Figyeljük meg a következő képeket:
|
(Toldi. III.)
Itt a költő a telek lábjában búsuló Toldi látványát akarja szemünk elé idézni, amint fejét a térdén tenyerébe hajtja és magában zokog. A hasonlítás célja az elképzeltetés, Toldi helyzetének a gunnyasztó madárral való szemléltetése.
Ilyen a következő kép is. Toldi Laczfi seregének megpillantásakor hirtelen abbahagyja a munkát, s a vendégoldalt vállán felejtve, a meglepetéstől meredten áll ki a keresztútra, amelyen a had közeledik.
|
(Toldi. I.)
Szemléltetés, elképzeltetés a célja a gémeskút szúnyoghoz való hasonlításának is:
|
(Toldi. I.)
Szinte látjuk a kutat, amint gémjének első vége majdnem a földig hajol, hogy a szárazság miatt sekély vízbe leérjen a vödör, míg hátsó vége magasan áll: olyan, mint egy szúnyog; mely a vérszívás nagy munkájába merült el. (Négyesy László: Stilisztika. Bp. 1902.3 195. l.)
Igei metaforát is használhat a költő elképzeltetés céljából, ha az határozott, konkrét szemléletet tartalmaz. Így a Toldiban: „Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.” (II.) „Barna zsindelytetők hunnyászkodnak alább.” (IX.) A szél „…az útat nyalja sebesen haladva, Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?” (I.)
Nézzük most a képeknek egy másik csoportját!
A világ című költeményében azt mondja Arany:
|
Világos, hogy itt már nem az elképzeltetés, a szemléltetés a célja, legalábbis nem oly értelemben, mint az imént, mert hiszen nem akarja, hogy a világot szekérformának képzeljük el, annál kevésbé, mert a következő versszakaszokban már:
|
Aztán sorjában: vén muzsikás, aki mindennap egy nótát felejt; majd: rozzant csárda, rossz menedék télbe, nyárba; végül pedig:
|
Ha a világot egymás után rozzant szekérnek, rossz mentének, vén cigánynak, düledező csárdának, részeg embernek akarnók elképzelni, ahelyett hogy szemléleteink tisztulnának, csak megzavarodnánk, káoszba jutnánk.
Ellenben az a közös elem, mely e zavarosnak látszó képsort összeköti, s egységet visz belé: a hangulat, melyet e képek egyaránt fölkeltenek lelkünkben: a pusztulás, a romlás hangulata. A költő a világot, ezt a nehezen elképzelhető gondolati fogalmat érzéki képekkel szemlélteti – mert a kép elvégre mindig szemléltetés –, de csak azért, hogy a képek nyomán az a hangulat ébredjen fel lelkünkben, amelyre neki éppen szüksége van.
Hasonló Arany eljárása A vigasztaló című költeményében:
|
A megragadó képeknek mily tarkaságát ébreszti fel, s mégis mennyire érezzük az egységet! Amire nincs szó, nincsen képzet, azt megérezteti a metafora, a szóban kifejezhetetlen hangulatot kifejezi a kép hangulata.
