Ma már tudjuk, hogy a stilisztikában trópusoknak nevezett szóképek nem csupán a stílus ékességei, díszesebb kifejezések a tulajdonképpenvalók helyett, hanem a jelentéstannak abba a fejezetébe tartoznak, mely a szók jelentésváltozásáról szól, s a nyelvnek többi enemű tüneményével közös alapon tárgyalandók. A jelentéstan terén pedig újabban sok történt, s így illő, hogy e kutatásokra a stilisztika szempontjából is vessünk egy pillantást, és megvizsgáljuk, mit értékesíthetünk azokból az iskola szükségletei számára, s mit nem.
Arisztotelész, annyi tudomány között a stilisztikának is atyja, még csak egy trópust ismert, a metaforát, ami magyarul szó szerint átvitelt jelent. Poétikája huszonegyedik* fejezetében így ír: „Metafora a szónak más jelentésre való átvitele, éspedig vagy nemről a fajra, vagy fajról a nemre, vagy fajról a fajra, vagy analógia* szerint.” Ez utóbbiból, a hasonlóság szerint való átvitelből fejlődött ki később a metafora ma is használt szűkebb jelentése.
Már a rómaiaknál Cicero és Quintilianus a mai jelentésben használják a metaforát. „In totum autem metaphora brevior est similitudo”: [egészében pedig] a metafora rövidített hasonlat – mondja Quintilianus (Institutiones Oratoriae [Szónoklattan], VIII. 6.), aki különben a szóképeknek nem kevesebb, mint 14 faját különbözteti meg, úm.: a metafora, szinekdoché, metonímia, antonomasia, onomatopoea, katachresis, metalepsis, epitheton, allegória, enigma, irónia, s ennek fajai: a perifrázis, a hiperbaton és a hiperbola.*
A reneszánsz és a XVIII. század is nagyrészt a klasszikusokat követte, s csak a múlt évszáz stilisztikusai igyekeztek az addig inkább csak formális szempontokból gyűjtött anyagot logikai sémák szerint rendezni. Ebben határozottan Gerber Gusztáv Die Sprache als Kunst [A nyelv mint művészet, Berlin 1885.2] c. műve jár legmélyebben. Előzői közül ő maga Vossiust emeli ki. A. Biese (Die Philosophie des Metaphorischen [A metaforikus filozófiája], Hamburg und Leipzig 1893.) történeti áttekintésében Giambattista Vico érdemeit hangsúlyozza az ókori anyag rendezése tekintetében.* Vicót Croce, a nyelvesztétikus is kiemeli. Eszerint a trópusoknak három fő faja válik ki: a metafora, a metonímia és a szinekdoché. A metafora a hasonlóság, a metonímia a tér, idő és ok, a szinekdoché a nem és faj, a rész és egész viszonya szerint eszközli a jelentésátvitelt. Lélektanilag a metafora a képzelet, a metonímia az értelem, a szinekdoché a szemlélet világába tartozik.
Hermann Paul, aki Prinzipien der Sprachgeschichte [A nyelvtörténet alapelvei, 1898.] c. nyelvfilozófiai művében a jelentéstant is tárgyalja, nagyjában szintén ezen az áthagyományozott logikai alapon áll. Nála is a metafora és a metonímia a felosztás alapjai, de a szinekdoché körébe tartozó példákat részint beolvasztotta a metonímiába (pl. ein Segel taucht auf [vitorla tűnik fel]), másrészt abba a körbe, amit ő a fogalmak bővülésének és szűkülésének nevez.*
Wundt Vilmos Die Sprache (Völkerpsychologie [Néplélektan], I–VI. Leipzig 1904–1915.2 I.: Die Sprache [A nyelv] 2. rész. 449–613. l.) c. korszakos [korszakalkotó] munkájában mint egyáltalán a nyelvi, sőt az összes társadalmi jelenségeket, úgy a jelentésváltozást is lélektani alapra helyezi. Felosztása ennélfogva gyökeresen eltér minden előző kísérlettől. A jelentésváltozásokat két fő csoportra osztja: a szabályos (regulär), azaz egyetemes érvényű, és a szórványos (singulär), azaz egyéni természetű jelentésváltozásra. A szabályos csoportban négy osztályt vesz fel; ezek: az asszimiláció, midőn ugyanazon, a komplikáció, midőn különböző érzékterület érzetei kapcsolódnak. A harmadik csoportban a képzetek társulását érzelmi hatások irányítják, végre a negyedik a jelentéssűrűsödés (Verdichtung), midőn a fogalom vele gyakran társult új képzeteket vesz föl elemei közé.* *
Delbrück Wundt könyvének kritikájában* * azt a nézetét hangoztatja, hogy legjobb lenne általában kimondani, hogy minden jelentésváltozás asszociáción alapul, s a felosztásban inkább az áttekinthetőség szempontját követni és tárgyi csoportokat alkotni. „Ich würde vorschlagen, zunächst allen Wandel, der durch Vorgänge im und am Menschen, in der Gesellschaft und Natur bedingt ist, von demjenigen zu trennen, der durch syntaktische Nachbarschaft hervorgerufen wird. Den Wandel der ersten grossen Klasse könnte man den real bedingten nennen und dabei je nach Bedürfnis Unterabteilungen machen, z. B. ob die Übertragung von Teilen des menschlichen Körpers auf Aussendinge, innerhalb des menschlichen Organismus von einem Gebiet auf das andere, innerhalb der Natur von einem Gegenstand auf den andern sich vollzieht, ob er durch Veründerungen in der menschlichen Kultur bedingt ist, und was sich noch sonst darbieten mag.”*
Én Delbrücknek ezt a gondolatát a tudomány szempontjából is igen termékenynek tartom, pedagógiailag meg szinte az egyedül lehetséges útnak, melyen megbízható eredményeket közölhetünk a tanulóval anélkül, hogy a régi stilisztika formalizmusában vesztegelnénk, vagy a Wundt-féle pszichológia e fokra még nem való elméletébe bonyolódnánk.
Legfontosabb szerintem is az a csoportosítás, mely az emberi test és részeinek átvitelét mutatja be a külvilág tárgyai s az emberi munkásság egyéb területeire.* Annál inkább, mert a magyar nyelv e tekintetben gazdagabb a többi európai nyelvnél, s szinte még jobban igazolja azt a filozófiai vizsgálódás közben amúgy is annyiszor elénk toluló Protagorasz-féle mondást: „Az ember mindennek mértéke.”
A fej szó jelentheti valaminek a felső részét, mint: lábfej, kézfej; szeg feje, bot feje, asztalfő, oszlopfő, káposztafej, mákfej. Jelentheti valaminek a kezdetét, mint: hídfő, kútfő, hétfő. Szem: egy szem szilva, szőlő-, meggy-, cseresznyeszem, láncszem, gyöngyszem. Később átvitték a szem eredeti képzetétől már távolabb eső tárgyakra is, mint: búza-, árpa-, bab-, mák-, por-, homokszem. Száj: hordó szája, barlang, kályha, ágyú szája. „Ej, haj, igyunk rája, Úgyis elnyel a sír szája.” (Népdal.) Nyelv: harang, síp, mérték nyelve. „Mértékre a kalmár javait emelvén, Ott ül az igazság, rúdja közép nyelvén.” (Buda halála. I.) Cipő nyelve, földnyelv. Hát: szék háta, ház háta, habok hátán. Tiszahát, Cserhát, Árokhát. Váll: „Kályha vállán a cica.” (Népdal.) Derék: valaminek a közepe, mint faderék, ágyderék, kocsiderék; falu dereka, a sereg dereka. Tél, nyár dereka. Petőfi azt mondta Aranynak a Toldi és a Toldi estéje olvasása után: „Ha megcsináltad a fejét meg a lábát, csináld meg a derekát is.”* Minthogy valaminek a dereka, közepe többnyire a java is, innen: derék a. m. java, jó. Derék dolog: jó, helyes, derék ember: jóravaló. Derékszög: angulus rectus. Oldal: hegyoldal, templom, ház, ajtó, hajó, szekér oldala. Láb: valaminek alsó része. Asztalláb, székláb, hegy lába. Lábon álló gabona. „Árva gólya áll magában, Egy teleknek a lábjában.” (Arany: A rab gólya.) A régi nyelvben „támaszték” jelentéssel: álló láb, kőláb a. m. oszlop. Talp: oszlop, kerék, eke talpa. A hajónak is van talpa, az oldalak nélkül való hajót pedig éppen csak talpnak hívják. Feltűnő, hogy kezet nemigen tulajdonítunk élettelen tárgyaknak, mert a kéz képzetéhez nagyon hozzátartozik a cselekvés képzete is, amit élettelen tárgy nem végezhet. Ellenben az ujj átvitelei: kabát, nadrág, ing ujja, kesztyűujj. Némely tárgy részeit majdnem csupa emberi testrésszel fejezzük ki; ilyenek az üveg, hajó, cipő.
E még bőven folytatható példatárral szemben jóval ritkább már, mikor más tárgyak neveit visszük át testünk részeinek jelölésére. Leginkább járja így a fa, mely törzsével, gyökereivel, ágaival élénken emlékeztet az emberi testre; járja általán a növény is. A fának, növénynek van töve meg szára, az embernek is van keze meg lába töve és szára, van fültő, orrtő. A fa törzse s az ember törzse. A szép egyenes növésre azt mondjuk: sudár, olyan mint a fa sudara. A sudár és sugár szó azonosak, de ha sugár termetet mondunk is, ami újabban szokottabb, nem a napsugárra, hanem a fatörzs egyenességére kell gondolnunk. A fának van gyökere, az ember is gyökeret ver, gyökerezik valahol. „Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam.” (Petőfi: A Tisza.) A gyermeket magzatnak, sarjnak mondjuk, a nemzedéket sarjadéknak. III. Endre magtalanul halt el, az Árpád-családnak magva szakadt. Rokon e körrel, ha a család ágáról, elágazásáról beszélünk, a rokonságot családfa alakjában ábrázoljuk.
