdan nem ilyen volt Epaminondas, aki egy katonájának, aki az ellenség sokaságát hangsúlyozta előtte, azt felelte (Plutarkhosz írja a Fejedelmek életé-ben): „Amennyivel kevesebben vannak az enyéim, annyit én magam pótolok.”
Minthogy pedig az egész dicshimnuszoddal csak leplezed az egész magyar nemzet elleni gyűlöletedet, rosszhiszemű szavaiddal gyalázattal halmozván el azt, állj csak elő, nemes Uram, ha van bátorságod, és hallgass meg egy magyart, az majd megfelel neked, és hagyd a nemzetet, amely teljes mértékben megkapja dicséretét: „Mit zaklatod, gyáva kutya, az ártatlan vendégeket? Fenyegesd a farkasokat, és viaskodjál azokkal.”*
Azt mondod, Magyarországon nincsenek hadvezérek, sőt kapitányok sem, akik ismernék a hadakozás művészetének titkait, akik sok éves tapasztalattal rendelkeznének, akik tökéletesen tudnák a katonai mesterséget. Képzeld, mindezt elhisszük neked. Csakhogy semmivel sem növeli a te dicsőségedet, ha mások tehetetlenek, Te pedig gyáva. Bizony, ha szemügyre vesszük azokat a dolgokat, amiket Te az elmúlt évben véghezvittél, sem Magyarországnak, sem egyetlen magyarnak nem kell szégyenkeznie. Hiszen virágzó hadsereget kaptál kezedbe, és Te megsemmisítetted. Többet zaklattad a barátokat, mint az ellenséget. Annyi országban hagytál magad után siralmas emléket, annyi százezer léleknek török fogságba hurcolását nézted végig száraz szemmel és száraz karddal (pedig ezt a kardot a mi oltalmunkra rendelték). Lehetett volna ennél kevesebbet várni a leghitványabb hóhértól?
Csakugyan nem tagadom, hogy kevés magyar ismeri a haditudományt olyan alaposan, ahogyan egy nagy hadvezérnek kellene. De azért biztosíthatlak, egyetlen olyan végbeli főkapitány,* sőt kapitány sincs Magyarországon, aki ezt a derék hadsereget, amely reád volt bízva, olyan tehetetlenül engedte volna elpusztulni; de ha mindenképpen el kellett volna is pusztulnia, legalább kétszer annyi ellenség adta volna meg az árát. Mi magyarok csakugyan nem ismerjük a háború halogatásának a művészetét, azt, hogy büntetlenül engedjük garázdálkodni az ellenséget, hogy cserbenhagyjunk barátot és szövetségest, hogy inkább engedjük elpusztulni a hazát, mint a hadsereget, hogy pénzt harácsoljunk a háborúban. Ha Te ezt nevezed a háború rejtett titkainak, akkor mi csakugyan nem tudunk semmit sem. De nem értett ehhez hajdan a mi Kinizsink, Báthorynk,* Hunyadink sem, mégis megszentelt tisztelettől övezve nyugszanak, mert megvédték a hazát, megszabadították a kereszténységet, elűzték a törököt. És mi, az ő utódaik, sem szennyeznénk be az ő dicsőségüket semmittevéssel, nem vesztenénk el tétlenül hazánkat, ha csak a legkisebb módot is engednének nekünk, hogy cselekedjünk. Azt mondom tehát, hogy ha a katonai fegyelem el is tűnt Magyarországból (bár nem a mi hibánkból), mégis meg vagyok győződve róla, hogy helyreállítása a legkönnyebb dolog lenne, ha egy bátor vezért állítanának a magyar hadsereg élére. Luclusnak sem volt tapasztalata, mielőtt megbízatást nem kapott, de rögtön hadvezérré lett, mikor a hadsereghez érkezett. Így bármelyik jó magyar, ha nem is lesz olyan híres hadvezérré, mint Nagy Sándor volt, de arra legalább alkalmas lesz, hogy megvédje hazáját, amelyet jobban szeret, mint bármelyik külföldi.
Kérlek, ne kalandozz el folytonosan azokra a tévedésekre, amelyeket [II.] Rákóczi [György] és Kemény követtek el a háborúban. Ők megfizettek tévedéseikért. Ők vérük hullásával, sőt halálukkal fényesen bebizonyították hazaszeretetüket és keresztény buzgalmukat, amit szívükben hordoztak. Te pedig nagyszerűen bebizonyítottad nekünk hűvös közönyösségedet és azt, hogy keresztény együttérzésed még akkor se hevülne föl, ha borjak röpködnének a levegőben. Rákóczit nem védem. Őt nagyravágyásának összeomlása sodorta a végső kétségbeesésbe, bizonyítva Homérosz szavainak igazságát: „Akit Jupiter el akar veszíteni, annak elveszi az eszét.”* Sőt, a fejedelem – bár meggondolatlan volt is – ha megfelelő segítséget kapott volna, nem heverne most Magyarország, sőt a kereszténység ügye ebben a kétségbeesett helyzetben, nem nyögne a török iga alatt Várad, annyi szent királynak temetkezőhelye, és koronánknak dicsősége, szent királyaink hamvai sem szenvednék a gyalázatos rabságot.*
Ami Keményt illeti, azt állítod, hogy őt megsegítetted és visszahelyezted? Gyermekei és szerencsétlen felesége gyászolja most, Erdély és minden jó keresztény siratja vesztét (mégpedig Teáltalad történt vesztét). Bizony, ha ez visszahelyezés és megsegítés, senki se kéri tőled soha, hogy segíts rajta. Kétezer katonát adtál neki, de hát minek kaptad Te az egész hadsereget, ha azt remélted, hogy ilyen kevés emberrel mindent megoldhatsz? Te pedig mégis Keményre tolod a magad hibáját, és azt állítod, hogy a magyarok gyávák. De ha rossz bíró kezén elvész is ügyünk,* a Te ítéleted ellen méltán óvást emelhetünk. Majd megmondja Európa, hogy gyáva-e az a Magyarország, amely soha nem látott egy napot sem, amelyen ne folyt volna fiainak vére, ahol nincsen család, amely ne siratná valakijét, amely már kétszáz éve magától és egyedül áll ellent a török akkora hatalmának, és amely soha egy tenyérnyi földet nem engedett át vér nélkül a törököknek. Hátunk mögött – mint Diomedes Aiax pajzsának oltalmában* – rejtőzik az egész kereszténység, és hogy biztonságban élhet, nekünk köszönheti.