Minden kép szemléltet bizonyos tekintetben, de ez a szemlélet nem egyforma. Ha példáinkban a szemlélet oly mértékben érvényesülne, hogy az illető kép mindig a maga egészében, összes jellemvonásaival felébredne bennünk, akkor be kellene állania a föntebb említett kaotikus elképzelésnek. A költők azonban mindenkor kiérezték, hogy ettől nem kell tartaniok. Az újabb, főleg kísérleti pszichológia aztán kimutatta annak a régi tanításnak helytelen voltát, hogy valamely szó említésekor az illető tárgy képe is azonnal megjelenik elménkben. Ellenkezőleg, a szó keltette képzetek gyakran gyengék, homályosak, individuálisan különbözők, esetlegesek, jelentéktelen détailokra [részletekre] vonatkozók, sőt olykor egészen hiányoznak is. A szóértés nem is úgy történik, hogy a tárgy a maga egész szemléleti, még kevésbé gondolati tartalmával bennünk egyszerre tudatossá válnék. Rendesen csak egyes jegyei lesznek tudatosak (hogy melyek, az sok körülménytől függ és azokkal együtt változik), sőt olykor a jegyek sem, hanem csak a tárgy bizonyos vonatkozásai. Marbe Eigenmerkmale [egyéni jegyek, tulajdonjegyek] és Beziehungsmerkmale [viszonyjegyek] névvel illeti a szóértés e kétféle módját. Ha például az íróasztal szót hallom, s felmerül bennem, hogy barna, négy lába van, fiókos, zöld posztóval van fedve, akkor egyes tulajdonjegyei jutottak eszembe. De ha csak általában ötlik fel elmémben, mint szobámban levő bútor, amelyen dolgozni szoktam: tudom, hogy az ablak mellett áll, s hogy mely tárgyak vannak rajta, akkor ezek a viszonyjegyek közvetítették számomra a szóértést. Olykor még ennyi sem jut eszünkbe, hanem megelégszünk, ha nagyjából el tudjuk helyezni a fogalmat abba a körbe, ahová tartozik, ha elménknek illető részébe mintegy el tudjuk raktározni. Nem kell ennek a logikai értelemben fölérendelt, tágabb fogalomnak lennie; lehet csak időbeli vagy helyi összefüggés, vagy saját egyéni tapasztalatvilágunknak egy-egy tágabb köre. Például ha az íróasztal úgy jutna eszembe, mint azon helyek egyike, ahol pénzemet tartom. Ezt nevezi a német pszichológia Sphärenbewusstseinnek, magyarul tájtudatnak is mondhatnók.
A lélektani vizsgálatok során továbbá mindinkább kitűnik a szók jelentésében annak az elemnek fontossága, amelyet Wundt és követői hangulati értéknek (Gefühlswert) neveznek. (Egyéb elnevezései: Stählin: Gefühlston [érzelmi hangulat], Th. A. Meyer: Empfindungston [érzéshangulat], Volkelt: Bedeutungsgefühl [jelentésérzelem], Cohn: Gefühlswirkung [érzelmi hatás] stb.) Azaz a szavak értelme mindannyiszor bizonyos érzelmi hatást vált ki lelkünkből, minden fogalomnak megvan a maga külön hangszíne. Egyik legfelötlőbb példája ennek az eufemizmus, ahol a szavak csakis az általuk keltett hangulat tekintetében különböznek, fogalmi terjedelemben pedig megegyeznek (eb, kutya; részeg, ittas; okádik, hány).*
Mindezeken kívül fontos még az a helyzet is, amelyet a szó a mondatban elfoglal, a szó egész környezete, az a szituáció, amelybe belékerül, azok a viszonyok, melyek a körülötte levő fogalmakkal összekötik. Egyszóval az a beállítás, amelyben a szót feltüntetjük. Stählin így határozza meg, mit tesz egy szót megérteni: „Ein Wort verstehen heisst: dasjenige Bedeutungserlebnis haben, welches durch Situation und Zusammenhang in der richtigen Weise determiniert ist.”* *
A metafora mármost éppen az, hogy a fogalmat oly környezetbe állítjuk, oly viszonyok közé hozzuk – mégpedig hirtelen, meglepetésszerűleg, és ezért nagy hatással –, amilyenek közé addig nem tartozott. Lelkünkre két fogalomkör hat egyidőben: a hasonlított és a hasonló, vagy még inkább az azonosított és az azonos, Stählin terminológiája szerint a Sachgegenstand [szó szerint: dologi tárgy; é.: a kifejezendő fogalom] és a Bildgegenstand [szó szerint: képi tárgy; é.: a fogalmat kifejező kép]. A hasonlatban e két elem külön-külön, egymás mellett hat, a metaforában együtt, egyszerre: egy egészet alkot. A tárgyat felruházom a kép sajátságaival, annak körébe vonom be, annak színeivel festem le, annak hangulatával árasztom el: a fogalom oly elemekkel gyarapodik, amilyenekkel azelőtt nem bírt. A legfinomabb jelentésbeli árnyalatoknak oly gazdagságát varázslom így elő aránylag egyszerű eszközökkel, amilyenre a puszta szó sohasem lett volna képes. A metafora az értelmi és érzelmi árnyalatok irányában rendkívül kifejezővé teszi a nyelvet. Ebben van jelentősége.