Más tárgyak sajátságait emberre alkalmazva, álljanak példákként: a háznak teteje s az embernek feje teteje, haja szála, szeme tükre, szeme gödre, nyaka csigája, füle dobja, köröm gyökere, nyelvcsap, szájpadlás, ujjhegy, vállperec, csecsbimbó, hajhagyma, szívbillentyű, térdkalács, ádámcsutka. Van azután: mandula, borda, kobak (eredetileg: tök).
Szintén nagyon gyakori az az eset, mikor emberi cselekvéseket és állapotokat tulajdonítunk élettelen tárgyaknak; ezek igei jelentésátvitelek.
Áll elsősorban olyasmi, aminek lába van. A szobában áll az asztal, mellette állnak a székek, a szegletben áll az ágy s több szekrény. De állhat alapján is, mint az oszlop, az épület. „Vár állott: most kőhalom.” (Kölcsey: Himnusz.) A ruha jól áll. Esőre áll az idő. Megáll a szél. Ül: kinn ülő szemek. A hajó leült a víz fenekére. Elül a szél. Köd ül a hegyen. Átok ül rajtunk. Fekszik: Könyvek feküsznek az asztalon, zsákok a malomban, szálfák a parton. Fekszik a vetés. A vacsora megfeküdte a gyomromat. Budapest a Duna mellett fekszik. „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten.” (Toldi. V.) Néz: arrafelé fordul. A királyi palota a Dunára néz. Utcára néző ablakok. Szól: az emberi hanghoz hasonlóan hangzik. Szól a puska, duda, trombita, hegedű, dob, harang. „Szól az ágyú – szokatlanul Durva ozmán fülnek.” (Arany: Rozgonyiné.) „Magasan repül a daru, szépen szól.” (Népdal.)
Lelkiállapotokat a nyelv gyakran úgy fejez ki, hogy az őket állandóan kísérő testi változásokat jelöli meg.* Rezzen, reszket, remeg, retten eredetileg a test megrázkódására vonatkoznak. A gyászhír megrendítette, megrendült. A döbben ige tulajdonképp azt jelenti, hogy az ijedtségtől a szívünk megdobban. Képed, elképed: az arc hirtelen elváltozása félelem, csodálkozás következtében. Borzad: a bőr, haj, szőr vagy tollak fölmeredése hideg vagy félelem miatt. Borsódzik, a háta borsódzik: a test felületén apró dudorodások támadnak. Inába száll a bátorsága: inai, térdei reszketnek. Elhűl, megfagy benne a vér: a test természetes melegét a hidegség érzete váltja fel. Szepeg: a sírásnak azt a nemét jelöli, melynél az ember a levegőt a foga között szívja. Hökken: a lélegzést mintegy hirtelen megszakítva, hátrahúzódik.* E két utóbbi ige tehát az ijedelemmel járó hangot fejezi ki. Vannak igék, melyek az ijedtséggel járó színváltozást mutatják: ilyen a kékül, zöldül, sárgul, sápad, haloványodik. A megrökönyödik is eredetileg annyit tesz, mint elsápad. Vergilius pregnánsan festi Aeneisében az ijedtséget e sorral: „Obstupui, steteruntque comae et vox faucibus haesit.”* Mellé állíthatjuk Arany Szent László füvének sorait: „Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott, Egy szilaj hidegség a szívükhöz futott.” (II.)
Ha sorra vennők az egyes testrészeket, akkor látnók csak, mennyi érzelmet lehet velük jelölnünk azon változás szerint, mely bennük az illető érzelem nyilvánításakor végbemegy. Néhány példa:
Orr: megorrol, földúzza az orrát (harag); fönnhordja az orrát (gőg); lelóg az orra, megnyúlik az orra, hosszú orral távozik (bánat); orrát fintorítja* (kelletlenség, utálat). Szem: szemes, szemfüles. Szemtelen, arcátlan: akinek szeme, arca nem változik (mintha nem is volna), mikor más lesüti a szemét, elpirul szégyenében. Van szemed? Nem sül ki (ég ki) a szemed? Szégyenszemre. Szemmel tart, szemügyre vesz, ráveti a szemét, szemet huny, kinyílt a szeme, nyitott szemmel, forgatja a szemét, szemforgatás, eláll szeme-szája, görbe szemmel nézi, szikrát hány a szeme, káprázik a szeme, szemfényvesztés, elvakít. Száj: szájas, szájtáti, csak a száját tátja, csak a szája jár, eljár a szája, szájahűlt (buta). Fog: szítta a fogát, foghegyről beszél, nem fűlik a foga hozzá (Toldi. II.), mintha a fogát húznák, nem vásik belé a fogad, fáj rá a foga.
Érdekes, hogy a nyelv az állati test érzelemnyilvánulásait is felhasználja emberi érzelmek jelölésére. Ilyen: feni a fogát valakire, vicsorítja a fogát (dühös), kimutatja a foga fehérét, vérszemet kap, hegyezi a fülét (a figyel ige is eredetében a. m. fülel)*, elereszti fülét-farkát, csóválja a farkát (hízeleg), mindenbe beleüti az orrát (kotnyeles), begyébe szedi (megharagszik). Szimatol, jó szimatja van. Orront.
A primitív ember a lelki működést nem képzelte egységesnek, mint mi, akik tudjuk, hogy az idegrendszerben megy végbe, és középpontja az agy. Homérosz a test különböző részeibe helyezi el az egyes érzelmeket, indulatokat.* A lelki élet fő szerve nála az orvosi nyelven ún. diafragma, a nemesebb részeket (szív, tüdő) elválasztó rekeszizom. Ebben székel a θυμος, a mozgalmas, pezsgő életerő, éppen úgy, mint a φρενες, a nyugalmas, állandó lelki élet középpontja, valamint a voυς, az okos belátás, az ész. Az érzelmek, indulatok székhelye az ητορ, a κηρ, a κραδιη, ami mind szívet jelent, annak különféle nyilvánulásai szerint. A μενος duzzadó életerő, székhelye a kar és a térd. A ψυχη, a lélek, eredetileg a. m. lehelet (ψυχω [lehelek]); akinek száján vagy sebén át a lélek elillant, abban kialszik az élet. „Életerőnk kirepül fogaink rekeszéből” – mondja Akhilleusz. A latin animus [lélek] rokon a görög ανεμος-szal, melynek eredeti jelentése: szél; a spiritus, szellem is a spiro [lehelek] igére megy vissza, valamint a magyar lélek, lélekzeni is egy tőből fakadnak. A finn henki a. m. szellő.
Platón a maga antropológiájában [embertanában] szintén egyes testrészeket vesz a lelki élet alapjaiul, bár magasabbrendű felfogással; ő már megkülönbözteti az egészen szellemszerű lelket, a νους-t, melyet az agyba helyez, s az inkább testi érzelmeket: a bátorságot, melynek székhelye a szív, és a vágyat, mely az alsó testrészekben honol.*
Ezt a népies pszichológiát tünteti fel a nyelveknek állapota. A mindennapi nyelvhasználat szerint a lelki élet legfőbb tényezői a fej, az ész, a gondolkodás, s a szív, az érzés szerve. Okos fő, bolond fővel, jó feje van, töri a fejét, fejébe veszi, nem fér a fejébe, elveszti a fejét, azt se tudja, hol áll a feje, fejből, fejetlenség, nehézfejű, tökfejű, vízfejű, hájfejű, korpa van a fejében, nem káptalan a fejem, Antal a fejed (féleszű) mind oly szólások, melyek a fejet mint a gondolkozás székhelyét mutatják. Még több kifejezés van a szívre. Jó szíve van, jószívű, rossz-szívű, nincs szíve, tiszta szívből, szívesen, szívesség, szíve szerint: ez mind a szeretetre; egy szívvel-lélekkel: lelkesség, szívből vagy színből: őszinteség, szívére vesz: bánat, szívére köt: gondosság, helyén a szíve: bátorság, szível: türelem. Összetételekben: szívderítő, szívvidámító, szívszorító, szívszomorító, szívszakasztó, szívszaggató, szívettépő, szívreható, szíverősítő. Megszólításképpen: szívem, édes szívem, szívem szerelme. A népies szólások még más szervek lelki működését is mutatják. Az epe a harag szerve: elönti az epe, epekedik, epeszt. Arany Toldija e tekintetben is forrása a népies nyelvhasználatnak: „Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba.” (II.) „Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje.” (II.) „…irígység miatt megszakad a lépe. (VI.) „Kincse volt temérdek, s arra büszke mája.” (II.) Nagymájú, rosszmájú: mérges, haragos, irigy. Hasonlóképpen a vese és a zúza az álnokság, hamisság székhelye. Belátok a veséjébe. „Gonosz vagy te Judit, májastul, veséstül.” (Kiss József: Simon Judit.) „Hamis a zúzája.” (Népdal.) A has mint az alaptalan, üres beszéd testrésze szerepel a hasból beszél szólásban; a bűvészek produkálta beszédet, midőn az illető a hangokat torkába visszatolja, szintén hasbeszédnek mondja a közfelfogás. Hogy a testrészek efféle lelki jelentést nyertek, azt nagyrészt bizonyára azok a változások okozták, melyek a megfelelő lelki jelenséggel kapcsolatban rajtuk végbemennek. Az erősebb érzelmek élénkebb vérkeringéssel járnak, amit a szív érez meg, az epe és a máj betegségei pedig az illető kedélyét rontják meg, s könnyen fejlesztenek benne ellenséges érzelmeket környezete iránt.
Lelkiállapotokat, érzelmeket, szellemi tulajdonságokat egyáltalán gyakran fejez ki a nyelv érzéki érzetekkel. Az átvitelek legnagyobb része a tapintási érzetek köréből van véve, de van átvitel mindenik érzék területéről.*
Tompa – éles. Tompa elme, eltompul valami iránt. A buta szó is eredetileg tompát jelentett. Buta tőr: tompa tőr. Éles, életlen, élesít. Éles megjegyzés, éles toll; éles, hegyes, szúrós nyelv. Köszörüli a nyelvét rajta. Elmeél. Az élc szót is az élből, a francia pointe (hegy, él) mintájára alkotta a nyelvújítás. Csípős beszéd, csípős megjegyzés. Hegyke, hegykén [mai helyesírással: hetyke, hetykén]: hegyesen, hencegve, kihívóan.
