Tegnap az Isten irgalmassága nemcsak hogy megmentett csodálatos módon engem és a szomszédos tartományokat a török kezéből, hanem meg is bosszult minket. A törökök és tatárok ugyanis hatalmas sereggel megjelentek Kotor fölött, méghozzá nem is titokban, hanem nyíltan, sőt fényes nappal, hajóhíddal és minden más szükséges dologgal fölszerelve. 2000 tatárt előreküldtek, és hozzákezdtek, hogy hidat verjenek a hadsereg többi része számára. Én pedig kénytelen voltam még azt a csekély erőt is, amellyel rendelkezem, szétosztani alkalmas helyekre a Mura mentében. Egyszerre csak az egyik őrségről egy kisebb mozsár* lövésével jelezték nekem az ellenség megérkezését. Rögtön odarohantam, de már addigra átkelt az a 2000 ember, és ők is ugyanakkor észrevettek engem. Meggondolva azt, hogy milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok én és velem együtt az egész Muraköz, nem találtam más reménységet és menekvést, mint nem sokat törődni a reménységgel, és mivel vissza már nem fordulhattam, nem volt más lehetőség, mint hogy – amennyire csak lehetett, lelkesítve a katonákat – rárohantam az ellenségre.
Az Isten pedig megmutatta, hogy a keresztények ügyét szívén viseli; elvette az ellenség erejét és bátorságát. Mert azután, hogy először kilőtték nyilaikat – szinte elborítottak vele minket –, olyan félelem szállta meg őket, hogy futni kezdtek a Mura felé, és szembetalálkoztak a folyóban a szemközt jövő tatárokkal, s a legnagyobb zavarban úgy összetorlódtak mindnyájan, hogy sem úszni, sem kimenekülni, sem védekezni nem tudtak. A folyó hosszú szakaszát szinte elborították a lovak és emberek, úgyhogy alig látszott a víz. Én sem szalasztottam el az alkalmat, hanem keményen üldöztem őket, és megparancsoltam, hogy senkit élve el ne fogjanak. Így történt, hogy a folyóban összekeveredett tatároknak csak egy kis csapata tudott kimenekülni, a többieket részint az örvény nyelte el, részint dárdáinktól elborítva pusztultak el nyomorultan.
Körülbelül ezer lovat kimentettünk a vízből, a többi elpusztult gazdájával együtt, néhány kivétellel. Ezeket jó szerencséjük mentette meg. De a vezérük, aki parancsolt nekik, egyáltalán nem rémült meg katonái pusztulásának láttára, hanem a gyalogságért küldött, amely nem volt messze onnan. Csakhogy amíg ezek jöttek, addig az én 300 gyalogosom is idefutott, és parancsomra két kis ágyút is hozott. Ezekkel védekeztem, amíg más katonáim is mindenhonnan összegyülekeztek, és így harcoltunk tegnap egész nap és az elmúlt éjjel puskákkal és ágyúkkal, mikor végre hajnal előtt a vezér dühöngve, fogcsikorgatva és bosszút esküdve, de mégiscsak csöndben elvonult.
Bizonyos, hogy a tegnapi nap nekem és ennek a vidéknek emlékezetes marad. Hogy most a következőkben mi lesz velem, azt nem tudom megmondani, mert az ellenség Kanizsa táján tábort ütött, és azon töri a fejét, hogy el nem távozik, mielőtt újra szerencsét nem próbál. Hogy mekkora ez a hadsereg és ki a vezére, azt nem tudom Fölségednek biztosan megírni. Mivel nem engedtem, hogy foglyot ejtsenek, nincs más értesülésem róluk, mint az a kósza hír, amit ők maguk terjesztettek magukról megtévesztés céljából, hogy tudniillik 40 000-en vannak, törökök és tatárok, vezérük pedig Ali váradi basa. Én, amennyire távolról, a folyó túlsó partjáról szemügyre vehettem őket, 10 000-nél többre becsülöm őket. Szándékuk pedig világos, maguk is nyíltan beszéltek róla, mielőtt idejöttek: azok a tatárok és törökök, akik Komárom mellett némi vereséget szenvedtek tőlem,* most bosszút akarnak állni, és az egész Muraközt elpusztítani, azután továbbmenni Stájerországba egészen Grácig, ott átkelni a Murán, s Batthyány [Kristóf] gróf birtokán és végvidékén keresztül hazatérni.
Ezekről számolok be Fölségednek, és adok tájékoztatást, ahogy tudok, és az Isten szerelmére kérem Fölségedet, méltóztassék módot találni, hogy idejében kapjak ágyúgolyókat és más szükséges fölszerelést s valami katonaságot is, mert ezek nélkül nemcsak az én szigetem, hanem a szomszédos tartományok is menthetetlenül elpusztulnak.
Tartsa meg Isten Fölségedet sokáig jó egészségben. Kelt Légrádon, 1663. november 28-án.* Legszentebb Fölségednek alázatos és örökké hű szolgája.
Csapodi Csaba fordítása latinból
Barta-Klaniczay II., 273–274. Egykorú másolat.