(A "Lészen eljövendő" c. kötetből)
Bp. 1942.

Márk 4, 26-29.

Az aratás elérkezik a maga idejében és azt meg kell várni, mondja Jézus az Ő példázatában. Elsősorban minket akar ezzel megtanítani a türelmes várakozásra. Hiába akarnánk erőszakosan siettetni az Isten országának termését! A szántóvető ember is, ha elvégezte a magvetés munkáját, nem tehet egyebet, mint hogy várakozik. Ami hátra van még, az nem az ő dolga már. "Magától terem a föld" - mondja a példázat. Legfeljebb annyit tehet a földműves ember, hogy ki-kijár a bevetett táblához és örül annak, hogy sarjad a vetés füve, hogy nő a kalász, hogy érik a szem, egyszóval: hogy hirdeti egyik jel a másik után az aratás közelgetését. De nem siettetheti azt egy nappal sem. Várnia kell rá.

De ha elsősorban arról van is szó ebben a példázatban, hogy ugyanilyen türelmesen kell nekünk is várni tudnunk az Isten országának az aratására, van azért a dolognak egy másik oldala is. Hiszen az Isten országáról van szó, - Isten a gazdája annak az aratásnak, amelyről a példázat beszél. Ha benne felhasználja is a mi emberi munkánkat, az mindenek felett mégis az Ő tulajdon ügye. S ezért ebben a példázatban az az igazság is ki van ábrázolva, hogy maga Isten is kivárja az Ő aratását. Ő sem ugorja át a magvetés és az aratás közötti időt, hanem hagyja azt lassan eltelni, hogy majd a végén arathasson, és örvendhessen munkája gyümölcsének. Ha tehát beszéltünk eddig a mi adventünkről sokféle vonatkozásban, és láttuk, hogy egyéni életünknek, családi életünknek, nemzeti életünknek, az egész emberiség történetének, sőt a világmindenség létének is az ad értelmet, hogy van előttünk egy dicsőséges ígéret, amelynek sóvárgó vágyakozásainkkal nekifeszülhetünk, - akkor most végezetül még arról is ejthetünk néhány alázatos, tapogatózó szót, hogy Istennek is megvan a maga adventje. Ő is várja az Ő aratásának eljövendő napját.

Csak nagyon alázatosan és tapogatózva beszélhetünk erről, mert nyilvánvaló, hogy egészen más az Istennek adventje, mint a mienk. Mi sóvárogva várjuk az ígéretek beteljesedését, és repeső reménységgel járjuk utunkat a felénk világló cél irányába, és közben türtőztetjük magunkat, mert hiábavaló volna minden türelmetlenségünk. Mi tehetetlenek vagyunk. Akárhogy akarnánk is, meg nem rövidíthetnénk a várakozás idejét, közelebb nem hozhatjuk a célt. A beteljesedés "napját és óráját az Atya a maga hatalmába helyezte." A mi teremtményi mivoltunkból, közelebbről: bűnnel megterhelt teremtményi mivoltunkból folyik, hogy csak reménykedő várakozással nézhetünk a jövendő felé. Amire mi várunk, azt csak Isten adhatja meg. Az a nap az Ő napja lesz. Mi semmivel hozzá nem járulhatunk s ezért - mint ahogy az ajándékot nem lehet sürgetni, - csak várakozással nézhetünk elébe. Egészen másképpen áll azonban a dolog Isten részéről. Neki mindenestől fogva hatalmában áll az Ő napja. Őbenne nincs a tehetetlenségnek még csak az árnyéka sem. "Legyen!" szavával létre hívja, akit vagy amit akar. Azt pedig jól tudjuk, hogy mi sem volna méltatlanabb ahhoz az Istenhez, aki magát nekünk Igéjében kijelentette, mint úgy képzelnünk el a dolgot, hogy bár volna rá hatalma, hogy felhozza ránk az Ő nagy napját, Ő valamilyen rest közömbösségből nem akarna élni ezzel a hatalommal. Mintha összetett kezekkel várna, holott munkához is láthatna, és akkor nem kellene várnia! Isten nem tétlen szemlélője a mi életünknek, és világa sorsának! Ő teljes hatalmával munkálkodik minden pillanatunkban. És mégis előttünk áll a titokzatos tény: Isten várakozásra rendezte be a maga munkáját, ahogy a szántóvető emberé is arra van berendezve!

Emlékezzünk csak vissza arra a három példázatra, amelyben Jézus olyan csodálatosan megrajzolta Istennek a bűnös emberhez való viszonyát, - az elveszett juhról, az elveszett pénzdarabról, és a tékozló fiúról szólókra. Ha ott kifejezetten nincs is megemlítve, mégis milyen világosan kitűnik, hogy Isten igenis várakozó Isten. Amikor a nyomorúság fenekére jutva magára eszmél a tékozló fiú, és nagy bűnbánattal elindul hazafelé, nem remélve többet, mint hogy csak béresnek állhasson be atyjának gazdaságába, ahol senkinek sem kell éhezve nyomorognia, Jézus úgy mondja el a történet folytatását, hogy a rongyokban, fáradtan hazafelé közelgető fiút az édesatyja már messziről meglátta, és elébe futva a nyakába borult. Vajon nem arra vall-e ez, hogy a látóhatárt kémlelve állandóan várta visszaérkezését? Bizonyára számlálgatta a napokat: sokáig kell-e még várnia, közeleg-e már a viszontlátás napja? Mert hogy az ő szívéről leszakadt fia egyszer vissza fog térni, afelől nem volt kétsége. Csak várnia kellett rá! Hogy amikor Isten így várakozik, milyen várakozás az, megmutatja a két másik példázat. Sem a pásztor az elveszett századik juhot, sem az asszony az elgurult tizedik drachmát nem úgy akarta visszakapni, hogy fájdalmas szemlélődések közben sóhajtoztak volna veszteségük felett. A pásztor bejárt hegyet-völgyet, sziklákat és bozótokat, míg rátalált az eltévedt juhra. Az asszony is kitakarította egész lakását, addig sepert és kotort, amíg előkerült a hiányzó drachma. Az Isten várakozó szeretete is ilyen fáradhatatlan és munkás szeretet. Kereső szeretet. Működésbe állítja mindenható erejét, hogy megtaláljon minket, akik tőle elszakadtunk és messze tévelyedtünk. Hatalmas kinyújtott kéz az Ő szeretete, és ki van nyújtva a világ zűrzavaros összevisszaságába, hogy benne kitapogassa és megragadja az elveszett embert. Hiszen a tékozló fiú atyjának is, aki látszólag tétlenül várta a hazaérkezőt, mintha láthatatlanul így ki lett volna nyújtva a keze fia után a távol idegenbe is. Valami utánanyúlt az ő nyomorúságába, és nem hagyta ott elpusztulni; valami bíztatta és vonzotta őt hazafelé; valami vezette őt lépésről-lépésre az elhagyott atyai ház küszöbe felé. Így munkálkodik Isten az emberi szívben, hogy céljait megvalósítsa benne.

Ez a különbség az Isten adventje és a miénk között. Nekünk várnunk kell, hogy Isten hozza el számunkra ígéreteinek beteljesedését, - Ő ellenben saját maga ura szavának és szándékainak: maga váltja azokat valóra. Ő senkitől mástól nem kapja, hanem maga szerzi meg adventjének beteljesedését az Ő dicsőségére. Ez azt jelenti, hogy ha Isten úgy akarta volna, akkor neki nem kellett volna várnia. Advent nélkül is elvégezhette volna dolgát. A bűnben megromlott embervilág helyébe egy szempillantás alatt létrehívhatott volna egy tiszta, vele összhangban levő másik embervilágot, amelyben gyönyörködhetett volna a szíve, mert dicsőségének a tükörképét láthatta volna benne. Csak egy nem történt volna meg, ha Isten az Ő hatalma szerint így cselekszik. Abban, hogy Isten az Ő céljainak a megvalósulását rábízta az idők folyására, s hogy így - emberileg szólva - Ő is magára vette a várakozás terhét, hogy majd egyszer a jövendőben lássa beteljesedni szándékait, - abban egy nagy többlet van amazzal a másik lehetőséggel szemben. Az, amit a példázat úgy fejez ki: "magától terem a föld". Így Isten teremtményeinek a saját talaján sarjadhat ki az eredmény, amely végül majd kielégítheti Istennek szívét. Egyszóval azért várakozik Isten maga is, hogy ezzel nekünk adjon időt. Amúgy "rólunk - nélkülünk" rendelkezett volna. Munkája csak rajtunk ment volna végbe, de nem általunk. Így ellenben nekünk is részt ad benne. Isten várakozása azt jelenti, hogy alkalmunk van életünk folyamán ráeszmélnünk az Ő akaratára, magunkévá tenni azt, engedelmesen elindulni annak irányába és öntudatosan végigjárni útját. Végzései így hívogatássá válnak számunkra, amelyet felfoghatunk és követhetünk; vezetéssé válnak számunkra, amelyet tudakozhatunk, s ha felismertük, engedelmeskedhetünk neki.

Ez időbe, várakozásba, türelembe kerül! Milyen sokáig tart néha, míg egy-egy emberi szív meghallja Isten elhívó szavát! Mintha mély álomba volna elmerülve, újra meg újra szólongatnia kell Istennek, míg végre felébred szavára. Olyanoknál is, akik külső látszat szerint komolyan hallgatják Isten beszédét, milyen sokszor egészen kárbaveszettnek látszik annak hirdettetése, és milyen soká tart, míg végre igazán felfigyelnek és észreveszik, hogy Isten csakugyan mond nekik valamit, kínál nekik valamit, akar velük valamit! Mennyi türelmes várakozásba kerül egy-egy embernek a megtérése! Azután is, ha már elkezdtük az Ő útját járni, milyen végtelen türelemmel kell Istennek velünk bánnia! Hogy kell egy-egy világos, érthető leckét ezerszer is elismételgetnie velünk! Hányszor úgy látszik, hogy kárbaveszett minden ránk fordított munkája, és mindent elölről kell kezdenie velünk! Ha százszor megmutatta már irántunk az Ő hűségét és megszabadított bajaink és nyomorúságaink egész sorától, a százegyedik alkalommal hogy rákezdünk megint a kesergésre, panaszkodásra, zúgolódásra, mintha még soha semmit nem tapasztaltunk volna az Ő kegyelméből! Ha a világnak a csábításaiból már nem egyszer kiábrándultunk is és a szánkban hátramaradt keserű íz már sokszor megtanított is rá, hogy az örömöket kínáló pohár fenekén méreg van, amikor a kísértés ismét kínálja nekünk italát, milyen könnyen és milyen balgatagon hiszünk neki ismét! Sokáig, nagyon sokáig tart, amíg megszilárdul az emberi szívben a hit, és amíg a világ hazugságainak hátat fordítva meg tudja öldökölni magában a kísértésre könnyen hajló óembert!

De Isten rászánta az időt! Van türelme kivárni az eredményt. Csak így lehetséges az, hogy bűnös életünknek a megváltása ne úgy menjen végbe, mint amikor tavasszal a kopasz fák új virágdíszbe borulnak ugyan, de maguk sem tudják, milyen csoda történik velük. Isten nem tudattalan tárgyakként akart velünk bánni, hanem a tudatunkon át akarta célját elérni. Meg akarta ajándékozni életünket az Ő ismeretével, fel akarta kelteni bennünk az imádat, a hála, a hódolat érzéseit, és ki akarta érlelni az akaratunk elhatározásait, amelyekkel odaszánjuk magunkat az Ő szolgálatára. Munkatársaiul választott bennünket az Ő munkájának véghezvitelében. És türelemmel kivárja az időt, amely ehhez szükséges.

Még egy lépéssel tovább is kell mennünk. Isten nemcsak a magunk üdvössége dolgában akar bennünket így foglalkoztatni, hanem ezenfelül még egymásnak az üdvösségére is fel akar használni bennünket. Nem olyan gépiesen rendezte Ő be az embervilágot, mint ahogy egy villanyos vezetékhálózat van elkészítve, amelyben csak egy gombot kell megnyomni, és azonnal szétfut az áram benne mindenfelé. Az Ő üdvözítő munkája nem így, varázsütésre, egy szempillantás alatt jut el minden szívhez. Másfajta vezetéken, nagy ellenállású, rossz vezető anyagból készült hálózaton át terjed tova az Isten munkája. Csak nagyon lassan terjed azért, és sok türelem kell hozzá, míg egész útját bejárja! A mi egymásra gyakorolt hatásunk és egymás életében elvégzett szolgálataink szálaiból áll ez a vezeték. Szívről-szívre szállhat csak tovább az üdvösség boldog felismerése és hálás birtoklása. Ki-ki, mit kapott, azt adja tovább; tegyen róla bizonyságot, hirdesse és terjessze! Így használ fel Isten az Ő munkatársaiul mások javára. De ehhez is megint mennyi idő kell! Nemcsak azért, mert a másik, akihez nekünk el kell vinnünk Isten üzenetét, ugyanolyan nehezen ébreszthető fel álmából, közönyösségéből, restségéből, ahogy ezt magunkról is meg kellett már állapítanunk. Azért is sok idő kell hozzá, mert mi magunk is nagyon lassan indulunk el, amikor Isten küld. Sok-sok idő vész kárba, mert nem sietünk olyan boldog készséggel eleget tenni megbízásainak, amilyet elvárhatna tőlünk. Nehézkes és lassú a mi emberi szolgálatunk, amelyre Isten rábízta az Ő ügyét. De van egy nagy előnye, és Isten előtt nyilván ez volt a döntő, amiért ezt a módot és utat választotta: így dicsőül meg igazán az Ő hatalma. Az Ő győzelmét úgyszólván függővé tette a mi munkánktól; így lesz igazán csodálatos ez a győzelem, sokkal inkább, mintha mindent nélkülünk végzett volna el. Így éppen a mi sok gyengeségünk révén mutatkozik meg az Ő titokzatos ereje. Olyan bátortalan és hűtlen szolgák által, olyan alkalmatlan és nehézkes eszközök által, amilyenek mi vagyunk, Ő mégis el fogja érni a célját! Ezért érdemes neki várnia! Ez az, amiért az égi seregek is ámulva borulnak le előtte és imádják az Ő, még számukra is megfoghatatlan hatalmát! Ezért van Istennek is adventje, amely az Ő aratásának boldog és dicsőséges napján majd átmegy a beteljesedésbe.

De tegyünk hozzá az elmondottakhoz még valamit. Amikor a magunk üdvösségének munkálásáról és a mások üdvösségének szolgálatáról beszéltünk, abba is beleértettünk már egy fontos dolgot, amelyet mégis ajánlatos még külön is kiemelni, - t.i. az imádságot. Isten úgy rendezte el az Ő terveit, hogy munkáját jó nagy részében a mi imádságainkra adott válaszként végzi el. Ezért is várnia kell: azt akarja, hogy előbb mi ostromoljuk Őt könyörgéseinkkel, s azután, azoknak meghallgattatásaként valósítja meg Ő szándékait. Ahogy Ésaiás próféciáiban olvassuk egy helyt: "őrállókul" rendelt minket, hogy "emlékeztessük" Őt ígéreteire. Mintha azt mondaná nekünk Isten: tudhatjátok, mit akarok cselekedni, de addig nem cselekszem meg, amíg ti nem sürgetitek: amíg mindaz, ami nekem fontos, számotokra is nem válik olyan fontossá, hogy kéréseitekben szüntelen elém hozzátok. Várja tehát, hogy menjünk színe elé alázatos és bizakodó fohászkodásainkkal, állhatatos és el nem lankadó könyörgéssel, sokszor tusakodó, az eget ostromló imádságainkkal. Azt mondta egyszer valaki: "Dolgozzál úgy, mintha minden rajtad fordulna meg, és imádkozzál úgy, mintha minden Istenen fordulna meg." Nagyon mély igazságot kifejező, szép mondás. Jó, ha sokszor a fülünkbe csendül. De nem az egész igazság az, ami így nyert megszövegezést. Mert nem úgy áll a dolog, mintha rajtunk csak a munka múlna s a többi aztán Istenen, és miután a munkában mi megtettük a magunkét, az imádságban már kikapcsolódunk az Isten terveiből. Az imádság maga is az egyik példája az Istentől nekünk szánt szerepnek. Általa az Istentől rendelt módon belekapcsolódunk az Ő munkájába. Az imádság is szolgálat, amelyet Isten tőlünk vár. Ahogy várja a szívünk tettre buzdulását, munkás akaratunknak az Ő céljai felé való útnak indulását, ugyanúgy várja szívünknek imádságra való felbuzdulását, alázatos, de bízó, komoly könyörgésünknek megszólalását is. Visszatartja sokszor erőit és áldásait, amíg mi imádságainkkal utat nem nyitunk azoknak. Sok mindent cselekszik velünk és ad nekünk kéretlenül is, - legyen áldott érte! -, de sok mindent csak imádságainkra adandó válaszként tartogat, hogy annál nagyobb legyen érte a hálaadásunk, ha elnyertük, és így dicsőüljön meg az Ő neve közöttünk. Vár tehát Isten a mi imádságainkra is.

Csodálatos az Istennek ez az adventje, ez a türelmes várakozása - miérettünk! De ahogy felragyog előttünk ebben az Ő dicsősége, ugyanúgy el kell, hogy piruljon miatta a mi arcunk. Vádol minket az Isten türelmes várakozása, - mert mi azzal számtalanszor visszaélünk. Mi vétkes módon megvárakoztatjuk Istent. Hányszor várta, hogy mi forduljunk felé figyelmünkkel, bizodalmunkkal, engedelmességünkkel, mert Ő ettől tette függővé életünk kiteljesedését, meggyarapodását, az örök cél felé való közelebbjutását. Hiába várta. És ezért elmaradtak életünkből az Ő készen tartogatott áldásai, vagy legalábbis későbbre halasztódtak, amikor végre elszégyelltük magunkat, és már nem várattuk tovább. Hányszor várta, hogy mások életében betöltsünk valamilyen szolgálatot, amely által azokban is munkálni akarta áldott szándékait, és mi adósok maradtunk ezzel a szolgálattal, és így Istent is, a mi testvéreinket is megraboltuk. És hányszor kellett várnia az imádságainkra! Olyan szerepet juttatunk ilyenkor Istennek, amilyenbe az a szerelmes ifjú jut, aki elmegy a megbeszélt találkára, de ott magában marad, mert akit odavárt, az nem jelent meg. Az Isten is találkozót adott nekünk. Várta, hogy megjelenjünk előtte. De mi ott hagytuk Őt magára. Miért, miért nem, az imádságaink nem szálltak feléje. Talán nem volt bennünk elég bizalom iránta, hogy bajainkat, félelmeinket, gondjainkat eléje vigyük. Talán nem viseltük eléggé szívünkön az Ő dolgait, nem érdekelt minket eléggé az, amiről Ővele legjobban lehetett volna társalkodni. Akárhogy is, de elhaltak az imádságaink. Isten hiába várt.

Amint így ránk nehezedik az Isten adventjének ez az ítélete, csak egy vigasztalásunk van: még mindig tart az Isten adventje, - Ő még most is vár! Hívogat és serkent most is, és türelmesen folytatja munkáját, el egészen addig, míg el nem jön az aratás napja. Ne álljunk útjába késleltető akadályokként! Hajtson inkább, növekedjék és érlelődjék bennünk az Ő vetése, hogy lássa: nem hiába vár az aratásra!

***

"Kicsoda hát ez, hogy mind a szél,
mind a tenger engednek neki?" 4, 41.

"Mi közöm nekem te veled, Jézus,
a magasságos Istennek Fia?" 5, 7.

Két csodálatos történetet mond el a Márk Evangéliuma ebben a szakaszában: a galileai "tengeren" kitört vihar lecsendesítésének, és a Gadara városka közelében élő "ördöngős" ember meggyógyításának a történetét. Mindkettő nyilván úgy élt Jézus tanítványainak az emlékezetében, mint különösen szemléletes bizonysága az Ő isteni hatalmának, amely előtt semmi sem volt lehetetlen. Olvastunk már eddig is számos csodatételéről, de azokat mind embereken hajtotta végre. Még akkor is, amikor testi betegségeikből gyógyította meg őket, ez mindig a lelkükre gyakorolt ráhatás útján történt. Ez valamennyire érthetőbbé teszi számunkra az ilyen csodatételeket. A vihar lecsendesítésének történetében azonban az tűnik ki, hogy Ő úrrá tudott lenni a természet hatalmai felett is. Parancsolt a szélnek és a hullámoknak is úgy, hogy azok "engedtek neki". Ami pedig a gadara-környéki "ördöngős" meggyógyítását illeti, ez is kiemelkedik az eddig elénk került hasonló tárgyú történetek közül, mert itt egy egészen különös, súlyos esettel volt dolga Jézusnak. Az evangélista erőteljesen hangsúlyozza ezt azzal a részletes leírással, amelyet ennek az embernek az állapotáról ad, és méginkább annak a feljegyzésével, hogy ezt az embert olyan "tisztátalan lélek" tartotta megszállva, amely - saját bevallása szerint is - egy egész hadsereggel felért. "Légió a nevem, mert sokan vagyunk". Nem csoda hát, ha mindkét történetnek a során ráirányítja az evangélista a figyelmünket Jézus személyének mélységes titkára. Azért nyilvánult meg általa olyan csodálatos hatalom, mert Ő maga az a csodálatos Valaki volt, akinek Őt hívei megismerték, és az egész világ előtt vallották, - Istennek Fia.

A vihar lecsendesítésének történetét átélt tanítványok előtt akkor még csak kérdés alakjában jelent meg Jézus személyének ez a titka. Valami mély borzongás fogta el őket annak hatása alatt, amit átéltek, - "megfélemlének nagy félelemmel", - és elcsodálkozva kérdezték magukban és egymástól: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek neki?" Az a szent bizonyosság, amelyben megtalálták a feleletet erre a kérdésre, csak további élmények hatása alatt és további öntudatosodás eredményeképpen alakult ki aztán bennük. A gadarénus "ördöngős" ellenben az első pillanatban megérzi a titokzatos valóságot. Megszállott lelkének beteg érzékenységével rögtön ráismer a feléje közeledő Jézusban arra a nem e világból való hatalomra, amely állapotába hathatósan bele tud avatkozni. Amikor ezt a beavatkozást megpróbálja elhárítani: "Mi közöm nekem te veled...? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem", Jézust ezzel a névvel szólítja meg: "A magasságos Istennek Fia". Ez a titok világosodott ki aztán az idők rendjén Jézus híveiben is. S amikor sor került ennek az Evangéliumnak a megírására, az, amint láttuk, már a címfeliratában is erről tesz bizonyságot, megmondván előre, hogy "a Jézus Krisztus, az Isten Fia" dolgairól akar beszámolni.

Már volt alkalmunk megfigyelni, hogy ez a hitvallás egyáltalán nem jelentette azt, hogy Jézusban az ő hívei valamilyen földöntúli jelenést láttak volna, amely mintegy csak jelmezként viseli magán az emberi formát. Ugyanakkor, amikor Őt "Isten Fiának" vallották, nem felejtkeztek meg arról és nem homályosodott el előttük az a tény, hogy Ő valóságos emberként élt és járt-kelt közöttük. Elég csak arra utalnunk, hogy amikor a nap lenyugtával Jézus befejezi beszédeit, amelyeket a tavon ringó csónakból intézett a parton letelepedett sokasághoz, és kiadja az utasítást: "Menjünk át a túlsó partra", ahol nyilván a pihentető magányosságot kereste a fáradságos munkában eltöltött napok forgataga után, - alighogy az evezősök nekivágtak az útnak, Őt csakhamar elnyomta az álom. "A hajó hátulsó részében a fejaljon aludt". És olyan mélyen alszik, hogy amikor kitör a vihar, sem a szél süvöltése, sem a hullámok rázása nem zavarja meg álmában, hanem csak a veszélytől megriadt útitársak türelmetlen költögetésére ébred fel. Magunkhoz hasonlatos ember Ő, akinek ereje nem buzog kimeríthetetlen forrásként, hanem igenis kimerül a fáradságban, és akkor szüksége van a megújító pihenésre; aki tehát alá van vetve a mi véges emberi életünk korlátainak. És mégis, ez az emberi korlátoknak alá vetett Valaki feltétlen Úr, aki meg tud birkózni minden veszedelemmel, és meg tud oldani lehetetlennek látszó feladatokat. Ebben a valóságos emberben Isten Fia áll előttünk, akinek hatalmával nem mérkőzhet semmilyen más hatalom, sem a támadó, sem a védekező harcban.

Ezt szemlélteti ez a két történet. Az egyikben maga Jézus és a vele levők állnak a támadás középpontjában: rájuk törnek a természet hatalmai, és aki nem ismeri Őt, aggódva figyelheti: vajon ebből a veszedelmes helyzetből hogyan fog kikerülni, vagy egyáltalán ki fog-e kerülni? A másik történetben maga Jézus indul támadásra a gadarénus "ördöngős" felett úrrá lett rontó hatalmak ellen, és az a kérdés, hogy ahol minden más jóigyekezet meddő volt, ott vajon az Ő hatalma meg tudja-e törni az átkot? Mindkét esetben az Ő győzelmével végződik a történet.

Nézzük meg először, mint győzedelmeskedik a reátámadó hatalmak felett, amint azt az első történet szemlélteti.

Sokszor szolgált már a vihar lecsendesítésének ez a története olyan elmélkedések tárgyául, amelyek benne lelki történések kiábrázolását látták. Az a viharos széltől felkorbácsolt tó olyan hű képe az emberi szívnek, amely békességét elvesztve hánykódik és háborog. Rettentő viharok dúlhatnak szívünknek ezen a kicsiny tengerén! Borzalmas mélységek fenyegetik elnyeléssel azt, aki az ilyen viharzásoknak ki van szolgáltatva! De Jézusnak van hatalma parancsolni a zúgó viharnak: "Hallgass! Némulj el!" És nincs csodálatosabb élmény, mint amikor az Ő szavára "eláll a szél és lesz nagy csendesség" az emberi szívben. Jó és hasznos dolog is ezt a történetet sokszor magunk elé idéznünk így, mint a bensőnkben lejátszódó válságoknak és azok áldott megoldásának a példázatát. Azonban a történet igazi jelentősége mégsem ebben van. Itt nem átvitt értelemben vett, hanem a szó szoros értelmében veendő vihar tombolt. Itt a természet külső erői szabadultak el és fenyegették végveszéllyel azt a csónakot, amelyben Jézus utazott. Itt tehát az válik szemléletessé elsősorban és mindenekfelett, hogy hogyan viszonylik Jézus és az Ő ügye ennek a világnak nyers és érzéketlen hatalmaihoz, amelyek körülötte működnek, és néha elszabadult fenevadakként garázdálkodnak. "Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" - kérdezték a kétségbeesett tanítványok az álmából felzavart Mestertől. Ami szemrehányás volt a szavukban, azért néhány perc múlva szégyenkezniük kellett. De ami ténymegállapítás volt benne, az megfelelt a valóságnak. Csakugyan végveszélyben forogtak. A hullámok már becsaptak a hajóba, s az veszedelmesen kezdett merülni. Semmiféle emberi erő vagy ügyesség nem tudott itt megbirkózni a túlerős elemekkel. Minden jel szerint le kellett számolni azzal, hogy az a szeszélyes galileai tó újabb áldozatokkal fogja csillapítani éhségét, amint már olyan sokan lelték halálukat mélységeinek az ölén. S akkor ma itt nem foglalkoznánk a Márk Evangéliumával, és sehol ezen a világon nem gyülekeznének egybe Jézus hívei, hogy róla megemlékezve lelkileg belőle tápláltassanak. Hiába lett volna az Ő evangéliuma ügyének sokat ígérő elindulása, korai gyászos véget ért volna az egész, és hamarosan betemette volna emlékezetét a feledés homokja úgy, hogy nyoma sem maradt volna.

A dühöngő vihar s a háborgó tenger persze nem tudta, mi forgott kockán ezekben a válságos pillanatokban. Az elemek érzéketlen kegyetlenséggel űzték játékukat azzal a hajóval, amelyben Jézus szunnyadt, s amely Ővele együtt magában hordozta mindnyájunknak, az egész embervilágnak legdrágább értékeit, - akárcsak egy hitvány dióhéjjal játszadoztak volna, amely akár odavész, akár megmarad, senki sem törődik vele. A természeti erők magukban véve mindig közönyösek a mi vágyaink és érdekeink iránt. Ha földrengés pusztít, mindegy neki, templomok dőlnek-e romba, vagy bordélyházak. Ha járványos betegség gyilkol, a pusztító bacilusok nem válogatnak, vajon gonosztevőt tesznek-e el láb alól, akinek az élete csak teher és veszedelem volt mások számára, vagy pedig egy édesanyát, aki az Istennek szentje és áldás volt egész családi köre számára.

És ne felejtsük el, hogy maga az ember is hozzátartozik a természethez, s ezért az emberi történetben lejátszódó események is sokszor nagyon emlékeztetnek a természetben végbemenő folyamatokhoz. Ha nem fogadhatjuk is el - éppen a most előttünk lévő történet tanítása miatt sem - azt az elméletet, amely szerint az egész emberi történet nem is egyéb, mint anyagi erők és tényezők játékából álló folyamat, azért ez a "történeti materializmus" nem légből kapott elképzelés. Az emberiség életében végbemenő események mögött csakugyan vannak hatalmas anyagi, testi, természeti rugók. S ezeknek a munkája néha annyira rányomja a maga bélyegét a történésekre, hogy ilyenkor teljesen úgy érezzük magunkat, mintha valóban szélviharba kerültünk volna, és mindent elnyeléssel fenyegető hullámok tornyosulnának körülöttünk, ameddig csak ellát a szemünk. Hiábavalónak látszik ilyenkor minden erőfeszítés. Túlerős hatalmak játékszereivé lettünk, amelyek "rólunk nélkülünk" döntenek. Beleszólásunk nincs abba, hogy mi lesz velünk.

Hányszor került már az évszázadok folyamán ilyen helyzetbe az a kis csapat, amely Jézus parancsára elindult a vizek útjára. Hányszor fogta el szívét a rémület: mindennek vége, odavész az Ő ügye, és odavesznek vele együtt azok, akik rábízták magukat az Ő vezetésére. Még az imádság is hiábavalónak látszott ilyenkor. Mintha szívük rémületével is magukra maradtak volna, csúfosan cserbenhagyatva attól, akiben olyan nagyon bíztak. Nemcsak a világban tomboló nyers erők mutatkoznak közönyöseknek szorongatott helyzetük iránt, hanem Ő maga is közönyösnek látszik. Mintha mély álomba merülten hagyná gyötrődni híveit, mint annakidején is. Keserű szemrehányásra nyílnak az ajkaik nem egyszer: "Nem törődöl vele, hogy elveszünk?" Mintha csakugyan nem törődnék vele!

De aztán kitűnik az igazság: az a nagy nyugalom, amelyben Őt nem zavarja meg az elemek tombolása, nem azt jelenti, hogy a fenyegető végveszély még elviselhetetlenebbé válik, hanem ellenkezőleg: a biztonságot és a szabadulást jelenti minden veszedelem közepette. Az Ő számára nincs végveszély, és ezért nincs azok számára sem, akik vele együtt vannak. Egy pillanatra sem lehetett kétséges, hogy azt a hajót, amelyben Ő is ott van, mint utas, és mint az egész utastársaság feje, elnyelhetik-e a háborgó habok, vagy pedig túléli-e a legnagyobb veszedelmet is. Isten nem azért adta Őt ennek a világnak, hogy Ő ennek a világnak akármilyen kavargásában alámerülhessen. Jól ismerjük történetének a végét: amikor már csakugyan összecsaptak felette a hullámok és úgy látszott, hogy mindennek vége, - "megfeszítették, meghala és eltemetteték", - akkor tűnt csak ki igazán, milyen győzedelmes Úr Ő minden reátámadó hatalom felett, - "harmadnapon halottaiból feltámada". Ő Istennek Fia. Alázatos emberi megjelenése mögött, amellyel látszólag könnyen elbánhatnak ennek a világnak viharzó erői, mindig ott rejtőzik az az isteni hatalom, amelynek alá van vetve "a szél és a tenger" dühe is. S azért csak addig zúghat és dühönghet a vihar, ameddig Ő engedi, egy pillanattal sem tovább. Ha a megriadt szívű hívek türelmetlenkedve várják is és sokszor érthetetlenül késik is, de mindig eljön az a pillanat, amelyben elharsan szava: "Hallgass, némulj el!" S akkor az egész átélt válság már csak rossz álomnak tűnik fel. A "nagy csendességben" már csak szelíden simogató szellővé juhászodik az imént bömbölő orkán, s a fékevesztett hullámok elsimultan viszik tovább a cél felé azokat, akiknek az imént még az életére törtek. Akik Jézussal egy hajóban vannak, azok mindig elmondhatják: "A mi segedelmünk az Úrtól van, aki teremtett, fenntart és igazgat mindeneket", - a szó szoros értelmében: "mindeneket", - természeti erőket és történelmi hatalmakat egyaránt. Igazában mégsem közömbös vagy éppen ellenséges valóságok ezek, hanem engedelmes eszközök és szolgák, s akármint viselik is magukat, néha rémületet is okozva, mindig az Isten Fiának parancsa irányítja őket. Nemhogy megsemmisíthetnék az Ő ügyét, ellenkezőleg: támadásaikkal is csak előbbre viszik azt.

Ezt a nagy leckét kellett megtanulnia a tanítványok kis csapatának is. Amikor később visszatekintettek erre a megrázó élményükre, bizonyára csak hálásak lehettek azért, hogy abba a viharba belekerültek, és annak rémületét megízlelték. Ennek árán világosodott ki előttük Mesterüknek és Uruknak minden veszedelem felett győzelmes ereje. Mintha nem is csak a vihar elcsendesedése történt volna az Ő parancsszavára, hanem a vihar kitörése is az Ő titkos rendelésére következett volna be, hogy tanítványai szemléltető oktatást kapjanak benne afelől, hogy kicsoda Ő. És ezért mélyen át kellett érezniük Jézus pirongató szavainak az igazságát is: "Miért vagytok ilyen félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?" A beállott "nagy csendességben", és a rémület elmúltával bizony rájuk fért ez a szemrehányás. Ha ilyen megdöbbentően szemléletes példát eddig nem kaptak is még, azért láthattak már eddig is elég bizonyságot arra, hogy Jézus ügye az Isten ügye, és azért nem kell és nem is szabad félteni a megsemmisüléstől sohasem. Kellett volna lennie erős és nyugodt bizodalmuknak a legreménytelenebb pillanatokban is. A jajveszékeléssel csak azt árulták el, hogy már jó idő óta és már sokszor megtanult leckéket milyen könnyen felejt el az ember. És ezzel ez a történet nemcsak a Jézus jobb megismerésének, hanem a saját maguk jobb megismerésének is hasznos iskolájává vált. Váljék azzá a mi számunkra is! Nekünk is van elég okunk a szégyenkezésre és a megalázkodásra. Ha él is bennünk a hit, valljuk meg töredelmesen: sokszor a legválságosabb pillanatokban megfelejtkezünk róla, hogy éljünk is vele, és éljünk hozzá méltóképpen, ijedelmek és riadalmak nélkül, csendes bizodalommal állva a legfenyegetőbb viharokat is. És ha a jövőbe nézünk, el ne bízzuk magunkat hitünk bizonyosságában, mert komoly próbatételek vizsgáján csúfosan megbukhatunk mi is kishitűségünkkel, csüggetegségünkkel, kétségbeesésünkkel. Elébe nézve minden viharnak, amely reánk ronthat, a világért se képzelődjünk afelől, hogy milyen hősies nyugodalommal fogunk mi megállni. Csak arra gondoljunk s abban az egyben reménykedjünk, hogy Az, Akiben hiszünk s Akit szolgálunk, mindenesetre győzelmesen fog kikerülni az ilyen viharokból. Az Ő győzelme a mi győzelmünk. Vele együtt és Őáltala van a mi megtartatásunk.

A másik történetben is, amely felé most figyelmünk fordul, Jézusnak ez a győzelmes hatalma világlik ki. De itt nem reátámadó veszedelmeken kerekedik felül, hanem Ő maga megy át a támadásba. De itt is olyan helyzettel kerül szembe, amellyel semmiféle emberi erő nem tudott volna megbirkózni, - jobban mondva nem is tudott megbirkózni, mert hiszen megpróbálkozott vele, de csődöt mondott. Őneki nem kellett meghátrálnia az elébe táruló feladat elől, és nem kellett fájdalmasan belenyugodnia abba, hogy az megoldhatatlan. Megoldotta: a gadarakörnyéki ördöngős embert megszabadította és megtisztította az életét hatalmában tartó gonosz hatalmaktól.

A "tisztátalan lelkektől" megszállott emberek történetei, amelyekkel nem egyszer találkozunk az Evangéliumok lapjain, nehéz kérdés elé állítanak bennünket. Az bizonyos, hogy az ókori ember sokféle testi-lelki bajt gonosz szellemi hatalmak munkájára vezetett vissza olyankor is, amikor a mai ember már természetes testi vagy lelki okokban keresi és találja meg a magyarázatot. Nem egyszer támad bennünk az a benyomás, hogy Jézus és a körülötte levők is egyszerűen a maguk korának a nyelvén beszélnek és a maguk korának a módján gondolkoznak, amikor az evangéliumi történetekben "ördöngősökről" és azok meggyógyulásáról van szó. Mi egyes esetekben talán elégnek tartanánk a súlyos idegbetegség eseteit megállapítani, ami tudathasadással és sokféle magatartásbeli rendellenességgel jár együtt. Ezzel természetesen semmit sem vonnánk le a gyógyító csodatételek nagyszerűségéből, amelyeket Jézus ilyen esetekben véghezvitt. De vannak olyan esetek, és ez a most előttünk lévő is ilyen, amikor úgy érezzük, hogy nemcsak ennyiből áll ezeknek az "ördöngősöknek" a nyomorúsága, hanem amögött csakugyan ott rejtőzik a Gonosznak valamilyen rejtelmes hatalma. És vannak mindmáig az emberi léleknek olyan abnormis megnyilatkozásai, amelyek minden elfogulatlan szemlélőre azt a világos benyomást teszik, hogy nem is maga az illető vagy az illetők az igazi szereplők, hanem csak eszközökként használja fel őket és áldozataiként teszi tönkre őket valami láthatatlan átkos hatalom, amely megfészkelte magát az életükben.

Hiszen minden bűn mögött ott rejlik a Sátán valósága, aki ebben a világban ellene munkálkodik Istennek, hogy összekuszálja, eltorzítsa és megrontsa az Ő kezének munkáit. De akármilyen egyetemes is ez a rontó munka, nem mindig folyik egyforma nyíltsággal. Mindenüvé elterjed a fertőzete, de sok helyt sokáig olyan lappangó módon végzi pusztító munkáját, hogy senki nem veszi észre és nem riad meg miatta. Néhol azonban úgy összesűrűsödik egy-egy ember életében, hogy teljes borzalmasságában nyilvánvaló lesz. Ilyen példa áll előttünk a gadarénus "ördöngősben" is.

Ilyenkor ütközik ki a baj igazi természete teljes szemléletességében. Mindenekelőtt az, hogy a Gonosz megrontja az ember és ember közötti viszonylatokat. Akit hatalmába kerít, az alkalmatlanná válik az embertársaival való együttélésre, "aszociális" lénnyé válik. Nem is érzi jól magát a többi ember között. Azok terhére vannak neki, mint ő maga is természetesen azoknak. Ha kénytelen ott élni a többi ember között, a társas élet szövedékében, állandóan szorong benne a lélek, és menekülni szeretne a magányosságba, hogy senkivel ne legyen dolga. A történetünkben szereplő szerencsétlen emberről azt olvassuk: "éjjel és nappal a hegyeken és a sírboltokban volt", és Jézus is úgy találkozott vele, hogy amikor partot ért a lakatlan vidéken, "a sírboltokból méne elébe" ez az emberektől távol tanyázó magányos ember.

Sokan lehetnek, akik az első pillanatra szinte meg is irigyelhetnék ezért a remete életéért, annak függetlenségéért és nyugalmáért. De nem ennyiből áll a dolog. A történet azzal folytatja a helyzet leírását, hogy ez az ember ott a puszta helyeken "kiáltozva és magát kövekkel vagdosva" élte napjait. Az emberektől el tudott menekülni, de sajátmagától nem. Lakatlan lakóhelyeire is magával vitte a saját lelkének meghasonlottságát és önkínzó gyötrelmeit. Mert a Gonosz nemcsak az ember és ember közötti viszonylatokat rontja meg, hanem az ember belső életének a rendjét és békességét is felborítja. Önmagának ellenségévé teszi az embert. Nemcsak a társas együttélésre teszi alkalmatlanná, hanem a magányosságban való élésre is úgy, hogy - amikor még nem lett teljessé a baj -, sokszor önmaga elől menekül így vissza az így megrontott ember az emberek tömkelegébe, mert akármilyen terhes is számára az emberekkel való együttélés, legjobban mégis sajátmagától kell félnie.

És ezt az állapotot semmilyen emberi igyekezet nem tudja orvosolni, amint ezt világosan szemlélteti történetünk is. Amíg ez a megszállott ember még ott élt a többiek között és veszélyeztette azok nyugalmát, sőt talán még azután is, amikor már kivonult a puszta helyekre és ott fenyegette kitöréseivel az arra vetődő járókelők épségét a magáéval együtt, nem egyszer megpróbálták őt lecsendesíteni és megzabolázni. De nem sikerült. "Sokszor megkötözték őt békókkal és láncokkal", - olvassuk, - "de ő a láncokat szétszaggatta és a békókat összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni". Mit is tehetnének mást az emberek, mint hogy így kívülről próbálják meg visszaszorítani és elfojtani a bajt? Tele van a világ ilyesféle intézkedésekkel és próbálkozásokkal. A "láncoknak és békóknak" a rendszerében élünk, amelyek mind arra valók, hogy a Gonosznak az emberi lélekben működő erőit ne engedjék szabadon kitörni és garázdálkodni. Mintha az így visszafojtott erők ezáltal nem fokozódnának fel csak annál veszedelmesebbekké, és mintha végül is ki nem robbannának csak annál rettenetesebben szétpattantva minden rájuk vetett köteléket, és elhányva magukról minden külső féket! Belül, az emberi szívben rejlik a baj fészke. Nem külső ráhatások és megkötések segítenek itt, hanem belső tisztulás. De kicsoda képes azt megadni?

Történetünk erre adja meg a feleletet az "örömhír" diadalmas zengésével: ahol nincs emberi segítség, mert minden emberi erőfeszítés tehetetlenül áll szemben a Gonosz hatalmával, ott megjelenik Jézus és kiűzi fészkéből a Gonosznak minden hatalmát, ha még oly erősen megtelepedett is már abban. Ő támadásba megy át ez ellen a legyőzhetetlennek látszó Ellenség ellen is, és annak futnia kell előle. Jól megérezte ezt az "ördöngős" ember már Jézus közeledtére. A Gonosznak hatalma, amely jól kiépített, szilárdan álló erősség volt benne, Jézusnak a közelgetésére már megremegett és megtántorodott. Egész lelke megborzongott annak a nagy változásnak a megsejtésétől, amely reávárt. De hiába próbálta elhárítani magától: "Mi közöm nekem teveled, Jézus...? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem!" Jézus nem tért ki a feladat elől, hanem szembehaladt vele, és úrrá lett felette. Néhány perc múlva, amikor a közelből odacsődültek a disznópásztorok, elcsodálkozva látják, hogy a vidék réme, a máskor sikongva tomboló meztelen félállati vadember "ott ül, fel van öltözve, és eszénél van". Jézusnak volt hatalma visszavezetni őt az egészséges életbe, visszaadni neki lelki békességét és épségét, alkalmassá tenni őt arra, hogy megint elfoglalja a hasznos munka helyét a többi ember között. Nem csoda, hogy akik ennek a csodatételnek így tanúi voltak, ugyanazt élték át, mint a tengeri vihar lecsendesítésénél jelenvoltak, és ugyanazt jegyzi fel róluk is az evangélista, mint amazokról: "Megfélemlének".

Van ennek a történetnek egy mozzanata, amely különös volta miatt már sok fejtörést okozott a Biblia olvasóinak: a disznócsordának az a pusztulása, amely együtt járt az "ördöngős" meggyógyulásával. Azt olvassuk, hogy a "tisztátalan lelkek", amelyek úgy éltek a megszállott ember tudatában, mint egész "légió", amikor már világos volt, hogy hatalmuk markából ki kell engedniük ezt a sokáig fogva tartott zsákmányukat, azt kérik Jézustól, hogy legalább az ott legelésző disznócsordába költözhessenek át, és Jézus ezt megengedi nekik. Erre aztán a disznócsorda nekiiramodik a partnak, és hanyatt-homlok belerohan a tó vizébe, s odapusztul. Valamennyire az teszi talán érthetőbbé számunkra ezt a különös eseményt, ha arra gondolunk, hogy ember és állat idegélete között van valami különös összefüggés. Lovas emberek sokat tudnak arról beszélni, hogy át tud ragadni a lóra is a hátán ülőnek izgalma, kedélyállapota és hangulata. Az a nagy lelki megrázkódtatás, amelyet az "ördöngős" átélt ezekben a pillanatokban, éspedig bizonyára heves hangoskodások kíséretében, így izgathatta fel valahogyan a közeli disznócsordát, hogy fejvesztetten egy más hegyén-hátán a víznek rohanva belefúljon abba. Akár helytálló ez a magyarázat, akár nem, a történet mindenesetre azt szemlélteti, hogy a Gonosznak hatalma, még akkor is, amikor Jézus valakit felszabadít uralma alól, tovább pusztít ebben a világban. Van csodálatos szabadulás, de még nem jött el az ideje annak, hogy ebből a világból végképpen és egészen eltűnjék az átok.

Ez látszik a disznócsorda tulajdonosainak a magatartásából is. Amikor megtudják, hogy milyen anyagi károsodás érte őket ennek a közismert szerencsétlennek a csodálatos meggyógyulása révén, nem a csodálatos gyógyítás a fődolog előttük, hogy azért hálásan áldanák és maguk között magasztalnák Jézust, hogy sok egyéb nyomorúságukon is segítsen hatalmával, hanem csak az elszenvedett kárra gondolnak. "Kezdék kérni Őt, hogy távozzék el az ő határukból". El is távozik onnan. És elvégezetlenül marad sok irgalmas csodatétele, amely ott is végbemehetett volna.

De ez mit sem von le annak a csodatételnek a nagyságából, amely tényleg végbement. Akármennyi marad is még ebben a világban a Gonosznak az uralmából, az nyilván kitűnt, hogy megjelent valaki, aki nagyobb Úr nála is: az Isten Fia, aki szembe tud vele szállni ott is, ahol emberek tehetetlenek, és ki tudja szabadítani kezéből boldogtalan martalékait. Csak ne az a lélek lakozzék bennünk, mint a környező falvak népében, amely távozásra kérte Őt, hanem ellenkezőleg: az, amely marasztalja és hívogatja az Ő segítségét. Akkor rajtunk is megismétlődnek szabadító és tisztító hatalmának csodái. És akkor nincs olyan elmérgesedett és összebonyolódott baja az életünknek, amelyben tehetetlenül kellene vergődnünk.

*

Mi sem érthetőbb, mint az, hogy a meggyógyult "ördöngős", lelke egész hálájával és odaadásával odakapcsolódott Jézushoz, és amikor látja, hogy Jézus távozni készül, vele akar menni. "Mikor pedig a hajóba beszállt, a volt ördöngős kérte Őt, hogy vele lehessen." Olyan jó lett volna a visszanyert új életet egészen új lap kezdésével folytatni; otthagyni a régi gyötrelmek színterét; mindig csak azok között lenni, akik vele együtt szeretik és szolgálják Jézust! De ez a kívánsága nem teljesülhet. "Jézus nem engedte meg neki, hanem mondta neki: eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nekik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad." A megújult élettel vissza a régi környezetbe! - így szól a parancs. Nagy dolog volna mindig csak Jézussal és az Ő híveivel együtt lenni, és minden egyébről megfeledkezni. De még nagyobb dolog benne élni a mi régi világunkban, mint élő bizonyságai és hirdetői az Ő hatalmának. A meggyógyult ördöngős ezt megértette, és a parancsot boldogan teljesítette. "El is ment, és kezdte hirdetni a Tízvárosban, mely nagy dolgot cselekedett vele Jézus, és mindnyájan elcsodálkoztak". Ha megismertük Őbenne az Isten Fiát, íme, a világos utasítás a mi számunkra is. És miközben járjuk a bizonyságtételnek ezt az útját, rájövünk: teljesedik a kívánságunk, "vele lehetünk".

***

1919.(1929?) VI. 22.
Gyulai Pál u.

"A gyermek nem halt meg, hanem alszik."
Márk 5. 39.

Mi teszi olyan megkapó, örökké friss olvasmánnyá az evangéliumi történeteket? Nemde az, hogy nemcsak régen elmúlt események feljegyzéseit találjuk bennük, hanem - ami sokkal fontosabb - mindegyikükben egy-egy igazság él? Minden cselekedet, amit Jézus végrehajt, minden esemény, ami vele történik, élete folyásának minden egyes mozzanata egy-egy sugarát hordozza a kijelentés ama fényözönének, ami az Ő személyiségében e világra kiáradt. Mint ahogy rejti és feltárja a lelket a test, úgy szolgálnak ez újtestamentumi elbeszélések is köntöséül egy-egy örökké élő gondolatnak, az Isten egy-egy üzenetének.

És amint a lélek, melyet megsejtünk a testnek minden mozdulásán át, a szemeken keresztül mégis egész világosan, félreérthetetlenül tekint ki reánk, úgy vagyunk ezeknek az elbeszéléseknek az igazságával is. Olvasásuk közben el-elérkezünk olyan fényes pontokhoz, ahol a történet lelke megszólal, néhány megkapó szóba belesűrűsödik, és felejthetetlenné teszi, mert megérteti számunkra az egész történetet.

Így csúcsosodik ki Jézusnak a szavaiban: "a gyermek nem halt meg, hanem alszik", - az egész elbeszélés, melyet Jairus nagy fájdalmáról, gyászáról és visszanyert boldogságáról oly elevenen jegyeztek fel az evangélisták. Mert mi ez a történet más, mint tényekbe, eseményekbe testesült megjelenése éppen ennek a nagy különbségnek: a halál és az álom különbségének, mely elválasztja a világ sötét, megdöbbentő tényeivel szemben a Jézus nélkül járó és a Jézus kíséretében élő ember szemléletét: az egyik halált lát, - a másik csak szunnyadást.

A halál nemcsak időben jelenti az emberi élet végét. A halál az emberi tudásnak és erőnek is áthághatatlan határa. "Halál ellen nincs orvosság." Ahol a halál egyszer átveszi az uralmat, ott az ember lerakja minden harcának fegyverét. Erőtlen ott a legjobb szándék is, meddő a legelszántabb hősi ellenállás. Olyan természetes Jairus barátainak az üzenete: "Miért fárasztod tovább a Mestert? Kár minden további lépésért." Még Ő is, akit a súlyos beteg gyermekhez még hívő várakozással hívtak, mit kereshetne, mit akarhatna most már, a gyermek ravatalánál? És olyan természetes az is, hogy amikor Jézus mégis elmegy, és mégis segíteni akar a Jairusék nagy gyászán, a felbérelt sirató népség harsány kacajjal fogadja. A barátok lemondó híradása, a szívtelen idegenek hahotája, mind olyan érthető. Hiszen: "a gyermek meghalt." Egészen igazuk volt. A maguk álláspontjáról.

És mégis: "a gyermek nem halt meg" - Jézusnak is igaza, dicsőségesebben igaza volt. Ő nem vette tudomásul a halált, mint megfellebbezhetetlen ellenséget. Ő nem engedte át a harcteret neki. Amikor megállítják Jairus háza felé menet a hírnökök, és látja, mint fúródik a halálhír, mint éles nyíl az amúgy is remegő atyai szívbe, Ő nem fordul vissza egy percre sem, hanem megragadja Jairus kezét: "Ne félj, csak higgy" - és félretolva útjából azokat, akik már feleslegesnek tartották további fáradságát, megy egyenest tovább a halottas házhoz, kiűzi onnan a jajveszékelők seregét, megragadja a kis halott kezét, és felkelti: "Talitha kúmi", "leányka kelj fel". Neki ugyanaz az állapot, amely visszavonhatatlan halálszámba ment másoknak, csak átmeneti szunnyadást jelentett, amelyből az Atya hatalma ébredést adhat.

Ebben van a különbség: az Atyában, akinek végtelen irgalmát és csodákra készséges hatalmát látta mindig maga előtt Jézus, és vitte magával, amerre járt. Magunkban járva lépten-nyomon beleütközünk az életben sötét, riasztó valóságokba, és nincs hatalmunk ellenük: övék az utolsó, félelmes szó: a Halál mered a szemünkbe ezer formájában. De hívjuk magunkkal Jézust; nyissa csak meg Ő a szemünket, hadd lássuk szétömleni e világon, még sötét foltjain is a mennyei Atya orcájának világosságát; töltse csak meg Ő a szívünket azzal a bizodalommal, mely bírja az Örök Szeretetet és tudja, hogy "mindenek lehetségesek a hívőknek" - akkor megnyílik előttünk is a tágas átjárás azon, ami áthatolhatatlan falnak látszott, és ébredéssel bíztató álomnak fogjuk tudni azt, ami egyébként végzetes halál volna.

Figyeljük meg ezt a nagy különbséget néhány példán:

Tekintsünk szét mindenekelőtt azon a területen, mely Jézusnak legsajátosabb birodalma: a lelkünk belső világában. Nem ismered itt a halálnak hatalmát? Igaz, mi nem szoktuk nevén nevezni. Szépítgetjük a valóságot ilyen enyhébb kifejezésekkel, mint elkedvetlenedés, életuntság, közömbösség, fáradtság, könnyelműség, és így tovább. A Szentírás nyersebb, de világosabb, egyszerűbb nyelve halott lelkekről beszél. Maga Jézus így szól, amikor azokról van szó, akiket hidegen hagyott az Isten Országának ügye: "Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat". Pál is hányszor nevezi ezen a néven azt az állapotot, amelynek gyötrő emlékei visszajárnak az ő múltjából csakúgy, mint híveiéből: "Én pedig meghaltam". "Holtak voltatok". És mindenekfelett János, aki sasröptű magasságból a dolgok mélyére néz alá mindig és szereti nevén nevezni a lényeget, akármilyen változatos jelenségekbe öltözik is, milyen sokszor és milyen határozottan beszél a "halálról", amelyben az emberiséget látja!

Kemény beszéd, de milyen igaz! Valamikor ébredezett benned az élet. Tudtál hinni abban, hogy mi emberek valami szent küldetésben járunk e földön. Láttad, hogy vannak e világban rettentő bajok, de bíztál abban, hogy az igaz ügy lovagjaié lesz a győzelem. Tele volt a szíved álmokkal, reményekkel; bíztál, akartál, siettél, szárnyaltál. Mi maradt mindebből? Kívülről nézve, pontos gép vagy talán, mely napról napra híven ledarálja kötelességeit, de belül nagy temető a lelked. Eszményeid, reményeid, szent fogadkozásaid már ott nyugszanak mélyen a feledés és fásultság vastag kérge alatt. A halál lett úrrá rajtad.

Valósággal halál, mert nincs ellene orvosságod, sem bárki fiának. Hasztalan a régi álmok föl-fölzokogása, sírjából nem törhet ki többé az elhalt élet. Nincs erőfeszítés, nincs önnevelés, amely visszavarázsolhatná számodra azt, amit elvesztett a lelked. Menekvésed útját mindenütt áthághatatlan falak zárják el, be vagy rekesztve az önnön lelked börtönébe. És minden újabb elkeseredett harc csak annál kínosabban vet vissza tehetetlenségedbe. A Halál lett már úr itt.

Igaz szó a Szentírásnak ez a szava, de mégsem az utolsó szó. Igaz a magunk emberi erőinek szempontjából, de elveszti igazságát, ha közbelép Jézus, és hozza az Atyának hatalmát. A vízben élő állatok számára úgy tűnhet fel, hogy a tónak csendes vize áthatolhatatlan érclap: semmit nem ereszt át a külső világ szépségéből, csak szüntelen azt a világot tükrözteti vissza, amit bezár, - de azért van még fölötte, körülötte egy gazdag, csodálatos, beláthatatlan világ, napsugárral, zöldellő fákkal, magas hegyekkel, állatok nyüzsgő életével. És ha még úgy be vagyunk is rekesztve a magunk kihalt világába, s akármerre fordulunk, mindig csak az önmagunk képe tükröződik a szemünkbe meredve, - azért van még szabadság a mi börtönünkön kívül. Van még az Istennek egy egész beláthatatlan szellemi világa, telve erőkkel, hatásokkal, amikkel csak meg kell találnunk a kapcsolatot, és élet áradhat belénk!

Az isteni kegyelemnek ezt a tágas, varázsos világát nyitja meg kihalt lelkünk számára Jézus. Az Atyát hozza közel szívünkhöz csodálatos Evangéliumával. És oszlik a halál gonosz bűvölete felőlünk. Amit mi el nem végezhettünk, azzal megajándékoz Ő. Ami előttünk halál volt menthetetlenül, az csak szendergés, álom az Ő szemében, és keze érintésére ébredésre nyílnak szemeink. Ő feltámadásra pezsdíti elalélt, megdermedt szívünk lüktetését, és újra tudunk bízni, lelkesedni, áldozni, élni.

"Eljön az idő" - mondotta Ő - "és az most van" (bizony, most van), "mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát és élnek". "Aki hallja az én beszédemet és hisz annak, aki engem elbocsátott, átment a halálból az életre." És mihelyt van a halálból átmenet az életre, maga a halál is átmenetté lett, s ezzel megszűnt halál lenni. Az a lélek, amely mellett megállt Jézus, már nem halott, csak még alvó. Sorsa nem végződött, hanem kezdődik.

Akiben azután megkezdődött ez a halál karmaiból kimentett élet, vágyódva keres közösséget, más lelkeket, akik megértik, mert ők is azért áldják Atyjukat, ki a mennyekben van, hogy Jézus által új élettel ajándékozta meg őket. Együtt örvendezni a nagy boldogságnak, együtt hirdetni azt hangos bizonysággal mindeneknek, - ez a vágya az ilyen megújhodott szíveknek.

S amint körülnéznek, látnak is maguk körül hatalmas közösségeket tagok millióival, sok évszázados múlt történetével. Hallják soraikban a Jézus nevét és a Jézus gondolatait emlegetni, látják a Jézus életadó csodáját kiábrázolva külső jegyekben is; róla zeng az ének, az Ő szívéhez száll fel az imádság. És mégis, mégis valami nagy fájdalmas csalódással térnek vissza önmagukba, amikor bejárják így a keresztyén egyháznak világát. Mégis idegeneknek érezték magukat az egyháztagok nagy tömegében. Olyan keveset találtak közöttük, akiknek a lelke visszhangzott volna az ő nagy üdvösségük örömétől. A többiek, a túlnyomóan többiek, nyilván nem is tudták, hogy mi az: Jézus által megszabadulni a haláltól, és életet nyerni! Üres megszokás, száraz külső tömegcselekvés számukra mindaz, amivel részt vesznek az egyház életében, és sok éneklésük, imádságuk, igehallgatásuk és igehirdetésük mögött nincs semmi személyes lelki tapasztalás. Csak utánozzák elődeiket és egymást! És még ezek is, akik legalább így külsőleg, szokásból gyakorolják valamennyire Istennek tiszteletét, milyen kevesen vannak azokhoz képest, akik még ezt sem teszik meg! Az egyháztagok nagy sokasága már ennyire sem vesz részt az egyház életében, hanem úgy tesz egyházával, mint a szegényházi betegekkel, akiket sose látunk, nem is érdeklődünk irántuk, de illik életben tartani őket, s ezért évenkénti alamizsnánkkal hozzájárulunk fenntartásukhoz.

A halál kriptaszaga árad felénk. Lehet az egyháznak sok pénze, nagy befolyása, sok tudós, kiváló képviselője, - mind csak temetési pompa, alatta ott a halál. "Az a neved, hogy élsz, holott halott vagy". Mennél hangosabban csak az életet hazudó külső látszat, annál kíméletlenebb ez a leleplező sárdisi ítélet. És halállal van dolgunk a szónak legridegebb értelmében, mert csődöt mond vele szemben minden kuruzslásunk-mesterkedésünk. Hasztalan minden szervezkedés, agitálás, sajtótevékenység és egyháztársadalmi mozgalom. Ha a szívek egyszer elhidegültek attól az élettől, ami Jézus érintésére fakad, semmi nem mentheti meg az egyházat a feloszlástól. A homlokára van írva a halálos ítélet, és fokról-fokra hanyatlik alá mind nagyobb jelentéktelenségbe és erőtlenségbe. Az elmúlás szele ott zörög a száraz lomb között, ami megmaradt még hírnökéül annak, hogy valamikor itt tavasz is volt, élet is virult, - és mind több és több száraz ág nyúlik kopaszon az égbe néma vádolóként azok ellen, akik méltatlanná tették az egyházat arra, hogy örök tavasz lakozzék berkeiben.

De ne járjuk magunkba e sivár tájat, a halálnak a birodalmát. Fogjuk kézen Jézust, fogjon kézen Ő bennünket, és úgy nézzünk körül még egyszer. Milyen más lesz a látvány! Nekünk halál volt, mely előtt keserű lemondással hullott le tehetetlen kezünk. Neki csak alvás! Ő ismer új ébredést, új életet, mert Ő az Isten életforrásaiból merít, és maga válik az Isten hatalmas életforrásává számunkra. Már nem olyan sivár a kopasz, lombjavesztett erdő, - mert nemcsak azt a tavaszt látjuk már, amely visszahozhatatlanul eltűnt, hanem azt, amely ezután fog fakadni, és Isten tudja, talán szebb, virágosabb, dúsabb lesz minden eddiginél. Nem halott az egyház addig, míg Jézusa van. Csak szunnyad. Száraz, kemény kérge alatt ott szunnyadnak az életnek nedvei, és csak azt várják, hogy a napfény melege előcsalja onnan őket. A tél nem örök. Győzni fog az élet.

Ha rajtam bebizonyult Jézus halálból ébresztő hatalma, miért ne máson is? Ha kevesen vagyunk most, akik másnak, élettől duzzadónak szeretnénk látni az egyházat, miért ne lehetnénk maholnap már sokan? Csak higgyünk a Jézus mennyei Atyjában, aki Lelke titkos munkájával itt van körülöttünk, és nem pihen egy percre sem, míg hatalmát meg nem dicsőíti gyermekein. Akkor nem leszünk reménytelenek az egyház jövője felől, akármilyen kiábrándító, elkeserítő is a jelene. Nem halott, csak alszik. És ki tudja, milyen közel van az ébredése, amikor nagy tömegei megtelnek öntudatos, erős, munkás keresztyénséggel!

Óh, hogy szeretnénk a keresztyén egyháznak e megújhodását, ha tudnánk! Milyen gyászos veszteség minden percnyi késedelmezése. Mennyi feladat várna rá, amit most nem tud betölteni, és mennyi érték indul pusztulásnak, amit csak ő tudna megóvni! Itt van körülöttünk a nemzet élete ezernyi bajával-sebével, s az egyetlen reménysége az volna, ha hatalmas, megfeszített szolgálattal munkálkodna benne a Krisztus híveinek tömege.

Lehet-e beszélnünk most nemzetünkről úgy, hogy el ne szoruljon a szívünk, és el ne akadjon a szó torkunkon? Lehet-e egyáltalán beszélnünk róla? Vannak idők, amikor szentségtörés a szó, és hallgatni kell a szájnak, mert a szív zokog. Ilyen napokat él ma a magyar. Nemzete halálának napjait.

Évek hosszat irtózatos orkán dúlta földrészünket. Még ma sem csendesedett el egészen, sőt mintha új zivatarok morajlanának máris fel az égalja alól. De valamennyire mégis számot adhatunk már az eddig végbement pusztításról. Itt-ott hatalmas törzsek, amiket megtépázott, meghajladoztatott a szélvész. De megint kiegyenesedtek, és nemsokára kiheverik fájdalmait. Amott más fák, amiknek koronáját szomorúan megcsonkította, büszke ágaikat tördelte is. Sokat vesztettek, - de tovább élnek. Ám itt, mintha törzsében kettéroppanva állna egy fa. Koronája mindenestől a porban. Nem bírta ki az erőpróbát, amivel amazok dacoltak? Vagy különös kedvencéül választotta a fergeteg, és körülötte vadabb tánccal tombolt, mint másfelé?

Ki tudná okát, magyarázatát adni most. Most csak annyit tudunk, hogy amit egyszer Lengyelország fölé odaírt a történet, azt ma a mi hazánk térképére írhatjuk: Finis Hungariae. Beteljesült a jóslat: tátva a sír szája, hol "nemzet süllyed el..." És még mennyivel keserűbb a valóság a költő látomásánál, hogy e sírt "népek veszik körül", de szemükben könnycsepp nem ül. Barát és testvér nélkül, senkitől nem siratva szállunk alá a nemzeti megsemmisülésbe.

Még ha csak a külső szerencsétlenségek volnának! De nem is azok döbbentenek meg elsősorban. Azokból is éppen nekünk jutott fenékig a pohár. Hanem a belső állapot, melyben nemzetünk e tragikus időket átéli, az a kétségbeejtő! Ezredéves történetünknek a legválságosabb időszaka, a bajok, katasztrófák valóságos halmozódása sem váltott ki - legalább eddig - semmit nemzetünk lelkéből, ami nagy volna, ami előtt csodálva kellene leborulnunk, büszkén, hálásan, hogy magyarok vagyunk! A bomlás jelei mindenfelé: széthull nemzetünk atomjaira, egyéni tagjaira, és sehol sem mutatkozik bíztatva mindnyájunkat egy élő valóságba kapcsoló gondolat hatalma, mely nyomorúságokon keresztül is hittel készülne a jövendőre. Nem érzünk, nem látunk már nemzeti rendeltetést magunk előtt. Feleslegeseknek érezzük már magunkat a népek világában, és tompa közömbösséggel várjuk, hogy milyen szelek fognak elsodorni.

A halál köszöntött be hozzánk. Elköltözött nemzetünkből a lélek, csak kihűlt porrá omló teteme van még meg, s rajta ragadozók ülik undok lakomájukat. Kétségbeejtő látvány! Boldogok apáink, akik nem érték meg!

És mégis, - nem szabad átadnunk magunkat a keserűségnek. Hitetlenség volna. Megfeledkeznénk Jézusról, és a végtelenül irgalmas és hatalmas Istenről, akit kijelentett nekünk. Helyezzük oda nemzetünk sorsát az Ő világosságába. Hallgassuk meg, mit szól Ő e szívet facsaró látványhoz: "Nem halt meg, hanem alszik."

Oh, lehetséges? Nem ez volna történelmünk utolsó lapja, hanem következnek még mások is utána? Lesz még egyszer emelkedés e rettenetes elhanyatlás után? Nálunk nem lehetséges. Semmiféle erőlködéssel életre nem galvanizálhatunk egy halálos oszlásnak indult nemzetet. Nemzeti öntudatot, mely duzzadjon az erőtől, jövendő hivatás reményétől, nem lehet csinálni. Az a szellemi világ titkos forrásaiból születik; megtermékenyítőn, életet serkentőn árad alá a mindennapi élet völgyeibe, - de ha egyszer elapad, nem pótolható semmivel. Ez igaz, ha mirólunk s a magunk lehetőségeiről van szó. De Jézus elsősorban az Atyára gondol, - és Őnála mindenek lehetségesek. Hiszen Ő az Ő szellemvalóságával, lelkeket átható titkos életével ott munkálkodik éppen a forrásoknál, ahonnan megszületik a nemzetet életben tartó erő: a nemzeti rendeltetés hite. Neki ne volna lehetséges egy új, boldog kornak áldását aláharmatozni ezekre az elszáradt forrásokra? Ő nem támaszthatna megint nagyokat nekünk, akikben megtestesült egy dicső jövendő programja és ígérete? És általuk ne rázhatná fel új öntudatra a halott milliókat?

A szemünk előtt megy végbe feltámadása annak a nemzetnek, amelyre a történelem már ráhengerítette a sírkövet, a lengyelé. Évszázados korhadásból új lomb, új virágzás sarjad. Mi által? Nem ismerik a tényállást azok, akik csak a kedvező világpolitikai konstellációra vezetik vissza e nemzeti feltámadást. Azok szolgáltathattak talán nem is várt alkalmat a feltámadásra, de az az erő, mely felhasználva ez alkalmat lerázta a síri tespedést és megragadta az új élet kínálkozó adományát, máshonnan származott. Csak egy példát ennek bizonyságául. A lengyel ifjúság köreiben már évtizedek óta egy hatalmas mozgalom volt munkában. Egy próféta-költőjük szellemétől vezetve ezeren meg ezeren fogtak össze "a lengyel lélek rekombinálására" - amint programjukat kifejezték. Szent fogadást tettek önmaguk szigorú fegyelmezésére, tartózkodásra mindentől, ami ronthatná életüket, hogy teljes épségben, erőben, tisztaságban állíthassák magukat a lengyel jövő szolgálatába. És mi volt az erő, mely hajtotta őket? Ahol szabadságuk nyílt rá, nyíltan, ahol zsarnoki elnyomás eltiltotta, ott titokban, össze-összegyűltek, és elővették az Evangéliumot. Onnan áradt beléjük a bizonyosság: "Nem halt meg a lengyel nemzet, csak alszik."

Miért ne következhetne be ugyanez rajtunk is, amikor nálunk annyival több a kedvező előfeltétel arra, hogy az Evangélium beleárassza megújító hatalmát nemzetünkbe? Vigyük csak bele Jézust ebbe a pusztulásnak indult népbe, és reménytelen állapota azonnal bíztatóra fordul. Ami Őnélküle végromlás volna, csak átmeneti keserűség lesz Ővele. Öntsön Ő belénk az Ő Atyjának Lelkével hitet, munkavágyat, áldozatkészséget, felelősségérzetet, kitartást, és hazánk meg fogja érni a dicsőséges feltámadást.

Hogy mi magunk megérjük-e, azt nem tudjuk, - nem is fontos. Csak biztasson a remény, hogy örömre fordul egyszer a mai gyász, akár fiaink, akár unokáink napjaiban, - akkor nyugodtan hajtjuk majd pihenőre fejünket. Hiszen a mi létünk csak arasznyi a nemzet történetében. Az halad tovább hatalmas lépteivel nemzedékről nemzedékre, mi pedig közben jövünk, lerójuk a hozzájárulásunkat, s aztán eltűnünk.

S ez a gondolat visszavezet bennünket a szélesebb mezőkről, amelyeken széttekintettünk, az egyház és a nemzet életéről oda, ahonnan elindultunk, a magunk egyéni életéhez. Egyszer mindnyájan szembekerülünk pályafutásunkon a halállal a maga legfélelmetesebb közvetlenségében. Eljön értünk, és nem űzhetjük el, nem menekülhetünk előle.

Megrezzen a szíved a gondolatán? Nem mersz szembenézni vele? Valóban a félelmek királya, de csak addig, amíg Jézus nélkül haladsz feléje. Így csakugyan úgy fest az emberi sors, végén a halállal, amint a görögök mythologiája ábrázolta: a Párkák kezében van sorsunk: az egyikük nyújtja a fonalat, a másikuk fonja, sodorja, s a harmadik, a lefátyolozott arcú Atropo, ollóval kezében várja, s ha megkapta, elmetszi. A halál a vég. Síron túli életet hittek pedig ők is, a régi görögök. Az ő lelkük sejtése is fellázadt az ellen a gondolat ellen, hogy a halál a teljes megsemmisülés legyen. És mégis vég a halál számukra, mert minden, ami az életet széppé, érdekessé, tartalmassá és boldoggá teszi, innen van rajta, - s túlnan csak sóhajok és keserű panaszok között valami árnyékszerű létet tenget az ember. "Halandó" - ez az ember legmélyebb értelmű meghatározása, amire eljutott Jézus nélkül a világ.

Ott álltam nemrégen egy kedves barátommal az északi tenger partján, és néztük a hullámok csodás játékát. Egymást hajtva-tolva nyomultak a messzeségből felénk, duzzadva dübörögtek mind közelebb, míg egyszer csak partot érve, hatalmas loccsanással felhányták tajtékukat, - s azzal végük volt és következett a másik, szüntelen ritmusban. "Milyen képe az örökkévalóságnak" - mondta a barátom, - "így keletkezünk és elmúlunk mi is egymás után. Kitomboljuk magunkat, aztán visszaadjuk az erőnket, ahonnan kaptuk." "Igen", - feleltem neki, - "de ne felejtsd el, hogy Istentől kaptuk."

Mert itt van az óriási különbség, amit Jézusnak köszönhetünk. Ha Ő nem jön és nem ismerteti meg velünk az Atyát, aki életünk forrása, fenntartója és értelme, akkor a halál parti szikla, amelyen életünk hulláma megtörik. Megtörik menthetetlenül. És mennél nagyobb dühvel mennénk neki, hogy elsöpörjük utunkból, ha lehet, csak annál jobban porzik rajta szerteszét szerencsétlen életünk hulláma. Gúnyosan dacol a halál legszentebb vágyainkkal, legnemesebb törekvéseinkkel; tagadása minden eszménynek és értéknek, - míg nincs velünk Jézus.

De hívd oda Őt a ravatalhoz, és azt fogja mondani: "Nem halt meg, hanem alszik." Nem a vég sötétsége az, amivel szemben állsz, csak az átmenet homálya. Nem határsorompó, ahonnan nincs az útnak folytatása, csak állomás, mely kettéválasztja a pályát. És nincs többé félelme a halálnak!

Azonban ne gondold, hogy ezt a félelem nélküli szent nyugalmat a halállal szemben megszerezheted az értelmed okoskodása útján, vagy másokat meggyőzhetsz a keresztyén ember örök reménységének igazságáról érvelés útján. Amikor a szkeptikus sadduceusok egyszer nehéz kérdéseket adtak fel Jézusnak, hogy zavarba hozzák és megmutassák, milyen képtelen ellentmondások vannak a halál utáni élet és feltámadás hitében, Jézus rátapintott a kétely gyökerére: "Nem ismeritek az Istennek hatalmát."

Ez az egyetlen fundamentuma annak a bizonyosságnak, hogy a halál csak álom, melyből van ébredés a túlsó oldalon. Ismerd meg Istennek hatalmát! Tapasztald meg, milyen győzelmesen és fáradhatatlanul folyik az Ő munkássága e világban az emberi szív üdvéért, a te üdvödért. S ha egyszer leborultál már előtte, áldva Őt azért, hogy olyan hatalmasan munkálta a te békességed és tisztaságod ügyét, akkor tudni fogod, hogy az Isten, ez a hatalmas élő Isten, nem egynéhány esztendő kedvéért vetette rád a szemét, hanem az örökkévalóság kedvéért. A kegyelemnek hatalmas karjai, melyek megoltalmaznak, végig hordoznak az élet minden veszedelmében és harcában, - bizton tudod, nem fognak elejteni, leválni rólad a halál sötétségében. Talán kábultan hanyatlik hátra majd beléjük lelked, de bízvást bízhatsz: átvisznek sértetlenül a sötét vizeken a túlsó partra.

Az Atyának megváltó hatalmát hozza nekünk Jézus, ezért nem halál a halál többé Ővele. "Aki én bennem hisz, ha meghal is él."

Milyen megható, gyöngéd nyugalommal beszélnek az első keresztyének az ő halottaikról. Pedig azoknak a halála kínos csalódás volt számukra, hiszen azt remélték, hogy még megérik mindnyájan az Úr visszajöttét. Milyen dicsőségtől estek el azok, akiknek váradalmát kettémetszette a halál! De nem, nincs ezekben az apostoli írásokban semmi ilyen sajnálkozás. Nem hozhat a halál ilyen veszteséget a Jézus tanítványai számára. Azon a dicsőséges napon mind együtt lesznek. Hiszen csak "elaludtak". Elnyeletett máris a halál a győzelembe!

"Elaludni" - már csak ennyi a halál, ha Jézussal mégy elébe. És ha a legdrágábbat, az édes gyermekedet ragadja is el, annak arcára is ugyanolyan békességgel vonod a szemfedőt, amilyen nyugodtan esténként homlokára nyomtad az anyai csókot. Hiszen csak álomra fekteted fürtös fejecskéjét. És amikor azt veszed észre, hogy ritkulnak körülötted a sorok, s egyre fogy s oszlik az a kör, amellyel összefonódott az életed; kortársaid, munkatársaid, élet-társaid köre, ugyanolyan csendes szívvel búcsúzhatsz tőlük, amilyen békés búcsúszóval asztalt bont az esti családi kör. "Este van, este van, kiki nyugalomba." Az estharang már elkongatott. Egy új napnak hajnalán megint találkozunk. S amikor reád kerül a sor, szívedben ott zeng az ének:

Mindegy, mikor jő, hogyan jő. Talán az ifjúság örömei között száll egyszer csak reád, - mint ahogy kint a réten elnyomja az álom a csokrot kötő, pillangót kergető gyermeket. Talán hosszú, elvégzett munka fáradalmai után térhetsz pihenőre. Mindegy. Csak átmenet lesz a túlnan levő nagyobb, tökéletesebb életre, amit az Atya készített számunkra. Nem halál, csak álom.

*

Tele van ez a világ a halál sötét nyomaival. Amerre nézünk, gyász, siralom, panasz, reménytelenség. Törjük meg, jertek, a halálnak ezt a biztos uralmát! Vigyük szerte Jézust az Ő Evangéliumával! Hirdessük az élő Istent, hatalmas Atyánkat! Valljuk, hogy minden romlással, hanyatlással, elmúlással szemben Ő, az Élet az Úr!

Tagadjuk, hogy a halálé az utolsó szó bármely téren is! Bizonyítsuk be hitünk erejével, hogy akármely megdöbbentő legyen a halál képe, csak köntöse az is az életnek, csak szunnyadás, mely mögött ott lappang az ébredés ereje. Jézus megy előttünk az örök élet teljességével, - mi lépjünk nyomába, mint akik sohasem félnek, hanem mindig hisznek.

***

1948. május 30.

Lectio: Márk 6: 7-29.

Textus: Márk 6: 7.: "Majd magához szólította
a tizenkettőt, és kezdte őket kiküldeni kettőnként,
és adott nekik hatalmat a tisztátalan lelkeken."

"Mikor erre a prédikációmra készültem, első gondolatom az volt, hogy a mai alkalommal nem folytatom a Márk evangéliumáról szóló sorozatos igehirdetésemet, hanem azt megszakítva, valamely más alkalmas textus alapján megvilágítom azokat a kérdéseket, amelyek az egyház és állam viszonyával kapcsolatban most mindnyájunkat annyira foglalkoztatnak, és izgalomban tartanak. Hiszen lehetetlen volna, hogy erről a fontos kérdésről éppen a szószékről ne essék egyetlen szó sem. Sajnos, nagyon nagy a zavar és a tájékozatlanság ezekben a kérdésekben. Egyfelől egyesek szidják, másfelől mások dicsérik az egyházi felelős vezetőket. A mi dolgunk az, hogy legyünk türelemmel és főképpen legyünk bizalommal egyházunk vezető férfiai iránt. Ne gondolja senki, hogy ő talán jobban szereti az egyházat, mint azok, akiket a közbizalom odaállított. És higgyük el, hogy ha mi lennénk ott az ő helyükben, mi sem tehettünk volna mást, mi sem csinálhattuk volna jobban náluk. Legokosabb, ha nem hallgatunk se az ócsárló kritizálókra, se a dicsérőkre, ha nem nézünk se jobbra, se balra, hanem arra figyelünk, hogy mit mond Isten az Ő Igéjében a számunkra. Hogy ebben az előttünk levő nehéz kérdésben is mi az Ő akarata és üzenete.

Amikor megnéztem a Márk evangéliumának most sorra kerülő szakaszát, meglepetve és örömmel láttam, hogy ebben Isten éppen ezekben a kérdésekben adja meg nekünk a választ és a megoldást. Én legalább is így értettem és ezt értettem belőle s nekem súlyos felelősségem terhe alatt azt kell hirdetnem, amit és ahogyan Isten Igéjéből megértettem. Nem akarom a látásomat senkire ráerőltetni kényszerítő parancsok vagy utasítások formájában, inkább csak kérdéseket intézek majd hozzátok, melyeken szeretném, ha elgondolkoznátok és megpróbálnátok megfelelni rá magatokban. Ne csodálkozzék ezen senki, ha most ilyen igehirdetést hall, hiszen Isten is gyakran kérdésekben szólott a Szentírásban az Ő népéhez és szól hozzánk is. Kérlek, vessétek mérlegre ezeket a kérdéseket, és ha bennetek más gondolatok ébrednek, azt is vessétek az Ő Igéjének mérlegére. Ha Isten Igéje másra tanít, azt kövessétek.

Az itt elmondott történetből azt látjuk, hogy Jézus nemcsak elméletileg képezte ki a tanítványait, hanem gyakorlati kiképzést is adott nekik. Elküldi őket, hogy kipróbálják gyakorlatban is, amit eddig tanultak. Bölcs gondolat van abban is, hogy kettenként küldi őket. Így könnyebb a feladatuk. Segíthetik, erősíthetik egymást, bátoríthatja egyik a másikat. Útravalóul ad nekik néhány bíztatást s aztán szárnyra bocsátja őket Isten országa evangéliumának hirdetésére.

Itt aztán közbeiktat egy másik történetet az evangélista. Mintha azt mondaná: a tanítványok elmentek, amíg visszajönnek, úgyis várni kell, azalatt hallgassuk meg ezt a másik történetet. De közelebbi, természetes magyarázata is van annak, hogy miért esik szó éppen itt erről a másik dologról, Keresztelő János életének végéről. A tanítványok igehirdető munkája nyomán ugyanis eljutott a hír a királyi udvarba, Heródes Antipáshoz is. Nyugtalan, háborgó lelkével úgy vélte, hogy Keresztelő János támadt fel a halálból. Ez a körülmény szolgáltat okot az evangélistának arra, hogy a tanítványok kiküldésének elbeszélésébe beleszője Keresztelő János elfogatásának és halálának történetét.

Amit Jézus a tanítványoknak mond, az szoros értelemben nem vonatkozik ránk. Még a tanítványokra is csak alkalmilag vonatkozott. Így pl. az a korlátozás, hogy csak Izrael területén hirdessék az evangéliumot, s hogy ne vigyenek magukkal az útra se táskát, se kenyeret, se pénzt, csak egy botot. De azért van ebben az elbeszélésben valami, ami örökérvényű, ami ránk is vonatkozik. Tükröződik ebben ugyanis Jézus ügyének a jellege. A cél az, hogy az örömhír befussa az egész országot. Megállás nélkül egyre tovább és tovább kell menniük s prédikálni, hogy itt a mennyek országa, közel van az Isten uralma, kívül ne rekedjen senki. Az se tartóztassa fel őket, ha valahol szíves fogadtatásban részesülnek, mert nem az a dolguk, hogy vendégeskedjenek, hanem az, hogy az Evangéliumot minél messzebbre és minél többekhez elvigyék. A lényeg, ami ebből kiviláglik, az, hogy Krisztus Egyházának ügye mozgó ügy, nem statikus, hanem dinamikus. Menniük kell azoknak, akik küldetésben vannak. Erről meglehetősen megfeledkezett a múltban és napjainkban Jézus serege. Jól esett berendezkedni, intézményeket létesíteni, s azokba befészkelődve meghúzódni. Igaz, hogy nincs olyan mozgó harc, amelynek ne volna szüksége otthon, a front mögött támaszpontokra. Az természetes, hogy a keresztyénség is kiépítette a maga intézményeit, csak az a baj, hogy azután belefeledkezett és belemerevedett ezekbe és egyik legfőbb feladatának tartotta elért pozícióit megtartani.

Ha jönnek idők, amikor a pozíciók veszélyben forognak, az ilyen veszélyek nem érintik a keresztyénség lényegét. Elvehetik minden pozíciónkat, ezzel még nincs végünk. Ez a lényeget nem érintheti, sőt akkor kezdődik az igazi élete az egyháznak. Ez a történet és a tapasztalat azt mutatja, hogy a külső világnak a hatalmai nagyon drasztikusan bele tudnak nyúlni az Egyház életébe, mint ahogy ez Keresztelő János esetében is történt. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy nem az-e a dolgunk, hogy ellenálljunk? Keresztelő János azonban nem állott ellent. Ellenben amíg szabad volt börtönbe kerülése előtt, nyíltan, gerincesen és rettenthetetlenül felemelte szavát Heródes ellen, de jól vigyázzunk, nem a királyi uralma, nem politikai ténykedése ellen emelte fel a szavát, hanem egy magánügyében. "Nem szabad néked a te testvéred feleségével élned." Ez az ő tiltakozása személyesen Heródeshez intézett üzenet volt. Nem a háta mögött bírálgatta. Keresztelő János mindig szemtől szembe azoknak a fejét mosta meg, akik ott voltak előtte. A pusztában a vámszedőkét és a katonákét. Úgy látszik a Szentírás többi helyeiből, hogy nem Heródes volt az ő igazi ellensége, hanem a felesége, Heródiás. Egyes helyek arra engednek következtetni, hogy bizonyára lehetett valamikor közvetlen találkozása Heródessel s akkor feddette meg házasságtöréséért. Ez mindenesetre lelkipásztori szolgálat volt és nem politikai tiltakozás. Lett volna ugyan elég oka politikailag is bírálni, de nem ezt tette. Heródes Antipás, akinek atyja halála után Galilea tartománya jutott, uralkodótársai közül a legtovább, évtizedekig fenntartotta uralmát. De ehhez sok ügyesség és ravaszság kellett. Ezért jellemzi Jézus is így: "az a róka". És nagy lelkiismeretlenség is kellett hozzá. Utálta a nép is, amikor a nevéről elnevezett várost egy régi temető helyére alapította, erőszakkal kellett odatelepíteni a kegyeletérzésében megsértett lakosságot. Forrt a népben a keserűség és várva várták, mikor dönti le Isten a trónjáról. És Jézus mégsem ezért kelt ki ellene, aminthogy Keresztelő János sem ezen a vonalon támadta meg. Pedig ez lett volna a közkívánat. Ez volt az a nagy kísértés, amely már működése elején is ostromolta, amikor a kísértő a pusztában megpróbálta rávenni, hogy ragadja magához a világi hatalmat. De Ő ezt nem akarta. Nem politikai mérkőzésekre akarta felhasználni a hatalmát. Tudta, hogy Heródes egy nappal sem marad tovább a trónján, mint ahogy azt Isten akarja és engedi. Az sem ejti kétségbe efelől, hogy Ker. János börtönbe kerül. Isten prófétájának sohasem tragédia meghalni. Nem Keresztelő Jánosnak, hanem Heródes tragédiájának és bukásának a története ez.

Az evangélista úgy beszél itt, mint szemlélő. Ennek a világnak erői és hatalmai még ha kíméletesek is, hiába követik egyben-másban a bölcs intést, végül is óhatatlanul belerohannak olyan következményekbe, melyeket ők maguk sem akartak. Heródes is azt hitte, hogy megoldotta a kérdést börtönbevettetéssel. De tévedett. Nem kerülhette el a súlyosabb következményeket. Egyszer adódott egy lakoma s annak felelőtlen izgalmában, mámoros hangulatában kicsúszott a száján egy könnyelmű ígéret. S később, amikor rádöbbent balgatagságára, gavalléros önérzetének kényelmetlen volt már visszatáncolni a vendégsereg előtt s kiadta a parancsot a hóhérnak Keresztelő János lefejeztetésére. De ítélete hamarosan utolérte. Ettől kezdve voltak nyugtalan éjszakái, rémlátásai s hatalmának is nemsokára vége lett. Ebből világosan látjuk, hogy nem lehet pórázon tartani az Isten prófétáit. Nem lehet valamelyes szabadságot adni nekik, de azért bebörtönözve tartani. Ezzel a saját pusztulásának útját egyengeti. Ezért ne mi remegjünk, hanem ők ilyen esetben. Az ő tragédiájuk ez, nem az egyházé. A mi dolgunk csak az, ami Keresztelő Jánosé: a lelkipásztori szolgálat elvégzése. S ha erre sincs lehetőség, imádkozzunk értük. Ezt aztán Isten vagy meghallgatja, vagy nem. Isten akkor is hagyta, hogy fejét vegyék Keresztelő Jánosnak. Akik az evangéliumot szolgálják, tudniuk kell csendesen könnyeket is hullatniuk, amikor olyan dolgok történnek, amiken Isten nem változtat.

Egyelőre az a helyzet, hogy az Ige hirdethető, tehát hirdetendő. Most vettem részt egy evangélizációs konferencián, amelynek a jelentőségével sajnos kevesen vannak tisztában. Ezt a fontos ügyet érzéketlenül és engedetlenül elhanyagolni...."

***

Kálvin tér, 1923. október 7.

"Azután Bethsaidába ment, és egy vakot vittek hozzá,
és kérték Őt, hogy gyógyítsa meg azt. Ő pedig megfogva
a vaknak kezét, kivezette őt a falun kívül, és a szemébe
köpvén és kezét rátéve, megkérdezte őt, hogy lát-e valamit?
Az pedig feltekintvén, mondta: látom az embereket,
mint valami járkáló fákat. Azután kezeit ismét rávetette
annak szemeire és feltekintetett vele. És megépült és
látott világosan mindent.
Márk 8, 22 - 25.

Nem sok közünk volna ehhez a régi történethez most, amikor Istent imádni és a vele való találkozásban megújulni jöttünk össze, - ha csak egy szegény vak embernek évezredekkel ezelőtt történt gyógyulásáról volna benne szó. De sokkal több van benne ennél: örök történet ez. Az egyik szereplője az isteni kegyelem, - a másik az emberi nyomorúság. És elmúlhattak azóta évszázadok vagy évezredek: ma is ugyanúgy áll szemben az egyik a másikkal, mint abban a régi történetben. Isten látóvá teszi az emberi vakságot.

Inkább szeretnék erről a történetről máshol beszélni, mint itt ebben a gyülekezetben. Hiszen, akik itt letelepedtek egy szívvel-lélekkel dicséretet énekelni Isten nevének és megerősödni az Ő Igéje áldásaiból, azok mind bizonyságot kell, hogy tehessenek arról, hogy rajtuk már végbement ez a csoda: a lélek vakságából kiszabadultak már a Krisztus-ajándékozta világosságra. Inkább szeretnék megállni ennek a történetnek az üzenetével kint a templomokat messze elkerülők sokaságában, akik bevallottan érzéketlenek minden isteni valóság iránt. Hadd hallanák ők az örömhírét az Orvosnak, aki őket is látókká teheti!

De azért ne habozzunk elmerülni ennek a történetnek a vizsgálatába mi sem. Ne felejtsük el a felénk hangzó intést: "Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék." Nem mondta-e meg egyszer Jézus egészen keményen az Ő ellenfeleinek: "Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. De mivel azt mondjátok: "látunk", - a ti bűnötök megmarad."?

Képzeljük el, hogy akár csak egy is volna közöttünk, akinek szemei még nem nyíltak meg a világosság látására, - hadd szóljon őhozzá ez az ige. És közben alázatosan szóljon a kérdés lelkünk mélyén: "Nem én vagyok-e, Uram?"

*

Vaknak lenni - rabságot jelent. Látni - annyi, mint tágra nyitott ajtókon át érintkezni egy egész világgal; özönével fogni annak minden tarka, változatos, eleven benyomását, és szabadon kijárni ugyanabba a világba kíváncsiságunkkal, gyönyörködésünkkel, vagy akár felháborodott ítéletünkkel. Ha valakinek elvész a szeme világa: vége van ennek a szabad járás-kelésnek. Szűk, zárt lakásba rekesztve folytatja életét. Csak különös közvetítéssel, kevés vendég látogathat be a lelkébe. S ő elküldheti a kívánságait, az emlékeit - bebarangolni az Isten szép világát, de maga nem mehet utánuk.

Gyász és fájdalom a vaknak sorsa. De mégis: mi ez a látható világtól való elszigeteltség ahhoz az állapothoz képest, amelyben az ember ugyanígy el van zárva az Isten örökkévaló világától! Hall az ilyen ember másoktól Istennek mindenható szeretetéről, mely mindenek felett uralkodik; áld a jóban, és éppúgy, talán még csodásabban, áld a bajban is. Hall Istennek országáról, mely ennek a világnak zűrzavaros hullámzásában erősen megáll, érvényesül, és diadalmasan növekszik. Hall Jézus Krisztusról, aki él és csodálatosan országol; szabadítója minden hozzá kiáltónak, és kibeszélhetetlen üdvössége az Őt szeretőknek. Hall örökkévaló reménységről, amely egyenessé, célratörővé teszi a földi küzdelmek útját, és meggyorsítja a vándor lépteit, ha bealkonyodik felette, - mert hiszen otthona int már feléje szelíd, hívogató fényével. És hall hasonló dolgokról - másoktól, maga azonban mit sem lát belőlük. Megerőltetné szemét: hátha ki tudná ő is olvasni legalább halvány körvonalait mindezeknek a körülötte terjengő sötétségből. De hiába: a sötétség, sötétség marad. Neki semmi kapcsolata ezzel a ragyogó világgal, amelyben mások élnek.

És még ennél is hűségesebb képed neked, testvérünk, ez a vak ember, akiről történetünk szól. Mert azt olvassuk róla: "Vittek hozzá egy vakot, és kérték Őt, hogy gyógyítsa meg." Máskor is volt dolga Jézusnak vakokkal, de azok nem így viselkedtek. Azok maguk kiáltottak utána; maguk botorkáltak elébe, ha megvárta őket; maguk tapogatóztak utána egészen a szállásáig, ha elment előlük; maguk keresték, és maguk könyörögték ki a gyógyulásukat nála. Ez az ember nem magától jött, - vitték. S amikor ott áll Jézus előtt, akkor sem szól hozzá, - mások kérik helyette. Kedvetlenül, közömbösen áll ez az ember Orvosával szemben. Ő nem hisz a gyógyulásban. Talán valamikor nagyon hitt, és nagyon csalódott. Most már leszámolt a vaksággal. Ám próbáljanak szerencsét az érdekében jóakarói, neki mindegy.

Milyen rettenetes az ilyen embernek magára maradása, fáradtságában, elernyedtségében elveszése, amikor pedig van számára gyógyulás! És milyen jó, hogy ilyen állapotunkban vannak mellettünk hívő emberek, akik hisznek helyettünk is addig, amíg majd felébred a mi hitünk; imádkoznak miérettünk is, míg a mi ajkunk még hallgat, és akarják a mi gyógyulásunkat akkor is, amikor mi már megszoktuk rabságunkat. Mert mi mindnyájan jól emlékszünk rá, hogy mit köszönhetünk másoknak, akiknek hűsége nélkül sohasem nézhettünk volna bele megnyilatkozott szemmel Krisztus arcába, - azért szeretnénk mi is leróni ezt a szolgálatot teveled szemben, testvérünk. Kézen fogunk, és odaállítunk Orvosod elé. Nem nyugszunk bele abba, hogy számodra elzárt világ legyen az, amiben mi boldogan élünk. Egész gyülekezeti életünk, közös énekünk és imádságunk, szokásaink és hagyományaink, mind arra valók, hogy vigyenek, elsodorjanak téged is, és a tömeglélek erejével odaállítson téged is, ahova magad nem mennél, de ahol majd megállsz a saját lábadon nemsokára: Jézus Krisztus elé.

*

Máris ott állsz, - és megkezdődik rajtad is a gyógykezelés, amelyben ez a hajdani vak ember részesült.

Nem a szemeit kellett felnyitni elsősorban, hanem a hitet kellett benne felkelteni, hogy a szemei egyáltalán felnyílhatnak. Minden, amit tesz vele Jézus, ezt a célt szolgálja, hogy aztán, ha majd közömbös lelke felébredt és a bizodalom megfeszült izmaival belefogódzott Orvosába, elnyerhesse hitének beteljesedését: szeme világát is.

Azt olvassuk, hogy Jézus mindenekelőtt kézen fogta őt, és kivezette a falun kívül, vajon miért? Hiszen ott helyben is elvégezhette volna rajta csodatételét, Bethsaida nyílt utcáján. Többféleképpen találgatták Jézus indítóokait az Írás magyarázói. Kálvin János pl. azt mondja: "Hogy annál szabadabban kiönthesse lelkének forró könyörgését." Ez bizonyára igaz. De azt hiszem, nem az egész igazság. Nem csak a maga számára, hanem betege számára is, - mindkettőjük számára egyszerre kereste a csöndes határt a falun kívül. Bethsaida utcáján sok volt az idegen, nagy a nyüzsgés. A vakba beleütődtek a kíváncsiskodó járókelők. Az utca zaja százfelé elvonta a figyelmét. Nem lehet a cserjét beoltani, ha a szél ide-oda kapkodja az ágát. Jézusnak csendre volt szüksége, hogy hitet oltson bele ebbe a megdermedt szívbe. Elmarad hát a hátuk mögött a falu sokadalma; csak azok kísérik, akiknek közük volt, akiknek komoly szent ügyük volt ez a találkozás, és Jézus viszi magával a vakot - a magányba.

Beszélt-e útközben vele, nem tudjuk. Nem is fontos. Elég azt tudnunk, hogy "kézen fogva" vezette. Hiszen tudjuk, hogy a vak ember a kezével lát. Mint ahogy a sötét börtön lakójához a falakon át kopogtatott üzenetek, úgy lopódznak be a világtalannak lelkébe a tapintásán át azok a benyomások, melyek elől el van zárva a szemek útja. Amikor Jézus ott kint a csendes mezőkön elengedte a vaknak kezét, az már tisztában volt Ővele. Kezefogásából megérezte gyengédségét, irgalmas szívének érzékeny rezgését, amellyel minden ő nyomorúságát felfogta és vele szenvedte. De megérezte hatalmát is. Nem tehetetlen részvét volt az, ami kézen fogta őt. Erős akaratnak villamossága áramlott át azon az érintésen. "Megragadtalak, enyém vagy, véghez viszem rajtad megújító akaratomat!" - ezt a királyi üzenetet éreztette annak a kéznek minden lüktetése.

És ez a sötét éjszakába beleszűrődő ismeretség szóhoz juthatott már ott kinn, ahová csak elhaló hullámai értek ki a közömbös sokaság zajának. A vak ember lelkét egészen lefoglalhatta az, amit látatlanul is, de megtudott. A fásultságnak vége volt már. A jóbarátok addigi szerepe már befejeződött. Most már ő maga is várja ébredező, szorongó lélekkel, mi fog történni vele. Neki magának személyes ügyévé vált már Jézus Krisztus.

Ez az első lépés ahhoz, hogy hinni tudj, és hitedet megajándékozza a kegyelem Istene szemed megnyílásával; csendes, titkos üzenetet kell felfognia a te lelkednek is Attól, aki bővelkedik irgalommal és erővel; meg kell egyszer érezned, hogy hiába voltál eddig közömbös iránta, valami sorsdöntő mondanivalója van mégis számodra Őneki; valahogyan melléd kell kerülnie, hogy kézen fogva elvezessen Vele való egyedüllétbe; be kell, hogy mutatkozzék neked. Mint ahogy a kelő nap sugaraitól megmozdulnak az álmos ködök, úgy oszladozik majd feletted is a hitetlenségnek fásultsága, ami rád telepedett. Máris kezdesz hinni!