Darabos – sima. Darabos: darabokból álló. Darabos só: amelyik nincs jól összezúzva; darabos út: göröngyös, rögös. Darabos modor: érdes, szögletes, faragatlan. Ellentéte a sima, simulékony; elsimítja a botrányt.
Durva – finom. Durva: érdes tapintatú. Durva szűrposztó. Rokon vele a goromba: goromba vászon, goromba, mint a pokróc, goromba kezek. Durvaság, gorombaság: tapintatlan, nyers, faragatlan eljárás. Eldurvít, eldurvul. Ellentéte a finom, finomság, finomít, finomul, finomkodik. Finomra őrli a búzát, olajfinomító. Műveltség által finomulnak az erkölcsök. Finom világfi.
Hideg – meleg. Hideg nyugalom, hidegvérű, hidegvérrel vesz valamit, elhidegül. Ugyane tőből való a híves, hűvös szó. Hűvös fogadtatás. Valamint a hűl ige: „Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát.” (Toldi. Előhang.) Meghűl benne a vér. „Toldi György e szóra csakúgy hűle-fűle.” (Toldi. XII.) Erre megy vissza a hülye is: a butaság, éppúgy mint az ijedtség, bizonyos merev, bamba nézéssel jár. Meleg vonzalom, melegen ajánl, belemelegszik. Heves izgalom, hő lelkesedés. Hevenyében: azon melegében, rögtön; hevenyész: rögtönöz. Nagy hévvel-lével: sietve. A hevület szót a szenvedély kifejezésére Kazinczy használta először (Nyelvújítási szótár). „De foga nem fűlik ahhoz e gazdának”: hevül. (Toldi. II.) Forró imádság, forró szerelem, forr benne a harag, fölforr az emberben a vér.
Ízlésérzetre vonatkozó kifejezések:
Keserű – édes. Keserű gond. „Mást, mint vesztének keserű fájdalma nem érez.” (Vörösmarty: Zalán futása. III.) „Ne menj, édes szolgám, jaj, ne menj messzére, Egész Nagyfalunak keserűségére.” (Toldi. IV.) Keseredik, elkeseredik, nekikeseredik. „Mert vitéz szolgáját igen keserűli.” (Toldi. III.) „Megkeserűli, ha bizgatja váramat!” (Arany: A nagyidai cigányok. I.) A keserves és a belőle metszett keserv csak átvitt, szellemi értelemben használatosak. Ilyen még: fanyar kedv, savanyú hangulat, ráfanyalodik, kedélye elsavanyodott. „«Hát a másik hol van?» fanyalogva kérdi.” (Toldi. II.) Az édes eredetileg ízérzetnek a neve, de átvitten van: édesanya, édes beszéd, édes bosszú, édeskés modor. „Akácfavirágok édes illatával…” (Szabolcska Mihály: Akácfavirág.) „…jött az édes álom, Aki legjobb orvos ezen a világon.” (Toldi estéje. II.) „Valaha tán ő is hozzám édesedik.” (Toldi. XII.) Ízetlen tréfa, ízetlenkedik. Az ízlés szó a nyelvújítás óta a szép iránti érzéket is jelenti. A régiek a szellemességet attikai sónak* nevezték; mi is azt tartjuk jónak, aminek megvan a sava-borsa.
Szaglásérzetre a büdös és dohos szavakat hozhatjuk fel. Az előbbinek származéka a büszke: bűz-ke, büdöske. Vö. büdös a gőgtől. „Orrát nagy bűzzel fenntartván, duzzad kevélységgel.” (Baróti Szabó Dávid: A magyarság virági. Komárom 1803.) Dohos elmélet, dohos maradiság.
Látási érzetek neveit szintén használjuk lelkiállapot jelölésére:
Sötét – világos. A sötét látási benyomás érzelmi hangulata közös a szomorúságéval. Életünknek a napfény kedves, s azért ez kellemes érzeteket kelt bennünk, hiánya kedvetleneket. Sötét gond. „…és iszonyú pogány Harag sötétellett a király homlokán.” (Toldi. XII.) „Homályos bánat dúlja lelkemet.” (Dayka Gábor: Titkos bú.) A komor megfelelője a zürjénben felhőt és homályt jelent.* Borús kedv, borongó hangulat. Derű, derültség. Földeríti a kedvét. Borúra derű.
A sötétben nehezebb eligazodni is, azért a titok, rejtély fogalmára is alkalmazzuk. Sötét titok, sötét gyanú. Sűrű homály borítja az eseményt. Homályos sejtelem. Viszont a titok kiderül, napvilágra jut, kiviláglik.
A sötétség és világosság érzetét átvisszük az ész tevékenységének jelölésére is. Az ész munkája nyomán lelkünkben oly világosság árad, mint a fény nyomán a sötétségben. Már a görögöknél Apollón egyként istene volt a napfénynek és az értelemnek. Világos ész, világos beszéd, világos fejű ember, felvilágosodás. Fényes értelem, ragyogó tehetség. Tiszta ész, tisztában vagyok vele, tiszta sor, tiszta dolog. Ellenben: „De ő sötét fej! föl nem Világosíthatám.”* (Petőfi: Egy estém otthon.) Lelki sötétség. Sötét középkor. A költői nyelv így alkalmazza a nap és éj szakait is: egy jobb kor hajnala, a lélek éjszakája.
A sötét és világosnak még erkölcsi jelentőséget is tulajdonítunk. Sötét bűn, de tündöklő erény, ragyogó jóság. A szentek fejét is fénykorona övezi.
A gondolkozást, megértést gyakran fejezi ki a nyelv oly szavakkal, melyek eredetileg kézzel vagy szemmel végbevitt cselekvést jelentenek.*
Ilyen kézzel végzett cselekvés nyilvánul a felfog, fogalom, megfoghatatlan, fogékony szavakban. Arany érezteti az eredeti jelentést: „Mert felérni könnyü, könnyü nemcsak ésszel, Hanem ököllel is, és megfogni kézzel.” (Toldi. III.) Az ért ige is az ér, érint igére megy vissza, az érdekel szintén. Eredetileg így használták: „Az havas eső érdekli nyakunkat.” (Monumenta Historica. Írók. VIII. 383.) A tapasztal a tapint igével függ össze; az (eszébe) ötlik az ötteni (vö. ötvény, ötvös, latin: fundere [önt, kiönt]) igével.
Ilyenek az oldást és fejtést jelentő igék is, mint megold, felold, felfejt, megfejt, kifejt. Beszélünk bonyolódott kérdésről, valamely rejtély kibogozásáról, a nehéz problémát mintegy csomónak tekintjük, mint a gordiusit*, melyet Nagy Sándor kardjával vágott ketté.
Érdekes, hogy a sütés-főzés igéit is átviszi a nép a fejben születő, forrongó gondolatokra. Arany Toldija e tekintetben is pompás példákat szolgáltat: „S amint fő magában, amint gondolkodik.” (I.) „Kigondolta, mondom, kifőzte magában.” (VIII.) „«Hm, paraszt én!» emígy füstölög magában.” (I.) „Az úr sütte-főzte … egye meg a tervét!” (Arany: A nagyidai cigányok. II.) „Én addig az egész dolgot megforralom, Kifőzöm s egyszerre nékik kitálalom.” (Csokonai: Dorottya. III.) Idevaló a kohol ige is, melynek alapszava koh: fornax metallica, olvasztókemence. Az ő kohából költ: ő találta ki.
„A religio [vallás] nem találmánya az embereknek, nem a hamisságnak ülővasán koholt s faragott praktika.” (Faludi Ferenc: Nemes ember. 56. l.) Tervet kovácsol. A süt ige nemcsak a főz igével rokonjelentésben használatos, hanem a kisüt értelme az ágyú kisütéséről, amikor izzó pálcikával, égő kanóccal valóban sütést végeztek, a. m. kitalálni, mégpedig bizonyos hirtelen, robbanásszerű lelki működés által. Süsd ki, ha tudod. A titok kisült, kipattant. Kevés a sütnivalója: esze.
Értelmi működés kifejezésére használja még a nyelv a mérés, mérlegelés igéit. Ilyenek a fontol,* megfontol, fontolóra vesz, fontos, latol,* latba vet, nyom, mázsál. „Csak magamban eltitkolom, Szívem latjában fontolom.” (Amade László: Argus ugyan nem vagyok…) Vö. franciában: penser [gondol], latinban: pensare [mérlegel]; németben: erwägen [megfontol; vö. die Vaage (mérleg)].
Jóval kevesebb a kézzel végbevitt cselekvésre vonatkozó kifejezésnél a szem érzéki jelentésére vonatkozó szellemi működést jelentő. Ilyen maga a lát ige. „Lassad, hogy towabbaa eellyen [ilyen] dolgot ne teegy.” (Érdy kódex. 526.) Te lásd, hogy boldogulsz. Azután származéka az átlát, melyet mindinkább kiszorít a németes belát, belátás. Tekint, áttekint. Ide tartozik a nézve, tekintve, tekintettel arra szólásmód is.
A térviszonyok jelölésénél szintén maga az emberi test szolgált a nyelvnek kiindulópontul.* A fő, fej szóval függ össze a föl, fönn, fönt, fel, fenn, fent; fölött, fölé, felett, felé. Mell: mellett, mellé, mellőz, s a nyelvújítási mellső. Oldal: oldalt, oldalvást, oldalog. Arc: arcul. „Arcul fordul s vág belé.” (Bezerédi nótája.) Szem: szembe, szemben, szemközt. Hát: hátul, hátra, hátrál, hátsó. Has: hasmánt a. m. has + máll, ez pedig a mell mélyhangú párja, tehát hason, mellen előre. Bél: bele, benn, be. A Halotti Beszédben 1200 körül még: „Veteve wt ez muncas vilagbele”, azaz világbelé. Így eredt a köz szó is, mely a rokonnyelvekben a test derekát, a csípő és lágyék táját jelentette.* Innen: között, közül, közé; közép, közepett. A meg igekötő a megé, mögé határozóból ered; ez pedig a hát-féle jelentésű mög* szóra megy vissza; valamit megtenni eredetileg a. m. a háta mögé tenni, túl lenni rajta. A német is azt mondja: Das habe ich schon hinter mir (az már mögöttem van].