A metaforikus értés lelkiállapota a tárgy és kép kettős jelentésének tudatossága (Bewusstsein der doppelten Bedeutung). „Ich ziehe nicht nur das Bild in die Sphäre des Sachgegenstandes, sondern auch die Sache in die Sphäre des Bildes hinein. Es findet ein Austausch der Merkmale, eine Vereinigung der beiderseitigen Sphären, eine Verschmelzung von Bild und Sache statt.”* * Ahol a kettősségnek ez a tudata nincs meg, ott nincs is metaforikus lelkiműködés, és ott nincs is metaforával dolgunk. Ilyenek a tradicionális használat folytán már képekként nem ható exmetaforák, mint káposztafej, könyvlevél, felfog, kisüt stb.
Vannak azonban ezek közt metaforák, metaforikus szólások, melyek némely élénkebb fantáziájú egyénnél, vagy akikre még az újság ingerével bírnak, nem vesztették el képszerűségüket. Stählin említi, hogy egy ismerőse ennél a szólásnál: szálka a szemében – mindannyiszor igen világosan érzi, mit jelent egy szálka a szemben. „Mir dagegen – mondja ő – kommt dabei kaum die Sphäre körperlicher Empfindungen überhaupt zum Bewusstsein.”* * Egy kis tanítványom hangosan felkacagott mikor a nyúlszívű szót, nyilván életében először, hallotta. Ő előtte még bizonyára fölmerült a tapsifüles képzete a maga szemléletes mivoltában, holott mi már csak a szó lelki jelentésére gondolunk. A költői nyelv megújíthatja az elfakult metaforákat, amint számtalan esetben meg is teszi, s akkor ismét egész erejükkel hatnak. „Jedes Bild und am meisten das schon vielgebrauchte muss vom Dichter immer wieder frisch aus der Natur oder aus dem klaren Schauen der Einbildungskraft entnommen werden”* – adja már Uhland utasításul Stilisticumában, bizonyára saját költői praxisa alapján. Ha Arany azt mondja, hogy Bence a kulacsnak nyakát kitekerte: akkor metaforát csinált a kulacs nyaka ilyenként már nem ható kifejezéséből. (Vö. értekezésemet A szóképekről. E kötet 217–46. l. és Oláh Gábor: Petőfi képzelete. Bp. 1909. 88., 288–89. l.)
A metaforák vizsgálatakor arra a tapasztalatra jutunk, hogy a költők sokkal inkább a képek hangulati elemét aknázzák ki, mintsem a szemléletit. Megindítják bennünk a képszemléletet, de az egész beállítással inkább a kép egyéb viszonyait, főleg érzelmi vonatkozásait értékesítik a maguk céljaira. Legfelötlőbb bizonyítékaink e tekintetben a már fent említett metaforasorok, melyek egymás után a képek egész seregét vonultatják fel, de csak könnyedén érintik fantáziánkat, hogy szemléletünket megtermékenyítve általa, érzelmeinkre tegyenek hatást. Arany a Toldi estéjében a Gyulafi-testvérek megsebesülése után az álomról és halálról így elmélkedik.
|
(II.)
Az orvos, a dajka: mind a kettő ápol, bajt enyhít, betegséget gyógyít; a dajka fogalomköre rávezeti a bölcsőre, mely a síró gyermeket álomba ringatja; a ringó bölcső viszont a sajkára emlékezteti; a sajka meg vizen úszik: feltámad a folyó képe, mely az élet és halál birodalmát elválasztja. Szemlélet és hangulat táplálják egymást futó asszociációikkal, s abba a sejtelmes hangulatba ringatnak bennünket, melyet a lét titkain való merengés megkíván.
A hangulat e dominálásából magyarázható az is, hogy olykor elvont fogalmak kerülnek a különben szemléltető metaforák közé, hogy egy közös hangulatban egyesüljenek. Balassi Bálint Hogy Juliára talála, így köszöne néki (XXXIX.) c. dalában énekli:
|
Itt a vidámság, a boldogság, az áldás keltette hangulat harmonikusan társul a palota, napfény, szemfény érzéki képeinek hangulatával.
Hasonló Arany eljárása a Toldi szerelme I. énekében, Rozgonyi Piroskáról írván:
|
Oly metaforáknak, ahol az érzéki tárgy gondolati fogalommal van szembeállítva, nem is lehet más célja, mint hangulatkeltés, hiszen az észfogalmak szemléletet nem ébresztenek. Petőfi, aki a hasonlat és metafora hangulati elemét egész a visszaélésig kiaknázta, aránylag gyakran él ilyenekkel, noha a metaforának ez a faja természetszerűleg ritka, mert a költészetnek mégiscsak fő célja szemlélet útján kelteni érzelmeket. Nézzünk néhány példát:
|
(Est.)
|
(A csárda romjai.)
|
(Az apostol. I.)
|
(Téli éj.)