De nézd, hogyan folytatódik a történet. Jézus megnyálazza a vaknak szemét, - milyen különös, ugyebár? Csakhogy akkor és annak az embernek nem volt olyan különös dolog ez. Az akkori orvosi gyakorlatban sokszor megtették, - nyállal kenték, dörzsölték, kezelték a beteg helyeket. Jézus nem tesz mást, minthogy egészen szokásos, közönséges gyógyító fogásokat alkalmaz. Nevetséges volna, ha ezzel meg akarná gyógyítani a vak szemeit. Magában véve teljesen haszontalan az, amit csinál. És mégis megcsinálja, hogy orvosnak éreztesse magát, s a gyógyulás gondolatát megrögzítse a vaknak lelkében. S miközben az átadja lelkét ennek a gondolatnak, s mind nagyobb várakozással figyeli, hogy mi is történik vele: íme, a közönséges, tehetetlen gyógymód titkos erők közvetítőjévé válik, s a sötétség máris oszladozik!

Lásd, Jézus megtehette volna a csodát e nélkül is, aminthogy meg is tette mindenféle külső eszköz és kezelési mód felhasználása nélkül. De gyakoroltatni akarta ezzel az emberrel a hitét. És veled is megtehetné, hogy minden közvetítés nélkül megajándékozna sötét vakságod után a mindeneket pompázó napfényben látó bizonyossággal. De a hitedet akarja gyakoroltatni, s azért nálad is alkalmazásba vesz egészen köznapi eszközöket. Megvannak a rábeszélésnek, az oktatásnak, a befolyásolásnak jól ismert eszközei: jóbarátok tanácsai, a meggyőződés érvelése, könyvek és előadások hatása, az élő példák bizonyságtétele, a környezet formáló hatása. Jól tudjuk mindnyájan: milyen tehetetlenek! Soha senkit nem tett még Isten dolgaiban tisztánlátóvá a világnak akár minden fejtegetése, unszolása, ráhatása együttvéve sem! És mégis: meg kell becsülnöd ezeket a magukban véve tehetetlen eszközöket! Nem szabad azt mondanod, hogy téged hívővé csak a kék égből aláhulló villám csodája tehet. És ha egyszer kézen fogott Jézus, nem is fogod ezt mondani. Hanem, ha eddig hiábavaló volt is mindezeknek az eszközöknek az alkalmazása, az Ő kezéből mégis el fogod fogadni. Újra előveszed a félretett könyveket, felújítod régi beszélgetéseid emlékeit, felkeresel elhanyagolt alkalmakat, - engeded: hadd simogassa, dörzsölje az Ő keze világtalan szemedet mindezekkel a tehetetlen eszközökkel, - és most már hatni fognak! Régebben a lelkedről lepattant érvek most meggyőznek. Máskor hatástalan bizonyságtétel magával ragad. Sokszor közönyösen forgatott lapok most jelentősen ragyogni kezdenek. Új, nem ismert erőt közvetít most minden, és érzed, hogy ritkul körülötted az éjszaka.

De volt még egy harmadik lépés is, amit a vaknak növekvő hitével megtétetett Jézus, hogy egészen kifejlessze azt. "Megkérdezte őt, hogy lát-e valamit? Az pedig feltekintve, mondta: látom az embereket, mint valami járkáló fákat." Mi szükség volt vajon erre a kérdésre? A feleletre volt szükség! Vallást akart tetetni Jézus a gyógyulófélben levő vakkal, - vallást önmaga előtt. El akarta szakítani az utolsó szálakat, amivel még fogva tartotta lelkét a régi fásultság és reménytelenség. Kényszerítette, hogy ismerje el: nem vitathatatlan már fölötte a sötétség hatalma; már dereng, már közeledik a világosság! Még nem látott világosan. Olyan zűrzavaros képek kóvályognak előtte a félhomályban. Rájuk ismer, mint régen elfelejtett emlékekre: embereket lát. De sehol egy éles körvonal, - csak elmosódó alakok, mintha fatörzsek mozognának. Olyan nevetséges és ugyanakkor olyan kísérteties! De éppen ezért a hitnek próbája. Ha itt csődöt mond a hite, akkor letagadja maga előtt is, restellve mások előtt is kezdődő látását, mert hiszen olyan elégtelen még az. S akkor visszasüllyed az éjszakába. De mert hite bátorodik, növekszik, él már: elismeri, hogy már lát, és ezzel rálép a teljes megvilágosodás útjára.

Nem ezen a ponton veszélyezteti-e gyógyulásodat a hitetlenség? Bizalmatlankodsz a látás ajándéka iránt, nem is hiszed, hogy számodra is fényes valósággá válhat az Isten elrejtett világa, - pedig máris nyiladozik a szemed. Vannak sejtelmeid, határozatlan, de mégis letagadhatatlan élményeid; elmosódottan elvonulnak a látóhatárod homályában lelki valóságok, - magad is megdöbbensz tőlük, furcsállod és szégyelled bevallani. De lásd: mégiscsak úgy áll a dolog, hogy nem teljes sötétséggel elzárt világ a számodra az, amelyben mi élünk! Nem olyan teljesen kizárt lehetetlenség, hogy kibontakozzék előtted is az égi napfény, s minden, amit az megvilágít!

Valld be! Valamit már látsz! Ne vállald a tagadó szerepét azért, mert az határozottabb, tekintélyesebb, mint a félig már hívőé sok bizonytalanságával, különösségével! Hajolj meg az igazság előtt, és ismerd el: nyitva előtted a megbizonyosodás útja, és rajta vagy!

*

Ahol elérte Jézus a hitnek ezt a felébredését páciensében, ott nem késik már a gyógyulás. A hívő vakot újra érinti keze, - és az feltekint, "megépül, és világosan lát mindent".

Csak egészen röviden hadd emeljünk ki két dolgot magának a gyógyulásnak a tényéből. Az egyik az, hogy ennek a gyógyulásnak nem kell egyszerinek és azonnal teljesnek lennie. Ennél a vaknál is fokozatos volt. Senkinek nem volt joga türelmetlenül beleavatkozni és elítélni őt azért, mert az első feltekintéskor hiányos és zavaros volt a látása. Nem ítélünk el mi sem, testvérünknek tartunk és örömmel üdvözlünk, - ha nem mindent úgy látsz is, mint mi, és sok mindent egyáltalán nem látsz még, amiben veled együtt szeretnénk gyönyörködni! Csak valamelyes sugara Isten gazdag színpompájának hadd hatoljon bele a lelkedbe, és mi tudjuk, hogy az övé vagy. Ő kezébe vett és véghez viszi gyógyulásodat, ha egyszer elkezdette. Reménységgel és bizalommal veszünk hát körül: eloszlik majd rólad az a homály is, amellyel még küzd a szemed.

A másik megjegyzendő dolog azonban az, hogy legyen bár a gyógyulás akármily türelmet igénylő, fokozatos és lassú, el kell érnie a beteljesedését. A vak "megépült és látott - világosan mindent." Kevesebbel nem is érhetjük be. Sejtelmek helyett nekünk bizonyosság kell. A félhomályon át a napfényes világosságra kívánkozunk. Áldott legyen hát a vakoknak Orvosa, hogy ezt kínálja nekünk, és véghez is viszi bennünk. Emeld fel hát szemedet az Ő parancsára! Tekints és láss! Elmúlt az éjszaka, Isten immár felragyog neked is a Krisztusban. "Életnek világosságában" járhatsz!

***

Gyulai Pál u. 1929.(1919?) szept. 21.

"Az ember Fiának sokat kell szenvednie."
Márk 8,31.

Felületes olvasásra is meg kell, hogy ragadjon mindenkit Jézus élete, különösen annak utolsó szakasza történetében az a biztonság, amellyel egyenesen, ingadozások nélkül a Golgota felé halad. Mintha valami láthatatlan Kéz tartaná fogva és vezetné, elzárva előle minden kitérést jobbra és balra. Van Jézus szenvedéseiben valami hatalmas aktivitás, - Ő önként veti alá magát a bekövetkezendőknek, - az Ő halála a legnagyobb tett. De másfelől úgy áll előttünk, amint járja a fájdalmak ez útját, mint a passzivitás megtestesülése. Mint valami elháríthatatlan, útjaállhatatlan fergeteg, úgy sodorja őt magával az események torlódása. Ő áldozat is, éppúgy, mint hős. "Alázatos volt és száját nem nyitotta meg, mint a bárány, mely mészárszékre vitetik."

Így érezte Ő maga is. Úgy nézett elébe a reásötétlő halálnak, mint ami minden gyötrelmével egyetemben végzetszerűen elkerülhetetlen, és azért szelíd, néma odaadással elviselendő. Amikor elő akarja készíteni tanítványait a rémes napokra, amiket Jeruzsálemben át kell majd élniük, nem csak egyszerűen jelzi: az ember Fia sokat fog szenvedni, - hanem reáveti küszöbön levő szenvedéseire éppen ennek az elháríthatatlanságnak a fényét: "Az ember Fiának sokat kell szenvednie."

Mennek fel Jeruzsálembe. Elől a Mester, valami titokzatos, mély elgondolkozásba merülve. Ha szól, a szava rettenetes dolgokat sejtet, az arcán félelmes árnyak futnak át. Utána a tanítványok tétován, bódultan, nem tudva, mit jelentsen ez. De végig kíséri őket egész útjukon Jézusnak ez a szava: "kell". Nem lehet máshova menni, biztosabb, csendesebb, barátságosabb helyre. Az ellenség torkába, a gyűlölet tűzfészkébe, Jeruzsálembe kell menni. S ami ott történni fog, hát hadd jöjjön, - mert meg kell történnie.

Hatoljunk a mélyére ennek az egy szócskának: "kell!", - amit Jézus odaírt a halála fölé. Próbáljuk kissé elemezni, mi tette ilyen elháríthatatlanná ezt a véget számára. Ha elgondolkozunk felette, azt látjuk, hogy: 1. önmagára való tekintettel kényszerűség, 2. az emberiségre való tekintettel szükségesség, és 3. az Ő mennyei Atyjára való tekintettel kötelesség volt, hogy elszenvedje mindazt, amit elszenvedett. Mind a három szempontot fel kell ölelnünk, ha a maga egészében akarjuk látni Jézus halálának kikerülhetetlenségét.

Az Ember Fiának sokat kell szenvednie, - már önmagára való tekintettel is. Nem hatolunk a dolgok mélyére ezzel a megállapítással, és nagyon elégtelen képet alkotnánk Jézusról magunknak, ha itt elakadnánk vizsgálódásunkkal. De nem is hagyhatjuk el azért a dolognak ezt az oldalát, mert e nélkül is szegényebbé válna Jézus képe, mint amilyen.

Jól tudjuk, hogy vannak erkölcsi lehetetlenségek is csakúgy, mint természetiek. Éppoly elképzelhetetlen számunkra pl. hogy valamelyik ismerősünk sikkasztott vagy csalt, mint ahogy hitetlenül csóválnánk a fejünket, ha valaki azt mesélné, hogy felfelé látta folyni a vizet a hegyi patakban. Amilyen kényszerűség rejlik a természeti törvényekben, nem kevésbé magában hordja változhatatlansága törvényeit egy kialakult tiszta jellem. S ő maga is tudatában van ennek a meghatározottságának, mondhatnánk: megkötöttségének. Megvannak az elvei, amelyekre szíve mélyén felesküdött; megvannak az eszményei, melyeknek eljegyezte az életét szent fogadással. Egyszerűen lehetetlenség cserben hagynia ezeket. Ha megtenné, roncsokra hullana szét a becsülete, az önbecsülése, - és ez egy egészséges lelkű ember számára annyi, mintha a létből törölné ki önkezével a nevét. Sőt, még több az öngyilkosságnál, mert élni, továbbélni nem kell okvetlenül, az élet hossza nem számít, de a minősége számít, tehát hűnek, tisztának lenni kell, minden áron.

Ilyen kényszerűség volt Jézus számára a kereszthalál. Önmagára, a becsületére való tekintettel. Vagy hogy a saját szavát használjuk: a "dicsősége" forgott kockán. Képzeljük csak magunk elé helyzetét. Ő fellépett az Isten országának üzeneteivel; hirdette azt a megbocsátást és szabadságot, ami Isten minden gyermekére vár, ha megtér az Atyához. És egymásután el is vezette őket az istenfiúságnak e megújhodott boldog életére. Egyszerre aztán kitűnt, hogy ez magában véve felséges egy munka, de kínos ellentétben áll az uralkodó vallásos szellemmel, annak egész rendszerével és szervezett intézményeivel. Hát Ő mellőzi, mint felesleges, káros megterheltetést, mindazt a sok szabályt és szertartást, amit a nép tisztes vezetői pedig az üdv egyedüli útjaként tanítottak? Hiszen akkor megrendül az egész hagyományos vallásosság épülete, és vele együtt ingadozik, mintha földrengés rázná, az egész nagytanács, törvénytudó testület és papság hatalmi helyzete? Az ellentét nem volt áthidalható: mennél jobban terjedt Jézus hatása és szaporodtak hívei, akik az Ő vezetése alatt megtalálták az Atyával való gyermeki közösséget, annál elszántabban kialakult a befolyásos körökben az elhatározás, hogy ezt a veszedelmes fiatal tanítót valahogy el kell hallgattatni, hogy megmentessék az ősi törvény tisztelete, és persze az önmaguk hatalma a nép fölött. A háló már ki volt feszítve Jézus számára. Tudta, hogy nem sokáig prédikálhat már, és nem gyűjtheti tovább is maga köré a lelkes követőket. Mit tegyen hát?

Kíséreljük meg elgondolni egy percre a lehetetlent, - ha nem követünk el vele sérelmet Őellene, - hogy Jézus visszarettent volna a reáváró veszedelemtől. Mi történt volna, ha az elibe tűnő vésztörvényszék, fegyveres katonák, hóhérok képe megfélemlítette volna? Ha például kereste volna a közeledést valamilyen "okos" kompromisszum formájában az ellentétes szellemmel, a törvényeskedővel, hogy elhárítsa maga felől a végzetet? Megmondotta Ő maga. Aki az új bort régi tömlőkbe tölti, az a régi tömlőket is tönkre teszi, a bort is elveszti, mert megrepesztve a tömlőket az el fog folyni a porban. Ellaposodott volna, erejét vesztette volna az egész mozgalom, amit működése támasztott. Ugyanazt érte volna el, mintha abbahagyta volna munkáját, és a tornyosuló zivatar elől elvonult volna csendes, magányos életet élni valahol. A felkavart hullámok lassanként elültek volna. Néhány évig még emlegette volna nevét a tömeg, majd még egy-két emberöltőn át azok, akik legközelebb álltak hozzá. De nem az imádatteljes hódolat hangján. Szánakozás, és hovatovább csendes, megvető bírálat szállt volna a nevére. Hiszen kiábrándultak belőle! Aminek mutatkozott eleinte, működése csodás tavaszán, az nem tudott megmaradni mindvégig!

Elég csak egy pillanatra is beletekinteni ebbe a lehetőségbe, hogy azonnal teljes lehetetlenségként álljon előttünk. Nem lehetett meghátrálni! Egészen kizárt dolog volt mást választani, mint a szemrebbenés nélkül való, nyílegyenes továbbhaladást. Jézus nem alkudhatott. Amit mindig hirdetett, hogy Isten az Ő országának nagy megújhodására, gyökeres változásra szólítja népét, azt továbbra is állni kellett, ha még oly ellenséges szándékkal sietne is a régi, megkövesedett világ megvédeni uralmát. És ha ez azt jelentette, hogy az összeesküdött hatalmasságok le fognak csapni őreá, és kimondhatatlan szenvedésbe, sőt a halálba fogják dönteni, - nos hát akkor ennek meg kell lennie. Más választás nincs.

Mi lett az eredmény? Ma a Jézus nevére az ég minden táján milliók százai hajtanak főt és térdet. Fejedelmi fénnyel ragyog alakja az évszázadok fölött, utolérhetetlen magasságban. Ő "megdicsőíttetett", mert "engedelmes volt mindhalálig" annak az eszménynek, amelyért élt.

Nem a férfiatlan, szenvelgő gyengeség megtestesítője volt Ő, mint ahogy sokan gondolják. Még abban a passzív kénytelenségben sem, mellyel engedte magát a kereszthalál felé vitetni az eseményektől. A hősök megkötöttsége tette Őt néma áldozattá. Azok közé tartozott Ő is, akik annyira eggyé lettek egy gondolattal, hogy aki azt a gondolatot el akarja nyomni, őket magukat kell, hogy megölje, mert számukra nincs külön élet az ő életük igazságától. Közéjük tartozott? Nem jól mondtuk: Ő volt a vezérük. Akik előtte jártak, mint az a próféta, akinek szenvednie kellett, mert amikor megpróbált elhallgatni, "csontjába rekesztett tűzként" kényszerítette szólni az igazság, - az Ő előfutárai voltak. S akik utána jöttek, mint az a reformátor, akinek jóbarát tanácsa, ellenség vesztegetése, hatalmak rémítése ellenére szintén szembe kellett szállnia minden vésszel és zivatarral, mert "ott állt és nem tehetett másként", - az Ő tanítványai voltak.

Hadd hallja meg ezt az üzenetet az ifjú nemzedék! Férfiak akartok lenni, akiknek életében törhetetlen vasgerinccé lett valamely nagy elv vagy szent igazság? Hősök akartok lenni, akiknek az útja nem alkudozások kanyargásain vezet, hanem nyílegyenesen az eszmény szolgálatában előre úgy, hogy nincs menekvés se jobbra, se balra? Oda akarjátok állítani az életeteket egy nagy Kell! varázshatalma alá, hogy annak kizendülő szava tiszteletet parancsoljon irántatok?

Előttetek megy a Mester. Neki "sokat kellett" szenvednie. Szegődjetek a nyomába!

De hatoljunk mélyebbre, mert bizonyos, hogy nem az önmaga iránti tekintet volt a fő szempont Jézus lelkében, amikor halálának kikerülhetetlenségét szemlélte. Ő a maga dicsőségét csak abban kereste, hogy mivé válhat Ő az emberiség számára, milyen szerepet tölthet be a világnak kielégítésre váró nagy szükségei közepette. És éppen ebből a szempontból is, az emberiségre való tekintettel - úgy látta, hogy "az ember Fiának sokat kell szenvednie". Amint előtte felmagaslott a kereszt mindazzal egyetemben, ami vele járt, Őt az a meggyőződés töltötte el, hogy arra szükség van, e nélkül az emberek nem fognak hozzájutni ahhoz az áldáshoz, amit szét akart árasztani rájuk.

Szerette Ő az embereket, és ennek a szeretetnek fényét, melegét akarta belevinni az életükbe. Szeretetre volt szükségük mindannyiuknak. Hiszen olyanok voltak mind, mint a sápadt pincenövény, amit sohasem ért a napfény, vagy a szárazságverte virág, ami elfonnyad az esőcsepp utáni epedésében. Ami a növény életének a napsugár, meg az áldó eső, az az emberi lélek számára a szeretet: életének az eleme. Vedd körül szeretettel és kivirágzik, pompázik, boldog lesz. Vond meg tőle a szeretetet, taszítsd önző, számító, hideg lények közé, akiknél nem talál megértést és érdeklődést, akiknek végeredményben mindegy, hogy mi lesz ővele, amíg nekik nincs káruk abból, - és meglátod, napról napra, mint zárja be önmagába már nyílásnak indult szirmait; fonnyadozik, senyved, és szomorú torzképe lesz csak annak, amivé lehetett volna. Ezerféle az emberek panasza, pedig csak egy a bajuk: szeretet után sóvárognak. Maguk sem vallják be, nem is tudják, hogy így van, pedig ha egyszer karjaira emelné az életüket valami nagy szeretet, mint fáradt gyermekeket, és azt mondaná és éreztetné velük: "az enyéim vagytok és én a tiétek", úgy elhallgatna minden panaszuk, olyan játszva elviselhetővé lenne minden bajuk.

Ezt akarta Jézus nyújtani. Megtestesült örömüzenet akart lenni minden e világra születő emberhez: "Testvér, az én Atyám téged is szeret". Minden szavával és tettével ennek a hírnek a sugarait akarta szétlövellni bizalmatlanná lett, összezsugorodott emberszívekbe.

De kitűnt, hogy szeretni ebben a mi embervilágunkban nem könnyű, nem olcsó dolog. Annyi szeretetlenség járt már az előtt, aki elindul szeretni, és annyi minden el van már rontva, amit a szeretetnek jóvá kell tenni. S amíg jóváteszi, addig sok mindent el kell tűrnie. A szeretetnek a jövő érdekében el kell bírnia a jelent; képesnek kell lennie arra, hogy bízva várjon hatalmának érvényesülésére, még ha sokáig semmi bíztató visszhang sem jön, sőt ellenkezőleg: elutasításra talál. Jézus szembe találta magát, amikor az egész emberiséget szeretni akarta, az egész emberiség romlásával, elzárkózottságával, eltorzulásával, - amit éppen az okozott, hogy addig egymás szeretetlenségének a mérges légkörében éltek. Ebbe a mérges légkörbe le kellett szállnia annak, aki onnan ki akarta emelni az embert, és ami kárt az okozott az emberben, azt türelmesen el kellett viselnie. Ha Ő meg akarta ajándékozni az embert mentő szíve gazdagságával, el kellett előbb fogadnia cserébe az emberi szívnek nyomorult gyűlöletét. Ha meg akarta valósítani az Isten szeretetének országát, engednie kellett: előbb hadd tombolja ki magát őrajta az emberben megtelepedett Sátán hatalma. Szeretete nem érhetett célt a kereszt nélkül. Neki "sokat kellett szenvednie."

Ismét - csak egy percre, csak az ellentét kedvéért, - képzeljük el: mi történt volna, ha Jézus meghátrál a szenvedés elől? Mi lett volna, ha sokallja az árt, amibe az emberiség szeretése kerül, és látva a rettenetes fogadtatást, amellyel szíve kiáradását viszonozni akarja az ember, hátat fordított volna neki? Milyen volna a világ ma, ha Jézus nem tartotta volna érdemesnek az embert arra, hogy szenvedjen miatta és meghaljon érette? Röviden megmondhatjuk: akkor ma nem volna Evangéliumunk. Nem volna senkink, akinek a szívén keresztül bizonyosságot szerezhetnénk arról, hogy mennyei Atyánk van. Nem volna számunkra vigasztalás, bátorítás, megbocsátás, reménység. A szeretetlen világ sivár börtönébe volnánk bezárva, és nem tudnánk, hogy kitől várhatnánk szabadítást.

Ez volt az éppen, amibe Jézus nem tudott belenyugodni. Ebből a rabságból akarta az Ő szíve kivezetni az embert az isteni szeretet tágas, verőfényes világába. És ha sokba került is a kiszabadítás, nem riadt vissza a "váltságdíjtól". Nem számlálgatta, hogy tőle mennyi áldozatot kíván a cél. Csak azt mérlegelte, hogy milyen üdvösség lesz az embereknek az Isten szeretetének uralma alá jutni. Nem tudott Ő lemondani arról, hogy ez valóra váljon. Akármilyen áldozat árán is, valakinek egyszer szeretni kell az embereket, szeretni őket úgy, amint vannak, szeretni őket mindaddig, míg le nem foszlik róluk sok boldogtalanságuk és bűnük. Valakinek ezt a szolgálatot egyszer le kell rónia a világ életében, hogy a lángoló szíve utat mutasson a többieknek az Atyához. És Jézus nem hárította másokra, utána jövőkre ezt a feladatot; nem választotta a tanácsadó, a célkitűző, az útmutató kényelmes szerepét ezzel a kiáltó szükséglettel szemben, hanem maga vetette bele magát a szolgálat mélységeibe. Várt reá kín és megaláztatás? Az velejárt az elvállalt szereppel! Fenyegette Őt az elvakult, gyűlölködő szenvedély? Az mind hozzátartozott hivatásához! Lesújtott reá az erőszakos halál? Ez volt a kialkudott, eleve tudomásul vett ára szeretete győzelmes sikerének. Ezt nem lehetett kikerülni. Ez szükséges volt. "Az ember Fiának sokat kellett szenvednie".

Oh, hogy tudnánk elkapni egy-egy szikrát a szeretetnek ebből a lobogó örök tüzéből, s tudnánk lángra gyújtani rajta a magunk szívét! Mennyi fagy van még a világban! Hogy elkél a legkisebb melegség, amit bele tudunk árasztani! És milyen sivár, sötét még annyiaknak az élete! Hogy várják a szeretet sugarát, hogy fény derüljön rájuk! Valakinek el kell mennie hozzájuk, hogy egyszer testvért lássanak és érezzenek! Valakinek el kell kezdeni szeretni őket, hogy felocsúdjanak dermedtségükből, és emberekké legyenek már egyszer ők is a szó boldogabb és dicsőbb értelmében! Oh, nem könnyű, nagy ára van. Fáj szeretni az embereket, a szívünk vérébe kerül sokszor. Nem érdemlik meg, nem viszonozzák, nem jutalmazzák. Keresztet vesz fel az, aki komolyan szeretni kezdi őket. És mégis meg kell lenni. A kereszt árán is. Ez hozzátartozik. Ez szükséges. Ez nem meglepetés, és nem kiábrándító, - ez magától értődő, amióta Jézusnak az életébe került szeretete műve. Ha neki sokat kellett szenvednie, nagyobb-e a tanítvány az ő Mesterénél, hogy kedvezőbb feltételek mellett akarjon részt venni munkájában?

De még mindig nem jutottunk a dolog legmélyére. Csodáltuk Jézust, a hőst, akinek önmagára való tekintettel kényszerűség volt szembe haladni a legrettenetesebb sorssal is. És csatlakoztunk hozzá azzal a forró elhatározással, hogy követjük Őt a becsületnek ezen az áldozatos útján. A pitvar előcsarnokában jártunk vele. - Azután beléptünk az Ő nagy emberszeretetének szentélyébe, s átéreztük, hogy a szükségesség milyen láncaival vonta Őt a kereszt felé az a vágya, hogy megáldja az Isten Országával a vergődő, megnyomorított emberiséget. És részt kértünk az Ő szeretetéből, hogy hadd töltsük be mi is a magunk mértéke szerint, "ami az Ő szenvedéseinek híja". - De van még egy legbensőbb rejtek is, amibe be kell tekintenünk, ha meg akarjuk érteni, miért "kellett az ember Fiának sokat szenvednie". Ez azonban már a szentek szentje, ahová rajta kívül senki sem léphet be. Ott magára marad Ő, megdöbbentő, egyedülálló fenségben, és mi csak áhítatos, sejtő pillantásokkal követhetjük, amint bemegy a kárpit mögé, - az Isten színe elé.

Mindenekfelett ebből a harmadik szempontból tárult fel előtte halálának kikerülhetetlensége. Isten iránti kötelességből, mivel Ő kívánta tőle, - "kellett az ember Fiának sokat szenvednie."

Ki tudná feltárni azoknak a szent óráknak a titkait, amelyekben Jézus az Atyával való társalkodásában meghallotta és átvette ezt az isteni megbízatást? Ki tudna utána járni csak képzeletben is annak, hogy milyen lelki élmények rejlenek e mögött az ilyen nyilatkozat mögött: "Azt a parancsolatot vettem az én Atyámtól, hogy letegyem az én életemet"? Kezdve zsenge ifjúkorától, amikor megtanulta az Ószövetség könyveiben elmerülve s kijelentéseiken elgondolkozva "azokkal foglalkozni, amelyek az Ő Atyjának dolgai", a negyven napi pusztai csendességen át, amikor véglegesen tisztáznia kellett, hogy milyen pályát is jelöl ki neki a mennyei szózat, mely az imént hangzott el: "...az én szerelmes fiam, akiben kedvemet lelem", - el egészen a galileai hegyormokon töltött magányos imádságos éjszakákig, amikor mindennapi útja számára lépésről lépésre irányítást kért az Ő Atyjától, - sőt el egészen a Gecsemáné vérverejtékes, elhagyatott tusájáig, ahol még egyszer, utoljára meg akarta tudni, hogy csakugyan, biztosan, félreérthetetlenül az-e az Atya akarata, hogy a keserű poharat kiürítse, - egész életén át valami, előttünk megfoghatatlan hang hallatszott feléje onnan felülről, az Örökkévalótól, s ez a hang Őt a szenvedésre, a halálra küldte. Mi nem vagyunk beavatva a Fiúnak párbeszédeibe az Ő Atyjával. Mi csak azt látjuk, hogy mit tett, és azt tudjuk, hogy "mindig azt cselekedte, ami az Ő Atyja előtt kedves volt", - ebből tudjuk, hogy az Atya kívánta tőle, az Atya parancsolta neki a kereszt sorsát.

Azt a keresztet nem az események véletlen játéka állította oda a Golgota ormára. Nem a bűnös emberi akarat műve az csak, amely esetleg másképpen is akarhatott volna. Nem a Júdás árulásától, nem Kajafás galádságától, és nem Pilátus nyegleségétől függött az, hogy Jézus élete beletorkolljon-e a nagypénteki tragédiába, vagy ne. Itt a földi esetlegességek fölött, - nem jól mondtuk: a földi esetlegességeken át - egy magasabb akarat rendje érvényesült. Ha a történet szereplői - tegyük fel a lehetetlent - ezerszer megszöktek volna is szerepük elől, lényegében véve a történet mégis megtörtént volna: "az ember Fiának - mindenképpen - sokat kellett volna szenvednie." Azt a keresztet örök gondolatként szívében hordozta Isten, akinek gondolatai szerint bonyolódnak és kifejlődnek itt a földön az események. S ezért annak a keresztnek, amikor eljött az ideje, fel kellett állíttatnia.

Ne járjunk most utána annak a kérdésnek, hogy vajon mennyire volt ez az isteni akarat Jézus előtt teljes indokoltságában és összefüggésében világosan végiggondolt, vagy mennyiben volt számára is titkokba burkolt, ha kétségtelenül megérzett és átélt bizonyosság is. Úgysem mérhetjük mi fel a magunk lelki életének mértékével azt, ami Jézusban lakozott. Állapítsuk csak meg a tényt, hogy Ő maga is úgy ismerte fel szenvedéseit és halálát, mint az örökkévalóságból ide, a múló világ eseményeibe beleparancsolt valamit, aminek éppen azért elkerülhetetlenül be kell következnie. És azután adjunk hálát Istennek azért, hogy előttünk mindenesetre már világos, sok mindenben, az a magasabb logika, mely a kereszt tényében ellenállhatatlanul kifejezésre tört.

Elakad ugyan a dadogó emberi nyelv, ha erről akar szólni, de mégis, amit tudunk, s ahogy tudjuk, vessük annak világát a Jézus útjára. - Isten kívánta tehát tőle az áldozatot. Istennek magának a dicsősége követelte meg, - nem csak Jézusnak egyéni jelleme, nem is csak az emberi boldogság érdeke, - hogy Jézus vissza ne riadjon a reá váró végtől. Annak a keresztnek az elve öröktől fogva ott élt az Isten szíve közepében, és abban bírta egyensúlyát, összhangját, rendjét, az erkölcsi mindenség. A Bárány, ki "a világ bűneit elhordozza", ugyanaz, mint aki "megöletett a világ fundamentumának felvettetése előtt." Ebben sarkallott az Isten világot teremtő és célra vezető dicsősége, hogy Ő a szentséges szeretetnek áldozatos tűrése által akarta öröktől fogva kivívni a diadalt a bűn felett, - nem az által, hogy erőnek hatalmával megelőzi a bűn belépését a mindenségbe, sem nem az által, hogy pusztító ítélettel zúzza szét megromlott alkotását, hanem - a kereszt által.

Ennek az örökkévalóság titkaiból bele kellett világlania a földi nyilvánvalóságok közé, mert amíg ezt nem látták meg az emberek, addig az Örökkévaló a legkínosabb rejtély volt éppen a legjobbjaik számára. És most utólag is: próbáljuk csak meg kitörölni a világból a Krisztus keresztjét mindazzal a világossággal együtt, ami róla szerteárad, - és mi marad hátra? Marad egy világ, mely Isten teremtettsége akarna lenni, de vajmi kevés dicsőségét tükrözi vissza Teremtőjének. A szenvedés, és ami még borzalmasabb: a bűn valósága sötét gyászkárpittal borítja a teremtettséget, és alig tud azon keresztül törni valami az Isten tökéletességéből. Hogy nézzük ezt a világot? Úgy, minthogyha magára hagyta volna Isten, mint valami kisiklott vonatot, és most közönyös távolságból nézi, hogyan rohan alá a romlás lejtőjén? Hogyan lehet akkor szerető Isten, ha így leveszi kezét teremtettségéről? Vagy nem így áll a dolog, hanem van még reménység az egyén s az egész világ számára, mert Isten közel van, és megváltásunkra kész? De hogyan lehet akkor szent Isten, akinek semmi köze, sem érintkezése nem lehet a bűnnel és tökéletlennel?

Homály és sötétség mindenfelé. De állítsd bele minden kérdések közepébe a Megfeszített Krisztust, és akkor fény derül. Nem látsz ugyan bele Istennek minden titkába még, nem is fogsz soha, de eleget látsz ahhoz, hogy az Ő atyai mivolta felragyogjon előtted fényes dicsőségben. Megérted, hogy Isten közel van hozzánk, bűnösökhöz, - betölti ezt az egész világot, és szeretetével itt munkálkodik a megmentésünkön, a megújhodásunkon. Nézz fel a keresztre, és látod: mint fájnak a fájdalmaink neki, és mint viseli a mi terheink súlyát! Kell ennél hatalmasabb bizonysága a Szeretetnek, mely soha el nem hagy? És ugyanakkor, ugyanazokban a sebekben van kihirdetve ég és föld előtt a legszigorúbb ítélet is, amivel csak Isten a bűnt sújthatja és irthatja. Semmiféle világítélettel nem manifesztálhatta volna megsemmisítőbb hatalommal azt az ellentétet, mely az Ő szentsége és a bűn között tátong, mint a golgotai szenvedés által.

E nyomorult, vergődő világ felett van tehát dicsőséges Atya az örökkévalóságban. A szentséges szeretet nem önmagában ellentmondó semmis értelmetlenség, hanem a legnagyobb Valóság; világot teremtő, fenntartó és kormányzó hatalmasság. Isten öröktől fogva fájdalmat vállalt, amikor egy bűnbe, romlásba is süllyedhető világot teremtett, és viseli is e fájdalmat, amióta a sötét lehetőség valóra vált. És ugyancsak e fájdalmával, mint égő tűzzel emészti meg e világban a bűnnek rontó erejét, hogy közeledjék az új ég és új föld, melyben tökéletesen meglesz az Ő akarata.

Ami ebben a világban istenellenes volt és lesz, ami megbontja a mindenség harmóniáját, azt kiegyensúlyozza a kereszt szenvedése. Mint valami mély örvény, úgy tátong előttünk e szenvedés sebe a mindenségen, hogy magába szívja a világ minden baját és bűnét, elnyelje titkos mélységeiben s örökre eltemesse, legyőzze, megsemmisítse. Ez öröktől fogva hozzátartozott az Isten gondolataihoz.

Kicsoda tárhatta volna fel az Istennek ezt a dicsőségét előttünk? Csak Az, aki maga olyan egyedülálló közösségben és ismeretségben volt az Örökkévalóval, - Jézus. Tőle kívánta az Atya ezt a szolgálatot. Ő érezte a lelke mögött úgy feszülni az örökkévalóság rejtett hatalmait, hogy odavethette magát eléjük áldozatul, hadd lépjenek be testén, mint eleven hídon át, a történelem világába. Ez az Ő küldetése volt. Legyen tehát meg. "Dicsőítsd meg magadat a te Fiadban". Ennek az imádságnak a tüzében el kellett égnie életének, mint ahogy a szénpálca elemészti magát, hogy rajta vakító fénnyé gyulladjon a rejtve keringő titkos áram. "Az ember Fiának sokat kellett szenvednie.

Csak Ő tehette meg, aki az örökkévalóságból jött, s aki azért fel tudta fogni az onnan hangzó csodás üzenetet, hogy lefordítsa azt a mi nyelvünkre. A Szentek Szentjében forgolódik Ő itt, amint világellentéteket kiengesztelő szenvedéseivel Atyja dicsőségét szolgálja, - nincs égen sem földön, ki részt kérhetne ez egészen egyedülálló főpapi szolgálatból. Mi csak utána nézünk ámuló tekintettel, elfogódott szívvel, míg egyszercsak meghasad a kárpit tetőtől mind tövéig, előttünk is megnyílik az imádat útja a Dicsőség színe elé, s akkor felzeng a hálaének szívünkből Annak magasztalására, aki által lett nekünk ez a kegyelem.

*

De akár akkor, amikor még gyenge, bukdácsoló léptekkel megoszthattuk útját, akár itt, ahol már elmaradtunk az Ő megközelíthetetlen egyedülvalósága mögött, - nincs-e mindig ugyanazzal a csodálatos hatással reánk? Amint kizendül az Ő életéből a nagy "Kell!", nem támad-e annak visszhangja mibennünk is? Látva Őt, amint engedelmes készséggel veti alá magát élete törvényének, a reá háruló kényszerűségnek, szükségességnek, kötelességnek, nem tör-e fel a mi életünk mélyéről is a magunk kategorikus imperativusza? Az által, hogy olyan rendületlen megjárta az Ő nehéz útját, nem nyert-e hatalmat felettünk, mellyel a nyomdokaiba parancsol bennünket? Akkor Ő nem térhetett ki a kereszt elől. Most mi nem térhetünk ki Őelőle!

***

Kálvin tér 1930. febr. 9.

"Aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én
nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad,
nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott."
Márk 9, 37.

Sokszor rámutattak már arra és kiemelték, mint az evangéliumi elbeszélések megbízhatóságának hiteles pecsétjét, hogy bennük azok az apostolok, akiknek tudósításait megőrzik, elfogulatlan, sokszor kíméletlen őszinteséggel vannak megrajzolva. Árnyoldalaik is hűségesen fel vannak tüntetve. Nemcsak úgy ismerjük meg őket, mint akik példaadóink a Jézus követésében, és nemcsak tükörként szerepelnek, amelyből az Ő dicsőségének visszavert fénye sugárzik felénk. Éppúgy képviselői azoknak az akadályoknak is, amelyekkel Jézusnak harcot, sokszor nagyon hosszadalmas, türelmes, és meddőnek látszó harcot kellett vívnia az emberi lélekben.

Most is azon kapjuk rajta őket, hogy ellentétbe kerültek Mesterükkel, s Ő is kénytelen szembehelyezkedni velük. Az imént tértek vissza vándorlásaikról Kapernaumba. Alighogy megtelepedtek a házban, amely pihenőt nyújtott az út fáradalmai után, lecsap rájuk Jézus kérdése: "mi felett vetekedtetek egymással az úton?" És rögtön kitűnik, hogy milyen komoly oka volt erre a számonkérésre. Mert amint elhangzik a kérdés, s amint sorra járja egyiket a másik után a kérdezőnek tekintete - telve bizonyára szánakozó mosollyal és szomorú szemrehányással -, a felelet csak mély hallgatás. Ők lesütik szemüket, vagy zavartan néznek egymásra, de nem akad egy sem, aki megszólalna. A rossz lelkiismeret hallgatása bénítja a nyelvüket. Mert minden magyarázgatás és feddőzés nélkül elég volt az a kérdés és az a tekintet, hogy leleplezze őket önmaguk előtt. Máris szégyellik magukat. És mentegetőzés, szépítgetés nélküli hallgatásukkal hangos bűnvallást tesznek róla, hogy mennyire fáj most nekik az, amin rajtakapta őket Jézus, és rajtakapták ők is magukat. Útközben, az Ő háta mögött, az elsőbbségük kérdése felett vitatkoztak egymással.

Napfényre kerültek lelkükben annak a bajnak a csírái, amely azóta olyan dús tenyészetben burjánzott el a keresztyénség kertjében: az egymás felett való uralkodás vágyának az ösztönei. Lehetett volna szépíteni a dolgot. Hiszen nem gonosz hatalomért versengtek egymással. Arról volt szó, hogy a Jézus követésében kit illet meg az elsőbbség; ki az közülük, aki jobban megértette Őt, és hívebben, hitelesebben képviselheti Őt; ki a legilletékesebb arra, hogy az Ő nevében szólhasson és rendelkezhessék a többiek felett is? De éppen ez az, amivel Jézus szembeszáll. Ezt az egész egymás fölé törtetést, még ha az Ő nevében megy is, mély szakadék választja el Őtőle. És azóta is változatlanul így áll a dolog. Megragadóan szép köntösbe tud öltözködni az elsőbbségért való vetélkedés. Megvan annak a lelket lenyűgöző nagyszerűsége, poézise és áhítata, amikor valaki azt vallja, és vele együtt milliók is azt vallják, hogy ő a keresztyének között a legelső, a Krisztus képviselője a földön, helytartója az egész keresztyénségnek az élén. Bele tudjuk élni magunkat jól azoknak a hangulatába, akik ennek az elvnek az alapján rendezték be egyházukat, és élik egész vallási életüket. Távol legyen tőlünk, hogy ócsárló szidalommal illessük azt, ami nekik szent meggyőződésük. Csak azt az egyet mondjuk róla, hogy ez az egész gondolkozásmód valami gyökeresen más, mint amit az evangéliumokban Jézusnál magánál találunk. Ő ezzel éles ellentétben áll.

Kinek van joga Őt képviselni - ez a kérdés. Nos, a ház nyitott ajtaján át meglát az utcán egy játszadozó gyermeket; talán rongyosat, piszkosat, neveletlent nem tudhatjuk -, de csillogó szemű, mosolygó nézésű gyermeket, és beszólítja: gyere csak ide, közénk! Aztán felveszi az ölébe. Az nem tudja, mi történik vele. De most nem is az a fontos. A tanítványoknak kell itt megtanulniuk valami nagyon fontosat. "Ez az én képviselőm ebben a világban. Aki ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be." És hogy ne lehessen félreértés a tekintetben, hogy a gyermekre csakugyan átruházta egész méltóságát, hozzáteszi: "Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott." Tehát ugyanúgy, amint Őneki küldetése volt ebben a világban Istennek, a világ Urának, a megfoghatatlanul hatalmasnak és dicsőségesnek a nevében és képében járni, ugyanúgy rábízza az Önmaga helyettesítését az emberek között - a gyermekre.

Márványfalú, fényárban úszó székesegyházak, világhíres festők freskóival ékes lakosztályok, bíborba és hermelinbe burkolt főpapi sereg, ünnepélyes udvari ceremóniák dísze, aranytiara és trónus, - oh, mindenki megérzi, hogy mindez valami nagyon idegen dolog ezzel az intim, egyszerű kapernaumi jelenettel szemben, amelyben Jézus maga proklamálja az Ő igazi helytartóját!

De valljuk meg mindjárt őszintén: nincs okunk mások felett ítélkeznünk. Nekünk megbecsülhetetlen előnyünk az, hogy nem vagyunk odakötözve visszavonhatatlanul a Jézus szellemétől idegen gondolatokhoz, - legyen áldott az Isten érte. De ez nem jelenti azt, hogy sokszor és messze el nem távolodunk mi is az Ő gondolataitól! Gondoljuk csak el, hogy ez a kapernaumi jelenet megismétlődnék most is közöttünk; hogy ezen a helyen megjelennék szemeink előtt Jézus, és ide is elhozna magával, talán ennek a nagyvárosnak valamelyik kültelki utcájából egy gyermeket, és újra kijelentené, hogy közöttünk az képviseli Őt, és Ő azt a szolgálatot tekinti neki teljesített szolgálatnak, amit azzal a gyermekkel szemben teljesítünk... Milyen megzavarodás hullámzana végig a sorainkon! Minket is megbolygatnának ezek a gondolatok megszokott, önelégült nyugalmunkban. Nekünk is szükségünk van arra, hogy vissza-visszatérjünk az Evangéliumok eredeti, tiszta levegőjébe, és megfürdessük benne romlások csíráival teleszívódott lelkünket.

Álljunk hát oda a gyermek elé, és nézzük meg: hogyan lehet kicsinységében is Krisztusnak, és Őbenne az Örökkévaló Istennek a helytartója számunkra.

*

Az első szembeszökő vonás a gyermekben a gyöngeség, a magával tehetetlenség, a mások készségére való ráutaltság. Éppen ezért ütközik meg a mi gondolkozásunk a Jézus szavain. Hogyan képviselhetné az erőtlen gyermek azt az isteni hatalmat, mely teremtő akaratából világokat hajított ki a lét pályáira, és karjaival mindenségeket tart egyensúlyban? De ha ez nekünk nem fér is a fejünkbe, mégis kétségtelen, hogy ez Jézusnak a gondolata! Nem huny Ő szemet a gyermeknek erőinek fogyatékossága felett, amikor helytartójává magasztalja fel, hanem éppen azt domborítja ki. Úgy rajzolja elénk a képét, mint befogadtatásért bezörgető hajléktalan árvát. Milyen nyomorult, vihartól sodort porszem a gyermek, ha nincs otthona, mely ráborítsa oltalmazó szárnyait! Oh, ha zárva marad az ajtó, amely előtt fáradtan, dideregve, éhesen megáll! Mi lesz vele, ha nem "fogadják be"? A gyermeknek nem áll rendelkezésére semmilyen hatalom, amellyel kikényszeríthetné kívánságainak beteljesedését. Csak azzal indul támadásra az emberek közönye és elzárkózása ellen, hogy bekérezkedik hozzájuk. Gyengeségének egy szál ruhája, amin átfúj a szél, az egyetlen páncélja. Árvaságának kérésre kinyújtott sovány keze az egyetlen kard, amit nekiszegez a világ szívének. Ha ez nem elég a védekezésre és a győzelemre, - egyébhez nem folyamodhat.

Megértjük már lassanként ugyebár, hogy miért nevezi ki Jézus a gyermeket a maga helytartójává? Hiszen az volt az Ő egész életének az üzenete is, hogy Isten, a mindenekkel szabados, feltétlen Úr - Szeretet; szuverenitása a szeretetnek királyi fensége. A szeretet hatalma pedig sohasem öltözik az erőszak fegyverzetébe, hanem mindig a kiszolgáltatott gyengeség köntösében jelenik meg.

Ezért van az, hogy amikor Isten megszaggatja az örök titkok kárpitját és belép az embervilágba, hogy megjelentse magát, a bethlehemi csecsemőben jelenik meg, akinek csak a jászol szalmáján lehetett puha ágyat vetni. Ezért van az, hogy az egész idő alatt, amíg közöttünk járt a Fiú, nem volt hova fejét lehajtania. Ahol hajlékot adtak neki, ott megpihenhetett, s ahol asztalt terítettek neki, ott jól lakhatott. Egész élete "szelíd és alázatos" bezörgetés volt, - csak ott volt otthon, ahol befogadták. És amikor legmagasabbra akart hágni, hogy szívének feltárt mélységeit megláthassa az egész világ, ezért választotta megdicsőülésének helyéül a keresztnek fáját. Úgy függött rajta, mint a világ bűnének tehetetlen áldozata, akivel azt cselekedhetnek ellenségei, amit akarnak, s akinek egyetlen mozdulata sincs a rázúduló bántalmak kivédésére. És ugyancsak ezért van az is, hogy azóta is, amint tovább halad az évszázadok során az Ő ügye ebben a világban, egyetlen fegyvere van csak igazában: az Ige, ez az emberi gondolkozás szerint semmit érő lelki kard. Csendesen zörget be vele mindnyájunk ajtaján. Nem erőszakoskodik, és nem kényszerít. Ha akarod, becsapod előtte az ajtót, és lerázod magadról az emlékeit, mihelyt elhallgatott az utolsó szava csengése. Mintha gyermek állna a küszöbödön, aki befogadtatást kér!

Lásd, milyen jól választott Jézus, amikor a maga képében a gyermeket állítja közénk? A gyermeket befogadni csakugyan egy és ugyanaz, mint Jézust, és Őbenne Istent befogadni. Aki pedig a gyermeket nem fogadja be, az éppenúgy és ugyanazért Isten előtt sem nyitja meg ajtaját, amikor Jézus által bezörget.

*

Van a gyermeknek még egy képesítése arra a nagy szerepre, amit Jézus reáruház. A gyermek Kezdet: arca a jövő felé van fordítva; egész lénye a holnap ígérete. Ezért is alkalmas arra, hogy az Isten képében járjon köztünk. Ez sem a mi gondolatunk. Mi Istent olyan merev befejezettségben szoktuk elgondolni, mint amilyen mozdulatlanságban meredezik felénk a múlt. Mintha rég letűnt hajdankorok kriptájában nyugvó óriási múmiaarc volna, az emlékezés kegyeletes útjain zarándokolunk hozzá, hogy megcsodáljuk és imádjuk hűvös, fenséges fölényében, amellyel az élet izgalmas forgatagát szemléli. Ezzel éppen ellentétesen az életnek az a frissen felbuzgó új forrása: a gyermek volna az Isten reprezentánsa? Kétségtelen, hogy ez Jézusnak a gondolata, és nekünk egy vonalba kell vele hajlítanunk a magunkét!

Aki befogad egy gyermeket, az a holnap szolgálatába szegődik. Meglehet, hogy az élet elpihent harcai felett merengő csendes emlékezés borongott már csak hajlékában. Meglehet, hogy csalódások és veszteségek évtizedes terhei alatt tengette már csak sorvadó életét. Meglehet, hogy régi vádak hazajáró kísértetei voltak csak lakótársai éjjel és nappal. Egyszóval: meglehet, hogy egész lelke a múltnak rabságában sínylődött. De amikor megnyitja ajtaját a gyermek előtt, megváltozik minden. A gyermekkel beköltözik újra a felszabadító jövendő. Érdekessé lesz újra a holnap, amely ma még rejtve csírázik csak a gyermek lelkében; új célok és új ígéretek népesítik be az üresen kongó hajlékot. Van megint miért fáradozni, küzdeni és reménykedni.

A gyermek a mi életünk befejezett tragédiái közepette az új kezdet. Benne jóra fordulhat az, amit a múlt elrontott. Ő az új tavasz, amely virágszőnyeggel borítja be a lezajlott csaták felszaggatott, sebhelyes színterét, és megszólaltatja a vidám pacsirtadalt ott, ahol már csak a halál némasága látszott az egyetlen kiengesztelésnek. Mi volna a mi világunk a gyermek nélkül? Képzeljük el csak egy percre a rémlátást: mi volna, ha kész felnőttek váltogatnák egymást a világ színterén? "Falanszterbeli" sivár börtönné válnék a világ, benne unott egyformaságban jönnének sorra a robotoló csoportok, hogy amikor az egyik kidől, átadja helyét a másiknak. A gyermek ment meg bennünket ettől a pokoli kárhozattól! Akármilyen életsorvasztó, egyhangúságot szétárasztó, szürke gépiességbe fullasztja is bele életünket a bűn eredendő átka, mégis, még így is, a gyermek fakaszt mindig új, csobogó forrásokat az élet sivatagában, és hozza bele új lehetőségek és változatosságok üde színeit. A gyermek érintésére oszlik szét a megkövülés átka felőlünk, hogy újra tudjunk reménykedni rossz tegnapok után jobb holnapokban.

Hát nem annak a csodának a képe-e ez, amit Jézus visz véghez rajtunk, amikor belép az életünkbe és betölti azt az Isten jelenlétével? Nem úgy ismertük-e meg Őáltala az Istent, mint aki háta mögé veti múltunknak minden bűnét és keserűségét, hogy soha többé ne említtessék, és új kezdések tiszta lapját adja a kezünkbe a mi elhibázott, bemocskolt, régi betűvetésünk helyett? Az Evangélium Istene az ígéretek Istene. Megbocsátása, mint a tenger mélysége, nyeli el a múltat. És kegyelme, mint a mesék csodaforrása buzog fel bennünk, hogy benne megfürödve naponként levessük az "óembert" - megfeledkezve arról, ami a hátunk mögött van -, és felöltsük örök ifjúságában az "újat", - nekidőlve az onnan felülről való elhivatás pályájának.

Ezért is jól intézkedett Jézus, amikor a gyermeket állította közénk a maga képében. Valóban, aki befogadja a gyermeket, a Krisztusban közelgő Isten előtt nyitotta meg szívét. S aki a gyermeknek hátat fordít, az - oh, rettenetes! - élete megújhodásának a reménységét, a Krisztusban őhozzá is elérkezett Istent zavarta el küszöbéről!

*

Ha ezek így vannak, milyen világos gyakorlati következmények folynak belőle. Azt jelenti Jézus szava nyilván, hogy akárkinek, egyénnek, egyháznak, nemzetnek egyaránt, az Istenhez való viszonya megmérhető a gyermek iránt tanúsított magatartásán.

Hogy az utolsón kezdjük: minden nemzet életében annyira van otthon Isten, amennyire az a nemzet "befogadta a gyermeket". Sokszor gondolunk manapság arra, hogy milyen kitagadottá, hontalanná vált az Isten abban a hatalmas országban, amely Európa Keletén és Ázsiában végtelenbe nyúló területeken olyan titokzatos, kockázatos sors útját járja. Csakugyan! De ha keresem a jeleket, amelyekben ennek az országnak hivatalos istentagadása a legmegdöbbentően szemlélhető, akkor nem a lerombolt vagy mulatóhelyekké átalakított templomok százaira gondolok, amelyekből száműzték az Istent; nem is a teméntelen állampénzen fenntartott vallásgyalázó irodalomra, amely bárdolatlan gúny és nyers élcelődés ostoraival igyekszik kikergetni Istent az emberek szívéből a hontalanságba. Hanem gondolok azokra a gondozatlan gyermekseregekre, amelyek hamar összeállott s megint hamar szétvált párok méltatlan szerelméből születve ezrével járnak-kelnek családi hajlék és nevelés nélkül. Az állam felelősnek érzi magát értük elméletileg, és még feljebb is dicséri az állami intézetekben való neveltetésüket az elvesztett családi nevelésnél. De a papiros sok hazugságot elbír. A valóságban abból tengetik életüket ezek a gyermekhadak, amit lopni tudnak, s úgy veszélyeztetik falvak és városok nyugalmát és biztonságát, mint valamikor a napkeleti utcákon és tereken kóborgó gazdátlan kutyák.

Ettől az állapottól mi, hála Istennek, nagyon messze vagyunk. Csak mint valami, a látóhatár szélén elhúzódó viharnak a villódzó fénye, úgy rémlik fel előttünk távoli borzalma. A magyar gyermeknek, tudjuk, felveszik a gondját. Sőt elmondhatjuk, hogy nem is régen mintaszerűek voltak még azok az intézmények, amelyekkel a magyar nemzet istápolta az erre rászoruló gyermekeit. Más nemzetek is tanulhattak a magyar gyermekvédelemtől. De aztán mégis eszünkbe jutnak olyan tények, hogy a gyermekhalandóságnak a statisztikájában szomorúan előkelő helyet foglalunk el más népek között, hogy vannak helyek, ahol időnként minden negyedik újszülött gyermek halálra van már ítélve csecsemőkorában. Eszünkbe jut az is, hogy csonka országunk nyolcmillió lakosa közül körülbelül nyolcszázezer az analfabéta, tehát minden tizedik ember ellen gyermekkorában óriási mulasztásokkal vétkezett ez a nemzet. És folytathatnánk a nyugtalanító jelek felsorolását...

Nálunk is még nagyon sok gyermek zörget a befogadtatásért. És amíg meg nem nyílik előtte a nemzet gondoskodó, felelősségteljes szíve, hogy védelmébe vegye, addig nem térhet be hozzánk Jézus azzal a hatalommal, amely felmagasztalja a megalázottakat, sem az, aki Őt elbocsátotta, a népeket kegyelme szövetségébe fogadó örök Király...

Oda kell aztán állnia a gyermek mértéke elé az egyháznak is. Folyik napjainkban a nagy pör: melyik egyházé a jövendő ebben az országban. Kétségtelenül azé lesz, amelyik a maga munkájával több isteni életet sűrít bele tagjaiba és lövell szét azután maga körül is. Isten pedig oda vonul be, ahová a gyermeket befogadják. Így volt a múltban is. Minek köszönhette egyházunk a számbeli arányát messze felül haladó befolyását, súlyát és tekintélyét a múlt nemzedékek során? Nem annak-e, hogy "befogadta a gyermeket"? Amíg más egyházak körében vagy semmi, vagy nagyon kevés gondot fordítottak a gyermekre, addig a mi eleink verejtékeztek azért, hogy legyenek iskoláik minden faluban; hősies áldozatokat hoztak, hogy kollégiumok falai közt nevelkedhessék az új nemzedék; a szívükre ölelték a jövendőt gyermekeikben, és kitűnt, hogy bennük az élő Istent fogadták be, aki elégséges erő volt minden történelmi viharban való diadalmas megtartatásra. Ma is úgy van: azé az egyházé lesz a jövendőben az irányító erő, amelyik tágasabb, melegebb, áldottabb otthont nyit a gyermekélet számára.

Nincs-e okunk a komoly magunkbaszállásra? Nem várja-e sok-sok gyermek közöttünk is az ajtó nyílását? Az bizonyos, hogy a mi modern viszonyaink között nem olyan egyszerű dolog "a gyermek befogadása", mint valamikor régen Kapernaumban. Könnyű volt annak a napkeleti háznak egyik sarkában leteríteni egy gyékényt, s ezzel hajlékot adni a befogadott gyermeknek, meg az eledele is könnyen futotta az éléskamrából, amibe minden betermett. De a mi nagyvárosi szűk lakásunkban? És amikor mindent szűkös pénzünkön kell bevásárolnunk? És amikor egyetlen gyermek is a háznál annyival több lekötöttséget jelent sokfelé elfoglalt életünk közepette! Bizonnyal nem üres kifogások ezek, legalább is nem mindenkinél.

De nézzétek, másfelől ugyanezek a modern életviszonyok nemcsak akadályokat, hanem új lehetőségeket is rejtenek magukban. Ma intézményesen gondoskodhatunk a gyermek befogadásáról. Vannak a mi egyházunknak is - bárcsak tízszer akkora számmal volnának - szeretetintézményei, amelyek otthont nyújtanak az otthon nélkül maradt gyermekeknek. Csak az kell, hogy ezeket igazán a magunkéinak tekintsük; hogy az egész egyház, minden tagjában, becsületbeli kötelességének és szent kiváltságának tartsa az érettük való áldozathozatalt és buzgó imádságot; hogy láthatatlanul odaálljunk mindahányan ezeknek az otthonoknak a kapujába, és feltárjuk azt minden gyermek befogadására, aki várja a szeretet oltalmába és gondoskodásába való bebocsáttatást! Ha megtennénk, hamar rájönnénk, hogy milyen isteni Vendéget fogadtunk be! Felbecsülhetetlen áldások és erők elevenítenék meg, virágoztatnák fel és tennék félelmetesen erőssé a mi egyházunkat újra!

Utoljára még egy szót az egyéni életünkről. Annak az Istenhez való viszonya is megmérettetik a gyermekhez való viszonyunkban. Hogyan? - kérdezed. Hiszen nem érhet vád a tulajdon gyermekeid elhanyagolásáért, mondod. Tudatában vagy, milyen drága kincset bízott rád az Isten bennük. Örömmel viseled az élet robotját, hogy megkeresd a kenyerüket, fenntarthasd számukra az otthonodat, fedezhesd a neveltetésük költségeit. Igaz. "Befogadtad őket" úgy, hogy sokszor önmagadnak is alig marad már férőhely. Övék minden törődésed és fáradalmad. De csak eddig van? Beljebb már nincs?

Nem maradt-e a világodnak még egy belsőbb, rejtettebb kamrája, ahová szintén be kellene fogadnod őket? Az, amelyik a legigazibb otthonod? Ahova magad is be szoktál húzódni vigasztalásért és erőért, amikor nagyon zimankós az időjárás? A legszentebb meggyőződéseid, a hited, az imádságod legvédettebb szentélye? Nem maradtak-e gyermekeid még ezen kívül? És nem történhet-e meg, hogy míg testükben jól ápoltan, értelmükben is kiművelten felnőnek körülötted, voltaképpen idegenek maradnak mindazzal szemben, ami neked a legáldottabb, legbecsesebb kincsed?

Nekik is szükségük lesz még rá! Őket is körül fogja tombolni az élet vihara. Tépett ruhában, dideregve álljanak majd akkor odakünn? "Fogadd be" őket. Oszd meg velük "egyetlen vigasztalásodat életedben és halálodban". Együtt szegd meg velük az Ige kenyerét, és együtt melegedjél velük az imádság lobogó tüzénél. Meglásd: meglepetve fogod észre venni, hogy hajlékodba csakugyan betért - most tért be csak igazán, az alázatos és szelíd Vendég, akiben a dicsőség Ura rejtezik!

Mert a gyermek az Ő helytartója miközöttünk.

***

1919. VIII. 31.(?) Gyulai Pál u.

"Az embernek Fia...azért jött..., hogy
adja az ő életét váltságul sokakért."
Márk. 10, 45.

Amilyen nagy helyet foglal el a Jézus haláláról és annak jelentőségéről szóló üzenet a Jézus utáni első apostolok prédikálásában, olyan keveset beszélt róla maga Jézus. De azért nagyon tévednénk, ha emiatt ellentétbe akarnánk állítani Jézussal Evangéliumának első hirdetőit, mintha ők valami idegen gondolatot vittek volna bele az Ő ügyébe, vagy eredeti szándékainak útjából félretérítették volna azt. Jézust nagyon hiányosan méri fel az, aki csak tanításáról, szóbeli nyilatkozatairól állít össze kimutatást. Hatalmasabb Őnála is a szónál a tett, a beszédnél az élet. És ha a Jézus élete történetét nézzük végig, abban minden út a Golgota halmához vezet. Jézus örökre és joggal a "Megfeszített" marad az emberiség emlékezetében. Halála volt az Ő legnagyobb és legmélyebb hatású tette. És nem véletlenül, mintegy szándékán és tudtán kívül, hanem ellenkezőleg. Ami kevés nyilatkozata fennmaradt, melyben Ő maga beszél haláláról, eléggé mutatja, hogy Ő maga akarta így. Abban a tudatban készült halála elé, melynek árnyéka mind sötétebben vetődött útjára, hogy ott fogja Ő tulajdonképpeni szolgálatát leróni.

Nem csoda, ha Jézusnak minden egyes idevonatkozó mondását olyan különös tisztelettel karolták fel az utána következő évszázadok. Abban a néhány szóban is felfedezni vélték mindazt a sokfelé elágazó gondolatot, ami Jézus halálával kapcsolatban drága meggyőződésükké vált. Így vált ez az egyszerű, megkapó kijelentés is: "Az embernek Fia azért jött, hogy váltságul adja az ő életét sokakért." - hatalmas gondolatépítmények sarkkövévé. Mi mindent nem akartak és tudtak kimagyarázni az elmúlt nemzedékek folyamán e szavakból! Feszegették, erőltették e mondás minden egyes kifejezését: "váltságul" - de kinek? Micsoda hatalom az, melynek fogságából ki kellett váltani az emberiséget? Mi címen követelt váltságdíjat? Miért volt elfogadható váltságdíj a Jézus vére? Mennyiben volt ellenértéke a szabadságra váltandó "sokaknak"? És így tovább, vég nélkül.

S miközben halljuk a viták hosszú sorát, s látjuk felgyűlni a könyvek halmazát ezekről a kérdésekről, - úgy megfeledkezünk magáról Jézusról, amint ott áll két tanítványával szemben, és beszélgetése közben olyan önkéntelen keresetlenséggel elárulja élete nehéz, áldozatos hivatását: szabadítani jött az embereket, s ez életébe fog kerülni. Vajon, ha arra gondolt, mennyit fognak okoskodni és vitatkozni e szavakon, - nem riadt volna vissza a kiejtésüktől? Szinte hajlandók volnánk feltenni...

Hagyjuk mi most félre mindazt a bonyodalmas hittani elméletet, ami Jézusnak e nyilatkozatához fűződik, és maradjunk magánál a megkapó, áttetsző, félreérthetetlen képnél: élete feláldozásával Ő meg akarta szerezni a szabadságot sokaknak. Ne keressük most mindazt, - akármilyen érdekes, sőt fontos legyen is, - amiről Jézus itt nem szólt. Elégedjünk meg azzal, amit tényleg mondott.

"Váltságul adja az Ő életét?" Tehát rabságban van szerinte az emberi élet? Igen, ez az Ő véleménye, akármily ellenvéleményt tápláljon is maga az ember. Hiszen meg lehet a rabságot is szokni, míg végre szabad embernek véli magát a fogoly csak azért, mert börtöne egyik falától a másikig szabadon járhat-kelhet, és ezt a jogát senki el nem vitatja. De aki ismeri a börtön zárkáján kívül feltáruló nagy világot, nyüzsgő utcáival, messze zónáival, - az fájón mosolyog a rabnak álmodozásán. Micsoda tágas, határtalan mezőket látott Jézus is az ember előtt! Beszélt Ő hallgatóinak arról, hogy az ember Isten gyermeke, örököse minden erőnek, szépségnek, kegyelemnek, amivel csak a mennyei Atya bír. Szólt a tökéletességről, amely felé szárnyalva emelkedhetne az ember, testvéreivel való tiszta összhangban, szeretetben. Hirdette, hogy a halandó munkatársa lehet az Örökkévalónak, - az ő kezeire vannak bízva az Isten országának kincsei kamatoztatás végett. És amikor feltárta az életünknek e dicsőséges távlatait és hívogatta az embereket az Isten országának e határtalan téreire, kitűnt, hogy az ember követné, óhajtoznék utána, de nem mehet. Nem mehet, mert fogva van, rablánc köti. És mind világosabb lett, hogy ha el akarja érni célját s az embereket el akarja juttatni az Isten országának szabad világába, akkor - kerüljön bármibe is - annak a fogságnak az átkát kell megtörnie, mely hatalmában tartja az embereket. Az életébe fog kerülni, - ha nem mond le céljáról. Megéri? Nem lesz túl nagy ár? Ez volt Jézus életének legmélyebb kérdése. És Ő nem soká habozott a felelettel. Érettünk égő és Atyja dicsőségét szolgáló szívéből felszállt a készséges válasz: ha az életem lesz is az ára, lefizetem, - csak szabadokká legyenek, és eljussanak arra a dicsőséges, gazdag életre, amire az Atya teremtette őket.

Vegyük szemügyre - mentesen minden elméletieskedéstől, egészen gyakorlatiasan -, mint váltott ki Jézus "sokakat" élete árán rabságból szabadságra.

Mindnyájan ismerjük a külső körülmények hatalmát életünk felett. Lépten-nyomon szembekerült Jézus is vele, és látnia kellett, mint görnyedeznek e rabtartó zsarnok uralma alatt szabadságra teremtett emberi lelkek. Hiába ragyogtatta szemük előtt az Isten országa felséges kilátásait, - "mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk?" - egyre csak ilyen kérdések egyhangú zümmögése tartotta fogva a szívüket. Elébük prédikálta, elébük élte az istenfiúságnak csodálatos, hősies életét, de amikor körülnézett, hogy követik-e, az egyik azzal somfordált el mellőle, hogy szántóföldet vett és azzal nagyon sok a dolga, a másik meg, hogy családot alapított és milyen nehéz is egy család gondját ellátni, - és így tovább. Voltak, akik belekóstoltak az Isten országának polgárságába, de amikor "el kellett volna hagyniuk mindenüket", és megtudták, hogy az ember Fiának követése még annyi jólétet és kényelmet sem biztosít, mint amennyi az odújába húzódó rókának, vagy a fészekrakó madárnak is kijutott, akkor hátat fordítottak Jézusnak. "Követlek Uram, de..." ez volt az állandó mondókájuk, és ez a de, amin hajótörést szenvedett tanítványi pályájuk, rendesen valami nagyon hétköznapi, külső, múlandó, földi érdek volt.

És így van ez azóta is mind e mai napig. A szíved vágyna Jézusé lenni, s vele együtt bejárni az Ő életének magaslatait, távolba nyúló széles vidékeit; de mégsem teszed, nem teheted, mert lenyűgöz az életnek ezernyi külső gondja-baja. Ha más volna a sorsod, ha megszabadulnál ettől a szenvedéstől, vagy amattól a nélkülözéstől, ha túl lennél már a súlyos küzdelmen, melyet most meg kell vívnod a létért, - akkor ujjongva sietnél a magas életcélok felé. De így le kell mondanod róla, s át kell engedned másoknak, szerencsésebbeknek, akik jobban ráérnek s akiknek több a lelki nyugalmuk az életük nemesebb, felsőbbrendű oldalát ápolni.

Vagy pedig, ha nincs okod panaszkodni amiatt, hogy a jelenben mostohák a külső körülményeid, mégis félsz, hogy a jövőben olyanokká válhatnak, ha elszántan útnak indulnál az Isten országát szolgálni. Nem akarod kockáztatni azokat az előnyöket, amelyek most simává, gondtalanná teszik az életedet, és miattuk - megint csak lemondasz mindarról, amit Jézus felajánlott. Rab vagy, fogságban tartanak az élet külsőségei.

Milyen felháborodással nézhette Jézus ezt a nyomorult rabságot! Hogy az örökkévalóság örököseit le tudja nyűgözni a múlandó kicsinyesség, és a mennyei magasságokra elhívott ember felett így tudjon uralkodni az alacsony föld pora! Hogy vágyakozhatott a lelke mélyén szüntelenül, véget vetni ennek az állapotnak, megtörni a külső körülményeknek ezt a zsarnoki uralmát az ember felett, és megmutatni az embernek, hogy aminek oly hajlongva szolgált, milyen mellékes, megvethető, legyőzhető, utolsórangú dolog az életben!

Meg is tette. Mi volt az az utolsó útja, mely a Keresztig vezetett. mint egy örökre szóló réstörés a külső viszonyok egyetemes bitor uralmán. Kísérd végig ezen az úton, és figyeld meg: volt-e valaha lény, akire sűrűbb záporként hullott mindaz, ami külső csapás, szenvedés, szerencsétlenség csak van a világon, - és mégis, csak percre is lerántották-e ezek a reázúduló mostoha, gyötrelmes tapasztalatok az ő életének magaslatáról? Meg tudták-e rontani a szíve békességét, tisztaságát, szeretetét? Úrrá tudtak-e lenni felette? Nézd, amint megverve, meggyalázva, a főpap tornácában mégis bűnös tanítványát keresi szeme, hogy hűtlensége útjáról visszatérítse. Nézd, amint a kereszt súlyos gerendái alatt tántorogva mégis vigasztaló, résztvevő szava van az utána haladó érzékeny lelkű asszonyokhoz, mert tudja, hogy őrájuk is rettenetes idők várnak még. Nézd, amint egy keresztrefeszítés minden pokoli kínja között, mégis azon aggódik, vajon eljutnak-e majd e bűnük bocsánatára hóhérai. És nézd, amikor szíve hasadtán, utolsó sóhajjal lehanyatlik a feje, mint érzi magát egész közel Atyjához, kinek kezébe adja át megtört testéből távozó lelkét.

Próbálj megállni szemtől-szembe ezzel a keresztre feszített Jézussal, és próbáld mentegetni előtte magadat azzal, hogy a külső körülményeid kedvezőtlensége, vagy rosszra fordulhatása miatt nem lehetséges számodra, hogy hozzá hasonló életet élj! Nem érzed, mint töri meg az Ő halála a földnek, az anyaginak, a testinek, a külsőnek uralmát fölötted? Nincs-e odaírva az Ő keresztjére az örökre szóló szabadságlevél, mely azt hirdeti, hogy az ember úr lehet a legrettenetesebb körülmények felett is, és azoknak nincs többé joguk és hatalmuk fogva tartani őt?

Nyitva az út előtted is; betegen, szegényen, csapástól verten, vagy akármilyen balsorstól fenyegetetten, hogy mégis, mégis, mindezek ellenére is, az Istennek szabad gyermeke légy! Erre a függetlenségre akart elvezetni Jézus. Az életébe került. Lefizette az árat. Jer hát a szabadságra!

Van egy másikfajta rabság is, mely miatt oly sokan elmaradnak az Isten országától, bár vágyakoznának utána: mert "nem bírnak", - a szokás rabsága. Mennyi összeütközése volt Jézusnak ezzel a "hatalmassal" is, mely olyan csendes biztonságban őrzi zsákmányolt foglyait. Látta, amint szemük felcsillan az embereknek, míg hallgatják a beszédeit, - de aztán visszahanyatlanak megint a hétköznapi, régi, szürke, közönséges életbe, mert azt már úgy megszokták. Olyanok sokszor, mint a már egészen keményre taposott útszéle: szinte lehetetlen elgondolni, hogy abban még új élet csírázhassék; bele sem juthat az elhintett mag. Ha meg éppen valamilyen néven nevezhető bűnnek gonosz szelleme vett szállást bennük, az nem egykönnyen mond le vendégjogáról. Ha elűzik is, visszatér hetedmagával. Szívós, makacs szokássá lett az élet, amit Jézus nélkül éltek az emberek, s amikor vele találkoztak, csüggedten mondták sokan: "Már késő! Avagy újjászülethet-e az ember, ha már vén?"

Nikodémusnak ez a kérdése milyen mély visszhangot kelt bennünk is, tekintet nélkül az éveink számára! Hiszen születésünk óta napról-napra öregszünk mindnyájan. Minden egyes perccel halmozódik a hátunk mögött a múlt, - minden óra egy-egy újabb kéreg, mely reánk rakódik. És folyton jobban megrögződik, megmerevedik az egyéniségünk, és mindegyre szűkebbre szorul a jövendőnk szabad mozgása. Hogy mik voltunk eddig, az gyakorol mind döntőbb befolyást arra, hogy mik leszünk ezután.

Ha még a múltunk, mely így reánk dermeszti jégpáncélját, legalább közel állna ahhoz, amit Jézus hirdetett, és rokon volna vele! De mennyi szomorú ellentét őközötte és miközöttünk! Ez teszi olyan átkos hatalommá az életünk felett a szokás törvényét: a bűn válik szokásunkká! Nevezz meg akármely bűnt, - a hazugságtól a szívtelen kártételig, a bujaságtól az indulatosságig, a kötelesség mulasztástól az emberszólásig, - találsz sok-sok olyan embert, aki abba a bizonyos bűnbe sohasem esett volna bele, de nem találsz olyat, aki csak egyszer követte volna el. Szapora nemzetségnek tagja minden bűn, s ahova egyszer bebocsátották, oda sietve maga után hozza atyafiságát, míg végre egész népes fajzatával befészkelte magát, és már ő az úr a háznál. "Aki bűnt cselekszik, rabszolgája az a bűnnek." Mind sűrűbb és sűrűbb hálózattal fonja be az egyéniségünket. Nem ruha már rajtunk, amit levethetünk, ha szorít, mint ahogy felvettük, mikor megtetszett, hanem a testünkhöz forrott bőrünkké: természetünkké lett, melytől, úgy látszik, csak elvérzésünk, pusztulásunk árán lehet már megválnunk.

Milyen tragédiákat olvashatott ki Jézus az emberek szeméből, amikor hívogatta őket boldog, dicsőséges, teljes életének megosztására! Mennénk, mennék utánad, de nem lehet! Miért nem hallottunk mindezekről előbb! Oh, hogy újra kezdhetnénk az életet! De most már eladtuk magunkat! Bennünk már nincs erő lerázni a hatalmakat, amiket magunkra hagytunk nőni!

De Jézus nem tudott, nem akart egyetérteni ezzel a csüggeteg lemondással. Szabaddá akarta tenni az embereket ez alól az iga alól is, - senkit se akadályozzon meg akármilyen megszokássá lett silányabb, romlott élete abban, hogy elérhesse az igazit, amit Isten szánt neki. Látta, hogy keserves utat kell megjárnia, ha ezt a fogságot meg akarja nyitni az emberek előtt, - de nem sokallta az árat. Felvette keresztjét és elviselte. S azóta, hogy önkéntes, néma engedelmességgel végigízlelte az életnek és halálnak minden kínját, - nem vitathatatlan többé a megszokás hatalma.

Mert rátehette bár súlyát az akaratunkra bármily megkövesedett szokástömeg, - megvan az emberi léleknek a módja arra, hogy valami erős, viharos új élmény új érzelmek feszítő hatalmával ízzé porrá robbantsa e merev tömeget, mint ahogy a kitörő vulkánból is darabokra szaggatva hányódnak ki öröknek tartott kőrétegek. Valami mélységes, a lélek fenekéig ható, megrendítő benyomás kell hogy érje az embert; válságok kavargásába kell hogy belesodródjék, s akkor megvan a kilátás arra, hogy múltja lezáródik, s új korszak indul meg.

Ezt akarta megadni, és meg is adta Jézus az Ő halálában. Nem nézheted végig szenvedéseit, amint egyik arcátlan, igazságtalan bíróságtól a másikig hurcolják, hogy végül is kimondják reá az eleve eldöntött halálos ítéletet; nem lehetsz tanúja annak, amint állati durvaságra süllyedt martalócok játékszernek használják eleven fájó testét, hogy rossz tréfáikat töltsék ki rajta; nem vegyülhetsz el a kivégzést néző sokaság közé, hogy lásd utolsó óráit; nem, nem élheted végig mindazt a borzalmat, amit Ő olyan csendes, hallgatag lélekkel visel el, - hogy fenekestől fel ne kavarodjék a lelked. Olvasztókemencébe kerülsz itt, melyben elveszti merevségét a legfagyottabb szív is. Olyan forró szeretet lángja csap itt meg, mely önként választott érted ennyi fájdalmat, hogy soha nem ismert erejű új szenvedély ébred benned: viszonozni azt a szeretetet, ha kell, az életed árán is. És ha egyszer a Megfeszített kiváltotta belőled ezt a szent megindulást, nincs már döntő hatalma rajtad a múltnak. A múlt darabjaira foszlott szerte, és új emberré tevődhet össze benned. A megkeményedett földbe mélyen belehasogatott az eke, és most már új élet sarjadhat benne. Szabad vagy! - Oh, mibe került! De a váltság díja lefizetve! Vedd hát birtokodba szabadságodat! Indulj el, és ne nézz többé vissza!

Végül említsünk meg még egy hatalmat, mely olyan szívesen fogva tartja a szíveket, amikor Jézus hívása nyomán ki kellene szállniuk az Isten országa tágas mezejére. Nevezzük a bizalmatlanság hatalmának. Mintha nem hitték volna el az emberek, amit mond nekik egy magasabb világ szebb és tökéletesebb életéről, olyan nehézkesen vették Jézus szavait. Gyönyörű volt hallgatni, amit hirdetett, de aztán, beszéde végeztével, elszéledtek, s továbbra is idegenek maradtak az Ő világa számára. Mintha mesék országában jártak volna vele, és aztán ideje volna már felébredni a hallott csodák bűvölete alól, és visszatérni a valóságba. Hogy az a legvalóságosabb valóság, amit Jézus hirdetett nekik, s hogy azért nem elábrándozni kellene rajta csak, hanem átélni, megtapasztalni, megvalósítani, az olyan nehezen ment a fejükbe. Hányszor kellett ismétlésekbe bocsátkoznia! "Oh, ti kicsinyhitűek! Hát nem megmondtam nektek?" Egyszer mondani nem volt elég. Tisztelettel, csodálattal hallgatták, de a szívük mélyén nem vették komolyan. Újra meg újra, nyomatékosan vissza kellett térnie az Istennel való élet alapigazságaira, hogy lassanként derengni kezdjen hallgatóinak lelkében a sejtelem: amit Jézus mond, az végül is a szó szoros értelmében komolyan veendő; lehet benne bízni, és lehet rá építeni.

Örök vonása az embernek ez a bizalmatlanság, mely fogvatartja, visszatartja, amikor elébe lép az isteni. Az ember nem mer hinni az Istennek, mert rossz a lelkiismerete. Ha kevésbé nagyszerű volna az isteni ajándék, s az Isten országának feltáruló felséges ígéretei helyett valami középszerűbb, prózaibb ajánlat hívogatná az embert, sokkal hamarabb elfogadná azt. Érthetőbbnek tartaná. Titkon igazat adna neki, és megnyugodnék abban, hogy jobbat úgysem érdemel, inkább még rosszabbat. De amikor egészen tekintet nélkül arra, hogy mit érdemlünk, vagy nem érdemlünk, Jézus egyszerre csak korlátlan teljességében bontja ki előttünk az Isten országának dicsőségét, s azt mondja: jertek, ez számotokra van elkészítve, - elfojtott nevetés hallatszik a lelkünk mélyéről, mint ahogy Sára nevetett, amikor éltes napjaira ígéretet kapott, hogy fia fog születni! Nem! Az az üzenet, amit Jézus hoz, szép, dicsőséges, - de irreális. Nem nekünk való. Mi soha nem tarthatunk számot megvalósulására! Hitetlenekké tesz a méltatlanságunk érzése.

Nincs talán még egy olyan rabság, mely olyan veszedelmesen lépne fel, mint ez. Mert a bizalmatlanságnak ilyen hatalmába nem a legrosszabbak esnek, és senki sem legrosszabb óráiban, hanem ellenkezőleg. Hiszen a lelkiismeret önvádja igaz, s amikor ez az igaz hang megszólal bennünk, akkor közel vagyunk már Jézushoz. Félig átjutott már az Isten országának kiváltságos életébe az, aki elítéli és méltatlannak érzi az Isten országán kívüli életet. S így a küszöbről rántja vissza a legjobbakat a bizalmatlanság hatalma. Mennél fájóbban, őszintébben érzik a maguk teljes érdemtelenségét Isten előtt, annál hihetetlenebbül éri őket az üzenet, hogy Isten mégis meg akarja mutatni rajtuk hatalmát és dicsőségét, - és annál képtelenebbek felrázni magukat a megbizonyosodásra, hogy az ígéret komoly, és nekik, éppen nekik szól.

Jézus nem engedhette, hogy éppen azok essenek áldozatul ennek a bizalmatlanságnak, akik leghálásabb részesei lennének áldásainak. Meg kellett nyitni ennek a kapuit is, - és amikor választania kellett, hogy vagy az életét áldozza fel, vagy ezeket a szabaduláshoz már közelálló embereket, Ő mégis megmaradt minden áron, szabadító szándéka mellett. Odaadta az Ő életét váltságdíjul sokakért.

Jézus halálában valóban halálos sebet kapott ez a rabtartó zsarnok. Amikor fensége egyedüliségében látjuk Jézust járni az emberek között, szavaival, csodáival suttogó bámulatukat váltva ki, mi is bizonyos távolságra maradunk még tőle. Nem merjük a magunkénak nevezni, a szívünkre ölelni minden gazdag áldásával egyetemben. De amikor látjuk átgázolni a szenvedések árján, látjuk leszállni minden emberi gyötrelemnek a mélyére, és látjuk lehajtani fejét az alá a pallos alá, mely a halál kezéből mindnyájunkat sorba fog érni, - elmúlik minden távolság érzése közöttünk és közötte. Nem tartózkodhatunk tőle, nem bizalmatlankodhatunk iránta többé. Méltatlanok vagyunk - oh, de mennyire! Mikor és hol láttuk ezt jobban, mint itt, az Ő áldozatának tükrében! De csodálatos, most már nem tart vissza a bűnösségünk érzése: ez a Kereszt valami megcáfolhatatlan meggyőzéssel elhiteti velünk, hogy igaz, és valóban nekünk szól mindaz a felséges és nagy ígéret, amit Jézus közölt velünk. Nem merünk ellentmondani annak a véres pecsétnek, amit halála nyomott egész élete alá: hiszünk már, elfogadjuk már, amit nyújt; hisszük már, hogy valóság a mi polgárjogunk az Isten csodálatos országába.

Nem volt hiába a drága fizetség: örökre nyitva a bizalmatlankodó lelkek útja.

*

És ha mégoly sokféle más hatalma volna is az életnek, ami rabságában tartja életünket, megannyi ellen elégséges szabadító segítség az, hogy Jézus az Ő életét adta. Nincs szükség többé arra, hogy sóvár szemekkel tekints ki börtönöd rácsos ablakán a szabadság tágas világába. Menj ki zárkádból - és élj a szabadsá....

***

Református Igehirdető 1926. márc.

(Virágvasárnapi prédikáció)

Márk 11:2-3.

Virágvasárnapja már a maga tavaszi ragyogásával is ünnepi hangulatba szokott ejteni bennünket. Ha pedig megértjük ennek az ünnepnek igazi jelentőségét, akkor meg éppen fölébe emelkedünk minden köznapiságnak, és a legünnepélyesebb érzésekkel telik meg a szívünk. A Jézust kísérő sokasággal mi is Hozsannát kiáltunk Annak, aki "jött az Úr nevében", és úgy érezzük, hogy diadalmi menetben ujjongunk mindazokkal együtt, akik az évezredeken át Jézust a megígért hatalmas és dicsőséges Szabadítónak ismerték. Jól tudjuk, hogy az Ő útja a Golgota rettenetes sötétségébe vezet, ennyiben még öntudatosabbak is vagyunk a Jeruzsálembe vonuló zarándokoknál, akik annakidején ebben a hódoló ünneplésben részesítették Őt. És mégis, nem gyászmenetben kísérjük Őt, mint valami végső bukásához közelgő vesztes hőst, hanem lelkes ujjongással vesszük körül. A látóhatáron felsötétlő kereszt csak annál inkább arra késztet, hogy magasztaljuk Őt, a megváltó szeretet lebírhatatlan bajnokát. Tudjuk, hogy éppen ez az áthatolhatatlan éjszakába veszni látszó út az Ő királyi útja, és mindeneknek hirdetjük ezen a napon, hogy a magát feláldozni készülő Jézus minden ellenségei ellenére is a mi életünk örök Fejedelme.

De ezek között az ünnepélyes érzések között olyan könnyen elveszítjük a virágvasárnapi történet természetessége iránt az érzékünket. Olyan hajlandó a mi szívünk a nagyképűsködésre! S amikor a történetben azt olvassuk, hogy Jézus egy fiatal szamarat hozat, hogy azon tartsa meg Jeruzsálembe ünnepi bevonulását, úgy sietünk tovább a történet többi részlete felé, mert attól félünk, hogy el találnánk mosolyodni a virágvasárnapi eseménynek e nem éppen ünnepi méltóságú négylábú szereplője láttán.

Pedig úgy áll a dolog, hogy nagyon kár elsietnünk mellette, mert nagyon jellemző, sokatmondó szereplője a történetnek! Hadd állítsalak hát meg mellette benneteket egy órára, és hadd mutassam meg nektek, mint tükröződik benne az egész virágvasárnapi esemény értelme.

Ne féltsük az ünnepi érzéseinket attól, hogy megzavarná őket ez a különös tárgy. Ha méltónak tartotta ezt a jámbor jószágot maga az Úr arra, hogy az ő hátán ünnepeltesse magát bevonulásakor, mi is nyugodtan reátelepedhetünk gondolatainkkal: ünnepi úton fogja megjártatni azokat.

*

Ne gondoljuk, hogy csak a mi ajkunkra kívánkozik oda a mosoly, amikor szamárháton látjuk ülni ez ünnepi alkalommal az Üdvözítőt. Azok között is, akik közvetlen szemtanúi voltak bevonulásának, sokan voltak bizonyára, akik tréfás megjegyzéseket tettek reá. Sőt azt hiszem, még azoknak a lelkébe is, akik Hozsannát kiáltva ott mentek az ünneplő kíséretben, vegyített némi derűt ez a jámbor állat. Igaz ugyan, hogy a napkeleten mindmáig sokkal nagyobb becsületben áll a fajtája, mint nálunk. Sokkal gyakrabban használják, és éppen azért, mert nélkülözhetetlen szolgájuk teherhordásban és utazáskor, nem is emlegetik a nevét olyan megvetéssel, mint ahogy mi szoktuk. De mégis: ha már valaki diadalmenetet tart és ünnepeltetni akarja magát, az napkeleten sem ül szamárhátra. Ott is vannak büszke paripák, és ott is érzik az emberek, hogy egy királyként magasztalt hősnek mégiscsak méltóságteljesebb dolog lóra ülnie. A szamár az egyszerű utasnak állata volt. A Jeruzsálem felé vezető országúton akárhányan így utaztak. Nem volt benne semmi rendkívüli, ünnepélyes, feltűnő.

Nem látjátok máris, mennyire jellemző éppen ezért a virágvasárnapi történetnek ez a szereplője? Az egész történetnek ellentmondásteljes volta kifejezésre jut benne. Az ünneplő sokaság kiáltásaiból azt vesszük ki, hogy a világ legfontosabb dolga történik itt: az jön most, akit minden népek vártak, az Isten Felkentje. Úgy üdvözlik s úgy hódolnak neki, mint akit maga az Isten küldött, hogy mindenek felett Úr legyen. S ha felnyitjuk a szemünket, mit látunk? Egy Jeruzsálembe igyekvő zarándokokból összeverődött maroknyi csapatot, egyszerű vidéki embereket, akiknek lelkesedése ugyan nem jelent semmit a nagyvilág folyása szempontjából, s a középen egy igénytelen, alázatos utasembert - szamárháton. És még ezt a szegényes jószágot is, a beavatottak jól tudták, úgy kérte el kölcsönbe erre az alkalomra valamelyik hívétől a szomszédos faluból! Valóban különös egy királyi menet! Fent, a Jeruzsálem házai fölé emelkedő hegyormon, az erődben ébren volt a római őrség, és sasszemmel lestek minden mozdulatot, ami a városban egybeözönlő ünnepi sokadalomban gyanúsnak mutatkozott. Rögtön és kíméletlenül lecsaptak volna fegyveres hadaik, mihelyt észrevették volna, hogy az elnyomott zsidók szabadságvágya királyként ünnepel valakit. De ettől a király-ünneplő menettől ugyan nem volt mit tartaniuk. Nem így vonul be a fővárosba az, akinek királyi igényei veszélyesekké válhatnának. Akármilyen lelkesen kiáltozik is az a kis csapat körülötte, nincs egy szál fegyverük, nincs semmi világrendítő hatalom a birtokukban, s akit magasztalnak, - szamárháton ül! Mennyi fölényes mosolyt kelthetett ez a menet, amint beérkezett a város utcáira. Hogy lehetnek ezek a jó emberek - gondolták sokan a félreálló járókelők között, - ilyen gyermetegek; ilyen nagy zajt csapni ilyen semmiségért?

Pedig az a nagy ellentét, ami Jézusnak királyi fellépése és annak külső felszereltsége között itt kiütközik, nem más, mint az Ő egész életének és munkájának belső ellentéte. Ő mindig azzal botránkoztatta meg az embereket, hogy egyfelől az istenküldötte parancsoló méltóságával állt elébük, másfelől pedig mégis távol tartott magától minden eszközt, amivel az emberek felfogása szerint valaki érvényt szerezhet a maga akaratának. Ő minden fegyveres hatalom nélkül, szemkápráztató pompa nélkül, a világ minden ügyeskedése és erőszakoskodása nélkül akart országolni. Király akart lenni, mint egyszerű, szelíd és alázatos, mint megvetett és kitaszított, és végül, mint keresztre feszített áldozat.

Azóta is sokszor hangos hahotára fakadt vagy megvető mosolyra indult a világ fölötte, aki így akarja királyi bevonulását tartani az emberiség életében. De Ő máig nem változtatta meg szándékait. Megpróbálták nem egyszer még elvakult hívei is más útra terelni az Ő ügyét. Kísérleteztek egy harci paripára ültetett Jézussal, akinek kezében fényes kard villog, s aki seregek élén hódítja meg az ellenálló népeket, hogy uralma alá hajtsa őket. De mindig kitűnt, hogy az ilyen harctól Ő távol marad, s az így kivívott ország nem az Ő országa.

Az nem ebből a világból való ország, és nem ennek a világnak az eszközeivel érvényesül. Ő ma is úgy vonul be közénk, mint egyszerű, szamárháton ülő utas, és csak azoknak alattvalói hódolata kedves előtte, akik így üdvözlik Őt, mert éppen megvetettségében, alázatosságában, igénytelenségében látják felragyogni benne azt a földöntúli hatalmat, az isteni dicsőséget...

*

Ha pedig valaki máig is csak gyermekes álmodozást lát a Jézus királyságának ilyen felfogásában, azt megtaníthatja ugyancsak ez az együgyű állat jobb belátásra. Mert nem csak az tűnik ki a szerepléséből, hogy mennyire nem e világ szerinti ízlés értelmében király Jézus, hanem az is, hogy azért mégis igazán és komolyan király.

Ha nem volt is előkelő, ünnepi felvonulásra alkalmas jószág, mégis értékes jószág volt. Nem is az a meglepő Jézus bevonulásának történetében, hogy nem fejedelmi paripa hátán büszkélkedett, hanem az, hogy egyáltalán a nyeregbe ült és kimagaslott a zarándokcsapatból, hogy ünnepelhessék. Hiszen máskor gyalogszerrel járta a poros országutakat. Akármilyen egyszerű állat volt a szamár, mégis bizonyos jólét jele volt, ha valaki vitette már magát vele. Jézusnak pedig semmije sem volt a földi élet javaiból! Ez az állat sem volt az övé. Szívességből használta csak. De használhatta! A rendelkezésére állt! Csak egy üzenetébe került: "Az Úrnak van rá szüksége", és ellentmondás nélkül átengedték gazdái az Ő használatára. Nem látjátok, hogy hirdeti ez a néma állat Jézus királyi hatalmát? Szegény volt Ő, de elég volt parancsolnia, és készségesen átengedték neki hívei, amire szüksége volt. Semmije sem volt, de minden az Övé volt, amivel csak tanítványai rendelkeztek.

Csak nyissa ki bárki jobban a szemeit, és meg fogja látni Jézus egész életében a feltétlen hatalomnak a megnyilvánulását minden látszólagos szegénység közepette is. Szegényebb volt az ég madarainál és az erdei rókáknál, mert azoknak van fészkük és barlangjuk; neki nem volt hajléka, amelyet a magáénak nevezhetett volna. De voltak tanítványai s azoknak hajlékai az Ő birodalmát képezték. Mindenütt talált emberekre, akiknél úgy hajthatta le a fejét pihenőre, mintha otthon lett volna. Nem volt egy fillérnyi vagyona, - és mégis azt olvassuk, hogy egyik tanítványánál erszényt őriztetett, amelyből a szegényeknek adományt adhatott, - mert voltak hívei, akik jobb helyen tudták Őnála a pénzüket, mintha maguknál tartották volna. Amikor halálba hanyatlott a feje, itt hagyta maga után támaszát vesztett özvegy édesanyját, de elég volt egy végrendelkező szava, és az a tanítvány, akit kitüntetett ezzel, hálás volt, hogy magához fogadhatta parancsára Máriát. Csak látszat az, hogy olyan üres kézzel, árva szegénységben járja az Ő útját. A valóság az, hogy mindennel rendelkezik, amire csak szüksége lehet. A virágvasárnapi szamár csupán szerény mutató az Ő gazdagságából, ami felett hívein keresztül úgy parancsolhat, ahogy kívánja.

Ez a különbség az evilágbeli királyságok és Jézusé között: a földi hatalmasságok kikényszerítenek maguknak az életünkből egy részt; elveszik adóba a jövedelmünk egy hányadát, besoroznak hadiszolgálatukba néhány évre és így tovább, egyébként pedig meghagynak bennünket szabadságunkban; a lelkünk belsejében gondolhatunk és érezhetünk felőlük úgy, ahogy akarunk. Jézus ellenben minden erőszak nélkül a szívünket foglalja le, - s ezzel azután mindenünk az Övé egészen. Melyik az igazibb uralom?

Kérdezi valaki ezen a virágvasárnapi ünnepen: hol van a Jézus királysága a mai világban, hogy igazolva láthatnánk a kétezer évvel ezelőtti jeruzsálemi zarándokcsapat ünneplő ujjongását? Nos, nem mutathatunk rá olyan bizonyságokra, amilyeneket ő várna. Harci lovon nyargaló uralkodót, aki mögött fegyveres hadak sorakoznának, aki állami szervezetek erejével kényszerítené rá akaratát népekre, aki a mai világ minden politikai felszereltségével uralkodnék e földön, - hiába akarna látni. De láthatja ma is a szamárháton ülőt, akinek csak tudatnia kell akaratát, és a földnek minden java a rendelkezésére áll, amivel csak hívei rendelkeznek. Láthatja a lelkek felett uralkodó királyt, akinek megesik a könyörületes szíve a nyomorgón, és szól egy másik hívének, és máris megnyílik az erszény; megszánja az árvát, és szól egy másik hívének, és máris otthonra talál az elhagyatott; megkönyörül a lelki sötétségben levő sokaságokon, és szól megint más híveinek, és máris indulnak az Evangélium hirdetői; véget akar vetni szégyenteljes, igazságtalan állapotoknak, és szól megint más híveinek, s azok az Ő parancsára nem nyugszanak, míg fel nem rázták az emberek lelkiismeretét és el nem törölték a föld színéről a szégyenfoltot, - és így tovább. Sorompók nem jelzik az Ő országának határait, egyenruhát nem viselnek a katonái, pénzre nincs ráverve az Ő képe, és mégis király, a leghatalmasabb király, az engedelmes szívek királya Ő.

*

Annakidején elküldte tanítványait Betfagéba a szamárcsikóért, és nem kérdezték, hogy ugyan, hogy akar azzal királyi bevonulást rendezni az ünneplő Jeruzsálembe, - hanem odaadták, és Ő megtartotta vele virágvasárnapi bevonulását.

Ma is, amint járja az Ő királyi útját a világban, elküldi hozzánk az Ő üzenetét, és igénybe veszi tőlünk azt, amire szüksége van. Ki-ki közülünk tudja jól, hogy mit kíván tőle, - milyen odaadást, milyen engedelmességet, milyen áldozatot. Ne mondjuk mi sem, hogy: Uram, mit kezdenél Te az én ajándékommal, nem tesz az Téged királlyá a világban, nem lesz az által úgysem dicsőbb és hatalmasabb a Te országod. Hanem, ha még oly méltatlannak vagy semmitmondónak látszik is, amit megkíván tőlünk: boldog engedelmességgel tegyük meg akaratát, s ezzel bizonyítsuk, hogy Ő valóban király. Ha a szamárháton vonuló Jézust más megmosolyogná is ebben a világban, mi, az Ő engedelmes népe, mondjunk Hozsannát neki ma, és minden napon.

***

1919(29?) VII. 13. Gyulai Pál u.

Márk 11, 27 - 33.