Ilyen szólásmódok továbbá: fejtül, lábtul. „S ezüst koszorúnak fejtül oda tette.” (Toldi. V.) „Háta mögött farkas, feje fölött holló.” (Petőfi: A puszta, télen.) Nyakra-főre rohan. Régiesen: Főmeredek [fejjel lefelé, előre] lefordul lováról. Hanyatt-homlok olyan ellentétes összetétel, mint körülbelül, összevissza. Térdig érő fű. Bokáig sárban jár. Fülig szerelmes. Nyakig úszik az adósságban. Hónaljig állt a vízben. Könyökig (könyékig) vájkál benne. Ott van az orrod előtt. Nem lát tovább az orránál. Takarodjál a szemem elől! Lábunknál, lábunk (lábaink) előtt. „Felvette a vasat lába mellől Bence.” (Toldi. X.) „Véres a föld lábam alatt.” (Petőfi: Csatadal.) A jobbra és balra sem más, mint jobb és bal oldalra, oldalon. Jobb vagy bal kézre, kéztül, kéz felől. A helyviszonyt jelöljük az illető testrészt fedő ruházattal is: övig érő fű, kötözködésig [kötésig, azaz: derékig] belement a vízbe.
Azokban az átvitelekben is, ahol az emberi test részeit tárgyakra visszük át, ezek a tárgyak alakját vagy térbeli helyzetét határozzák meg, mint pl. oszlopfő, hídláb, kocsiderék, keréktalp.
A tér mértéke gyanánt is elsősorban maga az emberi test szolgál. Így a lépés (latin: passus, mille passuum [ezer lépés]). A kaldeusok* a föld átmérőjét katonai napi menetekben számították ki. Kétnapi járóföld, mondjuk mi is. Láb, hüvelyk, arasz (araszt*), bakaraszt (a kifeszített hüvelyk- és mutatóujj köze). Egy öl fa eredetileg annyi, amennyit az ember az ölében elvihetett. „Előhozatá kardjait egész öllel.” (Kazinczy: Zrínyi.) Öklömnyi gyerek, maroknyi nép, összemarok búza, tizenötmarkos ló. „Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” (Toldi. I.) Ujjnyi, hüvelykujjnyi, kisujjnyi; csipetnyi: amennyit a hüvelyk- és mutatóujj közé csíphetünk; hajszálnyi, egy hajszál híja; egy tapodtat sem enged, minden talpalatnyi föld. – A láb, hüvelyk, öl később határozott mértékek nevei lettek.*
Az időt a nyelvtudat szintén mint üres teret fogja fel, amelyben a tárgyak, emberek, események mintegy el vannak helyezve. Az időt a nyelv csupa helyraggal fejezi ki: a mikor? mióta? meddig? kérdésekre ugyanazok a ragok, névutók felelnek, mint a hol? honnan? hova? kérdésekre. Nagy városban élt. A középkorban élt. Az asztal alatt. Ezen idő alatt. Egyetlen valódi időragnak látszik a -kor,* de eredete szerint ez is helyjelölő, a. m. nagy, magas. E jelentést jól mutatja még a jókora szó. Jókorára fölnevekedtek: jó magasra.
Így mondjuk: nagy idő, kis félóra, hosszú nap, rövid perc, magas életkor, szoros határidő, szűk az időm, bőven van ideje. Üres idő, időtöltés, telik az idő.
Az időnek is van, mint a térnek, eleje, vége. Végtelen idő, az idő végtelensége. A múlt cselekvést előbbinek, a jövőt utóbbinak képzeljük; van elő- és utóidejűség. Időpont. Az időt mérni is lehet. Ki van mérve az időm. „Szakmány módra van rám mérve minden óra.” (Toldi. VI) Időmérték.
Különösen érdekes az öreg, nagy és kis szóknak idői használata családi viszonyok jelölésében. Eredetileg ezek is térjelentésűek. Öreg ujj, öreg betű, ágyú, harang, öregszemű bab, öreg hiba, öreg este, öregbéres.* „Egy öreg karszékbe úr-magát vetette.” (Toldi. III) „…hozz egy öreg kannát!” (Uo. X.) Öregében: nagyjában. Öregbedik: nő, gyarapodik. (Lehr: Toldi Commentar. III. 2.) Időre vonatkoztatva van: öregapa, öreganya, nagyatya, nagyanya, kisasszony. „Megkínálta vele kisebbik gazdáját.” (Toldi. IV.) Ilyen a latinban a natu maior és minor.* A magyar ős szó mása, a finn isä is eredetileg a. m. nagy.
Míg azonban a tér állandó, az időnek a nyelvjelenségek szerint mozgása is van. A nyelvtudat az időt folyószerű valaminek képzeli, nemcsak azért, mert a folyó csakugyan feltünteti az egymásutánt, hanem mert az egységes időnek mindenre kiterjedését legalkalmasabb oly módon érzékíteni, hogy azt egy folyónak vesszük, mely az egész világot keresztülfolyja, és rajta véges-végig szétárad. Az ilyen folyó, ha léteznék, csakugyan érintene mindent egyaránt, de egyszersmind mindenek, tárgyak úgy, mint jelenségek, benne volnának.*
Az idő folyik. Idő folytán. Folyton, folytonos, folytonosság. „Az idő akkoron szép folyással vala.” (Ilosvai: Tholdi. 165. sor.) Az idő jár, eljár. „…az idő hogy lejár!” (Petőfi: Szülőföldemen.) Időjárás, időjártával. Eljön az ideje. Jövő idő. (Vö. német Zukunft a kommen [jönni] igéből.) Az idő halad, késik, tűnik, fut, rohan, múlik, mulatni az időt, mulat,* mulatság. Múlt idő, idejemúlt, múlva. (Tempus praeteritum, vergangene Zeit.)*
Az idő meghatározására, mérésére eredetileg a két nagy égitest, a nap és hold szolgált. A magyarban nincs a nap jelölésére két külön szó, mint sol [égitest] és dies [időszak], Sonne és Tag, soleil és jour. A dies-t a magyar eredetileg úgy fogja fel, mint életünknek oly részét, melyet a sol kísér, mint valamit, ami ez égitesttel együtt van. Azért mondjuk nappal: azaz mikor a nappal együtt vagyunk. A hónap a. m. holdnap, és eredetileg jelenti azt az időt, míg a hold keringését a föld körül megteszi. A népek régebben csak a holdéveket ismerték, a napévszámítás későbbi eredetű. A hét a 7 naponkint bekövetkező holdváltozásról nyerte nevét. Az időre csak egy szava van a magyarnak, s ez a. m. tempus [idő] és tempestas [időjárás, vihar], Zeit és Wetter, azaz konkrét értelme is van, mint jó és rossz idő, esős idő, időjárás. Később az idő pontosabb mérésére eszközöket szerkesztettek; ilyen volt a nap-, homok- és vízóra, majd az ingaóra. A magyar az óra névvel nemcsak a mérőeszközt, de magát az időt is jelöli. Vö. Uhr [óra (szerkezet)] és Stunde [óra (idő)], montre és heure, horologium és hora.
Amint általában véve időérzékünk nem más, mint öntudatunk érzéke, amint reá a külvilág jelenségei hatnak, az időt azon élményekkel is jelölhetjük, melyek körülöttünk vagy velünk végbemennek. A nép, mely az időmérő eszközöket nemigen ismeri, különösen szereti az időjelölés e módját. Így:
1. A napszakok tüneményei: virradatkor, hajnalban, napkeltekor, reggelre kelve (az analógia hatása alatt: estére kelve), délelőtt, délben, délután, szürkületkor, alkonyatkor, éjfélkor, éjfél után.
2. A napszakokhoz fűződő események szerint: kakaskukorékoláskor, déli harangszókor, ebéd után, lámpagyújtáskor, vacsora előtt, a lelkek óráján. Télvíz idején (hóolvadáskor; ma inkább : télen).
3. A mezei munka, mint az év fontos eseménymozzanata, időmeghatározó értékű: aratáskor, szüretkor, kukoricatöréskor, krumplikapáláskor; gyümölcsérés, szénagyűjtés idején. Érdekes, a kikelet szó, mely nem onnan van, mint gondolnók, hogy akkor a növények kikelnek, hanem hogy az emberek a tavaszi munkára kikelnek: kimennek.* Némely vidéken a bekelet szó is járja, és őszt jelent.
A homéroszi költemények az időnek több effajta primitív meghatározását mutatják. Így az Íliász XVI. énekében ezt olvassuk :
|
(777–80.)
Vagy a XI. énekben:
|
(84–91.)
Más körbe vág, de hasonló gondolkodáson alapul az Odüsszeia e helye:
|
(XII. 439–41.)
Azaz a mi időnk szerint úgy 3–5 óra délután.
Az ilyen időmeghatározás még Hérodotosznál is előfordul. Amasziszról azt írja, hogy az államügyeket addig intézte el kora reggeltől, míg a piac megtelik, azaz de. 10–11 óráig.
4. Ha a nép a naptárból beszél, akkor is inkább az egyes napokhoz fűződő eseményeket jelöli meg: karácsonykor, újesztendőkor, gyertyaszentelőkor, háromkirályok napján, farsangban, böjt idején, hamvazószerdán, húsvétkor* (húsvételkor, ellentétben a húshagyókeddel).
Így szerepelnek a szentek nevei is.* Szent György-napkor a. m. tavasszal (ápr. 24.). Szent Mihálykor: ősszel (szept. 29.). Szent Márton adója az az egy forint volt, melyet a jobbágyok fizettek uruknak nov. 11-én. Pál fordulása. Mátyás ugrása (szökőév). A régi történetírásban a kalendáriumok feltűnéséig csakis a szentek szerint való időmeghatározás járja.
5. Általában a legkülönfélébb események szolgálhatnak időhatározó gyanánt. A rómaiak a konzulok* választása szerint jelölték az évet, a görögök az olimpiai játékok szerint állították fel az olimpiádokat*. Bármikor beszélhetünk így: az árvízkor, a nagy tűz után, a kiállítás idején, ítéletnapig. „Egyszer – éppen kukoricatöréskor történt – , úgy emlékszem rá, mintha tegnap esett volna, abban az esztendőben, amikor a kálvinista toronyra felhúzták a harangokat.” (Jókai: Kötél áztatva jó.)
