Kegyelmes Uram
tegnapi levelem megírása után is mind Nagyságod, haza s Isten dicsőségének veszedelmező állapotjáról való törődésem mégis késztete arra, hogy Nagyságodnak ezt is megírjam,* praemittálva ez conditiókat [előrebocsátva ezeket a feltételeket]: 1. ha nincs emberi ítélet szerint valahonnan valamely remedium [segítség] felől csalhatatlan reménysége Nagyságodnak; 2. ha el nem tökéllette magában, hogy minden körülötte lévő hatalmas nemzeteket contemnáljon [megvessen] és csak vakmerő szerencsére bocsátkozzék: az élő Istenre, kegyelmes uram, szánja meg Nagyságod azt az szegény hazát, de szánja magát, szerelmesit, kedvezzen az Isten dicsőségének, s ha késő nem volna, mind az pogányságnak dühösségének mérgét ne várja, hogy kiöntessék székére, s mind más hatalmas, de keresztény nemzeteknek igyekezeteket előzze meg, míglen hüvelyben még az fegyver. Nem szólok Nagyságod titkos reménységeiről, de külsőképpen az Nagyságod dolgai mind fundamentum [alap] nélkül való istenkísértések, világ ítélete szerint nem vitézség, nem méltóságos hírnévkeresés az fundamentum nélkül való vakmerőség.* Az hol nincs az erő, az hol nem kell pénze Nagyságodnak, nem kedves, hát harmadik mediumot [eszközt] kell keresni, mert ha Isten rendkívül nem orvosolja meg, és hanyatlik valamit Nagyságod szerencséje, az mint mondani szokták, az fűszál is ellensége lészen Nagyságodnak. Megdühödött Nagyságod ellen az pogányság, nem jól affectus [nem jóindulatú] az németség, offensus [sértődött] az lengyelség, exacerbatus [megkeseredett] Erdély, és igen kevés, ki szívesen fogja az dolgot, mert elfogyatkozott, mert sok megbántódások alatt nyög; s hát mint remélhet Nagyságod boldog processust [pert] emberi ratiók [következtetések] szerint. Maga hada kevés, és ezeken kívül is nem ez az kimentő alkalmatosság, azért, ha késő nem volna, ha Isten az Nagyságod szívét is arra hajtaná, talán jobb volna arról tanácskozni, mint kellene az nagy veszedelmet megelőzni. Az Úristen soha testi-lelki dolgaimban meg ne áldjon, ha valami magam privatumára [egyéni hasznára] célzok ez írásimban.*
V. Windisch, 378–379. Nr. 22.