Valami mélységesen szomorú hangulat vesz erőt az emberen, amikor leteszi a kezéből ezt a történetet. Mintha becsuknának itt egy fejedelmi kaput, s a kívülmaradottaknak nem marad más hátra, mint keserűséggel, megszégyenülten elsompolyogni. Jézus küldi el így magától a nagytanács küldöttségét, Ő, aki mindenki számára hozzáférhető volt. Megtagadja a feleletet, és hallgatásba burkolózik Ő, a megtestesült Ige, akinek egész lénye az volt, hogy szóljon, hogy örömhírt közöljön, hogy isteni üzenetet hirdessen a várakozó világnak. Pedig milyen kérdést intéztek hozzá! Nem olyasvalamiről tudakozódtak, ami kívül esett volna az Ő érdeklődése körén. Egész munkájának éppen a velejét, a lényegét érintette a kérdés. Azt kívánták, hogy önmagát igazolja: tárja fel működésének a legbelső titkát. "Micsoda felhatalmazása van", milyen jellegűnek tekinti küldetését; milyen küldetésben járónak akarja, hogy tekintsék és elismerjék az emberek? És azután: "Ki adta neki ezt a felhatalmazást?" Honnan vette megbízatását? Maga szánta-e csak rá magát munkásságára, vagy azt igényli, hogy valóban az élő Isten teljhatalmú küldöttét lássák benne? - Ezekre a kérdésekre csak lett volna mit válaszolnia Jézusnak!

"Nem mondom meg nektek!" Ez volt a végső válasza. Akármilyen elszomorító legyen is, Jézus életének, különösen utolsó napjainak, egyik kitörölhetetlen vonása az, hogy Ő sokszor hallgatott, mélyen, fenségesen, amikor pedig a mi nézetünk szerint nagyszerű alkalma lett volna hatalmasan megszólalni. Oh, biztosan telve volt az Ő szíve ilyenkor is mondanivalóval, de erőt vett magán, és elzárta a szívét az emberek elől. Hiába akart előcsalni belőle bármit is Heródes, amikor eléje hurcolták, - néma maradt. Pilátus faggatására, vallatására is hosszas hallgatással válaszolt.

Mi lehetett az oka ennek az elzárkózásnak? És mi az oka ma is? Mert csakúgy, mint akkor, ma is hányszor megfigyelhetjük, és hányszor tapasztalhatjuk, hogy Jézus - hallgat. Ő, aki olyan beszédes, zengő hírnöke az Atya örökkévaló szeretetének, olyan semmitmondó tud lenni, úgy hidegen tud hagyni. Miért nem jelenti meg magát mindig és mindenkinek? Mi oka lehet, hogy az Isten országának üdvösséges titkait, küldetésének csodás gazdagságát, amivel belemarkol az egyik szívbe, rejtve tartja a másik elől?

A nagytanács küldöttségével való találkozása jó alkalmat nyújt rá, hogy efelől vizsgálódjunk. Nemcsak megvonta tőlük a kért feleletet, hanem ugyanakkor mesteri módon le is leplezte bennük azt a lelkületet, amely miatt nem felelhetett nekik. A távozó küldöttség mardosó szégyenét nem az okozta, hogy felelet nélkül kellett visszatérniük, hanem az, hogy mindenki, aki körülállott, tudta, - s ők maguk is tudták, - hogy miért kell így visszatérniük.

Együtt találjuk az ő esetükben - napfényre hozva Jézus által - mindazokat az okokat, amelyek miatt Jézus nem jelenti ki magát az emberi léleknek. A múltjukba visszatekintve, a jelenükbe beletekintve, és a jövőjükbe előretekintve egymásután megértjük velük szemben Jézus hallgatását.

A múltba maga Jézus vetíti bele vizsgáló fényét azzal a viszontkérdéssel, amit kérdésükre hozzájuk intéz: "Én is kérdek egy dolgot tőletek. Feleljetek nekem. Akkor én is megmondom nektek, micsoda hatalomnál fogva cselekszem ezeket. A János keresztsége mennyből volt-e, vagy emberektől?" A János keresztsége felől nem azért kérdezi véleményüket Jézus, hogy elterelje a beszélgetést valami idegen tárgyra. Nem is az volt az értelme ennek a kérdésnek, hogy valami szellemes fogással nehézségekbe keverje vele ellenfeleit, s ez által kitérjen az ő kérdésük elől. A János keresztségéhez ezeknek az embereknek a múltjában egy végzetes, mély válság fűződött, és mert ezek elintézetlen emléke ott lappangott a lelkük mélyén, szóba kellett hozni az ügyet, mielőtt Jézus komolyan feltárhatta volna magát előttük.

Alig néhány esztendeje volt még, hogy Keresztelő János zord alakja feltünedezett a Jordán-völgy pusztaságaiban, és híre betöltötte az egész Izraelt. Faluról falura és városról városra szálltak tovább azok a kemény igazságok, amiket egyesek ott kint hallottak a prófétától. És gondolatai tüzet fogtak a szívekben. A tömegeken végig hullámzott a fájdalom: közel volna már a megígért szabadulás, az Isten eljövendő országa, de bűnösök vagyunk; át kell alakulnunk, hogy egy megtisztult népen át egyenes legyen az Isten útja - dicsőségének megmutatására! És seregestől tódultak ki hallgatni és látni azt az embert, aki így eltalálta a mindnyájuk lelke mélyén feszengő, de be nem vallott igazságot, hogy azután töredelmes szent fogadásukat egy megújhodott élet számára is elpecsételjék, hogy felveszik a Jordán vizében a "megtérés keresztségét a bűneik bocsánatára."

Nos, "mennyből volt-e mindez, vagy emberektől?" - kérdezi Jézus a küldöttségtől. Mi a véleményetek erről a hatalmas vallási mozgalomról? Emberi önkény indította, emberi rajongás terjesztette, - vagy valami mennyekben tervezett isteni akarat és mennyekből alászállt isteni erő mozgatta így meg Izrael tömegeit? A nép vezetőinek, akik illetékes őrei voltak szent hagyományainak és felelős irányítói hivatásának, csak meg kellett volna, hogy legyen a véleményük egy ilyen rendkívüli és nagyarányú lelki jelenségről a nép életében?

Sajnos, nem volt meg. Sikerült megőrizniük előkelő semlegességüket az egész üggyel szemben. Hagyták, hogy hadd tombolja ki magát ez a nagy hullám; majd ha lecsendesedik, marad utána sok minden, amit értékesíteni lehet a nép feletti uralmuk megszilárdítására, - de szükségtelennek tartották állást foglalni akár mellette, akár ellene. Sem nem nyilvánították emberi ügynek, hiszen akkor kötelességük lett volna szembe szállni vele, és ez oly sok kellemetlenséggel járt volna; sem nem ismerték el határozottan isteni ügynek, mert hiszen akkor minden konzekvencia levonásával nekik is bele kellett volna állniuk a megtérés nagy áradatába. És nem vették észre, hogy amikor így megpróbálnak kibújni a döntés felelőssége alól, ugyanakkor magukra veszik a legnagyobb felelősséget: máris döntöttek. Mert a Keresztelő János ügye nem "embertől volt", hanem azok közé a "mennyei" ügyek közé tartozott, amelyekről áll, hogy "aki nincs velük, az ellenük van". Előhírnöke volt ő valóban az Istennek, aki be akart vonulni a világ pusztaságába, hogy elhozza abba az Ő uralmának viruló szépségeit. S akik Keresztelő János prédikálásában megértették az Isten üzenetét és elkezdték "egyengetni az utat", azokhoz rövidesen el is érkezett a várva várt Király: jött Jézus, és hozta az Atya kegyelmes országlását a szívekbe. Aki Keresztelő János előtt megnyitotta a lelkét, annál már Jézus kész fogadtatásra talált. S aki Keresztelő Jánossal szemben elzárkózott, az már eleve elutasította azt, akinek ő csak előhírnöke volt.

Ezért nem állhatott szóba Jézus a nagytanács küldötteivel. Valamikor ott álltak ők is annak az útnak a keresztezésénél, amelyik egyenesen Őhozzá, az Ő megértéséhez vezetett oly sokakat. Akkor ők másfelé fordultak, s azóta is folyton-folyvást elfele, mind távolabbra haladtak. Hogyan találkozhatnának tehát most Ővele úgy, hogy feltáruljon előttük isteni küldetése? Csak egy mód van: visszatérni az elhibázott keresztúthoz, és ott újra, s ezúttal jobban dönteni; feleleveníteni azt a kérdést, amelyen akkor hajótörést szenvedett a lelkük ügye, és ezúttal a szirtet elkerülve helyes, biztos irányt venni. Akkor Jézust meg fogják érteni.

Az ember lelki élete egy összefüggő folytonosság, melyben nincsenek megszakadások, ugrások. Minden pillanatunkban velünk van egész múltunk, és befolyása alatt tart. Az, hogy mit tudok megérezni, és mint tudok dönteni ma, nagyobb mértékben semmint gondolnánk, függ attól, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedtem eddigelé. Mármost Jézus sohasem kerül az emberi szív elé előkészítetlenül. Amint a történelemben egyengette útját a próféták hosszú sora és utoljára Keresztelő János, úgy minden emberélet külön történetében is megvannak az Ő előfutárai. Valójában Jézus, amikor először ragadja meg a szívünket, úgy jelenik meg előttünk, mint régi jó ismerős. Amit tőle hallunk, amit benne látunk, mindaz hányszor belátogatott már hozzánk, mint szent vágy és sejtelem! Hány ezerféle követe van Istennek, akivel felkerestet bennünket az életünk folyamán, üzenve szüntelen a kegyelemnek ígéreteit! A nap is, mielőtt teljes hatalmában és fényében felszállana az égre, minden reggel előrebocsátja sugarait, hogy pirkadással hirdessék jöttét. Nincs alku éj és nap között, de mégis megvan köztük az átmenet: a szürkület. És Jézus is, akármilyen szöges ellentétben áll is istennélküli emberi életünkkel, előre jelzi közeledtét annyi hajnalt jelentő, bíztató, előkészületre szólító tapasztalatunkban. Családunk körében, a közélet zivataraiban, a betegágy kínjai közt, vagy hosszú munkát jutalmazó siker csúcspontján - be-bedereng a lélekbe az a tudat, hogy az élő Isten tartja kezében sorsát, és atyai szeretet neveli és használja fel az Ő céljaira.

Csak figyelmesen fogadja valaki ezeket az ünnepélyes órákat és perceket, s akkor, ha szembetalálkozik magával Jézussal híveinek bizonyságtételében, vagy a Szentírás olvasásakor, vagy bármiképpen, - nem lesz Ő számára hallgatag rejtély, hanem ellenkezőleg: hatalmas felelet, biztosító Ámen legszentebb vágyaira; beteljesedése, feltámadó napja a lelkében előkészült hajnalnak.

De éppen ez a kérdés: hogyan fogadtad ezeket az előhírnököket? Nem zártad-e be ajtódat, amikor felkerestek? Nem szégyelltél-e leborulni, és Istent imádni, amikor egyszer-egyszer csordultig voltál hálával az életed boldogsága közepette? Vagy nem keményítetted-e meg magadat, amikor csalódások, kudarcok között felkeresett az Ő feddő, jobb utakra hívogató szava? Hogy döntöttél annakidején, amikor elő akart készíteni az Ő Fiával való találkozásra; "mennyből való" üzeneteket ismertél-e fel ilyen élményekben, vagy pedig csak "emberi" dolognak, leküzdendő elérzékenyedésnek, jelentéktelen hangulat-hullámzásnak tekintetted-e?

Ha Jézus előtted is hallgat, és nem győz meg isteni küldetéséről, hátha itt van az oka: a múltban! Isten irgalmazzon akkor neked testvérem, és segítsen meg végigfutni az elmúlt napjaidon, hogy feltaláld az elhibázott komoly órákat, s amit akkor "emberi" semmiségnek ítéltél, komoly perújítással most "mennyből való" üzenetnek ismerd el. Vissza a keresztúthoz, ahol rosszfelé fordultál! Vissza lélekben az édesanyád áldott emlékéhez, vagy ahhoz a megrázó csapáshoz, amiben egyszer Isten kezét megérezted, vagy annak a keserű kiábrándulásnak órájába, amikor megláttad, hogy Isten nélkül csak kegyetlen rossz tréfa az élet! Lásd, nem térhetsz napirendre ez emlékek felett. Mielőtt Jézus szóba állna veled, előkeresi ezeket a régi elintézetlen ügyeket: mit csináltál az Ő előfutáraival? Keresztelő Jánost feltámasztani már nem lehetett, de emlékében is le lehetett róni neki azt a tiszteletet, amit megtagadtak tőle, amikor még élt. Ha már elszaladtak feletted azok a kiváltságos pillanatok, amikor befogadhattad volna Jézus előfutárait, legalább most utólag adj igazat nekik. És mihelyt rendezted múltadnak ezt az elhanyagolt tartozását, még emlékükben is elég erősek lesznek ezek az egykor Istentől jött úttörő áldások, hogy megnyissák a szemedet Jézus megértésére.

"Feleljetek nekem!" - így sürgeti Jézus a küldöttséget. Nem volt készen a feleletük. Gondolkozniuk kellett. És Jézus sürgetése után sem tehetnek egyebet: tovább gondolkoznak, tanakodnak. Csak amikor már kínos volt a várakozás, és további késlekedéssel nevetségesekké tették volna magukat éppen az előtt a tömeg előtt, mely előtt meg akarták szilárdítani tekintélyüket, dadogták elő szánalmas feleletüket: "nem tudjuk".

A várakozásnak e pillanatai alatt ott állt ez a tisztes tudós küldöttség a Jézus ítélete vakító, mindent napfényre hozó világosságában, s az ítélet elmarasztaló volt. Lelepleződött az a lelkület, mely őket nemcsak a múltban, hanem még a jelenben is eltöltötte, és Jézus elutasította őket magától. "Nem mondom meg nektek, miféle hatalomnál fogva cselekszem ezeket."

Micsoda feszült és megerőltető gondolkozás töltötte ki ezt a néhány pillanatot! Az eszük minden élét és erejét felhasználták, hogy feleletet találjanak a Jézus kérdésére. És mégsem jelenthette meg magát nekik Jézus. Miért? Talán akadály a Jézus útjában a tanakodó, töprengő, okoskodó értelem? Sokan talán azt mondanák, hogy: igen. Jézus barátai és ellenségei között egyaránt sokan akadnak, akik azt hiszik, hogy az a Jézus számára fogékony lelkület, amely nem nagyon gondolkozik, hanem vizsgálódás, tanakodás nélkül meghajlik Jézus előtt.

De nyilván nem azért tagadta meg ezektől az emberektől Jézus a maga feltárását és igazolását, mert gondolkozó, éleseszű emberek voltak. Hiszen Ő maga kényszeríti őket egyenesen a gondolkozásra; Ő adja fel nekik a kérdést, - és azóta is, Jézus sohasem volt kérdések elhallgattatója, aki feleslegessé tenné az értelmünk komoly munkáját, hanem ellenkezőleg: kérdések felvetője, a gondolkozás megpezsdítője volt, ahol csak megérintette az emberi szellemet.

A baj abban rejlett, ahogyan ezek az emberek gondolkoztak. A gondolkozásuk ítélőszéke elé Jézus nem félt, nem félhetett odaállni. Kész volt kérdésükre felelni, és idézésükre előadni a maga igazolását, de előbb tudni akarta, hogy milyen bírákkal lenne dolga: valóban az igazságot keresik-e? Ezért idézte fel a Keresztelő János perét, mely annakidején lejátszódott a lelkük ítélőszéke előtt. Azt tudta, hogy annakidején nem szolgáltattak igazságot nagy előfutárának. Tudni akarta, hogy hogyan ítélkeznek fölötte most. És megindult a szívek mélyén székelő bíróság tárgyalása, a tanakodás, a mérlegelés, - és Jézus egy tekintettel tisztában volt embereivel.

Milyen fenékig romlott egy törvényszék volt ez, amely elé oda akarták Őt idézni! Lám, hogy intézik el Keresztelő János ügyét! "Mennyből volt-e, vagy emberektől az ő keresztsége?" Ez volt a kérdés. Ők mérlegelik mind a két lehetőséget. De nem úgy, amint kötelessége volna annak, aki az igazságot keresi. Nem az érdekli őket, hogy melyik állítás felel meg a tényeknek. Ahelyett, hogy felidéznék emlékezetükben mindazt, amit Keresztelő Jánosról tudtak, hogy hadd tegyenek tanúságot akár mellette, akár ellene a tények, csak azzal törődnek, hogy milyen következményekkel járna őrájuk magukra nézve, ha az ítéletet az egyik vagy a másik irányba döntik el. "Ha ezt mondjuk, akkor...ha pedig azt mondjuk, akkor..." - ez az ő érvelésük menete. Nem azt fontolgatják, hogy mit gondoljanak tehát komolyan Keresztelő Jánosról, hanem csak azt, hogy mit mondjanak róla. Az ő gondolkozásuk többé nem az az érinthetetlen, megközelíthetetlen bíróság, mely fenséges függetlenségben hozza meg ítéletét, semmivel nem törődve, csak az igazsággal, - hanem lezüllött az érdekek bérenc hadává, mely akkor végzi jól munkáját, ha a szükségleteknek megfelelő, megrendelés szerinti ítéleteket szállít.

Csoda, ha ezeknek az embereknek Jézus megtagadta a feleletet? Nem, ez elé a bíróság elé, mely Keresztelő Jánossal így bánt el, Ő nem vihette a maga ügyét. Hiába idézték, hiába szólították fel, hogy mondja el küldetése, felhatalmazása titkát, Ő látta, hogy ezek őt nem akarják komolyan megismerni. Lesújtott rájuk a megérdemelt büntetéssel, - csúfos zavarba és szégyenbe hozta őket a nép előtt. Megmutatta, hogy Ővele szemben csődöt mond értelmük minden agyafúrtsága: az az ítélőszék, melyet ők elszoktattak az igazság keresésétől, most már arra sem képes, hogy legalább az érdekeik és kívánságaik szerinti döntést hozzon, és nyomorultul, meghátrálva vallja be: "Nem tudjuk."

Feltárul itt előttünk Jézus hallgatásának egyik örökké aktuális oka: Ő sohasem jelentheti meg magát az olyan lelkület előtt, melynek a gondolkozása meg van vesztegetve valamiképpen. Ő kész elébe állni az értelem ítélőszékének; van olyan igaza, hogy szégyent nem vall a legszigorúbb bírák előtt sem. Hiszen nem vonakodhat éppen Ő szembesíteni magát az emberi lélek e legfenségesebb képességével: igazságkereső értelmével. Isten helyezte belénk legfelső méltóságunk gyanánt ezt a belső fórumot, mely elé odaidézünk mindent e világon, ami, vagy aki vezetni és befolyásolni akar életünkben. Nem kerülhet tehát ellentétbe Jézus azzal a követelésünkkel, hogy mielőtt meghódolnánk neki, meg akarunk győződni igazságáról, és biztosak akarunk lenni afelől, hogy nem rajongó tévelygés, álmodozás az, amit Ő hirdet, hanem színtiszta és kemény valóság az Isten valóságából.

De az a kérdés, hogy csakugyan ez a szándék és ez a felelősségérzet vezérli-e a gondolkozásunkat? Figyeld meg, testvérem, akinek értelmi harcaid vannak Jézus körül, - tiszta és érintetlen-e az a bíróság, amely előtt lefolytatod az Ő ügye vizsgálatát? Igazság akkor van az ítéleteinkben, ha a valóságnak, a tényeknek megfelelően alkotjuk meg őket. Ezért főképpen arra kell vigyáznod, hogy a valóság szóljon hozzád, és te elfogulatlanul hallgasd meg. Vége van az igazságnak ott, ahol a tanúvallomásba belefojtják a szót! Ott kell lennie a gondolkozásunk mögött a lelkiismeretünknek, mely nem engedi meg, hogy a magunk vágyai vagy érdekei szempontjából a legkisebb csorba is essék az elénk lépő tényálladékon.

Ha megbízhat abban, hogy az értelmed az igazságot keresi és semmi mást, ha nem kell attól félnie, hogy szavába vágsz, mert beszéde zavarja az előre megalkotott véleményedet, akkor Jézus odabocsátja minden igényét és vallomását, egész ügyét és küldetését a vizsgáló gondolatod elé. De elmegy melletted némán, méltóságteljesen, ha erre nincs biztosítéka. És amikor látod, hogy Ő neked nem nyilatkozik, magad is érzed, hogy igaza van: nem ismerhet el megrontott értelmet illetékes bírónak maga felett. Ő ítél meg így ezzel téged.

Még teljesebben leálcázza azonban előttünk e küldöttségnek a Jézus önfeltárására alkalmatlan lelkületét a jövőbe való számító előretekintésük. Latolgatják az eshetőségeket, mi következik be akkor, ha Jézus kérdésére azt felelik, hogy ők is isteni küldöttnek tartják Keresztelő Jánost, és mi akkor, ha csak emberi ügynek nyilvánítják munkásságát. Akármerre indul el a gondolatuk, visszaretten. Mindkét irányban olyan követelmények állják el az utat, amelyekkel ők nem vehetik fel a harcot. Egyik utat sem járhatják ők, - ezért hát tétova kibúvásuk a felelet elől: "Nem tudjuk."

Nos, mik voltak azok a következmények, amiktől olyan gyáván visszarettentek ezek az emberek? - Nem merték kockára vetni az önelégültségüket, és az emberek előtt való népszerűségüket. Ezek voltak azok az érdekek, amelyek annyira megvesztegetve tartották a gondolkozásukat.

Ha elismerik, hogy Keresztelő János Istentől jött előhírnöke volt a Messiás országának, akkor - mondják - "azt fogja mondani: miért nem hittetek tehát neki?" Természetesen. És erre az aggodalomra olyan egyszerű a felelet. Ha Jézus számon kéri majd tőlük, hogy miért nem hittek Keresztelő János prédikálásának, akkor nincs más hátra, mint bevallani: azért nem, mert Keresztelő János bűnbánatra és megtérésre szólított fel mindenkit, mi pedig igaz embereknek tartottuk magunkat, s azoknak is akartuk tartani magunkat. Ha elismerik, hogy a János üzenete Isten szava volt, akkor nincs kitérés az elől, hogy most itt Jézus és a nép előtt, de mindenekelőtt az önmaguk lelke mélyén bevallják: súlyosan, rettenetesen vétkeztünk, amikor elzárkóztunk az Isten üzenete elől. Egyetlen lépés erre felé, - és összeomlik egész önelégültségük, melynek elbízott magaslatáról olyan lenézően tudtak beszélni a "bűnösökről".

Ki ne értené meg, hogy ettől a lépéstől visszariadnak? Oh, a végsőkig dacolva vonakodik az emberi szív bevallani azt, hogy elhibázott úton járt; hogy meg kellett volna térnie, és nem tette meg; hogy felismerte az élő Isten szavát, de nem hallgatott rá. Nincs az a mentség, amit elő ne keresne, hogy igazolja magát, és benne áltassa magát abban a véleményében, hogy minden jó volt az életében, amint volt. Már lángokban állhat az egész ház, bűneinek következményei mind rázúdulhattak minden rettenetességükkel, - az ember még mindig behúzódik valami belső szobába, ahová nem csapnak be a lángok, és nem hatol be a füst, és kétségbeesett makacssággal fogja megnyugtatni magát: nincs semmi baj, minden rendben van.

Amilyen érthető ez a szívós vonakodás az önvád és a töredelmes, őszinte bűnvallás elől, olyan végzetes akadállyá válhat Jézus előtt. Neki az volt a célja, hogy a legmagasabbrendű önbecsülésre: az istenfiúság tudatára emelje fel az embereket. Ezért talált oly fogékonyságra azoknál, akiknek odaveszett minden egyéb önbecsülésük, s ezért csendült ki legmelegebben olyankor az isteni szeretetről szóló szava, amikor megbocsátást kellett hirdetnie az önvádtól agyonmardosottaknak. A "bűnösök barátja" volt. De az "egészségeseknek nincsen szükségük orvosra", és önmaga zárja el maga elől Jézus útját, aki hazug önbecsülését mesterségesen fenntartja. Aki fél belevetni magát a becsületes önvizsgálat kínjaiba, és nem mer megalázkodni odáig, hogy egész múltját az Istennel szemben való egy nagy véteknek tudja elismerni, - az nem kap feleletet Jézustól.

Ugyanilyen kockázat fenyegette a másik úton is a nagytanács képviselőit. Ha azt találnák mondani: emberektől való a János keresztsége, akkor, - az evangélista be sem fejezi gondolatukat, hanem sokatmondó fordulattal megszakítja itt okoskodásuk fonalát (talán ők maguk sem gondolták végig, mert hiszen elég volt összenézniük), és ő maga egészíti ki, ami hiányzik: - "Féltek a néptől".

Keresztelő János, a magányos, senki által hivatalosan el nem ismert, minden rang és hatalom nélküli próféta már rég el volt temetve, és mégis olyan nagy hatalmasság volt még mindig, hogy a nagytanács magasrangú, nagytekintélyű, hivatalos vezetősége nem merhetett ujjat húzni vele. A nép lelkében tovább élt az a lélek, melyet Keresztelő János gyújtott lángra, s azért tanácsos volt legalább is hallgatni róla, ha már nem csatlakozhattak híveinek véleményéhez. Szembeszállni a tömeg gondolkozásával, ha egyszer nem helyeselhetik azt, ez lett volna, mint felelős vezetőknek legelemibb kötelességük. De itt kitűnik a hazugság: nem voltak ők a népért élő vezetők, csak a népből élő paraziták. Mijük maradt volna, ha elvesztik a népszerűségüket? Arra volt felépítve egész létük, hatalmuk.

Megint annyira érthető, hogy visszarettennek ettől a gondolattól is. Az ember annyira rá van utalva másokra, minek elrontania a dolgát velük?! Olyan közönséges, olyan általános kísértés: alkalmazkodni az emberekhez, külön nem válni tőlük semmiben, mert hátha elfordulnak, s akkor odavész minden, amit eddig ők nyújtottak. Úszni az árral - ez az egyetemes jelszó.

És beválhat a számítás. A megalkuvó sok mindent nyerhet. Csak egyet fog elveszíteni egész biztosan: Jézus nem fogja feltárni előtte isteni küldetését és hatalmát. Ő nem azért jött, hogy kiszakítson az emberi társas élet szövedékéből, csak éppen visszájára akarja fordítani az emberekhez való viszonyunkat: eddig mi voltunk rájuk utalva, - ez az önzés haszonélvezete, - ezentúl azt keressük: mivel lehetünk mi őnekik javukra, - ez a szeretet szolgálata. És aki el akar jutni erre az egyedül biztos és boldogító kapcsolatra az embertársaival szemben, annak késznek kell lennie kockára vetni a másikat, a helytelent, az önzőt. Nem békességet hozott Jézus, hanem harcot. Ellenségeskedést, szakítást, még testvér és testvér, szülő és gyermeke között is. Az Ő tanítványának tudnia kell egészen magára maradnia úgy, hogy őt cserbenhagyja mindenki, és mégis őbelőle áradjon az áldás mindnyájukra. Szemben az árral, dacolva minden gúnnyal, félreértéssel, gyűlölködéssel, áldva az ellenségeket, imádkozva az üldözőkért, - így ment elöl maga Jézus. Megértheti-e Őt az, aki nem kész utána menni? Csak aki felveszi az ő keresztjét, és úgy megy utána, annak mondhatja Ő el szent úti társalkodásban lépésről lépésre lénye titkait: micsoda meghatalmazással jött Ő e világra.

Jézus bátorságot, bizalmat kíván a jövővel szemben. Aki nem bízik abban, hogy az önvád töredelmeiből felmagasztaltatik a bocsánatot nyert isten-gyermeke méltóságára, és inkább kuporgatja a magaelégedettség maradványait, vagy aki nem bízik abban, hogy százszorosan kárpótlást nyer minden emberi kapcsolatért és becsülésért, amit az igazság követése és vallása kívánt tőle áldozatul, - az kérdezheti, vizsgálhatja, megkörnyékezheti Jézust, Ő azonban hallgatásba fog burkolózni előtte.

*

Szegény ember az, aki előtt egy-egy nagy zeneköltő érthetetlen marad, vagy aki számára hétpecsétes könyv a világ szépirodalma. Sajnáljuk azt, aki előtt nem tárul fel az emberi tudománynak istenadta rendeltetése, s aki hidegen marad annak csodálatos vívmányaival szemben. Hiányzik egy-egy darab az ilyenek életéből. De ha valaki Jézust nem tudja megszólalásra bírni! Annak életéből a középpont, a szív hiányzik! Nem fényűzésről, fölösleges díszről mond le az, aki el nem hárítja Jézus önkijelentése útjából az akadályokat, hanem az örök, a teljes, az igazi életet taszítja el magától.

Ne mondj le róla, testvérem! Mint Jákób az ő éjjeli tusájában, amikor megsejtette, hogy Istennel viaskodik, ne elégedj meg te sem, míg meg nem jelenti neked nevét, önmagát, a rejtélyes, hallgatag ellenfél. Legyen imádságod neked is: "Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engemet" - mert áldás, örök áldás az, ha ostromlásunkra végül is megnyílik előttünk a kegyelem, és beletekintünk a szívébe, - az Atyai szívbe, ahonnan jött teljes hatalommal a Fiú, hogy nekünk békességünk, szabadságunk, örökségünk legyen. És még ha a Jákób módjára belenyomorodsz is egész életedre ebbe a harcba, ne kíméld magadat a sebesüléstől, a rokkantságtól sem; szaggasd fel a múltat, ha elhanyagolt bajokat rejt; forgasd fel a jelent, ha lelkületed megromlott az igazsággal szemben; és hívd ki magad ellen a jövőt minden belső és külső veszedelemmel, ha kell, - s akkor Jézus megszólal, és te megtudod, hogy ki Ő, és mit akar teveled. Hiszen azért jött Ő: szólni akar mindnyájunkhoz, nem hallgatni.

***

1919.(29.?) VIII. 10. Gyulai Pál u.

"Nem messze vagy az Isten országától."
Márk. 12, 34.

Jézusnak e szavai félreérthetetlenül magukon viselik újtestamentumi eredetük bélyegét. Az Ótestamentum talaján nem sarjadhattak volna ki. A Jézus előtti hívők úgy szemlélték az embernek viszonyát az Isten országához, mint ahogy a vihartól hányt-vetett hajó utasai kémlelik a távol ködén át mutatkozó napsütötte partot. Sok bűnének-bajának zivatarai közepette így tekintett ki a vágyódó-reménykedő ember, és azt vizsgálta: messze van-e még a szabadulás és a békesség kikötője? Hol kisebbnek, hol nagyobbnak látszott a távolság. Olykor már úgy tetszett, hogy nagyon kevés kitartás és türelem kell csak még, és itt lesz az Isten ígérte üdvösség korszaka; győz az Ő igazságos és kegyelmes akarata a világ minden rosszasága felett. Aztán megint, mintha nagyon messze távolba tűnt volna az Istennek e nagy és dicsőséges napja, hogy próbára tegye a benne bízó reménységet. Mindig erről volt szó: az Isten országa mennyire van tőlünk?

Jézus fellépésével aztán nagyot fordult a hitnek a tájékozódása. Az Ő első szava ez volt: "Az Isten országa elközelített". Ne várja tehát senki az Isten országlásának áldásait a jövőtől. A jelenben, most mindjárt részesülhet bennük. Isten minden emberi szívben késlekedés nélkül készséges megvalósítani az Ő áldott uralmát. Ez volt a nagy ajándék, amit Jézusban kaptunk. Végre jött valaki, aki nem hányódott a mi kétkedő, vétkező, nyomorult életünk sajkájával kint a viharos, sötét vizeken, hanem egész életét a zavartalan Isten-bizonyosság sziklatalaján élte, s aki erre a "terra firma"-ra tudta állítani maga mellé embertestvéreit is. Ő, és az Ő szemén át most már mi is, erről a biztos pontról nézhetünk ki a viharos tengerre, és azt mérhetjük, hogy milyen közel vagy távol vannak a hajósok a kikötőből tekintve. Most már az a kérdés, hogy az Isten országához mennyire van az ember. Nem mi várjuk már Istent, Ő vár már bennünket, hogy az Ő országa bennünk is beteljesedjék. Jézus előtt olyan volt az emberiség, mint az ablakon kitekintő gyermek, aki sóhajtozva várja késlekedő szülőjét, mert a leszálló est árnyai között fél egyedül a szobában. S aztán valami zörejre feleszmélve, hátratekintve azt veszi észre, hogy már régen ott állt mögötte, föléje hajolva édesatyja, várva, hogy felfedeztessék. Így fedezte fel számunkra Jézus az Isten atyai közelségét, országának örökké, mindig kész valóságát. Csak ébredjetek fel, és lássátok meg, milyen üdvnek fordítotok hátat ugyanakkor, amikor sóvárogva várjátok! Forduljatok meg! "Térjetek meg!" Ez volt felhívása mindnyájunkhoz.

Megmarad, kétségtelenül, számunkra, a Jézus tanítványai számára is jelentősége és érdekessége az Isten országa történetének, amint beleáramlik az emberiség életsorsába, hogy abban diadalmaskodjék. De legalább ugyanolyan nagy jelentőséget nyer szemünkben, ha nem nagyobbat, az a történet, amit az egyes emberi lélek él át az Isten országához való viszonyában.

Három nagy állomása lehet ennek a történetnek. Lehet valaki távol az Isten országától, lehet közel hozzá, és lehet végül benne, mint határain belül élő boldog polgára.

Ennek a háromféle állapotnak a megvizsgálására nyújthat jó vezérfonalat Jézusnak ez a mondása, mellyel egy írástudóval folytatott párbeszédét fejezi be: "Nem messze vagy az Isten országától."

Nem véletlen az, hogy ez a bátorító, üdvözlő szó ebben a tagadó formában hangzott el, és nem egyszerűen így: "Közel vagy az Isten országához." Ez az ember csakugyan tagadó ellentétben állt egy általános tapasztalattal, amely nehéz súllyal nyomakodhatott Jézus lelkére. Kivétel volt a szabály alól, mely lépten-nyomon fájdalmasan sebezte Jézust. És mennél örvendetesebb a kivétel, annál komorabban sötétlik elő mögüle az általános, a szabály. Azon az örömön, mely felujjong a Jézus lelkéből, amikor egy ilyen rokonlelkű emberrel találkozik, ott rezeg az a szomorúság, hogy az ilyen találkozások nem nagyon gyakoriak az Ő életében. Az emberek - ez a gyakori, az általános tapasztalata - távol vannak az Isten országától.

A nagypéntek előtti utolsó napokban volt. A zsidó nagytanács és a befolyásos pártok döntő intézkedésre készültek. A templom udvarán tanító Jézust egyik nagytekintélyű küldöttség a másik után kereste fel, hogy felelősségre vonják, vagy fogas, kényes kérdésekkel ostromolják meg, és valamiképpen aláássák a nyilvánosság előtt azt a népszerűséget, melynek még mindig örvendhetett. Ezeknek a feszült szellemi csatározásoknak a folyamán került Jézus elé a mi írástudónk is. Nem csoda, hogy olyan jól esett Jézusnak valakit felfedezni, aki "nem volt messze az Isten országától."

A golgotai borzalmak éjszakája már sötéten vonult fel az égre fölötte. Rohanó léptekkel sietett élete drámája a végső kifejlés felé. Minden szál, amiből pályája szövődött, most összefutni készült egy mindent magába foglaló csomópontba. Ami fény volt életében, annak sugarai gyújtópontban találkozva vakító lángot fognak vetni. És ha árnyék is kísérte a fényt, az is pokolian koromfeketévé fog sűrűsödni körülötte.

S vajon hiányozhat-e ebben a mi világunkban az árnyék ott, ahol világosság van? "Örömhírnek" nevezzük a Krisztusról szóló üzenetet, de a világtörténelem legrettenetesebb tragédiája is benne van elmondva. "Az övéi közé jött" - ez az isteni kegyelem nagy ajándéka, ami felzendíti a hála és a bizalom vigasságát -, de a történetnek ez a másik oldala: "és az övéi nem fogadták Őt be". Ez volt az emberi válasz a felajánlott isteni ajándékra. Végigjárta útját Jézus az emberek között, szavaiban és tetteiben feltárva az isteni szeretetet, ezt a mindenki számára készen terített fejedelmi asztalt, ahol minden szomjúság és éhség kielégíttetést talál; az emberek pedig hagyták beszélni, hagyták csodákat művelni, s aztán folytatták, mintha mi sem történt volna, nyomorult, boldogtalan életüket. Nem kellett nekik Jézus. Nem adtak visszhangot az isteni meghívás ajánlatára, ami feléjük zengett Jézusból. Egész működése úgy tűnik elénk, mint valami hatalmas kísérleti próba annak felderítésére, hogy vajon ki az oka az ember Istentől elszakadt vergődésének; Isten tartja-e távol magát az embertől, aki várva várná, hogy alávethesse magát üdvözítő uralmának, vagy pedig magában az emberben van-e a hiba? Mintha Isten azt mondta volna: "Én megmutatom, úgy, hogy jobban nem is kívánhatjátok, hogy milyen közel vagyok hozzátok és milyen szeretettel várlak benneteket, hadd lássuk: ti is olyan készek vagytok-e az enyéim lenni, mint én a tietek?" Isten elküldte Jézust. És tudjuk, hogy mi lett a kísérlet vége. Az a Kereszt, amit Jézusnak felállítottak, örökre szóló jele annak, hogy milyen közel jön Isten az emberhez (ez benne a vakító fény), de annak is, (és ez rajta a sötét árny), hogy az ember milyen messze távozhat Istenétől.

Azonban figyeljük meg, hogy azok az istentávolságban szenvedő emberek, akikkel való harca a halálra juttatta Jézust, nem az emberiség salakjához és szemetjéhez tartoztak. Nem az Istent megtagadó, vallásukból kivetkőzött, cinikus gúnyolódásba züllött és minden szent köteléket szétrugdaló lelkek álltak olyan szomorú messzeségben Jézustól, hogy közöttük ilyen keserves ellentét fejlődhetett ki. Ellenkezőleg: buzgó szigorúsággal kegyes, és egész életüket szentnek tisztelt törvényekhez szabó emberekkel van dolgunk. Milyen odaadással igyekeztek betölteni és szolgálni mindazt, amit ők isteni parancsolatnak tartottak! Azt hinnénk, ugyebár, hogy ez a lelkület azonnal alárendeli magát az Isten igazi országlásának, ha egyszer megérzi annak közelségét. Milyen tévedés! Milyen idegen világban, messze élnek ezek minden vallásos komolyságuk mellett is a Jézus világától! Mennyit vitatkoztak ők egymás között arról a kérdésről, amit most egyikük felvet Jézusnak: "Melyik az Isten sok parancsolata között a legfőbb?" És mégis sohasem hallotta ez az írástudó eddig senkitől azt az egyszerű feleletet, amit most Jézus ad neki: "Szeretni Istent teljes szívből...szeretni egymást, mint önmagunkat." Olyan világos, kézenfekvő alaptörvénye ez annak az életnek, amelyben Isten munkálkodik. Ezt láthatták volna, ennek varázshatalmát érezhették volna meg Jézus egész életében is. De milyen messze voltak ők ettől, ennek még a megértésétől is!

Nem rettenetes elgondolni, hogy amikor emberi mértékkel mérve a legistenesebb, legkegyesebb életet folytatjuk, éppen akkor lehetünk talán a legmesszebb Isten igazi uralmától. Hadd járja csak át a rejtett bensőnket a Jézus tekintete, amely mögé lát minden kegyes látszatnak, begyakorolt istenimádásnak, és holt szokássá lett istenszolgálatnak. Mennyit lát meg bennünk abból a friss, önkéntelen szeretetből az Atya és testvéreink iránt, amiből megismerhető, hogy eleven közelségében élünk a szívünk felett úrrá lett Istennek?

Sötét volt az a kép, amely Jézus előtt általában feltárult. Gyér visszhangot kapott az Ő csodálatos üzenetére. Sokan voltak az elhívottak, és kevesen a választottak. A legtöbb elhintett mag adós maradt a terméssel. De mégsem volt egészen vigasztalan és örömtelen a helyzet. A sötétségben itt-ott fénypontok csillantak fel. Akadtak emberek, akik mintha régóta éppen Jézust keresték volna; úgy ismertek reá, mint a szívükben hordott ősi igazság képére. És nem egyszer megérhette Jézus azt az örömöt, hogy éppen azok soraiból tűnt elő egy-egy ilyen előkészített, rokonhangra felhangolt ember, akik együttes fellépésükben ellenségei voltak.

Egy örömcsepp a sok keserűség között: íme kitűnik, hogy még ezeknek a küldöttségeknek a sorában is, amelyek kivonultak Jézus ellen utolsó támadásaikat végrehajtani, találtatik egy, aki voltaképpen "nincs messze az Isten országától." Talán jóhiszemű áldozata volt a hivatalos körök uralkodó véleményének, s ő is azzal a szándékkal vonult ki, hogy szembeszáll Jézussal, akit a többiek szerint tényleg veszedelmes népbolondító rajongónak tekintett. De amíg a többiek vívják harcukat Jézus ellen, és Jézus kivédi támadásaikat egymás után, valami változás megy végbe ezen a bajtársukon: a Jézus feleletei mély benyomást tesznek reá. Látja, hogy "jól megfelel nekik." Jézus, a megrágalmazott, a meggyalázott, valami ellenállhatatlan tekintéllyel kezd felmagasztosulni előtte. Még nem tudja, minek engedjen: régebbi előítéletének, vagy új benyomásának. Próbára akarja tenni még egyszer Jézust. Kiválik a sorokból, s ő is feltesz neki egy kérdést: "Melyik az első minden parancsolatok között?" De ennek a kérdésnek már nincs rosszakaratú éle. Ez nem kelepce, amibe bele akarná csalni ellenfelét, mint voltak a többiek kérdései. Itt csak a megfigyelni akaró kíváncsiság szól. Látni akarja, vajon olyan feleletet ad-e Jézus, amivel csakugyan kivívja az ellenfélben is ébredező tiszteletet, vagy pedig ki kell-e majd józanodnia a lelkében megmozdult rokonszenvből, és végül mégiscsak megvetéssel kell elfordulnia tőle?

Jézus megfelel neki, és ez a felelet legyőz minden ellenállást az írástudó lelkében. Az az egyszerű válasz, amellyel Jézus megoldja a legfőbb parancsolat felől folytatott régi vita kérdését, előhívja ennek az embernek rejtett belső életét. Külső megjelenése szerint írástudó volt ő is, mint a többi; velük együtt feszegette, vitatta az ezerféle törvény, istentiszteleti szertartás és kegyes szabály magyarázatát. De belül, titkon, élt benne egy másik ember, aki régen fáradtan unta már ezt az élettelen, száraz mesterséget. Rájött ő már arra, hogy más az, egészen más, amit az élő Isten kíván az embertől, nem ezeknek a ceremóniáknak a szőrszálhasogató betartása. Micsoda visszhang támad a lelkében, amikor Jézustól olyan határozottan, hatalmasan hallja ugyanazt, amit már ő is régóta sejtett. Mintha titkos rugókat érintett volna meg benne Jézus, egyszerre megnyílik a szíve, és megered a szava: "Igazán mondtad, Mester": És nem állhatja meg, hogy ő is el ne mondja még egyszer, amit Jézus az imént elmondott, mintha a szívéből olvasta volna ki: "Valóban ez a legnagyobb parancsolat. Szeretni Istent teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből és teljes erőből, és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat, - valóban többet ér ez minden áldozati szertartásnál, és kegyes templomi cselekménynél." Így szökell a patak is, amikor már csak néhányat kell még kanyarognia, s aztán beletorkollhat már a folyamba, amelyhez tartozik; közel van már a célhoz, ahol megnyugodhat. "Nem messze vagy az Isten országától" - ezzel a köszöntéssel integet feléje Jézus, "látván, hogy bölcsen megfelelt."

Sajgott a fájdalomtól Jézus lelke ezekben a napokban, amikor olyan nyilvánvaló bizonyossággá érlelődött, hogy az emberek az Isten országától olyan nagyon messze vannak, hogy csak a Kereszt mérheti fel ezt a távolságot. De ez a fájdalom azért nem tompította el az öröm iránt, amit egy-egy ilyen kivételes eset szerzett. Nem látta Ő azért a szíve könnyein át sötétebbnek a világot, mint amilyen az valójában volt. Fogékony örömmel csillan fel a szeme, és üdvözlésre nyújtja ki kezét szavain át, ha csak egy is akad, aki közel van az Isten országához.

A trécselő némbernek szüksége lehet rá, hogy leszapulja a szomszédnőjét, hogy annál jobban kidomborodjék az önnön kiválósága. De az Isten országa nincs ráutalva arra, hogy a rajta kívül élő világ szépségeinek a letagadásával magasztaltassék. Nem is igaz az, hogy ahol nem uralkodik Isten a Jézus Krisztus által, ott ne volna semmi jó, nemes, semmi boldogság, és semmi nyoma annak, hogy az ember az Isten képére teremtetett. Amilyen bizonyos az, hogy az Isten az Ő országát a Jézus Krisztus által hozta közel hozzánk, és Őáltala építi mind a végső beteljesedéséig, oly bizonyos az is, hogy azért nem vette le kezét egészen az emberiség tömegeiről egyébként sem. Az Ő áldásai gazdagon áradnak ott is, ahol hírét sem ismerik az Evangéliumnak, sőt: ami még csodásabb, ott is, ahol ismerik ugyan az Evangéliumot, De megkeményedtek már iránta, és nem élvezik a benne lévő erőket. Csak ne hunyd be szemeidet a valóság előtt; valld be őszintén magadnak, amit látsz, és akkor el kell ismerned, hogy a világ nem csupa Jézus-ellenes romlás és sötétség. Találkozol sok mindennel, amit az Isten országával rokon értéknek kell tekintened. Sokszor egyenesen hitetlen gondolkozású embereknél ötlik a szemedbe olyan őszinte igazságszeretet, olyan önzetlen emberiesség, olyan becsületes bátorság, olyan nemes szellemiség, amilyet megirigyelhetne tőlük a Jézus akármelyik tanítványa is. Nem az által biztosítod, erősíted a magad Krisztushoz kötött életét, ha letagadni igyekezel a Krisztus nélkül is előforduló örvendetes értékeket. Az erős keresztyén élet örömmel köszönt mindent, ami rokon vele, bárhonnan jöjjön, bárhol mutatkozzék is, mert tudja, hogy lehetnek, vannak, akik kívül esnek ugyan az Isten országlásán, de mégis, legalább is, közel vannak hozzá. Őket is, ha nem tudják is, az a mágnes vonzza, amelynek hatalma az Isten országát összetartja: az Isten atyai, áldó, nevelő szeretete, - csak nem tapadtak még hozzá ehhez a mágneshez. Ki tudja, milyen kis megrázkódtatás, milyen enyhe lökés elég lesz ahhoz, hogy sietve engedjenek a vonzó hatalomnak, és belülkerüljenek ők is egészen az Isten országán?

Mert ez még bizonnyal hátravan számukra. Akármint örült is Jézusnak a lelke ennek az írástudónak a láttán, akiben rokon lelkületet találhatott, többet ennél mégsem mondott neki: "Nem messze vagy..." Közel az Isten országához, - de mégiscsak közel hozzá, és közbül ott van a határvonal. Ezt a határvonalat Jézus nem mosta el, hanem egyenesen kiemelte e szavaival. És akármint ápoljuk is a magunk keresztyén viselkedésében a minden rokon gondolattal és élettel való készséges együttérzést, ez nem jelenti azt, hogy elalkudjuk a magunk sajátos álláspontját. Örömmel üdvözlünk minden szívet, amelyből ebben a sötét és hideg világban csak valami fény és melegség sugárzik, legyen az bármely tűzhelyről vett láng. De akármennyi szép, nemes, fennkölt és nagyszerű legyen is bennük, ami az Isten országára emlékeztet, valami még mindig hiányzik belőlük, ami megvan bennünk, a Krisztuséiban. És ez a mi többletünk, ami tőlük megkülönböztet és elválaszt; nem valami mellékes, amit háttérbe szoríthatnánk valami szürke egybeolvadás érdekében, hanem ellenkezőleg, az egész életünk szíve és veleje, legfőbb kincsünk és örök erősségünk: az, hogy mi az élő Istennek kegyelmébe fogadott gyermekei vagyunk, akik a Krisztus által tudjuk, hogy a bűneink megbocsáttattak, minden gondunk-terhünk levétetett, és nyitva előttünk az örökkévalóságnak diadalmas ígérete. Ez az, amit az Isten országának nevezünk: amikor uralkodást vett felettünk az Atya, akinek kezéből semmi ki nem ragadhat, és szerelmétől többé semmi el nem szakíthat. Most már beteljesedik rajtunk az Ő törvénye, az a legnagyobb parancsolat: szeretjük Őt teljes szívből, mert Ő előbb szeretett, s az Ő szeretetének visszhangjaként hálásan kél szívünkből az Őiránta való gyermeki odaadás és engedelmesség; és szeretjük a felebarátot, mint önmagunkat, mert tudjuk, hogy rajtunk beteljesedő irgalma a felebarátnak is szól, s annak ereje tovaárad rajtunk át a testvérünk felé. Isten országol bennünk így: Ő maga éli és valósítja meg bennünk az Ő törvényeit.

Az írástudó felismerte az igazságot: hogy az Isten mindenekfelett a szív szeretetét követeli. "Nem volt messze az Isten országától." De az hiányzott még belőle, hogy a szívét is magával sodorja az isteni kegyelem, és legfőbb ajándékká váljék számára az, ami legfőbb parancsolat. Jézus szava, mellyel őt üdvözölte, bíztató hívogatás volt: "Jer, légy te is az enyém, hadd kormányozza maga az Isten a te életedet; ne légy csak közel, hanem légy benne te is a mennyei Atya országában!"

Vajon megtette az írástudó ezt az utolsó lépést? Alárendelte-e a szívét a felé áradó szeretet hatalmának, és lett-e belőle is polgára az Isten országának? A történet nem jegyzi fel. Talán igen, s akkor áldotta élete végéig azt a pillanatot, amikor ki mert lépni a többiek sorából, és szembe mert kerülni Jézussal. Talán nem. Hiszen olyan sokszor megismétlődött már az Agrippa király története, aki eljutott odáig a Pál szavainak ostroma alatt, hogy azt mondta: "Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek", - és végül is ez a "majdnem", mely olyan bíztatóan azt látszott ígérni, hogy "majd", egyszerűen csak annyit jelentett, hogy: "nem". Oh, ez a legtragikusabb: olyan közel lenni az Isten országához; annyit megérezni már az üdvéből, annyit felismerni már az igazságából; annyit viselni már a hatásának nyomaiból, - és mégis, mégis csak kívül maradni!

Az utolsó lépés a döntő, amellyel a közelségből a határon át a valóságába lépünk; az a titkos lendület, mely átemel az elválasztó mezsgyén, és nem is annyira a magunk elhatározásából születik meg, mint inkább az Isten láthatatlan ereje adja. A mi korunk nem szeret éles határvonalakat látni a világban. Az a törekvése, hogy mindent egymásból vezessen le. A legnagyobbat is már ott akarja látni tehát csíraszerű szunnyadással a legkisebben, hogy ne kelljen semmiféle, újat teremteni tudó hatalom hozzá, csak elég idő és kedvező körülmények, és az alsóbbrendűből szép lassú átmenettel kibontakozzék a magasabb rendű. A mi korunk gondolkozása menekül az igazán megkülönböztető vonások elől, amik áthághatatlan akadályok volnának az evolúció emelkedő útján, és egész figyelmével a rokonság, a folytonosság mellett szóló jelenségekre veti magát. Az élettelen anyag világában azt figyeli meg, ami az élő sejtekhez hasonlatos anyag-szerkezet, s az élő testekben azokat a folyamatokat kutatja, amik az élettelen anyag vegyi törvényeinek hódolnak. Az állatban előszeretettel emeli ki azt, ami valamennyire már az emberi öntudatra emlékeztet, az embert vizsgálva pedig élvezettel merül el azokba a jelenségekbe, amik az emberben is állatiak.

A határvonalaknak ez az elmosódása velejár az istennélküli világszemlélettel, mely ránehezedik a mi korunkra. De mihelyt tudjuk, hogy "az Úré a föld és annak teljessége", nincs semmi szükségünk arra, hogy a nagy elválasztó különbségeket, amik megvannak e világban, félénken tompítsuk. Ha ebben a világban az élő Isten hat és munkálkodik, az Ő teljességéből miért ne bukkanhatnának elő új meglepetések, amiket semmiféle előzményből nem lehet levezetni vagy kifejlődtetni?

És ha meglátjuk az Isten teremtő hatalmának nyomait mindenütt, ahol egy-egy titkos kezdet új magaslatokra emeli fel a létet, nem hanyagolhatjuk el ezt a határmegvonást ott, ahol éppen az Istennel való gyermeki közösségünk kezdődik meg. Hisszük és valljuk az újjászületés ősi igaz keresztyén tanát. Tudjuk és hirdetjük, hogy a keresztyén élet nem jöhet létre a mi magunk legkiválóbb és legnemesebb jellemvonásainak a felfokozása útján, - nem evolúció terméke, hanem új isteni erőbeáradás ajándéka.

Lehet az emberi lélekben sok nagyszerű és csodálatraméltó, ami közel hozza az Isten országához, mint ahogy az élettelen kristályban is úgy helyezkednek el az anyagrészecskék, mintha már-már élő sejteket akarnának alakítani, vagy mint ahogy az állati agy is elárul olykor olyan képességeket, amelyek már-már határosak az emberi öntudattal. Mielőtt Isten megvalósítja egy-egy teremtő gondolatát, azon az anyagon, amiből formálja, már előre láthatók a nyomok, mutatva, hogy mire van rendeltetve. De ezek a prófétikus, magasabb lehetőségeket sejtető jelek sohasem nyúlnak át észrevétlen átmenettel a magasabb valóságba. S így, legyen az ember bármennyire közel az Isten országához, viselje magán akármilyen fényes bélyegét annak, hogy az Isten számára teremtetett, mindez csak lehetőség és ígéret. A beteljesedéshez Isten teremtő hatalma kell még, mely a határvonalon átlendíti a lelket, és belejuttatja az Ő országlásának új világába. Minden egyes emberi élet előtt, mely az Isten országlása alatt áll és abban boldog, mély csodálattal állunk meg, - mert emberi erők által elérhetetlen lett itt valósággá: "Aki a Krisztusban van, új teremtmény az".

*

Testvérem, ember, hol, merre visz a te utad? Távol kalandozol-e, tán kegyes külszín alatt mégis a Krisztussal szemben hideg, kemény szívet takarva? Nem lehetsz annyira messze az Isten országától, hogy szeretetének tekintete rajtad ne volna. Lásd, Krisztus azokért imádkozva halt meg, akik olyan messze voltak tőle, hogy képesek voltak megölni. Áldott az Isten, a mi Atyánk, hogy az Ő szeretetének országa örökké közel van, készen vár, még ha a világ túlsó szélére szakadnánk is el tőle! - Vagy talán a te szívedben is felhangozhat az isteni bíztatás: "Nem messze vagy..."? Hadd érezd meg akkor azt a nagy szeretetet, mely még ennél is többet szeretne mondani. Engedj annak a hatalomnak, melyben teljessége vár minden jónak és nemesnek, amivel eddig is bírtál. Kérd az Istent, hogy adjon neked is részt az Ő uralma áldásaiban. És Ő nem fog késni. Megteszi veled is a csodát: a gyermekévé tesz, akinek életében a szeretet nagy törvénye mér nem nehéz parancsolat, hanem mennyei Atyádtól örökségképpen kapott természet.

Ha pedig boldogan elmondhatod, hogy az Isten országának határain belül folyik életed, és Isten maga támasztja szívedben napról napra Lelke uralmával a készséget és erőt, hogy neki szeretetben szolgálj; akkor, testvérem, leborulva áldd Őt, és neki adj dicsőséget. Ő volt az, aki "általvitt a halálból az életre". Övé valóban az ország, a hatalom is, mely abba minket eljuttat, - az Övé, mindenestől csak az Övé a dicsőség!

***

1935. december 22-én.
Advent negyedik vasárnapján.

Lectio: Márk 12, 28 - 34.

Textus: "Jézus... mondta neki:
Nem messze vagy az Isten országától."
Márk 12, 34.

Már csak egy-két napnyi távolság választ el bennünket a karácsonyi ünnepnapoktól. Nemsokára újra átélhetjük azokat a boldog órákat, amelyekben szinte átérezhető valósággá válik az Istennek a földre szállt országa, annak csodálatos békessége, és ragyogó öröme. Ezért érdekelhet bennünket ezen az utolsó ádventi vasárnapon, az ünnepi áldások küszöbén, az a lelki arckép, amelyet alapigénk egy olyan emberről nyújt, aki az Isten országának a küszöbén állott úgyszólván.

Az ismeretlenség homályából bukkan elénk, és nemsokára el is tűnik szemünk elől az alakja. Az alatt a néhány perc alatt, ameddig az evangéliumi történet fényében előttünk áll, a Jézus ellenfeleinek sorában látjuk. Azok az utolsó harcok folynak éppen, amelyekben Jézus ellenfelei még egyszer megpróbálták szellemi fegyverekkel elérni céljukat: Jézusnak elhallgattatását, hogy aztán, ha ez semmiképpen nem sikerül, más eszközökhöz folyamodjanak. Jeruzsálem nyílt terein, hallgatóinak nyilvánossága előtt ostrom alá veszik vitakérdéseikkel, hátha zavarba tudják hozni, szégyenbe tudják keverni, és meg tudják dönteni tekintélyét a nép előtt. Ez az írástudó is ott volt köztük. Sokáig csak szemlélője volt a párbajnak. De amikor látta, hogy a társai nem bírnak Jézussal, mert Ő minden elébe vetett problémát átlát, és fölényesen megold, előáll ő is. Neki is van egy kérdése. Vajon arra mit tud Jézus felelni?

"Melyik a legfontosabb parancsolat?" A tudós rabbiknak egyik legtöbbet vitatott kérdése volt ez. Hiszen nem volt nekik áhítatosabb foglalkozásuk, mint sorra venni az Ótestamentum parancsolatait, számon tartani, hogy hány is van, s aztán, mint valami maguk elé kirakott drágagyöngy-sorozatban válogatni: melyik a legfényesebben tündöklő? Most ez a kérdés arra van szánva, hogy Jézus lába elé vetett hurok legyen. Akármit felel is, fel lehet majd hozni ellene valamely nagytekintélyű régi írásmagyarázó ellenvéleményét, éspedig olyan érvekkel megtámogatva, amelyekre ő, a rabbik iskoláiban nem járatos vándortanító, megzavarodottan lesz kénytelen elhallgatni.

De nem így történt. Jézus kiszemel az Ótestamentum lapjairól két parancsolatot, és azt magasztalja mindenek fölé: "Szeresd a te Uradat Istenedet...", és: "Szeresd felebarátodat..." Ez nem egyszerű összehasonlítgatása és összemérése az Ótestamentum sok-sok parancsolatának. Ez az egész Ótestamentumnak új megvilágításba helyezése. Ez az örökre szóló lényegnek a kiemelése, amihez képest minden egyéb csak múlandó hüvely. S erre a meglepett írástudó kihullatja tegzéből a készentartott nyilakat. A hallottakon eltűnődve lehajtja fejét, s amikor megszólal, kénytelen igazat adni Jézusnak. "Jól van Mester. Igazán mondtad..." Csakugyan, ez a legnagyobb, amiről a régi szent írásokban szó van. A szeretetnek ezt a parancsát komolyan venni, és őszinte lélekkel követni, "többet ér minden égőáldozatnál és véresáldozatnál", a törvényben előírt minden külsőségnél, mindazoknál a parancsolatoknál, amelyeknek a betűjén olyan odaadással rágódott az írástudók vallásossága.

Erre a nyilatkozatára állítja ki róla Jézus a bizonyítványt: "Nem vagy messze az Isten országától."

Lehetetlen ki nem éreznünk Jézusnak ebből a megállapításából mindenek előtt az Ő nagy örömét. Kedves meglepetés volt számára, hogy valakiben, aki az ellenfél soraiban vonult ki ellene, lelki rokonságot fedezhetett fel. Igaz, hogy ez a lelki rokonság nem volt teljes együvé tartozás: az írástudó még nem volt belül az Isten országán, csak közel volt hozzá. De már nem sok választotta el a belépéstől! És Jézus ezt a még csak készülőben levő eredményt is, noha még nem volt teljesen érett gyümölcs, örömmel fogadja!

Mi sokszor abban a kísértésben vagyunk, hogy türelmetlenségünkben, elégedetlenségünkben, felállítsuk az alternatívát: vagy minden, vagy semmi. Van ebben persze valami igazság is. Az Isten országát csakugyan éles határvonal zárja körül, és az ember ezen a határvonalon vagy belül van, vagy kívül, és végeredményben ez az egyetlen döntő kérdés. A Szentírás lapjain is gyakran találkozunk olyan szakaszokkal, amelyek ezt az éles különbséget hangsúlyozzák, és felállítják elénk a "vagy-vagy" kérdését. Különösen a János írásai döbbentenek meg lépten-nyomon az ellentétnek ilyen komoly szembeállításával. Igen, mert János és a többi szentíró is ilyenkor "sub specie aeternitatis", az örökkévalóság szempontjából nézik a dolgot. Magasan föléje emelkedve a földi életnek, átfogják tekintetükkel az egészet, és a végső kifejléseit veszik szemügyre. Ha egy-egy emberélet számadását lezárva így odaállítjuk az örökkévalóság mértéke alá, csakugyan azt kell mondanunk: mit ért valakinek akármilyen közel lennie is az Isten országához, ha végül mégis csak kívül rekedt? Ebből a szempontból - közel lenni az Isten országához, magában véve semmit sem jelent.

De ne felejtsük el, hogy az örökkévalóságra kibontakozó végső döntések itt a mi földi életünkben sokáig homályban rejtőznek, és lépésről-lépésre, fokról-fokra tűnnek elő. A mi szemünk nem képes az Isten országának határvonalát nyomon követni, és nem a mi dolgunk elhamarkodva lezárni egy-egy emberélet számadását.

Ezért kell örömmel üdvözölnünk már azt is, ha valakiről meglátszik, hogy "nincs messze az Isten országától". Az más kérdés, és rá fogunk térni később erre is, hogy ez még nem elég. De már ez is nagy dolog. Öröm látni, ha valaki már annyira is eljutott, hogy nem sok mérföldnyi, hanem csak néhány lépésnyi távolság van hátra!

Milyen öröm különösen, ha vélt ellenfeleknél lehet ezt megállapítani, mint ennek az írástudónak az esetében is! Úgy látszott, hogy áthatolhatatlan, vastag bástyafalak választják el Jézustól. S egy-két szó elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: a fal csak néhány papiros-kulissza! Hogyne örült volna ennek Jézus, és hogyne örülnénk mi is ilyenkor!

Lehet, hogy egyesek azért "nincsenek messze az Isten országától", mert már születésüktől fogva úgy van felhangolva a lelkük, hogy ha megrezdül Jézus szavára, azonnal igenlő választ ad rá. Talán ez az írástudó is az ilyen kiváltságos lelkek közül való volt. Együtt élte ugyan környezetével annak száraz, betűrágó, külsőieskedő vallási életét, és társaival együtt belesodródott azoknak minden hibájába, bűnébe, de talán az egész idő alatt úgy érezte, hogy ez mégsem neki való élet. Talán mindig is magasabb igényei voltak titokban. S talán ezért történt, hogy amikor Jézus ajkán megszólalt az azóta is évezredeken át zengő nagy kijelentés, hogy az egyetlen nagy és fontos dolog Isten előtt az Ő iránta való szeretetünk, amelyben egész lényünk felolvad, és a felebarátunk szeretete, mintha a testvérünk volna, - akkor ez az írástudó úgy érezte, mintha a lelke mélyén elsüllyedt harangok szólalnának meg: nem mondhatott mást, mint hogy: "Igen, ez az! Igazad van! Ennél nagyobb dolog nincs a világon!"

Az ókori egyház egyik legérdekesebb vezérlő szellemének, Tertullianusnak a szavával az ilyen emberekről elmondható, hogy természetüknél fogva keresztyén lelkek: "animae naturaliter Christianae." Ők is csak úgy lehetnek keresztyénekké, ha "újjászületnek". De náluk az Isten Lelkéből lelkedzett új élet nem kell, hogy gyötrelmes vívódások között zúzza-törje össze a régi, a "természeti embert". Szinte csak csendes árnyalati változáson kell átmenniük, mint amikor napfelkeltekor a már amúgy is kivilágosodott tájon elömlik az aranyló fény, mert csakugyan felkelt már a nap. Az ilyen ember "nincs messze az Isten országától".

Másoknál más magyarázata van a dolognak. Talán ez az írástudó is nem születésétől fogva, hanem a neveltetése folytán volt olyan közel az Isten országához. Talán gyermekkorában oltották be olyan hatásokkal, talán olvasmányaiból szívott magába olyan gondolatokat (hiszen magában az Ótestamentumban is nem csak a "törvénnyel", hanem a törvényeskedés ellen hadakozó próféták írásaival is találkozhatott), vagy talán az életében szerepet játszó, a lelkét megragadó példák hagytak hátra benne olyan nyomokat, hogy amikor most Jézussal szemben áll, önkéntelenül is hódoló helyesléssel válaszol az Ő szavaira. Ki tudja, mi minden raktározódott el a lelkében az elmúlt évek folyamán, milyen eszmények vésődtek bele titkon az emlékezetébe, amelyek most feltámadnak, mert Jézusban ugyanazt látja, ami már régen is a szíve rejtett vágya volt. Vannak emberek, akik a lelki fejlődésükben szerepet játszott másoknak, akár élőknek, akár már régóta porladóknak köszönhetik, hogy "nincsenek messze az Isten országától".

Vagy meglehet az is, - mert ilyenekkel is találkozunk, - hogy valaki tulajdon élettapasztalatainak kohójában olvadt meg az Isten országa számára már könnyen formába önthető érccé. Ki tudja, ez az írástudó is milyen tüzeken ment már át, milyen kemény leckéket kapott az élet iskolájában! Lehettek olyan megrázkódtatásai, amelyekben támaszra lett volna szüksége, és azt az ő törvényeskedő, külsőséges vallásosságában nem tudta megtalálni. Látszólag erősen állt még ez az ő vallásossága, de ki tudja, milyen árvizek mosták már alá a talapzatát, és milyen csalódások érlelték meg benne azt a sejtelmet, hogy békességet csak egyetlen egy dolog adhatna neki: a szeretet közösségében élni Istennel, mint a mennyei Atyának kegyelembe fogadott gyermeke, és a szeretet közösségében élni felebarátaival, mint ugyanannak az Atyának gyermekeivel. Vannak emberek, akiknek a lelkében azért rezdül meg egy húr Jézus szavára, mert minden más húr elszakadt már...

Akármi legyen is az oka és magyarázata, csillanjon fel a szemünk, ha ilyenekkel találkozunk, akik "nincsenek messze az Isten országától", és köszöntsük őket azzal az örömmel, amelyre Jézus ad példát!

De az öröm mellett kiérzik Jézus szavából a szomorúság is. Íme, ezt az embert már nem sok választja el az Isten országától, - de annál fájdalmasabb, hogy valami mégis elválasztja még! Csak néhány lépést kell még megtennie, - de vajon meg fogja-e tenni? Már közelében járni az óhajtott célnak, és ott elakadni: szánalmasabb sors volna, mint ha valaki soha nem jutott volna közelébe. Mi hiányzott még ennek az embernek az életéből, hogy csak éppen "nem messze volt az Isten országától", de annak boldog birtokába még nem tudott elérkezni?

Elmondhatjuk róla, hogy hiányzott életéből az Isten országa polgárainak a szabadsága. Egész lényéből, amint képzeletünk előtt megjelenik, a tekintetéből, a szava csengéséből ezért árad ki olyan mély szomorúság. Rab lélek volt. Rabja annak a "törvényeskedő" vallásosságnak, amelyet az írástudók köreiben ápoltak; annak a szabályokhoz, külsőségekhez, hagyományokhoz tapadt szellemnek, amely a lelket megölő betűn rágódva kereste az Isten jótetszését. A bensejében ott hordozott egy másik lelket is, amelyet a törvénynek ez a rabszolgasága nem tudott kielégíteni. Most, amikor Jézussal szemben áll, kilobban belőle ez a lélek: "Jól van, Mester. Igazán mondtad." Tudja ő, hogy csak egy dolog van, ami békességet adhat: Istennel, aki sorsunkat kezében tartja, a szeretet közösségében élni, nem félni Tőle, nem lázongani ellene, mintha zsarnoki gazdánk volna, hanem az ölébe hajtani a fejünket, mint a kisgyermek az édesatyjáéba; és ami ezzel együtt jár: az Ő gyermekeit látni és szeretni felebarátainkban is. De ez a tudat el volt fojtva benne. Mint a keményre taposott kéreg alól a földben feszengő mag, nem tudott kitörni az Isten szabad levegőjére, hogy az Isten szeretetének napfényében füröszthesse meg kiteljesedett életét. Nem tudott elszakadni régi világától, s nem merte átadni magát az Isten országában való szabad életnek, amelyben már nem attól függ az Istennek rajtunk nyugvó jótetszése, hogy mennyi szabályt és milyen sikeresen tartottunk meg, hanem egyedül csak attól, hogy Ő megkegyelmezett nekünk, és kegyelmét soha többé nem fogja megvonni tőlünk!

Minden mag a föld börtönében fakad életre, és bármennyire magasba törjön is, soha el nem szakadhat a földtől, amely gyökereit tartja. A "törvénynek" ugyanígy megvan a nélkülözhetetlen szerepe mindnyájunk életében. Kiskorunkban regulák alatt kezdjük életünket, vallási életünket is, mindnyájan. És gerinces tartást mindig is az ad lelki életünknek, ha mindenben, az Istenhez való viszonyunk ápolásában is, bizonyos megszabott rendhez tartjuk magunkat. De az Isten országához tartozni azt jelenti, hogy amint a napsütésben ringó kalász fölényes magasságból tekinthet alá a rögökre, amelyek tömlöcéből kiszökkent az ég felé, úgy mi is szabadok vagyunk a törvény alól. Egy vágyunk van csak: szeretni a mi Istenünket, aki megajándékozott az Ő szeretetével, és ezt a szeretetet továbbsugározni másokra!

Elmondhatjuk erről az írástudóról azt is, hogy hiányzott az életéből az erő, amely az Isten országával együtt részünkké válik. Hogy mi volna az igazán jó és kívánatos élet, azt - saját szavának bizonysága szerint - tudta ő, és sóvárogva nézett feléje. De csak úgy, mint valami elérhetetlen eszmény felé. "Jól van Mester, igazán mondtad." Mintha fájó sóhajtás kísérné szavait. Az a legnagyobb, a legszebb, a legigazabb, amit te mondasz, - de vajon lehetséges-e ez? Hiszen a törvényt, a parancsolatokat megtartani, - megszokott külső értelmezésükben - ez még megy valahogy. Némi gyakorlattal, önfegyelmezéssel, ezzel megbirkózhat az ember. De szeretni Istent egész valónkkal, minden másnál jobban, és szeretni felebarátunkat nem szóval, de valósággal, mindig, mindenütt, - olyan szédítő hegycsúcs ez! Ki juthatna fel ide valaha is?

Ha ez az írástudó már belül állt volna az Isten országa határán, akkor tudhatta volna, hogy ez nemcsak távolból ragyogó eszmény, hanem gyakorlati valóság is. Mert az Isten országa éppen azt jelenti, hogy amit benne Isten örök törvényként megkövetel tőlünk, azt Ő maga jön megvalósítani bennünk. Hálásan vallja az Isten országának minden részese, hogy a szeretetnek ez az útja járható út. Járható éppen számunkra, eredettől mindig a szeretetlenségre sokkal inkább hajló emberek számára. Járható azért, mert nem egyedül kell járnunk. Velünk van a Kegyelem Istene, aki hatalmába vett, és abban megtart; aki életünket a maga életével újjászüli és megszenteli. A szeretetben való tökéletességtől messze, nagyon messze vagyunk csakugyan. De útban vagyunk feléje. S ha ez a szent láng mégúgy reszket is a kísértések szelében, és sokszor csak pislogva ég is, vagy éppen kialszik is, őrködik felette az, aki meggyújtotta; mindig újra fellobbantja, és híven táplálja. Isten maga a biztosítékunk rá, hogy lehetséges Őt szeretnünk, és Őáltala felebarátunkat is!

Abban foglalhatunk össze mindent, hogy hiányzott még ennek az embernek az életéből a Jézus Krisztus igaz ismerete, és azért volt csak közelében az Isten országának, de még nem benne annak áldott világában. Mert azt a szabadságot és azt az erőt, amelyről szó volt, Jézus Krisztus adja az Övéinek.

Ez volt valószínűleg az első találkozása Jézussal. Ez alatt a néhány perc alatt egy-két szaván át beláthatott valamennyire a lelkébe. Amit látott, ahhoz vonzódott minden idegszálával. Amit tőle hallott, annak igazságával együtt rezgett szívének minden húrja. De nem hallott, nem látott még eleget.

Kivilágosodott előtte az, hogy milyen életutat mutat Jézus. Vagyis megismerkedett Jézussal, a csodálatos nagy tanítómesterrel. De még nem ismerkedett meg Jézussal, a leghívebb baráttal, aki az úton el is kísér, vezet és támogat. Még nem ismerte az Urat, aki hatalma alá vonja és megtartja híveit; a Megváltót, aki az emberben megtöri a bűn hatalmát, és beléje plántálja az Isten országának új életét. Még nem válhatott Jézus az életének olyan uralkodó középpontjává, amelytől többé nem lehet elszakadni: a szabadság örök biztosítékává, az erő kimeríthetetlen forrásává.

Vajon később bekövetkezett-e ez nála? Nem tudhatjuk. A történet nem szól a továbbiakról. De ha bekövetkezett, akkor bizonyos, hogy az eddigi életétől úgy különbözött a későbbi, mint ahogy a betlehemi kisdedhez siető pásztorok, és a messziről elvándorolt bölcsek lelke különbözött a Betlehemből visszatérőkétől. Más dolog valami titokzatos delejességtől vonzatva odafordulnunk, ahol úgy sejtjük, valami nagy kincs vár reánk, és más dolog megismerni Jézusban az Isten-küldte Királyt, és beállni az Ő boldog alattvalói közé.

Ez hiányzott az írástudó életéből. És hányan vannak, akik ugyanúgy felkeltik bennünk az aggódó kérdést: vajon megteszik-e még a hátralévő néhány lépést is, és elérkeznek-e az Isten országába?

Végeredményben azt mondhatjuk, hogy az örömnek és az aggodalomnak a hangjai mégis reményteljesen csengenek össze Jézus szavában. Hiszen azt a néhány lépést, ami még hátra volt, nem volt lehetetlen megtennie az írástudónak! Azok az okok, amelyek miatt csak eddig jutott el, és aztán elakadt az Isten országának közelében, elhárulhattak az útjából, és megnyílhatott számára a pálya el egészen a célig.

Ennek a reménységnek a vizsgálatába nem merülhetünk most bele mélyebben. Csak röviden hadd mutassak rá néhány dologra mégis.

Talán csak az volt a baja, hogy most találkozott Jézussal először. Ha még többször is együtt lehetne vele, ha még gyakrabban hallhatja szavát, ha az első mély benyomás keretei megtelhetnek sok új benyomás élő tartalmával, ha egyszóval: igazán megismerkedik Jézussal, - hátha rendbe jön minden!

Meglehet, hogy csak az volt a baja, hogy nagyon magányosan rejtegette a lelkében kialakulni akaró új életet. A környezetében senki nem értette volna meg. Senkije nem volt, akivel őszinte lelki kicserélődést folytathatott volna. Nem csoda, hogy nem jutott tovább, mint amennyire jutott. Talán csak arra volt szüksége, hogy bekapcsolódjék a Jézus körül kialakult kis tábor lelki közösségébe, s annak ösztönző hatása hamar meghozta volna lelki kibontakozását!

Végül meglehet az is, hogy egyszerűen csak türelemre, bizonyos időnek az elmúlására, a kiérlelődésre volt szükség az ő esetében. Mert az Isten országának a polgárai nem valami varázsütésre válnak a régi emberekből újjászületett lelkekké. Elhibázott dolog az, amit nem egyszer megfigyelhetünk a modern evangélizáció módszereiben, amikor valamilyen lelki gyorsforralón akarnak azonnal eredményeket elérni, mintha rázárnák az emberekre az ajtót, hogy: "addig nem mentek el innen, amíg nem lesztek az Isten országának polgáraivá." Így inkább múló látszat-eredményeket lehet kierőszakolni, mint valóban a lélek mélyéről fakadó elhatározásokat kiérlelni. Azokhoz idő kell. Azokra sokszor sokáig várni kell!

De akármi volt is a helyzet ennél az írástudónál, a mi számunkra, az én számomra és a ti számotokra, az a fontos, hogy a magunk helyzetével legyünk tisztában.

Mi nem most találkozunk Jézussal először. Ezerszer elénk állt már az Ige lapjairól. Bőségesen volt alkalmunk megismerkedni vele. Az egyedülvalóság akadálya sem szolgálhat mentségünkül. Benne élünk az Ő híveinek gyülekezetében, ahol az Isten Lelke szakadatlanul serkent és ösztönöz előbbre. És az idő? Óh, az sem volt rövid. Vannak köztünk, akik már megették kenyerük javát. Még mindig várni kellene? De a legfiatalabb sem mondhatja, hogy nagyon sietünk a kérdés felvetésével: mennyire jutottál már el?

Hadd szóljon hát mindnyájunkhoz a kérdés: közel vagy-e, csak közel vagy-e az Isten országához, vagy átlépted-e már a határát? A választ ne várjátok tőlem. Még ti magatok se próbáljatok választ adni. Egy az illetékes bíró ebben a kérdésben: Az, aki az írástudónak is megmondta az igazságot. Álljunk oda az Ő színe elé, és kiről-kiről közülünk Ő maga állapítsa meg a lelki diagnózist. Boldog, aki felé elhangzik szava: "Nem vagy messze az Isten országától." De százszorta boldogabb, már ádventi készülődés közepette is a karácsonyi öröm élvezője, akihez így szól: "Bízzál, a tied lett a nagy kincs: nemcsak közel vagy hozzá, hanem a birtokában vagy!"

***

"Bizony mondom nektek, nem iszom többé
a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig,
amikor mint újat iszom azt az Isten országában."
Márk. ev. 14, 25.

Jézusnak ez a ránk maradt mondása sehogy sem illeszkedik bele a mi sablonos, egyházias Jézus-képünkbe. Amint olvassuk az "utolsó vacsora" történetét, olyan idegen hangként üti meg a fülünket ez a kijelentés. Olyan kevéssé vártuk. Egész más hangokra voltunk elkészülve. S ezért zavarban is vagyunk az első pillanatra, mit is akarhatott ezzel mondani Jézus?

Ünnepélyes, szinte komor a hangulat, mely ráborul Jézus és tanítványai kis csapatára. A hagyományos páskavacsora, melynél együtt találjuk őket, maga is nagyon ünnepélyes egy szertartás volt. Évszázados nagy emlékek suhantak végig az asztalnál ülők elfogódott lelkén. Most meg éppen elszorult minden szív, valami nem ismert, de küszöbön levő rémség sejtelmétől. Aggódva néznek a Mester arcába. Arra is árnyékok telepedtek, a gyötrelmek előre vetett árnyai, amiktől alig néhány óra választotta már csak el.

Hogy beleillik ebbe a halálra készülő komoly hangulatba az, amikor Jézus kimagaslik a kis társaságból isteni nagyságában, és az úrvacsora szerzésére használja fel ezt az alkalmat, hogy egy eljövendő egész világnak ajánlja fel az Ő megtörendő teste és kiontandó vére tápláló erejét. Így, így ismerjük Őt, fenségesnek, emberentúlinak, amint zord, magányos magaslatokon járva tölti be hivatását az emberiség üdvéért, és vívja rejtelmes harcát a sötétséges bűn hatalmaival.

De aztán egyszerre csak átcsap ebbe az egészen elütő, szokatlan hangnembe. Az imént még a megváltás árának a tragikus képe sötétlett előtte a kehely borában, - most már csak egyszerűen a társas együttlét szimbólumaként emlegeti "a szőlőtőnek gyümölcsét." Az imént még úgy kinőtt alakja a négy fal közül, bele az örökkévalóság titkaiba, - az Isten Báránya volt, aki életét áldozva hordozza a világ bűneit. Szinte el is tűntek mellőle a többiek, azok a törpe alakok, a tanítványok. Most meg egyszerre úgy közéjük illeszkedik, mint társaságuknak, vendégségüknek egyik tagja. Mintha félrehárítaná egy percre gondolatainak útjából az áldozatos, fenséges, emberfeletti hivatást, amelyet be kell töltenie, és nem akarna más lenni, mint egyszerűen ember az emberek között, akinek öröm volt az asztal ételében-italában osztozni vendégtársaival, s aki most búcsúzik a többiektől - fájdalmasan, de mégis: "viszontlátásra". "Nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában".

Vessünk csak egy futó pillantást Jézusra, amint működésének rövid esztendeiben kibontakozik előttünk jelleme, - hátha csak a mi hiányos megfigyelésünk az oka annak, hogy búcsúestjének ez a mondása olyan szokatlanul érint bennünket. Azután, ha megtaláltuk azt a hátteret, amelybe bele tudjuk illeszteni ezt a mondást, tekintsünk bele azon keresztül Jézus lelkületébe. És végül annak, amit így látunk, vessük reá a világosságát a magunk életére.

Ha különösen érint bennünket az, hogy Jézus ilyen fesztelen természetességgel ember tud lenni az emberek előtt, hogy még halála előestéjén, a megváltói feladat roskasztó terhei alatt is, asztaltársnak érzi magát tanítványai körében, csak azért van, mert nem alkottunk magunknak helyes képet Őróla. Ha figyelmes, nyitott szemmel olvassuk el a róla szóló történeteket, meg kell, hogy ragadjon bennünket az az egészen mesterkéletlen egyszerűség, amellyel Ő elvegyült az emberek között, és részt vett az emberélet mindenféle mozzanatában, örömében csakúgy, mint bánatában. Nem úgy járta Ő végig ezt a világot, mint valami világgyűlölő, az emberek tarka életétől elforduló aszkéta. Nem remete volt Ő, akinek fülét még elvontságának magányában is sérti az élet zajának messziről elhatoló egy-egy hangfoszlánya. Nem kényeskedett és nem finnyáskodott, hanem belement az életbe, és kivette részét belőle. Ragyogóan fehér volt Ő tisztaságában, de nem a havas hegyormok tisztasága volt az, - könnyű a csúcsok hóruhájának fehérnek lennie, ott fönn, ahová korom nem száll, sem porfelhő nem emelkedik. Az izzó fehér vasnak tisztasága volt az, mely a kovácsműhely minden feketesége: korom, hamu, por és füst közepette is vakít és bemocskolhatatlan. Neki nem kellett félnie a valóságos emberi élet érintésétől; nem az kente őreá a maga tisztátalanságát az érintkezéskor, hanem Ő űzte el maga körül személyiségének hatalmas varázsával mindazt, ami nem egyezett meg lénye szentségével.

Tudott Ő sírni is a sírókkal, - együtt rezgett a szíve minden fájdalomban remegő emberszívvel. Sőt - ami még sokkal nagyobb dolog -, tudott Ő sírni még a nevetők felett is, - ünnepi fényben, kacagó zajban úszott Jeruzsálem, amikor Ő megállt felette a hegyoldalban napnyugtakor, és könnybe lábadt a szeme. De tudott, éppúgy tudott, igazában örülni is az örülőkkel. Szerette a társaságot. S ahol látta, hogy az emberek letelepszenek, levetve magukról a munka, a gond terhét, és fellélekző lélekkel átadják magukat a fesztelen társas együttlét örömeinek, - örömest letelepedett Ő is az asztal mellé. Jézus vendégséglátogató ember volt. Véges végig vonul egész életén ez a jellemvonás. Ha nem előre beállított mintákon keresztül figyeljük személyiségét, hanem megengedjük, hogy friss benyomásként érjen bennünket minden, amit az Evangéliumokban olvasunk róla, - akkor a többi kép között, mely kialakul róla képzeletünkben, okvetlenül ott lesz, mint egyik nagyon tipikus, az asztalhoz telepedett Jézus, amint a napkeleti szokás szerint elnyújtózik a kereveten, egyik kezének könyökén támaszkodva, a másiknak mozdulataival pedig kísérve szavait az élénk társalkodás közepette.

Mindenkinek emlékezetéből azonnal előbukkan - erről lévén szó - a kánai mennyegző története. A szerény családi kör meghívta ez alkalommal Jézust is - vajon, mint távoli rokont, vagy mint közeli ismerőst? - nem tudjuk. Bizonyára még nem mint Messiást, hiszen még föl sem igen lépett nyilvános munkásságával. Akármint volt is, Ő készségesen megjelent, és elvegyült az ünneplő vendégek seregében. De ez csak kezdete egy egész sorozatnak. Egymás után vonulnak el szemünk előtt a jelenetek, amikor ott látjuk Jézust, mint meghívottat, szívesen látott és szívesen megjelent vendéget egy-egy lakománál. És ezek a vendégségek már jobban bele is szövődnek nyilvános működésének történetébe.

Elhívja Mátét a vámszedőhely lelki gyötrelmei és szégyene közül új életnek, tanítványi szolgálatnak útjára. S amikor azután Máté meg akarja osztani újonnan talált boldogságát barátaival, volt pályatársaival, vendégséget rendez számukra, hogy ott ismerkedjenek meg Jézussal. És bizonyára nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor Jézus az asztali együttlétben igyekezett magához kapcsolni embereket, akiket sehol másutt nem érhetett volna talán utol. "A bűnösökkel eszik és iszik együtt!" - suttogták a háta mögött felvont szemöldökkel azok, akik maguk soha nem tudtak megmenteni egyet sem e veszendő emberéletek közül, de olyan gyorsan készek voltak hibát találni abban, ha másvalaki megkönyörült azokon, és közéjük ment, segíteni rajtuk.

De ott találjuk Jézust még díszesebb társaságban is az asztal körül. Simon, az előkelő farizeus is meghívja Őt házához. Nem azért, hogy megtisztelje Őt ezzel, hiszen nem részesíti még a köteles vendéglátói figyelemben sem, - érkeztekor lábát sem mosatja meg, meg sem törölteti, amint illett volna. Inkább kíváncsiságból akarná egyszer a házánál látni ezt a nagyhatású fiatal tanítómestert. És Jézus elmegy a meghívásra. Hátha ott a vendégség fesztelenül emberi együttlétében közelebb lehet férkőzni egy ilyen kemény farizeus-szívhez, mint a zsinagógai vitákban.

Asztalnál látjuk Jézust megannyiszor a tanítványai meghitt körében is. Akkor is, amikor a János tanítványai elcsodálkozva jönnek számonkérni: "Miért nem böjtölnek a te tanítványaid?" Akkor is, amikor megbotránkozva szólják meg őket az írástudók miatt, hogy nem tartják be evés előtt a szokásos mosakodási szertartást. És hány egyéb alkalommal! Olyan természetes az, hogy mikor betér jó barátainak bethániai hajlékába, Mária ugyan csendes lélekkel letelepszik melléje és figyeli szavait, de Márta, a sürgő-forgó háziasszony, azzal igyekszik örömöt szerezni a Mesternek, hogy asztalt terít, és vendégséget készít. Megfeddi ugyan őt Jézus, amikor Márta kifakad, hogy Mária nem segít neki háziasszonyi fáradozásában, - de a feddés nem a vendégség-készítésért érte Mártát, hanem izgatott, sokfelé szétszórt, s azért békétlenné lett lelkületéért. "Sokra igyekszel...pedig egy a szükséges dolog." Hiszen később, az utolsó napok egyikén megint együtt látjuk Jézust s tanítványait a bethániai családdal, és megint asztal mellett, - "vacsorát készítettek neki" - és megint Márta az, aki felszolgál.

Olyan természetes ezek után az is, hogy az emmausi tanítványok "szemei tartóztatva voltak" a Jézus felismerésétől, míg velük járta az országutat, de amikor hívásukra betért hozzájuk az emmausi hajlékba, ott asztalhoz telepedett és megszegte a kenyeret, - ebben az ismerős helyzetben azonnal felkeltette elfojtott emlékeiket. Hiszen olyan sokszor látták Őt együtt enni-inni társaságukban. Hogyne ismernének így rá a Mesterre, ha még úgy elváltozott is alakja!

Még az ellenség gyalázkodó mendemondáját is megértjük, amikor mérgezett nyelvvel adják tovább róla a becsület-rontó hírt: "Nagyétű és részeges ember". Hazugság volt? Nem, még annál is veszedelmesebb rágalom: eltorzított igazság! Az igazság, melyet benne felismerhetetlen torzképpé csavartak, az volt, hogy Jézus csakugyan szívesen és gyakorta állt be vendégnek az emberek asztaltársaságába. Az igazság az volt, hogy Ő szeretett ember lenni az emberek között, s ezért vonzódott oda, ahol béklyóit levetve legszabadabban és legerősebben csap fel az emberi élet lángja: a rakott asztal és töltött pohár körül együttidőző társaságokba.

Így már nem olyan különös, hogy a halála előtti utolsó órákban is, megint együtt lévén tanítványaival az asztal vendégsége körül, Jézus nemcsak a világ megváltóját érzi magában, hanem még egyszer felzeng lelkében erős, egészséges embervolta is, mely úgy szeretett emberek társaságában lenni, - és nemcsak mint isteni országa és egyháza jövendő apostolaihoz szól híveihez ez utolsó alkalommal, hanem úgy is, mint meghitt, megszokott, összemelegedett asztaltársaihoz: "Bizony mondom nektek, nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában."

Ha mármost nem olyan idegen az a nyelv, amelyen Jézus itt megszólal, mit árulnak tehát el nekünk szavai az Ő lelkivilága titkaiból? Kettős arca van nyilatkozatának, mint minden búcsúszónak. Az elválás határvonalánál megállva vissza is néz a múltba, - végigfut az együtt töltött órák hosszú során, mely most megszakad. "Nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből." De előre is tekint a jövőbe: "...mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában". S a csodálatos az, hogy a fájdalom, mellyel elválik a múlt kedves emlékeitől, olyan tökéletes egyensúlyát találja az örömben, mellyel elébe néz a jövőnek, amikor majd újra felveheti a társas együttlét elszakadt fonalát.

Vizsgáljuk is előbb ezt a jövőbe tekintő reménységet, mert csak ennek világánál méltányolhatjuk a fájdalmasan búcsúzó visszapillantást.

Ott áll Jézus a halál sötét folyamának partján. Holnap ilyenkor már csak holttetemét láthatják tanítványai. Mindent itt kell hagynia, ami fiatal életét örömmel, szépséggel, tartalommal, küzdelemmel töltötte el. Bele kell vetnie magát - hivatása parancsolja - a feléje tornyosuló gyilkos áradatba, s az el fogja temetni őt híveinek szeme elől. De Jézus tekintete nem akad itt el. Túl a sötét vizeken és minden homályon, mely ott borong fölöttük, Ő látja a túlsó partot, a dicsőséges verőfényben fürdőt, s Ő tudja, hogy a halál sodrán át, mélységek sírján át, az Ő útja odaát vezet. Most jöhet ellene a világ összeesküdött bűne és ármánya, és arathat fölötte kegyetlen diadalt. De el nem nyelheti az Ő életét. A keresztnél nem fog végződni története. Lesz még egyszer nap, - "ama nap" -, amikor az Isten lesz diadalmas a sötétség fölött. Eljön majd az Isten országa, s abban Ő lesz a hatalmas fejedelem, akinek adatott minden hatalom égen és földön.

Ami mármost megkapó Jézusnak a hatalmas, bizonyos reménységében, mellyel halálának elébe-, s azon túlnéz, az az a fesztelenség, mellyel ezt a jövendőt földi színek köntösébe öltözteti. Innen, ennek a múlandó világnak az örömeiből veszi a vonásokat, amelyekkel megfesti annak az eljövendő világnak, az Isten országának a képét. Akkor, azon a napon, - úgy reméli Ő - , megint együtt iszik az Ő tanítványaival a szőlőtőnek gyümölcséből! Írjunk ebből akármennyit is a napkeleti képzelet realizmusának a számlájára, és hangoztassuk bármennyire is azt, hogy Jézus az érzéki képeket csak lelki valóságok szemléltetésére használta fel, - még mindig megmarad az a tény, hogy Ő az Isten eljövendő országától a földi élet társas örömének a felújulását várta. Szőlőtő - az nem lesz ott; borral telt poharak sem, bizonyos. De minden képleges magyarázat és átszellemiesítés után is, még mindig megkapó az, hogy Jézus előtt milyen vonzó, tarka, eleven képe lebegett az örökkévalóságnak. Nemcsak az Isten színelátásának hazája az, amiben reménykedett, hanem emberi viszontlátásnak és boldog együttlétnek is hazája.

Mivel pedig az örvendő társas közösségnek legnagyszerűbb alkalmai e földön a terített asztal melletti találkozások, Jézus nem félt ezt a képet minden színességével átvinni az Isten eljövendő országára. Isten fejedelmi lakomát készít "ama napon" az Ő választottainak, meghívottainak. Minden népből és nemzetből eljönnek majd, és "letelepednek" - a terített asztalokhoz - "Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal", a múltnak kiváltságos meghívottaival. Míg kívül sötétség, "fogak csikorgatása és jajszó" lesz, addig odabent a mennyegzői lakomán, fényben, bőségben örvendeznek egymás társaságában az üdvösségre eljutottak.

Milyen elütő kép attól a színtelen, szürke, elvont fogalomtól, melyben előttünk szokott megjelenni az Isten reánk váró, felénk közelgő örök világa! Nem csoda, hogy sok ember, ha hisz is benne, fázik mégis tőle. Hiszen minden, ami érdekessé, változatossá teszi a létet, a halálon innen van csak, rajta túl - az örök unalom kezdődik! Sőt, még azok is, akiknek szíve gyönyörködve tekint elébe a romolhatatlanság hazájának, milyen sokszor csak a "fenséges szépnek" a vonásaiban látja maga elé tornyosulni azt, mint valami homályban úszó óriási gótikus dóm-hajót, ahol ködbevesző magasba nyúlnak az ívek vonalai; láthatatlan, titokzatos karok zsolozsmája száll, száll, előttünk pedig az Isten rejtelmes fénye világít, magas királyi széken fogadva imádatát és hódolatát a megváltott seregeknek... Szép, csodás, de fárasztó! Nem csábító egy örökkévalóságra!

Ezzel szemben abból a képből, amit Jézus rajzolt elénk, felénk cseng a lakoma víg zaja. Szabadság, tarkaság, sokaság, - ez az, ami a földi életet üdévé, érdekessé teszi. Az ennek a világnak a bája, hogy az Isten napfénye színekre bomlik benne, - hogy Ő az Ő végtelen lényét olyan sok véges lélekben tükrözteti, akik közül egyik sem azonos a másikkal. Kölcsönös kiegészülés, társalkodás, együttlét, - ez az élet öröme és üdesége. Mindez, mindez meglesz odaát is, mondja Jézus. Olyan lesz ott az élet, mint amikor zajos vendégsereg örvendezik rakott asztalok körül. "Ott megint iszom a szőlőtőnek gyümölcséből..."

Mosolygunk az ókori naiv néphiten, amellyel odatemették a férfi mellé paripáját és fegyvereit, hogy újra harcba szállhasson és vadászhasson a boldogultak mezein. Pedig nem mosolyt érdemel a gyermeteg léleknek ez a csapongó képzelődése, hanem tiszteletet. Az az egészséges ösztön szólal meg itt, mely nem tudja az üdv honát másképp elgondolni, mint úgy, hogy az legalább olyan érdekes és kielégítő legyen, mint volt a földi. Hogy elhagytuk sorvadni ezt az ösztönt! Milyen kis igényeink vannak az örökkévalósággal szemben! Vagy mondjuk Jézus szavaival: milyen "hitetlenekké" lettünk!

Pedig Jézus előttünk járt azzal a nagy, erős hittel, hogy odaát az Ő diadalmas országában Isten minden földi értéket megsokszorozott dicsőségben tart készen számunkra. Mérhetetlen kincseket csavarhat itt ki kezünkből a halál, de ott, az örök élet világában, százszorosan viszontlátjuk azokat. Nem valami üres, lélektelen alvilág az Isten országa, mely felé halad az életünk. Ünneplő vendégsereg vár ott bennünket boldog találkozásra, és ami sebet itt ejt az egymástól való búcsúzás, begyógyítja, ezerszeresen jóvá teszi azt ott a viszontlátás, és örök együttlét. Isten lesz ott a nap, a fényével mindent bevonó, - de ott is mi emberek leszünk egymás társas közösségében, örök testvériségében, az Ő dicsőségének hordozó tükrei egymás számára, - csakúgy, mint itt.

Ezzel a látomásával szemei előtt, túl a halál sötétségén, még jobban megértjük, miért fáj Jézusnak a búcsúzás, amint tekintete visszafelé fordul. "Többé nem iszom a szőlőtőnek gyümölcséből..." Drága, kedves órák voltak azok, amiket együtt tölthettek. Most itt az utolsó. Mint ahogy hosszú búcsúcsókkal marasztaljuk az elválás percét, hogy el ne fusson kegyetlenül, úgy mélyedt el a Jézus lelke is ez utolsó együttlét fájdalmas boldogságába: "Kívánván kívántam veletek megenni ezt a vacsorát." És beleönti ez utolsó együttlétbe ott a vacsorázó asztal körül a lelke legszentebb titkait, hogy örökre emlékezetes legyen e vacsora az itt maradók számára, ha Ő eltávozik is. Sákramentummá szenteli az asztal ételét és italát, hogy azok által még késő évek múltán is épek maradjanak a közösség szálai, - ők vele vacsorálhassanak, és Ő ővelük.

Tudjuk már, miért csüngött oly szeretettel Jézus az ilyen vendégségek, társas lakomák alkalmain: éppen azért, mert az örökkévalóság szépségeit látta bennük kiábrázolva. Amikor "a szőlőtőnek gyümölcséből ivott", úgy tette, mint amit újra tenni fog "ama napon, az Isten országában". A mennyei boldogság előképe gyanánt tűnt fel neki az asztal, melyhez a gazda vendégeket hívott. S amint letelepedett a gondtalan beszélgetésbe elmerült emberek közé, - az Isten országának körvonalai bontakoztak ki előtte. Minden ilyen emberi találkozásnak a színe mögött ott látta az Isten örök világának egy-egy megvalósulásra törő titkát, mint ahogy a gerendavázak vonalai, nyersen, tökéletlenül, de mégis a maradandó épület alakját sejtetik.

A vázat szét fogják bontani, magában véve értéktelen, egészen feledésbe fog merülni. De a ház, mely túléli, mégis a gerendatömkeleg közepette épült ki. A földi együttlét órái hamar tovatűnnek. A vendégsereg jön és szerteoszlik megint, s ki tudja, valaha megint együtt lehetnek-e. Az asztal legboldogabb közössége is magán viseli az elmúlásnak, az ideiglenességnek a bélyegét. De a múló látható ábrázat mögött ott szövődik, készülődik valami, ami örökkévaló lesz, ami örök frissességben fog előbukkanni, ha majd egészen leomlik a földi építkezésnek minden burokfoszlánya: a szívek szeretete, a lelkek közössége.