6. Különösen szeretjük az emberi élet egyes szakai, mint reánk nézve fontos események után jelölni az időt. Mióta meglátta a napvilágot, karon ülő gyerek volt még, ifjúságában, aggkorában. Haóta én tudom az eszem – mondja az öreg Bence (Toldi. IV.).* Betegségem előtt, apám halála óta. „Sári néni, hejh, mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték.” (Petőfi: Sári néni.)
7. A történelmi korszakokat is egyes kiemelkedő események és személyek szerint nevezzük. A rómaiak idejében, a honfoglaláskor, a tatárjárás alatt, Amerika felfedezése óta, a szabadságharc idején. Cicero korában, Napóleon alatt, a Nagy Lajos korabeli magyarok. Van: bronzkor, parókakor, a gőz és villám százada, a vasutak előtti Magyarország, Mátyás kora, Petőfi kora.
Térmértékkel mérünk időben végbemenő lelki folyamatokat is, mint hosszú türelem, rövid gondolkozás, nagy bánat, kis szórakozás, csekély érdeklődés.
Térbeli fogalmaknak erkölcsi értéket is tulajdonítunk azon viszonynál fogva, melyben magunkat velük szemben érezzük. Ami felettünk van, az nincs hatalmunkban, fenyeget, s ezért félelemmel, tisztelettel tölt el. Ami alattunk van, azt legyőztük, az hatalmunkban van, gyengébb nálunk, s ezért megvetést érzünk iránta. Ami felső, magas, emelkedett, azt felsőbbrendűnek, felségesnek, magasztosnak tartjuk; az kiválóbb, értékesebb, mint ami alacsony, alsórendű, aljas, alantjáró, süllyedt. Az aláz, alázatos, megalázkodás szintén e felfogáson alapulnak. Valakit lenézünk, lehordunk, lerántunk, de tisztelettel nézünk fel reá, feldicsérjük, egekig emeljük.
Ugyancsak félelemre, tiszteletre indít a nagyság, míg a kicsiny, melyet hatalmunkban levőnek érzünk, megvetésünket érdemli. Nagy, nagyságos, nagyszerű; ezzel ellentétben: kis, kicsiny, kicsinyes, kicsinyel, kisszerű. Van nagy lélek és kislelkű, kishitű.
Az egyenes, könnyen áttekinthető, mert a biztonság érzésével jár, kedvesebb előttünk, mint a kanyargós útvesztő, ahol eltévedés áldozatává lehetünk. Azért jobban szeretjük az egyenes gondolkozású embert, aki kereken kimondja az igazat, mint aki görbe utakon jár, az esze tekervényes, a tettei ferdék s egyenetlenséget támaszt.
Már ókorbeli vallási hagyomány, hogy ami az erősebb és ügyesebb jobb kéz felől esik, az jó, szerencsés, ami baloldalt, az rossz, szerencsétlen, mint balsors, baleset, balvégzet, balhír, balul üt ki. Az Íliászban (X.) Pallasz Athéné jobb felől repülő gém alakjában küldi a kedvező jelet Diomédésznek és Odüsszeusznak. A rómaiaknál ugyan a bal felől jövő jósjelek voltak a kedvezők, s a jobboldaliak rosszak, de ez azért volt, mert az augur [madárjós] dél felé fordulva osztotta be botjával az égboltot négy részre, s így tőle balkéz felől esett kelet, a világosság tájéka, melyet szerencsehozónak tekintettek.
Az emberi test részei közül a fej és lábhoz fűződő képzetek szintén a felső és alsó irány ezen fölfogására utalnak. A fej mint az emberi test felső része, s különben is legkiemelkedőbb és egyik legjelentékenyebb része, a felsőségnek s a vele járó tiszteletnek lett kifejezőjévé. Államfő, családfő, osztályfő, a nyelvújítási főnök, még inkább a fejedelem ennek nyelvi tanúi. Melléknévileg használva: fő dolog, főváros, fővezér, főnév, a hét főbűn. Határozószó gyanánt: főleg, főként.
Még kitűnőbb ez értékelés a láb szerepében. A győztes előtt az ősidőkben földre terült a legyőzött, s az lábát reá tette, lábbal taposta. A könyörgő a hadifoglyok eme viselkedését utánozta. Innen e szólások: lábához hull, lába elé borul, térden állva kér. „Inkább fölmegy a királyig Térden csuszva…” (Arany: A fülemile.) Elhomályosult a jelentés az eseng, esdekel, esennen* szókban, melyek csak erős kérést jelentenek ma már. A hízelgőt talpnyalónak mondjuk. Viszont a taposás, rúgás meggyalázás jele. Lábbal tapos törvényt, igazságot. Felrúg minden szabályt. Jogtiprás. A megvetést átvisszük a lábat fedő öltözetre is. Nem vagyok senkinek a lába kapcája. Nem méltó saruja szíját megoldani. A sáros csizmámat se törülöm bele. Buta, mint a csizmám talpa. Papucshős.
A megalázkodás formái idővel enyhültek. Már a teljes földreborulásnál enyhébb volt a térdelés, majd a térdhajtás, még enyhébb a derék meghajtása, végül a főhajtás: a köszönés mai formája. Térdet, fejet hajt valaki előtt, meghajlok előtte, meghajlok okai előtt: tiszteletet kifejező szólások. A kalaplevevés is a tisztelet, megalázkodás formája. Eredete onnan van, hogy hajdan a győztes kifosztotta a legyőzöttet, elvette fegyverét, ékszereit, ruháját. A kalap levétele a dolgoknak mintegy önkéntes átadását jelképezi.* Kalaplevéve, le a kalappal! így lettek tiszteletet kifejező szólásokká.
A fejnek és lábnak e szerepe már átvezet bennünket a jelentésváltozások azon csoportjába, melyben a fogalmaknak szimbolikus értékük van.
Emberi testrészek, eszközök, tárgyak, ha valamely cselekvés, szokás, szertartás alkalmával fontos szerepet játszottak, idővel annak jelképeivé válhatnak. Így vannak szimbolikus gesztusok, tárgyak, számok, színek.*
Az emberi kéz az őskorban eredetileg a zsákmányszerzés, hatalomba kerítés eszköze volt. A római a jogszolgáltatásban valamely személyre vagy tárgyra vonatkozó tulajdonjogát azzal bizonyította, hogy kezét tette reá. Itt már a kéz a hatalom, a tulajdonjog jelképe. Jelképes értelme van ilyen szólásokban is, mint: Életünk Isten kezében van. Jó kézben van. Fegyveres kézzel (a latinban manus kezet és fegyveres csapatot jelent). Kézre kerít, keze közé jut, elüti a kezéről. „Kit hogy elveszessen, most esik kezére.” (Toldi. III.)
Egy másik jogszokás volt már az ősidőkben a zálogadás. Ezt később a kézadás helyettesítette. A földműveléssel, hadakozással foglalkozó ember szemevilága után jobbját tartja a legbecsesebbnek, s ezt adja zálogul azon mellékgondolattal, hogy veszítse el, ha nem mond igazat. A rómaiak a jobb kezet Fidesnek, a hűség istenének szentelték. Ígéretnél, szerződésnél ezért mi is kezet adunk, kezeskedünk valamiről, esetleg kezest állítunk. Kezet rá! Itt a kezem. A legény is kezét kéri a leánynak, s ha megkapja, megtartják a kézfogót. Az ígéretnek még ünnepiesebb formája az eskü, melyet szintén kézfelemeléssel (a keresztény a három ujj felemelésével is, ami a Szentháromságot jelképezi) fejezünk ki. A kézszorítás mint barátságos üdvözlés szintén e szokások egyik fejleménye.
Fontos a kéz szerepe még az imádkozásnál. A rómaiak állva, kitárt karokkal és kezüket tenyérrel ég felé fordítva (supina manus) imádták az istent. Ez a gesztus abból a hadiszokásból eredt, hogy a legyőzött a győztes felé terjesztette ki kezét, s kegyelemesdve mintegy át akarta őt karolni. A tenyerével felfordított kéz pedig azt mutatta, hogy nincs már nála fegyver, amivel árthatna. Hasonló a keresztény imagesztusnak, az összetett kéznek eredete is. A hadifoglyok kezét a győztes bilincsbe verte, s aki megadta magát, összekulcsolta kezét annak jeléül, hogy tessék őt megkötözni. Összetett kézzel kér: alázatosan kér, nagyon kér.
Ilyen szimbolikus a fej szerepe az igenlés és tagadás kifejezésénél. A régiek a fejnek hátravetésével fejezték ki a tagadást és visszautasítást. E gesztus Darwin szerint valamely kellemetlen látvány vagy illat hatása alatt keletkezett. Ennek ellentéte az igenlés kifejezése: a bólintás, ami éppen az illető tárgyhoz való közeledést fejezi ki. Mi a tagadást a fejnek többnyire ismételt félrefordításával jelezzük. Így tesz már a kisgyermek, mikor nem kell neki az étel, amivel kínálják. Toldiban így olvassuk: „Fejét rázta Miklós, ahol nem szerette.” (IV.) „Miklós a fejével ráütött e szónál.” (XII.)
Tárgyak, eszközök is lehetnek szimbólumokká. Így a kereszténység jelképe Krisztus felfeszítéséről a kereszt. Ezért jelent a kereszt átvitelesen annyit, mint: kín, szenvedés, gyötrelem, teher. „Hitünk jelképe szenvedés, kereszt.” (Gyulai Pál: Horatius olvasásakor.) Hordja a keresztjét, nehezen viseli keresztjét. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Ilyen jelképpé lett a kard is, a harcot jelezvén. A mohamedán a maga vallását a kard vallásának nevezte. A régi magyarok a harc jeléül véres kardot hordtak körül, hogy a nemesség keljen fel. Karddal szerez igazságot. Döntsön a kard!”…megszerezi kardom, Amire szükségem leszen, avval tartom.” (Toldi. XII.) A királyi hatalmat a korona jelképezi. Endre koronát és kardot tesz Béla elé, vajon mit választ: királyi uralmat-e, vagy vitézi harcot. Ez volt az események koronája. Siker koronázza működését. Ilyen tárgyak a pálma, a koszorú, a dicsőség jelképei, babért arat; beadja a kulcsot [meghal], főkötő alá jut, hajadon,* sok van a rováson, dobra kerül és sok más.
