Ányos Pál
A szép tudománynak áldozott versek*

Örömnek könnyei folyják el szememet,
Midőn virágozni látom nemzetemet.
Már eleget éltem! – –
 Barcsay kapitány.

 Láttam tegnap Fébust tűnő világával,
Láttam haldoklani kezdő sugarával,
Estvéli felhőkről láttam bágyodtságát,
Melyekre festette végső pirosságát.
S midőn így szemlélném, elaludt szememből,
Óh hány sóhajtások követték szivemből!
Te, boldog csillagzat, mondám: homályodból,
Hogy fogsz felvirradni szerencsés álmodból!
Mely napra költöd fel szkíták unokáit,
Mely fénnyel vonod be Mátyás palotáit!
Felveszed Minervát Athénás hamvából,
S a kegyes Múzsákat Hémus lugosából,
Elhozod Budának újult piacira,
Hogy magyar füstöljön reményt oltárira,
Az a magyar, aki Kínának falától,
Hozván isteneit Tánáis partjától,
Leverte sátorit Pannon határában,
Hol egy igaz Isten lépett templomában.
Itt letelepedvén szerencse karjára,
S esküdvén Bellóna véres paizsára,
Nem mehetett Pallas szentelt templomába,
Nem a szelíd Múzsák tudós udvarába!
Örökös háborúk birták századait,
Nemes vére festé Dunája habjait,
S hogyha tudományra vethette szemeit,
Csak véres kardjával írta eseteit.
 
* * *                  
 
 De már a szép hajnal piros szekerével
Fellépett egünkre óhajtott fényével.
Új életre hozza világ gyermekeit,
Gyengén aranyozván erdőknek tetejit.
Olvasom nemzetem könnyező szeméből,
Hány áldást küld néki dobogó szivéből!
Barátim! Párosi fehér márványokból
Emeljünk oszlopot, borostyán-ágokból;
Irjuk fel e napot fényes tetejére,
Hogy hasson sugára onokák szivére.
 
* * *                  
 
 Megnyílik az innep! Látom méltóságát,
Látom magyarimnak régi buzgóságát.
Ó mennyi áldozat esik Tresiának,
Mennyi sohajtását hallja országának!
Boldog fejedelem, ki népe szivében
Így csinál országot, s így jut hívségében.
Ezer kegyessége béfejezésére,
Pallast helyhezteti Buda tetejére;
S hogy örökösítse hazánkban szállását,
Ma szenteli néki királyi lakását.
Már ez sok! – Ó magyar! mély tiszteletedhez,
Ezért is szerelmet kapcsolj hívségedhez.
Így hordott rég Róma Athén határából,
Szép tudományokat Sokrates honából;
S borostyánt ültetvén tanács-udvarában,
Cézárt s Cicerókat termett árnyékában.
Így jöttek azután Tiberis széléről,
Kegyesebb Múzsáknak mulató helyéről,
A szép tudományok egész Európában,
Hol most dicsőségnek hevernek karjában.
 
* * *                  
 
 Boldog haza, ahol Minerva székéből,
Polgárok nőnek fel Múzsák kebeléből;
Hol tudományoknak szelíd virágjából,
Bokréták fonatnak borostyán ágából!
Mely szép lesz majd látni nemes ifjainkat,
Hogy fogják tanulni régi százainkat,
Hogy beszélik Első Lajos történetit,
Dicsőség templomán írt fényes esetit.
Örömmel szólanak Hunyadi szivéről,
Ki Budára térvén Erdély védelméről,
Vaskapunál emelt oszlopot magának,
Hol népe nevezte hazája atyjának.
Ha pedig Várnának véres térségéről,
Verset énekelnek Mohács mezejéről,
A magyar buzgóság megnyitja szíveket,
Ó mintha már látnám hullani könyveket!
Ily hazafiaknak nemes példájában,
Mint igaz erkölcsök szent oskolájában,
Fel fogják találni jövendő céljokat,
Miként kell szeretni édes hazájokat.
 
* * *                  
 
 Hát kik felesküsznek Newton oszlopára,
Kit ő érdemivel London piacára
Épített, hogy fogják nézni egeinket,
Kik gyengén áztatják gazdag mezeinket?
Majd tudományoknak ledőlvén szárnyára,
Felfelé repdesnek égboltozatjára;
Hajnali csillagnak fényes világától,
S mosolygó Auróra piros hajlékától,
Által hatnak éjszak setét tengerére,
Mely álmot küld világ elfáradt szemére.
Kitanulják minden csillag indulatját,
Saturnus, Jupiter, Mars s Venusnak útját,
S alább ereszkedvén felhők országára,
Bátran tekéngetnek dörgő homályára
Itt a természetnek örökös rendeit,
Csudálkozva nézik rettent törvényeit.
Szóval: tudományok mindegyik neméből,
Részesül nemzetünk dicsőség fényéből.
S így még hiszem Buda tudós tetteiről,
Swittenek s Kolbertek nőnek bérceiről.
 
* * *                  
 
 Pihenj már, nemzetem, szerencséd karjain,
S mint Sándor megállván Hipásis partjain,
Töménnyel áldozott képzelt isteninek,
Kik védelmezői voltak sereginek,
Úgy te emelj oltárt, emelj márványokat,
Írd a jövendőre e boldog napokat,
Rajzold le trónusát Nagy Teresiának,
Nevezd tudományok s kegyesség anyjának,
Tedd hozzá, hogy negyven nyár hevességében
Véle a boldogság országlott székében.
Sőt kisdedidet is, kik anyjok öléről
Csüggvén életeket szíják emlőjéről,
Tanítsd meg ily kegyes királynéd nevére,
S esküdtesd sziveket örök hívségére.
Te pedig, Minerva, Múzsák seregével,
Kik, elhagyván Pindust Trákia völgyével,
Ide lakni jöttek Dunának partjait,
Pallérozván népek szilaj szokásait,
Kedveljétek, kérlek, e szelíd helyeket,
Ne ijesszék elmúlt százok sziveteket.



Hátra Kezdőlap Előre