Ezt kereste és ezt akarta építeni Jézus, valahányszor asztalhoz telepedett másokkal. Neki nem a konyha remekei kellettek, nem is a pincék kincsei, - neki az emberi szívek kellettek, akikkel ott, az asztal képmutatás nélküli közösségében jobban találkozhatott, mint bárhol egyebütt. Szívet vitt közéjük, és szíveket keresett, hogy szívet cserélhessen velük. Lehetett ott a vendégségben akármily fényűzés, bőség, ami máskor órák hosszat szolgáltatta volna az anyagot a vendégsereg bőszavú dicséretének, - ha Jézus megjelent, háttérbe szorult minden, ami szemmel gusztálható és kézzel megfogható volt. Az egész vendégsereg egyszerre magasabb jelentőség színvonalára emelkedett. Istentiszteletté vált a lakoma, és hallgatósággá az asztaltársaság. Jézus szólt, és reánk maradt töredékekből elgondolhatjuk, micsoda "asztali prédikációk" hangozhattak el.

Tanításának nem egy drágagyöngyét az ilyen asztali beszélgetéseknek köszönhetjük. A Simon házánál időzésekor mondta el felséges példázatát arról, hogy "akinek sok bocsáttatott meg, az nagyon szeret". Asztaltársaságban beszélt arról, hogy "aki magát felmagasztalja, az megaláztatik", mint a tolakodó vendég, kinek szégyenszemre el kell hagynia a díszhelyet, ha méltóbb vendéget ültet oda a gazda, - és viszont: "aki magár megalázza, felmagasztaltatik". Vendégségben volt, amikor hirdette, hogy az élet parancsszava nem ismer rituális korlátokat, mert "ki az, akinek szamara vagy ökre kútba esik, és nem vonja azt ki azonnal, még ha szombatnap van is"? És így folytathatnánk a példákat. Neki megterítették az asztalt az éléskamra javaival, - Ő feltárta a maga lelkének dúsabb kincseit, és osztogatta azokat a vendégtársak között.

És minden egyéb igazság, ami megcsendült az ajkán, és minden igazság, amit már néma jelenlétével is hangosan hirdetett, - amint sugárzott az Ő lelkéből a többiekébe, megannyi aranyszállal kötötte őket össze. A lelki kicserélődés hálózatát teremtették meg közte, meg az emberek között az ilyen alkalmak. Ez a kapcsolat pedig már nem a földi évekre szólt. Az örökkévalóság számára épített Ő ilyenkor.

Egy író, valamelyik regényében leír egy férfit, ki lelki megrázkódtatásai folytán abba az izgatott, beteges állapotba jut, hogy nem bírja a társaságot. Ahol emberek között megjelenik, ott eloszlik előle az arcok virulása, elnémul a vidám beszéd zaja, és mindenünnen csontvázak meredeznek a szemébe, s azok zörgését hallja. Voltaképpen nem is az őrület ez, hanem mély igazság, az egyetlen igazság a Jézusén kívül, - és nincs más választás. Amit a felszín mutat, annál örökké úgysem állhatunk meg. Mit lát a szemünk mögötte? Vagy az elmúlás réme vigyorog felénk a legderültebb mosoly mögül, - s akkor kín lesz számunkra emberek között élő embereknek lenni. Vagy megkapjuk mi is a Jézus látását: az Isten örök vendégségére meghívott lelkeket látunk az emberek testi köntöse mögött, - s akkor emberekkel érintkezni, társaságukba elvegyülni, lelki kicserélődést teremthetni velük, - nekünk is öröm lesz, és az Isten országának előíze.

A földi asztaltársaság így megtelik az örökkévalóság értékeivel, és nem tehetünk másképpen: felbátorodik a mi képzeletünk is arra, hogy az örök világ titkait ki merje ábrázolni a földi vendégség színeivel. Megszűnik a nagy ellentét föld és menny, jelen és jövő, idő és örökkévalóság között. Ez az élet mind jobban átszövődik annak a másiknak az aranyszálaival, és amaz mind ismertebbé, mind kézzelfoghatóbbá, és mind lebilincselőbbé válik ez által. A földi szőlő gyümölcse már nem csak vidámító ital, hanem próféciája az Isten országa örömeinek, - és az Isten országa örömei már nem olyan elképzelhetetlenül rejtélyesek, mert már most élvezzük az édes ízüket.

Ennek az egy mondásnak az ablakán át is betekintve a Jézus lelkébe, az Ő örök csodája tárul elénk: ég és föld találkozik Őbenne frigyes ölelkezésre. A földi, múló valóság felmagasztosul Őnála az örökkévalóság isteni fényébe, - s a menny örökkévalósága aláhajlik, hogy a földi élet közelségéből csillogtassa ránk dicsőségét.

Milyen új világításban áll előttünk az élet, ha ezen az így feltáruló jézusi lelkületen át nézzük! Ami prózai volt, az csodálatos érdekességgel telik meg; a hétköznapi is ünnepivé szentelődik; s ami olyan közönséges, profán színben szürkéllett, az most megtelik isteni jelentőséggel.

Ahelyett, hogy nagy általánosságban vonnánk reá ezt az igazságot az emberi életre, maradjunk közelebb ehhez a tárgyhoz, melyet magának Jézusnak szavai vetettek fel: a "fehér asztalhoz". Álljunk csak meg ennél az egy gondolatnál, hogy az asztali együttlétnek, ennek az egészen földi élménynek szorosabb kapcsolata van az örökkévalóság boldogságához, mint hittük az első pillanatra. És ne felejtsük el, hogy nem is olyan mellékes mozzanata ez a földi életnek, - hanem csúcspontra jutása annak, és leplezetlen bemutatkozása igaz valójában. Ha meg akarsz ismerni valakit, ne munka közben figyeld meg, hanem amikor befejezte munkáját, és asztalhoz telepszik azokkal együtt, kik között jól érzi magát. Itt bukkan elő természetes énje, itt levet minden mesterséges komolyságot, és átadja magát a fesztelen örömnek, - s az örvendező ember nem képmutató. A terített asztal melletti társaság marad örökre a legbiztosabb próbája annak, hogy az életünk mennyire jutott kapcsolatba az Isten eljövendő országával, vagyis, mennyire vagyunk hasonlók Jézushoz.

Nézzük meg csak, mint állja meg ezt a próbát egy egész nemzet, - mint a miénk. Ítélet és csapás veri hazánkat, mint a szűnni nem akaró zápor. Lecsúsztunk a világ becsülésében, és a magunk jólétében olyan mélyre, mint alig még egy nemzet e föld színén. Miért? - kérded. Mivel érdemeltük meg? - Megkapod a választ, ha végignézel a magyarság vendégeskedésén. Lakmározó, bankettező nép voltunk a jó időkben. Világhíres konyhánk sültje-főztje mellett, hegyeink kincses nedűjénél szüntelen állt e honban a víg asztaltársaságok dáridója. Könnyű hát megismernie minket annak, aki akar. Csak be kell térnie közénk, - mindjárt akad valahol vendégmarasztaló terített asztal, mely mellett feltárul a szívünk-lelkünk.

Mit lát tehát, mit hall egy érdeklődő vizsgalelkű idegen? Miben fogja megtalálni együttes evésünk-ivásunk igazi varázsát? Lát-e az asztalaink mellett szövődni mélyebb lelki közösséget ember és ember között? Megfigyelheti-e, hogy az asztaltársak úgy távoznak egymás köréből, mint életkedvben, kedélyben, egymás iránti bizalomban és komoly tiszteletben gazdagabbak? Épül-e vendégségeinken valami, ami megmarad az örökkévalóságra? Vagy csak a hasnak bemutatott hódoló áldozat a lakománk, s ami szellemi értéket is kicserélünk mellette, az minden, csak nem érték?

Legyünk őszinte bírák a népünk felett, önmagunk felett, és valljuk meg, hogy a fehér asztal próbájának kitéve "megméretünk és nagyon könnyűnek találtatunk." Megértjük, hogy ez évek zivatarai közepette annyi romlás érhetett bennünket, - a múló világ fövenyére épült a nemzetünk tömegeinek az élete, és vajmi kevés volt benne az örökkévalóság erőiből.

Oh, hogy megteljesednénk velük! A mindennapi életünket, mint nemzet, sokkal sűrűbben át kell szőnünk az Isten országa gondolataival és hatásaival, - föl kell emelnünk mindent, ami népünk tömegeit foglalkoztatja, az örökkévalóság világába. Mélyebb, gazdagabb, szentebb életet kell szerteárasztanunk. S ha majd e belső megújhodás szele elhatott egészen az asztali társaságainkig, s onnan kitisztított viselkedésből, beszédből, gondolatból mindent, ami selejtes és hitvány, - akkor majd nem kell féltenünk e nemzet jövőjét semmi zivatartól. Az örökkévalóság számára él az a nép, melynek vendégségei olyanok, hogy nem nehéz Jézust is odaképzelni közéjük.

Lépjünk át egy másik térre, ahol szintén érvényesül az asztal melletti együttlét nagy jelentősége az örökkévalóság szempontjából, - az egyházi élet terére. Nézd meg egy gyülekezetnek "fehér asztalát", és máris tudod, mennyire valósult meg a testvéri közösség a tagjai között. Az igazi keresztyén gyülekezet szükségképpen vendégeskedő társaság. Mert ahol az embereket komolyan összekapcsolja valami láthatatlan kötelék "a szentek közösségébe", ott nem elégedhetnek meg azzal, ha csak az istentisztelet ünnepélyes formái között jut kifejezésre egységük. Különösen városi helyen, ahol még a külső életkörülmények sem éreztetik lépten-nyomon összetartozásukat. Ellenállhatatlan életösztön vezeti az ilyen gyülekezetet arra, hogy fesztelenebb együttlétre is szerezzen alkalmat tagjai számára. Hiszen meg akarják ismerni egymást. Levetve minden ünnepélyességet, ami alatt elrejtőzhet a lélek igaz valója, egyszerű, vidám, társas érintkezést kell találniuk egymással.

Az apostoli idők viruló életű első gyülekezetei megteremtették a maguk "agapéit". Azt olvassuk róluk, hogy "részesedtek az eledelben örömmel és tiszta szívvel". És egyházi életük egyik legnevezetesebb mozzanata gyanánt jegyzi ezt fel az Írás. A mi egyházi életünk szomorú elhanyatlásának nincs biztosabb jele, mint az, hogy kiesett belőle a "szeretetvendégségnek" minden nyoma. És ha vannak bizonyságai egy reményteljes új korszak bekövetkeztének, azok között előkelő helyet foglal el az, hogy megint felújult az asztali együttlét, mint vallási jelentőségű intézmény. Itt-ott, kisebb nagyobb társaságok megint megtanulták, hogy "örvendezhetnek az Úrban" a terített asztal mellett, és megtalálhatják egymás benső közösségét, - így jobban, mint bármely más alkalommal. Vannak megint vendégségek, amelyek isteni gondolatokkal telített boldog hangulatukkal előképét és előízét nyújtják az Isten eljövendő nagy vendégségének, s annak reménységét tartják ébren egy hideg, barátságtalan világban harcoló emberi szívek százaiban.

És végül még egy példát. Hiszen nem igen van módunk mostanság nagy közlakomákon részt venni, sem testvéri közösségben "szeretetvendégséget" rendezni. De van egy asztal, melyhez mégis odatelepszel napról-napra, legyen bármily mostoha és szűkös az élet: a családi asztalod. Kell-e megkapóbb igazolása annak az állításnak, hogy az együttes étkezésben jelentkezik igaz valójában az élet, mint a családi asztal? Ha látni akarsz egy családot családi mivoltában, délben zörgess be hozzájuk. Akkor mind együtt vannak. Máskor szerteszét ágaznak az útjaik. A kisebbik máskor tanuló. A nagyobbik irodában dolgozik. Az apa gyárban vagy hivatalban keres. Mind megannyi külön életet él. De amikor eljön az evés ideje, kitűnik, hogy ezek a széthulló részek mégis milyen szoros egységet képeznek. Itt megszűnik a tanuló, a hivatalnok, a munkás, vagy akármilyen egyéb jelleg is, és mindenki egyszerűen "családtag". És azután nézz be ehhez az ebédelő családhoz többször is, amint az évek múlnak, és előtted áll az egész család története. Figyelheted, amint egy-egy újabb széket tolnak az asztalhoz, - cseperedik már az apróság. Aztán üresen marad egy-egy időre valamelyik szék, - betegség költözött a házhoz. Vagy egyszer csak azt látod, hogy az üres szék már félre van állítva a falhoz, - és megérted, hogy miért nehezedik olyan csend az egész családi körre. Valaki elbúcsúzott tőlük...

Állítsd hát oda a családi asztalotokat a Jézus vendégeskedésének mértéke alá. Van-e valami köze az együtt-evésteknek az örökkévalósághoz? A családot nem azért rendelte az Isten, hogy gazdasági érdekközössége legyen csak egymásra utalt embereknek, akik akkor mondják fel az összetartozást, amikor az érdekeik úgy ajánlják. Anatémát a fejére annak, ki ezt a modern eretnekségek egyik legátkozottabbikát szertehinti pokoli méreg gyanánt a lelkekbe! Az a családi tűzhely arra rendeltetett, hogy iskolája legyen a szeretetnek, melegágya minden társas jellemvonásnak; alapzat, amelyen lelkeknek örökre szóló közössége épül fel!

Áldott ház, melynek népe úgy érzi magát, mint az örökkévalóság felé vándorló karaván! Milyen ünnepélyes jelentőséget nyer így az asztal, melynél napról-napra találkoznak a vándortársak. Szülők, amint ott ültök gyermekeitek körében, - tudjátok-e, hogy itt van alkalmatok, ha valahol, olyan magvakat elhinteni, amiknek a termését látni szeretnétek majd ott? És gyermekek, tudjátok-e, hogy ezekben az asztalnál eltöltött percekben vehetitek át igazában mindazt az idő által el nem törölhető áldást, amit csak adhatnak a szüleitek? Még késő évek múltán is, amikor szemtől szembe már nem láthatjátok őket, - az a képük fog tovább élni és hatni, mélyen belevésődve az emlékezetetekbe, amint ott ültek előttetek napról napra, ezerszer meg ezerszer a családi asztalnál!

Vagy az asztali együttlétet tudja egy család istentiszteletté avatni, - vagy nem sikerül sohase Isten házává tennie hajlékát. Ott, ahol együtt vagytok, mint család, és még mielőtt szerte oszolnátok ki-ki a maga dolgai után, hadd csendüljön meg köztetek a hálaadás és az Isten dicséretének szava. Ott, ahol tűzpontja van amúgy is családi életeteknek, az asztalotokon, nyíljék meg a Bibliátok is, és árassza belétek erőit! Kiemelkedik majd a családi kötelék a földi múlandóság szintjéből, és olyan lelki közösség kohójává válik, melynek ragyogása folytatódni fog abban a másik dicsőségesebb világban.

Ne féltsük a szent dolgokat a terített asztaloktól. "A Biblia nem való a tányérok mellé" - mondották, és nem vették észre, hogy milyen ócsárlást szólnak a Biblia ellen. Jézus megtalálta helyét a vendégségek társaságában. És mind e mai napig az az Ő Evangéliumának a dicsősége, hogy igenis, éppen a hétköznapi életbe hatol bele; abba való bele; azt dicsőíti meg az örökkévalóság előre vetett sugaraival, és azon keresztül nyitja meg az utat az Isten országába.

Legyen hát olyan ez az életünk, hogy amikor itt búcsút veszünk majd tőle, onnan túlnan lássuk már integetni felénk a megdicsőült folytatását.

***

(Nagypéntek, 1942. ápr. 3.)

Lectio: Márk 14, 32-42.

Textus: "És monda nekik: Szomorú az én lelkem
mind halálig; maradjatok itt és vigyázzatok!"
Márk. 14,34.

Virágvasárnapján nem volt nehéz eleget tennünk annak a szándékunknak, hogy nagyheti istentiszteleteinket egyúttal egyházunk tíz éves fennállásának megünneplésére is felhasználjuk. A virágvasárnapi hangulathoz illik a "jubilálás". De hogy folytassuk most, amikor reászáll lelkünkre Nagypénteknek megilletődött csendessége? Ez a kérdés próbára tesz bennünket. Vajon tudunk-e úgy visszatekinteni a mögöttünk levő tíz esztendőre, annak minden örvendetes előmenetelére és eredményére, hogy egyedül Istennek adva érte a dicsőséget, magunkban csak az érdemtelenséget, a méltatlanságot lássuk, amelynek ellenére Ő mégis kegyelmes volt hozzánk, és megáldott e tíz éven át? Vagyis tudunk-e mély, őszinte bűnbánattal megállni e tízéves évfordulónál?

Ha igen, akkor itt a legjobb alkalom reá, amikor ma nyomatékosabban, mint máskor, odaszólít minket Isten az Ő Fiának keresztjéhez. Az érettünk szenvedő Krisztus fájdalmas arcának tükrében láthatjuk meg, és így látva meg, sirathatjuk is meg legjobban mindazt, amiért pirulnia kell orcánknak e tíz évre visszanézve!

Alapigénk nyomán ott nézzünk bele az Ő fájdalmas arcába, ahol belép a reá váró szenvedések szentélyébe. A Gecsemáné kertjébe érkezett éppen, ahonnan már szinte maguktól gördülnek tovább az események, és viszik Őt magukkal egészen a Golgotáig. Eddig még - emberileg szólva - ezer módja és alkalma lett volna kitérni a kereszt elől. Innen kezdve azonban már csak egy út van: a Golgota felé. Ezentúl, még ha isteni csodatétel árán keresne is szabadulást, az is csak megfutamodás, és a megkezdett harcnak félbehagyása lenne. Az áldozat még nem vérzik az oltáron, és annak lángjai még nem mardossák testét, de már ott áll az oltár lépcsőjén. Onnan nincs visszatérés!

Azok, akik vele voltak a Gecsemáné kertjében, észre is vették: valami titokzatos változás ment végbe benne. Már eddig is az elkövetkezendő események borulata alatt járt. De most elkezd "rettegni és gyötrődni". Ha a magyarra pontosan le sem fordítható elbeszélés értelmét híven akarjuk visszaadni, azt kell mondanunk: valami olyan iszonyodás vett erőt rajta, amelytől - mintha főbe sújtották volna - szinte elkábult. Amikor aztán valamivel később térdre borulva, tusakodó imádságban legyőzi ezt az iszonyodást, Ő maga jellemzi legjobban, mi is történt vele. "Keserű pohárról" beszél, amely oda volt nyújtva elébe, hogy Ő azt megragadja, és fenékig kiigya. Amit ebben a "pohárban" látott, attól borzadt úgy meg, hogy szinte visszatántorodott; attól torzult el az arca a gyötrődés vonásaival, attól nyögött fel szívéből a panasz-szó: "Szomorú az én lelkem mind halálig!"

Nézzünk bele az Ő fájdalmas arcába, és olvassunk le valamit vonásairól, ami nekünk szól e tíz éves évfordulónknál!

Mi volt az a "keserű pohár", amely Jézus felé ki volt nyújtva? - Nemcsak a reá váró testi kínszenvedések, ostorcsapások, szögek-szaggatta sebek, a kereszthalál borzalmai. Ennél sokkal több! Valami ennél mélyebb, a lelkében átélt gyötrelem, aminek a mélységeit a mi véges értelmünk soha fel sem tudja mérni! Most csak egyet emeljünk ki belőle, csak egyik oldaláról vegyük szemügyre. Ha ezzel nem mondunk is el mindent, azért igazságot állapítunk meg vele: Jézusnak át kellett élnie mezítelen, nyers valóságában azt a választ, amelyet az ember ad az Istennek Őáltala elhangzott szavára. "Keserű pohár" volt ez valóban!

Ő az Isten országát hozta. Azt hirdette, azt élte közöttünk, azt kínálta ajándékul, és azt akarta valóra váltani az emberek életében. A válasz ez volt: nem kell! Az emberek maradni akartak úgy, ahogy voltak. S mert Jézus nem hallgatott el, erőszakkal kellett Őt elhallgattatni. Hogy végre nyugtuk legyen már tőle, minden eszköz felhasználásával le kellett Őt rázni! Ismerjük a történetet, amelynek során véres valósággá vált Jézusnak ez az elutasítása és elintéztetése. Ismerjük a történet gyászos emlékű szereplőit is. De ők valójában csak epizód-szereplők, - az igazi tettes az ember, az örök ember, a bűneiben Istennek "nem"-et mondó ember. A történet színén megjelenők, ki így, ki úgy, minket képviselnek mindnyájunkat.

Mégis csak nagy különbség van - mondjátok - azok között, akiknek brutális támadását Jézus látta maga felé közelgetni végső leszámolásra, és miközöttünk, akik nagypénteki ünneplésünkkel is tisztességet teszünk előtte! - Jaj, sokféleképpen lehet "nem"-et mondani! S a világ valóságos művészetté fejlesztette már, hogy durva, gyilkos eszközök nélkül is hogyan rázhatja le magáról Jézust! Fiatal éveimben gyűjtő körútra indultam egy jó barátommal együtt. Szívünkön viseltünk egy evangéliumi ügyet, amelyről az volt a meggyőződésünk, hogy kiszámíthatatlan áldások fakadhatnak belőle egyházunk és nemzetünk megújhodására. Ennek akartunk megértő és tehetős támogatókat szerezni. Így jelentkeztünk egy vezető állásban levő, jómódú, történelmi nevet viselő úrnál. Szívesen fogadott. Leültetett előkelően berendezett lakásában, és kedvesen meghallgatta: mi járatban vagyunk. Mi pedig beszéltünk neki hosszasan és lelkesen, ahogy csak fiatalemberek tudnak, ha a szívük lángol valamiért. Végre úgy éreztük, ideje az indulásnak. Búcsúzóul a házigazdánk elővette pénztárcáját, és kivett belőle két, mondd, két koronát, s azt kezünkbe csúsztatva, nyájasan elbocsátott. Udvariasan ki is kísértetett az inasával. Odakint összenéztünk. Az én arcomon is bizonyára ugyanazt látta a barátom, amit én az övén. Egy árnyalatot a Jézus szomorúságából. Hiszen egy parányi cseppet megízlelhettünk az Ő "keserű poharából". Az Ő követségében jártunk, és elutasító választ kaptunk. Mert ha egyetlen durva szó vagy ellenséges mozdulat sem esett, sőt minden a legkifogástalanabb, legfinomabb modorban játszódott is le, a lényege eléggé érthetően és határozottan az volt: "Nem érdekel a dolog! Tessék talán másoknál próbálkozni, de engem inkább nem háborgatni többet!"

Jó, hogy egyszer lehullt az álarc, és a Gecsemánétól a Golgotáig lejátszódott eseményekben igaz valójában megmutatkozott a Jézustól szabadulni akaró ember! Most már nem téveszthet meg, akármilyen kedveskedő, kegyeskedő formákkal leplezi is a lényeget. És most már ismerjük azt a halálos "szomorúságot", amely Jézus arcán kiül, akármilyen sima modorban adják is tudtára, hogy Ő nem kell!

Ez alatt a tíz év alatt is hányszor kellett miközöttünk ilyen érzéketlen elutasítással találkoznia! Milyen bőséges tapasztalatokat szerezhettünk arról, hogy a sok minden iránt érdeklődő embereket ebben a nagyvárosban éppen csak az Ő ügye mennyire nem érdekli! Esztendők óta fennállt már egyházunk, és még mindig akadtak lépten-nyomon olyanok, - ma is vannak még biztosan szép számmal -, akik nem vettek róla tudomást. Ha egy új mozgófényképszínház nyílik meg, rögtön híre megy, és pár hónap alatt kialakul a közönsége. Milyen lassan, nehezen toborzódik egybe egy új gyülekezet, amelybe Jézus szava hívogatja maga köré az embereket! Megpróbáltuk az Ő nevében külön-külön összegyűjteni férfiainkat, asszonyainkat, ifjainkat, leányainkat, és így tovább, hogy nekik megfelelő külön alkalmakat nyújtsunk az Ő szolgálatában való lelki összeforrásra. Mi lett az eredménye az évről-évre sokszor megismételt élő szóval és a szétküldött sok száz meghívóval végzett toborzásnak? Az, hogy a 6.000 lélekre rúgó sokaságból kialakultak az említett csoportok 10-25-30 főnyi résztvevővel! És így folytathatnánk...

Olyan szívbeli gyönyörűség végignézni ezen a népes gyülekezeten, amely még a második emeleti karzatig is zsúfolásig megtölti templomunkat. De hadd kérdezzem meg: hol vagytok máskor, vasárnapról-vasárnapra, amikor alighogy félig telik csak meg templomunk? És hol vagytok egyébként is, valahányszor elhangzik felétek innen a hívogató szó?

Egyházatokhoz ragaszkodó, adóját is készségesen megfizető, ünnepeit buzgón megtartó emberek vagytok. De ne kerteljünk! Az igazság az, hogy ez alatt az illedelmes külszín alatt, a lelketek mélyén ti is "nem"-et mondotok Jézusnak! Úgy gondolkoztok, hogy lerójátok az Ő ügyének azt, amit köztisztesség kedvéért éppen muszáj, de aztán ezzel legyen elég, és többé ne háborgassanak Ővele benneteket! Nektek megvan a magatok kialakult életrendje, időbeosztása, vasárnapi és hétköznapi megszokott programja, és ebbe Jézus nem illik bele, csak zavarna benne, ne zavarjon hát! "Nem érek rá" - mondjátok. Az igazság az, hogy az Ő számára nem értek rá!

Pedig nézzétek, azért olyan "keserű pohár" ez az elutasíttatás Őneki, mert olyan nagy ajándékkal közelget felétek. Éppen azt az erőt, békességet és tisztaságot kaphattátok volna meg, amely után a lelketek mélyén sóhajtoztok! És együtt is olyan gazdag, örömteli élet kivirulásában lehetett volna részetek, ha nincs meg ez a fásult elfordulás, hogy azt mondtátok volna: Nem is tudtuk, hogy ez a földi élet ilyesmit is tartogathat számunkra! - Mitől fosztottátok meg magatokat! Milyen áldásokat taszítottatok el magatoktól!

Értitek már, hogy ezen a tíz éven is végigtekintve miért mondja Jézus: "Szomorú az én lelkem mind halálig!"?

De ez a képnek csak egyik oldala, mondhatná valaki. Volt ebben a tíz évben sok egyéb is, ami ellensúlyozhatja a felpanaszolt sok fájdalmas tapasztalatot. Valóban voltak, legyen hála értük Istennek, kiknek egész magatartásából nem az elutasító "nem", hanem az engedelmes, boldog "igen" hangzott fel válaszul a Jézus közelgetésére. És ha csak egymás között volnánk, beszélhetnénk azokról, akiket példaképpen lehet odaállítani mások szeme elé, s akik, hadd valljam meg, sokszor szolgáltak nekem is megszégyenülésemre és serkentésemre a hűségben, a szolgálatos odaadásban, az áldozatkészségben mutatott példaadásukkal. De most nem egymással van dolgunk, hanem a Gecsemáné kertjében gyötrődő Jézussal.

Őkörülötte is ott látjuk a tanítványok csapatát, amely nem ellene fordult, hanem melléje szegődött. Bennük, azt vélnénk, valamelyes kárpótlást nyert az általános elutasíttatás fájdalmaiért. Sőt voltak közöttük olyan legmeghittebb hívei, akiktől Ő maga is azt várta, hogy könnyebbséget szereznek neki fájdalmai roskasztó terheinek hordozásában. Amikor félrevonul imádkozni, magával viszi őket is. Jól esne legnehezebb pillanataiban tudnia, hogy ott vannak a közelében, és vele együtt virrasztva megosztják azt a gyötrelmet, amellyel meg kell küzdenie. "Maradjatok itt, és vigyázzatok!" - mondja nekik.

De mi lett a történet folytatása? Tudjuk: ezek a leghűségesebb hívei is adósok maradtak azzal, amit Jézus elvárt tőlük. Nem bírták a virrasztást. "A lélek kész, de a test erőtlen". Elnyomta őket az álom, és Jézus magára maradt az Ő tusakodásában. Fájdalmait ők nemhogy enyhítették volna, hanem csak tetézték azzal, hogy bennük is csalódnia kellett! Amikor ismételt elszunnyadásuk után végre is azt kellett mondania nekik: "Aludjatok immár és nyugodjatok", mert visszahozhatatlanul elmúltak azok a pillanatok, amikor segítségére lehettek volna, - arcán csak annál sötétebbre árnyalódik a mélységes, "mind halálig" való szomorúság.

Nem, nem távozhat el ma innen senki azzal a megelégedett érzéssel, hogy egyszer végre talán bűnbánatot tartanak - a többiek, a rendszerint közömbösek, akik ez alatt a tíz év alatt távol tartották magukat ettől az épülő gyülekezettől. Tinektek is, e gyülekezet törzsét, eleven magvát alkotó leghűségesebb lelkeknek is azt kell hirdetnem a nagypénteki igazság nevében: vádol benneteket az elmúlt tíz esztendőért Jézusnak nagy "szomorúsága"! Ott voltatok Ő körülötte, az Ő közelében, tele jó szándékkal, szent fogadkozásokkal, - de amire "kész volt a lélek", mennyi nem vált abból valóra "a test erőtlensége" miatt! Hányszor elaludtatok! Minden buzgóságotok, valljátok be, ebből az álomból való fel-felserkenés volt, aztán megint csak visszasüllyedtetek szendergésetekbe! Lehetett ez az alvás látszólag nagyon éber, serény, tevékeny élet. De belül a szívetekben mégis elaludt az, aminek mindig ébren kellett volna virrasztania: a ti Uratokkal való közösségetek átérzésének és állhatatos vállalásának. Sokszor, sokszor magára hagytátok Őt az Ő tusakodásainak terhei alatt, mintha az nem tartoznék reátok!

Az idősebbek visszaemlékezhetnek az elmúlt háború éveire: hányszor megesett, hogy szabadságra hazajött katonák megkönnyebbült lélekkel tértek vissza a frontra szabadságuk elteltével, mert nehéz volt elviselniük az itthoni élet légkörét. Nem tagadták meg az itthonmaradtak sem a lövészárkok népét. Tudták, hogy azoknak harca az ő ügyük. Ünnepi alkalmakkor lelkesen hangoztatták is a harcoló, vérző haddal való együttérzésüket. De lassanként belefáradtak az emberek ebbe az állandó reájuk gondolásba. Kialakult az az életrend, hogy ott a távolban folyik az élethalálharc, itthon pedig, akárcsak más időkben, nyerészkednek és szórakoznak az emberek. Érthető volt, hogy sok magyar vitéz visszakívánkozott ebből a virrasztásában megrenyhült világból oda, ahol tisztább bajtársi közösségben élhetett. Adná Isten, vajha az azóta eltelt évtizedek nehéz iskolájából kikerülve más lélekkel viselnénk a most újra reánk érkezett háborús megpróbáltatást, s akik annak viharát állják, távoli harcmezőkről hazalátogatva, az itthon élők lelkétől nem kiábrándulva, hanem felfrissülve és megerősödve indulhatnának megint útnak érettünk vívott harcaikba! - De arra a tíz éves lelki háborúra visszatekintve, amelyet Jézus vívott miközöttünk az Ő győzelméért, valljuk meg szégyenkezve, ahhoz a hajdanihoz hasonlatos rossz "frontmögötti" szellem élt bennünk nagyon gyakran. Ha a magunk ügyének vallottuk is az Ő harcát, nem voltunk benne egész szívvel-lélekkel, állhatatosan és teljes hűséggel!

Pedig ha ezzel mi is tetéztük az Ő "mind halálig" való "szomorúságát", annak is az az igazi oka, hogy állhatatlanságunkkal csak magunkat fosztottuk meg nagy ajándékoktól. Várhatott-e az Ő első tanítványaira nagyobb tisztesség és szentebb kiváltság, mint az, hogy megoszthatták volna hűségesen az Ő gyötrődéseit? Ha mindig ébren virrasztottunk volna vele, s nem szunnyadtunk volna el, amikor az Ő fájdalmainak a terhében kellett volna részt vennünk, hogy megnőttünk volna lélekben, és mennyivel gazdagabb lenne számunkra áldott, szent emlékezetben ez a tíz esztendő! - Mennyit elszalasztottunk, aminek a lehetőségét Ő felkínálta nekünk! Értitek ugye, miért tekint reánk arca olyan kibeszélhetetlen szomorúsággal?

*

De ez a Jézus "szomorúságából" reánk tekintő vád nem lehet az utolsó szó! Mond nekünk ez az Ő bűneink okozta gyötrődése mást is! Azt, hogy bármilyen fájdalmaiba került is reánk tekintenie, Ő mégsem fordította el rólunk tekintetét! Nem fordított hátat sem a reá támadó világnak, sem az Ő méltatlan tanítványainak. Nem rázta le magáról "szomorúságának" terhét, hanem felvette azt vállaira, és viselte "mind halálig". A "keserű poharat" átvette és kiitta. Ez a nagypénteki üzenet csattanója: Jézus szerette azokat, akik Őt sebezték és bántották, és ebből a szeretetből kész volt érettük mindent elszenvedni. A mi tíz esztendős múltunkra ráhull a keresztnek vádoló árnyéka, de ráhull ennek az isteni szeretetnek a napfénye is! Úgy, ahogy voltunk, az Ő szerettei voltunk! S úgy, ahogy vagyunk, az Ő szerettei vagyunk! Ennek köszönhetjük, hogy idáig elérkeztünk. És ez biztosítja számunkra a jövő reménységeit! Ilyenekért, amilyenek mi vagyunk, az Ő megszomorítóért, az életét adta Ő! Mi szakíthatna el minket Őtőle?

Csak áradjon át az Ő nagy szomorúsága a mi szívünkbe is. Megkeseredett bűnbánattal tudjunk visszanézni arra, ami eddig volt. És érezzük át: másképpen kell lenni ezután! Aki ebben a komoly nagypénteki órában így eggyé válik a szomorkodó és gyötrődő Jézussal, az fájdalmainak könnyein át máris másnak látja az Ő arcát: annak sötét borulatán átragyog a megváltó szeretet dicsősége! Vádjaival megrendített, - és szükségünk volt erre a megrendülésre. De ugyanakkor hogy megvigasztal, hogy megengesztel, hogy magához vonz, és hogy felemel, hogy örökre az Övéi legyünk!

***

(Nagypénteken, 1945. márc. 30-án.)

"És kényszerítettek egy mellettük elmenőt,
bizonyos cirenei Simont, aki a mezőről jött,
Alaxandernek és Rufusnak az atyját,
hogy vigye az Ő keresztjét..."
Márk 15, 21.

Felbukkan a Jézus szenvedéseiről feljegyzett történetben ez az ismeretlen mellékszereplő, aztán megint eltűnik a szemünk elől. Csak annyit tudunk róla, amennyit ez a vers elmond nekünk, vagy még amit ebből a versből bizonyossággal kikövetkeztethetünk, - semmi egyebet. De ez elég ahhoz, hogy nagypénteki elmélkedésünk ma feléje forduljon, és a szinte csak néhány pillanatra megjelenő arcáról leolvassunk néhány olyan igazságot, amelynek hasznát láthatjuk éppen a mi mostani ünneplésünk alkalmával.

Még csak azt sem tudjuk, vajon mit jelent nevének a "cirenei" jelzője? Vajon a zsidó népnek ahhoz a részéhez tartozott-e, amely szétszórtságban élt, de onnan sokszor vissza is telepedett őseinek a földjére, s az ő elődei valamikor Észak-Afrikának abba a tengerparti tartományába költözvén, amely ma is Cirenaica néven ismeretes, és a most lezáródó nagy háború egyik szakaszának is színtere volt, - ő maga onnan hozta magával visszavándorlásakor a "cirenei Simon" elnevezést? Vagy pedig most is ott volt az állandó lakóhelye Cirenében, és csak ünnepi zarándokként időzött átmenetileg Jeruzsálemben? Nem tudjuk. Az, hogy "a mezőről jött", csak annyit jelent, hogy a környező vidékről jött a városba, s ez - tekintettel arra a reggeli órára, amelyben Jézust a Golgotára kivezették - arra vall, hogy valószínűleg nem Jeruzsálemben lakott, hanem valamelyik közeli falucskában, akár családi otthon volt az, akár valamilyen vendégszerető ismerős háznál talált zarándokszállásra. Ha magában a városban lakott volna, inkább reggel indult volna el vidéki útjára, és esti órákban érkezett volna vissza. De ki tudja, nem másként volt-e?

Azonban az a körülmény, hogy az evangélista úgy említi őt meg, mint "Alexandernek és Rufusnak az atyját", nyilván arra vall, hogy a fiai közismert emberek voltak az evangéliumok megíratásának idejében azok olvasóinak körében. Megerősíti ezt az is, hogy közülük az egyiket, Rufust, megemlítve találjuk Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levelében is az utolsó fejezetben. Sok más ismerősének során őt is "köszönti" itt az apostol, mint aki "kiválasztott az Úrban", s vele együtt "az ő anyját, aki az enyém is", - úgymond az apostol. Ebből az tűnik ki, hogy cirenei Simon néhány évtizeddel Jézus megfeszítése után már egész családjával együtt az Ő hívei között szerepelt, és közöttük közmegbecsülésnek örvendett.

A fődolog, amit róla tudunk, az, hogy amikor azon a nevezetes pénteki napon beérkezett Jeruzsálembe, és szembe találkozott a városból kifelé tartó menettel, amely Jézust a vesztőhelyre kísérte, és mivel Jézus a már átélt testi-lelki gyötrelmektől megviselve nehezen bírta a vállaira helyezett keresztfa súlyát, és alatta meg-megrogyva késleltette a menet haladását, a poroszlók elkapták ezt az útjukba kerülő teherbírónak látszó férfit, és kényszermunkára fogták. Velünk is megtörténik mostanában az ilyesmi, s az akkori világban meg éppen megszokott dolog volt az "angaria", a robot. Kellemetlenül is érinthette Simont ez a dolog. Bosszankodhatott talán egész aznapi terveinek a megzavarása miatt. Talán meg is próbált ellenkezni, vagy eloldózni. De a parancs, parancs volt, s a kényszernek engedelmeskedni kellett. Vitte tehát Jézus mellett a nehéz keresztfát, s a menet most már jobban haladhatott, és bizonyára így tartott ez, míg csak el nem érkeztek a keresztrefeszítés helyére. Ott aztán tehetett már Simon, amit akart, és mehetett, amerre akart. Ennyi a történet.

*

Az első igazság, amelyet érdemes kiemelni belőle, az, hogy Jézusnak magának semmi része nem volt abban, hogy Simonra ráhárult ez a kényszerszolgálat. Még ha a menet gyorsításának az érdekén kívül belejátszott is a fegyveres kíséretnek ebbe az intézkedésébe talán valamelyes emberséges jóakarat is, amellyel Jézusnak is könnyebbséget akartak vele szerezni, Ő maga azt nem kívánta, és nem kezdeményezte. Neki nem volt szokása a maga terhét másokra áthárítani. Legfeljebb az képzelhető el, hogy ha valaki önként ajánlkozott volna fel erre a szolgálatra, hálásan vette volna azt, mint szeretetből fakadó jótéteményt. De mi sem állt tőle távolabb, mint a maga könnyebbsége érdekében bárkire is rákényszeríteni bármiféle terhet vagy szolgálatot. Ez rajta kívül álló tényezők műve volt. És, ha neki átmenetileg megkönnyebbülést is szerzett, mit sem változtatott azon a körülményen, hogy ugyanazok a tényezők, a világi hatalom fegyveres képviselői, éppen a Golgota felé vezették Őt, hogy ott kioltsák az életét.

Azóta sokszor megtörtént a világ népeinek az életében, hogy Jézus Krisztus nevében "kényszerszolgálatba" fogták az embereket, megkérdezésük nélkül, sőt ellenkezésük letörésével erőszakoltak rájuk terheket az Ő érdekében, de az igazság mindig ugyanaz maradt: Őneki ehhez semmi köze nem volt sohasem. Mindig tőle idegen evilági hatalmasságok kéretlen segítsége volt ez, s ha még oly jóakarattal gyakorolták is ezt a pártfogásukat, és attól nem is tagadható meg minden érték, alapjában véve többet ártottak vele, mint amennyit használtak Jézus ügyének. Öntudatlanul is halálra szánták ezt az ügyet, és minden kényszer, amit az érdekében gyakoroltak, igazában csak siralomházi ajándék volt, amivel csak kétes értékű, átmeneti könnyebbségeket szerezhettek neki.

Mindenki érti: az állam és az egyház viszonyának arról a kérdéséről van szó, amely ma időszerűvé vált nálunk, mert hazánk mostani nagy átalakulása során ez a kérdés is egészen bizonyosan újjárendezés alá fog kerülni hamarosan. Azok a hajdani állapotok, melyek szerint az állam vallási kényszert gyakorolt polgáraira, hála Istennek, már régen a múltéi. És ez elsősorban azoknak a szenvedésteljes harcoknak köszönhető, amelyeket a mi evangéliumi hitű őseink vívtak hitük szabadságának az érdekében. Sőt, idestova már száz esztendeje annak, hogy a szabadelvű törvényhozás lehetőséget nyújtott legalább minden 18. évét betöltött polgárnak arra is, hogy mindenféle vallási köteléktől mentesen éljen, ha akar. Azonban az a tény, hogy ezzel a jogukkal vajmi kevesen éltek, s az ú.n. "felekezeten kívüliek" száma egészen csekély maradt, világosan mutatja, nem azt, hogy a túlnyomó nagy többség önkéntes készséggel vállalta hitének megvallását, és minden azzal járó tehernek a viselését, hanem csak azt, hogy ha nem is írott törvény formájában, mégis meglehetős kényszer nyomása alatt érezte magát a legtöbb ember, és ezért nem vált ki egyházának a kötelékéből.

Ha most ez megváltozik, és az emberek teljesen szabad választás elé kerülnek, akarnak-e a Krisztus egyházának tagjai lenni, vagy nem, és akarják-e viselni annak fenntartásáért a rájuk háruló szellemi és anyagi felelősség terhét, - akkor ne legyen közöttünk egyetlen olyan balgatag egyháztag sem, aki ezen megütköznék, vagy keseregne. Külföldi testvéregyházaink már régóta a "szabad egyház a szabad államban" elve alapján rendezkedtek be, mert náluk az állam is régóta felszámolt már annak az elavult középkori rendszernek minden maradványával, amely az állam kényszerítő eszközeivel akarta támogatni az egyházat. S az egyházi életnek ez a maga lábára való állítása soha és sehol sem vált neki ártalmára, hanem ellenkezőleg, csak megpezsdítette és felfokozta az élettevékenységeit. Elveszíthetett az egyház bizonyos kényelmi előnyöket, amelyekben azonban sohasem volt köszönet. És viszont elnyerte az anyagi önállósággal együtt azt a lelki függetlenséget is, amely nélkül nem töltheti be rendeltetését. Ha valaha is szembekerül a világi hatalmassággal, hogy annak fejére olvassa az Isten törvényét, nem kell meghunyászkodva elhallgatnia, mint aki maga is lekötelezett pártfogoltja az államnak.

*

Az is kitetszik a cirenei Simon esetéből: az állam minden kényszerítő eszközénél mennyivel hatalmasabb kötelékkel tudja Jézus Krisztus magához kötözni az embereket, és ezzel minden idegen támogatás nélkül is biztosítani az Ő ügyének sorsát. Történt azon a Golgota felé vezető úton valami más is, nem csak az, amit mindenki láthatott, s amiről az evangélisták beszámolnak. A külső kényszer-szolgálat lerovása közben beállt Simon egy másfajta, láthatatlan, titokzatos kényszerítő hatalomnak a szolgálatába is, amint a későbbi eredmények világosan mutatják: maga Jézus Krisztus úgy megragadta a lelkét, hogy félretéve minden addigi szándékát és vágyát, beállt örökre az Ő keresztjének hordozói közé, és besorozta azok közé még az ő családjának tagjait is. Persze nem tudjuk, hogyan ment ez végbe. Meglehet, hogy jó időkbe beletelt, amíg az eredmény kiforrott Simonnak a lelkében. De a döntő benyomásokat, azt a parancsot, amelynek végül is nem tudott ellenállni, bizonyosan ott kapta, miközben Jézust elkísérte utolsó útján. Ki tudja, mi kapta meg a figyelmét abban a különös halálraítéltben? Azt látnia kellett, hogy nem olyan, mint mások. És észre kellett vennie, hogy ha a kereszt gerendáinak a súlya nem nehezedik is már vállaira, azért görnyedezik valamilyen kimondhatatlan másféle teher alatt. Alig is lehet másképpen elképzelnünk a történet folytatását, csak úgy, hogy amikor odaérkeztek a Golgotára, és ezzel Simonnak a kényszermunkája letelt, ő máris oda volt kötözve Jézushoz annak a másikfajta kényszernek a kötelékeivel; ahelyett, hogy bosszankodott volna a sok elvesztett idő miatt, és végre sietett volna eltervezett dolgai után, megállt ott mintegy földbe gyökerezett lábbal, és figyelte a történendőket. Látta, amint rászegezik Jézust a földön fekvő keresztre; látta, amint belezökkentik a földbe ásott gödörbe a keresztet; látta, amint a kezén-lábán ütött sebeken függve elnyúlik Jézus teste a keresztfán. És hallotta ellenfeleinek csúfondáros kiáltozását is, Jézusnak elhaló imádságát is: "Atyám, bocsáss meg nekik..." Meddig állhatott ott, mikor tudott elszabadulni az átélt dolgok lenyűgöző hatalma alól, hogy végre elmenjen a maga útján? Mellékes. Annyi bizonyos, hogy egyszer valamikor, valahogyan megoldódott az egész rejtély előtte: megértette, hogy Az, akiért ő a kereszt terhét kénytelen volt egy darab úton hordozni, sokkal nagyobb terhet, az ő bűneinek terhét vette magára, és szenvedéseinek, halálának árán neki is megszerezte a bűnbocsánat ajándékát. Ezzel eldőlt egész további életének az iránya: a golgotai Szenvedőnek soha le nem róható hálával el volt kötelezve szolgálatára.

Ami sok évszázaddal ezelőtt Simonnal történt, az történt azóta emberek millióival. És mi is azért ünnepelünk ma nagypénteket, hogy ezzel vallást tegyünk róla: velünk is ugyanaz történt. Jézus maga előre megmondta: "Én, ha felemeltetem, mindeneket magamhoz vonszok." A keresztre felemeltetett alakja, a halálba lehanyatló töviskoszorús feje olyan erővel vonzott és vonz mindig újra Őhozzá bennünket, hogy soha tőle meg nem tudunk szabadulni. Nem valami érzelmi ellágyulás ez, amely a szívünkön erőt venne szenvedéseinek puszta láttára. Ennél sokkal több az, ami hozzákötöz bennünket: a hálának lerázhatatlan tartozása azért, amit az Ő kereszthalála jelent a számunkra.

Nem tudnánk élni annak a bizonyosságnak az erőforrásai nélkül, hogy életünk minden küzdelmében velünk van a mi Istenünk jóságos gondviselésével, hűséges oltalmával, útvesztőinken át örök, dicsőséges cél felé utat mutató vezetésével. Ha ebben a bizonyosságban élhetünk, akkor azt Őneki köszönhetjük, aki a kereszthalálra odaáldozta magát érettünk. Őnélküle örök kétségben kellene hányódnia a lelkünknek: vajon Isten nem vet-e el bennünket bűneink miatt? Csak azért lehetünk bizonyosak bűneink bocsánata felől, mert Ő biztosította számunkra. Azért nem sújt le reánk ítélete, mert annak terhét Ő vette magára.

Soha, amit mi vállalhatunk magunkra Őérette, nem említhető egy napon azzal, amit ő vállalt érettünk. És minden áldozatos szolgálat, amelyet az Ő parancsára végzünk, csak parányi letörlesztése annak a hálának, amelyre elkötelezett az Ő miérettünk elviselt áldozatával. Aki még felemlegeti, mint valami parancsra viselt terhet, ami alól jobb volna szabadulni, azt, amit az Ő szolgálata ró a vállaira, az még nem értette meg soha igazán az Ő halálának a titkát, és nem is ünnepelheti meg szívből a nagypénteki ünnepet!

De mindig lesznek olyanok, akik szívből meg fogják azt ünnepelni. Minden evilági kényszernél szorongatóbb belső kényszer fogja odakötözni őket a kereszten Szenvedőhöz. És nem csak évenként egy nap ünnepi érzéseivel, hanem egész életük háládatos odaszentelésével fognak neki hódolni. Ezért sohasem kell félteni az Ő ügyét attól, hogy külső támogatás mankói nélkül nem tudna megállni. Mindig lesz hűséges népe, és odaadó tábora a Nagypénteknek, amíg ember élni fog ezen a világon. A Szenvedő Jézusnak néma tűrése mindig olyan hangosan és szívbe markolóan fog szólni, hogy túlharsog minden más szózatot ezen a világon, és a kereszten függő kitárt karok hatalma túl fog élni minden evilági hatalmasságot.

*

Még egyet állapítsunk meg: Simon nemcsak örökre odahajtotta vállait Jézus Krisztusnak szolgálatába, hanem azt a külső kereszthordozást is, amelyet külső kényszer rótt reá, megtanulta más szemmel nézni, mint ahogyan először felfogta. Amikor befogták a nehéz keresztfa terhe alá, és azt neki meghajló hátán hurcolnia kellett a városon át a vesztőhelyig, nem láthatott ebben először semmi mást, mint keserves és kínos kényszert. Talán szégyenkezett is miatta, - hiszen a menetet kísérő sokaságban, s az út szélére kiálló kíváncsiak tömegében sokan lehettek, akik nem titkolták: mennyire örülnek annak, hogy őt érte ez a baleset, és nem nekik kell azt elszenvedniük. Kárörömük csúfondáros tekintete vagy szavai előtt szemét lesütve, és szégyenkezéstől égő arccal vihette terhét. De egyszer megtanulta: csak hálás lehet azért a szerepért, amely neki így jutott, csak büszkén gondolhat vissza reá az élete végéig. Felismerte: milyen kitüntető kiváltságban volt része, amikor éppen neki szabad volt a Jézusra nehezedő teherből valamelyes részt magára vennie, és ezzel Jézus szenvedéseiben osztoznia. Nagyobb tisztesség ennél soha az életben nem érhette! Ezzel boldogan dicsekedhetett olyanok előtt, akik hozzá hasonlóképpen a Megfeszítettnek az uralma alá kerültek. S ha közismert emberré vált az első idők keresztyénei között, abban nagy része lehetett annak, hogy sokan megcsodálták azt a kiváltságot, amelyben neki része volt, és szent irigységgel kívánták: bárcsak őket is érte volna ilyen kitüntetés.

Annak a vonzó és hódító erőnek, amelyet a szenvedő Jézus gyakorol az emberi lélekre, abban rejlik az egyik titka, hogy az Ő szenvedéseinek a tüzében, mint valami rejtelmes vegyikonyha kohójában, ilyen különös változáson megy át minden kényszerűen reánk háruló baj. Az ember panaszosan viselt szenvedéseiből, mint valami csúnya, fekete nyersanyagból, előáll itt valami tiszta, nemes, drága termék: a Krisztussal való együttszenvedés kiváltságos ajándéka. Nem lehet már átkos és keserves a mi bajunk, ha azt úgy tudjuk nézni, mint az Ő szenvedéseiből reánk háruló részesedést!

Csak lássuk meg: amint mi magunk görnyedezve visszük terheinket, ott halad mellettünk Ő, az Ő sokkal nagyobb terheit hordozva. Nekünk is azért jut ki a szenvedésből, mert annak minden súlya előbb Őreá zúdult. Ha minket sebez és gyötör az a nagy pusztulás, amelybe a világot beledöntötte bűneinknek elhatalmasodása, sokkal inkább sebzi és gyötri Őt! Nekünk csak egy kicsiny részlet tárul a szemünkbe a nagy romlásból. Ő az egészet látja rettenetes teljes valóságában. Mi csak a magunk és a hozzánk közel állók bajait érezzük, legfeljebb még azokét, akikkel egy házban vagy egy városban élünk, de az Ő szívét átjárja az egész pokolnak minden kínja, amellyé a Sátán ezt a világot átváltoztatta. Mi csak a jelennek a terhei alatt roskadozunk, de Ő viseli mindannak a tehernek a súlyát, amely eleitől fogva mindvégig rászállott az emberi nemzetségre, amiért elfordult Istentől, és bűnbe merült. Hiszen Ő, az Isten egyszülött Fia, azért öltött testet és jött elő láthatóan az örökkévalóság láthatatlan világából, hogy szemünk előtt lejátszódó kínszenvedéseiből megértsük: máskor is, mindig is, a mi tekintetünktől elrejtve is, hogyan vérzik föl isteni szívét a mi életünknek romlásai, és örök szerelme ellen való botor harcaink miatt szüntelenül milyen fájdalmas kereszt nehezedik Őreá!

Ha egyszer a soha le nem róható hála odakötözött bennünket Őhozzá, akkor nem zúgolódunk már amiatt, hogy olykor az Ő keresztjének súlyából miránk is nehezedik valami! Sőt szégyellnénk magunkat azért, hogy mi kényelmesen, semmi bajtól meg nem terhelve sétálunk a magunk útján egy olyan világban, amely Őt folytonosan keresztre feszíti! Hiszen ez annak a jele volna, hogy Őneki és minekünk nincs egymáshoz semmi közünk! Ellenben minden olyan reánk háruló baj és keserűség, amelyben "mi is megkereszteltetünk az Ő keresztségével", amely az Ő szenvedéseiben elborította Őt, és minden olyan fájdalom, amelyben "mi is isszuk azt a pohárt", ha csak néhány kortynyit is belőle, "amelyet Ő ivott", és pedig fenékig kiürítve annak keserűségét, újra eljegyez bennünket Ővele való örök közösségre. Nem átkozzuk már érette sorsunkat, hanem áldani tudjuk érte Istent, aki kiválasztott bennünket az Ő Fia számára, és kiválasztatásunk bizonyosságát így is megerősíti bennünk.

*

Jézus Krisztusnak a közelébe jutni, amint ezt Simon is megtapasztalta azon a nagypénteki reggelen, kockázatos dolog. Felborulhat tőle minden magunk elgondolta tervünk, és egészen más irányba fordulhat az életünk, mégpedig olyan irányba, amely kereszthordozást jelent. És ezért Jézus Krisztus mégis megmarad annak az ellenállhatatlan vonzó hatalomnak, aki által Isten magához emel bennünket, és életünk legnehezebb kérdéseit is boldog megoldásra segíti. Mi egyebet tehetünk mi is ma, minthogy csendes és készséges lélekkel megyünk utána fájdalmainak útján, elvállaljuk, sőt kikérjük magunknak azt a részt belőlük, amit Isten nekünk szánt, és kiváltságnak érezzük, hogy felvehetjük az Ő keresztjét, - viseljük azt hűségesen!

***

Márk 15. 43.

Azok az evangéliumi történetek, amelyek Jézus haláláról és feltámadásáról szólnak, hasonlatosak két nagyforgalmú országúthoz: nagypénteki és húsvéti gondolataink gyakran vonulnak végig rajtuk sűrű ünnepi rajban. De sokszor megtörténik, hogy két forgalmas út között, ha közel esnek egymáshoz, marad egy csendes terület, amelyre annál ritkábban teszi be a lábát utas. Így vagyunk azokkal az evangéliumi elbeszélésekkel, amelyek a szomorú nagypénteki esemény és a harmadnapi győzelmes feltámadás közé eső időről szólnak. Jó lesz hát, ha ilyenkor, amikor semmilyen ünnepi megkötöttség nem irányít bennünket a gyakran járt utakra, egyszer nekivágunk ennek az elhanyagolt területnek, és körülnézünk az evangéliumoknak azokban az elbeszéléseiben, amelyekben Jézus, mint halott szerepel csak. Közelebbről vegyük szemügyre a Jézus temetésének történetét. Vagy még közelebbről: tegyük elmélkedésünk tárgyává az arimathiai József alakját, aki ennek a történetnek a főszereplője.

Jézus - halott. De még így is, kihűlt tetemeinek némaságában is, milyen fényt sugároz magából! És akik kapcsolatba jutnak vele, mint arimathiai József, milyen éles megvilágításba kerülnek ez által! Jó lesz néhány komoly igazságot leolvasnunk erről az arcról, amely a halott Jézus közelében kirajzolódik előttünk, előlépve a homályból, amely különben eltakarta.

Mert különben csakugyan ismeretlen előttünk az arimathiai József arca. Amit róla tudunk, az mind ebből az egyetlen történetből, a Jézus temetéséről szólóból való. Innen értesülünk a múltjáról is, hogy titokban már régóta Jézus tanítványa volt; innen tudjuk meg, hogy vagyonos ember volt, - hiszen különben nem tehette volna meg azt, hogy jeruzsálemi kertjében, talán fényesen berendezett palotája mögött elterülő parkjában, nagy költséggel elkészíttesse magának azt a sziklába vésett sírüreget, amelyet most felajánl Jézus tetemeinek nyugvóhelyéül. Innen értesülünk arról is, hogy nem csak vagyona révén, hanem személyes súlyánál fogva is befolyásos, magasra emelkedett ember volt, nagy "tisztességnek" örvendő tagja a zsidók legfőbb hatóságának, a "tanácsnak", amely Jézus ügyében is olyan szomorú szerepet játszott, persze az ő közreműködése nélkül. És az egyetlen tény, amelynek emléke fennmaradt az ő nevével kapcsolatban, éppen ez: a Jézus temetése, amelyet ő rendez meg, mert úgy érzi, hogy éppen őneki áll módjában úgy, mint senki másnak.

De éppen itt, ezen az egyetlen ponton, ahol ez az egyébként ismeretlen ember megjelenik előttünk, megtanít bennünket néhány fontos dologra, amire érdemes figyelnünk.

Először is kiviláglik rajta az, hogy milyen szerepük van a Jézus ügyében a világ szerint előkelő állásban vagy sorsban élő embereknek, - ami körül nem egyszer helytelen gondolatokat táplálunk magunkban.

Jézus, földön jártakor is a nép egyszerű fiai közül toborozta tanítványait, s azóta is mindig azok sereglettek köréje legkészségesebb lélekkel, akiknek kevés jutott az anyagi jólét örömeiből, s a földi befolyás kiváltságaiból. Akikkel ez a világ mostohán bánt, azok voltak a legfogékonyabbak annak a láthatatlan világnak, az Isten országának javai iránt, amelyet Jézus feltárt az emberek előtt. Ezért sokszor hajlandók volnánk azt hinni, hogy a gazdagoknak és előkelőknek nem is szól a Jézus örök üzenete, az ő soraikban hiába is keresnénk a Jézus tanítványait, és róluk le kell mondanunk a Jézus ügye szempontjából.

Az arimathiai József alakja helyreigazíthatja ezt a téves felfogást bennünk. Igenis vannak a világ szerinti "nagy urak" között is olyanok, akiknek a lelkét megragadta Jézus, és akik benne, csakis benne találják meg az életük egyetlen igazi javát. Sőt, beleélve magunkat az arimathiai József helyzetébe, azt is megállapíthatjuk, hogy ez nem is lehet másként. A gazdagok, a hatalmasok, a földi szerencse kegyelt fiai egyenesen előnyös helyzetben is vannak bizonyos értelemben, amelynél fogva érthetetlen volna, ha közöttük nem támadna senkiben sem visszhang a Jézus szavaira. Hiszen a világ előnyeiből és örömeiből kitagadott ember eláltathatja magát azzal, hogy lenne csak része neki ezekben, akkor minden jól volna. De ők, akikre mosolyogva süt a jó sors napja, már megtehették a próbát. Ők tapasztalásból tudhatják, mennyire üres marad a lélek, bármennyit habzsolhat is ennek a világnak a terített asztalairól, és milyen nyomorult teremtés marad az ember, ha még annyi külső fény és hatalom veszi is körül. Ezért természetesnek kell tartanunk, hogy éppen közöttük kell olyanoknak lenni, akik mély sóvárgással keresik a kielégülést valami másban, amit ez a világ nem adhat meg, és "várják", mint arimathiai József, "az Istennek országát".

De miért nem vallanak színt? Miért nem tesznek bizonyságot Jézus mellett nyíltan? Miért látjuk őket olyan ritkán abban a seregben, amely "az Isten országáért" síkra száll ebben a világban? Hiszen éppen szerencsés helyzetüknél fogva olyan sokat jelentene, ha éppen ők latba vetnék magukat a szent ügy mellett! Az arimathiai József alakja is csakugyan azt mutatja, hogy Jézusnak az ilyen főrangú követői igen sokszor titkos tanítványok. Ahogy egy másik evangélium is (a Jánosé) őszintén megállapítja róla: "a zsidóktól való félelem" gátolta őt meg a nyílt színvallásban. Kétségtelen, hogy ez nem válik dicséretére. De ha az ilyen gyáva óvatosság miatt, amely előkelő helyzetű embereket sokszor visszatart a hitük bátor megvallásától, hajlandók volnánk őket türelmetlen szemrehányással ostorozni, újra csak jobbra taníthat bennünket az arimathiai József esete. Legyünk türelemmel: eljön az ideje, mint ahogy eljött őnála is, a félénkség levetésének s a bátor fellépésnek. Úgy látszik, az ilyen embereknél nehezebben megy a dolog, több akadály áll az útjukban, és erősebb lökések kellenek ahhoz, hogy a nehézségek burkán áttörjenek a napfényre.

Hiszen ha anyagilag sokkal függőbb helyzetben van is a szegényebb sorsú, a "kisember", viszont lelkileg jóval függetlenebb. Ki törődik vele: hogyan gondolkozik, és milyen életfelfogást vall? De mennél magasabban áll valaki az élet létráján, annál több szem tapad reá. Irigyelhetik sokan a "független" existenciáját, de mennyi tekintet feszélyezi minden mozdulatát, mennyire bele van kötözve az élet konvencióiba, a társadalom követelményeibe, a helyzetével együtt járó kötelezettségekbe! Ne bosszús ítélkezéssel forduljunk azok felé a "titkos tanítványok" felé, akik a magasabb régiókban rejtőzve élnek. Inkább legyünk mélységes részvéttel sajátos nehéz körülményeik iránt, a mieinknél szorongatóbb kísértéseik iránt, és szánakozó megértéssel, türelemmel, bizakodva várjuk, hogy majd csak üt számukra is az óra, amikor nem lehet már tovább titkolózniuk, hanem elő kell állniuk a már régóta vágyott, őszinte vallástétellel!

Arimathiai Józsefnél ez az óra akkor ütött, amikor a legkevésbé várta volna az ember. És éppen ennek köszönhetünk egy következő nagy tanítást, amely kiviláglik az ő példájából, - azt t. i., hogy a Jézus ügyét sohasem kell féltenünk. A sikernek és a vereségnek közönséges emberi mértékei erre az ügyre nem alkalmazhatók. Legszebb győzelmeit olyankor aratja sok esetben, amikor mindenki csatavesztésről beszélne, s akár a híveinek gyászos siránkozásából, akár az ellenségeinek kaján káröröméből az látszanék, hogy végképp meg van pecsételve a sorsa.

Lehet-e végzetesebb órát elgondolni ennek az ügynek a sorsában, mint azt, amelyben halálba hanyatlott Jézus töviskoszorúzta feje? Hiába próbálta Ő előkészíteni híveit erre az órára, és hiába csillogtatta meg előttük a harmadnapi feltámadás ígéretét. Egyelőre vaksötét éjszaka borult rá mindnyájukra, és képtelenek voltak arra, hogy akár a leghalványabb reménysugarat is lássák a jövendőjükben. Vert hadseregként szóródnak szét, és ha megint össze is verődnek, titokban bújnak meg a hatalmas ellenfelektől való féltükben, hogy gyáva búsongásnak adják a fejüket.

És mégis, ekkor történik meg az, hogy arimathiai József, a titkos tanítvány előjön, és színt vall Jézus mellett. Amíg Jézus népszerűségének az ideje tartott, halogathatta az elhatározását, vagy beérhette azzal, hogy magában ápolta rokonszenvező érzéseit. Amikor kezdett rosszra fordulni a Jézus helyzete, akkor is vélekedhetett még úgy, hogy fölösleges kitennie magát elcsudálkozó tekinteteknek vagy csípős megjegyzéseknek, jobb, ha nem tudják róla, hogy ő is Mesteréül tisztelte a Názáretit. De most, amikor végképpen beborult az ég a Jézus ügye felett, amikor már végre is hajtották fölötte a halálos ítéletet, és csak hűlt tetemei várják az eltakaríttatást, - most végre dűlőre jut az arimathiai József dolga. Többé nem bírja a titkolózást. Égetné a lelkét, ha hallgatásával továbbra is fenntartaná azt a látszatot, hogy egyetért a győzedelmeskedő ellenfelekkel. Most már becstelen árulás volna lapulni. És ezért, nem törődve azzal, hogy mit szólnak hozzá az emberek, vagy milyen következmények származhatnak belőle, előáll, és megmutatja a maga színeit. Egyenesen Pilátus palotájába viszi az útja, és ott, a hatalom fészkében, ahová eddig könnyű volt a bejutása, bejelenti, hogy neki az a keresztfán, megbélyegzett gonosztevőként megölt áldozat még hűlt tetemeiben is drága és szent. Kikéri a holttestet, mert az eltemettetéséről ő akar gondoskodni úgy, hogy az a gyengéd tiszteletadás minden követelményének megfelelhessen.

Bizonyosak lehetünk felőle: arimathiai József nem állott egyedül. Voltak azon a sötét nagypénteki napon bizonyára mások is, akiket éppen az ellenfelek látszólagos győzelme szólított elő addigi habozásukból vagy rejtőzködésükből. Hiszen azóta is sokszor megismétlődött ez a jelenség. A mártírok vére volt a Jézus ügyének legjobb magvetése. Nem akkor vívta ki ez az ügy legnagyszerűbb hódításait, amikor körülhízelegték, s amikor fényben és hatalomban pompázhatott. Oh, olyankor volt néha legközelebb az összeomláshoz! De amikor rossz csillagok jártak felette, s már úgy látszott, hogy csak idő kérdése, hogy mindenki elforduljon tőle, amikor a legkockázatosabb dolog volt mégis mellé állni: olyankor ejtette zsákmányul a legértékesebb elemeket.

Ne féltsük hát ezt az ügyet semmilyen balsorstól. És ne becsüljük túl sokra azt, amivel mi is hozzájárulhatunk az előmeneteléhez, mintha a mi buzgóságunknak köszönhetné boldogulását. Nem a Jézus ügyének van szüksége mireánk, hanem nekünk van szükségünk reá. Nélkülünk is jól meg tudna lenni, - olyan csodálatos erők lakoznak benne. De hogy lennénk meg mi nélküle? Ha valamivel is szolgálatára lehetünk, az csak saját magunk számára áldás és kitüntetés!

Ez a lélek nyilatkozik meg arimathiai Józsefnél is - ami voltaképpen a keresztyéni élet alaplelkülete - és végezetül jó ezt is kiemelni az ő alakjából. Nem csak tanulságos példát tár elénk, hanem egyenesen követendő példát. Nap-nap után nekünk is állandóan ugyanazt lehet és kell cselekednünk, amit ő tett.

Mit tett ő? Észrevette, hogy az, amivel ő rendelkezik, mint vág egybe azzal, amire Jézusnak éppen szüksége van, és odaadta, hogy legyen az Övé. Azon a szomorú napon semmi más nem kellett, csak - méltó sírhely. Arimathiai Józsefnek módjában állt ezt megadni, - nem habozott hát, hanem megadta.

Nem erre szánta akkor, amikor sok költségen elkészíttette. Magamagának csináltatta valamikor. És elgondolhatjuk, hogy kedves volt neki ez az idejében elrendezett nyugovóhely. Kertjében járva sokszor meg-megállhatott a sziklaüreg szájánál, és eltűnődhetett azon, hogy hogy fognak nyílni köröskörül a virágok, s hogy fog szólni a fák lombja közt a madárdal, amíg ő mély álmát alussza majd a sír szájára gördített kőlap mögött. De bármennyire csüngött is a lelke rajta, most búcsút vesz tőle. Amióta lerázta magáról vonakodását, és nyíltan is Jézus tanítványává lett, mellékessé váltak a maga tervei és álmai, csak az az egy fontos előtte, hogy Jézusnak hódoljon mindennel, amije van.

Ebben mutatkozik meg Jézus hatalma: ami az Ő híveié, az mind az Övé. Így volt földi napjaiban is. Neki nem volt fejét hová lehajtania. De voltak házak, amelyek boldogságnak érezték, ha vendégül láthatják. Rendelkezhetett az éléskamrájukkal, a pénzükkel, mindenükkel, amire csak szüksége lehetett. És azóta is úgy terjed az Ő országa ebben a világban, hogy emberek tudatára ébrednek annak, hogy amijük csak van, azzal neki szolgálhatnak, és nem is vonogatják javaikat és erejüket az Ő keze elől, hanem örömmel felajánlják: legyen az Övé.

Milyen gazdag jutalma van ennek az odaadásnak! Az arimathiai József esetében is, ami áldozathozatalnak látszott, milyen kimondhatatlan nyereségnek bizonyult! Ő szívesen lemondott arról, hogy magának megtartsa az elkészített, előkelő sírhelyet, amikor azzal is a Jézushoz való ragaszkodását bizonyíthatta meg. De harmadnapra visszakapta a felajánlott ajándékot! És hogyan! A feltámadás fényétől övezetten! Nem tudjuk, vajon amikor eljött az ő búcsúzásának órája, úgy rendelkezett-e, hogy ugyanoda helyezzék őt nyugovóra. De az bizonyos, hogy egész életében az övé volt az az irigyelt kiváltság, hogy az ő kertje lehetett a Jézus feltámadásának a megdicsőült színhelye. Soha, de soha nem volt még oka senkinek sem megsajnálnia azt, ha bármily féltett kincsét is odaszánta Jézusnak, hogy hadd szolgálja az Ő céljait! Az ilyen áldozathozatalból - mennél nagyobb, annál inkább - mindig bőséges és dicsőséges áldás fakad!

Ne mondd azt, hogy arimathiai József története egyszeri és meg nem ismétlődő történet. Az igaz, hogy ma nem sírhelyre van szüksége Jézusnak, hogy legyen hol nyugodnia holttestének. Hiszen Ő, a Feltámadott, ma halál és enyészet fölött messze magasságokban él és uralkodik. Az is igaz, hogy még ha akkor is ott éltél volna, a nagypéntek gyászától elborított, és a húsvéti naptámadattól még fel nem derített Jeruzsálemben, akkor is aligha lettél volna abban a helyzetben, hogy a magad halotti hajlékába fogadhasd be a keresztről levett tetemeket. De nem látod, hogy mindez csak esetleges részletkörülmény, és hogy egészen más viszonyok között mégis ugyanazt a kiváltságot gyakorolhatod te is, mint arimathiai József? Mi mindened van neked is, aminek hasznát vehetné Jézus, ha odaszentelnéd az Ő keze alá? Vagy hadd kérdezzem inkább úgy, hogy mid van, amit nem azért kaptál, hogy az Ő szolgálatába állítsad? Mindent, mindent leszakíthatsz a magad énjének a dédelgetett vágyairól, és odavetheted az Ő lába elé hódolatod boldog adójaként! S akkor megláthatod: milyen átdicsőült formában tér vissza minden áldozathozatalod, hogy utána sokkal gazdagabb légy, mint voltál előtte!

De legvégül még egyet. Valamiben mégis még sokkal szorosabb a rokonságunk arimathiai Józseffel még az elmondottaknál is. Abban t. i., hogy amint neki megvolt a sírhelye, úgy nekünk is megvan. Ő tudta, hogy hol van. Hiszen maga gondoskodott róla jó előre, hogy meglegyen. Mi valószínűleg nem tudjuk, hogy hol van a mienk. Tudtunkon kívül, mások készítik. Ki tudja mikor, ki tudja hol. Az ilyen nagyváros temetőiben járva, ahol nap-nap után tömegestől mennek végbe temetések, az ember gyakran megy el kész síroknak egész sorozata mellett, amelyeket napokkal előre megásnak - tartalék gyanánt. Kire vár feltátott torkuk? Talán még viruló ifjúságának örvendve, talán még ereje javának birtokában éli világát az illető. Csak néhány nap még, és már be fog csukódni fölötte ez, vagy amaz a felásott verem... Nem szeretsz rá gondolni? Megborzadsz attól, hogy valahol, a mindeneket tudó Isten végzése szerint már ki van jelölve a te poraidnak nyugvóhelye is? Lám, arimathiai József nem kerülgette a halál gondolatát. Szemébe nézett, és leszámolt vele. Jól teszed, ha te is készen tartod, mint földi vagyonodnak (akár sok az, akár kevés) egyik soha el nem felejthető tételét, - azt az üreget, amely reád vár. Ha nem is árnyas kert ölén kősziklába vájva, ha a temető sűrű soraiban az agyagos földbe ásva is, - a tied az, és nem másé!

Csak egyet tehetsz vele, hogy megbékülj a gondolatával: ajánld fel te is Jézusnak. Legyen neki szentelt a te tetemeidnek nyugvóhelye is. Nem a halott Jézusnak, hogy Ő pihenjen benne. Az örökkön élőnek, hogy az Ő feltámadásának a fénye ragyogjon felette. Ha oda ki kell költöznöd, mehess abban a tudatban, hogy ott is Ő az Úr. Így: "akár élünk, az Úrnak élünk, akár meghalunk, az Úrnak halunk meg".

***

"..Hogy megtudhasd azoknak a dolgoknak
bizonyosságát, amelyekre taníttattál."

Lekció: II. Kor. 4, 1-2; 5-9; 16-18.

Nem kell sok meggondolás hozzá, hogy a Lukács evangéliumának ebben a dedikációjában olyan reformátori alapigazság felcsillanását vegyük észre, amely megérdemli, hogy ez ünnepi órában feléje fordítsuk figyelmünket.

A címzett valami előkelő, magasabb állású görög férfiú volt. A nevén kívül semmit sem tudunk róla, de a "jó" jelző, amellyel őt az író megtiszteli, a görög nyelv akkori szóhasználata szerint körülbelül megfelelt a "kegyelmes úr" címzésnek. A Krisztus Evangéliuma az alsóbb és legalsóbb társadalmi rétegekben végezte hódításait. De kivételesen akadtak már az első időkben is olyan magasabb állású vagy rangú egyének, akikhez elért a hatása. Közülük való volt nyilván Theophilus is. Valahogyan megragadta és vonzotta őt az, hogy alaposan "megtaníttassa" magát általuk az ő hitüknek dolgai felől. Már-már maguk közé tartozónak számították. De Lukács evangélista - akiről megint nem tudjuk, milyen kapcsolatban állt vele, csak annyi bizonyos, hogy ismerte őt, - világosan látta, hogy van benne még egy nagy hiány. Kész ő magáévá tenni mindent, amire "megtaníttatott", de nem jutott még el arra a "bizonyosságra", amely valóban keresztyénné tenné.

Ezért írja meg számára Evangéliumát. Hadd vonuljanak el szeme előtt a szent történet eseményei. Hadd lássa maga előtt megelevenedni Krisztust. Hadd legyen szinte szem- és fültanúja ő is mindannak, amiben Isten magát megjelentette. Akkor megszületik majd szívében a "bizonyosság". Nem az evangélista írásművészete fogja ezt elvégezni. Ő szerény krónikás és tolmács csupán. Hanem az, amit elmond, ami emberi szavakon átsugárzó isteni beszéd, ajándékozza majd meg Theophilust a "bizonyossággal".

Amit Lukács a maga írásáról feltételez és állít ezzel, ugyanazt vallották a reformátorok is, s az ő nyomukban az előttünk járt nemzedékek az egész Szentírásról. Azt is, amit Isten Jézus Krisztusban cselekedett, azt is, amit évszázadokon át Őelőtte cselekedett, hogy az Ő megjelenését előkészítse, s azt is, amit Őutána az apostoli nemzedék lelkében cselekedett az Ő lelke által, - mind azért foglaltatta írásba erre kiválasztott és ihletett eszközei által, hogy "bizonyosságunk lehessen". És aki figyel ezeknek az írásoknak a szavára, "meg is tudhatja azoknak a dolgoknak a bizonyosságát", amelyekről különben csak emberi "taníttatása" lehetne. Itt maga az Élő Isten szól hozzá félreérthetetlen, és önnön szavát titokzatosan igazoló módon. Itt nem Róla szóló "taníttatást" kapunk, hanem Őt magát, fenséges és irgalmas valóságában. Az Ó- és Újtestamentumi szentírások a mi "bizonyosságunk" forrása és alapja!

A reformáció, s a belőle fakadt folytatás külső története is világosan mutatja, - abból még az is megértheti, aki egészen kívülálló, idegen szemlélője, - hogy a Szentírás "bizonyosságot" adó ereje felől való ez a meggyőződés egyik legfontosabb rugója volt a reformátorok és követőik munkájának. Miért siettek a Szentírást lefordítani a hívek anyanyelvére? Miért adták ki és terjesztették az akkori viszonyok között hősies erőfeszítésekkel, hogy mennél több ember kezébe eljusson? S hogy mennél többen olvashassák és megérthessék, miért indult meg az előző középkori idők tiszteletreméltó kezdeteit gyorsan és messze túlszárnyaló széleskörű iskoláztatás városokban és falvakban?

Hogy más népek között mi magyarok is mennyit köszönhetünk mindennek nemzeti nyelvünk, irodalmunk, közművelődésünk tekintetében, azt hálásan elismeri ma mindenki, még azok is, akik a reformációt magát a mi hálás ünnepi érzéseinktől egészen elütő érzésekkel ítélik meg. De mindez csak melléktermék volt. A cél, a lényeg az volt, amit Lukács evangélista akart elérni Theophilusnál: a "bizonyosság" megszületése az emberek szívében.

"Taníttatásban" is részesítették a reformátorok és az utánuk következők az egyház apraját és nagyját. Írtak kátékat is a nép jobbágyi rétegeitől fel a főurakig, szóval, írással, még énekszóval is magyarázták, kínálgatták, hirdették mindeneknek az Isten üdvözítő üzenetét. De nem érték be ezzel. Az volt a legfőbb vágyuk, hogy mennél több ember a Szentírás fölé hajolva, abba elmerülve, maga szerezzen "bizonyosságot" azok felől, amiket ők tanítottak. Ezért illő mindenek felett hálásan felújítanunk ma az emlékezetüket.

Mert igyekeztük nem volt hiába való. Akiknek ők a Szentírást a kezükbe adták, s akiket megtanítottak azt értelmesen olvasni, azokból csakugyan a "bizonyosság" népe nevelődött. Ha még ma is felismered, testvérem, - néha meglepő biztonsággal - az idegen emberben is a te református atyádfiát, mert van az arcán, a fellépésében, az egész egyéniségében valami jellegzetes határozottság és öntudatosság, az ennek az évszázadokon át a Szentíráson nevelődött "bizonyosságnak" a továbbsugárzása. Néha még az ősi hittől elszakadt, névleges reformátusokon is ott fénylik ez a bélyeg, mint a naplemente után is még izzó fény az ablakon. De azok, akiktől örökölte, úgy szerezték meg, hogy elsősorban az Isten és az Ő dolgai felől nyertek "bizonyosságot" a Szentírásból. Tudták, hányadán vannak a titokzatos, örökkévaló, szent Úrral. Megismerték azt a "szövetséget", amelyet Krisztus által kötött a benne hívőkkel. Tulajdon beszédéből bizonyosodtak meg örökvégzésű kegyelméről, kifogyhatatlan bűnbocsánatáról, szolgálatába fogadó akaratáról. Mozdíthatatlan sziklára állva néztek szemébe az élet és a halál minden rettentésének. Különben - hiszen minden vihar és vész rájuk szabadult - hova lettek volna nemsokára, és hol volnánk mi ma?

Ennek a Szentírásból merített "bizonyosságnak" az erejét öntötték át nemzedékeken keresztül a fajtájuk lelkébe is - ez megint egyike a mindenki által elismert melléktermékeknek, - és egyházukkal együtt így segítették magyarságukat is átmenteni vészeken és viharokon mind máig.

Háládatos utódok, mi mai református nemzedék, mielőtt büszke hivalkodássá válnék ajkunkon a hálás emlékezés, nézzünk magunkba, és kérdezzük meg: mivé lett ez az áldott reformáció korabeli ajándék a mi kezünkön? Nem ritkultak-e meg sorainkban azok, akik ezt a Szentírásból táplálkozó "bizonyosságot" ismerik a maguk életében, és sugallják maguk körül is másokéban? Nem kell-e őszintén megvallanunk, hogy nagyon gyakran beérjük azzal, amivel Lukács evangélista nem érte be Theophilusnál: megállunk a "megtaníttatásnál", de nem jutunk el az igazi "bizonyosságra". Azt jelenti ez, - s ez még nem is a rosszabb eset!, - hogy tisztelettel és kegyelettel tekintünk az őseink vallotta hitre, hiszen "megtaníttattunk" reá gyermekségünktől fogva, de jaj, ne nagyon feszegesse senki: mi az belőle, ami vérünkké és életünkké vált! Kitűnhetne, hogy mihelyt áldozatokba kerülne az ő meggyőződéseiket vallanunk, tudnánk mi változtatni is az álláspontunk ú.n. merevségén. Valljuk meg: ami az ő számukra kemény bizonyosságú "vallás" volt, ma sokunk számára csak bizonytalan "vélés". Jól esik azt ápolgatnunk magunkban annyi dicsőséges és szent történeti emlék aranyfoglalatában, de amit ez az aranyfoglalat övez, maga az ősök ránkhagyott hite, - hát ki tudja? Lehet igaz, lehet nem igaz. Ki lehet "bizonyos" ilyen dolgok felől annyira, hogy kockázatot vállaljon, vagy áldozatokat hozzon érette?

Ki lehet "bizonyos"? Oh, királyi ősök koldus ivadéka, hited "bizonyosságában" megrendült tapogatózó, tétova, tántorgó - mondhatjuk-e még: református ember! "Bizonyos" lehet mindenki, akinek a lába alá maga az irgalmas Isten ad sziklafundamentumot, akit az Ő szava győz meg igazságáról. De te feltaláltad a legképtelenebb "fából vaskarikát": a Biblia nélkül élő reformátusságot. Elszoktál a Szentírás használatától. Talán azt sem tudod, hol mi van benne. Idegen, ismeretlen világ lett számodra mindaz, amiben Isten számodra is olyan nyilván megjelentette magát. Ezért nincs "bizonyosságod"!

És ez meglátszik nemcsak hited sorvadásos gyengeségében, hanem egész életedben is. A gerinced már nem olyan egyenes az emberek közt való forgolódásodban! A holnap esélyeinek nyugtalanul rebbenő szemmel nézel eléje. Vihar elől riadozva búvó madár vagy, és az a fő gondod, hogy csak minden összeütközést elkerülve, mindenkinek jóbarátságát megőrizve, mindenképpen kíméletet biztosíts magadnak az élet harcaitól. Nem ilyen fából faragták a reformátorokat, sem a reformáció magyarjait! Ők a Szentírás emberei voltak, s ezért volt "bizonyosságuk", amiért boldogan tudtak szenvedni és áldozni. Ezért tudtak harcolni, és minden ellenségeskedést átvészelni.

Szenteljük ünneppé ezt a mai napot a hálás emlékezésen és magunk megvizsgálásán túl mindenek felett azzal a fogadástétellel, hogy a reformációnak ezt a nagy ajándékát, a Szentírás "bizonyosságot" szerző erejére való ráeszmélést felújítjuk, és életre váltjuk Isten kegyelméből. Közelben s távolban levő testvéreim, mind egy szívvel-lélekkel akarjunk újra a Szentírás népe, és általa a "bizonyosság" népe lenni. Isten ma is ugyanaz, mint volt akár Lukács evangélista, akár a reformátorok napjaiban. A mi vágyakozó, kétségeskedő, tapogatózó lelkünk is ugyanaz, amilyen volt egykor Theophilusé 2000 évvel ezelőtt, vagy volt a reformáció szavát befogadó eleinké 400 évvel ezelőtt. Ugyanúgy megszületik ma is a "bizonyosság" bennünk Istennek ugyanazon Igéje által, ha szavát felfogjuk.

Ha a reformáció újra rámutatott ennek a lehetőségére, tartozunk vele élni. Tartozunk vele egyházunknak, amelynek négy évszázados története ma elénk áll, és követeli hűségünket. Ez az egyház a Szentírás "bizonyosság"-adó erején épült fel, és csak annak erején állhat fent továbbra is. Megtalálod a Szentírást a reformációval szemben álló keresztyének táborában is. De ott találsz egyebet is. Csalatkozhatatlannak vallott egyházi tanító tekintélyt. Nekünk - amint szokták mondani - "papiros-pápánk" van: a Biblia. Találsz ott az isteni kegyelem közlésére rendelt eszközökből és szertartásokból egész gazdag rendszert. Nekünk voltaképpen csak egy kegyelmi eszközünk van, amely által Isten magához emel: az Ige, és a sákramentumaink is csak annak szavát pecsételik meg. Találsz ott az egyház ügyeinek intézésére kiválóan megszervezett és felépített hivatali papi organizációt. A mi egyházunk magának a láthatatlanul köztünk levő, és minket beszéde által kormányzó Krisztusnak az erejére tette fel egész sorsát. És így tovább. Másoknak nem életkérdésük az Igével és az Ige által való élés. De a mi egyházunk a tulajdon sírját ássa meg, ha a tagjai nem a Szentíráson táplálkozó "bizonyosság" emberei!

Tartozol ezzel a fogadástétellel, testvérem, tenmagadnak is. Hiszen, amikor egyházad azt kívánja tőled e mai ünnepi órában, hogy az ő jövendőjébe erős téglaként, a Szentírás által "bizonyosságra" eljutott emberként építsd bele a magad életét, akkor neked magadnak is a legnagyobb áldást szánja. Mit kívánhatnál ennél nagyobbat és szentebbet? Amikor minden bizonytalan! Hiába a struccmadár politikája! Ha nem akarsz is szembe nézni vele, jól tudod: reng a föld, és minden romba dőlhet. Az emberek már abba is hagyták a jósolgatás társasjátékát. Nem érdemes. Mindennek az ellenkezője is megtörténhet. És te mégis a "bizonyosság" embere lehetsz, - békességgel a szívedben, bizakodás fényével a szemedben, zavartalan, nyugodt kötelességteljesítéssel a munkádban, mert Isten a Szentírásban meggyőzött, hogy Ő veled van most, és holnap is, és mindörökké.

S ezért tartozol az Isten Igéjére való megújított hűségesküddel - nemzetednek is. Olyan vizeken jár ma újra ez az évezredes drága rakománnyal terhes magyar hajó, ahol még sokkal inkább szüksége van minden szem tisztalátására, és minden kéz nyugodt biztonságára. Kapkodó, izgatott, fegyelmezetlen emberek a fedélzeten mindig útban vannak, sohasem kívánatosak, de most - veszedelmesek. Aki fél és riadozik, kétségeskedik és jajveszékel, az most tegyen lakatot a szájára, és bújjék el. Csak azok segíthetnek ezen az örvénylő és viharos szakaszon épen átvinni a magyar hajót a jövendő tájai felé, akik nyugodtan végzik rendelt dolgukat a maguk helyén, mert "bizonyosságuk" van. Köztük a helyetek, reformációt ünneplő testvérek! Vagy tévedés ez a ti ünneplésetek, vagy egytől-egyig számít rátok az az Isten, akit nem szégyellünk "a magyarok Istenének" nevezni. Kire számíthatna, ha nem az Ő beszédét megértő, s abból rendeltetésnek és reménységnek "bizonyosságára" eljutott gyermekeire?

***

(Advent második vasárnapján, 1935. dec. 8-án.)

Lekció: Lukács 1, 26-38.

Textus: "Az ő királyságának vége nem lesz".
Lukács 1, 33.

Az evangéliumok első lapjain található ezeknek a történeteknek, amelyek a mi Urunk Jézus Krisztus születését megelőző eseményeket mondják el, különös varázsuk van. Önkéntelenül megfogják nemcsak a hívő embernek lelkét, hanem mindenkiét, aki fogékony a szépség iránt. Egyesül bennük a kicsiny dolgok bűbája a hihetetlen nagy dolgoknak a fenségével.

Az angyali híradásnak felolvasott története is egy kicsiny otthon szerény szobácskájába vezet el bennünket. Az Istennek alázatos, egyszerű szolgálóleányáról van benne szó. Nincs rajta más ékesség, mint orcáján az ifjúság üde hamva, szemében a tiszta lélek csillogása. És ebbe a kicsiny szobába, ehhez az egyszerű hajadonhoz jön el véghetetlen mennyei fényességekből az angyali követ, mint amikor a világűrnek szédítő távolságain át száll, száll a napnak sugara nyári napon, hogy erdők mélyén a fák alatt, a fű között rásüssön az Istennek egy kicsiny bogárkájára, és az felcsillanhasson fényében! Milyen nagy távlatok nyílnak ennek a kicsiny szobának az ablakából! Milyen nagy dolgoknak az apró kezdetei csíráznak itt!

Ígéret hangzik el, hogy fogantatni fog és születni fog egy kisded, aki az Istennek Felkentje lesz; Messiása lesz a világnak. Király lesz, és uralkodni fog. Örökségül fogja bírni az Ő atyjának, Dávidnak a trónját. De aztán kitűnik, hogy ez a királyság, ez az ország, amelyet a megszületendő király elhoz ebbe a világba, nem fogható semmilyen földi királysághoz és országhoz. "Az Ő királyságának vége nem lesz". Itt kezdődik ebben a világban, itt növekszik és itt hatalmasodik el, de belenyúlik az örökkévalóságba.

Tegyük mai elmélkedésünk tárgyává a mi Urunk Jézus Krisztus királyságának ezt a soha véget nem érő, örökkévaló dicsőségét, amelyről az angyali követ ádventi ígérete szól.

"Az Ő királyságának vége nem lesz", - mert Ő maga, a Király, nem veszítheti el királyi méltóságát. Soha nem dőlhet meg az Ő királyi jogcíme. Más uralkodóknak az illetékessége felett támadhat vita, jelentkezhetnek trónkövetelő vetélytársak, akik az ő uralmuk jogosságát támadásba veszik, és a maguk jogigényét szegezik annak ellenébe. Amint forognak az idők, megdőlhetnek a leghatalmasabb birodalmak is, egyszerűen azért, mert akik felettük a kezükben tartják a hatalom gyeplőit, lassanként elvesztették ehhez a jogukat. Nincs már alapja annak, nincs már értelme annak, hogy tovább is ők uralkodjanak.

De ez a Király, örök király. Az Ő királyságán nem változtathat az emberek változó véleménye, az idők múlása, a körülmények átalakulása. Mert Ő nem ebből a világból nyerte királyi méltóságát. Őt nem népszavazás emelte trónjára. Nem emberek lelkesedése, belátása, közakarata koronázta királlyá. Előbb volt Ő király, mielőtt emberek lettek volna. Ez a világ nyugszik teremtésétől fogva az Ő királyságán, és nem az Ő királysága nyugszik ezen a világon. Ő, a Messiás, onnan jött, ahol a mi létünknek az eredetei vannak. Ő az öröktől fogva az Isten kebelében élő Fiú, és hogy ez a világ teremtetett, és hogy annak koronájaként mi emberek itt vagyunk, az azért van, hogy bennünk az Ő képe és hasonlatossága kiformáltassék. Ő volt a minta, mi a parányi, gyarló másolatok.

Ez azt jelenti, hogy amíg az ember ember lesz, addig az Ő királysága nem dőlhet meg.

Jöhetnek idők, támadhatnak áramlatok, és hangozhatnak hangok, amelyek el akarják utasítani az Ő királyságát. Megtörténhet, hogy nyugati népek megtagadják Őt azon a címen, hogy egy keleti nép fiaként jelent meg a földön, mint ahogy az is megtörténhet, hogy keleti népek megtagadják Őt azért, mert hozzájuk a nyugati népektől érkezett el a róla szóló híradás. Megeshet, hogy az embereknek ilyen vagy amolyan fajtája nem magának valónak vallja Őt. De ilyenkor sohasem az emberi léleknek a legmélyebb hangjai szólalnak meg. Ilyenkor felizgatott, elfogult idők felületes emberei beszélnek. Mert amikor lehiggad az emberi szív, s az önmagára eszmélés legmélyebb pillanatait éli át, legyen bár nyugati, vagy keleti, ehhez vagy ahhoz a fajtához tartozó, rég letűnt korokban élő, vagy modern ember szíve, mindig megtalálja a saját lelke mélyén a Krisztusnak belerajzolt, kitörölhetetlen képét, az Ő örökké megálló királyságának a magában hordott fundamentumait.

Még inkább elgondolható az, hogy az emberek különböző csoportjai összekapnak egymással Őrajta, mindegyik a magáénak követelve Őt. Lehetnek idők, amikor a hagyományos rendhez ragaszkodók Őreá esküsznek, mert Őbenne látják a legfőbb biztosítékát mindennek, ami előttük szent és megőrzendő; s ugyanakkor a forradalmárok is a magukénak vindikálják Őt, mint egy korhadt világ leghathatósabb elemét, s egy jobb rendnek a legbiztosabb úttörőjét. De ez is csak azt bizonyítja, hogy ő mindenkié, és a legkülönbözőbb emberek is rokonnak érzik Ővele a lelkük legjavát.

Nem jöhet olyan idő sohasem, amely elavulttá tehetné az Ő királyi méltóságát. Ha csak egészen más világot nem teremt valaki, amelyben más lesz az égitestek pályája, és más lesz az élet titkos szerkezete; ha csak az ember helyett valaki egészen másfajta lényt nem állít elő, amelynek mások lesznek a vágyai és törekvései, és amely másban találja meg az élete boldogságát és elrendeződését! "Az Ő királyságának vége nem lesz!"

Örökkévaló ez az Ő királysága azután azért is, mert örök érvényűek az Ő törvényei. "Az Ő királyságának vége nem lesz", mert az, amit Ő nekünk parancsol, amit minden szavával és élete egész példájával elénk szab, mint jövendő elvet, soha nem évülhet el.

A történelem folyamán váltogathatják egymást különféle uralmi rendszerek, más-más elvek alapjaira felépített országok és birodalmak. Ideig-óráig úgy látszhat, hogy ezek az alapok, s ami rajtuk felépül, mindenkorra megállnak, - mert a történelem órája lassan jár. Néha évszázadokon, évezredeken át dacol egy-egy rendszer minden viharral. De az épület lassanként mégiscsak málladozik. Éppen az, ami olyan szilárdnak látszott, voltaképpen csak megmerevedett volt. Sokáig érvényben állt törvények felett, amelyek a maguk idején nagyon jók lehettek, lassanként mégis elmúlt az idő. Az élet változásai mégiscsak kimosták az alapzatokat. És végül összeomlik a leghatalmasabb uralmi rendszer is.

Azonban az Ő törvényei mindig igazak és érvényesek maradnak. Nagyon egyszerű törvények ezek. Ő maga az Ótestamentumból idézett szavakkal így foglalta össze őket: "Szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből", és: "szeresd a te felebarátodat, mint magadat". Két nagy parancsa van tehát számunkra: "Ember, ne felejtsd el soha, hogy az Istené vagy mindenestől fogva", és a másik: "Emberek, ne felejtsétek el soha, hogy egymáséi vagytok!" Ki törölhetné el ezeket a törvényeket a világnak rendjéből, a mi életünk szerkezetéből? Ezek az egésznek alapjai és tartó oszlopai mindörökké!

Az idők folyamán változhat a Krisztus híveinek a felfogása is sok mindenről; változhatnak közerkölcsiségüknek az irányelvei, törekvéseiknek a célkitűzései. Másképp értelmezi talán az ókor keresztyén embere, másként a középkor keresztyén embere, és megint másként a jelenkor és az eljövendő idők keresztyén embere, hogy mit is jelentenek Krisztusnak ezek a parancsai. Megtörténhet, hogy egy-egy korszaknak a felfogása megkövesedik, nem tart lépést a változó idők új szükségleteivel. Ilyenkor beszélünk a keresztyén egyház elhanyatlásáról, a keresztyénségnek a csődjéről, - mert úgy látszik, hogy Krisztus szava már nem mond semmit, nem a ma kérdéseiről beszél, nem nyújt megoldást az élet által előtérbe tolt új problémákra. De nem a Krisztus törvényei évültek el ilyenkor sem, csak mi maradtunk el korunk mögött azoknak megértésében. Mert amikor a világ hátat fordít egy letűnt kor keresztyén gondolatainak, és elindul, hogy megkeresse a kivezető utat a maga bonyodalmaiból, végül mégiscsak megint oda kell folyamodnia Őhozzá: "Vezess Te bennünket, mert egy egészen megváltozott helyzetben is csak az lehet a dolgunk, hogy jobban szeressük Istent, és jobban szeressük egymást, ebben pedig nincs más mesterünk, aki Hozzád fogható volna".

Lehet, hogy az egyik korszakban Istent szeretni annyit jelent, mint hátat fordítani a világ minden kínálkozó előnyének, mert a világot úgy át- meg átitatta a bűnnek mételye, hogy aki Istent szereti, menekülni kénytelen a hiúságnak ebből a vásárából, a bélpoklosoknak erről a tanyájáról, ki az erdők magányába, a puszták csendjébe, a kolostorok tiszta áhítatába. Máskor lehet, hogy az Istent szeretni éppen ellenkezőleg azt jelenti, hogy el kell foglalnunk minden helyet, amely a világban kínálkozik, meg kell ragadnunk minden gyeplőt, amellyel a világ sorsát irányíthatjuk, bele kell vetnünk magunkat a világ minden ügyes-bajos dolgába, hogy benne az Isten nevének megszenteltetéséért, és akaratának diadaláért küzdjünk. Voltak korok, amelyekben Istent szeretni annyit jelentett, mint búcsút mondani fényes templomoknak, ragyogó székesegyházak ősi csarnokainak, és elvonulni katakombákba, mocsarak szigeteire, hegyek rejtekeibe, mert ott szabadabban, tisztábban lehetett társalkodni az Istennel. Viszont vannak idők - és reánk is ilyen idő köszöntött, - amikor Istent szeretni annyit jelent, mint kövekbe is beleépíteni az Őróla való hitvallásunkat; méltó hajlékot emelni az Ő tiszteletének, és az Őérette folytatott munkának. Ezerféle formát ölthet az Isten iránt való szeretet, de lényegében mindig ugyanaz a törvény: egész valónkat boldogan odaszentelni az élet apró céljai felett uralkodó végső célnak: az ő dicsőségének.