Szerinted egyébként minden magyar téved, és meg sem tudják ítélni cselekedeteidet. Én pedig úgy emlékszem, valamikor azt olvastam, hogy néha többet tud a nép, mert annyit tud, amennyi szükséges. Azt mindenesetre föl tudja ismerni, hogy Te az égő Magyarországra nem vizet, hanem olajat öntöttél. Semmit sem lehetett volna mentségedre fölhozni, ha valaki számonkéri, hogyan fosztottad ki Magyarország állatállományát, és hogyan töltötted meg vele a magad táborát.
Azt mondod, a magyarok szemedre hányják, hogy másfelé kellett volna vezetned a hadjáratot, és hogy meg kellett volna ütköznöd. Azt gondolom, nem bűn, ha kívánságaik jobbak, mint a Te cselekedeteid. Te azzal utasítod vissza ezt, hogy csak a nép szokásos ingatagságáról van szó, amely mindig másra vágyik, mint ami történik. Valóban jól mondod, mert akkor se teljesült volna a magyarok kívánsága, ha másfelé kezded a háborút, de ott is úgy viseled. Mert nagyszerűen értekezel a csatáról, de annyi nehézséget és megfontolást fűzöl hozzá, hogy ha erre mind tekintettel lettek volna a hajdani hadvezérek és a mi magyarjaink, sohase foglalták volna el Magyarországot és nem is védték volna meg annyi időn át, de mióta a sohase-csatázás titkos tudománya behatolt hozzánk, azóta el is vesztettük Magyarország nagy részét.
Te sértetlenül megmaradtál számunkra hadvezérül boldogabb időkre, és azért az ország hálával tartoznék neked, úgy, mint a rómaiak, akik szerencsekívánatokkal fogadták a menekülő Aemilius Paulust,* mert akkor lehetséges, hogy a megfutamodott férfi harcolni fog.* Dicséred Hatzfeld és Götz tábornokokat, mert többször kellett nekik parancsot és rendelkezést adni, mielőtt harcoltak volna.* Én azonban dicsőségesebb példákra emlékeztetlek, pedig nem is akarok egy magyart se megnevezni. Nézd Ausperg Gebhárdot, aki bár szerencsétlenül, de dicsőségesen harcolt a törökkel a horvát végeken, és lelkét az Istennek, hírnevét a magyarok örök emlékezetének szentelte. Nézd a Mansfeldeket, Schwarzenbergeket, Tieffenbachokat,* akik a magyarokkal és a magyarokért harcoltak, és ha csak egy tavaszt megért madarak voltak is, mégis nevüket örökké emlékezetessé tették.
Nem kifogásoljuk gyorsaságodat, – azt meséled ugyanis, hogy százötven mérföldet futottál be. Ha eredménnyel is jártál volna, és az ellenséget megverted volna, bizonyára Julius Caesarhoz hasonlítanánk, aki pusztán nevének villámával lesújtotta Pharnacest.* De jaj nekem! Veled másként történt. Alig kerültél az ellenség közelébe, megrendülve megálltál, elfeledted, mi a kötelességed, s mit vár tőled a világ, és méltán mondhatták rólad, amit egykor Vitelliusról írtak: „Olyan kábultság szállta meg lelkét, hogy ha mások nem nevezik császárnak, ő maga megfeledkezett volna róla.”*
Ezek hát tetteid, Győzhetetlen Hős! De mi volt leghevesebb csatád eredménye? Hector sértetlenül vonult el* és Te ezért hálát vársz a magyaroktól. Add vissza nekik, amit méltatlan elveszel tőlük, és hálátlanoknak nevezed őket, Te, minden madarak közt a leghálátlanabb.* Tudd meg hát, hogy ha mindenünk meglenne, amiért Te dicsőséget követelsz magadnak, mégsem fog senki fölmenteni téged, amíg csak a legkisebb német vagy olasz ezredes él a világon, mert halhatatlan emlékezetet szereztél magadnak. Az ostoba ember emlékezetében élni fog a hasonló balgának ugyanolyan pusztulása.* De a legkisebb magyar kapitány sem lesz nálad alábbvaló, ha nem tollal az akadémián, hanem karddal és a mezőn kell harcolni. Tehát elég volt a szavakból, lássuk a tetteket! Megmondottam.
Csapodi Csaba fordítása latinból
Csapodi-Klaniczay, 314–322. Nr. 276. Egykorú másolat.