A színszimbolika szintén kifejlődött a nyelvben. A fehér szín, amin nincs folt, piszok, ami tiszta, erkölcsi értelemben az ártatlant, a bűn nélkül valót jelenti. Tiszta lélek, tiszta szándék, tiszta szívből, fehér lélek, fehér könyv. A fehér ruha a tisztaság, az ártatlanság öltözete. A Vesta-szüzek* öltözete fehér volt, az áldozásnál fehér fátyolba burkolóztak. A menyasszonyi ruha és a mirtuszkoszorú is fehérek. Az ősmagyarok Hadúrnak fehér lovat áldoztak, melyen nem volt található semmi folt. Ellenben a bűn fogalmát a tisztátalan, piszkos, fekete színnel kötjük össze. A fekete szó a rokonnyelvek „korom” jelentésű szavára vihető vissza.* Van tisztátalan lélek, piszkos dolog, piszokember, piszokfészek, sötét bűn, fekete gazság, az ördögöt is feketének festik. A piszok hajdan a megalázkodásnak is színe volt. Ha valaki a király vagy főember előtt a földre borult, porban csúszott, természetszerűleg bepiszkolta magát. Ebből eredt az a szokás, hogy port vagy hamut hintett a fejére alázata jeléül.* A szolgaság, a vezeklés, a gyász egy tőből fakadtak: egy lelkiállapot kifejezései. Hérodotosznál azt olvassuk, hogy az argosziak a spártaiakkal* Thyrea* birtokáért vívott vesztes csata után hajukat, gyászuk jeléül, rövidre nyírták. Tudjuk, hogy a görögöknél a rabszolgák viseltek nyírt hajat, míg a szabad emberek hosszúra eresztették. Ugyancsak ő beszéli, hogy az egyiptomi nők fejüket és arcukat sárral kenték be hozzátartozójuk halálakor. Arany Szent László füvében:
|
Ma is hamvazószerda a bűnbánat napja. A latin sordida vestis szó szerint a. m. piszkos ruha, később a gyászruhát jelenti.
A szomorú fekete színnek ellentéte a piros, a rózsaszín: a hajnalnak, a rózsának színe. Már a görögök rózsaujjúnak nevezték a hajnalt: a szürke felhők közül kitörő piros sugarakat egy kiterjesztett kéz ujjainak nézve. Aki víg, annak arcát örömpír lepi el, rózsáskedvű, mindent rózsaszínben lát. A zöld a remény színe, mert a hosszú tél után kizöldellő növényzetre utal: a természet megújulására. Zöld ágra jut (auf den grünen Zweig kommen): boldogul. De mert ami zöld, az még éretlen is, ebben az értelemben is használjuk, mikor azt mondjuk: zöld ifjú, zöldeket beszél, sok zöldséget összehadar. A vörös (veres a. m. véres) a vér, a tűz színe: a veszedelem jele. Forradalmi pártok mindig szerették színül választani, mint a jakobinusok vörös sapkája* vagy ma a szocialisták jelvényei. A sárga az irigység színe, mert az irigy embert elönti az epe, és bőrét megsárgítja. A tarka, tarkabarka zavaros dolgot jelent.
A számszimbolika is nevezetes szerepet játszik a népek gondolkozásmódjában. A néphit bizonyos számoknak a hozzájuk fűződő képzetek folytán különös jelentőséget tulajdonít. A pithagoreusok* a páratlan számokat szerencséseknek, jóknak, a párosakat rosszaknak tartották. A görög a határoltat, a végeset harmonikusabbnak, művészibbnek, jobbnak érezte, mint a végtelent, márpedig a páros számokat a végtelenig lehet felezni, tehát nincs határuk. A modern népek is a páratlan számok felé hajlanak. Legkedveltebb számunk a három. Három személy van: én, te, ő. A dolgoknak van eleje, közepe, vége. A dolgok tulajdonsága is három fokot mutat: alap, közép és felső fokot. Három az idő is: múlt, jelen, jövő. A hármas számban van valami bevégzettség, tökéletesség. Azért mondjuk, hogy: Három a magyar igazság. Háromszor iszik a magyar. Három a tánc!* A mesében is három próbát kell a hősnek kiállania, három hőstettet végbevinnie. A hármon kívül legtöbbször járja a hét. Hét napja van a hétnek, van hét szentség, hét főbűn, hét sovány esztendő, hétpecsétes titok, hétszilvafás nemes, hétrét görnyed. „Hét bőre van az asszonyszemélynek.” (Jókai: Kötél áztatva jó.) Hét holló, hét törpe, hétfejű sárkány, hétmérföldes csizma. Az ugor népek csak hétig tudtak számolni, a többi számnevet összetétel útján képezték. Ezenkívül leggyakrabban fordul elő még a kilenc meg a tizenhárom. „Kilenc iccés a torkom, tizedikkel megtoldom.” (Népdal.) Van kilencpróbás meg tizenhárompróbás vitéz. A tizenhárom szerencsétlen szám, mióta Krisztus Urunk a tizenkét apostollal együtt volt az utolsó vacsorán.
A sokaságot a nyelv szintén bizonyos kerek számokkal jelzi. Ilyen a száz és ezer, továbbá a százezer és millió (milliom). Megfogadtam száz meg százszor. Százat egy ellen. Száz szónak is egy a vége. A soklábú bogár: százlábú. A nagyon szép virág, leány: százszorszép. A sok baj ellen jó fű: ezerjófű. A sokféléhez értő ember: ezermester. A nagyon gazdag ember: milliomos. „Miljom átok! bort a billikomba.” (Petőfi: Felköszöntés.)
Felvethetjük ezek után azt a kérdést, vajon a nyelvnek mindezen jelentésváltozásait metaforáknak nevezzük-e, vagy pedig nem minden jelentésátvitel egyszersmind metafora is?*
Ha az arisztotelészi álláspontra helyezkedünk, akkor minden átvitel metafora, s valóban, a stilisztika nem is habozott a jelentésnek minden e körbe tartozó átvitelét metafora névvel jelölni. De mégis megkülönböztették a közbeszédben járatos, mindenkitől használt metaforákat a nyelvművészet trópusaitól. Már Jean Paul, aki szerint a nyelv „elhalványult metaforák szótára”, ezen elhalványult (vergilbt) metaforákon a közhasználatú átviteleket értette, szemben a költői nyelv ragyogó képeivel.* Müller Miksa a köznyelv metaforáit radikális, gyökérbeli metaforáknak nevezi, szemben a poétikus, költői metaforákkal.* Brinkmann a metaforáról írt könyvében Sprachmetaphert [nyelvi metaforát] és Autormetaphert [szerzői metaforát] különböztet meg, találóan jelezve, hogy emezek valamely szerző leleményei, tehát bennük egyéni sajátság van, míg a köznyelvi metafora mindenki tulajdona.* K. O. Erdmann szűkebb és tágabb értelmű metaforákat vesz fel; amazok a művészi, ezek a természetes metaforák.* A metafora fejlődési menete – Darmesteter szerint – két momentumot foglal magában. Az egyik, amikor a metafora még tisztán látható, s a második tárgyat jelölő név felidézi az elsőnek a képét is. Ez esetben a metafora a gondolatot az összehasonlított dolognak mindkét csoportjára ráirányítja, megvilágítván az egyiket a másikkal. Ez az igazi metafora, az egyedüli, amelyet tudatosan használ az író, egyedül ez ad stílusának csattanósságot, színt, festőiséget. A második esetben az első tárgyhoz való hasonlóság emléke elveszett a tudatból, s csak az átvitt kifejezés van tudatunkban. így pl. ha azt mondom, a könyv levele, ebben már csak a papír egyszerű képét látjuk. Kiesett tudatunkból a fa levele, melytől a könyvlevél nevét nyerte. A régibb jelentés feledésbe megy, a szó egyszerűvé válik. (La vie des mots… [A szavak élete…] Paris 1921.13 36. l.)
Wundt a metaforát a szórványos, tehát egyéni természetű jelentésváltozás körébe utalja, s megkülönbözteti így a szabályos jelentésváltozástól, melyet egy egész társadalom minden egyénében működő képzettársítási motívumok hoznak létre. A jelentésváltozás és metafora ezen éles különválasztása Wundt elméletében azon a szélesebb alapon nyugszik, melyet ő a néplélektan és egyéni lélektan körébe tartozó jelenségek közt egyáltalán felvesz. Az asszimiláció és komplikáció jelenségei mintegy ösztönszerűleg jönnek létre egy nemzet minden tagjában, míg a metafora a reflexió [elmélkedés, önmegfigyelés] tudatos terméke, s éppen azért egyéni természetű. Az asszimiláció és komplikáció igazában nem is átvitel, hanem egyenesen azonosítás. Ha az asztal lábáról vagy a nyomasztó gondról beszélek, abban a pillanatban az asztalláb a szemlélőre nézve valódi láb volt, nem pedig csak „olyan, mint az ember lába”, s a gond nyomását is valódi tehernek éreztük.* Marty nagy nyelvfilozófiai művében* jelentős érveket vet Wundt ezen azonosítási elmélete ellen. Vajon ha az ember, a hegy, a lépcső, a híd lábáról beszélek: azonosítás-e ez, hiszen a közös elem mindenik fogalomban csak annyi, hogy a láb az alsó része. Nem is naiv ösztönszerűséggel kínálkozik ez azonosítás, mint Wundt állítja. A „kézzel felfog” és „ésszel felfog” között óriási űr tátong. Aztán például a megértést hányféleképp nem fejezi ki a nyelv: pensare, cogitare, χρινειν, computare, begreifen, discernere, verstehen, erwägen, untersuchen, urteilen, einsehen, einleuchtend sein!* Lehetséges lenne-e ez, ha az azonosítás oly kényszerítő erővel működnék?