Ugyanígy vagyunk a felebaráti szeretet törvényével is. Hányféle arcot öltött ez is már az idők folyamán! Volt idő, amikor annyit jelentett, mint alamizsnálkodni; úgy, amint az embernek útjába akadt a nyomor, az éhség, a mezítelenség, a betegség, az árvaság; segítséget nyújtani, megosztani a betevő falatot, megnyitni a fűtött otthon ajtaját. Jött idő, amikor kitűnt, hogy csak ennyit tenni, a legkegyetlenebb embertelenség volna, mert emberek ezreinek a szenvedésein morzsákkal többé nem lehet segíteni. A felebaráti szeretet most már intézményes munkát és rendszeres gondozást követelt. Árvaházaknak, kórházaknak, szeretetházaknak, nevelőintézeteknek stb. egész hálózatát kellett kiépíteni, a segítségre kész áldozatos szeretetnek szervezett összefogásával, - hogy alaposabban lehessen segíteni. És közeledik most felénk ismét egy újabb korszak, amely úgy fogja látni, hogy csak ennyit tenni szívtelen játék, - mert mi más volna közömbösen nézni az élet pusztító harcait, hogy azután irgalmasan felszedhessük az áldozatait, az elesettjeit. A felebaráti szeretet kezdi már azt jelenteni, hogy egész társadalmi berendezésünket úgy kell átalakítani, hogy már eleve elhárítsuk azt a veszedelmet, hogy a munkanélküliségnek, a kenyértelenségnek, az ellátatlanságnak olyan tengere borítsa el a népeket, mint amilyenben ma fuldoklunk.

De bármint változzék is a törvény értelmezése nemzedékről nemzedékre, a lényege ugyanaz marad: ember és embertársa elválaszthatatlanul összefügg egymással, s ezt az egymásra utaltságot érvényesítenie, vagyis egymást szeretnie kell.

Ezek helyett az alaptörvények helyett senki nem adhat mást, jobbat, igazabbat. S ezért "az Ő királyságának vége nem lesz."

De "nem lesz vége" azért sem, mert nem dőlhet meg az Ő hatalma. S az uralom végeredményben nem a jogcímnek, és nem a kiváló, jó törvényeknek, hanem a hatalomnak a kérdése. Tudja-e vajon jogcímét érvényesíteni, keresztül tudja-e vinni törvényeit? - ezen fordul meg az Ő királyságának a szilárdsága. Nos, az Ő királysága megáll mindörökké, mert micsoda hatalom mérkőzhet az Övével?

Ahhoz, hogy az Ő hatalmát félteni kelljen ennek a világnak akármilyen hatalmától is, elsősorban is az volna szükséges, hogy Ő és mások egy szinten álljanak, hogy Ő is földi hatalommal lépjen fel. De mivel az Ő hatalma nem földi hatalom, hanem valami egészen más, nem is érhet fel hozzá a többi. Ezt persze csak az érti meg, akinek a lelke megvilágosodott az Ő Lelkétől, akinek a szeme megnyílt nem evilági, örökkévaló valóságok meglátására. Mert a közönséges látás előtt úgy jelenik meg Ő, mint gyengeség, törékenység, tehetetlenség. Ezért érezte olyan sokszor Pál apostol, hogy az, amit ő Krisztusról hirdet, amint "bolondság" a bölcselkedésre hajló görögök előtt, ugyanúgy "botránkozás" a zsidók szemében. Mert ők nem ilyen Messiást vártak. Ők az Isten hatalmának egy földi királyban való megnyilatkozását várták. Nekik olyan földre szállt csodajel kellett, amely harcra kelve e világ minden hatalmasságával, úgy sugározza szét erejét a föld népei között, hogy szemlátomást összetöri és eltiporja az Isten ellenségeit. Ezzel szemben milyen "erőtlenség" az, amit Krisztusban látunk! Ő az "Istennek báránya", aki áldozatul vitetik a mészárszékre, tiltakozás és ellenkezés nélkül engedi át magát ellenségeinek kezébe, hogy odaszegezzék a fára. És azóta is úgy van, hogy ahol az Ő Lelke testet ölt, ahol évszázadról évszázadra megjelenik az Ő ereje gyenge emberekben, - azok sohasem földi fegyverekkel mérik össze ezt az erőt az ellenséges erőkkel, és mindig százszor inkább készek sebeket elszenvedni, mint sebeket ejteni.

Mégis erről az "erőtlenségről" vallja Pál apostol, hogy "hatalmasabb az emberek erejénél". Minden arany és elefántcsont trónnál magasabbra emelkedik a változó világ hullámverése fölé az a keresztfa, amelyen Ő a legalávalóbb gonosztevők számára fenntartott halált elszenvedte. Azoknak az átszegezett kezeknek a kitárt hívogatása ellenállhatatlan. Annak a tövissel koronázott főnek a néma fensége előtt porba kell hullania a legádázabb ellenségnek is. Hogy is törhetné össze ezt a hatalmat akármilyen emberi támadás? Hiszen éppen abban van az ereje, hogy mindent elszenved! Mindent elszenved, és mégis - szeret! Itt végül is minden fegyvert le kell rakni, és mindenkinek meg kell hódolnia.

"Az Ő királyságának vége nem lesz". Egymással harcra kelő, vetekedő országok élhetik a maguk változatos történeti életét. Az is, amelyik ma a leghatalmasabb, szemben találhatja magát holnap egy még hatalmasabbal. Az égig emelkedhet az egyik, de egyszer eléri hatalmának tetőfokát, és ott megtörik hullámának ereje, hogy aztán tarajos habjai visszaenyésszenek a nagy tengerbe, és helyükbe új hullám emelkedjék. Csak idő kérdése, hogy mikor érkezik el egy-egy földi hatalom lehanyatlása. Eleve meg van már pecsételve a sorsa. De a habzó vizek állhatatlansága felett rendíthetetlenül áll az Ő keresztje. "Az Ő királyságának vége nem lesz".

Végül azért is örökkévaló az Ő királysága, mert örökké megmarad az Ő népe. Hiszen a birodalmat, a királyságot végeredményben az alattvalók alkotják. Mit érne úrnak lenni bármily nagy kiterjedésű föld felett, ha az lakatlan pusztaság? Uralkodni csak alattvalók felett lehet. S ha mármost megnézzük az Ő országának polgárait, - megint csak elcsodálkozva kell mondanunk: "az Ő királyságának vége nem lesz".

Földi birodalmak időről időre kénytelenek megrendezni a maguk népszámlálását, és aggódva kell megnézniük: mit mond statisztikájuk a nép szaporodásáról? Mert ha kevesebb a nép ma, mint tíz évvel ezelőtt, s ha újabb-újabb próbák azt mutatják, hogy az apadás egyre tart, vagy akár csak azt, hogy a gyarapodás csökkenőben van, akkor az az ország máris a megsemmisülés lejtőjére jutott. Azonban az Ő királyságában nincsen halál! Földi királyságokban állandóan pusztul az eleven anyag, amelyből felépültek: az emberek. Azért olyan sorsdöntő kérdés rájuk nézve, hogy vajon nő-e szakadatlanul elegendő új hajtás a régi helyébe? De ebben az országban, az Ő országában nem úr többé a nagy rém, a halál. Ezért az Ő népe sohasem fogyhat, csak gyarapodhat, amint mindig újabb jövevények kérnek bebocsáttatást, hogy az Ő királyságának az áldásaiban élhessenek. Innen elmennie nem kell többé senkinek. Akik itt megtelepszenek, azok örök telepesek. Aki az Ő uralma alá jut, ott is marad mindörökké.

Mert Ő ennek a világnak nem a múlandó emberéletéből építi fel országát. A szakadatlanul születő, felnövekvő, elvirágzó és halálba hervadó emberélet csak a külső szín, amely mögött Ő kiépíti uralmát. Ő a lelkek királya. Az egész múlandóság alá vetett földi világ csak keret, amelyből kiválasztja az Ő választottait, hogy elhívja őket országába, és örök életet adjon nekik. És akik az Ő királyságát ismerik, azok tudják, hogy ez igaz. Külső, földi emberüket ők is nap-nap után látják romladozni. Az ő házuk faláig is felérnek a múlandóság árvizei. De ennek nyugodtan nézhetnek a szemébe. Tudják, hogy akármilyen mélyre hatoljon is ez a betegség, az enyészetnek ez az átka, nem hatolhat el egészen a szívükig. Van nekik "belső emberük", az az igazi énjük, amely felett Krisztus regnál, - azt nem érintheti a "külső embernek" összeomlása. Az szabad a halállal szemben is. Az boldog függetlenségben emelkedik fölébe a világ tovarohanó vizeinek. Az nem rendülhet meg, mert kősziklára van fundálva.

Akinek adott az Isten látó szemeket, az végignézve az emberiség történetén, nem csak egymást váltogató, romlandó birodalmakat lát benne. Hanem azt is látja, hogy miközben itt országok támadnak és elmúlnak, addig láthatatlanul, csak a hívő ember szeme előtt fel-felragyogó módon, folyik az évszázadokon és évezredeken át egy titokzatos építő munka: az Isten kiválasztottainak elhívása, együvé rendezése, egy lelki országnak a győzelmes megszervezése, amelynek Feje és Ura Krisztus.

És ennek a láthatatlan folyamatnak az egyre növekvő eredményei az örökkévalóságra szólnak. Ha elmúlik az ég és a föld, s ha az egész látható mindenség semmivé foszlik is, ez a minden népből és nemzetségből kiválasztott nép akkor is megmarad, és benne, az Ő megváltottainak boldog seregében, örökkévalóságokon át romolhatatlanul fénylik az Ő dicsősége. "Az Ő királyságának vége nem lesz".

*

Ezekben az adventi hetekben gyúljon ki újra ennek öröme a szívünkben! Mi ezt a Királyt ismerjük! Milyen nagy kiváltság! Mihozzánk szüntelenül szól a hívogatás: éljük életünket az Ő uralma alatt! Milyen nagy ajándék! Mi tudjuk, hogy az Isten úgy szerette ezt a világot, hogy ilyen örök Királyt küldött, és hogy mi hozzá tartozhatunk az Ő soha véget nem érő országához! Milyen szent elkötelezés!

Ha hűtlenek lettünk Őhozzá, s ha beletemetkezve ennek a világnak múlandó, ideig-óráig való ügyeibe, megfeledkeztünk az Ő országáról, lelkünknek erről az egyetlen igaz hazájáról, - akkor siessünk felkészülni, magunkban ennek az örök polgárságunknak a tudatát kifényesíteni, s buzdítsuk fel egymást ünnepi érzésekkel, hogy tisztességet tegyünk újra a mi számunkra e világra született Királynak. S aztán egy szívvel, lélekkel boruljunk le elismerni az Ő örök jogcímét, szánjuk oda magunkat az Ő örök törvényeinek szolgálatára, engedjük át magunkat az Ő örök hatalmának, és bízzuk rá magunkat a múló életben az Ő kezére, amely örökkévaló életre tart meg minket!

***

(Kálvin tér 1929. dec. 25-én.)

Lukács 2, 1-3.

Ha az Evangélistának nem lett volna más célja ezekkel a versekkel, amelyekkel bevezeti a karácsonyi történetet, mint az, hogy megjelölje annak helyét a világtörténeti események sorában, és beleállítsa az akkori napok körülményeinek összefüggésébe, akkor nem sok közünk volna alapigénkhez, mostani ünnepi elmélkedésünkben. Nyugodtan átadhatnánk akkor ezeket a verseket a történettudósoknak: illesszék össze a bennük foglalt adatokat, ha tudják, más adatokkal, melyeket annak a kornak az eseményeiről szóló más régi iratokból merítenek, s aztán próbálják meg ennek alapján pontosan megállapítani Jézus születésének az időpontját. Érdeklődéssel várnánk munkájuk eredményeit, de karácsonyi ünneplésünket egyáltalán nem érintené az egész ügy.

Azonban csak a lelki színvak nem veszi észre, amikor a karácsonyi történetet elolvassa a Lukács evangéliumában, hogy ezek a bevezető versek többet jelentenek, mint egyszerű, prózai történeti adatokat. Abban a képben, amit Lukács fest a karácsonyi eseményről, nagyon jelentős színfolt ez a néhány vers, és az egész történetnek más volna a hangulata, a levegője, nélkülük. Sokatmondó bevezetése ez a történetnek. Méltán képezheti tehát elmélkedésünk tárgyát az a kérdés, hogy mivel gazdagítja a karácsonyi történetet, mit domborít ki belőle, és milyen üzenete van minden idők karácsonyt ünneplő keresztyéneihez?

Mindenekelőtt, nézzétek, hogy kiemeli az evangélista ezekkel a versekkel a karácsonyi esemény fenségét.

Megragadó látvány az, amit e néhány verssel megvilágít előttünk. Jobban mondva látványoknak egész kápráztató sorát pergeti le előttünk egy szempillantás alatt. Megjelenik a világbíró, hatalmas római császár, palotájának fényes termeiben, körülötte bennfentes államférfiai, és megszületik a szemünk láttára az uralkodói elhatározás: népszámlálás tartassék az egész föld kerekségén, ahol csak a római sas uralkodik. Azután látjuk a császári rendelet kibocsáttatását: száguldó posta viszi szét a nagyszerű római országutak hálózatán a világ minden részébe. Majd megelevenedik előttünk a parancs fogadtatása: helytartók és kormányzók messze északon és délen, nyugaton és keleten, hódolatteljes kíváncsisággal veszik kézhez hatalmas uruknak rendelkezését. Ennek nyomában mindjárt kibontakozik előttünk a parancs végrehajtásának képe: más-más tartományokban más-más megfelelő módon sietnek eleget tenni a kiszabott feladatnak: mozgásba jön az óriási birodalomnak egész apparátusa: tele van mind a két keze hivatalnokok ezreinek, és rendelkezéseik révén emberek millióihoz jut el a császári akarat. Mintha a népek hatalmas tengerére egy óriási tüdő fuvallt volna rá, és a csendes felszínt végigborzolná egy fodrosodó hullám szétfutó nyugtalansága. Bámulatos látvány: egyetlen hatalmas kéz mint fog egy világot átölelő szálakat egybe, és akaratának egyetlen mozdulatával mint hozza mozgásba megszámlálhatatlan népek tömegeit.

Még szédítőbb látvány tárul elénk, ha mélyebbre tekintünk. Mire való volt ez az összbirodalmi census? Statisztikai tudomány, amely a néptömegek mindenfajta életjelenségeit tanulmányozza, és ezért népszámlálási adatokra van szüksége, - akkor még nem volt. Egyetlen dolog érdekelte csak Róma urait: a birodalom bevételei. Ezért kellett az "összeírás". Tudni akarták, hogy a birodalom melyik része mennyi adóterhet bír el, melyik néptől mennyi jövedelem várható. Szabályozni akarták annak az aranyfolyamnak a medrét, amely ezernyi kis csermelyből egybegyűlve a világ minden részéből szüntelen áramlásban volt a birodalom középpontja, Róma felé, hogy ott táplálja a hatalom csúcspontjára telepedett embereket, a Caesarnak erejét, fényét, dicsőségét.

Néhány bevezető versével az evangélista a szemünk elé varázsolja azt a félelmetes, ragyogó bálványt, amelynél lenyűgözőbbet nem emelt még magának e földön az önistenítő emberi gőg.

De csak egy szempillantásnyi időt enged, hogy elmerüljünk a csodálatába. Aztán egyetlen kézlegyintéssel félretolja szemeink elől a látományt, és siet velünk tovább - a betlehemi kisded felé. Nem érünk rá Augustust bámulni császári fényében; nagyszerűbb, lebilincselőbb, fenségesebb látvány vár reánk - a jászolban fekvő Gyermek. Mint amikor egy családban belátogat a gyermekáldás, és levont függönyök mögött lejátszódik az anyaság nagy misztériuma; alkalmatlanná válik a legelőkelőbb vendég, és udvarias hajlongások között kituszkolják a küszöbön a legnagyobb urat is, mert egy még nagyobb úr köszöntött be a házhoz, az újszülött, és most azé kell hogy legyen minden figyelem, gondosság és odaadás - úgy kell Augustus császárnak, és vele együtt a világ minden büszke nagyságának szerényen eltűnnie a háttérben, hogy helyet foglalhasson csodálatunk és tiszteletadásunk előterében a megszületett Megváltó. Szegényes és igénytelen, kicsiny és erőtelen, amint megjelenik előttünk. De fölötte megnyílik az ég, a lelkünk minden húrján felzendül az angyali ének visszhangja, és versenyt sietünk a pásztorokkal elébe járulni, és fenségének csodálatába elmerülten leborulni előtte. Már régen elfelejtettük közben, hogy Augustus császárról és hatalmas birodalmáról egyáltalán szó is volt.

Észrevétlenül is mértéket adott a kezünkbe az Evangélista, amelynek segítségével teljesen visszájára fordul az ítélkezésünk arról, hogy mi nagy és mi kicsiny, mi igazán fenséges, és mi csak felfújt látszat-hatalom ebben a világban.

A nagyvilág politikai játszmája ma is áll, ha más formák között is. S a mozgató rugója ma is ugyanaz: a pénz. Népszámlálást tartani már nem is szükséges. Pontos tudományos vizsgálatok tartják számon a világ népeit, vagyoni állapotukat, gazdasági lehetőségeiket. És szüntelen zakatolással dolgozik a nagy szivattyú, amely a gyengébbek, az alul levők verejtékes fáradalmából emeli fel az aranyáradatot a szerencsésebbek magasabb fekvésű csatornáiba. Közben véres háborúkban csattannak ki az osztozkodni nem tudók érdekellentétei, s aztán összeülnek a tanácsok és konferenciák, hogy megállapítsák: mit lehet kisajtolni gyarmati népek elmaradottságából, és legyőzött nemzetek tehetetlenségéből. Félelmetesen felmagasodik előttünk is az ősi Moloch, a milliók könnyén és vérén hízó emberi Hatalom. És elbűvölve káprázatától, szolgálnak neki százezrek, - vagy átkok között rázva bilincseit, vagy mohón udvarolva neki kegyének morzsáiért.

De ilyenkor, Karácsony ünnepén, fellélegzünk egy kis időre. Erőt vesz rajtunk az evangéliumi látás, és átengedjük magunkat a betlehemi kisded sugárzó fenségének. Ki izgul ilyenkor a világpolitika imperialisztikus bonyodalmai miatt? Ki nem rázza le magáról most a világ gazdasági versenyének máskor belénk vágó zaboláit? Mindezek a máskor olyan hallatlan respektussal nézett dolgok úgy tűnnek fel előttünk a karácsony fényében, mint gyermekkorunk furcsa emlékei, amelyekből kinőttünk már, s nem is tudjuk megérteni, hogy valamikor olyan nagy szerepet játszhattak életünkben! Érezzük és tudjuk, hogy most vagyunk igazán magunknál, amikor elmaradt a hátunk mögött Augustus császár, és minden, amit ő jelent, és betölti egész lelkünket a betlehemi csoda sugárzása.

Csak el ne vesztenénk megint olyan hamar ezt a karácsonyi tiszta látást, és ne telepednének rá szemünkre megint a ködök, amelyeken át olyan hamis arányokban látjuk a dolgokat!

Azután, nézzétek, hogy kiemelik az evangélistának e bevezető versei a karácsonyi történet vigaszát.

Akármilyen tárgyilagos történeti adatoknak látszanak is azok, amiket itt elmond, nem nehéz beleélnünk magunkat a mögöttük rejlő mély érzelmi világba. Lukácsnál magánál, aki görög ember volt, csak gyengülő visszhangja élhetett ugyan ezeknek az érzelmeknek, de azok, akik neki elmondották a karácsonyi történetet, akik között sokszori elmondása által bizonyára meglehetősen kialakult már annak a szövege is, úgyhogy Lukács szinte már készen kapta tőlük, amit feljegyzett, - azok Izrael népéhez tartoztak. És számukra Augustus, egész birodalma, minden császári intézkedése, az ősi szabadság vesztét, és az idegen zsarnokságot jelentette. Az "összeírás" elrendelése azt juttatta eszükbe újra, ha netalán álmodozásaikban megfeledkeztek volna róla, hogy az ő sorsukat Rómában intézik, s nekik úgy kell mozogniuk, ahogy onnan rángatják a szálakat. Eltompult hétköznapjaikba belehasított újra a kíméletlen valóság: ők szolgasorsra jutott nép csak, a parancsoló - idegen.

Volt valami nagyon bölcs engedékenység abban - és e nélkül a római világbirodalom nem is állhatott volna fenn néhány esztendőnél tovább, - hogy Róma urai a lehetőség szerint kímélték meghódított tartományaik ősi szokásait és hagyományait. A népszámlálást is úgy bonyolították le a zsidók között, hogy a nemzet régi törzsi és családi kötelékeit vették alapul. Ezért kellett mindenkinek az őseinek fészkében jelentkeznie az "összeíratásra", és ezért kerekedik fel József is Máriával együtt Názáretből, hogy Betlehembe utazzék, a Dávid városába, mivel "a Dávid házából és háznépe közül való volt". De azért mégis, sőt bizonyára annál inkább, fájdalmas dolog volt a császári parancsnak engedelmeskedni. Hiszen így még jobban felszakadtak a régi sebek! Megelevenedtek az atyák évszázadai örökre letűnt dicsőséges emlékeikkel, emberileg reménytelenül szétfoszlott álmaikkal. És sehol sem borongott sötétebben a múltnak és a jelennek ez az ellentéte, mint Betlehem felett, amely a régi, hősi idők legnagyobb királyát szülte volt Izráelnek.

Gondoljuk meg azt is, hogy az ellenséges uralom éppen akkor a leggyűlöletesebb, amikor adóztat. Úgy érezték ezek az "összeírásra" menők, mintha egy idegen kéz kotorászna a zsebükben, s az ő tulajdon kezük bilincsbe van verve úgy, hogy nem tehetnek semmit ellene. Megszégyenítő helyzetükben egészen ki voltak szolgáltatva hatalmas uraik mohóságának.

Valami mélységes fájdalom árnyéka ömlik el ezen a képen. Keserves, kínos dolog lehetett szót fogadni a császári parancsnak, és megjelenni az "összeíró" hatóságok előtt!

De mintha az Evangélista azt mondaná: akiben felcsuklik ennek a fájdalomnak a zokogása, nyelje most el; tegyük túl magunkat minden szomorúságunkon, és siessünk tovább Augustus császártól és az önérzet orcáját pírba borító uralkodásán, - mert most nagy öröm vár ránk, afelé fordítsuk egész lelkünket. S amint követjük elbeszélését, valóban kigyullad előttünk az igazságtalanságokkal és keserűségekkel teljes világ éjszakájában a betlehemi fény, és annak sugárzásától szétrebbennek a sötétség szorongató rémei. Augustus császár csak egy cseppnyi keserű méreg az örömnek ebben a tengerében, - felolvad benne, és nyoma vész. A karácsonyi örömhír, mely "az egész népnek öröme lesz", elég gazdag ahhoz, hogy elviselhetővé váljék mellette minden veszteség, és minden szenvedés!

Kinek a szívéhez szólna inkább ez az igazság, mint minekünk, akiken egy világ összefogott gyűlölete, lelkiismeretlensége és közönye követett el égrekiáltó erőszakot, s akik nap-nap után nyögjük nemzeti összeomlásunk fájó következményeit elvesztett és örökre siratott ősi otthonaink emlékében, kegyetlenül fojtogatott életlehetőségeinkben, a magunk puszta fenntartásáért vívott már-már erőnk feletti harcainkban? Mi vagyunk a megmondhatói - inkább, mint bárki más a kerek világon -, hogy igazság-e a karácsonynak ez a vigasztaló ereje?

Tegyétek egy nagy mérlegbe az egyik oldalon mindazt az előnyt, amitől megrabolt a világ bennünket, s amit visszakövetelünk sóvárgó álmainkban, s a másik oldalon semmi egyebet, csak a karácsonyi örömet! Melyik serpenyő húzza vajon le a másikat? Hát érne minekünk akármit is a világ minden jóvátétele, szabadságnak, jólétnek, virágzásnak és megbecsültetésnek egész záporesője, ha az ára az volna, hogy adjuk érte oda a Karácsonyt, hogy soha többé ne örvendhessünk a betlehemi újszülöttnek, hogy tépjük ki a szívünkből azt az Evangéliumot, amely Istennek hozzánk aláhajlását, emberi testünkbe és sorsunkba való beleöltözködését, velünk kötött örök kegyelmi frigyét hirdeti? Áldás volna-e? Volna-e benne köszönet?

Ugye, hogy minden tragikus veszteségünk mellett mégis csak birtokában vagyunk a legnagyobb kincsnek, amíg megmarad nekünk a karácsonyi bizonyosságunk? És ugye, hogy minden fájdalmunkon felülkerekedik az a nagy öröm, hogy "született nekünk Megtartó, az Úr Krisztus"?

Végül pedig, nézzétek, önkéntelenül is hogy felragyogtatja előttünk az evangélista ezekkel a bevezető versekkel a karácsony értelmét, azt, ami olyan fenségessé is, és olyan vigasztalóvá is teszi.

Augustus császárnak megvoltak az indokai népszámlálási rendeletének a kiadására. De volt ennek az intézkedésének egy jelentősége, amelyről ő maga nem is álmodott. Pedig éppen ez a nem is szándékolt jelentősége volt a legfontosabb, és az egész császári intézkedés régen letűnt volna a feledés mélységeiben, és mi sem beszélnénk ma róla, és velünk együtt mind az öt földrész karácsonyt ünneplő milliói sem emlegetnék kétezer év elmúltával is, ha éppen ez a jelentősége nem lett volna meg. Mi már látjuk, és ezt látta és akarta szemléltetni már az evangélista is, hogy az a császári parancs, és az egész római birodalomnak a nyomában járó megbolygatása arra volt jó, hogy valahol egy távol keleti provinciában kiemeljen egy ismeretlen jegyespárt megszokott lakóhelyéről, és Betlehembe vigye őket. Közeledtek Mária szülésének napjai, és magzatának ősi próféciák szerint ott kellett napvilágot látnia, ahol a múltnak dicsősége táplálta a jövő reménységeit: a "Dávid városában". Augustus császár birodalmának egész gépezetével csak eszköz volt Annak kezében, Aki mindeneket a maga tervei szerint igazgat. És Ő most elérkezettnek látta az időt - az "időnek teljességét", - hogy síkra szálljon örök ígéreteiért.

Augustus nagy úrnak tartotta magát, és annak tartotta az egész világ. De az evangélista megmondja az igazságot róla: csak ajtónálló szolga volt, aki kitárja a palotába bevezető kaput, s odabent olyan Úr foglalja el éppen a királyi széket, akit látni és ismerni őneki nem is adatott meg. Ő kiadhatja császári parancsait, és látszólag szuverénül rendelkezhet óriási birodalmának népessége és vagyona felett. Valójában azonban belépett a világba egy más szuverenitás, amelynek dicsőségétől elsápad és szertefoszlik az övé. Az ő királyi széke már régen rombadőlt emlékek törmelékei alatt fog porlani, amikor a megszületett új királynak hatalma nőttön nő, és örökre megáll. Az ő rendeletének harsány szava rég elhangzott már az évszázadok kongó csarnokaiban, amikor a világra jött új Hatalmasságnak a parancsa zengeni fog az ég egyik szélétől a másikig. Az a nyugtalanság, amellyel ő felkavarta a világot "összeíratási" rendelkezésével, már régen elsimult annyi más és sokkal mélyebb történelmi hullámverés során. De az a fejedelmi szó, amellyel a betlehemi kisded markolta meg a világ szívét, nem fog nyugtot hagyni a világnak, amíg ember lesz a hátán; napirendre felette soha sem fog térni az emberiség, és hullámzani, kavarogni fog tőle a történelem, amíg csak be nem folyik az örökkévalóság tengerébe.

Mert Karácsonykor az élő Isten maga jelent meg a színen. Mintha azt mondotta volna Augustusnak, és a világ többi hatalmasságának: Ti már megmutattátok, mit tudtok, kimondtátok utolsó szavatokat, és betetőztétek hatalmatok épületét. Most hadd vessem meg én a magam országának alapjait, és hadd építsem meg az én birodalmamat az emberek között.

Betlehemből egy új, más "parancsolat adaték ki": az Isten censusának a parancsolata. Milyen más ez, mint az Augustus császáré! Ő számon akarta venni népeinek a vagyonállagát, hogy meglássa: mit fölözhet le róla. Isten eljött e világra Krisztusban, hogy felmérje annak nyomorúságát, hogy megmutassa: hogyan tud segíteni rajta. Róma censusát az emberek aktivái érdekelték; Betlehemét az emberek passzivái. Amabban kicsúcsosodott az emberi hatalom uralkodása, emebben beköszöntött a földre a kegyelem szuverenitása.

S azóta áll a nagy "összeírattatás". Nemzedékről nemzedékre bűntől, haláltól megrettent, lélekben, testben beteg, sikertelenségben és boldogtalanságban emésztődő emberek szakadatlan népvándorlása vonul a Betlehemben megszületett Király elé, hogy töredelmesen megvallott szegénysége alapján bejegyeztessék az Ő alattvalóinak könyvébe, és elnyerje kifogyhatatlan gazdagságából azt az ajándékot, amely feloldozza életét az átok alól.

*

Mit jelent a mi karácsonyi ünneplésünk is egyebet, minthogy mi is felkerekedtünk, és jelentkezni akarunk ennél a nagy Királynál minden sebünkkel, bajunkkal, bűnünkkel? Évszázadok megszámlálhatatlan híveivel együtt mi is vallást teszünk róla, hogy Augustus császár uralma és a világnak minden benne megtestesülő sikere, ereje, dicsősége, csak hamar elmúló, röpke incidens, amin keresztül hamar tovább visz siető utunk a betlehemi Gyermekhez: egyedül Ő az, aki minden idők Királya, akinek uralmát nem kezdhetik ki múló évezredek, aki örök, mozdíthatatlan Kőszál a történelem hullámzó árjában. Mert Ő az elesett emberi nemzetségen, - mirajtunk, oh mirajtunk! - megkönyörülő, megtartó Isten!

***

(1930. karácsony, Kálvin tér)

"Felment pedig József is...hogy beirattassék Máriával...
És lőn, hogy mikor ott voltak, beteltek az ő szülésének
napjai, és szülte az ő elsőszülött fiát."
Lukács 2, 4-7.

Vajon hányan vannak ebben a nagy gyülekezetben, akik emlékeznek még egy évvel ezelőtt, karácsony első napján tartott prédikációmra, amikor szintén ugyaninnen, a Lukács evangéliumában feljegyzett karácsonyi történetnek a bevezető verseiből vettem fel alapigémet? Érdekes próbája volna a prédikátornak is, a hallgatóságnak is, ha számon vehetnénk: ki emlékezik még a prédikációnak a tárgyára? Vajon mi maradt meg belőle egy esztendő múlva? Vajon mi volt benne érdemes arra, hogy megmaradjon?

Hogy senki ne fárassza az emlékezetét, megmondom: Augustus császárról elmélkedtünk akkor, akinek "összeírató" rendeletére József is Máriával együtt Betlehembe vándorolt. Láttuk, hogy éppoly kevéssé véletlen dolog Augustus császárnak ez a szereplése a karácsonyi történetben, mint a Pilátus belekerülése a Credo-ba. Császári hatalmának fényében ő, aki egyetlen parancsszavával egész világbirodalmában mozgásba hozza a népek életét, azért jelenik meg a történet elején, hogy aztán feledésbe tűnjön, homályba vesszen, mihelyt feltűnik a színen az Újszülött, akié minden hódolatunk és örvendezésünk. Ki törődik még Augustus császárral? Hová lett az ő ragyogása a betlehemi jászol sugárzásában?

Amikor ma megint visszatérünk a történetnek ezekhez a bevezető verseihez, amelyek mintegy hátterét adják a karácsonyi eseménynek, ebből a háttérből csak egyetlen vonást szeretnék kiemelni: magát azt a tényt, hogy - emberileg szólva - a császár népszámlálási rendelete szolgált alkalmául annak, hogy Jézus Betlehemben szülessen meg. Így, karácsony másodünnepén, amikor néhány lépésre hátrább állva szemlélődünk a Betlehemben történt nagy csoda fölött, jobban szembeszöknek a háttérnek beszédes vonásai, és annál jobban kidomborodik az előtér középpontjában álló ténynek a csodás jelentése.

Augustus császártól tehát "parancsolat adaték ki, hogy az egész föld összeírattassék". Tudni akarta a nagy birodalom tartományainak népességi állapotát. Nyilván azért, hogy körültekintőbben ossza meg közöttük az adózás terheit. Hátha kideríti a népszámlálás, hogy egyik-másik tartomány teherbíró képessége távolról sincsen kimerítve még, és a publikánusok sáskahadától, amely megkapta az adószedés jogát, sokkal busásabb bér is befolyhatna a birodalom pénztárába. Vagy talán éppen ellenkezőleg: az derülhet ki, hogy erején felül van megterhelve egy-egy tartomány, és akkor a pillanatnyi dús adójövedelemmel nem érdemes kockáztatni jövendő bevételek biztonságát. Akárhogy is: okos dolog volt a császártól ezt a rendeletet kiadni. Ezzel az intézkedésével voltaképpen messze megelőzte a maga korát.

Azóta rájöttek az emberek, hogy népeket és országokat nem is lehet jól kormányozni viszonyaiknak és állapotuknak a nélkül az alapos ismerete nélkül, amelyet csakis az adatok pontos összeírásából és feldolgozásából lehet meríteni. És ezért ma már nélkülözhetetlen megalapozó szolgálatokat végez a közügyek intézői számára a statisztika tudománya, amely az időnként megrendezett népszámlálások és a különböző hatósági nyilvántartások tengernyi adatát számszerűleg feldolgozza. Augustus császár rendelkezése persze messze elmaradt a modern statisztika nagyszerű fejlettsége mögött. De meg kell állapítanunk, hogy ebben a rendelkezésében, a maga korának viszonyaihoz mérten, uralkodói zsenialitása jelentkezik, és az emberi kormányzás a maga legjobb formájában mutatkozik.

Ez a háttérnek az a vonása, amely minket most érdekel. Az előtérben: a világra született Krisztus, az örök Király. Mivé lesz annak az isteni kormányzásnak a fényénél, amely Őbenne e világra köszöntött, a legnagyszerűbb emberi kormányzati művészet is!

A kettő között tátongó nagy ellentétről szóljon mai elmélkedésünk!

Milyen világosan meglátszik itt először is minden emberi kormányzatnak az a tökéletlensége, hogy nem tud lépést tartani az életnek mozgalmas valóságával. Nem tudhatjuk, vajon József és Mária mikor jelentkezett Betlehemben az összeírás hivatalos közegeinél. Meglehet, hogy mire Máriának "betelének az ő szülésének napjai", már megtörtént az adataik bejegyeztetése a lajstromba. Ez azt jelentené, hogy amikor fia megszületett, máris eggyel több volt Betlehem lakossága, mint amennyit az összeírás kimutatott. Meglehet, hogy József és Mária számonvétele csak később történt, és velük együtt már a Gyermek is belekerült a lajstromba, de ez sem változtat a dolog lényegén. Az újszülött csecsemő akkor is hatalmas mementó arról, hogy az élet szakadatlanul új hajtáson fejti ki gazdag titkait, megállás nélkül tör előre a jövendő felé, és ezért minden statisztika, mihelyt megszületett, már el is avult. Augustus császári rendelete meg szerette volna állítani az élet iramlását, hogy pontosan számon vegye és felmérje az arányait, - s aztán bocsássa további útjára. Mint ahogy a fotográfus is azt kívánja, hogy mozdulatlanul üljünk addig, amíg reánk van szegezve gépének lencséje. A statisztika neve maga is elárulja, hogy az, amit meg akar ragadni, valamilyen "státus", "állapot", vagyis az, hogy bizonyos időpontban hogyan "állnak" a dolgok. Mintha a dolgok a valóságban egyáltalán "állnának", és nem volnának folytonos mozgásban, mint a folyó hullámai! Sőt, Augustus császár rendelete egyenesen azt kívánta volna - legalább Palesztina területén, - hogy az élet kereke forduljon vissza a múltba: szétszóródott családok tagjainak újra össze kellett gyülekezniük ősi családi törzshelyükre, hogy ott írattassanak össze, mintha az élet valamikor régen megállt volna! Ezért utazik József is Máriával Betlehembe, ahol a Dávid király leszármazottainak eredete gyökeredzett. De ott van a Gyermek, - eleven tiltakozás az ellen a tévedés ellen, hogy az életet meg lehet merevíteni, akár a jelennek, akár a múltnak bármely állapotában. Azt a Kisdedet, aki a vendégfogadó fészerében a jászolbölcsőben nyugszik, Betlehem még soha nem látta; ő nem kivándorolt lakos, akit az összeíratási rendelet hozott vissza; ő ismeretlen, új szereplő az élet színpadán, akire a császári rendelet kibocsátói még nem is gondolhattak. Megjelenése azt hirdeti, hogy az élet kisiklik minden emberi számonvétel markából. Mire egy népszámlálást végrehajtanak, máris újat kellene kezdeni, és az is megint csak reménytelenül venné fel a versenyt a folyton tovább rohanó élettel. Minden emberi számonvétel csak olyan, mint a robogó vonat ablakából visszafelé való fényképezés - egy már elhagyott állapot emlékezetének a megrögzítése, és nem több.

Ennek a siralmas következményeit sínyli minden emberi kormányzás: mennél alaposabb akar lenni, annál inkább a helyzetek pontos számonvételére kell alapítania intézkedését, - tehát óhatatlanul visszafelé kell mindig tekintenie, és el kell maradnia az élet előre törő sodrától. "Kormányozni annyi, mint előre látni" - mondják. Nagy igazság, ha eszményt akarunk vele kitűzni, de borzasztóan önámító hazugság, ha azt hiszik, hogy tényleg ez az emberi kormányzás. Ez kellene, hogy legyen! De annál fájdalmasabb igazság, hogy nem az! Nem jövendő célok révpartjának, s az odáig vezető út szirtjeinek és fenyegető viharainak világos látása, ami biztosítaná a céltudatos előhaladást, és a boldog megérkezést. Hanem ellenkezőleg: a már megtett útra szegezett tekintet, amely onnan kiolvashatja a jóváteendő bűnöket, a rendezést kívánó régi adósságokat, a megoldásra már jó ideje megérett, de még mindig megoldatlan kérdéseket. Az emberi kormányzat teendőit sokkal inkább a múlt diktálja, mint a jövő, és elmondhatjuk, hogy meg lehetünk elégedve vele, ha a tovahaladó élet háta mögött aránylag nem nagy késedelemmel likvidálja a múltnak elavult elemeit. Nem kell azoknak, akik földi országok ügyeit intézik, úttörő előcsapatként kiérdemelniük a jövendő szebb és boldogabb lehetőségeit, - ezt majd mások elvégzik. Csak legyenek serény utócsapata az emberiség karavánjának, és szedjék fel az elhagyott táborhelyek sátorfáit. A holnap vízióit nem várhatjuk tőlük. Csak annyi becsületes jószándék és rátermettség legyen bennük, amennyivel a tegnap revízióját lehet elvégezni! Jól elvégezték a dolgukat, ha aránylag nem nagy késedelemmel likvidálják a múltat az emberi élet előretörő csapatai mögött, ha tőlük telhetőleg sietnek hozzáigazítani a ránkmaradt szilárd kereteket a hódító erővel uralomra jutó új igazságok és új eszmények igényeihez!

Milyen más az Isten kormányzása! Amikor Ő belenyúl ebbe a világba, hogy annak folyását igazgassa, - nézzétek: "betelének Mária szülésének napjai, és megszülé az ő elsőszülött fiát". Amíg az emberi kormányzás nagy apparátussal igyekszik felmérni a helyzetet, az Isten országlása elindul a karácsonyi Gyermekkel! Amannak nagyszerű intézkedései, mihelyt befejeződnek, máris a múltéi. Az Isten intézkedése - a Kezdet, amely a jövőre utal. Éspedig az örök jövőre. Mert ha az évszázadok, és az évezredek elmúlnak is felette: a karácsonyi esemény soha el nem avulhat. Mindig előtte jár az életnek, soha a háta mögé nem kerülhet. Kimeríthetetlen gazdagság az, amit a világ benne kapott, és minden nemzedék új utak parancsát, új remények ígéretét fedezi fel benne. Jaj annak a népnek, amely csak emberek kormányzása alatt áll! Soha nem kap igaz feleletet a legfontosabb kérdésre, arra, hogy: "hova"? Boldog az, aki ismeri az Isten kormányzását a megszületett Krisztus, az Ő Felkentje által. Előtte mindig jár a fény, amely tovább hívogat, és előre mutatja a biztos utat!

Milyen világosan meglátszik a karácsonyi történetnek ebből a hátteréből az is, hogy minden emberi kormányzás szánandóan felszínes lehet csak.

Ha még oly tökéletes lett volna is az Augustus császár összeírása, hogy az élet minden változását regisztrálni tudta volna is, vajon mennyi nyomot hagyott volna benne a Mária elsőszülöttjének megszületése? Annyit, hogy Jézussal is eggyel több adóalanyt lehetett volna kimutatni a római birodalomban. Semmi egyebet. Ennyi fért volna bele a statisztikába a karácsonyi eseményből. Nem vehette számon az összeíró közeg a Mária titkos gondolatait, amelyeket "szívében forgatott", amikor karjára vehette a Kisdedet. Nem lehetett lajstromozni az angyali Kar örömhirdető énekét, sem a jászolhoz zarándokoló pásztorok elragadtatott áhítatát. Nem regisztrálhatott semmit, de semmit abból, ami a karácsonyi esemény lényege, abból a belső tartalmából, jelentéséből, eleven valójából, amiért ma is karácsonyi ünnepet szentelünk neki. És erre a nyomorultul hiányos és felületes számonvételre támaszkodott a császárnak egyébként kiváló kormányzata!

Közös sorsa ez minden emberi kormányzatnak, hiszen a legpontosabb statisztika is, amelyhez igazodni akarna, mindig csak az életnek külső, látható, felszínes tényeit ölelheti fel, de sohasem a sokkal fontosabb, bensőbb, rejtettebb tényeit. Nagyszemű, durva háló minden emberi számonvétel, csak a vaskos, nagy életmozzanatot fogja fel, de kihull belőle minden finomabb életelem, amelyből pedig az emberi sorsnak a túlnyomó nagyobb része tevődik össze. Azt össze lehet számlálni az ország kormányzóinak nagy segítségére, hogy hány embert foglalkoztat a termelőmunka még a mai válságos gazdasági helyzetben is. De azt már nem, hogy vajon a foglalkozásod terheit örömmel és hálával viseled-e, mert Istentől kapott megbízatást látsz bennük, vagy pedig unott kényszeredettségből jársz-e a dolgaid után, mintha valami rabszolgasorsnak a bilincseit csörgetnéd? Azt kimutathatja a statisztika, és jó szolgálatot tesz vele, hogy hány ember kezéből hullott ki a munka szerszáma, bármennyire szeretne is dolgozni, ha volna mit. De arról egyetlen számadata sem beszélhet, hogy vajon ha téged is utolért a munkanélküliség sorsa, van-e erőd türelemmel kibírni a várakozás rettentő próbatételét, vagy pedig beköltözött-e a lelkedbe a tompa kétségbeesés? Azt nyilván lehet tartani, és valóban nem hiábavaló dolog, hogy vajon emelkedik-e a nemzetben a halálozási arányszám, vagy csökkenőben van-e? De arra nem terjed ki semmiféle hatóságnak az ellenőrző figyelme, hogy amikor elsuhan a halál angyala az ajtód előtt, békés szívvel, búcsúzásra készen tudnád-e fogadni a látogatását, vagy pedig eltorzulna-e az arcod a rémülettől, ha be találna nálad zörgetni?

Pedig ugye, ezek a kérdések a mérhetetlenül fontosabbak? Hiszen ezeken fordul meg a sorsod! Nem azon, hogy kívülről láthatóan mi történik veled, hanem azon, hogy ami veled történik, azt hogyan fogadod, mit jelent rád nézve, és milyen szívvel éled át? Amit az emberi kormányzat szeme lát rajtad, az száz meg ezer más emberen is éppúgy látható: csak egy szám vagy a többi között. Ami benned egészen más, mint a többiekben, ami egyéni sajátod, ami te magad vagy magános viaskodásaidban, vereségeidben és győzelmeidben, - az kívül esik minden emberi számonvételen és intézkedésen.

Csak az emberi kormányzat szemével nézni az életet olyan volna, mintha valakinek a szeme olyan furcsa varázslattal volna megverve, hogy egy képtárban járva csak a falakon függő rámákat lássa. Véleményt alkothatna arról, hogy jól vannak-e elhelyezve. Még arról is meglehetnének a feltevései, hogy melyik milyenfajta kép számára való. De mit tudna a színek pompájáról, a művészeknek vásznukra lehelt látomásairól, mindarról a játszi, vagy megrázó élményről, amit az, ezzel tolmácsolt az évszázadok folyamán, - egyszóval mit tudna magáról a képtárról? Csak a kereteket tapogatja az emberi kormányzat keze - magához az emberi élethez, amelyet befognak, nem férkőzik hozzá.

Ezért nem szabad sohasem az élet elsőrangú főügyévé válnia. A mai világnak egyik nagyon szembeszökő és egészen érthető jelensége a politikai érdeklődés széleskörű elterjedése. Nem egynéhány "malom-alatti" bölcs kotnyeleskedik csak bele az ország gondjait viselők dolgába, hanem úgyszólván mindnyájunknak mindennapi fejtörésünknek és egymásközti beszélgetéseinknek tárgya hazánk külső és belső politikai sorsa. Ez jól is van így. A mi református életfelfogásunk szempontjából csak örömmel üdvözölhetjük, ha a nagy tömegek nem akarnak öntudatlanul terelt nyájak lenni a politikai közéletben sem, hanem tájékozódni akarnak, véleményt formálnak, és felelősen részt akarnak venni hazájuk ügyeinek az eldöntésében. De van ennek a felfokozódott politikai érdeklődésnek egy komoly veszedelme is, amelynek jó a szemébe nézni most, a karácsonyi csendességben, amikor néhány napra elül a közéletben is a mindennapi izgalom. Jaj nekünk, ha úgy hatalmába kerít a politika témaköre, hogy annak a lázában égünk, mintha égen és földön az volna a legfőbb dolog! Nagy dolog és fontos dolog - sőt, Isten dicsőségének szolgálatába állítva egyenesen szent dolog lehet, - de harmad- vagy tizedrangú dolog mégis, és veszedelmes bitorló, ha az első helyet foglalja el. Ami az életünkben egyedül lényeges: a mindnyájunkban más, egyéni belső világunkat nem érinti, sem bele nem tekinthet, sem bele nem nyúlhat. Csak a felületén mozog az emberi sorsnak!

Más az Isten kormányzása. Abban a pillanatban, amikor megszületett a világra a betlehemi Kisded - semmi nem változott a világ külső folyásán, de mégis történt valami, amitől megváltozott azóta millióknak a belső embere. A felszínen minden ment tovább úgy, mint azelőtt. Hírnökök nem kürtöltek világgá semmilyen nevezetes fordulatot. Történetírók nem kezdtek új fejezetet a krónikájukban. De zaj és feltűnés nélkül, csendben, halkan belépett a világba Isten egy kicsiny gyermekben, és hozott mindnyájunknak valamit, amit a világ minden kormányzati bölcsessége és hatalma sem adhat meg: új szívet, új életet. Ez az isteni kormányzat nem a kereteken kezdi, hanem azok mögé nyúl. Nem a tömegek átlagos, közös sorsán fordít, hanem a te meg az én egyéni sorsunkon. Ugyanazokat a külső körülményeket más jelentéssel tölti meg számunkra, mert bennünket állít bele azokba más célokkal és reménységekkel, más bizonyosságokkal, és más erőkkel. És ha a világ legzseniálisabb statisztikusai mindebből mit sem vesznek is tudomásul, és az emberi kormányzat mit sem értve mindebből megy a maga útján: mi tudjuk, hogy ez az életünk döntő ténye, ez az üdvösségünk - az, hogy Istennek a kormányzata alatt élhetünk.

Még egyet, - ami a legfontosabb éppen e mostani karácsonyi ünnepi alkalommal. Hogy kitűnik itt mindenekfelett az, hogy az emberi kormányzat mesterséges abroncs, amely legfeljebb a széthullástól tudja megóvni az életet.

Az Augustus császár összeírásába he belekerült is az újszülött Jézus, csak úgy került bele, mint akárki más - mint egy a sok-sok ezer többi között. Egymás mellé sorakozó számok az emberek a statisztika rovataiban, egyforma homokszemek a zsákban. Az emberi kormányzat, amely az ilyen nyilvántartásra épül, mit tehet egyebet, mint amit a zsák a homokkal! Összefogja őket az életnek valamilyen egységébe, de azt mindig a külső hatalom eszközeivel kénytelen fenntartani, mert magára hagyatva szétgurulna.

Mintha csak egy síkban kiteregetve látná az embereket a legalaposabb földi nyilvántartás is. Hiányzik a harmadik dimenziója: a mélység, amelyben ezerféle szál fűzi egybe az emberek életét egymással. Beszámolhat a statisztika arról, hogy hány ember esett áldozatul valamely vészes ragálynak. De egyformán szerepel az adatai között az is, aki elkapta a fertőzést, és belepusztult abba, és eddig tart az egész története, - és az a másik is, aki szintén elkapta a fertőzést, de mielőtt belepusztult volna, továbbterjesztette talán tíz-húsz más emberre is, és magával rántotta őket a halálba. Nyilvántartja a statisztika a kenyérkeresőket, de egyformán lajstromozza azt is, aki munkájával előteremti a maga háznépe kenyerét, és azt is, aki miközben elvégzi a maga munkáját, még néhány száz családnak teremt megélhetést. Egy ember, egy embernek számít itt. Hogy némelyik ember a maga életében ezreknek az életét hordozza, az kisiklik a számadatok rostáján. Nem képes a népszámlálásnak semmiféle művészete sem feltárni az emberi élet organikus összefüggéseit, és ezért nem remélhetjük semmiféle emberi kormányzattól sem, hogy az emberi életet igazi, benső egységbe forrassza össze.

Hogy is sejthetett volna az Augustus császár statisztikája bármit is abból, ami a betlehemi újszülöttnek az igazi titka volt, - hogy az az Egyetlen nem egy a számtalan többi közül, hanem egy egészen új emberiség életének az őscsírája? Hogy Ő az az utolsó Ádám, aki az elsőhöz hasonlatosan, mindenek sorsát magában hordja? Hogy Ő az Új Szövetségnek az a Feje, akinek engedelmessége ellensúlyozza az Isten előtt mindnyájunk engedetlenségét, s akinek tiszta, ártatlan élete majd a kereszt halálába odaáldozva engesztelést szerez a mi egész elesett emberi nemzetségünk bűnéért az Isten ítélete előtt? Hogy ő a gyökér, amely időtlen időkig hordozza az Isten választottainak világgá terebélyesedő fáját? Hogy Őbenne a forrás fakadt fel, amelyből vettünk mindnyájan kegyelmet kegyelemre, és fognak venni ezután is minden népből és ágazatból, akik Őbenne hisznek?

Ezek nem olyan dolgok, amikhez akár Augustus császár, akár bármely más földi kormányzó hatalom csak sejdíthetne is. Ezek az Isten kormányzásának a titkai. Ő úgy végezte, hogy mindeneket az ő Fiában szerkeszt egybe, s amikor "betelének a Mária szülésének napjai, és szülé az ő elsőszülött fiát", akkor az Isten plántálta bele ebbe a világba azt a szőlőtőkét, amely egyesíti magával és magában egymással is az Istennek gyümölcsöt termő szőlővesszőket. Az az Újszülött nem eggyel több embert jelentett a föld színén, hanem egymagában egy egész új emberiséget: a megváltott, az újjáteremtett, az Istennek uralma alá visszahódított emberiséget.

Ezt nem külső rendszabályok óvják a széthullástól, hanem az azonos belső élete, amelyet a karácsonyi Gyermektől kapott ajándékul. És ott egészséges és virágzó az emberek élete, ahol a földi kormányzat külső kötelékein belül titkon, mélységesen, szervesen összekapcsolja őket az Isten kormányzata a megszületett Úr Krisztus hatalma által.

*

Bizony, elsápad az Ő dicsősége előtt minden emberi kormányzat. Nem volna-e szüksége a világnak, minekünk mindnyájunknak, arra, hogy amíg emberi kormányzati tényezők nagy apparátussal, sok fontoskodással, világraszóló feltűnéssel serénykednek az életünk homlokzata előtt, és nyakra-főre tartják tanácskozásaikat, gyűlésezéseiket, konferenciáikat és ankétjaikat, - mi egyszer már észrevegyük, hogy ez alatt csendben, a világnak hátsó kiskapuján bezörget a Karácsonyi Király? Nem jöttünk-e még rá arra, hogy az Ő kezébe kell letennünk az életünket, mert Ő annak egyetlen illetékes Ura? Nem látjuk-e, hogy az életünknek az az elhanyagolt kicsiny kapuja, amelyen át Ő közeleg, a tulajdonképpeni főbejárat, amerre a háznak Gazdája jön? Siessünk elébe! Hadd vegye át az uralkodást felettünk!

***

(Karácsony másodnapján, 1925.)

"Mária pedig mindez igéket megjegyezte
és szívében forgatta."
Luk. 2, 19.

Megfigyeltétek-e, hogy a karácsonyi igehirdetésnek, és vele együtt egész ünneplésünk menetének milyen természetes ritmusa van, anélkül, hogy azt bármilyen külső szabály igazgatná? A lelkünk természete hozza magával, hogy nem tudunk sokáig beletekinteni a fényességbe, s azért, miután karácsony első napján figyelmünket magára a kápráztató csodára, a testté lett Igére szegeztük, ilyenkor, ünnep másodnapján jól esik a tekintetünket megpihentetnünk a karácsonyi történetek meghitt világossága mozzanatain. Milyen jó, hogy az evangéliumok lapjain megjelennek a karácsonyi esemény mellékalakjai is. Ők is fényárban úsznak, de az ő fényük visszatükrözött fénye az éjszakába világító Bölcsőnek. Szeretünk azért foglalkozni ilyenkor velük, mert mintáink nekünk: megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell nekünk is elhelyezkednünk a Kisded körül, hogy minket is fénybe vonjon, és rólunk is leragyogjon az Ő világossága.

De míg ilyen ünnepvégi elmélkedésünkben gyakran elővesszük a pásztorok példáját, és igyekszünk velük együtt meggyőződni a nekünk hirdettetett nagy örömről, hogy mi is elbeszélhessük mindeneknek, amit hallottunk és láttunk - mint ahogy ők tették, -; és még sokszor melléje csatlakozunk a távol keleti bölcseknek, hogy mi is legyőzzünk minden akadályt és fáradságot, míg végre velük együtt lerakhatjuk minden kincsünket az újszülött Király elé hódolatul - még ha nem arany, tömjén és mirha is az, - addig ritkán szoktuk figyelmünket arra a példaadásra fordítani, amit a karácsonyi történetnek a főhős, a Gyermek után elvégre mégis mindjárt második sorban következő szereplője, a szűz anya hirdet nekünk.

Érthető is, ha református lelkünk idegenkedik a Máriával való foglalkozástól. Annak a keresztyénségnek, amelyből a reformáció megtisztítva hozta elő apáink hitét, éppen abban volt egyik nagy hibája, hogy Máriának túl nagy szerep jutott benne. Mint ahogy azt annyi művészileg becses, de a lelket félrevezető oltárfestmény olyan híven ábrázolja: Mária nagy volt, és Jézus kicsiny maradt annak a kornak a hitvilágában.

De ma már megértjük annak a kornak ezt a hibáját is, és nem kell többé Máriától, mint veszélyes vetélytárstól féltenünk Jézust. A Máris helytelen túltengő tisztelete csak ott következhet be, ahol a Biblia becsukott könyv, s ahol Jézus ezért ismeretlen marad. Azok az emberek keresik egy mennyekben lakozó anyában az irgalmas, könyörülő szívet, akik nem tudják, milyen teljesen megvan az Jézus Krisztusban. Egy száraz hitcikké koptatott Jézusért, vagy egy világítélő bírává zordonult Jézusért kell valahol kárpótlást találniuk, s a megdicsőült Mária alakja nem más, mint más, illetéktelen alakba öltöztetve ugyanaz a mennyei szeretet, amelynek egyetlen tökéletes és elégséges megtestesülése az Írások szerint: Jézus. Ahol az Írások megnyílnak, s az emberek meglátják Őt igaz valójában, be is teljesedik vele könyörületet óhajtó szívük. A Biblia Őt dicsőíti naggyá, és mellette alázatosan kicsinnyé lesz minden e világra született lény, Mária éppúgy, mint bárki más. Innen van, hogy még olyan keresztyének is, akik elvileg nem ismerik el a Mária vallásos tiszteletének helytelenségét, ha bibliaolvasó emberek, - és hála Istennek, mind többen vannak közöttük ilyenek - mindinkább Jézussal foglalkoznak, mint hitük és életük középpontjával, és gyakorlatilag szinte idejük sem marad többé a Mária-kultusz számára.

Amíg az Írás alapján állunk, ne féljünk hát Mária példájába is elmerülni, hogy megragadjuk benne azt, ami példaadásul rendeltetett nekünk.

Az Evangélium elsősorban is azt jegyzi fel róla, hogy: "megtartotta mindez igéket". A karácsonyi események benyomásai aranyzáporként érték a lelkét. A legelső ösztönös gondolata minderre az volt, hogy ebből a nagy gazdagságból semminek sem szabad kárba vesznie.

Hiszen ilyen napokat még sohasem élt ő át. És tudta, hogy nem is fog többé átélni. Az életének a legdicsőbb csúcspontjára ért itt fel. Külsőleg nagy nyomorúság és fájdalmak veszik körül, de mit számít ez most? Kint a mezőn angyalok éneke zengett. A pásztorok frissen hozzák a hírt. Mennyei seregek tesznek róla bizonyságot: Megváltó született a világnak! Amint föléje hajol a jászol kicsiny lakójának, úgy érzi, hogy fölötte is megnyílt az ég, neki is angyali kar énekel, és őt is körülveszi az Úrnak dicsősége. "Uram, jó nekünk itt lennünk!" - mondták később egyszer a tanítványok, akiknek megadatott szemlélni a hegytetőn Uruknak megdicsőülését. Valami hasonló imádság lakhatott a Mária szíve mélyén is, akármilyen kínos lehetett is idegen helyen, kemény földön, állatok között átszenvednie az életadás nehéz óráit. Bárcsak minden így maradhatna!

De jól tudta, hogy nem maradhat így. Az ünnepi órák gyors szárnyakon szálltak, és éreznie kellett a közelgő hétköznapok leheletét. Ahogy kisdedét óvta, melengette a hideg szél ellen, úgy takargatta, védte lelkében az ünnepi benyomásokat is, hogy kár ne essék bennük. Tágra nyílt szemekkel és mohó fülekkel szívott fel magába mindent, amit ezek az órák adhattak, és mélyen elrejtette a lelke legbiztosabb kincseskamráiba, hogy soha semmi el ne rabolhassa többé tőle azt, amivel most meggazdagodott. "Mária megtartotta mindez igéket..."

Ez a példaadás védekezésre szólít az ünnep utáni feledés veszélye ellen! Olyan sajátságos berendezkedésű a lelkünk, hogy egyfelől igaz az, hogy semmiféle benyomás nem érheti úgy, hogy ne maradna nyoma bennünk, és mégis másfelől annyi benyomás, még ünnepélyes, élénk benyomások is, kárba vesznek a jövendő számára. Az a kérdés, hogy hogyan fogadjuk a benyomásokat. Jönnek néha, mintha szelek sodornák felénk, lapok, amikre szabadító üzenet van írva - a várnak ablakából el is gyönyörködhetünk, mint libegnek a napfényben, a szél játszi kezei között. De aztán nekiütődnek a kőfalnak, és aláhullnak az árokba. Ott betemeti őket hulló lomb és szálló avar, és soha nem látjuk viszont többé. Megmarad, de mi hasznunk belőle? Ha égető szükségünk van is rá, többé elő nem kerül, vagy ha előkerül is, az írás már nem olvasható rajta. Akkor kellett volna észrevennünk, hogy milyen nagy kincs, amikor felénk röpdösött! Bizony, ha lovas küldönc hozta volna, ha kürtszó jelezte volna, remegve tártuk volna fel a kaput, és könnyek közt téptük volna fel a pecsétjét. Az így fogadott híradás még nemzedékek múltán is megtalálható és elolvasható a várnak tékájában, és csak akkor semmisül meg, amikor üszkös romokban dől össze az egész épület, mert beteljesedett rajta az elmúlás sorsa.

Hány ember éli át karácsony ünnepét öntudatlanul! Belesodorja a közszokás, és magával ragadja az ünnepi hangulat. De nincs tudatában annak, hogy életmentő üzenet szól ilyenkor hozzá! A benyomások le is peregnek róla. És amilyen kopasz ünnep után a díszétől megfosztott fenyőfa, olyan szegény lélekkel megy tovább az életnek ő is. Futólagos, felszínes benyomásokat élt csak át - könnyű azokkal elbánnia a feledés hatalmainak.

"Mária megtartotta mindez igéket". Hátha mi is mind tudatára ébrednénk ilyenkor, hogy milyen izgalmasan csodás dolog karácsonyt ünnepelni! Hírül venni, hogy Megváltónk született! Körülállni a nagy titkot, amely mégis tény és valóság, hogy Isten emberré lett közöttünk, érettünk! Megnyilatkozott egeken át meglátni, hogy az angyali seregek nem gyászolnak könnyhullató zokogással egy bűnbe merült és elátkozott világ felett, hanem dicséretre fakadnak, és öröménekre gyújtanak, mert most már biztos az Isten győzelme!

Milyen tárt karokkal kellene összemarkolni, ami csak belefér a lelkünkbe "mindez igékből", és milyen görcsösen kellene magunkhoz szorítani, hogy soha többé el ne veszíthessük! Ám felejtsünk el mindent, ami az életben szép volt és felemelő. Törlődjék ki a lelkünkből minden vigasztalás, amiben részünk volt, és minden reménység, ami éltetett. De ezt az egyet nem adhatjuk oda! Ezt elveszteni annyi, mintha az utolsó lámpa is kialszik a fekete éjszakában, s amíg ez megmarad, addig elég világos az utunk akármilyen rémes sötétségben. Ezt a kincset a lelkünk páncélszekrényében őrizzük, ahová nem jut el az ördög irigy, rontó keze! Karácsony ünnepét nem hagyjuk magunk mögött levetett ruhaként. Magunkkal visszük, mint a szívünk dobogó háláját és lüktető örömét, és a szívünket tépje ki az, aki el akarja venni tőlünk!

Mi is "megtartjuk mindez igéket..."!

De Máriáról az is fel van jegyezve, hogy "mindezeket az igéket szívében forgatta." Nemcsak az emlékezetébe véste be mélyen, hanem igyekezett átérteni is minden vonatkozásában. Milyen kifejező is ez a magyar szó: "forgatni" valamit a szívünkben. Mintha a kezébe venne valamit az ember, és minden oldaláról, köröskörül megtekintené, mert hiszen egy pillantásra csak egyoldalú, hiányos képet kap róla. Talán még kifejezőbb az evangélium eredeti nyelvének szava. Szó szerint az van ott megírva, hogy Máris mindezeket az igéket, vagy mindezeket a dolgokat "egybevetegette". Mint amikor az asszonyok próbálgatják a kelmét, és nemcsak magában vizsgálgatják, hanem ráfektetik egyéb kelmére is, mellé rakosgatják a más színűt is, hadd lássák, hogyan illenek össze, hogyan emelik egymás színét, és mint adják ki együtt a kívánt szépséget. Igaz valójukban akkor ismerjük meg a dolgokat, ha időt fordítunk arra, hogy egyéb dolgokkal való egybeilleszkedésüket is elgondoljuk.

Így szemlélődött Mária a karácsonyi események felett. A gondolatai végig szálltak mindazon, ami eddig kitette az életét, és ezután is ki fogja tenni. És sorban odaillesztette minden mellé az átélt nagy csodákat.

Eszébe jutnak azok az életkörülmények, amik közé vissza kell térnie. Jól ismerjük a Biblia lapjairól a palesztinai egyszerű asszonyok mindennapi életét: vízért járni a kútra, letelepedni a nehéz malomkő mellé, és kiőrölni a lisztet, foltozni a megszakadt ruhát, és így tovább a mindennapi ezer apró teendőn végig. De milyen más lesz mind ezentúl! A szürke, fárasztó köznapiságba belegondolja a Kisdedet: ezentúl mindezt Őkörülötte és Őérette is végezheti.

Lesznek változások is: a Gyermek sok új fáradságot fog jelenteni; új gondokat, új terheket mind a többinek tetejébe. De milyen boldogan és büszkén siet mindennek elébe! Mit nem vállalna magára ezek után a csodálatos élmények után, ha éppen neki szabad elvállalnia! És amint hoz a gyermek új vonásokat az egyszerű názáreti hajlékba, úgy száműzni is fog onnan egyet-mást, ami nélküle megvolna ott. Lesznek zajok, amiknek el kell majd hallgatniuk, mert ott a Kisded. Lennének érzések, lennének indulatok, amik ebben az ünnepélyes, szent közelségben nem lakozhatnak. Olyan más lesz minden!

Ha pedig a maga szűkebb kis birodalmán túltekint, a sok-sok többi ember küzdelmes életébe, a Messiást váró népnek lelkébe, amely olyan sóvárogva csüng a régi Írás ígéretén: milyen csodálatos fordulat! Új korszak hajnalfénye ragyogja be az Isten alázatos és várakozó kegyeseit; eljött már, akinek jövetelében bíztak. Más képe van már az egész világnak!

Nem jó hasonlat volt mégsem, amikor arról beszéltünk, hogy a karácsonyi áldásokat páncélkamrába zárva kell megőriznünk. Nem arra való a karácsonyi örömhír, hogy csupán védekező állást foglaljunk el mellette. Diadalmas érték az, amit bele kell vinnünk az élet minden részébe, hogy ott mutassa meg és érvényesítse teljes gazdagságát. "Forgatnunk" kell azt, mindújra elővéve az emlékezet kincsestárából, és "egybevetegetve" minden mással, ami bennünk és körülöttünk csak található. Mint ahogy nem elégszünk meg vele, hogy a virág csak a kőfallal elkerített kertben pompázik, ahol senki kárt nem tehet benne, hanem előhozzuk és csokorba kötjük, házunkba visszük, hogy ott még pompázóbban gyönyörködtessen, és szebb legyen tőle a bútor, amire odaállítjuk a vázában; derűsebb legyen az egész szobánk hangulata tőle, és könnyebb legyen a mindennapi fáradságunk is, amivel körülötte vesződünk reggeltől napestig; úgy várja a karácsonyi Ige is, hogy beleállítsuk az életünk összefüggéseibe, hogy minden mássá legyen tőle!

Mária példája elmélkedő ünneplésre szólít fel. Szenteljünk időt rá, mielőtt még elszáll az ünnepi idő felettünk, hogy végiggondoljuk: mi mondanivalója van a karácsonynak a holnapunk s a holnaputánunk számára. Szemléljük csak végig az életünket a jászolbeli Kisded, és az angyali seregek fényében. Látszólag sok minden marad a régiben. Az a betegágy ott marad a helyén. Azt a naponkénti robotot csakúgy viselni kell ezután is. Az az üres hely az asztal mellett üres lesz továbbra is. Sok rombadőlt reménység, sok súlyos teher változatlan marad. És mégis, mihelyt beleállítod ezek közé a dolgok közé a megszületett Megváltót - mintha koronás király látogatna be a rozoga kunyhóba, - mindenre rásugárzik az Ő fénye, és új színbe vonja. Hoz magával új kötelességeket is, bizonyára. A karácsonyi fényből nem lehet úgy belemenni a sötét világba, hogy ne jajduljon fel a szívünk lépten-nyomon valami nehéz felelősség súlya alatt, ami reánk hárul. De gyönyörűséges lesz az Ő terhe, és még a keresztet is szívesen felvesszük vállainkra Őérette. Azután találunk majd az életünkben - jól tudod, ugye előre? - dolgokat, amikhez ha közel visszük a betlehemi bölcső fényét, undok, hitvány bűnöknek fognak kitűnni, amiknek nincsen, nem lehet helyük karácsonyt ünneplő ember életében. Sok minden meg fog változni!

Meg fog változni az egész világ képe. Reménytelenül vergődő, szánalmas sokaság különben, s benne kevesen, akik akarnának valami áldott, igaz és békességes országot, de olyan meddőnek látszik minden igyekezetük és reménységük. De odaállítod a középpontba a karácsonyi tényt, és kiegyenesedik tőle az emberiség zűrzavarba bonyolódott útja. Megszületett a Király! Az Ország nem álom, hanem bizonyosan eljövendő, diadalmas valóság!

Nem volna vége-hossza, ha mind megszólalhatnánk itt, és elmondanánk, hogy mennyi új meg új dicsőség ragyog elő a Karácsony ünnepéből, ha elkezdjük beleszőni a fényszálait a mindennapi élet borús színű szövetébe. "Forgassuk hát mindez igéket a mi szívünkben!"

*

Milyen jó, hogy lelki kincsekről van szó, amelyeknél nem egymást kizáró, ellentétes dolog a "megtartás" és a "forgatás". A világító szernél választanod kell, hogy jól eltedd-e, hogy megmaradjon, vagy rásugároztasd-e fényét a házad lakóira. A drága illatszernél választanod kell: gondosan elzárd-e, hogy féltett kincsként mutogathasd évek múltán is, vagy használd-e, hogy kiáradjon illata, és áthassa hajlékodat. Vagy-vagy: mindkettőt nem lehet egyszerre.

De a Karácsony áldása nem ilyen földi érték. Nem szükséges féltenünk az elfogyástól, az elhalványodástól, az elerőtlenedéstől, - ha nagyon hétköznapi forgalomba hozzuk. Annál inkább "megtartjuk". És nem kell féltenünk attól sem, hogy elveszti gyakorlati értékét, hogy csak ünnepi alkalmakra elővehető kegyes érzelgéssé válik, ha nagyon a szívünkbe zárjuk. Annál inkább elő fog jönni onnan, és meg fogja találni a kapcsolatot az élet dolgaival. A nagyon sok kapcsolattal bíró élmények vésődnek be legmaradandóbban, és a legmélyebben bevésődött élmények szökkennek elő legkészségesebben, hogy mind újabb kapcsolatokban bontsák ki teljes jelentésüket.

Telepedj hát oda Mária mellé. Hajolj a Kisded fölé vele együtt. És úgy, mint ő, "tartsd meg és forgasd szívedben mindez igéket". Evégre engedte meg Isten újra megérned Karácsony ünnepét.

***

(Kálvin tér, 1940. márc. 10. Rádió-prédikáció.)

Lekció: Róma 8,1-2. 14-16. 28-31.

Textus: Lukács 4, 18.

Ez a kemény fagyokkal és hófúvásokkal járó, különös március-közepe sok mindennel adósunk marad, amit vártunk volna tőle. Egyet azonban meg fog hozni, - mert ez nem attól függ: milyen az időjárás odakint, hanem attól: milyen hű és hálás az emlékezet idebenn a lelkünkben, - meg fogja hozni a szabadságeszme éltető, meleg, tavaszi fuvallatát, amely minden évben felénk csap, most már 92 esztendős távolságból, a hajdani nagyszerű március, a csodálatos magyar tavasz felejthetetlen emlékeiből.

Különös jelenségnek lehetünk mostanában a tanúi, ha a szabadságeszme szóvivőit figyeljük. Nemrégen sokan voltak köztük, akik úgy tekintettek a keresztyén egyházra, mint az utolsó, makacs, elzárkózó fellegvárra, amely útjában áll még a szabadságeszme teljes győzelmének. Ma pedig, amikor itt és amott a nagyvilágban rossz csillagok járnak a szabadság ügye fölött, ugyanazok kénytelenek nagy meglepetésükre elismerni, hogy az az ellenségnek tartott fellegvár voltaképpen utolsó mentsvárnak bizonyul, amelyben még otthonra lel a bujdosó szabadságeszme.

Mi történt? Megváltozott az egyház magatartása? Amennyiben igazán a Krisztus egyháza, és az hirdettetik benne, ami az Ő üzenete, annyiban az egyház ma is ugyanaz, mint volt a közelmúltban, s akkor is ugyanaz volt már, ami ma. Csak annyi történt, hogy megváltoztak az idők körülötte. Kanyargó hegyi pályán kapaszkodó vonat utasaival szokott megtörténni az, hogy az imént még az egyik oldalon kitekintve gyönyörködtek valami érdekes látványban, mondjuk: valamilyen megkapó formájú sziklában, azután elzáródván a kilátás, kárpótlásul átmentek az ellenkező oldalon levő ablakhoz, s egyszerre csak felkiáltanak: nini, most meg itt látszik ugyanaz a kőszál! A kőszál nem változtatta meg helyét sem jobbról, sem balra, sem balról jobbra. S akik nem valami ide-oda imbolygó, mozgó alkalmatosság szempontjából nézik, hanem a saját szempontjából, vagyis akik odaállnak a tövébe, és onnan tekintenek fel rá, azok éppen ebben gyönyörködhetnek: ott lenn zajlott a sok változás, jöttek-mentek a nemzedékek, de a kőszál időtlen idők óta mozdíthatatlanul állott a maga helyén.

Meg kellene tanulnunk, hogy ne a mi ide-oda változó korviszonyaink, s azokból fakadó vágyaink és szükségeink szempontjából figyeljünk arra az Igére, amely az egyházban hirdettetik, hogy megpróbáljuk kivenni belőle: mit szól a szabadság ügyéhez úgy, amint azt mi értjük. Csendesen le kellene telepednünk, és hagynunk, hogy az Ige a saját szempontjából nyilatkozzék meg; mondja el nekünk a maga mondanivalóját a szabadságról úgy, amint azt ő érti.

Hogy van valami fontos mondanivalója róla, azt világosan mutatja alapigénk. Amikor Jézus Názáret közönsége előtt, amely Őt magánszemélyként jól ismerte, bemutatkozik "hivatalos minőségében", mint az Isten Felkentje, akkor egész küldetését, mindazt, amit az emberek között el akar végezni, és amit nekik adni akar, bele tudja foglalni az Ézsaiás régi próféciájának szavaival ebbe a mondatba is: "hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek".

És hogy másra ne utaljunk, a rómaiakhoz írott levél egész 8. fejezete, amelynek egyes részleteit az imént hallottuk, mintha valami boldog és hálás visszhang lenne Jézusnak a bejelentésén, az Ő híveinek, az Ő egyetemes egyházának az ujjongó vallástétele: foglyok voltunk és volnánk most is, de szabadokká lettünk Ő általa!

Micsoda szabadságról van itt szó? Elsősorban is világos, hogy Isten ajándékozta szabadságról. Őtőle küldetett és jött hozzánk Krisztus, hogy hozza nekünk ezt a szabadságot. Vagyis ez a szabadság csak az emberi életben mutatkozó vetülete annak, hogy maga Isten - szabadító Isten. Hiszen akármiről beszél is az Ige, mindig az a célja, ezen a ponton is az, hogy Istent ismerjük meg előttünk feltáruló igaz valójában.

De ha a szabadító Istenről van szó, akkor végtelen széles mező nyílik meg előttünk. Hol volna, és mi lehetne az, amiben Ő nem mutathatná meg az Ő szabadítását? Minden testi és lelki jó, amiben részünk van, egészségünk, boldogulásunk, terített asztalunk, jó hírnevünk, és minden egyéb - nem magától értődő dolog! Ezer veszély fenyegeti naponként! Ha mégis megmaradunk az élvezetükben, annak köszönhetjük, hogy az Isten láthatatlanul kinyújtott keze elhárította a veszedelmeket a közelünkből. Szabadítónk volt nap-nap után.

Olyankor tetszik ez meg világosan, amikor néha mégis bekövetkeznek a veszedelmek, és egy-egy időre megfosztatunk az élet javaitól. Betegágyhoz kötözve, ínség vagy más egyéni nyomorúság mélységeire vetve, vagy talán egész nemzetünkkel együtt súlyos csapások, belső válságok vagy külső veszedelmek idejét élve - rabok vagyunk, akik sóhajtozva várjuk: mikor jön el a szabadulás órája. Akik Istent úgy ismerik, mint Szabadítót, bízvást tudják ilyenkor, hogy nem hiába várják.

Sőt abban a bizonyosságban, hogy az Ő szabadítása a maga idején meg fog jelenni, szívüket máris eltöltheti a szabadulás öröme. Már a rabság idején is szabadok ők. Csak látszat az, hogy a mostoha körülmények foglyai, valójában a helyzet urai ők. Amilyen bizonyos, hogy az ő Istenük szabadító Isten, olyan bizonyos, hogy minden múló perc nekik dolgozik, s az ő szabadulásuk óráját sietteti. Istenre támaszkodva független emberek ők. Ővele közösségben egy egész ellenséges világgal szemben is szabadok.

Az élet változó körülményeinek, kényének-kedvének kiszolgáltatott, nyomorult rabéletet élő embereknek ezt a fejedelmi szabadságot, az Isten fiainak szabadságát hirdetni jött Jézus. És felhangzik a hálás visszhang a felszabadultak szívéből: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" "Tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van."

De ha tovább figyeljük: milyen szabadságot hirdet az Ige, egyszerre összeszűkül az előbbi széles látóhatár egyetlen pontra. Hogy Istennel közösségben járva egy egész világ minden rettentésével szemben szabadok lehessünk, ahhoz az szükséges, hogy elnyerjünk egy egészen sajátos értelemben vett szabadulást: a bűntől való szabadulást.

Mert az a felséges lehetőség, hogy Istennel olyan szövetségben álljunk, hogy ez által jó és rossz körülményeinknek ne rabjai, hanem szabad urai legyünk, - számunkra éppen nem lehetőség, hanem lehetetlenség. A valóság az, hogy mi Istennel nem közösségben, hanem ellenségeskedésben élünk, nem szövetségnek, hanem lázadásnak viszonyában állunk vele. Egyszóval bűnösök vagyunk.

Ebben a böjti időben, amikor ünnepi áldásokra való előkészületünkben éppen a bűnbánatban gyakoroljuk magunkat, eléggé világos lehet előttünk ez a siralmas tényállás. És ha valakinek még külön szemléltető oktatás kell, vessen egy pillantást a mai európai történeti események színpadára. Ott nagyobb arányokban megjelenítve áll előttünk, s ezért leplezetlenebb valóságában mutatkozik mindnyájunk emberi életének a szerencsétlen romlottsága. Ez az ember, aki valami végzetes átoktól hajtva maga pusztítja magát, a halál barázdáiba szórja azt, amit évtizedek munkájával gyűjtött, és nemzedékek építményét képes elvakultságában magára rántani, hogy romjai alá temethessék, - ez a valóságos ember vagyunk mi mindnyájan. Nem azok az üstökükkel az eget súroló dicsők, nagyok, félistenek, amilyeneknek néha álmodtuk magunkat. Istentől elszakadt, áldott teremtő szándékait visszájára fordító, a romlás sötét vizein a halál mélységei felé sodródó bűnösök!

És ebből az állapotból nincs szabadulás. Tehetetlen rabjai vagyunk. És egyetlen reménysugár sem hatolna börtönünk sötétségébe, ha Isten nem volna - szabadító Isten. De Ő az! És ezért nem a bűné az utolsó szó.

Ha mi nem élünk is közösségben Istennel, Ő vállalja és állja a velünk való közösséget. Bizonyság rá a Jézus Krisztusban emberré-létele, köztünk-élése, kínszenvedéseiben sorsunk magára vétele! Ha mi ellenségeskedésben állunk is Ővele szemben, Ő megbékélt a kereszt áldozatában mivelünk, és a megbékélés Evangéliumát hirdetteti azóta nekünk. Ha Ő behatolt mihozzánk bűnünk tömlöcébe, akkor ez az áttört falú tömlöc már nem tömlöc! Szabadok vagyunk.

Bűnösök vagyunk továbbra is, és bűnbánatunk nem lehet sohasem eléggé alázatos és eléggé komoly. A bűn ellepi életünket, mint valami "gyilkos-tó" körül terjengő mérges pára. Nyakig benne fetrengünk. De martalékai nem vagyunk. Nem fojtogathat, és nem olthatja ki életünket. Isten irgalma lehajolt hozzánk, és a fejünket föléje emelte a pusztító ártalomnak; az Ő közelében tiszta levegőt szívhatunk be, és amíg az Ő keze tart, pedig az erős és hű kéz, addig meg vagyunk mentve.

Ezt a szabadulást, a bűn átka és veszedelme alól való szabadulást jött hirdetni Jézus Krisztus mindenekfelett. Szabadság címén a bűnbocsátó és megigazító kegyelemnek ajándékát kínálja a bűnös embernek. S akik azt elnyerték tőle, hálás bizonyossággal vallják: "Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak. A Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől."

Ugyanezt a szabadságot még egy más oldaláról is megvilágítja az Ige, amikor néha úgy beszél róla, mint "a törvény alól való szabadságról".

Az Isten törvényét kell értenünk ez alatt! Mintha az Isten, mielőtt az Ő szabadítását megmutatná az emberen, előbb még maga is csak súlyosabbá tenné rabságát éppen az Ő törvénye által. Mert az Isten törvénye azt jelenti, hogy az Istentől eltávolodó emberhez is van még szava az Istennek: utána kiáltja a maga akaratát, hogy az ember tudja: ki és mi ellen vétkezik. S az Istennek ez a kijelentett akarata, mint örök nyugtalanítás üldözi az embert a bűn útján.

Az ember megteheti ugyan azt, hogy egyre messzebb sodródva Istentől, végre már félreérti ezt az utána hangzó szózatot, s a maga módján értelmezi azt. Talán éppen a nagyon buzgó törvénymegtartás címén csinál magának Isten törvényéből olyan magára szabott emberi szabályhalmazt, amelynek utóvégre - ha talán több-kevesebb erőfeszítés árán is, - meg tud felelni kifogástalanul. Így születnek meg azok a kegyes "igaz emberek", a magukkal nagyon megelégedettek, akiknek a példáit ott látjuk Jézus körül is nyüzsögni az Ő földi élete napjaiban, akiknél kárba veszett minden Ő igyekezete, sőt akik végül is a legközvetlenebb okozói voltak az Ő halálának.

De vannak mások - és akiken Isten meg akarja mutatni az Ő szabadítását, azok rendszerint ezek közé tartoznak, - akiknek nem sikerül a törvénnyel ilyen kényelmesen elbánniuk. Az ő lelkükbe csorbítatlanul, teljes élességében belebeszél az Isten törvényének minden követelménye. Ha nem tudnak neki eleget tenni, annál inkább érzik, hogy a sarkukban van, és nem enged igényeiből egy hajszálnyit sem. Hajszolt rabszolgákká lesznek az Isten törvényének nyugtot nem engedő ostorozása alatt.

És ez a nyomorult rabsors addig tart, amíg el nem érkeznek a Krisztus keresztjéhez, és erejükvesztetten le nem roskadnak annak tövébe. Amikor megismerik itt: mit jelent a Kegyelem, mit jelent nem a törvény megtartása által kiérdemelten, hanem ingyen ajándékképpen igazzá lenni Isten előtt Krisztus érdeméből, - akkor kitűnik, hogy mire való volt az egész meghajszoltatás. A törvény "Krisztusra vezérlő" tanítómester volt csak. Zsarnokságát csak azért kellett megszenvednie az embernek, hogy hiábavaló vergődésében kifáradva, rá tudja magát bízni a Kegyelemre.

A törvény azért továbbra is törvény marad. Sőt még inkább, mint valaha, Isten szent és tiszta akarata, amelynek való elkötelezettségünk egyre csak erősebbé válhat, semmiképpen sem lazábbá. De megszűnt a törvény zsarnoki szerepe. Nem ijeszt, és nem sanyargat többé. Felszabadultunk!

Olyanok voltunk, mint valami szigorú, szúrós tekintetű vizsgáztató mester előtt ülő kisdiák, aki tudja, hogy vizsgája sikerétől függ: felvétetik-e az életet jelentő iskolába. Amikor kezdi sejteni, hogy a feladott kérdés meghaladja az ő tudását, micsoda poklokat áll ki a vizsgáztató türelmetlenül megismétlődő kérdései alatt! Még azt is elfelejti, amit jól tud, s amikor beszélni kezd, gyötrelmében hibát hibára halmoz!

De képzeljünk el egy más helyzetet. Hátha a mester odatelepszik az ügyefogyott gyerek mellé, ráteszi a karját a vállára, és azt mondja neki: "tanítványommá fogadlak, nem tudsz ugyan még semmit, de éppen azért vagyok én itt, mert szükséged van reám", - s aztán együtt fognak hozzá a feladatok megoldásához!

Ez a Krisztus megváltottainak a helyzete. Isten nem kívülről meneszti már elébük a betűkben megírt parancsolatokat, hanem Szent Lelke által bennük lakozva, szívükbe írja törvényét, s onnan belülről hajtva, ösztönözve, segítve őket, formálja át életüket a maga jótetszése szerint. Ilyen szorongásoktól és szolgalelkűségtől mentes, belső, önkéntes, boldog engedelmességre szabadít fel Krisztus. Azokról, akik megértették és befogadták Őt, elmondható: "Nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok..." "Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai".

*

Mi hát az a szabadság, amelyről az Ige beszél? Az Isten uralma alatt való élet. Az Atya Isten uralma alatt élni, aki mindeneket kezében tart és igazgat, - szabaddá tesz a sors minden változásainak kényétől-kedvétől. A Fiú Isten uralma alatt élni, aki által megszűnt a kárhozatos szakadék Isten között és miközöttünk, - ez örök felszabadulásunk a bűn átka alól. A Szent Lélek Isten uralma alatt élni, - ez az Isten fiainak belső indíttatásból szolgáló és engedelmeskedő nagyszerű szabadsága.

Amikor mi mindenféle más szabadságról e felé a szabadság felé fordítottuk most figyelmünket, talán az a vád érhet, hogy kitértünk a világban manapság vitatott kérdések elől, és gyáván elhúzódtunk a szentély csöndjébe. De erre mi azt feleljük: mi nem azért húzódtunk vissza az Isten közelébe az Ő igéje hirdette szabadságról elmélkedni, hogy aztán itt megtelepedjünk! Ne féltsen minket senki attól, hogy itt tanyát veszünk, s az élet harcaiból, amelyek odakint folynak, ki akarjuk vonni magunkat.

Mi innen oda visszamegyünk, és részt veszünk majd a küzdelmekben. De innen akarunk odamenni! A Krisztus felszabadítottjaiként akarjuk elfoglalni állásainkat a bármilyen más értelemben vett szabadságért folyó harcokban. Mert úgy tudjuk, és ezt valljuk, hogy ez a szabadság, amely nélkül bármilyen más szabadság kétes értékűvé, ingadozóvá, bizonytalanná válhat, sőt visszájára is fordulhat, áldás helyett még átkot is jelenthet. De viszont, ahol Krisztus által megismerték emberek a szabadító Istent és az Ő szabadító uralma alatt élnek, - ott áll jól a szabadság ügye mindenképpen, ott virul ki tisztaságban, ott áll szilárdan és ott birkózik meg diadalmasan minden ellenséges hatalommal.

***

(Advent harmadik vasárnapján, 1935. dec. 15-én.)

Lekció: Lukács 7, 18-23.

Textus: "Te vagy-e az, aki eljövendő vala, vagy mást várjunk?"
Lukács 7 : 19.

Keresztelő Jánosnak ez a kérdése a mi adventi kérdésünk is. Mondhatná ugyan erre valaki, hogy ez a kérdés a börtönben sínylődő próféta meggyötört, kétségeskedő lelkéből fakadt, a mi adventi hangulatunk pedig éppen ellenkezőleg: a karácsonyi örömnek a boldog előíze. De ez csak azt jelenti, hogy amikor mi kérdezzük: "Te vagy-e az, aki eljövendő vala?" - mindjárt meg is adhatjuk rá a feleletet, hitünk szent bizonyosságával: "Igen, Te vagy, és nem kell mást várnunk." De azért a kérdést mi is felvetjük. És éppen ebben áll az advent lényege. Tudjuk, hogy Krisztusban a várva várt Szabadító született e világra. De újra, frissen akarunk örülni ennek a karácsonyi bizonyosságunknak. Felújítjuk tehát a kérdést, hogy új nyomatékkal megfelelhessünk reá. Mintha valaki egy lepecsételt borítékot, amelyben számára nagyon fontos írás van, felnyitva, a pecsétet feltörné, az írást kiteregetné, hogy újra elolvassa, s aztán annál nagyobb megnyugvással ismét lezárhassa, és rányomhassa bizonyosságának a pecsétjét.

Lehetnek persze, vannak is sokan, akiknek a lelkéből így adventkor szomorú kétségek között fakad a kérdés: "Te vagy-e az, aki eljövendő vala?" Ők erre nem tudnak boldog igennel megfelelni maguknak. Sokkal közelebb állna hozzájuk a kiábrándult tagadó felelet. Számukra a karácsonyi örömhír nem egyéb bájos gyermekmese szertefoszlott igézeténél. Letűnt évek kedves emléke, mint valami régen kinőtt gyermekruhácska. El lehet rajta merengeni. De ugyan mi hasznát vehetné felnőtt ember az élet viharaiban? Tagadásukat, keserű kiábrándulásukat nem mondják ki talán nyíltan. Ettől őket is visszatartja a közelgő ünnep hangulata, amely megfogja a lelküket. De minden ünnepi érzésen átcseng fájdalmasan, lemondóan, legalább a kételkedő kérdés: "Te vagy az, aki eljövendő vala?"

Azonban Keresztelő János kételkedése egészen más valami volt, mint az ilyen hitüket-vesztett kételkedőké. Sokkal közelebb állt a mi ünnepi hitvallásunkhoz, mint az ő megüresedett lelkük panaszos kétségeihez. Maradtak és voltak Keresztelő János kétségeskedő lelkének nagy bizonyosságai, amelyek a kétségek ellenére is adventi prófétává avatják őt. Így, amint most megjelenik előttünk Heródes fejedelem palotájának pincebörtönében, ketrecbe zárt vadként vergődve, megkínzott, tépelődő lelkével, bizonyára nem az az adventi bizonyságtevő, mint aki volt, amikor a pusztában, híveinek sokaságától körülvéve bemutatta Jézust: "Íme, ez az, akiről mondottam, hogy utánam jön, akinek nem vagyok méltó saruját megoldani." De ha ideig-óráig romokban látjuk is régi bizonyosságát, nem omlott össze minden. Erősen állnak még a tartó oszlopok, amelyeken újra felépülhet az egész templom. És nekünk jó lesz számon venni ezeket az épen maradt bizonyosságokat, a magunk adventi bizonyosságának megerősítése végett.

Keresztelő János kétkedő kérdéséből mindenekelőtt az tűnik ki, hogy egyáltalán nem rendült meg a hite az Isten ígéreteiben. Hogy Jézus valóban az-e, akinek az eljöveteléről ezek az ígéretek szóltak, az kétségessé vált előtte. De az nem, hogy egyszer valakinek el kell jönnie az ígéretek beteljesedéseképpen. Ha nem Jézus az, aki "eljövendő vala", akkor "mást kell várni", akkor tovább kell várni, akkor talán nagyon sokáig kell várni. De semmi esetre sem lesz hiábavaló a várakozás.

Ez azt jelenti, hogy Keresztelő János gyengülő keze is görcsösen tartotta, és semmiért el nem eresztette az Ótestamentumban nyert nagy ajándékot. Mert az Ótestamentumnak legnagyobb ajándéka éppen az a bizonyosság volt, hogy jönnie kell valakinek, jönni fog valaki. Ez az Újtestamentum naptámadatának az előre vetett sugara, az előkészítő hajnal. És ezért szent könyvünk nekünk, az Újtestamentum hitvallóinak is az a régi könyv, amelyből szintén Isten szól hozzánk, és minden idők minden emberéhez.

Arra a kérdésre, hogy mi az Ótestamentum maradandó értéke, amelynél fogva soha el nem évülhet, sokszor azt felelik: az egyistenhit, amelyet hirdet. Ez igaz. De nem a teljes igazság. Mert azért a tanításért, hogy a sokistenhívő vallások istenei csak gyermeteg képzelődések, hogy ennek a teremtett világnak a létezését a létnek egyetlen ősforrására kell visszavezetnünk, hogy mindenek felett, ami ebben a világban történik, egyetlen végső Ok és egyetlen végső Cél uralkodik: ezért a tanításért nem kell okvetlenül az Ótestamentumhoz fordulnunk. Ezt megtaláljuk másutt is - pogány népeknek tisztultabb, emelkedettebb gondolkozóinál, sőt náluk talán mélyebb elméleti megalapozással, mint az Ótestamentum lapjain. A különbség, ami az Ótestamentumot páratlanná teszi, az, hogy az az Isten, akiről itt szó van, élő Isten. Annyira élő, személyes valóság, amennyire csak ember élő, személyes valóságnak elgondolhatja az Istent. Nem a mindenségben szétáradó valamilyen személytelen egyetemesség, amely egységbe foglalja a sokaságot. Nem a világ dagályát és apályát hatalmában tartó távoli fénylő csillag. Hanem valaki, aki mint személyes valóság áll szemben teremtett világával; akinek nagyon komoly ügye van ezzel a világgal; aki szinte, - ha szabad ezt a kifejezést használni - nekigyürkőzve fogja a két kezében ezt a világot, és alakítja azt a maga gondolatai és akarata szerint.

Ebből az istenismeretből fakad az Ótestamentum nagy reménysége a jövendő felől. Mert ha a világnak ilyen Istene van, akkor a jelennek minden nyomorúságán és zűrzavarán túl is lehet és kell is nézni, bele az Isten holnapjába, az eljövendő napnak fényességébe, amelyen valóra válnak az Isten elvégzett szándékai. S az Ótestamentumnak ez a reménysége abban rajzolódik ki a legvilágosabban, hogy Isten ezt a jövendőt Valakiben fogja megadni, akit evégből küld el e világra. Az Ő országának ígérete az ő eljövendő Felkentjének, a Messiásnak az alakjában csúcsosodik ki. Igaz ugyan, hogy az Ótestamentum lapjain sokszor olyan alakban jelenik meg ez az Eljövendő, hogy meglátszik rajta egy letűnt kor lelki világának a bélyege. Akkor, annak a kornak a nyelvén csak úgy szólalhatott meg az ígéret. Isten későbbi, teljesebb, világosabb kijelentése ezeket a korszerű, ideiglenes vonásokat le kellett, hogy hántsa a Messiás alakjáról, és széttöredezett hüvelyként ott kellett, hogy hagyja az évszázadok megjárt ösvényének a szélén. De megmaradt, és tovább ragyogott a lényeg. Az, hogy a személyes, élő Isten, ebben a világban Valaki által végzi el művét, akit megígért, és ígéretéhez híven meg is ad a rá várakozóknak.

Ennek a lényegnek a bizonyossága marad meg sértetlenül Keresztelő János lelki összeomlásában. Akármilyen kétsége támadt is, ebben nem kételkedett. Isten megmaradt számára annak az élő, hatalmas és hű valóságnak, aki sem nem hátrál meg kitűzött útján, se nem játszik a benne bízóknak szívével. Isten olyan Isten, aki megkönyörül az emberen, megoldja az embervilág összezavarodott kérdéseit, megfelel a feléje szálló reménykedésnek. Előbb vagy utóbb, most vagy máskor, de bizonyosan megadja azt, aki "eljövendő vala", és abban célhoz érkezik minden reménykedés úgy, hogy utána mást már nem kell várni.

Felénk integet a börtön mélyén is lobogó bizonyosságnak ez a vallástétele, mint valami távoli őrtűz. Köszöntsük örömmel, - mert mi is ezt a tüzet ápoljuk adventünk kilátó ormain. Mi is azt valljuk, hogy a mi Istenünk Messiást adó, Krisztust küldő Isten az Ő örök ígérete szerint, az Ő elvégzett akarata szerint, az Ő titokzatos valójának győzelemre törő életteljessége szerint.

Kitűnik Keresztelő János kétkedő kérdéséből az is, hogy erősen áll az Ő bizodalma Jézus szavában is. Kételkedésével Őhozzá fordul, és Őtőle kér választ. Nem zárkózik magába börtöne sötétségében, hogy ott magára hagyottan töprengjen a kérdés megoldása felől, hanem elküldi követeit Jézushoz, és hozzá intézi kétségeinek a kérdését. Hogy Ő valóban "az-e, aki eljövendő vala, vagy mást kell-e várniuk" az Isten ígéreteiben bízóknak, arra nézve elsősorban Őt magát tartja illetékesnek nyilatkozni. És bízik benne, hogy Ő nem fog visszaélni ezzel a bizalommal. Ha nem Ő az, aki "eljövendő vala", akkor meg fogja mondani. De ha erre a kérdésre igennel felel, akkor azzal el is intéződött az ügy, mert az Ő szavában nincs az álnokságnak még leghalványabb árnyéka sem.

Nagy bizonyosság erős oszlopa ez a kételkedések földrengető rázkódtatásaiban! Bárcsak ragaszkodnának ehhez a kétségek közt hányódók! Mert hiszen az szokta a vesztüket okozni, azt dönti őket a teljes romlásba, hogy nyugtalankodásaikkal nem fordulnak oda Jézushoz, és nem tőle várják a döntő szót! Az Ő háta mögött tépelődnek afelől, hogy Ő-e az, "aki eljövendő vala". Nem vonják bele tanakodásaikba és töprengéseikbe Őt magát, az elsősorban érdekelt felet. Őróla Ő nélküle alkotnak véleményt. Csoda-e akkor, hogy rossz vágányra jutnak, és végül a tagadásban rekednek meg?

Beszéljünk világosabban. Arról a megdöbbentő, de gyakran tapasztalható tényről van szó, hogy embereket, akiknek a lelkében romba dőlt a karácsonyi hit, rajta lehet kapni azon, hogy nem is ismerik Jézust. Átöröklött, betanult, kölcsönvett hitük szétfoszlik az élet komoly harcaiban, mert közvetlen, személyes ügyük sohasem volt Jézussal. Amikor felmerültek bennük kételkedő kérdéseik, nem fordultak sohasem Őhozzá magához, hogy meglássák: mit is mond Ő? Nem vették elő azt a Szent Könyvet, amelynek lapjain megelevenedik alakja és megcsendül szava. Nem álltak oda elé kitárt lélekkel: mondd meg elsősorban Te magad, hogy ki vagy, és mint vélekedjünk rólad?

Mert ha ezt megtették volna, ők is rájöttek volna valamire, aminek döntő fontossága van kétségeik megoldása tekintetében. Arra t. i., hogy Jézus csakugyan azt feleli, hogy nem kell mást várnunk, mert Ő az, "aki eljövendő vala". Úgy lép elénk, úgy beszél, és úgy viseli magát, mint aki az ígéretek beteljesedése: az Isten ama Felkentje. Szegény és alázatos, az emberek között a legigénytelenebb és legszerényebb. Egyben a legvilágosabb látású, a legjózanabb. Mi sem áll távolabb tőle, mint fellengős rajongás, túlcsigázott, fellegekben járó képzelgés. És az a mindkét lábával a földön járó, alázatos vándortanító mégis abban a bizonyos tudatban él, hogy Ő az Isten-küldötte Messiás. Az Ő eljövetele az Isten Országának eljövetelét jelenti. Az Ő küldetése Istent közel hozni az emberekhez, embereket felemelni az Istennel való közösségbe. Ő azért él, azért végzi szolgálatát, és azért adja végül áldozatul az életét, hogy az emberek mindent megtudjanak, amit Isten meg akar mondani, mindent megkapjanak, amit Isten meg akar adni. Úgyhogy Ő utána nincs már szükség arra, hogy "mást várjunk". Őbenne feltárul a kapu, csak be kell lépni rajta. Őáltala elérkezett az üdvösség, csak hinni kell Őbenne.

