| Ó ne mondd, barátom, jobb a magánosság, |
S pásztori kunyhókkal népesült pusztaság, |
Eltűnt már az aranyszázad boldogsága, |
Melybe oly kies volt mezők nyájossága! |
Nem látsz már Napéát Thrákia völgyében, |
Melynek szép források hullanak ölében, |
S újítván rózsákkal ültetett mezeit, |
Cseregve hordozzák Niobe könnyeit. |
Achmed aratja most mennyei térségét, |
Ki perzsáktól vévén bálvány istenségét |
Elűzte a gyenge szűzeket székéből, |
Halált, s pusztaságot szórván fegyveréből! |
Nézz bár élő nyárfák híves árnyékira, |
Kiknek a fellegek ülnek gallyaira, |
Látol-é Nimfákot zöld bokrétájokkal |
Keréktáncot járni szatír, s faunusokkal? |
Csak kórók teremnek most Arkád rétein, |
Nincsen nyáj, nincs juhász néhai mezein! |
Nem ballagnak ökrök ezres seregekkel, |
Kik a kősziklákat rázták bőgésekkel. |
Hogy fáj szivünk ama telek nézésével, |
Melyet polgár öntöz bús verejtékével! |
Ki, bár asztagokat rak aratásából, |
Mégis szároz kenyért eszik tarsolyából! |
Milyen gyönyörűség tehát kis kunyhókban |
Lakni, s sással fedett hideg szállásokban? |
Hidd el a természet futja vadságait, |
Ki nagy társosságra alkotta fiait. |
Mi volna, ha most is Kaukasus hegyénél |
Nyilakkal küszködnénk Tánais vizénél? |
Nem ismernénk London s Páris ékességét, |
Hol az ész remekké tette mesterségét. |
Tudom Kleist és Viland nem volt Indiában, |
Sem francia Corneil Mogol országában, |
Hogy megismerkedne Febus hugaival, |
Kiket most oly bátran ölel karjaival. |
Hát te, ki gyakorta Bécs palotáiban |
Szép estét töltöttél fényes piaciban, |
S festvén nagy szivedet érzékeny versekben, |
Gyönyörködve dőltél barátid ölekben, |
Kedvelted volna-é Algir határait |
Lakni, hol a vadság verte sátorait? |
Ó kedves barátom, tiszteld végzésünket, |
Mely oly szelídségre hozta nemzetünket, |
Hogy már nyájosságba éljük napjainkat, |
Mulatván lantunkkal szives barátinkat! |
|