Helyesnek kell azonban tartanunk Wundt ama gondolatát, hogy a metafora a reflexió egyéni terméke. Helyesnek abban az értelemben, hogy a metafora éppen ezen reflexív természetével hat művészien, amennyiben a fogalom tartalmára eszméltetve, képzeletünket és érzelmünket is foglalkoztatja, míg a nyelv közönséges, mindennapi átvitelei nem művészi hatásúak. A költői nyelv metaforáinak nagy részét úgy nyeri, hogy a köznyelv jelentésátviteleit megújítja, s képszerű voltukat tudatossá teszi. Uhland ezt tanítja Stilisticumában: „Jedes Bild und am meisten das schon viel gebrauchte muss vom Dichter immer wieder frisch aus der Natur oder aus dem klaren Schauen der Einbildungskraft entnommen sein, wenn es nicht Gefahr laufen soll, zur blossen Phrase zu werden. Die Rose ist ein immer wiederkehrendes, ja unentbehrliches Bild des jugendlichen Reizes, aber nur derjenige wird sich dieses Bildes wahrhaft poetisch bedienen, dem wirklich eine Rose mit ihrem zarten Glanz und ihrem süssen Duft vor dem Sinne blüht.”* *
Mikor Petőfi a rózsaszínű arcot így alakítja: „Tündér orcád tejben úszó rózsája” (A virágnak megtiltani nem lehet…), akkor Uhland e követelményének tesz eleget. Ha Arany János azt mondja: „Bence a kulacsnak nyakát kitekerte: A kulacs sikoltott, és kibuggyant vére Az öreg szolgának a keze fejére” (Toldi. IV.), akkor tovább szőtte, s ezáltal megújította a kulacs nyaka és a vérvörös köznyelvbeli átviteleket, s ebből alkotta a már művészileg ható képet. Közönséges átvitel ez is: az idő repül, de mily festői és egyben mélabús hangulatkép lesz belőle, ha Berzsenyi így alakítja: „Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg!” (A közelítő tél.) A homlok barázdái kifejezésből teremtette Arany e megható képet: „Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével.” (Családi kör.) Az ablak az utcára néz-féle köznapi átvitel mily élénk személyesítéssé lesz Aranynál: „Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel.” (Toldi. I.) A fúrja a fejét kifejezés a szú munkájára emlékezteti Mikszáthot. Majtényi töprengését így festi: „Olyan szút eresztett be a hiú főúr fejébe, mely ott erősen kezdett rágcsálni.” (Fogaras.) A nap lenyugszik: mondjuk közönségesen. Aranynál: „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten, Nagy vörös palástját künn hagyá az égen.” (Toldi. V.) Itt nemcsak az „elfeküdt” lép mint szemléltetőbb kifejezés a „lenyugszik” helyébe, de a napnyugtának vörös színe is palásttá lett, s az egész kép egy ágyába térő király képévé alakult. A metafora módosulva visszatér a Szondi két apródjában: „…a nap nyugvóra hajolt, Immár födi vállát bíborszinü kaftán.” A nap tüze, tüzel a nap kifejezésből lett a Csodaszarvas két, mítoszszerű képzeletre valló sora: „Már a nap is, lemenőben, Tüzet rakott a felhőben.” „A haragos hajnal köte vérszin övet” (Toldi szerelme. VII. 1.): bizonyára a hajnal haragos vörös színének nyomán keletkezett kép. Oláh Gábor Petőfi képzelete (Bp. 1909.) c. művében több helyt utal a költő ez eljárásmódjára: „Egyszer… a legvígabb temetőnek mondja a borosasztalt, mert ott temetik a búbánatot; középen kereszt a nagy palack, mellette sírhalom minden pohár. Érdekes, hogy ennek a képnek egy általános szólásforma a teremtője: borba temetni a bánatot. Ebben, ha közönségesen használjuk, egészen elmosódik a halott-temetés képzete; Petőfi éppen a benne lappangó eredeti jelentést ragadja meg és fejleszti költői képpé.” (88. l.)
Hasonló eljárást tapasztalunk a testi és lelki változások összeszövődésének rajzában, aminek Arany a mi irodalmunkban a legnagyobb mestere. Az elpirul, szeme elsötétül, káprázik Toldi György ijedtségének festésében így lesz szemléletessé és eredeti jelentésében érezhetővé: „Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál, Homályosan látott a szép napvilágnál, A faragott képek táncoltak körűle…” (VIII.) Attila haragját a felforr a vére szólás alapján tünteti fel testileg Arany: „Felforra Etelnek hirtelen a vére, Zúgó patakokban ömlött a fejére; Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka Reszket vala kissé…” (Buda halála. VII.) A tűzbe jön, tüzel az arca és a hófehér az öreg Toldi haragjának rajzában: „Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának Fehérlő havasi el nem olthatának.” (Toldi estéje. V.)
A költői képeknek nagy, talán nagyobb része tehát nem teljesen önálló képzettársításon, hanem a nyelv meglevő jelentésátviteleinek képpé fejlesztésén alapul. De teremt eredeti, olykor merész átmenetek által új képeket is a költői fantázia. E tekintetben, azt hiszem, a világirodalomban Shakespeare, a mienkben Petőfi a legeredetibb képalkotó egyéniség. Oláh Gábor idézett művében külön tanulmány tárgyává tette Petőfi képzeletének e sajátságát. Itt csak egy fejezetből idézek, abból, amely az emberi test köréből vett képekkel foglalkozik:* „[Petőfi] … olyanformán jellemzi az emberi test részeit, mint a Shakespeare római polgára: «Koronánk a fej, őrünk a szem, vitézünk a kar, paripánk a láb, kürtösünk a nyelv.»* (Coriolanus. I.) A Szilveszter homlokáról mondja, hogy: egy könyv az, melybe a földnek minden gondja be van írva; vagy: kép ez a homlok, melyre milliom élet ínsége és fájdalma van lefestve. Egy könnyező lány szempillája: fekete virág, melyen a részvét könnyharmatja reszket. A kedvese ajka szép bokor, melyről csókvirágot szakít. Kedvese karja: az ő nyoszolyája. A fül: kapu, melyen át tarka lepkék, mesék szállanak a fejbe. A nyelv: könnyen forgó kerék. Szomjas ember gégéje: száraz kút, melyet a szomjúság napja süt; torka: álló malom, úgy őröl, ha borral locsolják. A nyelves asszony torka: pergő rokka, melyen urának pörpatvart fon. A láb: a test élő oszlopa; vagy: vidám csikó, aki sohasem kér abrakot. A fejünk: égbolt, melyen szemeink a csillagok. A boros ember feje: rossz bástya, melyet hamar el lehet foglalni. Ritkaság Petőfinél az arcnak olyan részletes leírása, mint Sári nénié, vagy A hóhér kötelében [XI. fejezet] a Rózáé: Rózának a homloka fehér volt, mint a zuhatag tajtékja, arca: rózsalevél, melyet a szellő sokszor el akart fújni; ajkai pirosak, mint a rubin lelke; lehelete: illatosabb Arábia minden fűszerénél.”
A jelentésváltozások másik nagy csoportját Wundt elmélete értelmében azok a jelenségek alkotják, melyek a szavak mondatbeli kapcsolata következtében állnak elő. A szó egy vele gyakran társult más szó jelentéséből elemeket vesz át, melyek eredeti jelentését kisebb-nagyobb mértékben módosítják. Itt két fő eset lehetséges. Az első a következő: Ha valamely fogalmat több árnyalatban használunk, egyik jelentése gyakoriságánál fogva elnyomja a másikat. A régiségben a marha szó általában vagyont jelentett, de természetes, hogy állattenyésztő népnél, melynek legfontosabb vagyona a háziállat volt, a lábasmarha, vágómarha, szarvasmarha, vonómarha kapcsolatok gyakoribbak voltak, mint az ezüstmarha, ruhamarha, kalmármarha, s hogy így a marha szó lassanként az egész nyelvterületen a Vieh [barom] jelentést vette fel. Hasonló a jószág és barom szavaink története. A neutrális [közömbös] jelentésű szavak is gyakran vagy a jó, vagy a rossz értelemben állapodnak meg. A szerencse egyértékese volt a sorsnak, ma a jó értelme járja, a végzet jelentésénél ellenben a kedvezőtlen értelem győzött. Paul e tüneményt jelentésszűkülésnek nevezte; a Wundt elmélete azonban meg is magyarázza, miért szűkül meg (specializálódik) valamely szó jelentése.*
A jelentéssűrűsödés második esete az, mikor egy szó azért társul a másikkal, mert az összefüggő beszédben gyakran kerültek együvé. A francia nyelvészek ezt a tüneményt tapadásnak, contagionnak nevezik.* Nem ismeretlen a latin grammatikusok előtt sem. Oly eseteket, mint pl. a régi grammatikák genitivus criminise*, ma egyszerűen ellipszissel magyarázunk. Aliquem furti (scilicet crimine) accusare [valakit lopással (ti. – a lopás – bűnével) vádolni].
A genitivus proprietatis* is ilyen elliptikus genitivus [kihagyásos birtokos eset]: iudicis est iudicare (scilicet officium, munus) [a bíróé (ti. kötelessége, hivatása) ítélni]. Haec domus est Ciceronis [ez a ház Ciceróé], ehelyett való: Haec domus est Ciceronis domus [ez a ház a Cicero háza]. Venerunt ad Vestae (scilicet templum) [jöttek a Vestáékéhoz (ti. a Vesták templomához)]. A piget [bosszant], pudet [szégyell]-féle igék szerkezete is úgy érthető meg, ha a megfelelő, de a nyelvhasználatban kiesett főnevet melléje gondoljuk: piget me laboris (officium) [bosszant engem a munka (kötelessége)], pudet me stultitiae (praesentia) [szégyellem az ostobaságot ( – annak – jelenlétét)]. Az ablativus qualitatis* is ilyen: homo promissa barba [ember lecsüngő szakállal], oda értendő mellé a praeditus [ellátott]. Recta, dextra [jobbra, balra] ehelyett állnak: recta parte [a jobb felé eső részen], dextra via [a bal felőli úton].