Mások, a legnagyobbak is, a legszentebbek is, csak útjelző táblák, kinyújtott karok akartak lenni, amelyek valamerre, önmagukon túlra utalnak. Mint ahogy az utolsó próféta, Keresztelő János is mondta: "Nem én vagyok, hanem aki utánam jön..." De Jézus szava az ő "én"-jét hangsúlyozza. "Én vagyok a világ világossága". "Én vagyok az életnek kenyere, az életnek vize". "Én vagyok az út, az igazság és az élet". Ő nem máshoz küld tovább, hanem Önmagához hívogat. "Jöjjetek énhozzám mindnyájan...és megnyugosztlak titeket!" Ő nem egy állomás akar lenni a sok között, amely mellett elvisz az utunk, hanem a végső állomás, amelynél elpihen a küszködésünk, és megoldódik az életünk minden kérdése.

Lényegében ezt jelentette az a válasz is, amelyet Keresztelő Jánosnak küldött az üzenetvivő tanítványokkal. Mert gyógyításának csodajelei, amelyekre rámutat feleletében, azt jelentik, hogy íme: ezekből is kitetszik, hogy "elközelgett az Isten országa". Egy új világrendnek ebbe a régi világba való beáradásának a kísérő jelenségei ezek. Azt hirdetik, hogy elmúlt a várakozás ideje, elérkezett Az, aki "eljövendő vala". És ugyanezt mondja magáról Jézus mindenkinek, aki Őt magát megkérdezi és meghallgatja. Mert kétségbe lehet vonni azoknak a csodajeleknek a valóságát, amelyekről az evangéliumi történet szól; kételkedő kritikával szét lehet szedni szálaira Jézus egész történetének a szövedékét, költészetté és regévé lehet foszlatni életének minden feljegyzett eseményét, de akkor is megmarad a legnagyobb csoda, a legegyedülállóbb tény: Jézusnak a messiási öntudata. Az, hogy járt egyszer valaki itt e földön, aki az Isten Felkentjének tudta magát. Neki is voltak kétségei. Ember volt a szó legteljesebb értelmében, és ezért átélt Ő is gyötrelmes órákat, amelyektől senki nincs megkímélve, aki ember. Volt úgy, hogy Ő is érthetetlen titkok elé került, és panaszos szívéből felhangzott az örök emberi kérdés: "Miért, miért, én Istenem?" De egy dolog sohasem vált előtte és benne bizonytalanná: az, hogy Ő az, "aki eljövendő vala", Ő az Isten ügyének a végleges és örökre szóló letéteményese e földön, és Őutána "mást várni" felesleges és hiábavaló dolog.

Aki az Ő ilyen megnyilatkozásait hallja, és ezeken át beletekint az Ő lelkébe, az, hacsak nem akar minden áron kitérni előle, kénytelen elismerni, hogy itt van valami, ami előtt meg kell hajolni, ami valóság, s aminek perdöntő jelentősége van. Olyan archimedesi pont ez, amelyre támaszkodva a hit kiforgathatja sarkaiból a kételyeknek egy egész világát.

Keresztelő János is ebbe fogódzott: nyilatkozzék Jézus maga. És mi hálásan csatlakozunk hozzá. Nekünk is elég az, és döntő az, hogy Ő maga hirdeti nekünk, kínálja nekünk Önmagában az Isten beteljesült ígéreteit.

És kitűnik Keresztelő János kételkedő kérdéséből még egy bizonyosság. Legalábbis aligha tévedünk, ha ezt is kiolvassuk szavaiból. Igaz, hogy a történet folytatása vetne rá teljes világosságot. De az Evangéliumok nem folytatják a történetet. Nem mondják el, hogyan fogadta Keresztelő János a börtönbe hozzá visszaérkező üzenetet. De talán azért nem, mert felesleges. Úgyis feltételezheti mindenki. Bizonyára úgy volt, hogy Jézus válasza elegendő volt neki; kétségei elcsendesedtek, és ő nyugodt lélekkel viselte tovább a rászakadt szenvedéseket abban a tudatban, hogy szemei látták azt, "aki eljövendő vala". Ezért már a Jézushoz intézett kérdésből is joggal kiérezhetjük azt a bizonyosságát, hogy a felelet elegendő lesz neki. Erre vall az a szelíd, komoly intés is, amellyel Jézus befejezi üzenetének szavait: "Boldog, aki nem botránkozik meg bennem!"

Ez azt jelenti, hogy van egy másik lehetőség is. Megtörténhet, hogy Jézus hiába bizonygatja és hirdeti, hogy Őbenne valóra vált minden reménység. Megtörténhet, hogy a kételkedő ember megbotránkozva száll vele perbe. "Hogyan? Ha te vagy az, "aki eljövendő vala", miként egyeztethetők össze akkor ezzel az életnek változatlanul megmaradó sötét tényei? Vagy mást kell várnunk, vagy hiába várunk ítéletnapig is. Nem hoztál megoldást a mi kérdéseinkre!" De az ilyen perlekedés azt jelenti, hogy a kételkedő ember rendelkezni akar az Isten Felkentje felett. Maga szabja meg feltételeit, amelyek mellett hajlandó Őt elfogadni.

Keresztelő János bizonyára már eleve tisztában volt az ilyen "megbotránkozás" botorságával, és lemondott arról, hogy a maga igényeivel mérje, hogy megfelel-e Jézus a Messiásról szóló ígéreteknek. Tudta, hogy ha még annyi megoldatlan kérdése marad is, ez nem jelenti azt, hogy Isten ne mondta volna ki az utolsó szót, és a világra ne köszöntött volna be az utolsó óra. Csak azt jelenti, hogy Isten nem akart mindenre felelni, amire az ember kíváncsi volna, és nem az ember kívánságai szerint osztja be, hogy mit mikor cselekedjék. A fogság gyötrelmei tovább folytatódhatnak minden enyhülés nélkül. Heródes gonoszsága tovább garázdálkodhat minden ellenállás nélkül. Sok minden, aminek a megváltozását várta a Messiás eljövetelétől, hivalkodva maradhat, mintha az Isten sem bírna vele, a világ gyalázata és az élet átka gyanánt. Isten azért az Ő Felkentjében mindent megadott, amit adni akart. És ezért a kimondhatatlan ajándékáért az ember hálás, megbékélt szívvel elviselhet mindent, amit az Isten megtagadott tőle.

Ha mi hálásan örvendezünk annak, hogy Jézus e világra született, és Őbenne elérkezett a Krisztus, aki után nincs már kit várnunk, - ez a mi számunkra sem jelenti azt, hogy az Ő szava minden rejtélyt megfejtett, az Ő hatalma minden bajt eloszlatott. Lehetne felhozni ezernyi tényt, amely az Ő messiási méltóságának ellene mond. Találhatnánk jogcímet rá bőven, hogy Őbenne mi is "megbotránkozzunk"! De nekünk is elégséges az, amit Ő mond, és amit Őbenne kaptunk.

Itt van a világban, bennünk és körülöttünk, a bűn ténye. Rombol és pusztít. A világért sem adjuk át magunkat olyan hazug álomnak, mintha Krisztus óta eltűnt volna, vagy csak tűnőben is volna ez az átkos hatalom. Nekünk elég tudnunk, hogy mi, bűnösök, az Isten megengesztelt, megbocsátó szívére hajthatjuk fejünket. És elég tudnunk, hogy e földön a bűnös világ fölött ki van feszítve az Isten irgalmasságának szivárványa. A bűnnek megsemmisülését Isten nyilván egy következő másik világ számára tartotta fent. De Jézusban megkaptuk ennek a remélt világnak a biztosítékát és előízét, és ezért mi már ebben a világban úgy járhatunk, mint annak a másiknak az eljegyzettjei. Ez nekünk elég.

Itt van a szenvedésnek a ténye. Mindnyájunknak kijut belőle kisebb-nagyobb rész. És felmérhetetlen a jaj, a sóhaj, a sírás, amely betölti a világot Jézus eljövetele óta is. De számunkra a fájdalmak, a csalódások, betegségek és nélkülözések többé már nem haragos felhők, amelyek eltakarhatnák előlünk az Isten arcát. Velünk van Ő, amikor könnyezünk. Mellettünk van, amikor roskadozunk. Megosztja minden gyötrelmünket. És Ővele együtt viselve nehéz sorsunkat - az nem elviselhetetlen immár. Ezt megkaptuk Jézusban. És ez elég nekünk.

Itt van a halál ténye is. Szakadatlanul végzi aratását. Sorra érnek kaszája alá az egymás után sarjadó ember-nemzedékek. Ki előbb, ki utóbb, de mindnyájan szembe kerülünk rejtelmeivel. Kinek szívét ne szorongatnák? De amióta Jézus itt járt, az Ő világossága ragyog szeretteink sírja felett; az Ő vezetésével távoznak tőlünk a búcsúzók, és az Ő kezére bízhatjuk a magunk aláhulló életét is. "Nincs már szívünk félelmére". Ez nekünk elég.

Amit Jézusban nem kaptunk meg, arról tudjuk, hogy másban sem kaphatjuk meg soha, amíg ez a világ áll. De mindazt, amit Isten meg akar nekünk adni, megkaptuk Őbenne. Keresztelő Jánossal együtt mi sem akarunk törvényt szabni Istennek. Mi is hálásan vesszük azt, amit adott, és tudjuk, hogy az nekünk elég.

*

Nincs már tehát semmi, amit várni lehetne és kellene? Dehogy nincs. Csak nincs más, "akit" várnunk kellene. Jézust várjuk. Azt, "aki eljövendő vala", aki el is jött, de aki szakadatlanul jön, mindig újra, mindig teljesebben, mindig dicsőségesebben! Azzal, hogy egykor eljött, nem fejeződött be az Ő eljövetele, csak megkezdődött. Eljött, mint mennyei ajándék, amelyhez sem hozzá nem tehetünk, sem belőle el nem vehetünk. Semmi részünk, érdemünk nincsen benne. Ingyen kaptuk. De aztán folytatja eljövetelét ebbe a világba úgy, hogy abban nekünk is legyen részünk. El akar jönni hozzánk, el akar jönni általunk. Továbbvonulásának útját a mi szívünk élő köveivel kell kiraknunk, a mi szolgálatunk szőnyegeivel kell beterítenünk.

Ezért várakozásunk nem meddő sóhajtozás, hanem felajánlkozás. Jövel, Urunk Jézus, itt vagyunk, hadd legyen életünk a te királyi érkezésednek országútja! Mi áll az utadban? Hadd takarítsuk el! Mi a kívánságod? Add tudtunkra! Hogyan érkezhetsz el karácsony ünnepén szomorú szívekhez, enyhülést, derűt, örömöt adni? Parancsolj, és mi odaadjuk, ami a te szeretetednek hírnöke lehet. Hogyan járhatod meg diadalutadat ebben a gyülekezetben? Szólj, és mi megépítjük a templomodat, amelynek kapuin át bevonulva lakozást vehess köztünk! Mi az, ami által megdicsőül a te hatalmad köztünk, hogy mindenek lássák közénk jöttödet, örök adventi érkezésedet! Várunk, készülünk a fogadásodra, eléd sietünk!

Nem mást, mindig újra csak Őt várjuk, míg egyszer majd Ő, aki eljött szegénységben, eljön dicsőségben, s az a fény, amely Betlehem fölött kigyúlt, diadalmasan beragyogja az Isten egész világát!

***

(1936. január 5-én.)

Lekció: Lukács 9, 28 - 36.

Textus: "..monda Péter Jézusnak:
Mester, jó nekünk itt lennünk. Csináljunk azért
három hajlékot, egyet neked, Mózesnek is egyet,
és egyet Illyésnek! - nem tudván, mit mond."
Lukács 9, 33.

Elmúltak felettünk az ünnepnapok, s gyülekezeti életünk lassanként visszazökken a megszokott kerékvágásba. El lehetünk készülve arra, hogy az imatermünket túlcsordulásig megtöltő ünnepi sokadalom után most bizonyos megcsappanása következik az istentiszteleteink látogatottságának. Így szokott ez lenni rendesen. A magasra lendülő ünnepi hullám után hullámvölgy következik be a gyülekezeti életben. Mintha a buzgóság lángjai elfáradtak volna a lobogásban, és kissé megpihenni visszahúzódnának a parázs közé. Nem mondom, hogy ez jól van így. Ellenkezőleg, fel merném állítani azt a követelményt, hogy ha valaha, akkor éppen ünnepi időszak után kellene mutatkoznia, ha lassú menetben is, de állandó, biztos emelkedésnek. Kétségtelen, hogy a mi szokásos ünneplésünk körül nincs minden rendben! Lehet azt bírálat tárgyává tenni, és található benne sok hiba és fogyatkozás.

Az is meglehet, hogy ha mi most ezt a bírálatot alaposan elvégeznénk, sok olyan tényt állapíthatnánk meg, amely azokat igazolná látszólag, akik mindenféle ünneplést helytelenítenek. Mert vannak ilyenek is. Sőt meg kell mondanunk: éppen olyanok között vannak ilyenek, akik nagyon komoly és határozott református elvek alapján állnak. Voltaképpen bizonyos nagy református keresztyén igazságoknak az egyoldalú túlzásába esnek az ilyenek. Azt mondják: azok az ünnepek, amelyeket mi meg szoktunk ünnepelni az adventi időszaktól el egészen pünkösdig, csak emberi hagyományok, csak az ősi évszázadok alatt az egyházban kialakult, meghonosodott, meggyökeredzett emberi szokások, de az Isten Igéjében nincsen semmi alapjuk. Az Ótestamentumban igenis törvénnyel rendelt az Isten bizonyos ünnepnapokat, de ezek hozzátartoztak az ótestamentumi törvény rendszeréhez, és azzal egyetemben elvesztették kötelező voltukat számunkra. Az Újtestamentumban pedig sem maga Jézus Krisztus, sem az Ő apostolai sehol egyetlen szóval sem tanítják sem parancs, sem tanács formájában, hogy akár karácsonyt, akár húsvétot, akár bármily más ünnepnapot üljenek a keresztyének. Úgy, hogy ezek a túlzó atyánkfiai szerint az Úrnak hetenként visszatérő napján, a vasárnapon kívül nem is helyes dolog bármilyen ünnepet is megszentelni. Azt az egyet, minden hét nap közül egynek a megszentelését igenis rendeli Isten abban a sommás törvényben, a Tíz Parancsolatban, amely örök érvényű. Egyéb ünnepek azonban nem igazolhatók a Szentírásból, amelyhez pedig, mint hitünk és életünk zsinórmértékéhez igazodnunk kell.

Ezzel szemben mi mégis állíthatjuk és vallhatjuk, hogy amikor az anyaszentegyház megüli a maga nagy ünnepeit, akkor jó nyomon, az Isten Igéje nyomán jár. Csak természetesen nem szabad a Szentírás lapjain betű szerinti törvényt keresnünk. Ellenben találunk nagy igazságokat, tanácsokat, útbaigazításokat, amelyeknek igenis megfelelnek a mi ünnepeink, ha igazán és jól ünnepelünk.

Az a történet, amelyet az előbb olvastunk, a "megdicsőülés" története, szintén ilyen útmutatás. Mi egyéb volt az, mint megszakítása a hétköznapi életnek, mint csendes áhítat közben való előragyogása az Isten különben elrejtett dicsőségének, mint erőgyűjtés a további út megjárása és a hátralevő küzdelmek megvívására? Nem volt vörösbetűs naptári dátumhoz kötve, az igaz. Nem is a közszokás követelményei szerint játszódott le. S valóban szegényes is volna a mi keresztyén életünk, ha csak olyankor volna ünnepünk, amikor azt a naptár diktálja, s amikor mindenki más is velünk együtt ünnepel. De ha egyszer ez a történet is arra tanít bennünket, hogy kell az emberi léleknek, kell a Krisztus tanítványainak olykor egy-egy elcsendesedés, a mindennapi zajtól való elvonulás, látások hegyének áhítatos magasságaiban a Megváltó arcán felragyogó dicsőségnek szemlélete: akkor csak hálásak lehetünk azért, hogy az egyház ezt az áldást megállapított rend szerint is igyekszik mindnyájunk számára elérhetővé tenni, s mi abban Isten jóvoltából részesedhetünk is, valahányszor ünnepnapok virradnak ránk. Csak, mint az Istennek minden ajándékával, ezzel is vissza lehet élni, s ezért, ha ünnepelünk, jól kell ünnepelnünk.

Most már a hátunk mögött vannak az ünnepek, karácsonynak fényes napjai, az óévtől való búcsúzás, s az újévnek való örvendezés napjai. Visszatekintve rájuk, megvizsgálhatjuk: vajon jól ünnepeltünk-e?

A megdicsőülés hegyének is megvoltak a sajátos kísértései, s a történetből kitűnik, hogy azok a tanítványok, akiknek részük jutott ebben az ünnepi kiváltságban, hajlamosak is voltak arra, hogy visszaéljenek vele. Maga az evangélista is megbírálja az ő lelkületüket. Mert amikor feljegyzi, hogyan nyilatkozott meg ez a lelkület Péter szavaiban, furcsálló megjegyzést fűz hozzá: "nem tudta, mit mond".

Mit is mondott Péter? "Mester, jó nekünk itt lennünk. Csináljunk három hajlékot..." Mi volt ebben a hiba? Nem az, hogy jól érezte ott magát. Hiszen azért vitte őt oda fel Jézus, hogy jól érezhesse magát. Az ilyen ünnepi óráknak mindig az volt az értelmük, hogy nagyon boldog órák, s azért adatnak nekünk, hogy ezt a boldogságot élvezhessük.

Látott Péter ott olyan dolgokat, amelyeket máskor nem láthatott, s ezeket látnia boldogság volt számára. Látta az ő Urának és Mesterének egyszerű emberi alakját mintegy áttetszővé válni, mint amikor homályos üveg mögött erős fény gyullad ki, és átsugárzik rajta. Szinte sok volt elviselni a dicsőség ragyogását. De a szíve ujjongott bele. Erre vágyott mindig! Látni a Krisztusnak dicsőségét! Az volt mindig a lelkére ránehezedő kérdés, hogy akit ő Krisztusnak, az Isten Felkentjének hisz és ismer, miért jár ebben a világban olyan igénytelenül? Miért rejti el fenségét? Miért nem robban ki belőle a mennyből erre a földre magával hozott hatalma úgy, hogy mindenek szemét elkápráztassa, s mindenki kénytelen legyen előtte leborulva elismerni Őt?

Most teljesül ez a kívánsága. És hogyha neki magának is voltak kétségei, most eloszlanak. Mert voltak. Csak néhány nappal ez előtt az esemény előtt játszódott le az a kínos szóváltás, amelyben kitűnt, hogy milyen távol járnak egymástól a Mesternek és a tanítványnak a gondolatai. A Mester arról beszélt, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, hogy ott megölettessék. A tanítvány megragadta Őt, és azt mondta: "Uram, ez nem történhet meg veled!" S azóta, hogy Jézus ezt a hangot sátáninak bélyegezte és elhallgattatta, ott kavargott Péter lelkében a nagy bizonytalanság. Sehogy sem tudta megérteni a dolgot. Az, aki az Isten nevében eljött e világra, hogyan juthat ilyen gyászos végre? Hova lesz akkor egész méltósága, hatalma, dicsősége?

De most, itt fent a hegytetőn, meg van elégedve Péter. Itt messze vannak attól a világtól, magasan felette annak a világnak, ahol az ellenség sötét ármányait szövögeti. Itt hátat fordíthatnak az egész csúnya kavargásnak. Ott lent talán csakugyan úgy áll a dolog, ahogy Jézus mondta neki. Talán bele kell nyugodnia abba, hogy ott a gonoszság ökle rásújt annak arcára, aki őneki a legdrágább, a legszentebb a föld színén. Megfoghatatlan ugyan, de talán elkerülhetetlen, hogy a harc ott katasztrófával végződjék. De olyan jó, hogy mindez lent maradt a mélységben. Itt fent dicsőségesen tündöklik Jézus arca, és alakja földöntúli fenség fényétől sugárzik. Igen, Péternek szabad volt mind-ezek láttára jól éreznie magát a hegytetőn!

És nekünk is szabad az ünnepnapok és az ünnepi órák ajándékait boldogan élveznünk. Mert ilyenkor velünk is ugyanaz történik, mint Péterrel. A hátunk mögött hagyhatjuk ennek a világnak a rút látványait, és kis időre megfeledkezhetünk róluk. Máskor, a világban élve, nap-nap után a mi lelkünket is fojtogatja a sok gonoszság, a Sátánnak nagy ereje, az életnek, óh, a magunkénak is, éktelen romlottsága. És sokszor vergődik a mi szívünk is szorongó kétségekben, amikor a Krisztus kicsiny hajóját ilyen sötét tenger dühös hullámain látjuk hányódni - vajon nem nyelik-e el a habok? De aztán jönnek az Isten jóvoltából az olyan kiváltságos napok és órák, amikor minden, ami úgy meg tudja kínozni az embert máskor, egyszerre elveszti a rettenetességét. Csend van ilyenkor. Messze felette járunk a mindennapi gondok és gyötrődések világának. És a szemünk előtt olyan isteni fényességben jelenik meg a mi Urunk Jézus Krisztus alakja, hogy a lelkünk megnyugszik, fellélegzik és felujjong. Boldog órák, boldog napok ezek!

Ilyen napjaink voltak karácsonykor. Láttuk az Ő dicsőségét. Láttuk abban a szunnyadó csecsemőben, amelyre máris csattogtatták a fogukat Heródes kopói. Láttuk, hogy ennek a világnak minden gonosz támadása is hogy megtörik az Ő hatalmán, amely nem e világból való. Láttuk életének kicsiny kezdeteiben is már a megváltott világ Urának dicsőségét. - Láttuk az Ő dicsőségét esztendők határállomásánál. Amíg búcsút intettünk egy tovarohanó esztendőnek, és feléje fordultunk egy új év elénk zúgó áradatának, olyan jó volt látni, tudni, szinte kézzelfoghatóan megtapasztalni, hogy van Valaki, aki ugyanaz ma is, mint tegnap, és ugyanaz lesz holnap is, hűségének és hatalmának változhatatlanságában. - Láttuk az Ő dicsőségét akkor is, amikor megterült számunkra az Ő asztala. Annak egyszerű jegyeiben, a kenyérben és a borban, kiragyogott előttünk annak a szeretetnek fényessége, amely a legdrágábbat is odaáldozta érettünk. S ha máskor elhagyatottaknak éreztük is magunkat, s úgy tűnt fel, mintha ki volnánk szolgáltatva az élet kegyetlen játékainak, ott, az Úr asztalánál boldogok lehettünk, mert tudhattuk, hogy Valaki nagyon szeret minket, s az Ő szeretete elég nekünk.

Dicsőségben ragyogott előttünk az Ő orcája ezekben a napokban, és mindnyájunknak az lehetett a hálás vallástétele: "Urunk, jó nekünk itt lennünk!"

Ebben nem volt hiba. Péternél is csak azután következett a hiba. Amikor vallástételéhez hozzáfűzte azt a kívánságát: "Csináljunk azért három hajlékot..." Vagyis: mivel itt olyan boldogok lehetünk, maradjunk is itt, telepedjünk is meg itt, és rendezkedjünk is be itt állandó lakozásra! Mindjárt gyakorlati javaslata is van: Hozzá kell látni, és három házacskát kell építeni. Össze kell hordani a köveket, fel kell emelni a falakat, s hamarosan meglesz a lakás. Ha nincs kéznél szakavatott építőmester, ott van ő és két tanítványtársa, három erős, munkabíró ember. Egyszerűek lesznek a hajlékok, de kell-e ilyen boldogság tanyáján sok külső kényelem és pompa?

Van ebben az ajánlatban sok kedves, megható vonás. Az is ilyen, hogy három hajlékot akar emelni Péter, egyet Jézusnak, egy-egyet annak a két fénylő szellemalaknak, aki szemük előtt megjelent, s akinek jelenlétét meg szeretné rögzíteni: Mózesnek és Illyésnek, - de magának és két társának nem kíván külön hajlékot. Nyilván azért, mert ők boldogok lennének, ha a három sugárzó alaknak a szolgálatában meghúzódhatnának az ő hajlékaik egy-egy zugában! Lent a völgyben felébredt őbenne is a dicsvágy. Még civódás is támadhatott közöttük azon, hogy kit illet meg előkelőbb polc? Most szívesen lemond minden előkelőségről. Ki tudja, hoz-e a Krisztus ügye a harcosai számára egyáltalán sikert, emelkedést, tisztességet? Az ilyen vágyak lent maradtak a völgyben. Itt, a megdicsőülés hegyén elég neki akármilyen alárendelt szerep, csak maradhasson és láthassa a ragyogást, és soha el ne veszítse azt az örömöt, amelyben itt része van!

Csak maradhasson! Ez volt a hiba. Akármilyen kedves dolog is a Péter javaslata, ezért érdemli meg a megrovást: "Nem tudja, mit beszél!" És ugyanettől a hibától kell megóvnunk a mi ünneplésünk napjait és óráit is, hogy meg ne ronthassa. Mert nyilvánvaló, hogy a megdicsőülés hegye csak egy állomás volt, de nem a végső állomás, amelynél meg lehetne telepedni. Az ünnepi napok és órák áldásait sohasem azért árasztja reánk az Isten jósága, hogy mi, mint a halak a vízben, most már örökké azok boldog áradatában lubickoljunk. Megfürödhetünk bennük. Arra valók. De aztán vissza kell térnünk a hétköznapok partjára, s ott tovább kell járnunk a poros és rögös utat.

Milyen élesen szemünk előtt áll a helyes és a helytelen ünneplés különbsége, ha a Péter magaviseletét összehasonlítjuk Jézuséval. Azt olvastuk, hogy abban a titokzatos társalkodásban, amelyet az Ótestamentum két szellemalakjával, Mózessel és Illyéssel folytat ott a hegyen, "beszélék vala az ő halálát, melyet Jeruzsálemben fog megteljesíteni". Az Ő számára is nagy ajándék volt a megdicsőülés hegyének élménye: a sok megaláztatás és megvettetés után átizzani a mennyei fényártól, mely áttört rajta, és újra hallani az égi bizonyságtételt: "Ez az én szerelmes Fiam..." De a gondolatai már onnan is előre siettek a reá váró nehéz harc napjai felé. Neki mindez csak olyan pihenő volt, mint amikor az utas megtelepszik egy üde helyen, erőt vesz magához, s aztán újra vállára emeli podgyászát, és megy tovább, de egy pillanatra sem gondol arra, hogy utazását ott végleg megszakíthatná. A megdicsőülés hegyéről Ő indult vissza a világba, amely készült már számára a keresztet ácsolni. Ő nem akart ott fent maradni!

Az igazi ünneplés ilyen előkészület a továbbhaladásra. Az ünnepnapok a hétköznapok érdekében vannak. Rosszul ünnepelünk akkor, ha erről megfeledkezünk, s ha az ünnepi boldogságot állandósítani szeretnénk, rögzíteni akarnánk, hajlékot csinálnánk számára valahogy, amelynek falai bezárják és megvédjék, mint féltett kincsünket. Kincs az, de arra való, hogy aprópénzre váltsuk, forgalomba hozzuk, elköltsük. Ajándék az, de nem arra való, hogy őrizzük és gyönyörködjünk benne, hanem arra, hogy éljünk belőle.

Így ünnepeltünk-e az elmúlt napokban? A próbát az ünnep utáni napok hozzák meg. Most van éppen jó alkalmunk a mérték alá odaállnunk. Vajon fájó szívvel nézünk-e vissza az egyre távolodó fényesség napjaira? Sóhajtozunk-e utánuk, mint elvesztett boldogság után? Panaszosan vesszük-e, hogy megint vissza kell térnünk a hétköznapi dolgok közé, a megszokott gondokhoz és küzdelmekhez? Akkor nem jól ünnepeltünk! Az ünnepelt jól, aki hálát ad az Istennek most, hogy új erővel cipelheti terheit, azok már nem is olyan nehezek, és még többet is elbírna, ha szükséges volna. Az ünnepelt igazán, aki már az ünneplés alatt is erre gondolt, és erre készült.

De hogyan állunk akkor azokkal a különböző építményekkel, amelyeket az élő hit a múltban is megépített, és a jövőben is meg kell, hogy építsen a maga "hajlékaiul"?

Hiszen a Péter javaslata: "csináljunk hajlékot", mintha a mi szívünkből szólna. Mi is éppen ilyen szándékkal vagyunk eltelve. Templomot szeretnénk építeni! Hideg zuhanyként éri-e ezt a lelkes készségünket alapigénk tanítása, és ránk is állna a csípős ítélet, hogy: "nem tudjuk, mit mondunk"?

Nem. Csak figyelmeztetés rejlik alapigénkben, s jó, ha komolyan megszívleljük. A templomok megépítése, és sok másfajta állandó "hajlék" megszerkesztése, amelyben Krisztus tanítványai jól érezhetik magukat, elmaradhatatlan és szükséges dolog. Csak vigyázzunk, hogy jól éljünk velük. Ugyanaz a törvény áll rájuk is, ami az ünnepekre: nem arra valók, hogy bennük megtelepedjék a lélek örökre. Csak üdítő, erősítő, pihentető állomások, és annyi hasznuk és jogosultságuk van, amennyi indíttatást adnak a küzdelmes út folytatására.

Építsünk templomot? A templom ugyanaz a térben, ami az ünnep az időben. Mint ahogy az ünnep a napjaink sorából kihasított darabka, amelynek az a célja, hogy az isteni dicsőség fénye felragyoghasson előttünk, ugyanúgy a templom a föld színén, az utcák során kiválasztott és kijelölt talpalatnyi hely, amelynek rendeltetése ugyanez: alkalmat adni nekünk a világ ködös zűrzavarában különben úgy elrejtőző ragyogásnak, a Jézus Krisztus arcán világló dicsőségnek a látására. Arra való, hogy ott jól érezhesse magát a megfáradt és megterheltetett emberi lélek; lerakhassa a bűnös vállairól a nehéz terhet; eloszoljanak a kétségek, és felujjongjon a boldog hit. Nem kívánkozhatunk eléggé ilyen "hajlékra" mi sem, és az Isten meg is fogja adni szívünknek ezt a kívánságát.

Csak jól készüljünk fel rá, hogy helyesen tudjunk élni ezzel az ajándékkal! Mert az valóban meglehet, hogy miközben a hajlék megépítéséért lelkesedünk, balga fecsegés a beszédünk, mint amilyen a Péteré volt. Ne azért "csináljunk hajlékot", amiért ő szeretett volna! A templom értéke és haszna is, mint a megdicsőülés hegyén átélt boldog óráké, abban van, ami utána következik! Sokszor voltunk már úgy, valljuk meg, hogy az Isten imádásának helyét nem szívesen hagytuk el. Inkább szerettünk volna ott maradni. Féltünk az emelkedett áhítat, a békességes csend, a sugárzó fényesség helyéről visszamenni oda, a közönséges életnek kicsinyességei közé, csúnya zsivajába, kétségeket támasztó ellentmondásaiba, ahol olyan nehéz megállnunk a helyünket! Ilyenkor nem voltunk jó templom-látogatók! Aki a templom rendeltetését jól érti, az kijövetkor nem horgasztja le fejét, s arcáról nem az olvasható le, hogy valami szépet élt át, s most fáj neki, hogy vége van, hanem a szemében új elhatározások és új reménységek fénye csillog, és bátrabban, frissebben indul neki a hétköznapnak.

Ebben gyakoroljuk magunkat jó előre, s akkor Jézus Krisztus gondolatai és kedve szerint való lesz, ha "hajlékot csinálunk".

Ugyanez áll minden más "építményre" is, amelyre a keresztyén embernek és a keresztyén egyháznak szüksége van. Szilárdan kell állnia meggyőződésünk "hajlékának", jól megszerkesztve ősi hitvallások tanításának gránitköveiből. De jaj, ha a lélek meg akar benne telepedni, ha örökre "elintézettnek" tartott hitigazságok falai között, mint védett várban restül átadja magát boldog bizonyosságai élvezetének! Nem erre való a dogmák "hajléka". Csak pihenő hely, ahol jól esik újra meg újra átélni a felénk sugárzó igazságok áldott fényességét. S aztán tovább! Tovább, ha kell a kétségek, a tusakodások völgyei felé, hogy mindig újra kivívjuk hitünk bizonyosságait. Különben holt épületköveknél nem egyebek!

S a jól megszerkesztett életrend, a sok tapasztalatból és jótanácsból leszűrt szabályok és formák, amelyeknek a "hajlékát" akarva-nem akarva meg kell csinálnunk, ha komolyan vesszük hitünk ápolását és erejének kifejtését? Igen, az egyénnek is meg kell, hogy legyen a megállapított, állandósult életrendje, az egyháznak is meg kell, hogy legyen gondosan megszerkesztett szervezete és életformája. Ez mind "hajlék-csinálás". És nem lehetünk el nélküle. De jaj, ha meg akarunk telepedni benne, s azt hisszük, hogy arra való, hogy benne éljünk! A legjobb esetben is arra való csak mindez, hogy vallási életünknek az egyik felét éljük benne. Azt a felét, amelyben áhítattal nézünk fel a Krisztus fénylő orcájára, és megtelünk új békességgel és erővel. De hátra van még a másik fele! Az a fele, amelyikkel az elnyert áldást gyümölcsöztetjük, és itt van az egésznek a próbája! Rendesen olvasod az Írást, és imádkozol? De mi következik aztán? Részt veszünk az egyház rendes, megállapított, állandó élet-működésében? De mit viszünk ebből magunkkal? Tovább, tovább, ki a viharos, a puszta, a köznapi életbe! Ott nem érezhetjük olyan jól magunkat. De ott kell megvívnunk a harcunkat, s az, aki az áhítat, a megdicsőülés szent "hajlékaiba" akarna visszahúzódni, árulást követ el azok rendeltetése ellen. Azok arra valók, hogy új lendülettel siethessünk bele harcainkba!

*

Jobb volna, sokkal jobb volna megtelepedni a látás hegyén! Igaz! De el kell halasztanunk ezt a kívánságunkat későbbre. Majd eljön az ideje. Amikor már megfutottuk a pályánkat, és megvívtuk minden harcunkat. "Hajlékot csinálni" akkor már nem kell. Készen vár bennünket az atyai házban a "sok hajlék". Ott örökre megtelepedhetünk a dicsőség fényözönében, az örök ünnep boldogságában! De aki ezt már most követeli, az "nem tudja, mit mond".

***

Textus: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra
igyekezel. De egy a szükséges dolog; és Mária a
jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle."
Lukács 10, 41-42.

A két betániai nővér: Márta és Mária régtől fogva jelképes alakként szerepel a keresztyén köztudatban. Már csak azért is, mert vendégszerető fogadtatásra talált náluk az a Vándor, akinek magának nem volt hajléka, ahol fáradalmát kipihenhesse. Betániai otthonuk szimbólumává lett minden olyan helynek, ahol meghitt, csöndes melegség veszi körül Jézus Krisztust, amíg kint a világban harcok viharfelhői gyülekeznek fel ellene. De még inkább jelképes jelentőséget nyernek az által az ellentét által, amely kettőjük között megnyilatkozik.

Rendszerint úgy szokták szembeállítani őket egymással, mint a keresztyén élet két ellentétes pólusának a képviselőit. Mártában az aktív keresztyénség fáradhatatlan szolgálatát, Máriában pedig a passzív keresztyén lélek áhítatos, készséges feltárulását szoktuk szemléltetni. Márta nem győz eleget buzgólkodni az Úrért, hogy kedvében járjon. Mária viszont a lábaihoz telepedve szomjas lélekkel szívja magába "az Ő beszédeit". S ebben a szembeállításban csakugyan sok igazság van. De ne felejtsük el, hogy a keresztyén életnek ez a két vonása nem választható el egymástól - csak együttvéve teszi igazában a keresztyén életet. Ebben a történetben pedig éppen az a nevezetes, hogy aktivitás és passzivitás egymástól különváltan látszik megtestesülni a két szereplőben. És ezért eltévesztjük a történet igazi értelmét, ha Mártát és Máriát egyaránt követendő példaként akarjuk kiemelni belőle. Ha hívek akarunk maradni az Igében feljegyzett tényekhez, nem térhetünk ki az elől, hogy Márta itt éppen nem követésre méltó példaként áll előttünk. Gyengéd és szelíd szavakkal, de szemrehányást tesz neki Jézus. Amikor az Ő döntését és utasítását kéri Márta a közte és testvére között támadt peres ügyben, az ítélet egyáltalán nem az ő javára dől el. Jézus Máriának ad igazat, és Márta panaszával szemben védelmébe veszi őt. Márta pedig meg kell, hogy szégyenüljön, hogy gazdagabb legyen egy nagy tanítással.

Annyira árnyékba borítják Jézus szavai Márta alakját, hogy mi az első pillanatban szinte sokalljuk is, és a védelmére szeretnénk sietni. Feltámad bennünk az ellenvetés, hogy akármilyen jól tette Mária, hogy letelepedett Jézus elé "hallgatni az Ő beszédeit", viszont valakinek el kellett végeznie a vendéglátás szolgálatait is, és Mártát aligha érheti vád azért, hogy utánalátott háziasszonyi dolgainak... De ne siessünk a magunk okoskodásával. Merüljünk el kissé mélyebb figyelemmel Jézus szavaiba, s akkor kitűnik, hogy ami igazság volna is a mi ellenvetéseinkben, azt Ő is nagyon jól tudja, és nincs szüksége arra, hogy mi igazítsunk helyre bármit is az Ő ítélkezésében.

Lássuk hát: miért érte Mártát az Ő szemrehányása? Hátha ránk is vonatkozik az egyben-másban...

Az első szembeszökő különbségre Márta és Mária magaviseletében azzal mutat rá Jézus, hogy az "egy szükséges dologgal" szemben, amit "Mária választott", azt a "sokat" emlegeti, amiben Márta fejtette ki "szorgalmatosságát" és "igyekezetét". Ez a "sok" nem volt "szükséges". Márta jóval kevesebb fáradozással is eleget tehetett volna a kedves Vendég minden igényének. De ő az egyszer elkezdett sürgést-forgást nem tudta abbahagyni. "Foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban". Annyi dolgot csinált magának, hogy ki sem látszott már belőle. Igaz, hogy Jézusért tette, de mégis helytelenül tette. Jézusnak ez a túlbuzgó foglalatosság nem kellett. Ő jobban örült volna, ha Márta minden felesleges erőfeszítést megtakarít magának, és odatelepszik Mária mellé Őelébe.

Az ókorból fennmaradt régi bibliai kéziratok közt vannak olyanok, amelyekben Jézus leckéztető szavai más formában vannak feljegyezve, mint a mi szövegünkben. Ahelyett, hogy "egy a szükséges dolog", azt olvassuk bennük: "kevés a szükséges dolog". Hibás leírásból származik ez az eltérés: nyilván mellé fogott a Jézus szavai lényegének az, aki először siklott bele a szöveg másolása közben ebbe a vágányba, ahová aztán további másolók is utána mentek. De maga a gondolat, ami így kifejezésre jut, csakugyan benne van a történetben, és nagyon jól érthető, hogy a történet leírása közben egy eltűnődő kegyes régi ember észrevétlenül elkövette ezt a leírási hibát. Ami a Márta háziasszonyi teendőit illeti, csakugyan "kevés volt a szükséges". Jézusnak nem a dúsan terített asztallal, és nem a túlfokozott kényelemmel lehetett igazán kedvessé tenni a vendégség hamar elröppenő óráit.

Így értjük meg helyesen a Mária magaviseletét is. Nem vonta ő ki magát olyan munka terhei alól, amelyet el kellett végezni. A "szükséges" dolog olyan kevés volt, hogy talán önmegtagadó figyelmességből engedte át az elvégzését Mártának, - hadd legyen neki öröme benne; hamar túleshet úgyis rajta, s aztán ő is odaülhet a Mester elé. Vagy talán egyenesen szó szerint vehetjük Márta szavait: "az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak", és talán úgy történt, hogy együtt kezdték és egy ideig együtt folytatták a vendéglátás szolgálatait, és Mária csak egy idő múlva "hagyta magára" Mártát, amikor úgy látta, hogy tovább tennie-vennie háziasszonyi teendői körül már túlmenne a "szükséges" határán? Akárhogy is történt, a Márta tévedése világos előttünk: már nem ő volt az ura a dolgának, hanem a dolga lett úrrá őfölötte, és hajszolta, sürgette mindig tovább, amikor már nem is volt rá semmi szükség.

Jól ismerjük ezt a hibát a magunk tapasztalatából - az emberéletnek ezt a sokféle "igyekezetben" való széttépettségét, aminek a nagy része teljesen szükségtelen; a mennyiségében túlhajtott "szorgalmatosságot", amiből sokkal kevesebb is nemhogy elég volna, hanem végeredményben többet érne. Éppen a "modern embernek" egyik közismert nyavalyája ez. Az életviszonyainak fejlettsége nagyszerű és sok új lehetőséget nyitott meg előtte, és a szerencsétlen, azért mert valamit lehet megtennie, azt hiszi, hogy szükséges is. Mint az ünnepi lakomára terített gyermek, aki azt hiszi, hogy minden édességgel meg kell töltenie magát, csak azért, mert ki van rakva elébe, - úgy vetette rá magát a mi nemzedékünk, ez a nagy gyermek, minden nap és minden óra mohó telezsúfolására egyszerűen azért, mert módjában állt. Nem kérdezte már: szükséges-e olyan nagyon hajszolnia a szekere lovait? A paripák nekiiramodtak, és a szekér száguldott egyre gyorsabb tempóban, a kifulladásig.

Sok bíztató jel mutatja a kijózanodás közeledtét. Itt is, ott is felhangzik a követelés: térjünk vissza arra, ami lényeges: minden felesleges cikornyát és sallangot hántsunk le az életünkről; egyszerűsítsük le a mesterkélten bonyolulttá zsúfolt dolgokat - az építészet stílusában, a lakásunk berendezésében, a társadalmi formákban, és egyebütt is az egész vonalon.

Ehhez természetesen hozzájárul az is, hogy nehéz idők zúdulván reánk, sok minden lehetőség elméletivé vált a mai ember számára; a gyakorlatban le kell mondania róla, mint "nincs miből". De milyen nagyszerű felfedezés rájönnünk arra, hogy a ránk szakadt kényszerűség folytán kevesebbel beérve, voltaképpen nem vesztettünk semmit! Nagyon jól megvagyunk egyszerűbb viszonyok között is. Csak felesleges cicoma volt sok minden, ami elborította az életünket, s amitől megkopasztott a "gazdasági leromlás". Sőt teher volt, és megkönnyebbülés volt búcsút venni tőle.

Nagyon jó nyomokon járunk. Ebbe az irányba utasította Jézus is Mártát. Nem a sokfelé szakadozás teszi tartalmassá az életet. Az a boldog ember, aki rájött arra, milyen egyszerű és milyen kevés dolog az, ami igazán "szükséges".

Egy másik fontos különbség Márta és Mária között Jézusnak azokban a szavaiban foglaltatik benne, hogy: "Mária a jobb részt választotta, amely nem vétetik el tőle". Ezekre a szavakra Márta először bizonyára nagyra meresztette a szemét elcsodálkozásában. Hiszen úgy látszott, mintha Jézus nem értette volna meg: miről is van szó, annyira másról beszél. Márta azt tette szóvá, hogy mi mindenre volna szüksége a Vendégnek, és milyen illendő volna, ha Mária segítene neki megadni mind-ezt. Ehelyett Jézus arról beszél, hogy mit kapott Mária, és milyen biztos birtokába jutott annak. Márta azt hitte: arra való az ő keze, hogy megfogja vele a munka végét. Jézus pedig azt dicséri Máriában, hogy jól kiválasztott ajándék felé nyújtotta ki a kezét, és úgy megragadta azt, hogy senki meg nem foszthatja többé tőle.

Idővel bizonyára elszégyenülten értette meg Márta a nagy tanítást, ami ebben rejlett. Ha Jézus valakihez betér, mindig azért teszi, hogy Ő adjon, nem pedig azért, hogy Őneki adjanak. Az Ő közelgetése mindig felséges alkalom arra, hogy mi gazdagodjunk meg általa - sohase gondoljuk, hogy mi járulhatnánk hozzá bármivel is valamilyen hiánynak a kielégítéséhez, ami Őbenne volna!

Áll ez az igazság még az olyan esetekre is, amikor - mint Mártának kellett, - nekünk is serény munkához kell fognunk Jézusért. Azon kívül, hogy a kelleténél sokkal többet, fölöslegesen sürgölődött Márta, az volt a másik hibája, hogy éppen ezt az igazságot tévesztette szem elől. Nem vette észre, hogy az a munka, amit el kell végeznie, nem az ő ajándéka, amellyel Jézust gazdagítja meg, hanem éppen fordítva: az ő számára ajándék.

Lehet a munkát, a fáradtságot úgy viselni, hogy azt érezzük: adtunk valamit, amiért valamilyen viszonzás jár, akár jutalom, akár elismerés, akár érdem. És lehet úgy viselni, hogy kimondhatatlan hálát érzünk érte, mert kiváltság és áldás volt számunkra magunkra nézve. Hányszor csillogtatta meg Jézus ezt a nagy igazságot az Ő tanításában, hogy az engedelmes szolgálat a legfelségesebb iskola, amelyben az ember előtt csodálatos titkok nyílnak meg, amiket különben sohase értett volna meg. És hányszor mutatta meg az ő tulajdon példájával, hogy a terhek odaadó elhordozása, a mennyei Atya akaratának a cselekvésében, nem erőt fogyasztó áldozat, hanem valóságos "eledel", amelytől erősödik, izmosodik, nő az emberi lélek...

A Márta példájából világosan kitetszik az, ami a tevékeny szolgálat helytelen felfogásának elmaradhatatlan vége szokott lenni mindig: az, aki nem veszi észre, hogy a munka, amelyet el kell végeznie, hálára kötelező ajándék, hanem azt hiszi, hogy ő maga ad valamit fáradozásával, előbb-utóbb terhesnek is fogja érezni szolgálatát, megunja azt, és panaszra nyílik miatta a szája. Úgy érzi, hogy igazságtalanság történt vele. Sérelmesnek tartja, hogy neki kell viselnie a feladatok súlyát. Irigykedve kezdi összehasonlítani magát másokkal: miért nem veszik át a terhet az ő vállairól ők is, vagy legalább is: miért nem osztoznak abban vele, hogy egyenletesebben nehezedjék mindenkire a súlya? Szomorú, zúgolódó, elégedetlen emberek! Ha tudnák, hogy igazában milyen nagy jótétemény és kitüntetés az, amitől szabadulni szeretnének! Ha megtanulnák a hálás önkéntességnek azt a titkát, amely nem azt érzi, hogy kell, hanem azt, hogy szabad fáradoznia és törődnie a reáhárult kötelességekben!

De ahhoz, hogy az ember tevékeny életét valóban ez a lélek hassa át, éppen az a magatartás szükséges, amelyet Mária tanúsít, aki: "Jézus lábainál leülvén, hallgatta az Ő beszédeit". Márta szolgálatában az volt a főhiba, hogy erre nem hagyott neki időt. Ha magában véve mégoly kifogástalan és dicséretes dolog lett volna is, végzetessé vált volna ránézve az által, hogy kiszorította a hamar elszálló órákból ezt a még felségesebb foglalatosságot - a Jézus beszédeinek csendes, figyelmes hallgatását. Hát nem siratni való tragédia az, hogy valaki a házánál üdvözölhette Jézust, és nem ért rá arra, hogy Jézus nyugodtan beszélhessen vele? Micsoda alkalmat szalajtott el ezzel! Micsoda pótolhatatlan veszteséget okozott magának! Valóban: Mária "jobb részt választott"!

Megértjük már, miért nevezi Jézus ezt az "egy szükséges dolognak". Nem azért, mintha az előtte való csendes megtelepedést és az Őreá való elmélyedő figyelmezést az ember egyetlen teendőjének tartaná, hanem azért, mert ez a fődolog. Ahol ez megvan, ott nem kell félteni a többit sem. De ahol ez hiányzik, a többi is elvesztette az összetartó, a rendező, az értelmet adó középpontját. Hiábavaló a munka lendülete, ha közben elvész az elmélyedéshez szükséges nyugalom, - lázas sietségével is csak ide-oda futkos az ember, és végül is talán messzebb van a céltól, mint amikor elindult!

A mai nyugati világnak az egyre fenyegetőbben jelentkező betegségét - sok igazsággal - éppen erre vezetik vissza sokan: úrrá lett felettünk a tevékenység mámora, és elfelejtettük már a csendes elmélkedés, a nyugodt szemlélődés művészetét, amely által biztosíthatnánk magunknak a célok világos látását, az igazi, és az ál-értékek megkülönböztetésére éber érzékenységet, a megvesztegethetetlen, érett ítélőképességet. A folytonos hajszában már nem is tudjuk, miért futunk, mert nem volt időnk komoly magunkba szállással számot vetni az élettel!

Csak abban nincs igazuk a nyugati ember ilyen kritikusainak, ha gyógyulásért a távoli Kelet bölcseihez küldik el kezelésre. Az igaz ugyan, hogy a keleti embert az jellemzi, hogy ellentétben a nyugatival, sokkal inkább befelé él, mint kifelé; az igazi nagyságot inkább a világ nyüzsgő életétől való elvonatkozásban keresi, mint a világban kivívott sikerekben. És tagadhatatlan, hogy ez a lelki koncentráció kölcsönöz neki bizonyos, a mi szemünkben irigylésre méltó nyugalmat, fölényt és függetlenséget a külső világgal szemben. Azonban a nyugati embernek, nekem és neked, mégsincs szükségünk arra, hogy lelki elmélyedésért Indiába vagy Kína kolostoraiba menjünk tanulni, - elég nekünk az Evangélium tanítása az "egy szükséges dologról".

Ez jobb orvosság a napkeleti szent bölcsességeknél. Mert a keleti ember elmélkedése alapjában véve - monológ: a szív...

***

(1942. február 8-án.)

Lekció: Lukács 10, 38-42.

Textus: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra
igyekezel, de egy a szükséges dolog; és Mária
a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle".
Lukács 10, 41-42.

Régi jó ismerősünk Márta és Mária is, annak a falusi otthonnak két lakója, amelyben Jézus nem egyszer talált úti fáradalmai után pihenést és jóltartást nyújtó vendégszeretetet. Valósággal közmondásossá vált már a nevük. Jelképes jelentőséget nyertek az évszázadok folyamán. A reformáció előtti és utáni időkben egyaránt sok prédikáció hangzott el, és sok elmélkedés íródott róluk, mint két különböző életirány megszemélyesítőiről. Márta úgy szokott megjelenni előttünk, mint a munkás életnek a képviselője. "Foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban" - ezt olvassuk róla. Mária pedig az áhítatos elmélkedésnek a testet öltött szobraként tűnik fel előttünk, amint "Jézus lábainál leülvén, hallgatta az Ő beszédét".

A középkor ezt az utóbbi fajta életet fölébe magasztalta amannak az előbbinek, éspedig éppen a mi alapigénkre is hivatkozva. Nem ítélhette el a mindennapi élet teendőiben forgolódó munkás életet, a vita activa-t sem. El kellett ismernie, hogy lehet az is Istennek kedves, megszentelt élet. Hiszen meg is állna a világ folyása, ha mindenki hátat fordítana a családi élet munkás feladatainak, és letenné kezéből az evilági ezerféle teendő szerszámait! De úgy vélte, hogy magasabb kiváltság részeseivé lettek, és Istenhez közelebb álló, szentséggel teljesebb életet élhetnek azok, akik arra nyertek elhivatást és erőt, hogy magukat a földi kötelezettségek hálózatából kivonva, csendes klastromok áhítatos világában a vita contemplativa-t, az Isten dolgaiban való elmélyedés életét élhessék.

A reformáció óta jól látva ennek a beállításnak a helytelen voltát, inkább arról szoktak beszélni a Márta és Mária történetének magyarázói, hogy bennük a keresztyén életnek két egyaránt fontos, és egymást kiegészítő összetevőjét láthatjuk jelképesen megelevenedni. Az Isten felé forduló lélek áhítatos, csendes elmélyedései haszontalan lelki édelgéssé válnak, ha nem fakad belőlük fáradhatatlan, odaadó, a teendőkben nem válogató szolgálat. De másfelől szárazzá, erőltetetté, és előbb-utóbb megunottá válik minden szolgálat, a legjobb indulatból fakadó is, amelyet nem szakítanak meg az elcsendesedésnek, a lelki erőgyűjtésnek áhítatos pihenői.

Ezek nagyon megszívlelendő igazságok, kétségtelen. De a mi alapigénkben másról van szó. Nem arra tanítja Jézus itt Mártát és Máriát, hogy egymástól kölcsönösen példát vehetnének. Nem is helyezi őket olyan rangsorba, amely szerint Márta buzgólkodása is jó dolog, de Mária áhítatossága még annál is jobb. Márta és Mária között itt nyílt ellentét tárul fel. Márta nem is leplezett módon elítéli Máriának magaviseletét. És ebben a perben Jézus nem közvetít és nem egyeztet, hanem határozottan a Mária pártjára áll. Mária "a jobb részt választotta", s ezért Mártának, aki megtehette volna ugyanezt, határozottan elhibázott, rossz volt a választása. A maga utolérhetetlen gyengédségével, szelíd figyelmeztetés és szemrehányás hangján, de egészen világosan meg is mondja ezt neki Jézus: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog"!

Nézzük meg, mi volt ez a testvérek között támadt ellentét, amelyben Jézus Mártával szembe fordul ítéletével, és Mária oldalára áll jóváhagyásával?

Az első tekintetre szemünkbe szökik a "soknak" és az "egy szükségesnek" ellentéte, ez a pusztán mennyiségbeli ellentét. Márta halmozta az ő szíves háziasszonyi szolgálatait. Mindig újabb gondjai támadtak: mire volna még szüksége a kedves vendégnek, és mivel lehetne még szolgálatára? Nem maradt egy nyugodt perce, amióta Jézus megérkezett hozzájuk, és pihenni letelepedett náluk. Alig tette meg egyik útját Őtőle a konyhára vagy a kamrába és vissza, már serdült-fordult, és szakadatlanul újabb dolga akadt. Szeretetét akarta megmutatni ezzel a jövés-menéssel, sürgéssel-forgással, de nem vette észre, hogy közben már rég átlépte a szükséges mértéket. Ahhoz, hogy Jézus megérezze: milyen szívesen fogadott vendég Ő a háznál, fele is elég, vagy tán sok is lett volna ennek a szűnni nem akaró fáradozásnak. A többi már mind csak felesleges sokat akarás volt.

Eszünkbe jut azoknak a koroknak a művészi ízlése, amelyek a szépet is csak a részleteknek ilyen határt nem ismerő halmozásában látták. A máris túldíszített homlokzatokra még több cirádát, amennyinek csak van férőhelye! A máris zsúfolt vászonra még nyugtalanabb vonásokat és kavargóbb színeket, hogy káprázzék a néző szeme! Mintha nem az eszközökkel való jó gazdálkodásban mutatkoznék meg az igazi művészet. Kevéssel is sokat mondani!

Vagy eszünkbe jut sok nagyképű tudományos mű, amelynek a szerzői szintén nem tudtak úrrá lenni a részletek sokasága felett! A lépten-nyomon más tudósokra való hivatkozás és utalás úgy megtölti jegyzetekkel az ilyen könyvek lapjait, hogy magának az írónak a szövege sokszor csak néhány sornyi ott fent, mint a Dunán a vékony jégréteg, alatta pedig ott van a sok aprólékos idézet nagy mélysége. Kavarog a fejünk a sok véleménytől, amellyel megismerkedünk, de közben már nem is tudjuk: mit akar maga a szerző mondani? Kevés szóval is megértetheti magát az igazság, ha valaki tisztában van vele, és úgy tárja elénk!

De hány ember téved el a "soknak" ebbe a romlott ízlésébe és tudálékos zűrzavarába, amikor nem kisebb dologról, mint magáról az életről van szó! Hogy túlzsúfoljuk sokszor a napjainkat még ezzel, és még azzal! Hogy szétforgácsoljuk és elaprózzuk magunkat ezerfelé, míg végre már nem tudjuk, hol áll a fejünk!

Pedig valahol van egy határ, amelynél nyugodtan megállhatnánk, s azt mondhatnánk: ennyi elég, a többi mind felesleges! Ezt tette Mária is, ha jól megnézzük. Mert van a történetben egy szócska, amelyet a mi magyar fordításunkban máshová kell áthelyeznünk, hogy a történet eredeti értelmét világosan megkapjuk. Mártának - ezt olvassuk, - "volt egy Mária nevű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatta az Ő beszédét". Ez az is, itt mitsem jelent. Akár el is maradhatna. De tegyük csak hátrább: "ki Jézus lábainál leülvén, hallgatta az Ő beszédét is"! Így ez azt jelenti, hogy előbb ő is kivette a maga részét a vendég körül való gazdasszonyi forgolódásból. De aztán úgy érezte: ennyi már elég! Márta panasza is így szól: "Az én testvérem magamra hagyott engem".

Ezt a határt kell felismernünk és megtartanunk, amelyen túl a "sok" már nem több! A kevesebbel beérve kell tudnunk mégis eleget, egész szívet, egész lelket nyújtanunk! "Puritán" életformának nevezik ezt régóta. Az az életforma ez, amelyik ékességek felaggatása nélkül egyszerűségében is vonzó ízlést és csínt tud kifejteni a ruházkodásban; szerény éléstárából is ízletes teríték köré tudja egybegyűjteni a vidám családi kört; minden egyéb dologban is meg tudja tartóztatni magát a felesleges "soknak" a hajszolásától.

Szegény, széttépett lelkű testvérem, aki minden igényt ki akarsz elégíteni, minden ügyben bennfentes akarsz lenni, minden örömből ki akarod venni a részed, - de nagy szükséged van rá, hogy megértsd Jézus szavából: fölösleges így túlterhelned és szétapróznod magadat! A kevesebb sokkal többet érne ennél a rengeteg "soknál", amelynek a súlya alatt görnyedezel! Sőt voltaképpen, ha a dolgok mélyére nézel, csak "egy a szükséges dolog"!

De ennek az "egy szükséges dolognak" az említése arra figyelmeztet bennünket, hogy nem csak mennyiségek tekintetében volt ellentét Márta és Mária között, hanem a dolgok minősége tekintetében is, amelyek őket foglalkoztatták. Mária lelke nem csak, hogy nem szóródott szét annyifelé mint Mártáé, hanem ugyanakkor valami másra is irányult: az az egyetlen érték kötötte le a lelkét, amelyet "Jézus beszédét hallgatva" nyerhetett el.

Mártát egészen elfoglalták azok a külső szolgálatok, amelyeket jó háziasszonyként elvégezhetett a vendég körül. Milyen étellel-itallal kedveskedhet neki? Hogyan teheti kényelmesebbé ott időzését? És ehhez hasonló testi vonatkozású kérdések körébe volt bezárva minden gondolata. Jézus nyíltan nem rója őt meg ezért. Sokkal tapintatosabb vendég volt Ő annál, semhogy egyetlen szóval is azt a látszatot keltette volna, mintha nem venné hálás elismeréssel mindazt a testi ellátást, amelyben a vendégszerető ház részesíti Őt. Neki erre a külső gondoskodásra szüksége volt, és Márta jót tett Ővele, amikor ezt neki hűséges fáradozásával megadta. De Jézus szavaiból mégis ki kellett éreznie Mártának a szemrehányást: más nem érdekel téged, mint azok a földi ügyek, amelyekben te lehetsz nekem szolgálatomra? Azokra a lelki dolgokra, amelyeknek a dús asztaláról én elégíthetnélek meg tégedet, már nem marad időd? Azok iránt nincs benned érzék és vágyakozás?

Ezért volt jó "választás" a Máriáé! Ő is lerótta, éspedig bizonyára a Mártáéval egyenlő jókedvvel, a maga adóját a földi szükségleteknek. De sietett túl lenni ebbeli szolgálatain, hogy aztán mennél előbb kitárhassa Jézus előtt a lelkét, és magába szívhassa azt az áldott, megújító hatást, amely az Ő szavából, igazságaiból, és egész lényéből áradt.

Ezzel szemben csak elgondolni is borzasztó: milyen tragikus lehetőség járt együtt a Márta beállítottságával! Abban a millióktól irigyelhető kiváltságban volt része, hogy Jézust vendégül láthatta házánál. Néhány órára szinte egészen a magáénak nevezhette azt a felmérhetetlen kincset, amely Őbenne közénk érkezett, s amelyből azóta évezredek elégítették meg lelki szükségleteiket. És megtörténhetett volna, hogy eltelik az egész idő úgy, hogy Jézussal egyetlen szót sem vált olyan dolgokról, amelyeknek Ő az isteni Mestere, és Jézus odább áll a háztól úgy, hogy Márta ugyanolyan szegényen marad hátra, mintha Jézussal sohasem találkozott volna!

Az ilyen, Jézus igazi mondani és adni valója iránt érzéketlen lélek, a földi dolgainak rabságába bezárt lélek az, amely a "sokra igyekvés" áldozatául esik. Mert ez a látható, kézzel fogható, jelenbeli világunk az, amely kifogyhatatlan újdonságával, vagy ősrégi, de naponként kiújuló gondjaival és csábításaival szerteszaggat minket a "soknak" az irányába. Aki nem ismeri azt a másik, láthatatlan világot, az nem tud ebben a világban határt és mértéket tartani!

Az a másik világ ellenben, amely felé Mária kitárta a lelkét, a szétszórtságból egybegyűjti gondolatainkat és vágyainkat. A folyton változó és izgató képek helyett itt egyetlen egy kérdés áll elénk, és Jézus "beszédéből" egyetlen egy felelet hangzik felénk. Nevezzük a bűnös ember kérdésének és az Isten kegyelme feleletének. Vagy beszéljünk az üdvösség kereséséről és megtalálásáról; az Isten országa elérhetetlen valóságáról és mégis előttünk tágra nyílt kapujáról; az árva emberi szív hazavágyakozásáról és az Istennel való boldog közösségre jutásáról. Vagy használjunk akármilyen más szólásformákat, mindig ugyanarról az egyetlen dologról van szó, ami nélkül semmi egyéb nem ér semmit, de amivel Jézus megajándékozza a hozzá fordulókat. Az "egy szükséges dolog" ez, amit, ha elnyert valaki, akkor áldhatja Istent, hogy megszületett, és élt!

Mi ehhez képest mindaz a "sok" egyéb, ami után annyit futunk, s amivel úgy kifárasztjuk magunkat, mi balgatag emberek! Megvan, bizonyára megvan a mi földi ügyeinknek is a maguk jelentőségük! Szent küldetés minden evilági munka is, a legfárasztóbb és legszerényebb testi szolgálat is, ha ennek az "egy szükséges dolognak" a birtokában végezzük; ha azért végezzük, hogy utána még többet kapjunk abból, amit Jézus adhat, és aztán megint úgy folytatjuk, hogy a Jézustól hallottak és kapottak velünk maradnak ösztönzésül, vezérlő igazságunkul, megerősítő segítségünkül. De úgy elmerülni evilági dolgainkban, hogy azok elvonjanak minket a lelkünk éltető forrásaitól, eltompítsanak bennünket az örökkévalóság dolgai iránt, és végül semmi hasznunk ne legyen abból, hogy Jézus itt járt a mi világunkban és egészen közel volt hozzánk is, - szerencsétlen elhibázása az egész életünknek! Mária valóban a "jobb részt választotta". Márta is bizonyára észhez kapott - még idejében!

Áldott volt Jézusnak szelíd szemrehányása, amely ráébreszthette Mártát a valóság meglátására, mert az is kitűnt szavaiból, hogy ellentétes a végső eredmény is, amely felé a két testvér halad. Jézus csak Máriáról beszél ugyan. Az a "jobb rész", amelyet ő választott, "el nem vétetik őtőle" - úgymond. Máriának soha sem lesz oka megsajnálnia, hogy úgy "választott". Jézus látogatásából számára maradandó, soha el nem veszíthető áldások fakadnak. Ő az üdvösség Urát kereste benne, és mind élete végéig, akármilyen változások jöjjenek el rá, a vele való találkozás ajándékaiból fog élni. Amire vágyott, s amit el is nyert, az örökké az övé marad.

Ezzel ellentétben Mártáról nem esik szó. De felesleges is volna. Maga az egész helyzet, amelyben Jézus szava elhangzott, világosan mutatja az ellentétet. Márta máris elvesztette azt, amit keresett. Az a "sokra igyekvés", amelybe az evilágiakhoz tapadt lelke beleveszett, saját célját meghiusította. Visszájára sült el. Ő kedves órákat akart szerezni Jézusnak az ő háziasszonyi forgolódásával, de mert a feleslegesen halmozott szolgálatok közben fáradttá és idegessé lett, egyszer csak kellemetlen családi jelenetben robbant ki a lelke feszültsége. Előbb nyilván magában zúgolódva Mária ellen, végül is - mindig csak ott látva testvérét a Mester figyelmes hallgatásába elmerülten, míg ő nem győz eleget tenni-venni, - elfogyott a türelme, és nyíltan kitört a panasza. Sőt egyenesen belevonja a vendéget is a kínos perpatvarba: "Uram, nincs-e arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért neki, hogy segítsen nekem!" - Ha már magától nem érzi a kötelességét, s ha már én úgyis hiába hívnám, legalább te küldenéd! - Valóban nem olyan vendég elé való szavak, akinek kedves és szeretetteljes fogadtatást szántunk! Mártától máris "elvétetett" az, amire ő feltette minden igyekezetét!

Sokmilliós világvárosok útvonalain a közlekedés olyan zsúfolttá válik, hogy már önmagát fojtja meg. Annyi embernek van autója, s azzal annyit jönnek-mennek nagy sietségükben, hogy végül már egymástól nem tudnak mozogni. Akinek csak két-három kilométernyi útja van, jobban teszi, ha félreállítja valahova kocsiját, és gyalog vág neki. Vagy vannak országok, ahol annyira vitték már az élet megrendszabályozását, - hallottunk már ilyen híreket is! - hogy ettől akadozik már az élet menete. Annyi a szabály, annak érvényben tartására annyi a hatóság, s a hatóságoknál annyi a hivatal és az íróasztal, hogy talán tíz hónap alatt elintéződik egy-egy ügy, amely különben (mondjunk sokat:) tíz nap alatt becsületesen elintézhető volna.

Mi marad a végén minden evilági dolgokba belefulladó "sokra igyekvésnek"? Mértéket nem ismerve hajszolod a szórakozást, és azt éred el vele, hogy életunttá leszel. Belefelejtkezel a testedzés sokféle ágának izgalmaiba és erőfeszítésébe, s a végén életedre megmaradó valamilyen szervi baj rokkantja leszel. Fáradhatatlanul kergeted minden úton a nyereséget, holott már régen megelégedhettél volna az elért eredménnyel, s egyszer csak oda jutsz, hogy a garast féltő zsugoriságodban annyit sem mersz magadra költeni, mint amennyit egy nálad százszorta szegényebb ember is megengedhet magának. Éppen azt rontja el a "sokra igyekvő" ember, amit minden igyekezetével el akarna érni!

Jó Jézus szavát idejében meghallani: "Egy a szükséges dolog". Az, ha megvan, meg is marad!

*

Egyszer úgyis eljön az idő, amikor le kell mondani a "sokról", és be kell érni kevesebbel is. Vagy megürül a kamra, amelyben Márta forgolódik. Úgy változnak a viszonyok, hogy hiába is akarnánk többre még többet halmozni, nincs miből! Vagy megfogyatkoznak Márta tulajdon erői. Nem győzzük már az iramot. Fáradt, hanyatló testünk-lelkünk erejéből nem telik már a "sokra", amiben megszoktuk szétszórni az életünket. Egyszer pedig elérkezünk mindnyájan oda, ahol semmit nem kérdeznek tőlünk, csak egyet, egyetlenegyet kérnek számon! Ott fog igazában kitűnni, hogy "egy a szükséges dolog"! Semmi egyébnek nincs ott haszna és érvénye. Minden odavész és szétfoszlik. Ez az egy nem vétetik el akkor sem. Akkor lépünk igazában teljes birtokába. Az az egy, amiről Jézus beszélt, amiért közénk jött, amit Jézus megadhat!

Márián kívül sokakról el fog ott hangzani a jóváhagyás: "A jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle". Segítsen meg Isten kegyelme, hogy így tudj "választani"!

***

(Szabadság-tér 1950. március 5-én. Rádiós istentisztelet.)

Lekció: Filippi 4, 4 - 9.

Textus: "Uram, taníts minket imádkozni.....
Monda pedig nekik: mikor imádkoztok,
ezt mondjátok..."
Lukács 11, 1 - 2.

Alapigénkben nyilván az a fontos, ami a felolvasott szavak után következik. De nem olvastam tovább, mert mindenki tovább tudja mondani emlékezetből maga is. Azt az Úr Jézus Krisztus tanította imádságot - úgy is nevezzük Őróla: "Úri imádság", - amellyel kielégítette tanítványainak azt az óhajtását, hogy tanítsa meg őket imádkozni, régtől fogva szó szerint ismerjük, és sokszor elmondtuk már mindnyájan. Annyira megszoktuk már, hogy fel kell vetnünk a kérdést: nem illik-e ránk is az a vád, amely Luther Mártonnak egy nevezetes mondásában foglaltatik. "Nincs a keresztyén egyháznak" - mondotta - "nagyobb mártírja a Miatyánknál". Hányszor megkínoztuk, kerékbe törtük, gyilkoltuk talán mi is azzal, hogy pergettük a szavait, ahogy a szajkó eldarálja a maga betanult mondókáját, de nem volt benne a lelkünk! Pedig Jézus nem valami szent szövegre akarta megtanítani az Ő híveit, hogy azt bűvös formulaként mindig újra elismételgessék. Az Evangéliumoknak azon a másik helyén, ahol szintén feljegyezve találjuk a Miatyánkot, a Máté evangéliumában, Jézusnak ezek a szavai vezetik be: "Ti így imádkozzatok..." Tehát mintát akart eléjük adni, amelyhez minden imádságuknak hasonlatosnak kell lennie, bármilyen szavakba foglalják is. Jó dolog a Miatyánknak a szavait is használnunk. Hiszen mindent jobban összefoglaló, egyszerűbb és méltóbb szavakat nem találhatunk, mint amelyeket Jézus adott az ajkunkra. De nem a szavak a lényegesek, hanem a Miatyánkot átható és belőle kiáradó lé De nem a szavak a lényegesek, hanem a Miatyánkot átható és belőle kiáradó lélek. Az kell, hogy átragadjon reánk is, és uralkodjék minden imádságunkban.

Arra a kérdésre, hogy mi jellemzi ezt a Jézus megkívánta lelket, kimerítő feleletet mi most nem adhatunk. Sokkal nagyobb tárgy volna ez, semhogy elmélkedésünk kereteibe beleférne. Meg kell, hogy elégedjünk azzal, hogy csak egyetlen jellegzetes sajátosságát emeljük ki. Éspedig azt, amit Pál apostol is hangsúlyoz az imádságra serkentő, imént felolvasott intelmében: a háládatosságot. "Imádságaitokban és könyörgéseitekben" - mondja - "minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt". E szerint nem igazi imádság az, amelyet - bármilyen őszintén szólalnak is meg benne az ember szükségei és vágyai, - át ne hatna ugyanakkor a hálaadás is.

De hol szólal meg a hálaadásnak ez a hangja a Miatyánkban? Kezdődik Istennek azzal a megszólításával, amellyel odaborulunk az Ő színe elé: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!" Végződik - legalább abban a Máté evangéliumában feljegyzett formában, amelyben mi használjuk - azzal az Istent magasztaló vallástétellel, amellyel leborulásunkból felkelünk: "Tiéd az ország, és a hatalom és a dicsőség!" De mindaz, ami közbül van, a Miatyánk egész teste, csupa kérés. Nincs benne egyetlen köszönetmondás sem. Mégis azt kell mondanunk, ha a dolgot jól meggondoljuk: nincs hálateltebb imádság a Miatyánknál. Ennek bizonyságául nem ezt vagy amazt a részletét idézhetjük, de bizonysága az egész, eleitől mindvégig.

Vegyük csak sorra a benne foglalt kéréseket!

Az első része azokat a kéréseket adja az ajkunkra, amelyekben a "Te" névmás uralkodik: "a Te neved", a "Te országod", a Te akaratod".

1. Amikor a Bibliában Isten "nevéről" van szó, az mindig azt jelenti, hogy Isten nem maradt rejtve előlünk a megismerhetetlenségnek ködébe burkolózva, hanem onnan előragyogtatta számunkra az Ő ismeretét. Mondhatnánk: bemutatkozott előttünk. Megjelentette nekünk az Ő "nevét". Most már csak az a kérdés, hogy az emberek élnek-e Istennek ezzel a felséges ajándékával, megbecsülik-e azt, olyan magatartást tanúsítanak-e vele szemben, amely méltó válasz reá? Vagyis: "megszentelik-e az Ő nevét"? A Miatyánkban mindenekelőtt azért imádkozunk, hogy ez történjék meg.

Milyen lélekből fakadhat ez az imádság? Így nyilván csak olyan emberek imádkozhatnak, akik maguk jól tudják már, milyen nagy kiváltság elnyerni Istennek ismeretét az Ő önkijelentéséből, s akik ezért vágyakoznak arra, hogy bárcsak minden ember ugyanúgy eljutna annak boldog birtokába. Azt is jól tudják az ilyen emberek, hogy - bár maguknak is megvannak e tekintetben a fontos teendőik, mert hiszen amire komolyan vágyakoznak, azért buzgón meg is kell dolgozniuk, - végeredményben imádkozniuk kell azért, hogy Isten adja meg ezt rajtuk kívül másoknak is. Hiszen ők is magától Istentől kapták - ha volt is része benne emberek szolgálatának, - igazában Őneki köszönhetik, hogy az Ő ismeretének a világosságában élhetnek.

Ki nem mondottan is ott van tehát e mögött a kérés mögött a nagy hála azért, hogy Istennek van Igéje, amelyben szól hozzánk, hogy eljött közénk Jézus Krisztus, akiben testet öltött számunkra Isten, hogy Őt ismerhessük, és hogy a Szent Lélek végzi az Ő megvilágosító munkáját, amely eloszlatja kétségeinket, és megajándékoz azzal a bizonyossággal, amelyben "megszentelhetjük Isten nevét".

2. Könyörgünk azután a Miatyánkban Isten "országának eljöveteléért", vagyis azért, hogy ne csak titokzatos elrejtettségében munkálkodjék az Ő hatalma ebben a világban, - hiszen ebben az értelemben a múltban is mindenkor Ő országolt és a jelenben is Ő országol, - hanem váljék egyszer a jövőben, mennél hamarabb, olyan nyilvánvalóvá az Ő uralma, hogy az alatt ez az embervilág megtalálhassa ellentéteinek a feloldását, és minden zűrzavarának boldog rendbe simulását.

Megint azt kérdezzük: milyen embereknek az imádsága ez? Nem az olyanoké-e, akiket úgy jellemez egy helyén a Szentírás, hogy "megízlelték az eljövendő világnak erőit"? Aki úgy vágyakozik az Isten országának az egész világra való eljövetelére, hogy imádságra buzdul ettől a vágyakozástól, az azt árulja el ezzel, hogy ő maga már átélt valamit az Isten uralmának a valóságából, és ezért tudja, hogy annál nincs nagyobb jó, amit akár magának, akár másoknak kívánhatna. Azt mondhatnánk: csak az az ember könyöröghet Isten országának a jövendőbeli eljöveteléért, aki már a jelenben is benne él, és ezért tudja, hogy az Isten, irgalmasságából már a múltban eljött közénk.

Jézus annak az örömhírnek a meghirdetésével kezdte meg munkásságát annakidején: "Elközelített az Istennek országa". Ez az imádság, valahányszor öntudatosan elhangzik, mindig háládatos bizonyságtétel arról, hogy valóban úgy van: Őáltala valósággá vált számunkra az Isten országa. Neki azt a kimondhatatlan nagy jót köszönhetjük, hogy Isten befogadott bennünket az Ő uralma alá, és mi az Ő országának a biztonságában élhetünk, áldásainak a bőségét élvezhetjük, és békességétől senki meg nem foszthat bennünket.

Ugyanígy kicsendül a háládatosság a következő kérésből is. "Legyen meg a Te akaratod..." Ez itt nyilván nem azt jelenti, amit gyakran érteni szoktunk alatta, hogy t. i. engedelmesen megnyugszunk abban, amit Isten felőlünk rendelt. Ez is nagyon fontos és szent dolog. De erre akkor van szükség, amikor már visszatekinthetünk a mögöttünk levő eseményekre, amelyekben bekövetkezett az, amit Isten felőlünk rendelt, talán számunkra nagyon fájdalmasan, és a mi kívánságainkat kíméletlenül keresztülhúzva. A Miatyánknak ez a kérése azonban nem a múltba néz vissza, hanem előre tekint a jövendőbe, és azért esedezik, hogy Isten akarata - nem az, amit felőlünk rendelt, hanem amit nekünk parancsol, - menjen végbe e földön, vállalják és teljesítsék azt az emberek is itt ugyan-olyan engedelmességgel, amilyennel Istennek a mennyei seregek szolgálnak.

Az, aki így imádkozik, részesült egy csodálatos meglepetésben, amelyért nem lehet eléggé hálás: megnyílt előtte annak a titka, amit úgy nevezünk: kegyelem. Megtudta és megtapasztalta, hogy Isten nem csak úgy parancsol nekünk, hogy aztán számon kéri tőlünk: meglett-e az Ő akarata, hanem úgy is parancsol nekünk, hogy Ő maga munkálja bennünk és általunk azt, hogy meglegyen az Ő akarata. Ezért tudott Augustinus is, a kegyelemről szóló bibliai igazság nagy kifejtője, így imádkozni: "Da nihi, quod jubes" - "Te magad add meg nekem, amit parancsolsz, hogy én tegyem meg!" E nélkül a kegyelem nélkül, - ahogy Pál apostol mondja: "a törvény alatt" - csak egyre nőne a tartozásunk, mert hiszen mindig adósai maradunk Istennek az Ő akaratának teljesítésével. A kegyelem azt jelenti, hogy múltunknak minden tartozását is eltörölte Ő, - maga fizetvén értünk Jézus Krisztus szenvedéseinek elégtételével, és ugyanezért az engesztelő áldozatért, Jézus Krisztus érdeméért, a jelenben és a jövőben is velünk van, Lelke által bennünk él, mint elégséges és hűséges segítségünk minden erőtlenségünkben.

Akiben nem él a háládatosság ezért a csodálatos ajándékért, hogyan tudna az azért könyörögni, hogy terjessze ki Isten ugyanazt a jótéteményét minden e földön élő emberekre?

De térjünk át a Miatyánk második felére, az abban foglalt "mi"-kérésekre. "A mi mindennapi kenyerünkről", "a mi bűneinkről", "a mi kísértetbe-vitelünkről" és "megszabadításunkról" van ezekben szó. Megannyi kérés, amelyből nyilvánvaló, hogy ez az imádság valóban nekünk való, mert ilyen kérései csak a magunkfajta, testi-lelki szükségek, terhek, félelmek közepette élő embereknek lehetnek. De mindjárt hozzá kell azt is tennünk: közülünk is csak azoknak lehetnek ilyenek az imádságai, akiknek minden szükségletük, terhük és félelmük ellenére is tele van a szívük hálával azért, hogy van hová teljes bizalommal fordulniuk.

Mert a "mindennapi kenyérről" szóló kérésben nem arról van szó, hogy a léte fenntartásáért vívott harcba belefáradt ember szerencsét próbál: hátha leveszi róla az egész gondot Isten valami kegyes hangulatú pillanatában úgy, hogy aztán soha többé az életben nem lesz probléma számára szükségleteinek a kielégítése. Mindenkorra szóló kielégítés helyett itt csak egy napra valót kérünk ma. Majd holnap megint kikérjük a napi ellátásunkat. Emlékeztek rá: a tékozló fiú egyszer kikérte az atyja vagyonából ráeső egész részt, hogy kedve szerint el legyen látva egész életére. Hamarosan a nyomorúság fenekére érkezett vele. Amikor aztán hazahajtotta keserves megbánása az atyai házhoz, s ott az a meglepetés érte, hogy atyja visszafogadta őt fiának, többé nem volt másra szüksége, mint napról-napra, esetről-esetre jelentkeznie a szükséges eledelért vagy ruházatért, hiszen atyjának kamrájában és ládáiban mindig volt elég minden szükséges dologból. A közvetlen jelennek a szükségleteit kérni Istentől, a jövőnek pedig minden gondját nyugodtan hagyni a jövőre, vagyis úgy imádkozni, ahogy a Miatyánkban megkívántatik tőlünk, csak az képes, aki megértette, hogy Isten, akármilyen tékozló fiú volt is ő, gyermekévé fogadta, és szerető gondoskodásában tartja. Ennek a ténynek a birtokában háládatos bizonyosságból szólhatunk csak így: "A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma".

Ugyanígy vagyunk a bűnbocsánat ajándékával is, amelyről a következő kérés szól. Az előbbivel kapcsolatban ez is nyilvánvalóan minden nap megújuló kérésnek van szánva. De minden nappal ki-kiújuló bűneinkre hogyan kérhetnénk komolyan Istennek is minden nap kiújuló bocsánatát, ha nem volnánk bizonyosak afelől, hogy Őnála általában megtalálható a bűnbocsánat ajándéka, sőt az éppen a mi számunkra is el van készítve egész életünkre szólóan elégséges mértékben? A mi balgatag vélekedésünk szerint Istennek kétségben kellene bennünket tartania afelől, hogy ha minden eddigi megbocsátó jósága után újra csak vétkezünk ellene, vajon találunk-e nála újra bocsánatot? Ez a kétség tehetne bennünket óvatosabbakká és elszántabbakká a bűn ellen való harcainkban. De Isten gondolatai mások, mint a mi gondolataink. Ő az Ő áldott Evangéliumában afelől biztosít bennünket, hogy Jézus Krisztusért minden bűnünket - értsük meg: múltunk, jelenünk, jövőnk minden bűnét - teljesen eltörli, meg nem történtnek tekinti, megbocsátja nekünk. És ha ezt a megfoghatatlan tényt hitünkkel a magunkévá tettük, vagyis ha eltölt bennünket a magunk bűneinek bocsánata felől való hálás bizonyosság, akkor illik csak az ajkunkra a naponként kiújuló bűnbánatnak az a kérése, amely a Miatyánkban foglaltatik, amelyben ennek a nagy ajándéknak kikérjük az aznapra eső részét.

Hogy ebből csakugyan nem a bűneinkkel szemben való könnyelmű magatartás következik, vagyis, hogy Istennek igaza van akkor, amikor nem a mi gondolataink, hanem a maga gondolatai szerint bánik velünk, - az kitűnik az utolsó, kettős tagozatú kérésből. Ebben azért esedezünk, hogy kíméltessünk meg a bűnnek kísértéseitől, mert ismerve a magunk gyengeségét, minden okunk megvan arra, hogy féljünk a kísértések ostromától. De ugyanakkor azért is esedezünk, hogy ha mégis kitör az a veszedelmes harc, ne maradjunk benne magunkra, hanem álljon mellettünk Isten az Ő segítségével, amely biztosítja számunkra a "megszabadulást", a győzelmet.

Akik így imádkoznak, azok valóban nem könnyelműen, hanem nagyon komolyan veszik a bűn veszedelmét, - de még komolyabban veszik Istennek hűségét, amellyel az Ő gyermekeinek küzdelmeit figyeli, sőt maga igazgatja mindig úgy, ahogy az nekik a legjobb. Nem hányódnak magukra hagyatva a mély vizek felett. Az Ő keze tartja őket őrizetének kötelénél fogva. Ha viaskodniuk kell a habokkal, csak azért kell, mert Ő engedi azokat ellenük dühöngeni. Neki hatalmában és módjában állna meg is kímélni őket az ilyen nehéz óráktól - "nem vinni őket kísértetbe". Sokszor teljesíti is ebbeli kérésüket. Sokkal többször, semhogy tudnának róla. Hiszen éppen abból látszik kérésük meghallgattatása, hogy nem is tudják milyen "kísértések" viharai tombolhatnának körülöttük és bennük, ha Isten rájuk engedné szabadulni azokat. De az is megtörténhet sokszor, hogy ezt a kérést nem teljesíti. Ilyenkor van sora a másiknak: "megszabadítja őket a gonosztól", átmenti őket épségben és kárvallás nélkül, sőt rendszerint nagy lelki nyereséggel még meg is gazdagodva a válságok óráin.

A Miatyánk utolsó kéréseit csak abban a bizonyos tudatban lehet elmondani, hogy Isten így őrködik felettünk. És ez a tudat nem lehet más, csak mélyen háládatos tudat.

*

Ugye igazam volt, amikor azt mondottam, hogy nincs hálateltebb imádság ennél?

De ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy a Miatyánk nem mindenkinek az ajkára illik. Jézus sem tanította mindenkinek mintaimádságul, hanem csak az Ő tanítványainak. Azoknak az imádsága ez, akikben él a háládatosság azért az ajándékért, amelyet Istentől az Ő Fiában, a Jézus Krisztusban elnyertek. Mások felé csak hívogatásként hangzanak el szavai: jertek, fogadjátok el ti is ezt az ajándékot, hogy odatartozhassatok ahhoz a boldog lelki családhoz, amely Istent hálásan tudja "Mi Atyánk"-nak szólítani, és hálával eltelt szívéből ilyen kérésekkel tud naponként hozzá fordulni. Hadd kérdezzelek meg, testvérem: ilyen hálás gyermekévé lettél-e már a te Istenednek?

Ha igen, akkor még egyre hadd tanítson meg mai elmélkedésünk. Háládatosságodat semmivel sem mutathatod meg Isten előtt, ami kedvesebb volna az Ő szemében, mintha kéréseiddel járulsz elébe. Hangsúlyoztuk, hogy a Miatyánk kéréseiben háládatosság nyilvánul meg. Azt is érdemes hangsúlyozni: a háládatosság ilyen kérésekben nyilvánul meg. Emberekkel szemben lehetsz úgy, hogy éppen az irántuk való háládatosság kötelez arra, hogy újabb kérésekkel ne terheld már őket. Istennel másképpen vagy - magának Jézusnak ez a minta-imádsága a bizonyság reá. Istennek kérést meghallgató szeretete nem véges valami, hogy kimerülhetne. És mennél nagyobb bizalommal veszed igénybe, annál gazdagabb mértékben mutatkozik meg az életedben.

***

(Beiktatási istentiszteletén elmondott prédikációja,
Belső-Lipót Terézvárosban. (Szabadság-téren.))

"Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti
Atyátoknak, hogy néktek adja az országot."
Lukács 12, 32.

Gyülekezetnek és lelkipásztornak ez az első szemtől szembe való találkozása mindkét félre nézve ünnepélyesen komoly pillanat. Mégis bizonyára igazat adtok nekem abban, hogy kettőnk közül ma elsősorban a gyülekezet érdemli meg figyelmünket.

A lelkipásztor, akit az imént beiktattak szolgálatába, nem úgy áll itt, mint pályafutását most megkezdő új ember. Szükségtelen, hogy reáösszpontosuló kíváncsi tekintetek előtt fölfedje a maga szívét, és vallomást tegyen. Számára ez az állomás csak egy a többiek után, amelyek mellett már elhaladt a pályája. Mindenek előtt nyilvánvaló, hogy milyen cél felé és hogyan fut. Egy nevezetes különbség van ugyan az én most átvett megbízatásom és azok között, amelyekbe eddigi pályám során érkeztem el, az t. i., hogy minden emberi számítás szerint ez lesz az utolsó az életemben. Hosszú szakaszát nyitja-e meg utamnak, vagy csak rövidre szabottat? - ki tudná megmondani?! De azt a jövendölést meglehetős biztonsággal meg lehet kockáztatni, hogy a következő állomás már a hivatalos szolgálat végső állomása lesz, - ami után vagy a hivatalos munka terhét már nem bíró embernek rövid esti pihenője következik, vagy a minden földi küzdelemből való elszólíttatás. Ha az Ige fényében magamról akarnék hát beszélni ez alkalommal, sok okom volna arra, hogy textusumul azokat a szavakat válasszam, amelyek mintegy három évtizeddel ezelőtt ugyanezen a helyen konfirmációi fogadástételemre hangzottak el válaszadó áldásként: "harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre elhívattál és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt". Lehetetlen is, hogy eszembe ne jussanak mindazok, akik ezt az "elhívattatást" kora gyermekségemtől kezdve tudatossá tették bennem, s hogy érettük hálát adva, ősz fejükre vagy haló poraikra áldást mondva ne könyörögjek most is Isten kegyelméért, amely által bízvást tudom, egyszer majd megadatik nekem "az örök élet elnyerése". Vajha életemnek ebben az új szakaszában valóban "megharcolhatnám a hitnek szép harcát", és "sok bizonyság előtt szép vallástétellel tehetnék vallást".

De ennek a napnak mégiscsak az adja meg legfőbb jelentőségét, hogy ma egy új gyülekezet első lelkipásztorát iktatja be. A ti számotokra nem egy állomás ez a többi között, hanem egyetlen a maga nemében, - az első, amely az eljövendők sorát megnyitja. Ezért hadd billentsem az Ige reflektorlámpását kissé oldalt úgy, hogy a két ünneplő fél közül a gyülekezet essék élesebb megvilágításba. S nem szólva többet arról, hogy hogyan látom magamat közös utunknak ezen az ünnepélyes pontján, hadd beszéljek arról, hogy hogyan, milyen megvilágításban látom a gyülekezetet, amely szolgálatára elhívott.

Alapigénk kiválasztása elárulta már, hogy egy nagy bíztatásnak a fényét látom elömleni az arcotokon: "Ne félj kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot". Reátok esik ennek az ígéretnek a sugara most, első találkozásunk óráján, és azt kérem az Istentől, hogy ti magatok is mindig így lássátok magatokat, és én se veszítsem el szem elől ezt a képet sohase.

Jézusnak ez a mondása azok közé tartozik, amelyeknél szükségtelen a kontextust vizsgálnunk. Mindegy, hogy mikor, milyen alkalommal, milyen összefüggésben mondta. Elég annyit tudnunk, hogy Ő mondta, és az Ő híveinek mondta. Magyarázó háttér gyanánt életének nem ez, vagy az a mozzanata szolgál, hanem az egész, - mindaz, ami Ő volt, amit Ő mondott, amit Ő tett, és ami Ővele történt. Még az ilyen kiszakított valójukban is teljes egészet képező mondásai között is páratlanul sommás jellege van ennek a kijelentésnek, mert - nézzétek, - szinte teleszkópikusan egymásba tolva együtt szerepel benne ez a három legfőbb kép, amelyben Jézus Istennek titkait, s ezzel együtt a mi emberi életünk igazi mivoltát is fel szerette tárni. "Te kicsiny nyáj" - Isten az Ő népének pásztora, s mi az Ő nyája vagyunk. "Tetszett a ti Atyátoknak" - Isten az ő népének Atyja, s mi az Ő gyermekei, családja, házanépe vagyunk. "...hogy nektek adja az országot" - Isten az Ő népének Királya, s mi az Ő diadalmasan eljövendő országának a várományosai, harcoló vitézei, felesküdött alattvalói vagyunk.

Így állotok előttem ebben az ünnepélyes órában, és ennek a kimondhatatlanul felséges bíztatását szeretném átérezni és átéreztetni: Istennek nyája, Istennek házanépe, Istennek győzelemre eljegyzett serege vagytok!

"Istennek nyája..."

Még nem is sok idővel ezelőtt alig lehetett valakit több lekicsinyléssel megbélyegezni, mint ha azt mondták róla: "nyájember". A mögöttünk elmúlt nemzedék szemében a "nyáj"-ba tartozás volt a szimbóluma mindannak, amiből az embernek ki kell emelkednie, hogy magasabb rendeltetését betölthesse. A független egyéniség volt az eszmény, a maga útjait járó ember, aki nem simul hozzá mások gondolkozásához, és nem illeszkedik bele közös életfegyelembe. Alacsonyabb rendűségnek számított, ha valaki meggyőződéseiben vagy életformájában egy húron pendült valamilyen nagy közösséggel, s az igazi embernek az tűnt fel, aki önmagának szab törvényt, és elégséges önmagának.

Nagyon jól érezte ez a hiperindividualisztikus korszellem azt, hogy a másokkal való szoros összefogás elsősorban nem ezekhez a másokhoz való engedelmes alkalmazkodást jelenti, hanem valamilyen tekintély előtt való meghódolást, és alapjában ez ellen ágaskodott. Mert a "nyáj" pásztort jelent, vagy legalábbis a "pásztor" nélkülözhetetlenségét. Közösség nem jöhet létre valamilyen irányító elv nélkül, amely összetartja, valamilyen központi erő nélkül, amely uralma alatt tartja. A "nyáj"-élettől való idegenkedés tehát alapjában véve minden vezérlő tekintély elleni titkos vagy nyílt lázongásból fakadt, amelynek alá kellene vetnie magát az embernek.

Ma már mintha ritkábban hallanánk a "nyájemberek" lekicsinylő emlegetését. A mi nemzedékünket keserves tapasztalatok megtanították rá, hogy mennyire - szinte életre-halálra - össze van fűzve mindnyájunk egyéni sorsa. Akár tetszett, akár nem, úgy hajtottak, tereltek, sodortak bennünket az átélt külső és belső események, mint valami riadt összetorlódott "nyájat", és nem lehetett senkinek külön utakra elkalandoznia. Ma már a közelmúlt fölényes önállóskodására is mosolyogva gondolunk vissza. Ez is tömegjelenség, divat, áramlat volt, - sokan akkor voltak leginkább "nyájemberek", amikor az ellenkezőnek képzelték magukat. A túlhajtott egyénieskedéssel szemben az erős összefogásoknak, a tömegszervezéseknek, a fegyelem eszményiesítésének a napja köszöntött ránk, ami más szóval a tekintélyek kíméletlen versenyét jelenti: ki és mi legyen az a hatalom, akinek, vagy aminek uralmába foglyul ejtessenek az emberek?

Korunknak ebben az irányát fordított áramlásában örök kőszálként áll a mi egyházunknak a bizonyságtétele: nincs más jogosult Úr emberek teste és lelke felett, csak az egyedül szuverén, felséges élő Isten. Rajta kívül és tőle függetlenül minden tekintély - bitorlás. A régi függetlenkedő lázongás is jogosult volt annyiban, amennyiben harcias tekintélyekből való kiábrándulás fűtötte. És a maga egységét kereső mai emberiség is hiába állít fel akármilyen bálványokat, erre is áll a nagy amerikai elnök szava: minden embert el lehet áltatni egy ideig, és mindig el lehet áltatni egyes embereket, de nem lehet minden embert mindenkorra eláltatni. "Béres" minden más összeterelő és összetartó tényező - a maga céljaira használja ki a tömegeket, és előbb vagy utóbb rájönnek a maguk kárvallására. "Elgyötörten és szétszórtan, mint a pásztor nélkül való nyáj" - későn veszik majd észre, hogy jó vagy rosszhiszemű, de mindenesetre illetéktelen tekintélyek előtt hajtottak térdet. Egy van csak, akinek "tulajdonai a juhok", s aki azért "Jó Pásztoruk" lehet, és addig az egyén a maga igazi helyét az egységben, s az egység a maga igazi összetartó erejét nem találhatja meg, amíg "az Ő szavát meg nem hallja", rá nem ismer arra, és engedelmesen nem követi.

Ez a gyülekezet éppen ezt a feltételt akarja betölteni. Ez a létoka és értelme. Meghajlik az Isten tulajdon szavának tekintélye előtt, hogy annak fegyelmező ereje által egy testté váljék. Magányos utakat járó embereket együvé akar terelni. Rájöhettek már arra, hogy elszigetelten próbálkozni vallásos élettel annyi, mint önmagunknak formálni kedvünk szerint való Istent, és igazán azt az Istent keresni és szolgálni, aki minket teremtett, csak úgy lehet, ha alávetjük egyéni tetszésünket és hajlamainkat az Ő velünk közölt kijelentésének, és másokkal együtt, közösségben keressük és szolgáljuk Őt ott, ahová Ő hív, és úgy, ahogy Ő parancsolja.

Zűrzavaros, önmagát kereső világban te, én gyülekezetem, az egyetlen kibontakozás ígérete vagy, egy ígéretteljes darab az egyetlen megdönthetetlen tekintély által újjáteremtett emberi jövendőből, - az Isten nyája.

De "az Isten házanépe" is - tegyük mindjárt hozzá. Mert az a közösségteremtő hatalom, amelyről mi beszélünk, éppen abban különbözik minden más kínálkozó és kísérletező tekintély-jelölttől, hogy a tömeggel nem úgy bánik, mint tömeggel, hanem minden ember külön számot tesz előtte úgy, mint ahogy a családban is minden egyes tag külön számít. Ha még oly népes családdal áldott is meg egy atyát a Gondviselés, és ha még úgy érzi is gyermekei számának a súlyát, puszta számmá soha nem válhatnak előtte. Egyikük sem helyettesítheti a másikat szívének örömében, és egyikük sem pótolhatja a másikat szívének fájdalmában. Mindegyikük egy-egy összemérhetetlen külön világ a számára, más-más feladatokkal és más-más jutalmakkal.

Ezért éri a lelkünket egyik hideg zuhany a másik után, amikor a szülői házon kilépve el kell foglalnunk a helyünket az élet különböző keretei között, ahol lajstromozzák a nevünket, statisztikákba foglalnak bele bennünket, és egyre csak azt éreztetik velünk, hogy esetleges alkotó elemei vagyunk az összességnek, mert más is éppúgy állhatna vagy ülhetne helyettünk ugyanazon a helyen. Nézzétek meg az elmechanizált, lelketlen világ sok ezer törmelékszámba menő életét, - hogy elbánt velük a nagy gépezet! Nem is csak azokra gondolok, akiket a gazdasági katasztrófák árvizei sodornak magukkal tehetetlen, uszatag roncsokként, hogy itt vagy amott partra vessenek. Éppúgy gondolok azokra a jómódban megmaradt, jól vasalt megjelenésű emberekre, akikből a kíméletlen élet kipofozta a lelket, elaltatta a lelkiismeretüket, megfélemlítette az egyéniségüket, elfelejttette velük, hogy ők - ők maguk!