A költői képektől megkívánjuk, hogy szemléleti elemük helyes megfigyelésen alapuljon, s a valóságnak meg nem felelőt ne tartalmazzon. Ellenkező esetben beáll a katachresis, a képzavar. Mindazáltal azt látjuk, hogyha a kép keltette hangulat nem megfelelő, hiába helyes a szemlélet, a kép hatása nem tökéletes. Így például ma már nem érik el céljukat azok a homéroszi képek, amelyek nagyon is a pásztorkodó nép primitív viszonyaira emlékeztetnek, mint az ökörszemű Héra, a bagolyszemű Athéné vagy Agamemnón, akinek deli, szálas alakja úgy szökellt ki a tömegből, mint a bika a tehéncsordából. (Íliász. II. 480.) Aiászt úgy űzik el a trójaiak a csatából, mint a csökönyös szamarat a kövér veteményből. (Uo. XI. 558.) Patroklosz holttestét úgy húzzák ide-oda a harcolók, mint a zsírral beitatott bikabőrt a rabszolgák. (Uo. XVII. 390.)
Gvadányi Rontó Páljának e versszaka egészen helyes szemléleten alapul, s mégis komikus hatást tesz a kellő hangulat híján:
|
(I.)
A szemléletre törekvő képtől annyit kívánunk, hogy a hangulatot ne zavarja. Aranynak ez értekezés elején említett képei, ahol Toldit túzokhoz, tilalomfához, a gémeskutat szúnyoghoz hasonlítja, érzelmi tekintetben közömbösek. Csak szemléleti tartalmuk érvényesül, de az aztán egész erejével.
Könnyebben elnézzük azonban a szemlélet hiányosságát, ha a hangulat tökéletes. Ennek köszöni népszerűségét teszem Petőfinek ez a szemléletesség tekintetében sokszor kifogásolt hasonlata:
|
(A magyar nemzet.)
Legrosszabbak azok a metaforák, amelyek semmiféle hangulatot nem keltenek. Ezek valóban semmitmondók, a fantázia üres játékai, szavak értelem nélkül. A Petőfi-utánzók nagyhangú, kis fantáziával eredetit alkotni kívánó költészetében bukkanunk ilyenekre legsűrűbben. Lisznyai Kálmán a Pipadalban a pipa és az emberi sors párhuzamát erőszakolja ki, s elmélkedéseit így végzi:
|
Az ember dohánylevél. Micsoda szemlélet vagy hangulat kél ennek nyomában? Homérosz jut eszünkbe, aki szerint:
|
(Iliász. VI. 146.)
Mily találó szemlélet és mélyértelmű hangulat van e sokszor idézett képben! A dohánylevél ellenben se a sokaság, se a mulandóság, se a megérés és pusztulás képzetét nem kelti fel bennünk: nem mond semmit.
A reménység hosszú pipaszár. Közös csak a hosszúság, s ez ugyan csekély alap a párhuzamra.
Pipaszurkálók a szenvedések. Csakhogy a pipa tisztítására szolgáló szurkálás sehogy sem kelti fel bennünk a szenvedés képzetét. Ha a sors tőr-, vagy akár tűszúrásairól, csapásairól, csipkedéseiről beszélünk, a támadás, a harc, a kín szférájában vagyunk, s harcosnak érezzük magunkat, aki egy ellenséges hatalommal küzd és vesz tőle sebeket. Mindebből a pipaszurkáló képzete nem tartalmaz semmit.
Dohányvágó kaszás a halál. Nehéz a halált mint dohányvágó kaszást elképzelni, hiszen a dohányt nem kaszával vágják. A mitológia Saturnust ábrázolja kaszával, amint az ért vetést learatja. Ez helyes szemlélet, s a hangulat is megfelelő: az ember és a természet párhuzama. Ahogy Arany is találóan mondja Szent László füvében:
|
(I.)
Szily-Emlékkönyv. Bp. 1918. 95–102. l.