A tapadásnak különösen gyakori esete úgy a magyar, mint minden más nyelvben az, mikor a jelzős kifejezés egész értelme a jelzőhöz tapad, mégpedig úgy a melléknévi (igenévi, számnévi), mint a főnévi (birtokos) jelzőhöz. Például a sertés (sörtés), szarvas, farkas, szárnyas szavak felvették magukba a hozzájuk tartozó állat főnév jelentését is. Fogas (hal), fenyves (erdő), szőlő (kert), gulyás (hús), tengeri (búza), lábas (edény), vitorlás (hajó), villamos (kocsi), tokaji, budai, liptai.
Érdekes a fakó szó története. Helyesen mondja Simonyi, hogy ha minden további főnév nélkül, pusztán a fakót emlegeti valaki, ma már nem is gondolunk szövetre vagy más fakó színű tárgyra, hanem csakis lóra. (A magyar nyelv. 325. l.) Szily Kálmán bebizonyította (Magyar Nyelvőr. XXI. [1892.] 433–34. l.), hogy az „Eb ura fakó” szólásban a fakó komondort vagy egyéb kutyafélét jelent, úgyhogy a szólás olyasmit fejez ki, mint: Ebnek parancsoljon a kutya! Fölfogásunk szerint tehát e tüneményt úgy magyarázhatjuk, hogy a XVIII. század elején az értelmi tapadás a fakó szónál még ingadozó volt.
Szolgáló (leány), pezsgő (bor), pengő (pénz), temető (kert), ebédlő (szoba), fonó (ház), olvasó (gyöngy), fúró (szerszám), szabó (mester), jövendő (idő), halandó (ember), levegő ( = lebegő ég). A Megváltó, az Üdvözítő (Krisztus), a Boldogságos, a Szűz (Mária), a Mindenható (Isten).
Huszonötöt érdemel (botütést). Hetet egy csapásra (darabot). Az előadás nyolckor kezdődik (órakor). Kérek cukrot ötért (fillérért).
Ilyen továbbá az olajjal fest (festékkel), balján viseli (karján), jobbra át (oldalra). Gyerünk a hűvösbe!” Boglyák hűvösében” (árnyékában, Toldi. I.). Szemünk láttára keletkezett a mozgó* (színház), sőt már az általános titkost [szavazást] is halljuk emlegetni. Repülőn még nem járhatunk, de ha elterjed, emellől is el fog maradni a gép főnév.
A stilisztika szempontjából a tapadásnak ez az alkalmazása különösen fontos. Nagyrészt egyszerű mondatbeli tapadásnak bizonyulnak azok az ún. szóképek, melyeket formális logikai okoskodással eddig a metonímia és szinekdoché trópusai közé számítottunk. Az efféle kifejezés, mint üvegből iszik, „Arannyal Ezüsttel Megfizetek érted” (Mátyás anyja), „Nádorispán látja Toldit a nagy fával” (Toldi. I.), „Felvette a vasat lába mellől Bence” (Toldi. X.), úgy szerepelt, mint az anyag és a készítmény felcserélése. Pedig itt semmi felcserélés nincs; egyáltalán miért is lenne annyi felcserélés, a dolognak nem a saját nevén nevezése, mint azt a régi stilisztika tanítja? Egyszerűen a jelző felvette magába a hozzátartozó főnév: üvegpalack, aranypénz, farúd, darab vas értelmét.
Ott, ahol főnévi jelzőbe olvadt bele a jelzős kifejezés értelme, különösen szerepelt eddig a metonímia. Olvasom Petőfit: íme a szerző és művének, vagy logikailag az ok és okozatnak felcserélése. Szó sincs róla! Egyszerű mondatbeli rövidülés, tapadás e helyett: olvasom Petőfi műveit, költeményeit. Szakasztott ilyen: Baedekert* visz az útra (a B. könyvét), befűti a meidingert*, artézit* iszik, makadámon jár (Mac Adam-féle kövezeten). Nem is csak a szerző és műve mellett használjuk ezt az alakzatot; mondhatom: Hozd el Toldit! (Toldi történetét, a róla szóló könyvet.) Elmegyek Bánk Bánba (Bánk bán tragédiájába, a Bánk bán drámáját előadó színházba)*. A helyneveknél is közönséges e jelenség. A rövidülés így fejlődött: Felmegyek a Szent Gellért hegyére, felmegyek a Szent Gellért-hegyre, felmegyek a Szent Gellértre, vagy még tovább: a Gellértre. Oly helynevek is, mint Tétény, Solt, Tass, Taksony, Tarján, Törtel, Baja, eredetileg a birtok uráról voltak elnevezve, és hozzáértették: Tehetem vagy Töhötöm, Zsolt, Baján (egy török vezér neve, az -n-t helyragnak érezte a nyelvtudat) falva, birtoka. Hádész Homérosznál még csak az alvilág királyának neve, később magát az alvilágot, Hádész birodalmát is jelenti.
Fel lehet cserélni a helyet a benne tartózkodókkal, az időt a benne élőkkel, mondja a stilisztika. Egész Budapest tudja. Adja az Ég! „Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala.” (Toldi. III.) Leégett a szomszéd. Pedig mindezek csak egyszerűsödések ebből: Budapest népe, az ég lakói, az asztal vendégei, a szomszéd háza. Régi jó idők (emberei, eseményei). A bronzkor (népe) nem ismerte a vasat. Megsemmisül a tartalom és tartalmazó kategóriája is. Kiitta a serleget. „Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt.” (Toldi. X.) A fazék folyik. Itt nem az a fontos, hogy az edényt mondjuk a tartalma helyett, hanem hogy a hozzátartozó főnév fogalma áttapadt a jelzőre. Leszedi az asztalt, bizonyára a megteríti az asztalt képére keletkezett, aminek már konkrét értelme van.
Nagy pusztítást okoz a tapadás jelensége a szinekdochében is. Az ilyen kifejezéseket, mint: nyírják a birkát, fésülik a leányt, nem úgy fogjuk magyarázni, hogy itt az egész áll a rész helyett, totum pro parte, mert hiszen nem az egész leányt nyírják, csak a haját, hanem e hajszálhasogató logika helyett egyszerűen azt tanítjuk, hogy éppen mert oly nagyon magától értődő, itt a birtok értelme a birtokos jelzőhöz tapadt. Viszont ez: Tiszteld az ősz hajat! nem pars pro toto [rész az egész helyett], hanem ebből rövidült, ugyancsak tapadás útján: tiszteld az ősz hajú embert (férfit, aggot)!
Hogy a hagyományos stilisztikai kategóriák általában mily heterogén [egymástól elütő] dolgokat kevertek együvé, azt a rész és egész kategóriáján belül maradva is több példával igazolhatjuk. Megkéri a leány kezét: pars pro toto, mert hiszen nemcsak a kezét kéri, hanem az egész leányt. Utalok itt arra a szimbolikus szerepre, melyet a kéz gesztusainál kifejtettem, s egyszerre kitűnik, hogy a kéz nem a leány fogalma helyett áll, hanem a szerződés szimbolikus gesztusát jelenti. A Toldi e helyét: „Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?” (VII.), szintén a rész és egész szóképének magyarázta a stílustanítás, pedig a vér nem része az életnek, hanem a gondolatinak éppen úgy fizikai kifejezése, mint azt a szellemi jelenségek számos más esetében láttuk. A vért az élet fő anyagának tartja a néphit, azért beszél vérrokonságról, vérbosszú, testvér, királyi vér és hasonlókról.
Ismét más a magyarázat ily kifejezéseknél, mint: „A világ mezőrül haza takarodjék.” (Toldi. IV.) „…S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma.” (Berzsenyi: A magyarokhoz.) „És akkor nyakamba veszem az országot.” (Toldi. IV.) Ezeket is a stilisztika eddig úgy fejtegette, hogy itt az egész áll a rész helyett. Pedig e kifejezések egyszerűen naiv túlzások, amikben a népnyelv oly gazdag, s ugyanolyan érzelmi állapot nyilvánulásai, mint például ezek: Ezerszer megmondtam. „Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet.” (Toldi. IV.) Egy hajszálnyit sem enged. Holtra dolgozza magát; és a többi.
Az igaz, hogy a formális logikai kategóriákba elég könnyen el lehet helyezni minden nyelvjelenséget. De másra, mint bizonyos külső rendezésre aztán nem is voltak valók. A lélektani alap nem ment föl bennünket az alól, hogy az egyes szavak történetével, kultúrtörténeti és társadalmi jelentőségével ne foglalkozzunk. Amint a lélektan előre nem képes megmondani, mily jelentésváltozásokon mennek majd a jövőben keresztül az egyes szavak, úgy a múltra nézve is a konkrét történeti tényekre van utalva. Ha a magyar boltról tudjuk, hogy az olasz voltóból való, s először boltozott kamrát jelentett, majd mivel biztonság kedvéért ilyen helyen tartották az árusok portékáikat, lett belőle boltozott üzlet, míg végre rajta maradt a nem boltozott üzlethelyiségen is a bolt* név: akkor nem fogunk pars pro totóról beszélni, hanem arról a művelődéstörténeti folyamatról, mely a változást létrehozta. Ha tudjuk, hogy az udvar, éppúgy mint a német Hof, eredetileg bekerített területet jelent, s így különösen a földbirtokot a rajta levő kúriával együtt (Herrenhof); a királyi udvart (Louvre) pedig palotásudvarnak nevezték; hogy a holdnak is van udvara: kerülete, s Károli bibliájában ezt olvassuk: „Az egész mennyei sereg udvart áll vala néki jobb és bal keze felől” (I. 330.), akkor oly mai szólásokat, mint az udvarban szolgál, hivatalos az udvarhoz, nem pars pro totónak fogok fel az udvar szó jelentéséből visszafelé okoskodva, hanem történetileg magyarázom.
Összefoglalva mármost fejtegetéseink végső eredményét, azt egy táblázatban így szemléltethetjük:
Jelentésváltozás
Átvitel ----- Tapadás
Metafora (kép).
Ezek közül művészi értéke csak a metaforának van. A metonímiát és szinekdochét pedig eltehetjük a stilisztika történeti emlékei közé.
Budapest 1911. [Klny.]