Ha ezt igazán el lehetne felejteni! De könnyebben lehet megparancsolni a fának tavasszal, hogy hol és hogyan rügyezzék, könnyebben lehet utat diktálni a madár röptének, mint egy emberi lelket akármilyen kényszerzubbonyba úgy beleszorítani, hogy egészen beleférjen! Csak az történhet meg, hogy jól betanulja a gépalkatrész szerepét, és eltitkolja aztán a többit. De hogy ez mibe kerül neki, hogy közben milyen álmai foszlanak szét, milyen sebekből vérzik és milyen tragédiákat hordoz magában, arról, nos arról mindnyájan eleget tudunk beszélni, akik itt együtt vagyunk. Sokáig belénk fojthatja a szót a világ, de olykor-olykor mégis felzokog belőlünk. Nem lehet elhallgattatni örökre. Kiáltunk az énünk szabadulásáért. Várjuk, hogy jöjjön valaki, aki észrevesz bennünket, és megszólít bennünket. Nem találhatjuk meg addig a helyünket ezen a földön, amíg az nem éppen a nekünk, személy szerint kijelölt és fenntartott hely úgy, amint odahaza volt a szülői ház asztalánál. Gyermekei akarunk megint lenni egy családnak, amelyben szeretet borul ránk!

Hogy is gondolhat arra bárki is, aki ezt a világot meg akarja tanítani a közösség összetartó fegyelmére, hogy elérheti a célját mind addig, amíg csak nyájnak nézi az embereket, de nem egyúttal egy nagy családnak is! Hiszen le lehet gázolni az egyes embert külső erőszakkal csakúgy, mint szellemi ráhatásokkal, de milyen közösség épülhet fel olyan emberekből, akiknek a legmélyebb lelki szükségei kielégítetlenek és megoldatlanok maradnak?

A mi utunk más. Nem kerüli el ezt a kérdést, hanem egyenesen nekivezet. Természetes, hogy más utak kerülőnek vágnak neki. Senki nem adhat olyat, amije magának sincsen. Egyszerűen nincs mondanivalója az áltekintélynek, amikor egy meghasonlott, vívódó, bűneiben-bajaiban vergődő emberi lélekkel áll szemben. A mi kiváltságos megbízatásunk az, hogy amikor azt hirdetjük, hogy Isten szólt, és az Ő szava az egyetlen illetékes hatalmi szó, amely átfoghat mindnyájunkat és eggyé fegyelmezhet, akkor egyúttal arról is bizonyságot tehetünk, hogy amit Ő mond, az atyai szó - éppen az az atyai szó, amelyre vár és óhajtozik az ember. Ez a szó mindnyájunkat külön szólít meg - az egyikünket az elbizakodottságában, a másikunkat az összetöröttségében. Nem lehetünk olyan sokan, hogy a sokaságban kettőnket összetévesztene, és nem lehetünk olyan sokan sem, hogy egyetlenegynek a távolmaradása is mindegy volna előtte. Azt értjük meg belőle, hogy egyenként vagyunk drágák neki, egyikünkről sem mond le, nincs olyan kétségbeejtő helyzet, amelyből ne kínálna kivezető utat, és nincs olyan félelme a jövőnek, amellyel egyedül kellene szembeszállnunk. Mindaz, amit emberek előtt elrejtve hordozunk magunkban, mint egészen egyéni ügyünket, nyilvánvaló Őelőtte, aki szeret minket - úgy szeret, ahogy azt az Ő Fiának elküldésében és érettünk odaáldozásában megmutatta!

Megnyomorodott világban, árva emberek, tékozló fiúk és leányok között, boldog vagy te én gyülekezetem, mert hozzád a kegyelem üzenete hangzik: "az Isten házanépe" vagy!

Nektek, akik egyenként ebből a kegyelemből akartok élni és ezáltal egymással gyülekezetté összeforrni, nektek szól az ígéret, hogy ország adatott nektek: az Isten királysága ügyének a letéteményesei vagytok. Ő pásztor is, atya is, - de király is. Király, aki akar is uralkodni, mert senki kedvéért ezen a világon nem mondhat le az Ő igényeiről, - és tud is uralkodni, mert senki vitássá nem teheti az Ő igényeit. Lehet, hogy a látszat szerint ebben a világban mindenki erősebb Őnála, - ez nem változtat azon, hogy az Ő országa az egyetlen örökre megálló ország. És ez az ország az, amelyet az Ő jótetszéséből reátok is bízott.

Országot kapni - hogy ez mit jelent, azt mi tudjuk, akik országot vesztettünk. Többet jelent az ország a földnél, bármily drága, és emlékektől megszentelt is az. Az ország életet jelent, akadálytalan érvényesülést, szabad kibontakozást. Országot elveszteni annyi, mint összezsugorodni, csonkává válni, elnyomorodni. Még ha a földterület csonkítatlan marad is, meglehet, hogy országát vesztetté lesz egy nép, és hazájában honját nem lelve bujdosásra ítélten tengődik.

Nos, mennél inkább megvalósul közöttünk az Isten nyájának és az Isten családjának képe, annál fájóbban tör fel a kérdés: nem vagyunk-e mi is hazátlan bujdosók? Mi, az Isten népe, mindazzal, amit egyenként nyerünk a mi Atyánk jóvoltából, és az Ő pásztori vezetése alatt kialakuló közösségünkkel, nem vagyunk-e csupán egy szórványos különlegesség, amelytől függetlenül megy tovább a világ a maga útján? Hát, még ha úgy volna is, nem a mi bajunk volna, hanem a világé, mert akkor az ő útja reménytelen pusztulásba vezet. Inkább legyünk akkor is a süllyedő Titanic fedélzetén nyugodt és összefogódzó kis csapat, amely zsoltárt énekel utolsó leheletéig, míg mások reánk sem hederítve fejüket vesztetten futkároznak az amúgy sem elérhető menekülés után.

Azonban nem ez a mi sorsunk. Miénk az ország. Miénk az ígéret. Miénk a jövendő. Amit Isten nekünk ad, annak hasznát kell, hogy lássa, és hasznát is fogja látni mindenki. Ami bennünk töredékes, az ki fog teljesedni. S ami szorongató akadályként vesz körül bennünket, az szét fog mállani, hogy szabad legyen előttünk a pálya.

Nem úgy, hogy akár közeli, akár távolabbi jövőben olyan győzelmet remélnénk e földön, amelynél lerakhatnánk a küzdelem fegyvereit, és pihenni térnénk. Az Istennek királyi uralma mindig úgy van letéve emberi kezekbe, hogy csak ígéretben bírhatják, és hit által, nem pedig látás által élvezhetik a győzelmét. Jaj, ha vélt diadalai babérjain pihenőre akar térni az Isten népe, és átadja magát kivívott hatalma élvezetének ahelyett, hogy annál alázatosabban szentelné oda magát soha meg nem szűnő vitézkedésre! De miközben álljuk a helyünket és vívjuk a harcunkat egy egész világ ellenséges szellemével, azt egészen bizonyosan tudhatjuk, hogy nem visszavonulásra ítélt fogyatkozó, szétszóródó csapat vagyunk, hanem előrenyomuló, mindig teljesebben kifejlő és feltartóztathatatlan sereg.

Emeld hát fel fejedet, én gyülekezetem, és akármilyen kicsiny, kezdő, tétovázó csapat vagy is, ne félj! Nagy dolgok várnak rád - az Isten hadseregébe soroztattál be!

*

És mi a biztosítéka mindannak, hogy ez nem túlcsigázott képzelődés és kegyes álmodozás? Egyetlenegy. Az ígéretnek kezese maga az Ígérő. Ő, aki ott áll tanítványaival szemben, s e mai napon láthatatlanul mivelünk szemben is, és bíztat minket. "Ne félj, kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot". Ő a testet öltött Ige, aki által úgy pásztorol az Isten minket, mint egy nyájat. Ő az egyszülött Fiú, akiben az Isten atyai szíve megengesztelődött és kicsordult felénk, hogy fiúságunk biztos legyen az Ő házánál. És Ő az Isten Felkentje, aki által Országa mindörökké mozdíthatatlan és legyőzhetetlen valóság ebben a világban.

Magamnak azt kívánom, hogy Őmögötte eltűnhessek. Pásztori szolgálatom egyszerű jeladásként az egyetlen Főpásztor akaratát éreztesse. Bizonyságtételem szócsöve legyen az Ő hangjának, amely az Atya szívére hívogat. Minden vitézkedésem tiszta kard legyen az Ő kezében, aki örökkön uralkodik. És Övé legyen általam is minden dicsőség az Istennek nyájában, az Istennek házanépében, és az Istennek győzelemre vonuló seregében. Ámen.

***

Textus: "Mert mindenki, aki magát
felmagasztalja, megaláztatik; és aki
magát megalázza, felmagasztaltatik."
Lukács 14 : 11.

Az Isten minden ajándékával vissza is lehet élni testvéreim, és így azzal a legnagyobb ajándékával is, amelyet így nevezünk: az Ő Igéje, a Szentírás. Egyik legszomorúbb visszaélés, amelyet sokszor elkövetnek az emberek, abban rejlik, hogy törvénykönyvet látnak benne, szabályoknak, - szinte mondhatjuk: paragrafusoknak - az összességét. Ha így volna, akkor az előbb felolvasott példázatot hamar lerázhatnánk magunkról, és azt mondhatnánk, hogy ránk nem tartozik, hiszen így kezdődik: "Mikor valaki lakodalomba hív téged...", és azután Jézus elmondja: hogy viselkedjék a lakodalomba hívott ember, és hogy ne viselkedjék. Ki az közülünk - talán egy-két kivételtől eltekintve, - aki ma, vagy a közeljövőben lakodalomba volna hivatalos? Ha ez törvényszerű szabály, valaki azt mondhatja: ezt tegyük el, ha adódik alkalom, ha kapunk meghívást mennyegzőre vagy vendégségbe, akkor majd elővesszük, és alkalmazni fogjuk; de addig mit csináljunk vele?

Milyen rettentő félreértés volna az Úr Jézusnak ezt a tanítását így kezelni! Nyilvánvaló, hogy sokkal általánosabb életszabályt állít fel, és amit a lakodalomról mond, az igazában nem is életszabály, hanem egy lelkületet, egy érzületet jellemez, amelyre meg akarja tanítani az Ő tanítványait, s hogyha azt elsajátítják, az majd az élet minden változatában diktálni fogja nekik a teendőt. Mint ahogy a Krisztus evangéliumának általában az a lényege, hogy nem külső, előírt szabályok dresszurájába fogja be az embert, hanem belülről ad az embernek új vágyakat, új törekvést, egészen új lelket.

Kétségtelen, a felolvasott példa azt is mutatja, hogy megvan az itt adott tanításnak a jelentősége a társadalmi élet számára, az emberek egymásközt való forgolódására nézve is. Mert ami az itt vázolt vendégségen történik, ezerféle változatában gyakran megismétlődhet az életnek más alkalmainál is. Milyen szemléletesen állítja elénk az Úr - szinte látjuk az ünnepségre felékesített házat, a vígasságra megterített asztalt, a meghívott vendégek érkezését, a körülöttük sürgölődő-forgolódó házigazdát, aztán látunk megjelenni egy előkelő vendéget, már a feje tartásáról is leolvasható, hogy ő maga is tudatában van előkelőségének, szinte sugárzik róla, hogy ő tesz itt nagy tisztességet ennek a hajléknak, hogy elfogadja a meghívást; előre örül, hogy a házigazda hogy fog dicsekedni vele, hogy ott volt ő is a vendégségen, és mindjárt ki is választja magának az első helyet, és letelepszik oda. És a maga dicsőségével máris jóllakva, felfuvalkodottan hordozza körül tekintetét; az egyes vendégek már elfoglalták a maguk helyét, itt-ott még vannak üres helyek, ő úgy érzi, minden szem feléje irányul, és a csodálatnak ebben a sugárzásában fürdeti az ő hiú lelkét. És ekkor érkezik egy másik vendég, akit a házigazda karonfogva odavezet az asztalfőhöz, és azt az előbb odatelepedett vendéget, akármilyen kínos is fel kell állítania: Nézd, barátom, ezt a helyet a most érkezett vendégnek kell átengedned, de talán valahol még lesz üres hely...És kitűnik, hogy már csak az utolsó hely üres. A vendégek összenéznek, összemosolyognak, és szégyenszemre be kell érni a pöffeszkedő vendégnek az utolsó hellyel.

És megjelenik előttünk ugyanennek a képnek a fordítottja is: milyen másképp játszódhatott volna le, ha ugyanez a vendég, - bármilyen kiváló és előkelő is - gondolt volna arra, hogy ő utóvégre nem tudhatja, kik hivatalosak a házhoz, nála nagyobb urak is lehetnek jelen, és örülve annak, hogy itt lehet, hálát érezve azért, hogy részesülhet a mennyegző örvendező sokaságában; leült volna az első adódó helyre ott az asztal végén, beérve azzal, hogy onnan mindent láthat, minden szót hallhat, és ez elég neki. És azután úgy folytatódott volna a történet, hogy a vendégek mind egybegyűltek már, a házigazda odajött volna hozzá: Nézd, uram, téged mégis meg kell tisztelnem, jöjj, foglald el az első helyet. Akkor is összenéztek volna a vendégek, de nem mosolyogva, és a tekintetükkel őt simogatták volna végig, felé sugárzott volna az ő tiszteletük.

Nem kell okvetlenül mennyegzőre vagy vendégségbe hivatalosnak lennünk ahhoz, hogy hasonlatosak legyünk akár az egyik, akár a másik példához. Az élet állandóan rangsorba helyez bennünket, kit előrébb, kit hátrébb, hol mások előznek meg bennünket, hol mi másokat, és az emberek közt való forgolódásunkra és elhelyezkedésünkre adja az Úr Jézus ezt a tanácsolást, hogy az elsőséget ne keressük mi magunk, többet ér, hogyha ajándékként hull az ölünkbe. Alázzuk meg magunkat, és inkább magasztaltassunk fel mások által, mintsem mi magunk magasztaljuk fel magunkat, s azután másoktól kelljen elszenvedni a megalázást. A megalázás és felmagasztalás előnyökből és hátrányokból kevert emberi találmány. Ki-ki közülünk találhat olyan dolgokat, amelyekben ő felülmúlja a többit, előttük jár, de ugyanakkor találhat olyan dolgokat is, amelyekben mások előzik meg őt, és ő hátul kullog. A gazdagság is nagyon relatív dolog: ugyanaz az ember Krőzusnak látszik összehasonlítva a napszámossal, koldusnak tűnik fel, ha összehasonlítjuk az amerikai multimilliomossal. Minden egyéb dologban is, hogy nagy vagyok-e vagy kicsi, elől járok-e vagy hátul, attól függ, hogy kihez mérem magam. Vannak akik alattam, vannak, akik felettem helyezkednek el. Mármost a nagy különbség abban van, hogy az egyik ember felfelé néz, a másik lefelé néz. Az egyik ember mindig azt érzi, mindig annak a tudatában él, hogy ő mennyivel mások fölött van, s elfelejtkezik arról, hogy egyéb tekintetben hány ember emelkedik őfölé, akikhez képest ő bizony nagyon utolsó sorban van: ez a felfuvalkodott, önmagát magasztaló ember.

Ennek ellentéte a felfelé néző ember, akinek szintén lenne oka gyönyörködni abban, hogy ő felül tudja múlni embertársait ebben abban, de nem ér rá, nem foglalkozik ezzel, nem nézegeti tükörben a maga kiválóságait, hanem inkább azokhoz hasonlítja magát, akik őt múlják felül, és észreveszi, hogy mennyi hiány van még az ő életében, noha sokra vitte is, még mennyivel többre viheti, mennyi hibát kell levetkeznie, mennyit kell tanulnia: - ez az alázatos lelkű ember.

És az életnek egyik nagy betűkkel írt igazsága, hogy az ilyen ember emelkedik. Aki a maga fölényét élvezi, mindig lefelé tekint, az elernyed, ellankad a hiúság melegvizében; elveszti az ő rugalmasságát, elsorvad az energiája, sőt megfigyelhetjük, hogy lejtőre kerül, amelyen mindig lejjebb csúszik; mit igyekezzék, mit iparkodjék, hiszen még mindig felette van másoknak, még annyi igyekezet is felesleges, amennyit eddig kifejtett; ha elengedi magát és lejjebb száll, még akkor is talál olyanokat, akikhez hasonlítva magát meg lehet elégedve a maga színvonalával. Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.

De aki elégedetlen magával, abban születnek meg felfelé lendítő energiák. Aki odaszegődik olyanok nyomába, akik nála kiválóbbak, azt sarkallja éppen az ő hátránya, és törekedik arra, hogy az előtte levőket utolérje.

Végeredményben azonban a mi Urunk nem társadalmi boldogulásra akar minket nevelni az Ő tanításával, - ha ebben is hasznát látjuk, ez csak áldott melléktermék, - tulajdonképpeni célja más volt. Ő az embert mindig Istenhez és az örökkévalósághoz való viszonyában nézi, és itt elsősorban és főképpen arra a nagy vendégségre gondol, amelyre az Isten hív meg bennünket; az Ő országának lakodalmára, kegyelmének gazdagon megterített asztalára, az üdvösségre. Itt mindenekelőtt áll a nagy igazság: aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Mert itt, az Istenhez való viszonyunkban végképpen kárhozatossá válik minden hiúság és büszkeség, és az egyetlen lehető magatartás az alázatosság. Mert ha az emberek közt első volnál is, ha a nagy versenyfutásban mindenkit levernél is, és ott volnál az élen és azt mondanád: nincs nálad különb ember, mindenkire lefele nézel, neked már nincs szükséged semmire, - akkor is Isten elé érkezve, oh, próbáld meg ott felemelni a te fejedet, próbálj meg ott dicsekedni. Ég és föld kinevetne téged, felfuvalkodott, pöffeszkedő ember; hangos volna a gúnykacajtól az egész mindenség: mi vagy te az Isten előtt, aki magad oly nagynak és kiválónak érezted?

Itt csak alázatosan állhatunk meg; Istennel összemérve magunkat oh, hová lesz a mi büszkeségünk, ha a fejünkben van is minden tudomány, amit a világ minden könyvtára összegyűjtött, - mi ez a koponyát repesztő tudomány az Istennek mindentudásához képest? Ha olyan hatalom van is a kezünkben, hogy egy legyintésünkre emberek milliói omlanak porba, mi ez Annak erejéhez képest, Aki a semmiből világot hívott elő, és ha a mi jellemünk mocsoktalansága úgy ragyog is, hogy évszázadok múlva is példaként állítanak mindenki elé, oh, akkor is, az Istennek vakító tökéletessége napfényében kiütköznek rejtett foltok, - milyen mocskosnak tűnik az, ami oly ragyogónak látszott!

Csak le a magas polcról, le a porba, az Isten színe előtt meg kell alázkodni neked is, nekem is, és minden Ő teremtményének, neveztessék bár zengő hírnévnek a nevén.

De testvéreim, jól értsük meg, hogy miért üti főbe és zúzza össze a mi emberi büszkeségünket az Úr Jézus. Oh nem azért, hogy ebben élvezetet találjon, - torzított képet rajzolnak a Krisztusról azok a manapság nem egy helyen elhangzó szavak, hogy a Krisztus letöri az önérzetünket, valami alsóbbrendű tudatot nevel belénk, holott nekünk lendületre van szükségünk, holott a nagy küzdelmet akkor bírjuk, ha felemelt fővel, büszkén kitárt kebellel vetjük bele magunkat. Nem is értették meg, akik így beszélnek, hogy miről is van szó, olyasmit bírálnak, amiben nem merültek el sohasem. Mert miről is szól az Úr Jézus? "Aki magát megalázza, felmagasztaltatik". A célja, a vágya neki is az, hogy emelkedjünk, hogy olyan öntudatunk legyen, amely az egekig repít bennünket; fel akar magasztalni bennünket, csak nem hazugságokkal, nem ideig-óráig, hogy azután amikor elszáll az illúzió, a mélységbe zuhanjunk, hanem reális alapon akar minket felmagasztalni, fel az Istenhez, olyan felmagasztalással, amilyennel az Isten ajándékozza meg az embert. Ehhez pedig egyetlen út vezet: a magunk megalázása.

És aki ezt az utat megjárta, aki a maga bűnös életét odavitte a Krisztus keresztje alá, s maga is odaroskadt, levetve magáról minden dicsekvést és pöffeszkedést, az érzi, amint a Krisztus odahajol hozzá, megfogja a kezét és meggyógyítja őt; az tudja, hogy ettől kezdve az Isten gyermeke ő, s ha ezen a földi világon nem kapja a hírnév szárnyra az ő nevét, mit bánja ő, az élet könyvében fel van írva az ő neve, s hogyha az utolsó helyre is telepedik, el fog jönni az idő, amikor hangzik hozzá a szó: Jövel, hadd emeljelek ide magamhoz, hadd legyél részese az én dicsőségemnek.

De, kedves testvéreim, amint az egyéni életre alkalmazható ez az Ige, ugyanúgy alkalmazható az összességek életére is, és itt elsősorban a magunk gyülekezetére gondolok; erre a gyülekezetre, amely újra elérkezett egy munkás évnek a végére. Az elmúlt héten tartottunk egy nagy számadást, és szerettem volna, ha ott lehetett volna ez az egész gyülekezet - hiszen nagyobb része ott volt, - hanem ha ott lehetett volna az az 5-6 ezer ember, akikből a mi belsőlipót-terézvárosi egyházközségünk áll. Hadd örvendeztek volna velünk együtt, mert a kép, amely kitárult előttünk egy esztendő munkásságának a számba vételekor, - a jelenvoltak bizonyságot tehetnek róla velem együtt - felemelő és örvendetes volt.

Azt kellett éreznünk, hogy gazdagok vagyunk, hogy Isten kérésünkön és reménységünkön felül jó volt hozzánk, megsegített minket. Már most hasonlítható ez a mi gyülekezetünk, ez az alig néhány esztendős plánta, egy kilombosodott koronájú fához. Amikor egy-egy munkaág képviselői felvonultak előttünk, noha mindegyik alig 3-4 percig ismertette az ő munkaágában elért eredményeket, mégis szinte fárasztó volt végighallgatni, olyan sokáig tartott a szemle. Volna alkalmunk, hogy magunkat felmagasztaljuk, dicsekedjünk a mi teljesítményünkkel, megelégedettek legyünk az elért eredményekkel, emlegessük, hogy ezekben az eredményekben nekem is volt részem, neked is; büszkén visszagondoljunk hűségünkre, áldozatkészségünkre, fáradozásainkra. De ha megkörnyékeznek bennünket ilyen kísértések, hassa át lelkünket a szó: "Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, s aki magát megalázza, felmagasztaltatik." Nem érhetne bennünket annál nagyobb veszedelem, mint ilyen megelégedettség. Jaj nekünk, ha az eddigi útra visszatekintve önteltség hatja át szívünk; lejtőre kerültünk, s kiszámítható biztonsággal csúszunk lefelé. Nem is hiszem, hogy nagyon közel férkőzhet hozzánk ez a kísértés. De ha csak egy kicsiny mértékben is, tisztogassuk ki lelkünket, s ne vegyük feleslegesnek a mi Urunk Jézus Krisztus intelmét; alázatosan zárjuk ezt az esztendőt arra gondolva, hogy százszor többet elmulasztottunk, nem abban gyönyörködve, hogy mennyire haladtunk, inkább sóvárgó lélekkel tekinteni előre a még megteendő nagy útra. Ne hasonlítsuk össze magunkat olyan gyülekezettel, amely talán nálunk is hátrább van, és ne követeljünk Krisztus anyaszentegyházának asztalánál előkelő helyet; találunk bőven olyan gyülekezeteket, amelyek messze felülmúlnak bennünket a szívek buzgóságában, az istentiszteletek látogatásában, egymás kölcsönös segítésében, a szeretetmunkában, hűségben és áldozatkészségben.

Amikor az Isten olyan konkrét feladatok elé állítja őket, mint amilyen nekünk is van: a mi megépítendő templomunk, száz okunk van a szégyenkezésre, és semmi okunk sincs arra, hogy csak azt az egyet kívánjuk, hogy a jövőben is tartson meg az Isten olyanoknak, amilyenek eddig voltunk. Éljük bele magunkat abba a tudatba, hogy bűnösök vagyunk, s csak az Isten kegyelme könyörülhet rajtunk. Inkább támadjon bennünk az a kétkedő csüggedés: Uram Isten, hogy fogsz velünk boldogulni, egy ilyen szertehullott, rest és árva sereggel, hogy azután ebből a megalázottságunkból maga az Isten emeljen fel az Ő kezével, biztosítva bennünket: mégis titeket hívtalak el, ne féljetek, nem a ti gondotok, majd én elvégzem, csak álljatok készen, csak ajánljátok fel magatokat nekem, majd én alkalmassá teszlek titeket; oda helyezlek, arra a polcra, ahol felragyog rajtatok az én megsegítő kegyelmemnek a fénye. Aki magát felmagasztalja, megaláztatik - óvjon meg bennünket az Isten ettől! Aki magát megalázza, felmagasztaltatik - oh, teljesítse be az Isten rajtunk ezt az ígéretét!

***

(1929. február 24-én a Pro Christo Diákszövetség összejövetelén.)
(A "hamis sáfár" példázata.)

Lukács 16. 1 - 8.

Ha Jézus példázatait egy népes családnak tekintjük, akkor a "hamis sáfár" története az "enfant terrible" helyét tölti be abban. Az ember már egészen otthon érezte magát a kedves ismerősök meghitt körében, amikor egyszerre csak elébe kerül ez a rakoncátlan családtag, és alig ejt egy-két szót, megvan a kellemetlen elszörnyülködés. Kit ne ejtett volna már kínos meglepetésbe az a körülmény, hogy ebben a példázatban Jézus súlyos erkölcsi kifogások alá eső embert állít elénk példaképpen? És pedig olyat, akinek nemcsak a múltja foltos, - mert hiszen kitudódik róla, hogy hosszú időn át hűtlen gazdálkodással károsította meg a kenyéradóját, - hanem még a jelenben is, éppen abban a pillanatban, amikor példaképpen állíttatik elénk, újabb csalásokkal tetézi bűnlajstromát: amikor érzi, hogy ki fogják tenni a szűrét, a gazdája vagyonából még megveszteget néhány jóbarátot, hogy ez által exisztenciáját biztosítsa náluk a jövőre!

Pedig igazában véve úgy áll a dolog, hogy efelett való megbotránkozásunk csakis mireánk vet árnyékot, nem a Jézus példázatára. Mibennünk van a hiba, nem abban. Hiszen ilyen erkölcsileg kifogásolható szereplőket és cselekedeteket máskor sem habozott Jézus belerajzolni a példázataiba. Ott van a szántóföldben elásott kincsről szóló történet. Annak a hőse is, amikor rátalál a kincsre, elhallgatja a felfedezését, s a mit sem sejtő tulajdonostól megveszi a szántóföldet. És ezt az embert is követendő példa gyanánt állítja elénk Jézus! Vagy ott van a "gonosz bíró" története, aki, amíg csak bírják az idegei, szívtelen közönnyel tűri, hogy a megkárosított szegény özvegyasszony ott siránkozzék ajtaja előtt az igazságtételért, és végül teljesíti ugyan a kérését, de csak azért, hogy lerázza már magáról, és békessége legyen tőle. És ezt az embert egyenesen Istennel állítja párhuzamba Jézus ebben a példázatban! Ha tovább böngésznénk, bizonyára szaporíthatnánk még az eseteket. Hogyan lehetséges ez?

Egyszerűen úgy, hogy Jézus tiszta lelkének fesztelen természetességével úgy vette példázataihoz az anyagot az életből, ahogy azt az élet nyújtotta. Ha valamiben felcsillanni látta nagy igazságok tükörképét, nem bánta, mennyi por és sár tapad hozzá, hanem kezébe vette és odatartotta a napfénybe. Ami szenny, az úgy sem fog csillogni. Ami pedig tükördarab, az világosan, fényesen ki fog fényesedni a nap sugaraitól. Más szóval: felhasznált a példázataiban mindent, amivel egy-egy nagy kérdésre feleletet lehetett adni, és nem aggasztotta az, hogy más kérdésekre semmilyen, vagy talán egyenesen téves és veszedelmes feleletet lehetett kiolvasni ugyanebből az anyagból.

Mi pedig? Mi hozzászoktunk, hogy az Isten dolgairól mindig csak óvatos körülcirkalmazással beszéljünk, minden félreértésnek még a lehetőségét is messze elkerülve. Ez az óvatosság mindenesetre jogos és szükséges dolog a maga helyén. De amikor mindig és mindenben a százszázalékos igazhitűség mértékét erőlködünk megütni, milyen mesterkéltté válik a gondolkozásunk! Ez a finomkodó pedantéria már a belső szegénységnek a palástolására jó csak. A múzeumi tudós teregeti ki gyűjteményének lapjaira finom csipeszével a mező virágos füvét úgy, hogy a tövitől a hegyéig világosan látszik minden levele és elágazása - tisztázva minden félreértés veszedelmétől. De kint a mezőn másképpen van. Ott megelégszik egy-egy növény azzal, hogy messzetarkállóan kidugja virágos fejét, hogy mindenki ráismerhessen. Ha egyébként el van is keveredve a füvek és gazok tömkelegében, s ha tájékozatlan szem előtt hozzá tartozónak látszik is, és a virágszedőnek kezében vele egy marékba szakad is sok minden, amihez semmi köze nincsen, - kifogásoljuk ezért a virágos mezőt? Kell a múzeum is preparált herbáriumaival. De hála Istennek, vannak még tarka rétek is! Jézusnak ne tegyünk szemrehányást azért, hogy Ő is onnan szedi csokorba példázatait!

A példázatok megértéséhez tehát mindig az szükséges, hogy megkeressük azt az egy bizonyos gondolatot, amelyet hangsúlyozni és szemléltetni akarnak. Abban nem lesz semmilyen erkölcsi fogyatkozás, sem egyéb félreérthető, veszedelmes tanítás. Nyugodtak lehetünk felőle! Minden egyéb, ami esetleg aggodalmat kelthet bennünk, csak járulékos és mellékes dolog. Magától leválik. Nincs miért fennakadnunk rajta.

A "hamis sáfár" példázatában is rá kell találnunk a lényeges, középponti magra. S ez nem nehéz feladat. A példázat végén megtaláljuk "expressis verbis". "Dicsérte az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett." Ezek lehetnek az evangélistának szavai, és jelenthetik azt, hogy szerinte az Úr, vagyis maga Jézus részesítette dicséretben a történet hősét. Vagy lehetnek magának Jézusnak szavai a példázat befejezéséül, és jelenthetik azt, hogy a példázatbeli gazda sem tudott megtagadni hűtlen alkalmazottjától bizonyos elismerést. Mindegy. Így is, úgy is világos, hogy a sáfárnak "eszessége" az, amire a példázatban ügyelnünk kell. Ez az, amiért Jézus a példázatot elmondta.

Miben állt ez az "eszesség"?

Két összetevőre bonthatjuk fel. Az egyik a sáfárnak józansága, amellyel helyzetét - kíméletlen valóságában - átlátja. A másik a sáfárnak élelmessége, amellyel felismert helyzetét gyorsan és találékonyan kihasználja.

A "hamis sáfárnak" volt sok hibája. De egyet nem lehet a szemére hányni: az illúzióknak embere nem volt. Mihelyt gazdája elé idéztetve meghallja tőle a döntést: "Adj számot a te sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár", - abban a pillanatban tisztában van helyzete tarthatatlanságával.

Más talán megpróbálta volna szépítgetni a történteket: csakugyan olyan vészesen megduzzadtak az elkövetett hűtlenségek és mulasztások árjai, hogy most gátjukat szakítva összecsapnak a feje felett? Vagy talán megpróbálta volna elpalástolni a kellemetlen ügyeket, valamilyen kisegítő megoldással áthidalni a bajokat, a számadás napjára összeállítani valamilyen eredményt, amely legalább látszat szerint igazolta volna a vádakkal szemben. Vagy megkísérelte volna felfedezni a gazdájának valamilyen gyöngéjét, amelynek résén át behízelegheti magát kegyeibe és rábírhatja, hogy hunyjon kissé szemet a számadásnak napján. Vagy ha mindez kilátástalan próbálkozásnak bizonyult volna, legalább azzal vigasztalta volna magát, hogy: "nem eszik meg a kását olyan forrón, ahogy főzik", s "aki időt nyert, mindent nyert", és igyekezett volna húzni-halasztani a számadást: hátha történik időközben valamilyen fordulat.

Nem így a példázatbeli sáfár! Ha megfordultak is a lelkében ilyen gondolatok, vagy ha másvalaki bíztatta is ilyen tanácsokkal, ő erélyes tiltakozással elhessegette azokat magától. Ő "eszes" ember volt. Nem ért rá kellemes képzelődésekbe, jóleső hazugságokba beleringatni magát. A gazda mindenre rájött, és kitűzte a szigorú számadás napját - ez az egyszerű, rideg valóság. A józansága azt diktálja neki, hogy az utcára kitett embernek tekintse magát, akinek hajlék után kell néznie, ahová befogadják. Még ott ül irodájában, és lakja régi szállását. De ő máris úgy érzi, mintha becsukódott volna mögötte az ajtó, és máris válogat az utak között, merre tartson: kemény testi munkába törje-e elszokott tagjait, vagy koldusbotot vegyen-e a kezébe, vagy van-e talán egyéb módja a jövője biztosításának? A be nem avatottak még semmilyen változást nem észlelnek, de ő lélekben már csomagol és költözködik. Majd csak holnap, vagy holnapután fognak lesújtani a fejére múltjának a következményei, de neki nincs szüksége arra, hogy vaskos, nyers tényekben zuhanjon rá a valóság, mint a felriadó alvóra; ő ébren van, és előre látja, már ma komolyan veszi a feléje közelgő veszedelmet. Ő tudja, hogy a szilárd talaj kisiklott a lába alól. Tisztában van azzal, hogy teljes a válság. Ő "eszes" ember!

Elsősorban is ezt kell eltanulnunk a "hamis sáfártól", mert megdöbbentő, milyen irreális álmodozással áltatjuk el magunkat alapjaiban megrendült helyzetünk felől!

Hogy mindnyájunk élete a "sáfárság" gondolatára van felépítve, azt nem nehéz belátnunk. Aki hisz Istenben, az elismeri azt is, hogy embernek lenni annyit jelent, mint az Isten sáfárának lenni ebben a világban: megbízatásként élvezni a rendelkezési jogot az Isten javai - akár több, akár kevesebb - felett, és ennek a kiváltságnak a fejében felelősséggel tartozni az Isten javainak az Ő érdekei szerint való kezeléséért. Aki tudja, hogy köze van Istenhez, többé-kevésbé azt is tudja, hogy ez az az alap, amelyen szemben áll Ővele.

De milyen kevés ember van azzal tisztában, hogy ez az alap megrendült alatta! A legtöbben mélységes filiszteri nyugalommal élik bele magukat "sáfárságuk" tudatába, mint ami magasabb értelmet, méltóságot, nemességet ad az életüknek. Nem veszik észre, milyen rettenetesen kétélű gondolat a "sáfárságé"! Isten sáfárának lenni: valóban milyen felemelő tudat - amíg előttünk áll a megbízatás útja! De Isten sáfárának lenni, amikor sorra múlnak mögénk a napok és esztendők, és velük együtt felgyülemlik a hátunk mögött sáfárkodásunk teméntelen mulasztása és hibája - milyen félelmes gondolat! A sáfárság magasságaiból édes büszkeséggel széttekintgetni, mint ahogy a repülőgép kényelmes zsöllyéjéből szemlélődik az ember, és gratulál magának nagyratermettségéhez, és közben nem venni észre, hogy a motor kihagyásokkal működik, s ami büszke magasság volt az imént, az már ásító torkú mélységgé változott: milyen szánalmas balgatagság!

Pedig ez a valóságos helyzet. Felettünk is elhangzott a szó: "Adj számot a te sáfárságodról..." És ezzel visszájára fordul a sáfárság dicsősége: ami kiváltságunk volt, válságba döntött, és vesztünkre vált. Aki ezt egyszer meglátta, annak számára lehetetlen többé problémamentes, zavartalan derűben továbbéldegélni. Meglehet, hogy az életének felszíne felhőtlen és nyugodt, de titkon mégis villámok viharos feszültségét érzi. Ha mindene megvan is, amit kívánhat, nem élvezheti vidám biztonságban. Kérdésessé vált életének egész birtokállománya. Ahogy Pál apostol mondja egy helyen: "Akinek van is felesége, mintha nem volna; aki vígad, mintha nem vígadna; aki vesz, mintha semmije sem volna; és akik élnek a világgal, mintha nem élnének."

Az ilyen ember bizonyos dinstanciából nézi és kezeli az élet dolgait. Ami örömet és nyereséget talál benne, abba nem merül el egész lelkével, nem engedi lebilincseltetni magát rabjául. Ami keserűség és szenvedés fakad belőle, annak sem engedi át magát egészen, fölötte marad. Bensejében állandóan búcsúzik mindentől, jótól és rossztól egyaránt. Hiszen a küszöbön levő számadás előtti rövid átmenet napjait éli csak! Az egész élete csupán arra jó neki, hogy az elvesztésére felkészüljön. Szüntelen likvidálás, felszámolás a dolga, nem pedig élvezetekbe vagy fájdalmakba való belefeledkezés. Mintha már itt sem volna. Olyan bizonyos, olyan megrendítően komoly, és olyan döntő jelentőségű valóság ránézve a felelősségrevonatás közelgő határnapja.

Nagyon érthető, ha a megítéltségnek ebbe az öntudatába az emberek nem tudják beleélni magukat. Hiszen annyival kellemesebb dolog elhessegetni maguktól ezeket az árnyakat, és annyi hazug illúzió kínálkozik, amelynek karjaiban elálmodozhatunk arról, hogy alapjában véve nincsen semmi baj! De mégis, a "hamis sáfár" magatartása az egyetlen józan lehetőség. Mindenki más balgatag, csak az "eszes", aki hozzá hasonlóan szemébe néz az élete mélységes, örök válságának.

A "hamis sáfárnak" ehhez a józanságához járult aztán hozzá az a másik erénye, amellyel teljessé vált példaadó "eszessége": az élelmesség. Attól a perctől kezdve, amelyben gazdája felmond neki és számadásra szólítja, csupa mozgás, serény és biztos intézkedés, lendületes és céltudatos munka az élete.

Más talán éppen olyan józansággal tudomásul vette volna a való helyzetet, de aztán elvesztette volna a fejét, és kétségbeesetten kapkodott volna jobbra-balra, mint az égő házból, vagy a süllyedő hajóról menekülők, akik oktalan pánikban sokszor csak siettetik és fokozzák végromlásukat. Vagy talán csüggeteg búskomorságnak adta volna a fejét, elernyedt tétlenségben várva, hogy hadd történjék vele, aminek történnie kell. Vagy gyáva siránkozással járt volna az emberek között, hogy csak annál jobban elzárkózzanak előle, és messzire elkerüljék kínos, kellemetlen panaszkodásait.

Mindennek semmi nyoma a példázatbeli sáfárnál. Ő megőrzi nyugalmát. Felemeli fejét. Egy szót sem ejt bajáról, de cselekvéshez fog menten. Látja maga előtt a közelgő zivatart; nem is áltatja magát azzal, hogy elkerülhetné valahogy. De azt sem engedi meg, hogy a fekete felhők sötét falként elzárják előle a kilátást. Túl a fergetegen, lát még maga előtt verőfényes tájakat. És azoknak fényében más színt ölt számára a rövidre szabott, halálra ítélt jelen is. A jelenben elő lehet készíteni ezt a jövendőt. Vannak benne hamar tovatűnő lehetőségek, amelyeket még jól lehet értékesíteni!

Ne tévesszen meg, és ne zavarjon itt bennünket az, hogy a sáfár élelmessége megint csak bűnös utakra csalja őt, hogy még az utolsó órákban is, amíg még az ő kezén van a gazdája vagyona, visszaél vele, és csalárd "leírásokkal" vásárol magának "jóakarókat" a közelgő nehéz napokban elvárt viszontszolgáltatás fejében. Mindez nem tartozik a példázat lényegéhez. A lényeges benne az, hogy a történet hőse nem rest menteni, ami még menthető az összeomló régi életéből. Kevés ideje van már csak, de az annál becsesebbé válik számára, és nem veszteget el belőle egyetlen percet sem. Mint a felmarkolt föveny, úgy folyik ki kezéből eddigi életének minden java; nem is próbálja esztelen szorosabb markolással visszatartani, de nem is szórja el magától, ami éppoly esztelenség volna. Észrevette, hogy gyémántmorzsák vannak benne. Ha minden elfolyik is az ujjai között, ezeket megtarthatja markában, és végül nem marad majd üres kézzel, kárvallottan. A sáfár - "eszes" ember.

Ezt a mozgékonyságot és találékonyságot is el kell tanulnunk tőle. Voltaképpen úgy áll a dolog, hogy enélkül az a józanság sem kívánatos dolog, amelyet az imént megcsodáltunk benne. Jézus is csak ezzel az utóbbival együtt ajánlja az előbbit.

Magában véve az élet válságos, kétséges, kérdéses voltának a meglátása még nem az, amit Jézus belénk akar plántálni. Ezt utóvégre még Őnélküle is elsajátítják sokan, és - tegyük hozzá mindjárt - nincs sok köszönet benne! Az ítélet szelei némelykor mindnyájunk lelkén átsuhannak. Nincs ember, aki ne ismerne olyan pillanatokat, amikor magára riadva úgy érzi, hogy egész életével, minden javaival, támaszték és fogódzópont nélkül zuhan lefelé valamilyen sötét mélységbe. Fanyarrá válik ilyenkor az örömeink édessége, és komikus színt ölt a legszentebb fájdalmunk is. És vannak emberek, akiket hatalmába kerít ez az élmény: alaphangulatukká válik a kiábrándultság. Szánakozó mosollyal járnak embertársaik között, mint a józanul maradt néhány vendég a mámoros mulatóban. Mások ám élvezzék az életet; higgyék, hogy a világ tele van szépségekkel, érdekes dolgokkal, munkára és harcra érdemes feladatokkal - de őket már nem ejthetik foglyul csalóka képzelődések. Ők rájöttek, hogy a világ egyetlen nagy siralomház, benne ők is, mások is, reménytelenül halálraítéltek - milyen hiábavalóság tehát minden, akár öröm, akár gond és gyász, amivel az ember komoly tartalmat vél adni ennek a nyomorult létnek!

Milyen sivár és milyen üres ez az életszemlélet így magában! Nem csoda, ha a legtöbb ember elfordul tőle, s ha néha megkörnyékezi is, hamar lerázza magáról még annak árán is, hogy feláldozza azt a kíméletlen igazlátást, amely benne rejlik! Csak józannak lenni - elviselhetetlen dolog!

De a Jézus józansága, amelyet a "hamis sáfár" példázata is hirdet, nem ez a keserű életfilozófia - nem cinikus életundor, és nem világfájdalmas kiábrándultság. Az Ő józanságához hozzájárul egy másik alkotóelem, az, amit a "hamis sáfár" élelmessége ábrázol, és ebben az összetételben eltűnik a kesernyés íze és mérgező hatása. A Jézus tanításának éppen ebben a paradoxonban van a páratlan sajátossága: ugyanazzal a lélegzettel, amellyel kimondja, hogy az élet már nem ér semmit, mindjárt azt is fülünkbe harsogja, hogy az élet mégis minden erőfeszítést megér! Senki jobban ki nem szabadít a világnak kábító öleléséből, mint Ő; de ugyanakkor senki jobban nem ihlet és lelkesít a világnak ünnepélyesen komolyan vételére!

Igen, az élet szerinte is elvesztett játszma, és mennél előbb rájövünk, szerinte is annál jobb nekünk. De ez még nem az egész igazság! Sötét tenger felé sodródik feltartóztatás nélkül minden embersors, azonban túl rajta van egy másik világ, amelynek partján ki lehet kötni. Össze kell omlania rövidesen minden látszatos erőnknek, sikerünknek és büszkeségünknek, mint valami vaspántjaitól megfosztott gerendaváznak; de akkor kitűnhet, hogy az elmúlásra ítélt alkotmány mögött épült valami maradandó is, ami annál felségesebben emeli égnek fejét, mennél szomorúbb romhalmazra tekint alá!

Állítsuk csak oda az Isten örökkévaló világának a fényébe ezt a mi megítélt életünket! Mindjárt felcsillannak benne a nagyszerű lehetőségek, amelyeket minden áron át kell mentenünk az ítélet elválasztó határvonalán túlra! Hány emberi lélek, hányféle emberi viszonylat, hányféle helyzete és alkalma az életünknek, amelyből az örökkévalóság számára lehet kicsiholni valami értéket! A hátralevő esztendeink olyanok a kezünkben, mint egy olyan ország pénze, amelyből már tovább utaztunk. Mit csinálhatunk még vele? El nem költhetjük már, mert indulóban vagyunk. Csak egyet tehetünk: beválthatjuk a másik ország pénzére, amely a vámon túl van. Mennél ridegebb józansággal nézünk a szemébe az élet silányságának, annál drágább alkalommá válik az örök javak szolgálatára. Nincs időnk az álmodozásra, de nincs időnk a fanyalgásra sem. Ahogy Pál apostol mondta: "Gonoszok a napok", de éppen ezért: "Áron is megvegyétek az alkalmat!" Éles szemmel meglátni, és gyors kézzel megragadni az "örök élet" kínálkozó gazdag lehetőségeit - ez a "hamis sáfártól" tanulható "eszesség".

Valljuk meg: égetően szükségünk van erre a leckére is. Ma is az a valóság, hogy a "világ fiai" eszesebbek - a maguk nemében - a "világosság fiainál". Ha az örökkévalóságra szóló értékek munkálásában csak századrész annyi éberséget, elszántságot, lendületet és mozgékonyságot fejtenénk ki, mint amennyivel az anyagi világ "konjunkturáira" veti rá magát az emberiség, hogy kisajtoljon belőlük minden nyereséget, másképpen állnának a dolgaink, és több öröme telhetnék bennünk Jézusnak!

*

De ez megint visszavezet bennünket az előbbi gondolatra: nem azért lanyha és renyhe a keresztyének élete ebben a világban, mert hazug illúziókba ringatták magukat, és nem az sarkantyúzná-e őket fürgébb erőkifejtésre, ha az ítélet kíméletlen valóságának a világos tudata jobban rájuk nehezedne? Keveset gondolunk arra, hogy ég a tető felettünk. Ezért nyújtózunk el olyan kényelmesen áhítatunk és elmélkedésünk párnáin ahelyett, hogy sietve munkához látnánk!

Másként állt a dolog abban a nemzedékben, amelyre még közvetlen közelségből lehelte reá Jézus az Ő Lelkét! Ne felejtsük el, hogy a "hamis sáfár" példázata csak ízelítő abból az "eszkatológikus" gondolatvilágból, amelyet ők Jézustól átvettek, és jó ideig megőriztek magukban. Az ő életükben eleven valóság volt ennek a példázatnak a tanítása. Ők abban a tudatban éltek állandóan, hogy rövidre szabott átmeneti idő részesei csak. "Ímé, a Bíró az ajtó előtt áll!" Halálos betegség jeleit olvasták le a világ arcáról csakúgy, mint a magukéról. És a közelgő végnek ez a tudata töltötte meg őket azzal a feszültséggel, amely a világtörténelemben máig is példátlan sodrú munkásságban robbant ki. A küszöbön levő nagy leszámolás előtt napok alatt nemzedékek munkáját akarták és tudták elvégezni!

Számításaikat, igaz, nem igazolta az idő. Úgy, ahogy ők elképzelték a "világ végét", Jézusnak ítéletre való visszatérését, - az nem következett be. De ne tévesszük össze a formát a lényeggel. Ők a maguk nemzedékére alkalmazva, a képzelet nyelvén csak azt az igazságot mondták el így, amely minden nemzedékre szóló, időfeletti és elképzelhetetlen: hogy ez a világ vesztébe rohan, de van Istennek egy romolhatatlan világa, amelybe átmenthető, ami itt pusztul és elvész. Látszólagos rajongásuk nem volt más, csak a "hamis sáfár" "eszessége".

Amit ők megtanultak Jézustól, ugyanaz minden idők keresztyénei számára, a mi számunkra is feladott lecke. Utunkat a világra ráboruló komor ítélet árnyékában járni, és ezen az úton, a villámló, sötét felhők alatt csak annál jobban gyorsítani lépteinket a látóhatáron napfényben fürdő otthon felé - ez az "eszesség"! Minden más balgatagság. Boldog, akit megdicsér majd érte egyszer az ő Ura!

***

(1929. jun. 16-án a Kálvin-téri templomban.)

"A vámszedő pedig távol állván, még
szemeit sem akarta az égre emelni,
hanem verte a mellét, mondván:
Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!"
Lukács 18, 13.

Az imádságoknak is megvan a maguk külön világuk. Vannak benne ismeretlen névtelenek, megszámlálhatatlan sokasággal. És vannak benne kimagasló, messze tündöklő előkelőségek. Mint ahogy a drágakövek világában is vannak világhíres példányok, valósággal egyéniségek, amelyeket külön névvel illet a közbeszéd, úgy vannak az imádságnak is kivételesen nevezetes példái, amelyek örök emlékezetében ragyognak az emberiségnek.

Milyen csábító feladat bejárni a Biblia kincsesházait, és számon venni benne a reánk maradt imádság-klenódiumokat! Az Ótestamentumnak egy-egy olyan imádságától, mint amilyen a Jákóbé a Jabbók-parti tusakodás éjszakáján: "Nem bocsátalak el addig Uram, míg meg nem áldasz engem" - el az Újtestamentumnak olyan felejthetetlen imádságaiig, mint amilyen pl. a kereszten függő lator utolsó sóhajtása: "Uram, emlékezzél meg énrólam, amikor eljössz a te országodban!" - milyen káprázatos gazdagság tárulna elénk, ha elmerülnénk ebbe a vizsgálódásba. De anélkül is, hogy megtennénk ezt a számonvételt, bízvást megállapíthatjuk, hogy a publikánus imádsága, amelyet alapigénkül felvettünk, az imádságok Kohinoor-jai közé tartozik. Azóta, hogy Jézus belefoglalta ezt a gyémántot a farizeusról és publikánusról szóló példázat remek foglalatába és megcsillogtatta emberi szemek előtt, az egész emberiség örök kincsei közé tartozik, és amíg ember lesz a földön, milliók és milliók fognak feléje fordulni, hogy boldogan csodálják, mint elévülhetetlen gazdagságukat.

Igaz, hogy nem egy bizonyos történeti személyiségnek az imádsága, hanem csak példázatbeli szereplőé. Költött történetben fordul elő, amely úgy, szó szerint sohasem játszódott le. De ez csak annál közelebb hozza a szívünkhöz. Hiszen Jézus csodálatos költői fantáziája a valóságból vett színekből szőtte ennek a példázatnak az alakjait is. És ezt az imádságot is, amelyet a vámszedő ajkaira ad, emberek millióinak a titkos sóhajtásaiból leste el. Könnyen meglehet, - adná Isten - hogy éppen magunkra ismerünk a vámszedő alakjában, és talán éppen az által válik az ő imádsága drága kincsünkké, hogy a magunk legforróbb imádságainak az összfoglalatát mutatja.

De ettől eltekintve is, vizsgáljuk meg: mi teszi az imádságok kincses világában olyan kimagasló értékké?

Mindenekelőtt az, hogy szembeszökően megmutatja: milyen mélységesen egyéni ügye az embernek az imádság.

Természetesen nem csak egyéni ügye. Az imádságokat két nagy osztályba lehet sorozni. Vannak "én-imádságok", és vannak "mi-imádságok". És habozás nélkül vallást tehetünk róla, hogy az imádságos élet betetőzését az utóbbiakban látjuk, vagyis az olyan imádságokban, amelyekben az egyes hívő lélek közösségbe olvad testvéreivel. Ilyenkor már nemcsak a maga egyéni örömeinek a háláját rebegi el Isten előtt, és nemcsak a maga egyéni gondjai, bajai, bűnei alatt hajlik meg alázatos kérésében. Hanem az örvendezőkkel együtt örülve, és a sírókkal együtt sírva imádságaiba is összegyűjti másoknak boldogságát és boldogtalanságát, és úgy jelenik meg Isten előtt, mint egy hálálkodó és könyörgő nagy család egyik kicsiny tagja. Örökre elénk szabta ennek mintáját az "Úri imádság", a "mi-imádságok" tökéletes példája. Nem az "én Atyámat", hanem a "mi Atyánkat" szólítom meg benne, és a mi kenyerünkről, a mi bűneink bocsánatáról, és a mi kísértéseinkről és megszabadíttatásunkról van benne szó.

De ha kétségtelenül ez a cél, amelyet az imádságos léleknek el kell érni fejlődésében, más kérdés az, hogy honnan indul ki a fejlődése? És erre nem lehet más válasz, mint az, hogy az igazi imádság mindig az egyén legszemélyesebb ügyeként születik meg. Az erdőben összeborulhat a fák koronája és ágaik üde zöldje összefolyhat egy nagy színtengerbe, amely hegyeket-völgyeket elborít. De minden fának külön gyökérzete van. És ha nem ereszt gyökeret az egyéni fa csak a maga élete parancsát követve, akkor nincs erdő sem. A márványpalotában tökéletes rendben illeszkedhetnek össze a tükörfényes kockák, és élük egyenes vonalakba olvadhat a padlótól a tetőzetig úgy, hogy azon sehol törés, vagy megszakadás nem látszik. De csak azért, mert előbb a bányában külön fejtettek ki és külön csiszoltak szabályosra minden egyes tömböt. Az imádság is mindenek előtt az én külön ügyem és a te külön ügyed az élő Istennel, és amíg ezt meg nem tanultuk, addig nincs közösségben való imádságunk sem.

Ezért mintaimádság a vámszedőé. Csak ketten szerepelnek benne: Isten és én. A templomban, ahol imádkozik, nyüzsöghet a nép, de ő úgy imádkozik, mintha sem nem látná, sem nem hallaná őket. Ugyanígy imádkozhatna akár egy lakatlan szigeten, vagy a sivatag közepén is. Egyedül van Istennel. Ezért is olvassuk róla, hogy "távol állván" imádkozott, a háttérben meghúzódva, a sokaság szélén. Nem fontos, hogy észrevegyék. És "szemeit sem akarta az égre emelni". Inkább a földre szegzi, hogy ne lásson senkit, csak a lelki szemével egyedül az Urat, akihez könyörög. Ez az "én-imádság" tiszta esete.

Hogy mennyire nem külsőség, hanem lényeges dolog ebben az imádságban az egyes szám első személy használata, az élesen kidomborodik, ha összehasonlítjuk a farizeus imádságával. Hiszen utóvégre az is a maga nevében, egyéni hangon imádkozik, amikor hálát ad Istennek a maga élete kiválóságáért és kifogástalan kegyességéért. De ha közelebbről megnézzük, milyen népes az ő imádsága mások jelenlététől! Hogy nyüzsögnek benne a többiek, akikkel összehasonlítja magát; a "ragadozók", "hamisak", "paráznák", és tarka sokaságuk közepett "ím e vámszedő is"!

A vámszedő előtt ködbe vész az egész embervilág. Eltűnnek mellőle az arcok mind - a rokonszenvesek, az ellenszenvesek egyaránt. Egy kicsiny kamara világos csak a nagy sötét mindenségben - ketten férnek bele, senki más: Isten és én. Nekik kettőjüknek van egymással valami elintézni valójuk, ami olyan fontos, hogy minden egyéb kívül maradhat és várhat. Senki sem segíthet, mindenki csak zavarhat. Az emberi szívnek egészen személyes, legbensőbben egyéni ügyéről van szó itt.

Ezt kell a vámszedőtől mindenekelőtt megtanulnunk.

De nézzük meg imádságának a tartalmát is. Milyen ügyről van benne szó? Néhány rövid szóból áll az egész imádság, - de mindent felölel. Azt mondja Kálvin János "A keresztyén vallás alapvonalairól" írott nagy művében, mindjárt az első mondatban, hogy: "az egész szent tudomány", vagyis mindaz, ami az embert a legnagyobb kérdésekben eligazítja, "két részből áll: az Isten és a magunk ismeretéből". A vámszedő imádságában mindkettő benne van.

Hogy az utóbbin kezdjük: ez az imádság a helyes önismeret imádsága. Aki így könyörög: "Légy irgalmas nékem, bűnösnek!", az minden hazugságon és önámításon át eljutott a világos igazság meglátására önmagát illetőleg. A farizeus, önmaga vállát veregető nagy önelégültségében, még ostobául gyermekes képzelgésben leledzik. A vámszedő már eljutott a nagy megismerésre: én - bűnös.

Neki sem volt könnyű. Igaz, hogy az ő útjában más akadályok álltak, mint a farizeusokéban, de nem kisebbek, hanem még nagyobbak. Amannak az volt a veszélye, hogy mások elhitették vele, hogy ő Isten előtt emelt fővel állhat meg, és dicsekedve sorolhatja el érdemeit. Az egész közszellem, amelyet neveltetése közben magába szívott, erre tanította. Mindenki elismeréssel, tisztelettel, helyesléssel vette körül kegyes életét.

A vámszedő éppen ellenkező helyzetben volt. Ő mindenki szeméből a megvetést látta maga felé villogni. A háta mögött hallotta a megbélyegző bírálat suttogásait. Hiszen az, aki a pogány és zsarnoki idegen rómaiak szolgálatában állt és úgy szipolyozta népét a maga zsebének hasznára, közmegvetésben állt. Mások valóban nem legyezgették önelégültségét.

De annál erősebben ágaskodott benne az önhelyeslés ösztöne. Mert az ilyen elítélt és kitagadott ember természetszerűleg a "csakazértis" álláspontjára helyezkedik. Mit neki utóvégre mások vélekedése? Ő meg van elégedve magával, és fittyet hány az egész világnak. Az erkölcsbírákat nem ismeri el illetékeseknek, mert nem fogadja el őket magánál jobbaknak. Jól látja: kegyességükben mennyi a nagyképűség, és tisztességükben mennyi a képmutatás. Fölötte ne akarjon senki ítélőszékbe ülni, mert ő tudja, hogy ő is van olyan ember, mint a bírói palástban tetszelgők. Az ilyen embernek talán a legnehezebb eljutnia a feljajduló bűntudat önismeretére...

De a vámszedő eljutott. Hiába erőltette a magával való megelégedettséget, örökké az nem tarthatott. Mennél önérzetesebben védekezett mások hibáztató szavai és rosszalló tekintete ellen, titkon a lelke mélyén annál inkább kellett éreznie, hogy igazuk van. Az sem használt, hogy minden rászórt vádat legalább ugyanannyival tudott viszonozni. Mindjobban kellett éreznie, hogy a bűn azért nem kevésbé bűn, ha a bírálói is bűnösek, - mert nem az emberek véleménye dönt itt, hanem attól független ítélőszéké.

Egyszer aztán elviselhetetlen lett számára az igazság ellen való tusakodás, és meghódolt előtte. Emberek előtt nem tudta volna megvallani, nem rájuk tartozott. De megtalálta azt a helyet, ahol kiönthette szívét: Isten előtt. Itt nem kellett magát óvnia és kímélnie. Itt könyörtelenül szemébe nézhetett a valóságnak. És egész valóját beleönthette abba az igazmondó vallomásba: "én bűnös!"

Sok ember ma hajlandó volna sajnálkozva vállát vonogatni ezért felette. Amint ott áll a templom hátsó félhomályában, magába görnyedten, mellét verve, a fájdalomtól meg-megremegő egész testében egy élő "mea culpa", - nem imponál a mai embernek. Keressük inkább az élet derűsebb, biztatóbb oldalát! - hirdetik ma sokan. Mi az egészség és az öröm kultuszát követjük! Ami hiba és baj van az életünkben, minek arra rátapasztanunk a tekintetünket? Inkább töltsük meg szemünket a fénnyel, hagyjuk az árnyakat! Hadd járjon át sugalló erejével az emberi jóság derűje! Letűnt idők beteges maradványa a töredelmes önmarcangolás!

De nézzétek, mit csinálnak ezek a világboldogító optimisták, amikor valahogy mégsem akar sikerülni nekik a nagy életderű? Mert néha elfogja őket is a nyughatatlanság, sőt az idegeikre megy az erőltetett életkedv, és belebetegszenek a bűn hatalmai felett való játszi elsiklásba. Nem ahhoz a gyógymódhoz folyamodnak-e ők is, amelyben messze megelőzte őket a vámszedő? Igaz, hogy nem Isten színe előtt, hanem emberek előtt, sokszor bölcs lélekgyógyítók, de sokszor kontárok előtt, akik többet ártanak, mint amennyit használni tudnak, - nem ők is abban keresnek-e enyhülést, hogy divatos lelki kúrák módjára szembenéznek az elleplezett igazsággal, napfényre hozzák a lelkük sok eltemetett tisztátalanságát, és kifakasztják magukból az elfojtott önvád mérges kelevényeit?

Hiába: az egyik szükséges dolog, amelyet meg kell tanulnunk, a magunk igaz ismerete, - a fájó, ezerszer került, de egyszer mégis csak leplezetlenül elismerendő igazság: "Én bűnös!"

Ennél csak egy nagyobb megismerés van - nagyobb azért, mert az igaz önismeret is azon alapszik: - az Isten ismerete. Ez is megvan a vámszedő imádságában, sőt mindenekfelett ez teszi örökre mintaimádságunkká. Aki így imádkozik: "Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!" - az előtt feltárultak a legnagyobb titkok, amelyek ember előtt feltárulhatnak: az Istennek titkai.

Az ilyen ember megismerte Istent, a szent és igaz bírót. Emberek előtt kényesen védett önérzete összeroppan Őelőtte, mert megtudta, hogy minden emberi vélekedésnél fontosabb az Ő vélekedése. Az életének legfőbb kérdése már nem is az, hogy hogyan illesztheti bele Istent a maga világába, hanem az, hogy hogyan állhat ő meg az Isten világában. Megingott a lábai alatt minden biztonság. Elveszett embernek tudja magát, mert ott áll a törvényeiben alkuvást nem ismerő és ítéletében meg nem vesztegethető Úr és Király előtt. És ha az emberek minden szava csupa dicshimnusz volna is az ő kiválóságairól, mit használna az neki? Csak egy marad hátra: irgalomért könyörögni!

De az ilyen ember megismerte az Istennek irgalmasságát is: mer irgalomért könyörögni! Tudja, hogy ez a kérés nem hull vissza szárnyaszegett madárként az üres levegőégből, hanem nyílegyenest megtalálja útját az Istennek szívébe. Honnan vette ezt a megismerést a vámszedő? Oh, évszázadok óta derengett már az ég alján ennek a fénye. Az az Ótestamentum, amelyet tudatlan emberek olyan sokszor emlegetnek csak a haragvó Istenről szóló és ezért elavultnak tekinthető könyvként, telve van az irgalmas Istennek üzeneteivel, "aki nem feddődik minduntalan s nem tartja meg haragját örökké", "aki nem akarja a bűnösnek halálát, hanem hogy a bűnös megtérjen és éljen". Világított már a nap régen, mielőtt teljes pompájában felkelt volna az Újtestamentum kijelentésében. És a bűnbánó lelkek ezrei előtt, ha még homályosan is, de ott ragyogott az az Isten-arc, amelynek éles vonásait mi a töviskoszorús Főn látjuk. Ismerhette hát a vámszedő is a bűnös emberen szánakozó, ügyét magára vevő, könyörgését meghallgató isteni irgalmasságot.

Keserves önmegismerése ezért nem űzi a kétségbeesés magányába, ahol menthetetlenül elpusztulna. Odaűzi az Istennel való magányosságba, ahol újra megtalálhatja önmagát. Önvádja imádságban oldódik fel. Odaveszti magát az Isten előtt való összetörettetésben, de megmenti az életét az Isten előtt való megigazulásban.

Nem látjátok, mint nő meg az a meghajlott, mindenki elől eltűnni vágyó alak ott a templom zugában, idő feletti arányokra? Mintha ott állna az egész kavargó emberiség sátortáborának a közepén égbe magasló vezéralak gyanánt, és mintha titkon elmormolt imádsága harsány vezérszóként mennydörögne szét: Utánam! Ő megtalálta az utat! Ne legyen senki, aki hiábavaló próbálkozásokkal másfelé tékozolná a drága életidőt, és végzetes kockázatokba vetné magát! Ez az egyetlen kivezető út, ez az imádság: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!"

Ne csak a bűntudat fájdalmaiból felkiáltó embert lássátok benne. Az magában véve valóban nem dicsfényben ragyogó látvány. Nem hódítana meg senkit a követésére. De vegyétek észre a kiáltására nyomban érkező feleletet is. Az imádságában már benne ujjong a meghallgattatása. Keserves bűnvallása hívő bizonyságtétel az Isten nagyságos dolgairól. Ott áll a szoros kapuban, amelyen át csak lehajtott fővel, kicsinnyé alázkodva lehet átlépni. De a lába ott nem ver gyökeret. Ha látszat szerint mozdulatlanul egy helyben marad is imádságával, mint egy önmagába merevedett élő szobor, - azért igazában ez az imádság mozgásban van, lendülő lélek szól benne, nagy lépés az egész a szoros kapun át. És fél lábbal már túl van rajta, - a tágas mezőn, ahol nincs többé szorongattatás és veszedelem. Nem látja jól az imádkozó vámszedőt az, aki nem látja föléje hajolni az Istennek minden biztatását és ígéretét, bocsánatát és megtartó kegyelmét.

Ez az imádság mindenekfelett azért olyan nagy kincsünk, mert benne a vámszedő bízó töredelmén át is az Atya szeretetét ragyogtatja fel Jézus.

*

Azért is nem végződhet a példázat magánál az imádságnál. A befejezést szükségképpen csak az imádsága után hazatérő vámszedőnek a képe adhatja meg. "Mondom nektek, ez megigazulva ment alá az ő házához." Nézzetek utána, amint kioson a templomi sokaság között és alákanyarodik a hegyről Jeruzsálem nyüzsgő utcáiba. Az imádság folytatódik. Még mindig úgy jár, mintha nem tudna semmit a körülötte zajló világról, - neki most az Istennel való egészen személyes ügye tölti be a lelkét. Az önmegismerés árnyai most is ott boronganak a lelke felett. Soha többé nem fog megszabadulni attól a tudattól, hogy ő bűnös, aki csak irgalomból élhet meg. De rásüt ezekre a fekete felhőkre Isten ismeretének aranyló napfénye. Ő irgalomért könyörgött, és nem csalódott. Akikkel találkozik, különös fényt látnak a szemében sugárzani, és valami nagy, biztos békességet az egész lényén eláradni. Így megy vissza az ő házába, és így megy tovább az egész életen végig.

Félsz és fázol attól, hogy odaállj mellé, amikor a mellét veri? De szeretnél ugye, a "megigazultság" útján vándortársa lenni? "Aki megalázza magát, az felmagasztaltatik." Csak az. De az bizonnyal. - Hát nem a mi szívünkből szakadt-e ki csakugyan a példázatbeli vámszedő imádsága?

***

(1929. VIII. 17. Gyulai Pál u.)

"Az Ő teljességéből vettünk mindnyájan,
kegyelmet-kegyelemért."
János ev. 1,16.

A János evangéliuma hatalmas bevezetéséből való ez az ige, ahol az Evangélista elő akarja készíteni olvasóit a későbbiek méltó fogadására. Mielőtt elbeszélné, amit fel akart jegyezni az egymásután szaporodó nemzedékek számára mindabból, amit Jézus tett és mondott, előbb tisztázni akarja, hogy ki is volt az a csodálatos személyiség, aki történetének hőse. Amennyire a dadogó emberi nyelv képes az isteni dolgokról szólni, feltárja előttünk elöljáró szavaiban a Jézus Krisztus kilétét, megjelenésének és munkásságának legbenső titkát.

Többek között felsorakoztatja a bizonyságtevők tanúságát. Hivatkozik azokra, akik közvetlen szemlélői voltak e páratlan életnek. "Közöttünk sátorozott" - mondja apostoltársai nevében is - "és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjéét..." Idézi az istenküldte előfutárnak bizonyságtételét, aki félreérthetetlen szavakkal nyilatkozott az "utána jövőről, de nála nagyobbról." És végül megszólaltatja mindazokat, akiknek életében Jézus elvégezte a maga hivatását. "Mi mindnyájan" - és ez alatt értendő a keresztyének egész, nagy családi köre, - "az ő teljességéből vettünk, kegyelmet kegyelemért."

A keresztyén köztudatnak ezt a Krisztusról kiállított bizonyságát vegyük vizsgálat alá most. De előbb még, hogy értelme egészen világos legyen előttünk, két dolgot jegyezzünk meg bevezetésül. Először is azt, hogy ez a mondás akkor világosodik meg előttünk, ha kapcsolatba hozzuk azzal a néhány verssel előbb olvashatóval, mely szerint "az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk, telve kegyelemmel és igazsággal". Ez az a teltség, teljesség, amiből mindazok vettek, kiknek nevében az apostol bizonyságot tesz. És még közelebbről, a kegyelem és igazság közül, a Krisztus teljességének a két összetevője közül is az előbbire irányul nyilván az evangélista figyelme itt. Mert hiszen rögtön azzal folytatja, és azzal fejezi is be prológusát, hogy Jézus Krisztust, a megtestesült Igét még egyszer, mint minden isteni igazság forrását hirdeti. "Az Istent soha senki nem látta", az emberiség nem volt birtokában annak az igaz istenismeretnek, amelynek világánál útját boldogan járhatta volna. "Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van", - akinek állandó életeleme az Örökkévaló, - "az jelentette ki Őt." Ha tehát itt az igazság teljességéről van szó, - nyilván az előző versben, a mi versünkben, a kegyelem teljessége forog szóban. Mert hiszen "az egyszülött Fiú" nem csak igazság, az útainkat megvilágító fény, hanem kegyelem is, az egész valónkat átható életerő, melynek hatalma által járhatjuk is a megvilágosodott utat.

A másik előzetes megjegyzés ezután rövidesen elintézhető. Ha amúgy is nyilvánvaló, hogy itt a kegyelem teljességéről van szó, akkor az utolsó szavak - "kegyelmet kegyelemért", nem is tartoznak szorosan a mondathoz, hanem csak függelékül kapcsolódnak hozzá. E szavak nélkül is elegendő lett volna önmagában az a hatalmas bizonyságtétel: "az Ő teljességéből vettünk mi mindnyájan". Nem azt akarta hát még megmondani az író, hogy mit vettünk "mi mindnyájan", hanem arra akart még világosságot vetni, hogy mi módon történik ez a vevés, milyen feltételek mellett megy az végbe. Mintha azt mondaná: "Az Ő teljességéből vettünk mindnyájan, - és pedig, ha közelebbről is érdeklődik valaki, hát úgy, hogy "kegyelmet kegyelemért".

A teljesség, ami Krisztusban feltárult; azután a keresztyéneknek e teljességből való merítése; és végül ennek a részesedésnek a jellegzetes módja: ezek a mozzanatok domborodnak ki az Evangélista szavaiból.

"Az Ő teljességéből vettünk", mert Ő "teljes volt kegyelemmel". Kegyelem - van-e ennél súlyosabb szava a Szentírásnak? Értsd meg, hogy mi a "kegyelem", és ha ezzel a kulccsal a kezedben fogsz hozzá, megnyílik előtted az egész Ó- és Újtestamentum teljes kincses gazdagsága. Eleitől végig, mind világosabb üzenettel, azt hirdeti nekünk a Szent könyv, hogy az Isten világának a legfőbb törvénye - a kegyelem.

Úgy jellemzi Istent a kegyelem, és úgy uralkodik ez a vonás minden tettén, mint ahogy a természeti világban mindenütt érvényesül az áradás törvénye: a több törekszik a kevesebb felé. A magasabb hőfokra hevített testből a meleg kisugárzik a hidegebb környezetbe. A levegő sűrűbb helyeiről megindul a szél mozgása a ritkulások felé. A nagyobb feszültségű villamosság ad a magáéból a kevésbé telített testeknek. És így tovább. Ugyanígy az Isten láthatatlan birodalmában, ahol szellemi teremtményeivel szemben éli az Ő életét: a gyöngeség nem ok arra, hogy az Ő ereje elforduljon attól; a gyarlóság nem arra készteti az Ő tökéletességét, hogy szégyellje a vele való érintkezést, és a bűnnel találkozva az Ő szentsége nem csattan ki azonnal megsemmisítő ítéletben. Ellenkezőleg: Isten közölni akarja az Ő gazdagságát a mi szegénységünkkel, - hogy a gyengeség erőre forduljon az Ő ereje által; a gyarlóságon keresztül is mind több csillanjon át egy készülő tökéletességből; és a bűn helyet adjon a szentség uralmának. Mennél több bennünk a hiány, annál inkább vonzódik felénk Isten, hogy kitöltse az űrt az ő bőségével.

A "kegyelem" nem más, mint a szeretetnek éppen az a különös esete, amikor a két fél nem egyenrangú egymással, még csak nem is méltó egymáshoz, hanem az egyik magasan áll dicsőségben és hatalomban, a másik pedig mélyen alant, nyomorúságban. Isten az, aki szeret, - és te vagy az, akit szeret. Ez a kegyelemnek csodája, s mégis örök, állandó törvénye.

És mondd csak: nem ez-é az, amit mi mindnyájan vágyva keresünk, és ha nem hirdetné és kínálná nekünk az Evangélium, akkor sohasem lelhetnénk nyugtot? Nem él-e mindnyájunk lelke mélyén egy éhes, fáradt gyermek, aki keresi az erős, a gazdag Atyát, hogy az asztalához ültesse, kielégítse vágyait, s hatalmas karjaira emelve biztonságba helyezze? Ahányan vagyunk, mind egy-egy nagy űrt hordozunk magunkban, és sajogva fáj bennünk e nagy üresség, míg nem találunk rá a bőségre, mely kiáradjon beléje. Letelepedni egy forráshoz, amelyből árad a szomjunkat csillapító áldás, és meríteni, meríteni, meríteni vég nélkül: ez a lényünkbe beleírt rendeltetés. Aki elég akar lenni önmagában önmagának, az a lénye legbenső törvényén követ el erőszakot. Hiába minden csitítgatás: felsír a mélyből a valóság: magunkban roncs töredékek vagyunk, és hiányzik hozzánk a nagy kiegészülés, mely teljessé tesz. S aki túlteszi magát ezen a valóságon, és megpróbál csak önmaga lenni, és ezzel megelégedni, - belepusztul.

Elindulunk hát keresni a világban. És az utunk nem egészen kietlen, nem egészen kétségbeejtő. Csak hálás, fogékony szív kell hozzá, és annyi mindent találunk, ami a szívünkbe beáradó áldás, meggazdagító ajándék. Sok jel hirdeti nekünk a kegyelmet. A szomjúság el-elcsendesedik bennünk, és eltölt az érzés, hogy boldogok vagyunk, áldottai vagyunk valami nagy Jóságnak. De kielégítve azért nem vagyunk igazán. Mert kapunk, kapunk drága kincseket; annyi szépség és öröm ragyog fel körülöttünk a természet gazdag pompájában, az emberi tudás és művészet gyönyörűségeiben, a családunk kis körében, és sikeres harcaink nyílt térein. De milyen ára van mindig ennek a sok áldásnak! Adnunk is kell mindig valamit cserébe. Vagy éber vigyázatosságot, hogy a virág mögött rejlő tövis meg ne sebezzen, s míg örvendezve élvezzük boldogságunkat, annak méze rontó métellyé ne legyen. Vagy pedig csak úgy juthatunk hozzá egyáltalán ezekhez az áldásokhoz, hogy súlyos, komoly felelősségek terheit vállaljuk értük. Nincs az életnek olyan szépsége és ajándéka, amit meg ne lehetne unni, vagy amibe bele ne lehetne fáradni. Ami ma gazdagon ajándékoz és megtölt, holnap már kifosztó rablónkká lesz, és utána üresebbek vagyunk, mint voltunk előbb nélküle. Nekünk olyan bőség kell, amely soha ki nem merül és cserben nem hagy, - az áldó jóságnak olyan áradása, amely alá üres szívünket azzal a bizonyossággal állíthatjuk oda, hogy megtöltözése egy örökkévalóságra biztosítva van. Semmivel sem érhetjük be, ami kevesebb - a kegyelem teljességénél.

Ez az, ami Jézus Krisztusban megjelent. Nem a kegyelemnek jele és bizonysága, hanem maga a kegyelem, minden mértéken túláradó teljességével. Amikor kereső lelkünk, vándorútján csapongva, eljut Őhozzá, és csodálkozásából felocsúdva mer már hinni a benyomásoknak, amik érik, ösztönös, boldog bizonyosság szállja meg, hogy végre célnál van. Figyeljük Jézus szavait, - mily csodás üzenetet hoz a szeretetről, mely mindent gondoz és igazgat dicsőséges céljai szerint. Látjuk az Ő tetteit, - milyen felejthetetlen tükrei az isteni hatalomnak, mely minden gyöngéhez és beteghez irgalommal hajol le. Megismerjük az Ő szívét, a kereszten megszakadót, azt az egyetlent, amilyen sem azelőtt, sem azóta nem dobogott e földön, - és nem tudunk mi sem mondani egyebet: "teljes volt kegyelemmel."

Mint ahogy visszatartott, megduzzadt víztömegek torlódnak elő, amikor megnyílnak a zsilipek, úgy árad felénk Jézusból, amint megismerkedünk vele, az, amit kerestünk: a kegyelem. "Mint nagy vizeknek zúgása", amitől erejét veszti minden más hang, úgy némít el minden kétséget és félelmet a felénk hulló hatalmas áldás: Isten szeret minket. És ennek az ajándéknak nincsen fullánkja, sem nem ró vállainkra terheket. Itt igazán gyermekké lesz az ember egy nagy, csodás szeretet előtt, mely tőle nem akar kapni semmit, csak adni akarja önmagát neki vég nélkül. Soha többé nem gyötörhet a magunk hiányossága, amióta ezt a teljességet ismerjük. Mi szegények vagyunk, de van Jézusunk, akin át gazdagokká lettünk Istenben.

"Mindnyájan vettünk" ebből a teljességből. Nem maradt csak Őbenne, hogy mi csodáljuk a messzeségből, és továbbra is nélkülözzük. Nem maradhatott így, mert hiszen azért kegyelem, hogy áradjon szerte mindenüvé, ahol szükség van rá. Eljutott tehát hozzánk is, - ezt hirdeti a keresztyének öntudata.

De miért ilyen kerülő úton? Miért kell a szemünknek visszaszállnia a múltba, hogy ott akadjon meg, akár egy-két nemzedéknyi távolságban, mint János írása idején volt, akár két évezred távolságában, az Ő alakján, aki "teljes volt kegyelemmel".? Miért nem elég, ha mi szemünket fölfelé emeljük a magasságba? Ha van isteni kegyelem, melyben megtalálhatja az emberi szív megpihentető megteljesedését, miért nem árad ki egyenként mindnyájunkra? Miért ez a közvetítés a történelem Jézusán át?

Ne csodálkozzunk a keresztyén élet e bizonyságtételén. Mert csak az ismétlődik meg itt is, ami Istennek minden munkáját jellemzi, ami által embervilágunkat neveli és formálja. Mert mi az, amit nem közvetítők útján adott nekünk az Isten? Milyen élvezettel tudunk elmerülni egy naplemente bíbordicsőségébe, vagy a madárdalos erdő áhítatos csendjébe. Igen, de ezek a szépségek nem mindig voltak hozzáférhetők. A nap mindig így szállt nyugovóra, s a madarak mindig így daloltak, de nem volt senki, aki gyönyörködött volna bennük. Míg egyszer teremtett Isten egy művészt, akinek a szívében nem ismert mámort nemzett a természet minden színe, és minden hangja, s aki dalával vagy festményével kezdte nyitogatni a többiek szívét is a természeti szépség befogadására. S aztán nemzedékről nemzedékre szállt tovább az új nyereség, eljutott hozzánk is, és mi is abból a hajdani talált kincsből élünk, amikor szépnek látjuk az Isten természetét. Vagy meg akarta Isten tanítani az embereket arra, hogy milyen szent és felelősségteljes az a kötelék, mellyel őket összefűzte egy-egy nemzetté. Küldött férfiakat, akiknek a lángoló élete megtestesítője volt egy-egy hatalmas nemzeti rendeltetés gondolatának. A tűz, mely őket e gondolat szolgálatában emésztette, bevilágított az utánuk jövendő nemzedékekbe, és még ma is az ő emlékük fényénél értjük meg: milyen komoly és nagy dolog, hogy egyéni sorsunk összefűződik egy nemzet történelmévé. A mi nemzetépítő munkánkban az a tőke váltódik aprópénzre, amit ők hagytak ránk örökségül.

Ezt az utat követte Isten akkor is, amikor a legnagyobbról volt szó: az életünk üdvéről. Nem itatta át egyenletes átlagszerűséggel az emberiséget az Ő kegyelmével, hanem egyszer, egy helyen felfakasztotta annak teljességét, hogy onnan áradjon tovább mindenhova és mindenfelé. Adott az emberiségnek valakit, aki minden időkre elégséges és érvényes erővel élte a kegyelmet. Belőle most már jut mindenkinek. Ami kegyelmet a mi szívünk befogad, annak köszönhetjük, hogy annakidején Ő útnak indította felénk is a kegyelem tovasugárzását. Az Isten a történelem összefüggésében alakítja ki az életünket, ezért nem szakíthatjuk ki magunkat ebből a kapcsolatból még akkor sem, amikor Őt magát keressük. Ő az Ő kegyelmét is a történelem csatornahálózatába kapcsolta be. Jézuson keresztül közli velünk magát. Ez elől nincs kitérés. "Az ő teljességéből vettünk mi mindnyájan."

De mégis, ezzel nem mondtunk meg mindent. Amikor az evangélista azt mondja, hogy: "az ő teljességéből vettünk," többet akar mondani, mint pusztán azt, hogy az ő teljességéből származott el hozzánk, ami a kegyelemből részünkké lett. Itt cserben hagy minket minden párhuzam. A kegyelem dolgában több nekünk Jézus Krisztus, mint a természet élvezete dolgában a hajdani első művészlélek, ki erre megtanított, mert hiszen zavartalanul gyönyörködhetünk a teremtettség szépségeiben a nélkül is, hogy egyáltalán tudnánk: a múltnak mely művészlelkeitől származik az érzékenységünk erre; - és több nekünk a kegyelem dolgában Jézus Krisztus, mint a nemzeti öntudat terén a múltnak nemzetformáló hősei, mert hiszen lelkes önfeláldozással vetheti magát bele a nemzeti összetartozásból folyó kötelességekbe az is, aki vajmi keveset hallott a történelem nagyjairól. - Ilyen dolgokban, ha egyszer Isten adott egy-egy nagy lélek útján valami áldást, az tovaárad, és megteszi a maga útját nemzedékről nemzedékre. Akikhez eljut, nem is kell, hogy tudják: honnan jön. Az élet, mely bennünk lüktet, lehet valamilyen első sejtnek egyenes leszármazottja, - de nem vagyunk egyáltalán ráutalva többé arra az ősi sejtre, ha egyszer örökségébe léptünk. És emberi értelmünk tüze kétségtelenül visszavezetendő arra a lángra, mely az első emberi öntudatban fellobbant e földön. De semmi közünk többé ehhez az ősapánkhoz, mert hiszen akár akarjuk, akár nem, továbbél és továbbszáll az, ami egyszer ővele eljött e földre.

Jézus Krisztus azonban nem így ölelte magába minden eljövendő kegyelemnek a teljességét, hogy az már most Őtőle önkéntelenül terjedhetne tovább nemzedékről nemzedékre. A kegyelem, mellyel Isten meg akar ajándékozni, sokkal személyesebb dolog, semhogy öntudatlan örökségként terjedhetne tovább. Kimondhatatlan az az áldás is, ami így szivárgott szerte az emberiségbe Jézusból, és nincs az a hitetlen lélek, amely sokkal többet ne köszönhetne Jézusnak, mintsem hajlandó volna bevallani. Senki nem törölheti le magáról azt a bélyeget, hogy nem Krisztus előtt, hanem Krisztus után 2000 évvel él. De ez nem minden, nem az igazi, tulajdonképpeni ajándék, amit Jézus hozott, - nem a kegyelem teljessége. Azt csak öntudatosan feltáruló szív fogadhatja be. Azt kérni kell, és úgy adatik. És ezért olyan Jézus Krisztusunk van, aki nem is csak a történelem messzeségében van elhelyezve, ahonnan csak öntudatlan átvett hatásai jutnának el hozzánk, vagy ahová legfeljebb az emlékezet szállhatna vissza. Ő sokkal jobban megközelíthető mindnyájunk számára, mert most is és örökké élő. Az évezredek és világrészek távolságain felülemelkedve, egy olyan világban foglalta el helyét, hol sem tér, sem idő, nem választhat el tőle senkit. Ott várja a keresőket, és ott fogadja őket a kegyelem teljességével. "Tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz." És mindnyájan, akik "vettünk", ilyen személyes találkozás útján vettünk az Ő teljességéből. Ő nyújtotta ajándékait felénk. "Vegyétek..." És mi kinyújtottuk az éhségünk kezeit feléje. És megteljesedtünk.

Amikor János megírta evangéliumát, még alig két emberöltő távolsága választotta el Jézustól. De már akkor is nem csak azok nevében beszélt, akik földi kapcsolatban voltak vele Galilea halmain és Jeruzsálem utcáiban. Az ilyenek mellé ezrei sorakoztak már azoknak, akik testi szemmel sohasem látták Jézust, vagy nem is éltek még, amikor itt járt. És főként az ő bizonyságtételük az, amit János megszólaltat: "Mi is, mindnyájan az Ő teljességéből merítettünk." Azóta egyik emberöltő a másik után következett. És mintha ez a hajdan elhangzott bizonyságtétel felénk közeledve a nemzedékek hosszú során át, nőttön nőne hatalmában, mint ahogy a sziklafalak között elhangzó dörej az önnön visszhangjától dagad. Milliók és milliók léptek az elsők nyomába, megszámlálhatatlan seregei szomjúhozó emberi lelkeknek; felkeresték Jézust, és aztán tovább adták a harsogó üzenetet: "mi mindnyájan vettünk az Ő teljességéből."

"Mi mindnyájan..." Napról napra többeket ölel fel ez a szózat, és súlyosbodik a jelentősége. De a legsúlyosabb, ugyebár, akkor lesz számodra, ha ez a "mindnyájan" téged is magába foglal. Hogyan csatlakozhatsz tehát a kielégített lelkek e seregéhez? Hogyan találhatod meg te is a kegyelmet? Biztos akarsz lenni a dolgodban, és nem akarnád egy világért sem eltéveszteni a módját, ugyebár? Azt kérdezed tehát, milyen előfeltételei vannak a Krisztusból való merítésnek? Mivel kell elé állni, hogy a kegyelem teljességében részesedhessen az ember? Minek ellenében, milyen szolgálat fejében kaphatod meg az Isten jóságának feléd sugárzását?

Vigyázz, vigyázz, rossz vágányra kerültél, te kereső lélek! A kegyelem teljességére is azt a mértéket alkalmazod, ami talán helyénvaló egyes, részleges áldásainál, de nem a teljességénél. Amott, emlékszel, minden nyereségnek megvolt az ára, amivel gyarapodott a lelked gazdagsága, azért cserébe adnod is kellett valamit. Ezért nem is nyugodhattál, míg a teljes, tiszta kegyelmet meg nem találod, melynek te semmit nem adhatsz, melytől csak kaphatsz minden ellenszolgáltatás nélkül. Ezt kerested, ezzel állsz most szemben, számolj le hát minden csereviszonnyal, üzleti kiegyenlítéssel.

"Az ő teljességéből vettünk..." Hogy hogyan? Milyen feltételek szerint? Egyszerűen ezen az alapon: "kegyelmet - kegyelemért." A tapasztalt, illetékes ember fölényével, egyetlen kézmozdulattal félretol itt az evangélista minden számító, alkudozó viselkedést. Az egyetlen, amit felmutathatunk, hogy érette kegyelmet kapjunk, az a kegyelem, amit már előbb kaptunk. Az egyetlen érv, melynek alapján elvárhatjuk, hogy Isten áldó bőségével a mienk legyen, az, hogy eddig is a mienk volt, és nem válhat következetlenné önmagához. Véges végig ez magyarázza például a zsoltárírók hatalmas bizodalmát, amellyel minden szükségükben az Úr segítségére támaszkodnak. Amikor hívják Őt, - ez az argumentumuk: kősziklám és szabadítóm voltál mindenkoron. Két akadály állhatja tehát útját annak, hogy a kegyelem árjába belesodródj: a hálátlan megfeledkezés - ha nem emlékezel már vissza az eddig rajtad megnyilvánult isteni jóságra; vagy a gőgös elvakultság - ha nem isteni ajándéknak, hanem a magad vívmányának tekinted, ami eddig gazdaggá és értékessé tette az életedet. De lehetnél olyan rövid emlékezetű, hogy ne tudnád számon venni az áldást, mi eddig éreztette veled Atyád szeretetét? "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről..." Vagy lehetnél olyan felfuvalkodott, hogy ne éreznéd magadat semmiben sem lekötelezve egy nálad magasabb hatalomnak, aki megkérdezésed nélkül kitöltötte rád olyan sok fejedelmi ajándékát? Voltaképpen "mid van, amit nem kaptál volna?" Itt is az a törvény uralkodik: "akinek van, annak adatik." És kinek ne volna, ha egyszer hálátlanságát elszégyellve és büszkeségéből kijózanodva néz körül?

Csak tanuld meg egyszer az életedet ebből a szempontból megismerni; gyűjtsd össze, amit csak össze tudsz gyűjteni elmúlt napjaidból, ami megannyi kegyelem volt, és így megrakodva, hálától terhelt szívvel lépj a Jézus Krisztus elé. Mondd neki: ennyiért áldom az Isten szeretetét, hadd áldhassam még többért. A "még többet" el fogod nyerni. Kegyelemért, amit felmutatsz, újabb, még gazdagabb kegyelmet. És annak fejében ismét újabb áldás vár készen, és így váltja majd fel egyik nap a másikat, mint mind feljebb vezető lépcsőfok. Nincs itt megállás, megfogyatkozás egy örökkévalóságon át. Teljességre találtunk, és vég nélkül csak "vehetünk".

Jártál-e már vagy egy nagy erőműtelepen, ahol egy város világításához, vagy közlekedéséhez szükséges óriási villamos erőket fejlesztik? Megfigyelted, mi történik, amikor megindul egy olyan hatalmas dinamó gép? Holt, hideg vastömegekből áll, - azokat élettelen sodrony tekercsek veszik körül. Egyszerre, valahonnan, egy csekélyke villamos áramot bocsátanak bele e tekercsekbe, s a helyzet rögtön megváltozik. Az áramtól a tekercsektől burkolt vasmag delejessé lesz - és mihelyt delejesek a gép vastömegei, csak mozgásba kell hozni a gépet, a delejes tömegek egymáshoz való szüntelen közeledése meg eltávolodása villamos áramot fejleszt. Ezt az áramot megint átvezetik a tekercseken, a vasmag delejessége ettől még erősebb lesz, erősebben delejes tömegek mozgása megint nagyobb áramot nemz, s azt újra átvezetve a tekercsekre, megint még erősebb áram fejlesztésére lehet felhasználni. És így tovább, míg a fokozás el nem éri azt a határt, ami bennerejlik az embercsinálta, véges képességű készülékben.

Ez a kegyelem munkájának a képe. Elég a legkevesebb öntudatossá vált kegyelem is, csak bele kell árasztani az életbe, hogy éreztesse hatalmát, - és máris újabb, nagyobb kegyelem fog fellépni a nyomában. És így fokozza önmagát a kegyelem, egyik megnyilvánulásáról a másikra, míg csak fér a szívünkbe.

A kegyelem, - hiszen azért kegyelem, - elvégzi a maga munkáját benned. A te dolgod az, hogy hálásan felfogd és megőrizd. Az Isten országába idegen pénzt nem lehet importálni - semmit sem vált be, amit nem ő bocsátott ki, - mert azt akarja, hogy egészen belőle, az ő bőkezűségéből éljenek meg gyermekei. Ne akarj hát beleavatkozni az ő dolgába; csendesedjél el, és hagyd, hogy ő érvényesüljön. Hiszen Ő az erő, te a gyöngeség vagy. Ő a bölcs, te a rövidlátó vagy. Ő a szent, te a bűnös vagy. Kegyelemre szomjúhoztál, kegyelmet kell tehát elfogadnod, nem fizetséget.

*

"Mindnyájan az Ő teljességéből vettünk, és pedig kegyelmet kegyelemért." Miért vannak még hát torz, csonka, töredék emberéletek, ha megadatott, ily fenségesen, kiteljesednünk? Miért az élet útszélein éhes koldusokként ténferegni, amikor a királyi asztal ilyen dúsan rakottan hívogat? Nem tudják az emberek ezt az Evangéliumot? Hát zúgjuk akkor világgá, míg minden fülhöz eljut: "Mi mindnyájan vettünk az Ő teljességéből." Vagy szól a szavunk, és terjed a híre, - de nem fog a szíveken? Nincs hitele az üzenetünknek, és nem indulnak el rajta? Akkor irgalmazzon nekünk az élő Isten, hogy utána nézhessünk könyörtelen őszinteséggel: csakugyan vettünk-e, és szüntelen veszünk-e az Ő teljességéből? Vagy talán, míg a szánk beszél róla ékes vallástétellel, az életünk mégis csak szánalmas, kielégítetlen üresség, és rossz, cáfoló, elriasztó cégére annak, amit kínálunk?

"Mi mindnyájan vettünk az Ő teljességéből!" Ó, ha olyan igazán vallhatnánk, mint azoknak az első időknek megteljesedett, túláradó életű tanítványai...

***

Ünnepi keresztyén gyülekezet! Megfoghatatlan csoda az, amelynek emlékezete kiújul ma az Igéből mielőttünk, és az egész világ keresztyénségének körében. Azért mi boldog hittel mégis igazságnak és valóságnak valljuk és hirdetjük azoknak, akik hajlandóak volnának a mesék világába utalni. Hadd ajánljuk figyelmükbe azt a körülményt, hogy ha az evangéliumokat fellapozzák s megnézik, mit jegyeznek fel a húsvéti tényről, akkor nagy meglepetéssel meg kell állapítaniuk, hogy teljességgel hiányzik a feljegyzésekből éppen a meséknek a fő sajátossága, hogy t. i. kiszíneznék a csodát. Talán megdöbbent benneteket is az első hallásra, de nézzetek utána: a húsvéti csodának a lényegéről, magának a mi Urunk Jézus Krisztusnak a feltámadásáról az evangéliumok utolsó fejezeteiben egy árva szót sem olvasunk. Hogy mi történt azzal a jól lezárt sírban nyugvó holttesttel, hogy az Isten teremtő ereje hogy hatotta át újra élettel, hogy változtatta át, hogy többé ne is földi test legyen, hanem alkalmas arra, hogy mennyek fogadják be, hogy kelt ki onnan, - bármennyire érdekelne bennünket - mert az értelmünk is kíváncsi rá, és mert képzeletünk is ezt szeretné boncolgatni - minderről az evangéliumok nem szólnak, pedig meseszövő fantázia éppen ezt feszegette volna, ezt színezgette volna.

Az evangéliumok, s az egész Új Testamentum világgá hirdeti, hogy tény, és megtörtént; az apostoli írásoknak minden lapjáról zeng az örömhír a Krisztus feltámadásáról, és ez a szent bizonyság hajtotta azt az első keresztyén nemzedéket, azt a maroknyi kis gyönge csapatot, hogy vegye fel a harcát az egész világgal, s lendítse neki az ő hódító útjára. És olvasunk arról, hogy ez az ő nagy bizonyságuk a Krisztussal való találkozásokból táplálkozott; megjelent nekik, és minden kétségüket, csüggetegségüket, kétségbeesésüket eloszlatta azzal, hogy nyilvánvaló jelét adta, hogy Ő feltámadott. És olvasunk arról, hogy azon az első húsvéti hajnalon azok a kegyes asszonyok tele még a gyásznak a fájdalmával, milyen rettentő zavarba estek, amikor kiérkezve a sírhoz, azt felnyitva, üresen találták.

De mindezek már következményei magának a csodának. S magát a csodát az evangéliumi feljegyzésekben elfedi előttünk - nem jól mondanánk, ha úgy szólnánk: az áthatolhatatlan homály, inkább mondjuk úgy: - a mi szemünk számára áthatolhatatlan fény, amelybe bele nem tekinthetünk. Nem akarta az Isten és nem engedte, hogy ebbe mi kíváncsi szemmel belefürkésszünk; nem volt annak, ami akkor történt, senki emberfia szemtanúja. Az őrök, akik ott voltak, kábulatba estek, csak utólag látták, hogy az a tetem, amelynek őrzésére odarendeltettek, már nincs ott. És mindmáig embernek az elméje nem lehet tanúja, a maga kíváncsiságának fényképező gépével oda nem tolakodhat, meg nem rögzítheti: mi történt ott, és hogyan történt. Ez az Istennek a maga számára fenntartott titka marad, hozzánk csak az örömüzenet szól: hirdeti, hogy megtörtént, s hirdeti, hogy mi mindent köszönhetünk mi neki.

De valamit még ezenkívül is olvasunk az Új Testamentum lapjain a tény megtörténte utáni találkozásokon, a tényből fakadó nagy áldások ajándékairól szóló igéken kívül. Ott vannak a tény megtörténte előtti Jézusnak az ajkairól elhangzott nyilatkozatok. S ezek közül való ez a mai alapigénk is. Nem az egyetlen, mert máskor is szólt az Ő elkövetkező feltámadásáról, de talán -valamennyi nyilatkozata közül ez a legérdekesebb. Keressük meg először is az eredeti értelmét: mit akart Jézus vele mondani?

A feljegyzés, amelyből alapigénket vettük, odakapcsolódik ahhoz az emlékezetes történethez, amely Jeruzsálem templomának megtisztításáról szól. Nem érdekel most bennünket az a kérdés, hogy vajon egyszer történt ez meg, vagy kétszer? A János evangéliuma úgy mondja el, mint Jézus működése elején megtörtént dolgot, a többi evangéliumok az utolsó korra helyezik. Elég nekünk most odaképzelni magunkat abba az izgalomba, abba a fenséges jelenetbe, amikor a jeruzsálemi templom márványtól fényes csarnokaiban az oda betelepített s a papság számára lefizetett jó bérösszegek ellenében ott helyet kapott árusokat, akik a világ minden részéből összesereglett zarándokok szükségleteit szolgálták ki ott, maga Jézus fegyvertelenül, úgyszólván az Ő puszta megjelenésének ellenállhatatlan fenségével és hatalmával olyan riadalomba ejti, hogy kapkodva szedelőzködnek és szerteszét szélednek onnan. Ezek után lép közbe a templom vezetősége, hogy számon kérje: mi jogon lép ő itt fel; ha ő itt, mint Isten küldöttje kezébe ragadva a hatalmat intézkedik, meg akarja tisztítani a templomot, - mi a legitimációja, mutasson nekik valami jelet. Megfelel Jézus: "Rontsátok le a templomot, és én három nap alatt felépítem." Képes beszéd, tanítványai sem értették meg - mint az evangélium feljegyzi, - csak feltámadása után világosodott ki előttük, akkor jutott eszükbe ez a mondás; akkor értették meg, mire vonatkozott.

Olyan homályos volt akkor, hogy félre is érthették, tudjuk az Ő szenvedéseinek történetéből, közelebbről a nagytanács előtt való kihallgatásából, hogy felhasználták ellene ezt a nyilatkozatot, elcsavarva természetesen és meghamisítva azt. Tanúkat hoztak, akik emlékeztek arra, hogy Ő valamikor kijelentette, hogy le akarja rombolni a templomot, hogy aztán majd újra felépíti. Pedig Ő azt mondta: "Ti fogjátok lerombolni, én harmadnapra felépítem." Előttünk már nem homályos e szavak értelme, tudjuk - amint az evangélium feljegyzi - Ő a maga testéről beszélt. "Mi az én igazoló jelem, hív bizonyságom, hogy nekem ebben a világban jogom van Isten nevében fellépni?" Erre azzal felelt, hogy előre mutatott az Ő jövendő feltámadására: "Tudom, hogy akármit mutatok is, az előttetek nem lesz hitelesítő bizonyság; akármit cselekszem is, ti nem akartok engem befogadni és előttem meghajolni; ti összefogtatok ellenem, megesküdtetek, hogy megrontásomra törtök; eljön a nap, amikor azt hiszitek, hogy sikerült engem eltenni láb alól, örökre elhallgattatni, a templomot ti le fogjátok rombolni, akkor fog majd kitűnni, hogy jogom volt az élő Istennek nevében szólni, mert amikor ti elvégeztétek a magatok munkáját, akkor kezdődik az enyém, romjaiból is újjá fog éledni az Istennek temploma; a halálból is vissza fogok térni, hogy folytassam és győzelmesen véghez vigyem az én munkámat."

Vagyis egyszóval maga Jézus Krisztus hirdeti itt már azt, amit azután az Ő apostolai hirdettek világgá: az Ő feltámadását, az örök Isten hitelesítő pecsétjét mindazon, amit Ő mondott és cselekedett. Ha ő fel nem támadt volna, lehetne akkor az Ő élete egy szép emlék, kedves szomorú kép az emberiség siralmas történetéből; állhatna akkor előttünk, mint tiszta lelkű álmodozó, aki csodálatos szépeket gondolt el, és nagyon sokat akart; mint egy mély és nagyon gazdag szív, mint egy becsületes, tiszta és szent életű utópista, de ki kellene mondanunk a fájdalmas ítéletet: eltévesztette az Ő küldetését, nem ebbe a világba való volt; mindaz, amit Ő akart, nem gyökerezett a valóságban - buborék volt, aminek kíméletlenül el kellett pattannia, mihelyt a való életnek szele érintette - ha Ő fel nem támadt volna. De mert Ő feltámadott, ebben maga az Isten tett bizonyságot Ő mellette; hitelesítette, igazolta, hogy olyasvalaki járt itt e földön a Krisztusban, aki Istentől jött és az Isten nevében járt, aki mögött ott van az Istennek az örök, mindenható valósága, s akinek ezért minden szavát, minden célkitűzését, minden parancsát és minden ígéretét garantálja az Isten. Addig, amíg ennek a világnak nem támad valamilyen hatalma, valami teljesen ellenséges hatalma, amely az Istent detronizálhatja, amíg az Isten Isten marad, mindenek felett való Úr és Felség, addig a Jézus Krisztusnak ebben a világban való munkája igenis megáll, mert az az Istené, s boldogan mondunk rá igent és áment mi is, húsvétot ünneplő és húsvéti hitben élő keresztyének. Mert a mi Fejünk, a Krisztus, él, mert minden Őellene összeesküdött hatalom, még a halál hatalma felett is győzelmes maradt; mert túlélt mindent, ami útjába akart állni, minden akadályt, amellyel meg akarta hiúsítani az emberi bűn az Ő ügyét.

Azért, amikor megcsendül az Ő szava, mi alázattal és teljes bizodalommal hajlunk meg Ő előtte. Az Ő tekintélye nem egy rajongó képzelődése, hanem valóban Istentől ráruházott hatalom; az Ő vezetése jó vezetés, az Ő igazgatása jó igazgatás. Az Ő vigasztalása nem csak beszéd, hanem erő, az Ő halála nem egy póruljárt mártírnak a kimúlása, hanem váltság magánál az Istennél; nekünk engesztelést szerző áldozat, nem olyasvalami, aminek jobb lett volna másképpen történnie, hanem olyasvalami, aminek éppen úgy kellett történnie, mert így, ennek árán nyílik meg előttünk, bűnösök előtt az út az örökkévaló Istennek az atyai szívéhez.

Rábízhatjuk magunkat Jézus Krisztusra? Van-e neki joga felettünk uralkodni? Vannak jelek, amelyek igazolják, hogy Ő belenyúlhat az életembe, és azt a maga jótetszése szerint formálhatja, és nekem ettől nem kell félnem, mert ez az én üdvösségemre lesz? - Mindezekre felelet a húsvéti örömhír: Krisztus feltámadott, és él!

De ha ez volt az Ő szavainak eredeti jelentősége, azért ne álljunk meg itt, testvéreim. Emellett még sok más egyébre is megtanít bennünket alapigénk. Milyen megkapó már maga az is, hogy Ő a maga halálát és feltámadását templom-romboláshoz és templom-újjáépítéshez hasonlítja. "Rontsátok le a templomot, és én harmadnapon felépítem" - mondta, önmagára utalva. Ott volt körülötte a jeruzsálemi templom, Nagy Heródes e csodás építménye, amelyet a világ hét csodája közé számlált az a nemzedék, akik benne imádták az Istent. Annál büszkébbek voltak rá, mert nemrégiben készült el, még friss emlékükben volt a boldog ünnepi felavatás, amikor évtizedek hosszú munkássága után végre készen állhatott teljes pompájában. És Jézus mégsem erről a templomról beszél, amelynek csodájára jártak a világ minden részéből, hanem arról, amit egy más alkalommal így mond: nagyobb ez még a templomnál is - a maga személyiségéről. Mert mindazt, amit a templom kiábrázolt, sokkal jobban, igaz valóságban látta önmagában. - Mire való a templom? Hogy legyen egy hely, ahol az emberek közelebb érzik magukat az Istenhez, egy épület, amelynek az áhítatos csendjében elsimulnak a léleknek a hullámverései; egy hajlék, ahol elhallgat a kétségeknek a szava és megerősödik a hitnek a bizonyossága; egy találkozóhely, ahol emberek odaborulhatnak az Isten elé, és ugyanakkor egymáshoz is olyan közel jutnak, hogy testvéreknek érzik magukat? - Igen. De kőből épített templom, ha még oly remeke is az építőművészetnek, magában véve ezt nem adhatja meg. De valaki megadhatja: Ő, az Istennek igaz temploma, nagyobb minden földi templomnál. Ő a találkozópont ember és Isten között, és Ő az igazi összefogó erő ember és ember között. Ő az a csodaforrás, amelyből bizonyság árad kétségeink és szomorúságaink legyőzésére, Ő az, aki közel hozza az Istent mihozzánk, és minket felemel az Isten magasságába.

Így látta Jézus a maga küldetését: mint egy két lábon járó templom, vitte szerteszét azt, ami templomot jelent az emberek számára, és tudta, hogyha egyszer az Isten ezt az ajándékát ideplántálta ebbe a világba, ha adott az emberiségnek valakit, aki a templom minden áldásának az eleven összefoglalása, akkor támadhat ellene akármilyen ellenséges és romboló erő, az Isten ezt nem fogja kárbaveszni hagyni. Tudta, hogy még a halált is túléli, mert ez nem egy múló nemzedéknek szóló ajándék, amelyet az utána következő nemzedéktől már elrabolhat a halálnak a keze; ha lerontják is ezt a templomot, az Isten csodájaképpen új életre fog épülni; ha meg kell is halnia, fel fog támadni, és nemzedékről nemzedékre milliók és milliók számára ugyanaz lesz, ami az Ő földi életében egy szűk kicsi kör számára: az élő Isten közöttünk lakozásának az ajándéka.

Húsvétot ünneplő keresztyének! Mi erről is boldogan teszünk vallást. Igen, Ő az a láthatatlan, felénk forduló hajlék, a mi menedékünk, ahová ennek a világnak zajából csendesedni visszahúzódhatunk, ahová elvihetjük sérelmeinket, amelyek meggyógyíttatnak; kétségeinket, amelyek miatt elszégyenkezünk, és újra kivilágosodik bennünk a mi hitünk bizonysága; szülői hajlék, ahol elmúlik a mi árvaságunk, mert kiárad ránk onnan felülről az Isten atyai szeretete; megújulásunk forrása, ahol levethetjük a mi bűneinket, új emberekké válhatunk.

Szent dolog a külső ház is, ami jelképezi, keretként körülveszi ezeket a lelki élményeket; áhítozik a mi szívünk arra, hogy ez a gyülekezet is nemsokára felavathassa a maga kövekből épült templomát, de jaj volna nekünk, ha mégoly fényes, ékes szép templomunk Jézus nélkül maradna; s addig is, amíg nincs templom, amit ez a világ templomnak nevez, csak Ő legyen a mienk: az a gonosz kezektől lerombolt, de Isten csodájaképpen újra csak dicsőségesen égnek emelkedő templom, az az élő templom, Akiben lakozik üdvösségünk, mert Isten lakozik benne.

És végezetül, testvéreim, emeljük ki alapigénkből azt a nagy igazságot, hogy az Istennek ez a templomépítése, amellyel a Jézus Krisztusban önmagát és kegyelmének minden gazdagságát megadta ennek a világnak, - templomromboló világban megy végbe. Nem jöhetett közénk erre a világra Krisztus, csak úgy, hogy itt leselkedett reá a halál. Éppen ennek ellenére, ennek a kockázatnak vállalásával és elviselésével, és ennek fölébe kerekedve, győzedelmeskedik az Isten ügye ebben a világban. Azt jelenti ez más szóval, hogy nem hozhat fel senki semmit ezen a világon, amivel minket megrendíthetne. Rámutathat a pesszimista rettentő szomorú látványokra, felsorakoztathat a cinikus kiábrándító jelenségeket ezrével, minket nem zavar meg, mert mi Krisztusban az Istennek egy olyan élő templomát ismerjük, akin magán mutatkozik meg legjobban ennek a világnak rútsága, és ha ma is ezt látjuk, hogy kezek emelkednek ellene és csákányok csapnak bele; hogy összeesküszik sok gonosz hatalom, hogy az Ő országát megsemmisítse és az emberiséget a belőle kiáradó isteni kegyelem ajándékaitól megfossza - nem új dolog ez a mi számunkra: nagypénteken a kereszt tövében láttuk, hogy azt a templomot lehet lerontani, de a mai napon, húsvét ünnepén, boldog hálaadással hirdetjük, hogy ha ezerszer lebontják is, mindig újra és annál dicsőségesebben kel ki romjaiból a Krisztus. Ügye, a régi szép egyházi hasonlat szerint a poraiból megelevenedett phőnix. Az volt kezdettől fogva és az is marad az idők végéig. Még ha ezerszer diadalmasan hahotázik is felette a gonoszság, hamvaiból újra szárnyra kel, és Övé az egek véghetetlensége, és győzedelmesen szárnyal a magasba.

A mi hitünk és bizonyságunk nem valami naiv és tapasztalatlan optimizmus. Amikor az Ő keresztjét látjuk, nem ér az bennünket meglepetésképpen. Vannak akadályok és ellenségeskedések; mi egy templomromboló világban építjük az Ő templomát. A mi hitünk és bizonyságunk nem az, hogy senki nem árthat és nem ronthat, hanem az, hogy ezer rontás és pusztítás felett is az Ő temploma dicsőségesen emelkedik. Ez a mi gyülekezetünk is romok felett épül. Gyülekezeti életünk mindennapi praxisában ezer meg ezer szomorú tényt hozhatunk fel, hogy a Krisztus egyházába tartozó több ezer főnyi sereg él itt, amelyben százával vannak közömbösek, akikben leromlott a Krisztus temploma; akik számára úgyszólván egy fabatkát sem jelent a benne való hit. Szegény, hátramaradt emberek, akiken még nem söpört végig új idők szele. Sokszor az a látvány tárul szemeink elé, mint hogyha holttetemek csontjaitól teleszórt mezőn járnánk, - nem akarok vétkes túlzást mondani, nem a mi egész gyülekezetünk, de annak nagy része. Pedig elgondolom, mindezek olyanoknak az ivadékai, akik valamikor az életet sem tartották drágának a hitért, odaáldozták, ha kellett; olyan családok leszármazottai, amelyek ősei valamikor vagyont, békességet, testi épséget, mindent odavesztettek inkább, mint hitüket vesztették volna el. Valamikor épen, teljességgel állt az Istennek ez a temploma; hogy leromlott, milyen szánalmas képet mutat most!

Nagyon jól tudjuk, szakadatlanul folyik ebben a világban a templom-rombolás, és mi mégsem fordítunk hátat ennek a világnak megszomorodott, kiábrándult lélekkel, mert tudjuk, hogy a templom újjáépül - Krisztus él! És a mi egész gyülekezeti életünkben voltaképpen ez a húsvéti feladat: megmutatni, érvényesíteni a feltámadott és élő Krisztusnak az erejét, amellyel romjaiból is felépíti újra az Ő egyházát; elhidegült, közönyös világiasságokba elmerült lelkekből újra hitvallókat támaszt; kihalt tűzhelyeket újra lángra lobbant, elnémult ajkakon megzendíti a zsoltáréneket; megdermedt, holt tetemeket újra az Isten élő csodájává avat. "Ti lerontjátok ezt a templomot," - mondja - "de én harmadnapra felépítem". Ami azon az első húsvéton történt, az azóta is szakadatlanul tart és megismétlődik, s mi ezért vagyunk keresztyének, hogy bennünk ismétlődjön meg és miáltalunk, hogy a Krisztus feltámadása mindennap újra visszatérő tapasztalásunk legyen, és körülöttünk ezer meg ezer esetben megsokszorozódjék.

A tegnapi estén megkondultak városszerte a harangok, s nagy ünnepi körmenetben ünnepelték meg a mi római katolikus testvéreink a feltámadást. Mi ezekben a szertartásokban nem veszünk részt, megértjük ugyan ezt a középkori örökséget. Valamikor a népvándorláskor ide Európába telepedett fiatal népek a maguk gyermeki lelkiállapotában a húsvéti történetet dramatizálni akarták, mint ahogy a gyermek mindent eljátszik, ők is szükségét érezték, hogy ki legyen ábrázolva előttük a meghalt Krisztus, amint szent sírban ott fekszik viaszbáb alakjában, vagy bármi legyen is az, és ki akarták ábrázolni a harmadnapi csodát is, amikor magasra emelve, hogy mindenek lássák, ujjongva hordozzák. Mi úgy érezzük, nekünk erre nincs szükségünk, sőt sok káros és veszedelmes csírát is rejt magában az evangélium tényeinek ilyen látható dramatizálása, és ezért tartózkodunk tőle.

De a lényeg ebben a régi, gyermeteg, és a mi meggyőződésünk szerint helytelen és káros szokásban, amit vele mondani akart az a középkori nemzedék, - ó, vajha megértenék mindazok, akik ma egyszerűen csak utánozzák az ő szokásukat! - a lényeg az nekünk is szent, az nekünk is drága húsvéti kincsünk, mert ha nem is olyan formában, de alapjában véve mi is azt akarjuk cselekedni, nem csak egyszer-egyszer egy évben, ugyanezt akarjuk cselekedni az életünk minden napján, mint ahogy ott megismétlődik a Krisztus feltámadása, úgy akarjuk mi is nap-nap után látni és érezni annak megismétlődését. Azt akarjuk látni, hogy él, a mai szent ünnepen, és az a kérésünk, hogy ezzel ajándékozzon meg bennünket; sok feledés, közömbösség és hanyagság nehéz kövei alá eltemetettségéből a mi Urunk támadjon fel, és az Ő élő hatalma és dicsősége ragyogjon elő nekünk úgy, hogy odanyújthassuk a mi húsvéti bizonyságtételünket mások elé is, és ha elmúlik felettünk ez az ünnep, könyörgünk az élő Istenhez, hogy az ünnepnek ez az ajándéka ne múljék el; az előttünk levő hét minden hétköznapján, és az azután következő hetek és hónapok minden hétköznapján ismétlődjék meg a húsvéti csoda: ha újra lerombolják bennünk a Krisztus templomát, hadd keljen az ki legyőzhetetlen és romolhatatlan szépségében. Hadd legyen a mi egész életünk szakadatlan húsvéti körmenet itt a gyülekezetben és minden összejöveteli munkánkban, nem viaszból, kőből, fából kialakítva, de a maga láthatatlan élő valóságában hadd emeltessék itt fel a feltámadott Krisztus, és amikor eloszlik ki-ki a maga munkája után, hadd legyen folytatása ennek a piacon, íróasztalnál, háztartásban, vagy bárhol is töltjük el életünk napjait; hadd váljon minden munkánk ünnepi menetté, amelyben dicsőségesen ragyog a feltámadott élő Krisztus, és mi mutogatjuk Őt egy világnak, amely boldog lesz, hisz benne, szeretni fogja, csak azt várja, hogy mi bizonyságtevők, hirdessük előtte az Ő valóságát!

***

Lekció: János 5, 24-29.

Textus: "Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljő
az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják
az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek."
János 5, 25.

A János evangéliumának figyelmes olvasója hamar észre veszi, hogy ez az evangélista szereti a Jézus Krisztusról való mondanivalóját bizonyos súlyos, nagy szavakba foglalni. S a történetek is, amelyeket elmond, mintha arra valók volnának, hogy szemléltessék ezeknek a szavaknak, illetve a bennük kifejezett alapfogalmaknak az igazságát. Ilyen visszatérő kulcsszó az "élet" is. Azt a történetet is, amellyel az alapigénk fejezetét kezdi az evangélista, a 38 esztendő óta a Bethesda tava mellett senyvedő beteg ember meggyógyulásának történetét is, azért mondja el, hogy megmutassa: mint adott Jézus ennek az emberroncsnak, akinek már nem is volt életnek mondható az élete, újra egészséges, ép és erős életet, s aztán hozzá fűzhesse ehhez Jézusnak olyan kijelentéseit, amelyekben a maga életadó hatalmát hirdeti.

Ezeknek során szó esik az életnek arról a végső diadaláról is, amelyben legyőzött ellenséggé válik a halál; a halottak eljövendő feltámadásáról. Amit erről a nagy titokról olvasunk, az természetesen a mi mostani felfogóképességünkhöz van szabva. Hogy is nézhetne bele szemünk annak fényébe, ha igaz valóságában tárulna fel előttünk? Ezért nehéz megállapítanunk: mi a képes forma, amelybe az igazság bele van öltöztetve, és mi maga az igazság; mit kell szó szerint vennünk és mit nem?

De most nem kell kíváncsi szemünket belemeresztenünk ebbe az amúgy is felfoghatatlan jövendő titokba, mert alapigénk a jövőről a jelen felé fordítja figyelmünket. Nemcsak azon az "utolsó napon" lesz, hanem már most is van "halottak feltámadása", mondja Jézus. Akik az Ő szavát igazán meghallják, ugyanazt a csodát élik át már ebben az életben: halottak voltak addig és most életre kelnek.

Az első pillanatban is megdöbbent bennünket Jézusnak az az ember-szemlélete, amely ebben a kijelentésben kifejezésre jut. Ha Ő szavának hatását halálból való feltámasztásnak tekinti, akkor Ő úgy néz a körülötte élő, mozgó emberekre, mint megannyi halottra! S így az egész nyüzsgő, tarka embervilág voltaképpen úgy tűnik fel, mint egyetlen csendes kísérteties temető! Igaz látás ez, vagy valamilyen rettentő, torz rémlátás?

Hogy megértsük, mit akar Jézus ezzel mondani, hadd idézzem egy angol írónak egy kis karcolatát, aki a mi szabadságharcunk egyik vezérének, az összeomlás után angol földön megtelepedett Klapka tábornoknak a leszármazottja volt. Egy kis fiúról szól a történet - ki tudja, nem befelé könnyező önvallomása-e írójának, Jeromenak, - egy kisfiúról, aki sokban különbözött kortársaitól. Míg azokat elfoglalták játékaik, ő szeretett magánosan kóborolni, elgondolkozni, ábrándozni. Még a városi utcák zajában járva is mintha titkos hangok suttogását hallotta volna, amelyek az ő jövőjéről beszéltek neki. Az Isten valami nagyon szép feladatot fog reá bízni, amilyen csak keveseknek jut. Író ember lesz belőle, akinek az írásaival kell segítségére lennie az Isten gyermekeinek ebben a világban, hogy erősebbek, hűségesebbek, tisztábbak legyenek. S ha magában volt, nem egyszer kitárta az ég felé gyermekkarjait azzal az imádsággal, hogy lehessen ő méltó erre a hivatásra!

Aztán múltak az évek - folytatja a történet, - a kisfiú felnőtt, sokat tanult, emberré lett, és előtte volt az élet munkamezeje. S akkor megkísértette őt egy gonosz szellem: a világi siker ördöge. És ő hallgatott annak szavára! "Mit érsz majd el azzal a sok szép és felemelő írással, amelynek a tervét forgatod a lelkedben? Mivel fizet a világ az ilyesmiért? Mellőzés, gúny, szegénység lesz a sorsod! Mind nagyon ráfizettek, akik erre az útra léptek! Szolgáld ki a világot s akkor dúsan meg fog jutalmazni!"

Így aztán a helyett, hogy Istent szolgálta volna tehetségével és tudásával, a világ szolgájává lett. Írta azt, amit a tömeg kívánt tőle, s az lelkesen tapsolva szórta lábaihoz a pénzt. Ő pedig mosolygó, hálás hajlongások közben szedte fel. "Így gazdag ember, híres ember, ünnepelt ember lett belőle. Finom ruhákban járhatott és dúsan terített asztalokhoz ülhetett, ahogy az ördög megígérte neki. Volt személyzete amely kiszolgálja, voltak lovai és hintói, és megvolt mindene, ami boldoggá tehette volna - már amennyire az ilyen dolgok boldoggá tehetik az embert, - ha nem lett volna ott az íróasztala egyik fiókjának a fenekén egy kötegnyi fakuló régi kézirat, amelyet már sokszor tűzbe akart hajítani, de sohasem volt elég ereje hozzá. Egy kisfiúnak az álmairól szólt a gyermekes kézírás, aki valamikor Isten követeként akart szólni az emberekhez, de aztán - sok-sok éve már! - meghalt és örökre el van temetve!"

Hány embernek az igaz képe ez! Kívülről nézve talán csupa élet. Sugárzik a jóléttől, lüktet benne a munka heve; mindenki csak irigyelné a sikerek magasságai felé ívelő emelkedését... De ha elég közel férkőzünk hozzá, hogy kitárja előttünk a lelke mélyebb rejtekeit, rájövünk: ő is ilyen halottat hordoz magában. Az, aki szeretett volna lenni s akinek indult is valamikor, régen eltemetve nyugszik már benne! Sőt tovább is mehetünk most már! Mindnyájunknak az volna az igazi életünk, amelyet Isten számára élnénk. És egyszer vagy másszor mindnyájunkban meg is mozdult ez a mi igazi énünk. Láttuk magunkat olyanoknak, amilyeneknek Isten akarna látni. Sóvárogva repestek a vágyaink afelé a lehetőség felé, hogy az Isten áldottai és mindenki számára áldás legyünk, hogy minden munkánkat Isten megbízásából és jóváhagyásával végezzük, és szolgálatunk Isten jótéteményeként harmatozzék azokra, akikkel dolgunk van. Ismerjük el és valljuk meg: egy sincs köztünk, aki ezt a jobbik, igazi énjét tudta volna tartani! Meghalt és eltemettük. Néha-néha felkísért a fájó emléke, és, amikor senki nem látja, titkon elsírjuk felette keserves könnyeinket, hogy soha többé nem tudjuk feltámasztani!

Ez a halálnak az a gyászos világa, az a nagy-nagy temető, amelyet Jézus látott, amikor emberek között járt. És ebben is, mint mindenben, igazat kell Neki adnunk.

De ez a reménytelenül sötétnek látszó kép csak a háttér. Csak azért beszél Jézus halálról, hogy a feltámadást hirdethesse. A halottaknak ebben a birodalmában, azt mondja, megzendült egy szózat, az Ő szava, és annak hatalma van lehatolni a legmélyebb sírok fenekéig s onnan előhívni az új életre kelő halottakat.

Jézus személyének és szavának, életének és hatásának megfoghatatlan titka ez. Az Ő közelgetésére megmozdul bennünk a halál merevségébe fagyott igazi énünk, amelyet Isten a Maga számára teremtett. Új erő járja át. Megmozdul és nyújtózkodni kezd. Feszegeti sírja fedelét és kitör a szabad napfényre. Lerázza magáról reménytelen dermedtségét és élni, élni akar újra! "A halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják élnek!"

Nem azt jelenti ez, hogy az Isten számára halott ember egyszerre az Isten kedve szerint való igazi élet teljes erejében, szépségében és dicsőségében tündöklik. Nem álomszerű mese, hanem ennél sokkal valóságosabb dolog az a csoda, amelyet Jézus feltámasztó szava művel.

Lehet, hogy olyan a halálból való feltámadásunk, amilyen a Jairus lányáé volt. Azt olvassuk róla, hogy amint hidegágyán felült s arról lelépett, Jézus rögtön parancsot adott: "Adjatok neki enni." Első léptei olyan rogyadozók, tántorgók voltak, hogy félni kellett: mindjárt összeesik. Sok gondos ápolásra, jó táplálékra és kíméletre volt még szüksége, amíg igazán erőre kapott! De elhangzott a szó: "Leányka, kelj fel!" És a leányka megint élt! Botladozva, próbálgató, ügyetlen lépésekkel indulunk el az élet útján. Nagy erőtlenségben, másoknak is sokszor terhére váltan, magunkban is naponként sok türelemre szorultan, hősies nagy erőfeszítésekre teljesen képtelenül, - de mégis csak élünk újra!

Vagy hasonlatos a feltámadásunk Lázáréhoz. Róla azt olvassuk, hogy amikor elhangzott Jézus szava sírboltja előtt: "Lázár jöjj ki!" - megjelent a sírbolt szájában alakja, halotti leplekbe burkoltan úgy, hogy azoktól éppen csak hogy lépdelni tudott. Régi halotti állapotunknak a kötelékei így tapadnak talán hozzánk is, amíg lassanként kibontakozunk belőlük és elnyerjük szabad mozgásunkat. Régi bűnös szokásainknak úgy kell talán lefejleniük rólunk egyenként, s közben talán úgy összecsomódzanak, hogy még jobban megkötözötteknek érezzük magunkat, mint azelőtt, mert most már eszméletnél vagyunk, és ami jó volt a halottnak, már bántja és akadályozza az élőt. De mit jelentenek az ilyen bajok ahhoz a jótéteményhez képest, hogy mégis élünk és mozgunk megint!

Nem kirakatba tenni való minták a Jézus szavára feltámadottak és nincs miért dicsekedniük. De ezerszerte inkább legyek sok tökéletlenséggel és fogyatkozással megterhelt ember, aki él, mint bármilyen szépen, mutatósan kikészített és felravatalozott hulla! Aki Jézus Krisztus szavát hallja, az "általment a halálból az életre", az akármilyen nyomorultul és tökéletlenül, Isten számára él, s ami még hiányzik, azt elnyernie sokkal kisebb dolog, mint amilyen maga az a csoda, hogy a halottak közül egyáltalán feltámadt.

Ne is a feltámadottakra nézzünk és ne az ő szemléletükbe merüljünk el. Az igazi csoda maga Jézus. A feltámadás mindenestől fogva az Ő műve. Ő szólt hozzánk és ettől támadt a halálból is új élet. Mit tehet maga a halott az ő feltámadásáért? Semmit! Ő csak meghallja a halál sötét mélységeibe lezendülő csodáshatalmú szót s ha hallja, máris él! Minden új erő, amely őbenne megmozdul, csak töredékes, gyenge visszaverődése annak az erőnek, amely a mi halálunk birodalmában Jézusban jelent meg és Belőle árad szét!

Még egyet emeljünk ki, hogy teljes legyen ennek a feltámadásnak a képe. Emeljük ki azt, amit Jézus maga is állandóan hangsúlyoz, amikor erről a feltámadásról szól. Azt, hogy az Ő műve örök isteni elvégzett akaratnak a végrehajtása. Ő nem cselekszik semmit, úgymond, csak amit az Atya mutat neki. Minden munkássága és minden eredménye csak annak a megvalósulása, amiért az Atya küldte Őt. Nem maradhat hát nyitott kérdés előttünk: honnan tűnt fel egyszerre ebben a mi halott világunkban az életnek az a kimondhatatlan ajándéka, amelyet Jézus hozott. Benne az örökkévaló Isten mutatta meg, hogy megkönyörült a mi halálban senyvedő, enyészet uralma alá került életünkön. Az Isten maga szakasztotta és bocsátotta közénk az Ő megfoghatatlan lényéből a Fiút, akinek szavára előjöhetnek a halottak, hogy Őneki élhessenek.

Hogy van egy magasabb világ, amelynek titokzatos gazdagságából nagy ajándékok érkeznek hozzánk, emberekhez, azt mindig sejtette az embervilág. De milyen gyötrelmekkel és kétségekkel teljes sejtelem volt az! Emlékeztek a régi görögök hitregéjére, amely a Prometheus ajándékáról szól? Az istenek világának ez a boldog lakója megszánta a földön félállati állapotban vergődő embereket, és látva, mi lehetne belőlük, ha megnyílna számukra a felemelkedésnek az útja, a többi isten háta mögött lopva lehozta nekik a földre a tűznek ajándékát. Azzal elindulhattak az emberibb életnek, a fejlődésnek, a művelődésnek útján, és nem voltak többé kiszolgáltatva tehetetlenül a természet zsarnokságának. De mi lett a sorsa jóltevőjüknek? Titka kitudódott, és a többi isten kegyetlen bosszút állt rajta. A hatalmas istenatya arra ítélte, hogy odabilincseltessék meztelen teste egy szikla falához, ahol a nap tűző hevén örök szomjúságban kell emésztődnie és a szíve eleven húsát állandóan éhes keselyük éles csőre tépdesse!

Mit jelent ez a nagy költőktől olyan szívig ható módon megörökített ősi mese? A régi görög léleknek és az egyetemes emberi léleknek az a szorongó fájdalma zokog benne, hogy a sorsunkat igazgató legfőbb hatalom rosszakaratú és kegyetlen irántunk! Az égi világ, még ha valahogyan elnyerjük is egy-egy ajándékát, alapjában véve ellenségünk. Szerencsénk véletlene, ha valamiben segítséget nyerünk tőle, de jaj, mihelyt elnyertük, máris megirigyli tőlünk!

Ennek éppen ellentéte az, ami Jézus szavaiban megszólal és elénk tárul. Az az igazi élet, amelynek ajándékával Ő közénk jön, egyenesen az ég és föld mindenható Urának és Istenének ajándéka. Azt nem is lehet elnyerni másként, mint azzal a bizonyossággal együtt, hogy Isten nekem, különben halott embernek, irgalmas Istenem. Új életünk minden megmozdulása onnan van, hogy Ő öröktől fogva akarta azt, és Ő adta nekünk az Ő Fiát, hogy akarata bennünk valóra váljék.

A halálból életre támadt ember felől eloszlott minden gyötrő kétségnek és félelmes bizonytalanságnak a felhője. Fölötte tisztán mosolyog az örök kegyelem kék ege, és csak bizodalommal és hálával tekinthet bele annak tiszta, mélységes derűjébe. Nem kell aggódnia, hogy amit az egyik isteni kéz adott, attól a másik megint megfoszthatja. Az a szó, amely halálában lezengett hozzá és benne új életet serkentett fel, nem hangzik ma így, holnap majd másként. Az örökkévalóságból jön és meg nem másítható soha. Azok hallják meg, akiket "az Atya a Fiúnak adott", hogy rajtuk irgalmát és hatalmát megmutassa. És ez az örök végzésekből eredő életadó munka a halálnak ebben a bizonytalanságokkal teljes világában a halálnál is biztosabban végbe kell, hogy menjen, amíg egyszer elérkezik dicsőséges befejezéséhez az eljövendő örökkévalóságban.

*

"Az Isten Fiának szava" által életre visszahívott ember így nézhet előre a jövő titkaiba és innen, csak innen nézve, nyer értelmet az az eljövendő feltámadás is, amelyet "hiszünk és vallunk". Nem lesz az más, mint "ítélet", vagyis nyilvánvaló szétválasztása annak, ami már most is szétválik, csak a mi szemünk előtt marad megkülönböztethetetlenül elkeveredetten. Akkor majd napfényre jön a különbség: vannak, akik "feltámadtak" Jézus szavára, és vannak, akik arra is süketek voltak, és megmaradtak a halál merevségében.

De alapigénk arra figyelmeztet, hogy maradjunk a jelennél. Most történik meg a kettéválás, amíg itt élünk ebben a rövid néhány évre szabott földi életben. Itt hangzik szerte "az Isten Fiának szava", és annak hatalma által most megy végbe közöttünk és körülöttünk a "feltámadás" igazi csodája. "Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon..."

Ez a "most" virradt fel világunkra, amikor Jézus először megszólalt, és azóta tart és tartani fog, amíg szava zeng e világon. Ez az óra is, amelyet az Ő szavára való figyeléssel töltöttünk el, ennek a "most"-nak egy pillanata volt, és ha volna szemünk hozzá, hogy lássuk, mi is tanúi lehettünk volna a halottak feltámadása hihetetlen csodájának. Ne lett volna köztünk senki, aki ne "hallotta" volna úgy, ahogy "hallani" kell az Ő szavát? Ne mozdult volna meg egyikünkben sem az ébredező új ember, az a meghalt és eltemetett igazi, akit Isten látni akar bennünk? Nem a mi dolgunk egymás lelke mélyén kíváncsian kutatnunk. Isten maga jól elzárta a másik ember szíve titkait mindnyájunk tekintete előtt. Csak arról tudunk, ami saját magunkban játszódik le. Boldog ember az, aki tudja, hogy ő is részese a csodatételnek: "Hallotta az Isten Fiának szavát és él!"

***

(Zseni(?) József felett, 1931. szept. 3.(?).)

(János 6. alapján.)

Az evangéliumi történet, amely az ötezrek csodás megvendégeléséről tudósít, nem volna teljes e nélkül a befejezés nélkül. Egyszerű szavakban egy örök nagy igazság állíttatik elénk ebben. A csodák nagyságának mindig az a végső próbája és kiteljesedése, hogy amikor már szétfoszlott a teremtő pillanatok varázsa, mennyi összegyűjthető morzsa marad utánuk. És az apostoli léleknek is az az igazi mértéke, hogy amikor már csak emlékezetben él a csodáknak mámora, milyen áhítattal szedegetik össze a visszamaradó nyomait az isteni vendégségnek. A széthullott morzsák felett közömbösen halad el más, de aki a csodának nemcsak bámulója, hanem lélek szerint is részese volt, az minden heverő morzsalékon is ott látja ragyogni a megáldott szent kenyérnek a dicsőségét, és le kell hajolnia érte, hogy összegyűjtse, és megőrizze az elkallódástól.

A magyarságnak ilyen apostola lakott ezekben a tetemekben, amelyeket most fájó szívvel körülállunk.

Mindnyájunk mögött ott van az ezeréves nagy csoda, amelyet Isten a mi fajtánkkal cselekedett. Egy maroknyi kezdetnek öt kenyeréből hogy megsokasodott az élet, amely elégséges volt tíz évszázadon át annyi válságon keresztül milliókban táplálni az erőt, a kitartást, a hősi lendületet. Hányszor csődöt mondott az emberi számítás, amely nagyon biztosan megjósolta ennek a kenyérnek hamaros elfogyatkozását, és hányszor megtörtént a lehetetlenség: a kevés ezerszeresen megsokasodott, és elegendőnek bizonyult.

De a múltak hőskölteményei - egyelőre - lezárultak, és a világ megint hétköznapi arcát mutatja. Csak széthullott morzsák mutatják az átélt legendás idők termő bőségét. Ilyenkor tűnik ki: ki tartozik az apostoli kiválasztottság köréhez?

Két találkozásom volt Zseni Józseffel, - mind a kettő fogékony ifjú koromban, és a nyomait eddig sem tudta, ezután sem fogja eltörölni bennem az évek múlása.

Több, mint negyedszázad távolából ködlik fel előttem az elsőnek emléke. Serdülő diákfejjel jártam a pusztaszeri megszentelt síkon. A honszerző Árpádnak emlékünnepet ülni közelből-távolból nagy sokaság gyűlt össze. S amint ott jártam a lacikonyhák közt nyüzsgő néptömegben, itt is, ott is, feltűnt előttem zsinóros magyar öltözetében, mindenkinek szeretetétől övezve, mint egy nagy családnak atyja. Amint láttam a szeme simogatását, a keze fogásától fölmelegedő szíveket, - feltárult előttem a magyar úrnak egy új látása. Oh, hányan voltak akkor vajon akkor még a hozzá hasonló sorsúak között, akik olyan természetes odaadással eggyé tudtak volna olvadni az istenáldotta néppel! A nagy alföldnek sokezer apró magyar szülötte, - az ő szemében mind a jelenbe átnyúló nagyszerű múltunk egy-egy darabja, a csodamódon megáldott szent kenyérnek egy-egy drága morzsája volt, amit szeretni, óvni, gyűjtögetni kell, ha egyáltalán szent előttünk a múlt, amelyet az Isten adott nekünk.

Azután esztendőkkel később tengeren túl, Amerikában jártam. Ott volt vele másodszor találkozásom, ha nem is test szerint. Forgolódtam nem egyszer kivándorolt véreink között. Egy idegen hatalmat hizlaló napi munkájuk után, gyáraik kormából kitisztálkodva, összegyülekeztek ezek a kemény, szép férfiak, - messzire elgurult morzsalékai a magyar kenyérnek, már-már kitéve az idegen világ eltaposó csizmájának. És láttam, hogy nem vesztek el. Együtt maradtak. Hallottam felzendülni Himnuszunkat a lelkükből, Kossuth apánk, Rákóczy fejedelem falon függő képei alatt. Mutogatták üveg alatt őrzött ereklyeként háromszínű zászlajuknak selymét. S amikor érdeklődtem, kinek-minek köszönhető ez az összetartás, itt is, ott is felemlegették másoké mellett mindig a Zseni József nevét, aki köztük járt, utána nyúlt a szétszóródottaknak, és összegyűjtötte őket.

Az ilyen lélek nem válogat nagy és kicsiny között. Apró megnyilvánulásai a magyar életnek, - a sarkantyú pengése, a sujtásnak hajlása, a dalnak és táncnak ritmusa - mind féltő szeretettel megőrzendő kincs a számára; kimondhatatlanul fáj neki, ha gazdátlanul hányódni és gondatlanok talpa alá kerülni látja; kultuszt és küldetést lát abban, hogy megmentse az elveszéstől; hiszen akármilyen elhanyagolható, fontosság nélkül való morzsák is a közönséges lélek szemében, mind annak a múltnak a ránk maradt darabkái, amelynek a csodáit nem lehet feledni!

Az ilyen lélek nem emberi nevelésnek az eredménye; önmagát sem gyakorolhatja rá senki ember fia. Isten ajándékozza meg vele kiválasztottait, hogy általuk megajándékozza az ő nemzetségüket. Az Ő kezét áldjuk mindazért, amit nyertünk általa, és az Ő kezébe adjuk vissza most, amikor búcsúznunk kell tőle. Nem az enyészet, nem is a feledés sötét mélységébe ejtjük alá, hanem arra az atyai kegyelemre bízzuk, amely jó kedvében teremtette, élete munkájában ihlette és megtartotta, és halálában is irgalmasan magához öleli.

Magunk pedig, amikor elindulunk e ravatal mellől, tegyünk fogadást, hogy hálánkat megőrizzük emléke iránt. Mert egy sincs közöttünk, aki ne volna adósa. A nagyvilág nyilvánossága talán nem tartja számon ezt a tartozást. A morzsák gyűjtői csendes, kevesektől látott és jutalmazott szolgálatot végeznek. De jaj volna, ha nem végeznék! Mert az elhanyagolt, szertehányódó nemzeti értékekhez az hajol alá, hogy mentse és megtartsa, aki halálosan szerelmes a maga nemzetének ügyébe, és az ilyen fehéren izzó szívekből sugárzik szét a meleg a százezrekbe. Nagy épületek egész tömbjét is átfűti a kemény téli fagyban néhány rejtett kazán; ha nem látod is tüzüket, az ő hevük jár szobáról szobára, és melegít téged is. Meglehet, hogy százezrek csak a halála hírére figyeltek fel arra, hogy Zseni József itt élt közöttünk, de, magyar testvér, bárhol élj is, a csonka haza határain belül, vagy azokon túl, vagy akár tengerek távolságában a hazai rögtől, - tudd meg, hogy ha áthúz a szíveden a magyar bánat édes borongása, és felcsillan a szemedben a magyar dac szikrája, abban része van ennek a most kihűlt hő szívnek is, amelyből szertelövellt a szent tűz a hideg magyar télbe.

Menj nyugodni, te öregen is ifjú bajnok! Isten, aki téged adott hozzánk való jóságából, ezután sem hágy el bennünket. Nem felejtjük el életed tanulságát: él és szeret minket a magyarok Istene!

***

Újévi üdvözlet.

(A Belső-Lipót-Terézvárosi Református Egyház 1934. jan.
1-én d.e. tartott újévi istentiszteletén elmondott prédikáció.
Írta és az egyház minden tagjának az új esztendőre áldást
kívánó szeretettel küldi lelkipásztoruk: Dr. Victor János.)

Újév reggelének éppúgy megvannak a jellegzetes szorongásai, amelyek Istenhez hajtják az ember lelkét, mint ahogy megvannak az óév estéjének. Óév estéjén visszatekintünk, és elszorul a szívünk a múltnak visszahozhatatlanságától. Mi mindent el nem sodort magával a letűnt esztendő! Soha vissza nem fog térni! Örökre búcsút kell intenünk neki! De ha ez fáj, éppúgy fáj ilyenkor, egy új év első reggelén előre tekintenünk. Szorongat a jövő is a maga kiszámíthatatlanságával. Ködbe burkoltan terül el előttünk az útja, és mit nem adnánk érte, ha a tekintetünk áthatolhatna ezen a ködön legalább egy esztendőnyi szakasz határáig! De hiába minden erőlködés, - nem nézhetünk bele az új esztendőnek, ennek a fátyollal eltakart, ismeretlen jövevénynek az arcába!

Azért rajzik ilyenkor körülöttünk annyi - akár megszokásból, akár szívből jövő - jó kívánság. Újévi üdvözletükkel az emberek mintha elviselhetőbbé akarnák tenni egymásnak azt a szorongást, amely a jövendő titkainak a küszöbén mindnyájukat elfogja.

De nekünk ez a segítség nem elég. Emberek áldást kívánó üdvözletétől nem derül fel a ránk nehezedő bizonytalanság. Mi Istenhez folyamodunk ebben az órában egy jó szóért, amiből békességet, bátorságot, és biztonságot meríthetünk új év reggelén.

Vegyük a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak szavát, amely alapigénkben megszólal, mint ilyen Istentől kapott újévi üdvözlést, - mintha valami titkos kéz mindnyájunknak a nevére címzetten odatenné ma az asztalunkra a sok emberi üdvözlés mellé: "Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."

Milyen más a hangzása ennek, mint akár a legjobb szívből fakadó emberi üdvözlésnek is! Emberek kívánhatnak nekünk sok minden jót ez új évre. Krisztus az Isten nevében ígérettel üdvözöl bennünket. És ebben az ígéretben nincs halvány nyoma sem semmilyen bizonytalanságnak. Az a feltétlen bizonyosság zeng belőle, amire éppen szükségünk van a sok bizonytalanság szorongásai között.

De nem csak abban más ez az üdvözlet, hogy hogyan szól. Még megragadóbb a különbsége minden emberi üdvözlettől abban, hogy mit mond.

Először is egészen másként állítja be a jövőnek kérdését, mint ahogy mi szoktuk, amikor egymásnak boldog újévet kívánunk. Mi arról szoktunk beszélni, hogy mit hozzon az új esztendő. Mintha mi egy helyben ülnénk, s az esztendőnek napjai sorban jönnének mifelénk. Mintha nekünk nem volna más szerepünk, mint mozdulatlanul várni, hogy az egyik nap megcirógasson puha kezével, a másik meg lecsapjon ránk durva öklével. Mintha tétlen ölünkbe úgy hullana bele egy új esztendőnek minden eseménye, a gyönyörűségesek csakúgy, mint a fájdalmasak!

Krisztus ellenben arról beszél, hogy nekünk "járnunk" kell, és csak az a kérdés, hogy "világosságban"-e, vagy "sötétségben", hogy Őt "követve"-e, vagy az Ő vezetése nélkül? Ő olyanokhoz beszél, akik akárhogyan és akármerre is, de mozgásban vannak.

Persze, hogy igaza van! Hogy is tudunk megfeledkezni róla csak egy pillanatra is! Az élet nem valami színjáték gyanánt játszódik le előttünk, mint tétlenül ülő nézők előtt. Mi annak tevékeny szereplői vagyunk. Nem a jövő áramlik mifelénk, hanem mi megyünk feléje fáradságos vándorlással, sokszor minden erőnket igénybe vevő kapaszkodókon, de mindig úgy, hogy ki kell benne fejtenünk a magunk igyekezetét.

Természetes, hogy nemcsak a magunk igyekezetén fog megfordulni az, hogy milyen lesz ez az új esztendő is. Ezerféle más, nem a mi hatalmunkban álló tényező is bele fog játszani a kialakulásába. De éppúgy bele fog játszani a mi igyekezetünk is. És bennünket elsősorban ez kell, hogy érdekeljen. A többi nem ránk tartozik. Ez az egy van ránk bízva, ez a mi dolgunk.

Ha mást nem mondana ez az Istentől jövő újévi szózat, már ez is megbecsülhetetlen áldás volna. Ezzel is felrázna már meddő tűnődéseinkből, és útnak indítana bennünket. Jó nekünk megértenünk, hogy nem mi várjuk a jövőt, hanem a jövő vár minket, és nekünk neki kell vágnunk szunnyadó rengetegének, hogy felkutassuk rejtett lehetőségeit, meghódítsuk kínálkozó kincseit, és leigázzuk leskelődő veszedelmeit.

Áldott az útrakész karaván, amely bátran szembeszáll a holnappal!

De az is sajátságos, amit ez az Istentől kapott üdvözlet a megteendő útról mond.

Mi, ha már vándorláshoz hasonlítjuk az új évben ránk váró sorsot, azt szoktuk egymásnak kívánni, hogy az utunk szépséges tájakon vezessen át; nyíljanak mentén az örömök virágai, és kemény rögök helyett tapossa lábunk mindig kellemes napok bársonyos füvét.

Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Csak egyetlen egy dologról van szó: "világosságról". Mintha egészen mindegy volna, hogy az út kopár, szaggatott sziklákon visz át, vagy lepkejátékos üde réteken, - ha csak napfényben fürdik. Mintha egyetlen egy kárvallás vagy veszedelem fenyegethetné csak a vándort: a "sötétségben járás", és egyetlen egy jó volna csak, amit kívánni lehet részére: "az élet világossága".

Megint meg kell vallanunk: mélységesen igaza van Krisztusnak. Mint ahogy kárba vész a táj minden szépsége, s az út minden élvezetessége, ha valaki éjszaka kénytelen tovabotorkálni, ugyanúgy nincs olyan sivatagi út vagy olyan barátságtalan szakadék, amiben szépséget ne lehetne találni, s amin bátorságosan ne lehetne haladni, ha fényben fürdik. Minden a megvilágításon múlik.

Látunk embereket, akiket a sorsuk mindenfelől pazar bőséggel áraszt el gyönyörködtető ajándékaival, de hiába: ők egyszerűen nem veszik észre, mert vak-sötétben járnak. Világtalan éjszakájukban ők maguk tapossák agyon lábukkal azt, ami kifogyhatatlan gyönyörűségükre kínálkoznék minden lépésnél. Mások meg, akikről azt gondolnánk, hogy nagyon mostoha vidékre esett a vándorlásuk útja, nem tudnak betelni az örvendezéssel, - egyszerűen azért, mert amerre néznek, mindenütt színek mosolyognak feléjük; a fényes égbolt sugarai verődnek vissza a szemükbe mindenről, ami csak elibük tárul útközben. Amazok a nyílt síkon is félelmes szívvel haladnak, - mert hiszen ki tudja, mit rejteget az éjszaka kárpitja. Emezek mélységek peremén, mocsarak partjain, ezer veszély közt is vidám biztonsággal járnak, - hiszen világosság van, és jól láthatják, hová kell lépniük, és hová nem kell.

Világosság! - ez az egy kell nekünk az új esztendő útján. Akármilyen tájakon vezet át az út, csak sötétben ne kelljen tapogatóznunk és remegnünk. Látni akarjuk a világot, amelyen átvisz az utunk, igaz mivoltában, felénk nevető szépségeivel és felénk ásító veszedelmeivel egyaránt. Amíg ez a vágyunk biztosítva van, addig nyugodtan nézhetünk szembe a jövővel!

Áldottak a napfényben vándorlók!

Mindjárt szemünkbe ötlik azonban az isteni újévi üdvözletnek egy újabb sajátossága ezzel kapcsolatban. Az t. i., hogy nem is annyira a jövőről beszél, mint inkább a jelenről.

A mi emberi jókívánságaink, mint kinyújtott kezek, végig tapogatják az esztendő elkövetkezendő napjait sorban: vajon mit rejtegetnek, amint egymásután felsorakoznak. Krisztus szavaiból ellenben az tűnik ki, hogy egy új év küszöbén voltaképpen egyetlen fontos nap van számunkra, arra kell minden figyelmünket összpontosítanunk, - és ez a ma.

Nem olyan ígéretekkel bíztat, amelyek majd valamikor be fognak teljesedni rajtunk, ha kivárjuk az idejük elérkezését. Olyasvalamit kínál erre az új évre is, amit most, azonnal meg lehet és meg kell ragadnunk. "Aki engem követ, nem járhat a sötétségben", - hát persze, hogy ez áldott bíztatás az ezutánra is, de elsősorban mégis csak olyan kijelentés, amelyet haladéktalanul, most mindjárt az út elején próbára tehetünk. Csak annyi értéke lesz a jövendő számára, amennyire igazolást nyer már a jelen órában is.

Milyen egyszerű és mégis ritkán felismert igazság jelentkezik ebben! Az t. i., hogy a jövőnek a kulcsa mindig a jelen. Miért félnek az emberek a jövőtől? Azért, mert a jelen is zavarja és rémíti őket. A holnapra azért olyan riasztó dolog előre tekinteniük, mert ma nem tudnak megbirkózni az életük által felvetett kérdésekkel.

És ha mindenek fölött arra van szükségünk, hogy ebben az új esztendőben "világosságban járhassunk", akkor ez valójában csakugyan azt jelenti, hogy most mindjárt, az út elején szálljon fel rólunk a sötét köd, és oszoljon szerte az éjszaka vaksága.

Azért jó az év első napját csendes önvizsgálatnak szentelni, és - egyelőre nem törődve a holnappal - tisztába jönni önmagunkkal - ma! Mennyi körülöttünk a homály! Mi mindent látunk rosszul, eltorzítva, vagy sehogy sem, - aminek pedig világosan a szemébe kellene néznünk, hogy hálás és engedelmes lélekkel fogadhassuk, vagy talán éppen ellenkezőleg: iszonyodva kitérjünk az útjából! Jövel, mi Krisztusunk, "világ világossága", és add látnunk, úgy ahogy látnunk kell, a Te fényedben! Akkor aztán csak egyre lesz szükségünk ez egész éven át: megtartani a világos látást, amit az indulásnál kaptunk, becsületes hűséggel kitartani a tisztán felismert igazságok mellett, elkísértetni magunkat a napsugártól, amely reánk áradt, és elűzte mellőlünk a "sötétséget".

Áldottak, akik már az indulásnál elnyerik útravaló gyanánt az új év áldását!

De még nem mutattunk rá az isteni üdvözlet lényegére, - arra, hogy miben is áll a megígért áldás.

Amikor mi áldást kívánunk egymásnak vagy magunknak az új esztendőre, - dolgokra szoktunk gondolni. Krisztus nem dolgokról beszél, hanem önmagáról: "Én vagyok a világ világossága". Szerintünk mintha "valami" volna az, amitől az új év boldogsága függene. Őszerinte "Valaki" a fődolog. A mi eszünkjárása bort-búzát-békességet, jóegészséget, jómódot, jószerencsét, és hasonlókat szeretne biztosítva látni. Őelőtte az a döntő, hogy meglesz-e a személyes kapcsolatunk Ővele; "követjük-e" Őt az előttünk levő úton.

Megint hogy megszégyenít bennünket! Hiszen magunktól is tudhatnánk, hogy vándorlásunk boldogságát nem az dönti el, hogy milyen kényelmes szállásra fogunk találni, milyen elemózsiával lesz megrakva a tarisznyánk, és milyen jó vagy rossz lesz az időjárás, hanem egyes-egyedül az, hogy milyen társaságban fogjuk megtenni az utat. Hogy is felejtkezhettünk meg csak egy pillanatig is róla: a személyes kapcsolatok mérhetetlenül fontosabbak minden dologi kérdésnél!

Ha eléd állna két mesebeli tündér most, és az egyik ígérné, hogy minden nap fényűzően berendezett palotában telepedhetnél dúsan rakott asztalhoz, amely körül libériás szolgasereg sürgölődik, de cserébe bele kellene nyugodnod abba, hogy családi köröd, amelynek koszorúja körülveszi asztalodat, ebben az évben sorban meg fog ritkulni, míg az esztendő végén már csak egy széket kell az asztalhoz tenni, s azon magányosan ülve fogod fogyasztani választékos konyhád gazdag ételeit; s ha ezzel szemben a másik tündér azt mondaná: mondj le fényről, bőségről, nyugodj bele, hogy keserves gond árán szerzett sovány ebéd kerül csak asztalára kicsiny otthonodnak, - de ennek ellenében ígérem neked, hogy veled lesznek mindig, hiánytalanul mindazok, akiket szeretsz, akikért élsz, akik a tieid: - lehetne-e vajon csak egy szempillantásig is haboznod, hogy melyik ajánlatot válaszd?

Vagy gondoljuk el, hogy ez elé a mi nagy családunk, gyülekezetünk elé volna odaállítva ilyesféle kérdés. Biztosítva volna egyfelől minden dologi vágyunk beteljesedése, - meglesz a szép, nagy, díszes templomunk, meglesz minden egyéb kívánatos külső keretünk, meglesz bőséggel az anyagi bevételünk, - de ennek az lesz az ára, hogy egymástól elidegenedünk, egymással meghasonlunk, templomunk kongani fog az ürességtől, s akik megjelennek benne, azokról is lerí, hogy semmi közük egymáshoz, és mit sem érdekli az egyiknek sorsa a másikat. Másfelől ki volna kötve, hogy még sokáig lehetetlen lesz dologi álmainkat megvalósítanunk, és békességgel kell tűrnünk tovább is mostani helyzetünk minden kezdetleges nyomorúságát; de viszont biztosítva volna az, hogy a közösség lelke mindenkit átmelegít itt; nem marad senki, aki a többiek iránt közönyösen félreáll, és egy lélek se lesz, aki magára hagyatva roskadozik akármilyen teher alatt, hanem egymás kezét szorosan megfogó testvéri táborrá válunk. Kinek jutna eszébe tanakodni vagy kétségeskedni, hogy milyen új esztendőt kívánjon ennek a gyülekezetnek a két kínálat közül?

Ezek csak képzelődések. Térjünk vissza Krisztus újévi üdvözletéhez. Ő még azokat a személyes kapcsolatokat sem ígéri, amelyekről szó volt. Ő magamagát kínálja útitársunkul. És ez minden emberi közösségnél is mérhetetlenül többet ér.

Az meglehet, hogy ennek az évnek a folyamán veszteség éri azt a kis csapatot, amellyel szeretetben összefogózva indulsz útnak. Senki nem biztosíthat felőle, hogy az év végén mind együtt lesznek még veled. De arról biztosít Krisztus, hogy Ő soha sem fog hiányozni mellőled. És amíg Őreá támaszkodhatsz és Őbelé fogódzhatsz hiteddel, addig még az emberi közösségek legdrágább szálainak a szakadozása sem tehet boldogtalanná, nem hogy dologi reménységeidben való csalódások tehetnének tönkre.

És ennek a gyülekezetnek sem ígérheti senki, hogy minden közöny felolvad benne ebben az évben, és minden szív megtalálja benne a testvéri kapcsolatokat, amelyekre óhajtozik. De ha körülnézünk is majd, és nem látjuk magunk mellett azokat, akikkel együtt szeretnénk haladni, - azt az egyet biztosítja számunkra Krisztus, hogy Ő nem fog cserben hagyni soha.

Ő azért jött, hogy legyen kit "követnünk", kihez csatlakoznunk, kivel mindent megosztó közösségben járnunk.

Áldottak, akik az Örök Útitárs mellé szegődnek!

*

Ezzel az újévi üdvözlettel köszönt bennünket az onnan felülről jövő szó, az Ige szava.

Ne legyen köztünk senki, aki meg nem értené. Ne legyen senki, akin foganatossá ne válnék.

***

(Három bibliai elmélkedés)

(Ez év májusában a szegedi református gyülekezet körében szolgálván több napon át, egyebek közt három reggeli bibliaórán is vezettem az egybegyűlt atyafiak elmélkedését. Többen úgy vélték, hogy amit a János Evangéliuma 10. részének alapul vett szakaszai akkor nekünk mondottak, az másoknak is lelki nyereségére szolgálhat. Ezért lejegyezték bibliamagyarázataimat és e füzetben közreadják.

Kívánom, hogy akik olvassák, azokon teljesedjék be az én töredékes, gyarló tolmácsolásom révén is a Jó Pásztor ígérete: "Az én juhaim hallják az én szómat, és követnek engem."

1942. őszén.

Dr. V. J. a Budapest-Szabadságtéri
Református Egyház lelkipásztora.)

Alapige: János evangéliuma 10, 1 - 10.

Bizonyára feltűnt már mindnyájunknak, hogy a János Evangéliuma különös előszeretettel jegyzi fel Jézusnak olyan kijelentéseit, amelyekben magáról szólva egy-egy hasonlat tükrében tünteti fel: kicsoda Ő és mit hozott e világnak? Érdemes összekeresni ezeket a mondásokat, amelyek így kezdődnek: "Én vagyok..." Ezek közé tartozik ez is: "Én vagyok a jó pásztor."

Ez a hasonlat különbözik a többiektől. A többiekben Jézus valamihez hasonlítja magát. "Én vagyok a világ világossága" - mondja például. A világosság személytelen dolog. Megbecsülhetetlen áldás, de nem valaki, hanem valami. És így tovább. "Én vagyok az életnek kenyere, az út, a szőlőtő..." Pedig hát Jézus nem valami, hanem valaki, és ezért világos, hogy az ilyen hasonlatok mind egyoldalúak. Hiszen minden hasonlat sántít! Ugyan mihez hasonlíthatná magát Jézus, ami egészen olyan volna, mint Ő? Nincsen semmi, sem égen, sem földön! Mindenből, amihez magát hasonlítja, csak éppen egy-két vonás ragadható ki, ami Őreá vall és fényt vet reá. Ezért természetes dolog, hogy amikor magát különböző tárgyakhoz hasonlítja, ezek is mind gyarló hasonlatok. Ezekkel a tárgyakkal mi rendelkezünk. A világosságot beengedjük a szobánkba, vagy ablakunkat lefüggönyözve kirekesztjük onnan. És így tovább. Ilyen tárgyaknak mi vagyunk az urai. Nem felejthetjük ugyan el, hogy rájuk vagyunk utalva. Isten kegyelmének drága, nélkülözhetetlen ajándékai, a világosság is, a kenyér is, mind a többi is. De ha egyszer Isten megadta, akkor már mi használjuk fel a szükségleteink és tetszésünk szerint.

Azért kellett egy olyan hasonlat is, amelyből kiviláglik az igazság másik oldala, az t.i., hogy Jézus nem adja át magát így a mi rendelkezésünkre, hogy akkor vegyük elő, amikor nekünk jól esik, s akkor tegyük megint félre, amikor akarjuk. Hogy magát egyáltalán ilyen tárgyakhoz, dolgokhoz is hasonlította, amelyek azt a látszatot kelthetik, mintha Ő is olyasmi volna, ami fölött mi rendelkezhetünk, ez is csak arra vall: milyen nagyon leereszkedett mihozzánk a mi szükségeinkben, mennyire nekünk adta magát. Annyira a miénk lett, hogy már-már úgy tűnhet fel, mintha a hatalmunkban volna, mint - mondjuk - egy jó barát, akihez akármikor bezörgethetünk, amikor az eszünkbe jut, és mindig rendelkezésünkre áll. Igen, van Jézus Krisztusban valami ehhez fogható. Ő a legjobb barátunk, aki mindig kéznél van és mindig igénybe vehető. De jó eszünkbe vennünk, amit búcsúzásakor mondott: "Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok nektek." (Ján. 15,14.) Tehát megint csak Ő az Úr, és Ő parancsol! Nem úgy adja magát nekünk, hogy hatalmunkban van, hanem úgy, hogy hatalmába vesz!

Ezért jó, hogy itt van a János Evangéliumában a Jó Pásztornak és juhainak a képe is. Itt világos, hogy nem a juhok rendelkeznek a pásztorral, hanem a pásztor a juhokkal. A pásztor felettük áll. Szemlátomást kimagaslik föléjük, hogy a juhok feltekinthessenek hozzá. Magasabbrendű lény, mint ők. Nem közülük való. És éppen, mint ilyen magasabbrendű lényre van rá szükségük a juhoknak. Amikor ebben a hasonlatban Jézus így fölénk emeli magát, ugyanakkor minket meg is aláz. Mert az egész hasonlat azt jelenti, hogy mi a szegény, ügyefogyott birkanyáj módjára, magunkkal tehetetlenek volnánk Őnélküle. A köztudatban legalábbis úgy él a juh, mint a legönállótlanabb lény. Olvastam ugyan valahol egy szakértőnek a véleményét, aki ellene mond ennek, mert szerinte a juhnak is van elég magához való esze. De ezen most ne vitatkozzunk. Ha valakire azt mondják: úgy viseli magát, mint a birka, ezzel semmi esetre sem az életrevalóságát, a rátermettségét, az eszességét és ügyességét akarják dicsérni. A köztudat úgy ismeri a juhot, mint ügyetlen, magával tehetetlen jószágot, amelyet valakinek mindig vezetnie kell, amelyre valakinek vigyáznia kell, amelynek valaki a gondját kell, hogy viselje. Ilyenek vagyunk mi is - mondja nekünk Jézus ebben a hasonlatban, - és ezért van szükségünk Őreá.

Voltaképpen az Ótestamentumnak bizonyos gondolatait eleveníti fel Jézus ezzel, amelyek ott éltek az Ő hallgatóinak lelkében, s ott élnek a mienkben is. Hogy mást ne említsünk, elég a 23. zsoltárra utalnunk. Ott is arról van szó, hogy ha az Úr a mi pásztorunk, akkor jól van dolgunk - de csak akkor! Ha Ő nem volna a mi pásztorunk, hogy találnánk akkor "füves legelőre", hogyan telepedhetnénk le "csendes vizek" mellett, hogyan nézhetnénk a szemébe ránk törő veszedelmeknek? Az Ótestamentumban egyébként a nép vezetőit, királyokat és elöljárókat, szerették a próféták pásztoroknak nevezni. Így pl. Ezékiel prófétánál is (a 34. részben) a nép álnok vezetői ellen hadakozva Isten szava, az olyan kegyetlen pásztorokhoz hasonlítja őket, akik mindig csak fejték és nyírták a juhokat, mindig csak a maguk érdekével törődtek, sohasem a rájuk bízottakéval, úgy hogy kormányzásuk alatt pusztult és senyvedt a nép. Ellenük hirdeti a próféta Isten üzenetét: ítéletet fog Ő tartani a gonosz pásztorok felett, s akkor minden megváltozik; küld majd Ő igazi, jó pásztort, a Messiást, a Dávid házából. Ézsaiás próféciáiban (40,11.) pedig arról van szó, hogy az Isten maga jön el az Ő népét pásztorolni. Ő lesz népének királya, aki kezébe veszi annak kormányzását, s akkor boldog lesz az Ő népe. Ezek a próféciák teljesedtek be Jézusban. Ő maga azt hirdeti itt, hogy a régtől fogva megígért "jó pásztort" Isten megadta, amikor Őt e világra elküldte. Sőt Őbenne maga Isten lett a mi "jó pásztorunkká", - mert Őáltala az Isten uralma, az Isten országa plántáltatott közénk, hogy Isten kormányzása és gondozása alatt igazi életünk lehessen.

Van ebben valami, ami az embert alázatosságra készteti, s ami ellen éppen ezért fellázad az emberi természet. "Ne jöjjön senki" - mondja a természeti ember, - "ne jöjjön még az Úr Isten se, hogy gondjába vegyen engem és gyámkodjék felettem". El tudja ő intézni a maga dolgait jól a maga erején is, úgy véli. Úgy akarja megharcolni az élete harcait, ahogy az egyszeri huszár kiáltott fel, mikor rávetette magát az ellenségre: "Uram Isten! Ne segíts, csak nézzed!" Legfeljebb ennyi szerepe lehet az Istennek: messzi magasságból figyelni az életünket. Egyébként pedig bízza ránk, majd ellátjuk mi a magunk dolgát nélküle is. Ne nevezzen hát minket senkise juhoknak egyenként, vagy nyájnak együttvéve! Ez a természetes emberi lélek válasza arra, amit Jézus mondott.

De mi meghajlunk az Ő szava előtt, mert az az igazság, amaz pedig, az emberi léleknek büszke, önelégült beszéde, egyszerűen hazugság. Nem igaz az, hanem csak szerencsétlen félrebeszélés, hogy az ember a maga erején is jól el tudja intézni dolgait. Még az egyszerű evilági, külső dolgaiban is rá van utalva olyanokra, akik soraiból kiemelkedve, felülről gondját viselik. Képzeljük bele magunkat egy olyan terület lakosságának az életébe, amelyen most a háború folyik vagy a közel-múltban folyt, ahonnan elűzték a régi kormányzatot, s annak helyét még nem foglalta el az új. Pokol lehet az élet olyan helyen! Hogy hiányozhat ott az embereknek valaki, akihez odafordulhatnának ügyeikkel, s aki intézkedhetne! Pedig csak az emberi vezetők hiányzanak! Még ők is nélkülözhetetlenek! Még akkor is, ha rossz vezetők voltak, és jó megszabadulni tőlük, addig, amíg megvoltak, jobbak voltak a semminél, s utánuk tűrhetetlen űr maradt!

És mi az, amiről utóvégre ők gondoskodni tudnak? Csak az élet felületi, külső szükségletei. Hát még ha az élet belső, mélyebb szükségleteire kerül a sor! Akkor az egyes ember is csak árva, eltévedt, nyomorult juhocska, aki keservesen béget elhagyatottságában, várva, hogy valaki megkönyörülve rajta, vegye fel a gondját; együttvéve pedig olyan birkanyájhoz hasonlítanak az emberek, amely pásztor híján riadozva fut, vagy reménykedve rohangál hol erre, hol arra, és végül nem érkezik meg mégsem sehova. Ha volna időnk vele foglalkozni, szemlét tartva a világ mai képe felett, bőséges bizonyságait láthatnánk ennek.

Az Istennek kellett megkönyörülnie rajtunk és Jó Pásztort adni ennek a világnak. Most itt áll előttünk, és bizonyságot tesz magáról: "Én vagyok a jó pásztor."

Hogy mennyire rá van utalva az emberi lélek valakire, aki vezesse, akihez odasimulhasson, aki pásztora legyen, - az kitűnik abból, hogy ha nem találja meg igazi Pásztorát, akkor inkább elfogad mást, csak valamilyen pásztor alá odarendelhesse magát. Odaadja magát olyan vezetésnek is bizalommal, amelyről majd a végén ki fog derülni, hogy nem sok köszönet van benne. De nem állhatja meg, hogy ne vezettesse magát! Erről is sokat beszélhetnénk. De az idő rövidsége miatt utaljunk csak arra, hogy Jézus is éppen ezzel való összefüggésben szólta előttünk levő szavait. Ez a 10. fejezet szorosan odakapcsolódik a János Evangéliumában a 9. fejezethez, és ott arról a küzdelemről olvasunk, amelyet Jézus azért folytatott, hogy hallgatóit azok alól a hamis vezetők alól szabadítsa fel, akiknek a vezetése alatt senyvedtek és pusztultak. A farizeusok voltak ezek a rossz vezetők. Az ő befolyásuk állta útját annak, hogy Jézus szavát sokan megértsék és kövessék. S amikor Jézus látja: mennyire a hatalmukban tartják ők az emberek lelkét, s milyen nagy kárát látják ennek az emberek, akkor jut eszébe magáról, mint a Jó Pásztorról beszélni, és mindazt elmondani, ami ebben a fejezetben foglaltatik. Akkor is úgy volt, ma is úgy van, hogy még ha megismerik is az emberek a Jó Pásztort, sokan mégis szívesebben hallgatnak mások szavára. Már csak azért is, mert a Jó Pásztor, akár tetszik az embereknek, akár nem, nyíltan megmondja: pásztorotok akarok lenni, uralkodni akarok fölöttetek, mert erre van szükségetek. Mások ellenben hízelegnek az ember önállósági hóbortjának, legyezgetik a büszkeségét. Pedig ők is csak a hatalmuk alá akarják kaparintani, hogy magukkal vihessék. Hány ember hagyja magát balgatag módon rászedni tőlük! Az ilyen vezetőkről mondja Jézus, hogy hasonlítanak a "tolvajokhoz és rablókhoz". Köztük és Őközötte az a nagy különbség, hogy ők mindig a maguk érdekeit szolgálják. Mindig az érdekli őket: mit vihetnek el? Nem a juhok javát keresik, hanem a magukét. "A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek." Elég, ha csak egy szempillantásra is felidézzük magunk előtt a kifosztott, megrabolt embereknek mérhetetlen nagy sokaságát, akiknek mind az volt a vesztük, hogy ilyen "idegen", gonosz vezetésnek adták oda magukat. Hívogatták őket örömre, vígasságra, boldogságra, és jaj, mennyi keserűség és romlás lett a vége! Hívogatták őket tudásra, bölcsességre, műveltségre, míg végül úgy belezavarodtak már az életnek legegyszerűbb kérdéseibe is, hogy azt sem tudták: hol van a helyük ebben a világban? Hívogatták őket sokféle szép ígérettel, s a végén rettenetesen ráfizettek hiszékenységükre. Amint testi-lelki nyomorúságaik egész áradata elvonul szemünk előtt, azt mondhatjuk reá: miért is nem hallgattak a Jó Pásztorra? Ő mindezektől a bajoktól és szerencsétlenségektől megóvta volna őket, és azok helyett igazi örömre és boldogulásra segítette volna őket! De voltak "tolvajok és rablók", akiknek az jó hasznot hajtott, akik a szó szoros értelmében meggazdagodtak azon, hogy félrevezetett embereket így kifosztottak! S ha nem is vagyonban, akkor valami másban: hírnévben, dicsőségben, hatalomban emelkedtek az ő kárvallásuk árán olyanok, akik után ők igazán birkaésszel mentek.

De térjünk vissza a Jó Pásztorhoz! Jézus nagyon jól tudta, hogy az életünk alakulásában nemcsak Őneki van szerepe, hanem másoknak is. Nemcsak Ő vezet bennünket, hanem vezethetnek hozzánk hasonlatos emberek, velünk egyenlő emberek is. Ezért egyszerre kizökken hasonlatának a vonalából, és átcsap egy másik hasonlatba, úgyhogy végeredményben két kép szövődik egybe szavaiban. Arról beszél, hogy Ő, aki a "jó pásztor", egyúttal "az ajtó" is. "Én vagyok a juhoknak ajtaja". Ezzel azt akarja mondani: vezethetnek titeket mások is, csak az a kérdés, hozzám vezetnek-e? Nem úgy akar Ő uralkodni az életünk felett, hogy senki más ne juthasson abban szóhoz, de a vezérszólamot Ő akarja megtartani. Hallgathatunk emberi útmutatásra is, követhetünk emberi példaadást is, de mindig az legyen a mérték: vajon "az ajtón át" jönnek-e, vagy "máshonnan hágnak-e be" hozzánk az ilyen emberek? Aki Őrajta keresztül közeledik hozzánk, attól ne féljünk! De aki Őt megkerüli, az "tolvaj és rabló", mert még ha nem ez volna is a szándéka, önkéntelenül akkor is csak kárt tesz bennünk és kifoszt minket. Óvakodjunk az ilyenektől!

Az "ajtónak" ezt a hasonlatát aztán tovább is kiaknázza Jézus. Nemcsak azt fejezi ki vele, hogy az Őhozzá való viszonyunkkal kell mérnünk, hogy milyen vezetőkre és tanácsadókra hallgassunk és milyenektől óvakodjunk, hanem megvilágítja vele az Ő hozzánk való viszonyát is. "Én vagyok az ajtó. Ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és kijár és bejár majd, és legelőt talál." Az első a "megtartatás". Az ajtó elsősorban biztonsági felszerelés a juhok aklán vagy karámján. Arra való, hogy ha éjszakára betelepedett oda a nyáj, rácsukják, és tolvaj vagy ragadozó állat ne férjen hozzá egykönnyen. Az ajtónak köszönheti a nyáj, hogy az új reggel felvirradtával épségben kelhet fel álmából, és megint elindulhat útjára. "Ha valaki énrajtam megy be, megtartatik." Jézus Krisztus ilyen oltalmunk nekünk. Körülöttünk ezer veszedelem ólálkodhat, de köztünk és a veszedelmek között ott van Ő, mint védőfal. Nekünk kitárul az ajtó. Amikor útjainkról elfáradtan visszatérünk Őhozzá, Ő befogad, bebocsát bennünket nyugodalmunkba. De utánunk bezárul az ajtó. Mert az ajtó, ahogy beenged, úgy ki is rekeszt. És éppen ezért találhatunk Jézus által áldott, biztos nyugodalmat, mert kizárja életünkből az ártó veszedelmeket. Ne féljünk soha attól, ha Jézus szavaiból, életéből, Lelkének munkájából sokszor ki kell éreznünk ezt a kizáró, tiltó, nemleges célzatot is; ha azt tapasztaljuk, hogy Ő nemet is mond, nemcsak mindig igent! Éppen ezért is drága oltalom Ő számunkra, mint a szülői szeretet is a gyermek számára, amikor eltiltja az éles késsel való játszadozástól vagy kikapja kezéből a méreggel telt üveget és kihajítja az ablakon. Nem volna Jézus szeretete igazi szeretet, ha nem tudna kemény szeretet is lenni, amelyik a mi "megtartatásunk" érdekében kizár, száműz és távol tart az életünkből mindent, ami káros és veszedelmes reánk nézve, még ha mi balgatag módon közel is engednénk azt magunkhoz. A régi rómaiak pogánysága úgy ábrázolta Janust, az ajtó istenségét, mint akinek két arca van: befelé is néz, kifelé is. A mi "megtartatásunk" ajtajának, Jézusnak is valóban két arca van: befelé sugározza reánk oltalmazó kegyelmét, kifelé száműz az Ő szentségével mindent, ami megronthatná életünket, és ez a kettő együttvéve tesz csak igazán egyet.

De még többet is mond az "ajtóról". "Ha valaki én rajtam megy be, megtartatik, és" - így folytatja - "bejár és kijár majd". Mit akar ezzel szemléltetni? Nyilván azt, hogy az "ajtó" oltalma mögé rekesztve lenni nem valami egyhangú, nyomorúságos, rabságra ítélt élet. Az Ő nyája szabadságot élvez! Jöhet-mehet! Mozgalmas és eleven az élete. Mindennap kibocsátja, kivezeti juhait a nyílt mezőkre, aztán megint betereli őket. Tehát nem kell egy helyre bebörtönözve tespedniük és sóhajtozva gondolniuk arra, milyen szép lehet az élet odakint. Bőséges részük lehet annak örömeiben! Krisztus oltalmazó uralma alatt élni: hányszor képzelik ezt olyanok, akik még nem próbálták s ezért tapasztalatból nem ismerik, valami szomorú lemondásnak és unalmas korlátozottságnak! Dehogyis az! Aki "Ő általa" megy be, az "bejár és kijár" - nem ér rá megsavanyodni; tele van az élete mindennap érdekes élményekkel, szabad életet, vidám életet él! Még akkor is, ha - mondjuk - betegség köti ágyához, "ki és bejárhat" lelkileg ebben a Krisztustól nyert csodálatos szabadságában; minden napjának új váradalmakkal nézhet elébe, és minden napja csakugyan új örömöket és új, érdekes, néha kalandosan izgalmas élményeket hoz számára!

Képzeljük magunk elé a juhokat, amint kieresztik őket. A pásztor megnyitja előttük az ajtót, s akkor kitárul előttük a hívogató szabad térség. Hogy ugrálnak, hogy tolonganak egymáson keresztül bukdácsolva! Csupa élet, csupa mozgalmasság az egész kép. Ez az, amit Jézus az Ő juhainak is ígér. Ő az "ajtó". Rajta "bejárnak, kijárnak". Mindig tőle indulnak, mindig hozzá érkeznek vissza. Ebben a mozgalmasságban telik el egész életük. Néha vannak nehéz útjaik is, de ha Őtőle indultak el, ezeket a nehéz utakat is jól meg tudják járni. Sokszor csak útközben jönnek rá, hogy az út nem olyan, mint amilyennek elképzelték. Fel is sebzik, meg is szaggatják magukat olykor. De megint csak Őhozzá érkeznek vissza. És akkor minden jóra fordul. Nála minden sebre van gyógyulás. Nála minden panasz elpihen. Így teljesedik be a szónak leggazdagabb értelmében a Zsoltár régi ígérete: "Megőrzi az Úr a te kijöveteledet és bemeneteledet!" (121. Zs. 8.) Hiszen az egész életünk amúgy is folytonos ki- és bejárás: folyton elindulunk dolgaink után, és - vagy elvégezve dolgunkat, vagy dolgunk végezetlenül - mindannyiszor visszatérünk. Csak az a kérdés: honnan és hová? Hol van az életünknek a középpontja, amely körül ezt a szakadatlan forgalmat lebonyolítjuk? Ha Jézus Krisztus ez a középpont, ha Ő az "ajtó", amelyből kiindulva megyünk neki mindig az életnek, s amelyhez mindig visszatérünk dolgaink elvégeztével, akkor áldott a mi "kijárásunk" és "bejárásunk"! Áldott lesz akkor az az utolsó hazaérkezésünk is, amelynél erre a földi életre végleg becsukódik majd mögöttünk az "ajtó"! Általa akkor is csak még tágasabb és boldogabb mezőkre szabadulunk megint, ha azoknak örök szépségei olyan titokzatosak is, hogy most fogalmunk sem lehet róluk!

De van itt még egy ígéret. "Ha valaki én rajtam megy be, megtartatik, bejár és kijár majd" - ezek után jön az, amiben voltaképpen minden benne van: "és legelőt talál". Ebben ugyanis ugyanaz van kifejezve, mint a rákövetkező versnek a végén: "Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek." Ha a juh "legelőt" talál, akkor úgyszólván mindene megvan. Mi egyébre lehet még szüksége? A pásztornak az a fő gondja, hogy ezt megadja: a kellő időben mindig olyan helyre terelje a nyájat, ahol az megelégítheti éhségét. Ez a nyájnak az "élete". És Jézus Krisztus azért "jött", hogy nekünk is ezt adja meg: hogy "életünk legyen".

Persze sokféle vélemény van arról, hogy mi az embernek legmélyebb, legigazibb szükséglete, mit kell az embernek megkapnia, hogy igazán "élete legyen". Mi most nem szállunk vitába senkivel. Nem érünk rá, és nem az a dolgunk. Csak azt ismételjük, amit Jézus Krisztustól tudunk, amit Ő világosan megmondott, s amiben ráismerünk az igazságra: hiába van meg az embernek mindene, ha kielégítetlen marad az Istenre vágyakozó, Istent kereső lelke! Mi is azt mondjuk, amit Jézus búcsúzásakor az egyik tanítvány: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk!" (Ján. 14,8.) Ez az a "legelő", amelyre éhezünk: a kegyelmes Isten bizonyos ismeretének az eledele! Erről mondja Jézus: az Ő juhai ezt sohasem fogják nélkülözni! Ő éppen azért jött, hogy ezzel elégítse meg és éltesse őket. Éspedig nem csak "éppen hogy", nemcsak akárhogy, hanem úgy, hogy "bővölködjenek", hogy ebben az eledelben dúskálkodhassanak, hogy annak bőségében fürdethessék a lelküket! Mindig eláraszthatja őket az a boldog bizonyosság, hogy Isten az Ő szeretetével, irgalmasságával, minden áldásával és segítségével az övék!

Szégyelljük el magunkat azért, hogy ennek az ígéretnek nagy gazdagságát mi nem használjuk fel! Nem élünk azzal, amit Jézus számunkra biztosított! Amikor "életünk" lehetne, éspedig "bővölködő" módon, mi mégis sokszor szűkölködve tengődünk. Csak bennünk van az oka, nem a Pásztorban! Akinek az Úr az ő "őriző pásztora", annak mindig azt is el kell mondania: "semmiben meg nem fogyatkozom". Csak magunkra vethetünk, ha mégis olyan sok "fogyatkozásban" sínylődik az életünk! Nem hallgatunk eléggé az Ő szavára, amikor hív és terelget. Nem követjük azzal a készséggel, amelyről itt szó van: "Mikor kiereszti az Ő juhait, előttük megy, és a juhok követik Őt, mert ismerik az Ő hangját". Sokszor készségesebben hallgatunk más hangokra! Pedig Ő megmondta: "Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegennek a hangját". Ez így van valóban, ahogy Ő mondta: ha az Ő juhainak az életét a maga egészében szemlélgetjük, ahogy Ő is elénk tárja azt. Elmondható lesz majd, Isten kegyelméből rólunk is, mint életünk döntő és összefoglaló igazsága, ha majd lezáródik a történetünk. De addig, amíg még benne állunk életünk küzdelmeiben, milyen sokszor nem látszik meg rajtunk ez az igazság! Hogy kacérkodunk sokszor az "idegen" hangokkal! Hogy szeretünk egy kicsit rájuk is hallgatni, ahelyett, hogy "elfutnánk tőlük"! Hogy játszunk a kísértésekkel, ahogy Éva is eltűnődött a tiltott gyümölcsön a paradicsomban: hátha nem is olyan ártalmas, nem is olyan veszedelmes az! Nem csoda akkor, hogy csak töredékeit és foszlányait élvezzük annak a "bővölködő életnek", amelyet Jézus pásztori gondja és vezetése alatt elnyerhetnénk! Csak egy orvosság van ez ellen: nagyon komolyan, sokszor, újra meg újra ráfigyelni a Jó Pásztor szavára, hogy az a különbség, amely az Ő "hangja" és az "idegen" hívogatások közt van, mindig jobban belevésődjék a lelkünkbe. Így kell ráhangolni a lelkünket arra a szelektivitásra, amely csak az Ő szavát fogja fel irányadónak, minden egyéb hangot pedig kiszűr mellőle, hogy ne is zavarja az Ő hangjának a tisztaságát!

***

Ján. 10, 11-18.

Ez a szakasz fontos lépéssel előbbre visz bennünket Jézusnak, a Jó Pásztornak a megértésében. Már az előző szakaszban volt szó arról a nagy különbségről, amely a "Jó Pásztor" és a "tolvajok és rablók" között van. Azok a maguk hasznát keresik, nem a juhokét, s ezért jaj a juhoknak, ha hatalmukba kerülnek! A "jó pásztor" céljai ellenben mindig összhangban állnak a juhok érdekeivel. Tőle nekik sohasem kell félteniük a maguk javait, hanem mindig bizalommal "követhetik", amerre csak "előttük megy". Most azonban az világlik ki előttünk, hogy nemcsak összhang van, hanem egyenesen azonosság áll fent a "pásztor" és a "juhok" érdeke között. A "jó pásztor" annyira eggyé vált az ő "nyájával", hogy semmilyen helyzet nem adódhat, amelyben sorsuk elválhatna egymástól!

Egy újabb összehasonlítás világítja ezt meg. Az előbbi szakaszban a "tolvajokkal és rablókkal" állította szembe Jézus a "pásztort": itt most "béresekről" beszél. A béres nem ellenség. Nem ártani akar a juhoknak, hanem szolgálni akar körülöttük. Rá vannak bízva, hogy viselje gondjukat. S ő ezt meg is teszi, amíg sajátmagára nézve nem jár veszedelmes kockázattal. Csak ha "látja a farkast jönni", akkor bizony "elfut". Akkor inkább vesszenek oda a juhok, mint ő maga! Ezt a szakaszt sokszor úgy értik, mintha benne Jézus az Ő egyházának olyan méltatlan munkásairól rajzolna képet, akik szolgálatukat csak azért végzik, mert fizetést kapnak érte. Ilyen értelemben szokták "béresnek" nevezni az olyan lelkipásztorokat és más hivatalos egyházi munkásokat, akiket semmi más nem köt a munkájukhoz, csak a fizetésük. Az ilyenek megérdemlik a legsúlyosabb megrovást. És minden egyházi szolga jól teszi, ha gyakran megvizsgálja magát: nem lett-e "béressé" a szónak ebben az értelmében? De éppen azért, mert az Isten ügye körül csak anyagi érdekből forgolódó emberek, akiknek bármilyen szép, kegyes prédikációi alól is mindig kilóg az önzés lólába, megérdemlik a legkeményebb ítéletet, feltűnhet, hogy Jézus nem ítéli el azokat a béreseket, akikről Ő szól. Eljárásukat egészen természetesnek tünteti fel. A béres elfut, mert hát ő béres. Itt tehát valami másról van szó. De miről?

Gondoljuk csak el: voltak Jézus napjaiban is nagyobb gazdaságok. Lehetett egy-egy jobbmódú gazdának annyi juha, hogy ő maga nem foglalkozhatott velük, hanem kénytelen volt embereket alkalmazni, akikre rábízza jószágát. Ezek voltak a "béresek". De voltak viszont gazdák, akik maguk is elbírták gondozni nyájukat. Személyesen őrizték és legeltették juhaikat. Azok "tulajdonaik" voltak. Mi sem természetesebb, mint hogy az alkalmazott "béres", akinek "nem tulajdonai a juhok", ha egyszer életveszély támad, nem a juhok életét fogja menteni még a maga életének árán is, hanem igyekszik odább állni. "Ha látja a farkast jönni, elfut". Nem így a másik fajta, az igazi pásztor! Az síkra fog szállni juhaiért akármilyen veszedelmes ragadozó ellen is. Ő nem hagyhatja veszni a nyáját. A béres odébb állhat, - majd kap alkalmazást máshol. A juhok tulajdonosa ellenben azt érzi: ha elfutok és a ragadozóknak szabad prédájául hagyom a nyájamat, mi lesz akkor énvelem? Neki egész addigi életének minden fáradsága abban a vagyonkájában van! Azt nem hagyhatja odaveszni, mert akkor odavész az élete munkája! Ő annyira egy azzal a nyájjal, hogy a halál szélére is elmegy érte. Lesz, ami lesz, de semmi esetre sem szökik meg a farkasok elől, hanem szembeszáll velük.

Ennyire egy Jézus élete is az övéivel. Annyira rátette a szívét az ő boldogulásukra, hogy nemcsak addig viseli gondjukat, amíg ebben öröme is telhet, hanem akkor is kitart mellettük, amikor rájuk tör a fenevad, s annak éles fogait neki magának is meg kell éreznie eleven húsában. Ő nem akar élni se az Ő juhai nélkül, s ezért, ha kell, "leteszi az Ő életét" is értük.

Kellett erről beszélnie, mert az a bizonyos "farkas", amelyik itt felbukkan a példázatban, nem puszta elképzelt lehetőség, hanem nap-nap után jelentkező félelmes valóság. Van a Krisztus nyájának egy ádáz ellensége, amely éhes az ő húsukra és mindig lesben áll, hogy megtépje és megszaggassa őket. A Sátánnak a képe sötétlik itt fel szemeink előtt! Olyan kedves, idillikus látvány volna a pásztor képe, amint nyáját terelgeti! Mintha csupa derű és békesség volna minden körülötte. Vidám életük van a juhoknak, semmijük sem hiányzik. Hiszen jó pásztoruk van! De egy pillanatra sem szabad elfelejtkeznünk róla, hogy ez a kép így csak az egyik oldala a valóságnak! A másik oldalon ott látjuk az ólálkodó "farkast" is. Itt munkálkodik ebben a világban az a pusztító hatalom, amelynek minden törekvése: Jézus uralma alól kiragadni az övéinek életét! Soha nem tud belenyugodni abba, hogy Jézus vezérlete alatt éljenek emberek, és ez alatt a vezérlet alatt jól legyen dolguk.

Ezerféle módon dolgozik hát ellene. Néha csakugyan úgy, hogy fogait csattogtatja, mint valami dühös fenevad. Megfélemlíteni igyekszik Krisztus juhait a maga rettentő hatalmával. A szemükbe mereszti félelmetes, rút képét, és azt sugalmazza lelkükbe: mégiscsak én vagyok a világ ura, s amit ti a Megváltóról és a megváltásról beszéltek, az mind csak kegyes álmodozás! S mi sokszor lenyűgözve állunk szemben csakugyan rettentő nagy hatalmával, amelyet e világ felett gyakorol, s az inunkba szállva minden bátorságunk, ellentmondás nélkül megadjuk magunkat. - Máskor hízelgő szép szóval környékez meg bennünket. Csábító ígéreteivel veszteget meg, és mi sokszor lépre megyünk. Csak később ébredünk fel káprázatunkból. Fájdalmas csalódások árán jövünk rá, hogy jó barátunknak álcázva is csak a pusztító ellenség nyújtotta ki felénk a karmait. Ez a " farkas" munkája: "elragadozza a juhokat".

De olvasunk róla még egy jellemző dolgot: "Elragadozza és elszéleszti a juhokat". Vagyis míg egyfelől arra törekszik, hogy Krisztus juhai közül megkaparintson egyet-egyet, hogy az ne a jó Pásztornak hatalmában legyen, hanem ő vihesse, ahova akarja, s akkor, ha már belevájta fogait, természetesen el is vérezzen, másfelől viszont abban áll munkája, hogy a jó Pásztor által egybeterelt juhokat szerteszéleszti. Krisztus munkája mindig ott észlelhető, ahol az emberek az Ő hatalma alatt egyre közelebb jutnak egymáshoz, egymást egyre jobban megértik, és egyre jobban átérzik, mennyire szükségük van egymásra. Életük középpontjában ott áll Jézus Krisztus, és amikor Őhozzá közelebb vonzódnak, ugyanakkor egymással is mind szorosabb közösségbe tömörülnek együvé. A Sátán hatása ennek is éppen a fordítottja: a szétszórás. Sohase higgye el senki, hogy Krisztus munkálkodik ott, ahol a közösség megbomlik - bármilyen szent jelszavak alatt történik is az! A Sátán dolgozik ilyenkor! Fel tud ő öltözni a "világosság angyalának" köntösébe is, és néha nagyon istenes, evangéliumi külszín alatt végzi rombolásait. Ahol emberek elhidegülnek egymás iránt és elfordulnak egymástól; ahol ellentétek támadnak; ahol az emberek nem tudják egymást szívlelni, nem tudnak egymásnak megbocsátani, nem tudnak egymásnak engedni, nem tudják egymást türelmesen elviselni; ahol oszlásnak indul egy-egy közösség, amely már megvolt és áldás volt: ott mindig a Sátán érte el a maga sikereit. "A juhok elszélesztésében" leli mindig az ő kedvét. Milyen nehéz aztán a Jó Pásztornak megint összegyűjteni őket, ha egyszer így szétszóródtak!

Mondtuk, hogy az igazi pásztort az jellemzi, hogy amikor az ártalmas fenevad közeleg, nem tér ki a küzdelem elől, mintha az már nem az ő dolga volna, hanem helyt áll. Odatartja keblét minden veszedelem elé: először őt érje a támadás, és mögötte, mint élő pajzs mögött, legyen biztonságban a nyáj. Így állt oda Jézus az Ő juhai és az ellenség közé életre-halálra. Így vonta magára, így fogadta és így viselte el a támadásra vonuló gonosznak ostromát. Az Ő testét tépte meg és az Ő vérét ontotta az ellenség. "Letette az életét" az Ő juhaiért, mert egy volt velük mind halálig.

Most már megmondhatjuk: kiket is kell a "béreseken" értenünk, akikkel szembeállítja magát, mint juhaiért meghalni is kész pásztor. "Béres" minden ember, akire rá van bízva mások gondja, s aki dolgát a rábízottak körül hűséggel is végzi talán, de akinek, ha egy bizonyos határhoz elérkezik, szükségképpen véget ér a szolgálata. Támadhatnak bajok, amelyeken már nem tud segíteni. A rábízottak ilyenkor már magukra maradnak, mert neki magának elég a saját baját eligazítania. Nem így van-e minden emberi szeretet, minden keresztyén szolgálat? S nem kell-e nagyon jól megjegyeznünk, hogy senki emberfiát soha ne tartsunk olyan nagyra, hogy elfelejtsük a különbséget, amely közte a "béres", és az egyetlen "Jó Pásztor" között mindig megmarad? Lehetnek Istennek hűséges "béresei", akik sokat fáradoznak értünk, és akiknek sokat köszönhetünk. De amikor előállnak a legválságosabb helyzetek, s elkövetkeznek ránk az igazán nagy bajok és veszedelmek, akkor kitűnik, hogy tőlük hiába várunk segítséget! Körülnézünk, és már nem is látjuk őket. Csak egy van, aki akkor is mellettünk van: a mi Jó Pásztorunk. Ő az, aki egészen eggyé lett mivelünk, s ezért a legsötétebb órákban is kitart velünk. Mindig ott van, mint védőfal, köztünk és a ránk támadó veszedelmek között.

Őrajta kívül senkitől ezen a világon ne is várjunk ilyesmit. Az emberek csak "béresek", akiknek "nem tulajdonaik a juhok". Mi nem vagyunk "tulajdonai" senkinek, csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak! Keserves csalódásokat okozott az már nagyon sok embernek, hogy erről megfeledkezve emberektől várt olyasmit, amit csak az ő megváltó Urától, Krisztusától várhatott volna. Akármennyi áldást nyert is életében az ilyen emberek által, egyszer "jött a farkas", jöttek életének a legválságosabb helyzetei, legnehezebb tusakodásainak a pillanatai, s akkor semmi hasznát nem látta azoknak, akiken olyan nagy bizalommal csüngött. Azok bizony talán észre sem vették, vagy ha észrevették is, akkor sem tudták igazán megérteni, mi megy végbe az ő lelkében, s végül otthagyták magában. Csalódásainak keserűségétől megkímélhette volna magát, ha eleitől fogva szem előtt tartja, hogy "a béresnek nem tulajdonai a juhok". Nem "tulajdonaink" még a tulajdon édes gyermekeink sem! A szülő csak "béres", és ezért jönnek veszedelmek, amelyekben nem állhat helyt gyermekéért, hanem magára kell azt hagynia. Éreznie kell, hogy ő maga is csak gyenge ember, akinek sajátmagának is megvannak a harcai, és ezért nem oldhatja meg a gyermeke életének legkomolyabb kérdéseit. Oda más valaki kell! Olyan, aki nagyobb a szülőnél is, gyermekénél is! Csak a "Jó Pásztor" állhat mellette, akinek "tulajdonai a juhok."

A következőkben azt domborítja ki Jézus még jobban: milyen benső, szoros viszony van Őközte és "tulajdonai", "juhai" közt. "Én vagyok a jó pásztor és ismerem az enyéimet, amiként ismer engem az Atya és én ismerem az Atyát, és életemet adom a juhokért." Ő ismeri az Ő juhait! Minden emberi szolgálat azért mond csődöt egy bizonyos határnál, s a legnehezebb kérdésekben azért nem tud már segítséget nyújtani, mert az egyik ember nem ismerheti eléggé a másikat. "Ismerni" valakit - sokkal nagyobb dolog, mint első tekintetre vélnénk! Azt mondjuk: X.Y.-t ismerem, és azt értjük alatta: ha az utcán sok ember közt meglátjuk, rá tudunk mutatni, hogy ez az! Igazán ismerjük-e már az illetőt? Dehogy is! Hiszen akik legközelebb állnak hozzánk az emberek közt, akiket legjobban ismerünk, még azokról is milyen gyarló az ismeretünk! Hány szülőnek kell fájdalommal bevallania, legalább gyermekei életének hosszabb-rövidebb szakaszában, hogy még őket sem ismeri! Volt idő, amikor másképp volt. Akkor mindent tudott. Gyermeke minden titkát elcsacsogta neki, minden örömét és baját megosztotta vele. Egy élete volt gyermekének ővele. De aztán nőtt a gyermek, és kezdett kialakulni a külön világa. Voltak már ügyei, amelyekbe sem édesanyját, sem édesapját nem avatta bele. Válaszfal emelkedett a szülők és a gyermek között. S egy szép napon a szülők már úgy érezték: a gyermekük úgy jár-kel otthonukban, mint valami szállodában - kedves vendég, aki tisztességesen viseli magát, talán mindig öröm is ott látni, de alapjában véve idegen, akiről senki sem tudja, mi is él benne?

Ismerni valakit - ez igazában azt jelenti: egynek lenni vele. Csak úgy ismerhetek valakit, ha bele tudom élni magam az ő lelki világába, ha úgy tudok lelkében mozogni, mint valami nyitott szobában. Így belépni pedig valakinek a lelkébe és így tájékozódni abban csak akkor tudok, ha rokon lelkű velem; ha ugyanolyan életet él, mint én; ha ugyanolyan vágyakra, örömökre, félelmekre és fájdalmakra van felhangolva az ő lelke is, mint az enyém. Ilyen egység pedig ember és ember között mindig csak viszonylagosan és részlegesen áll fent. S ezért a legbenső ismeretség is, amely emberek közt lehetséges, nem más, mint be-bekandikálás a másiknak a lelkébe, amely alapjában véve elzárt külön világ marad.

De Jézus, a Jó Pásztor, "ismeri az Ő juhait", a szónak legteljesebb értelmében, mert Ő tökéletesen eggyé lett velük. Az Ő életének nincsen semmi más célja, csak ami nekik is igazi rendeltetésük. Az ő életükben akarja kifejteni a maga életét. Abban keresi a maga "dicsőségét", ami őnekik "üdvösségük". Néha halljuk, amint ezt a két dolgot szembeállítják egymással és azt kérdik: melyik az előbbre való, az Isten dicsősége vagy az emberek üdvössége? A Szentírásban éppen az a felséges dolog, és az a lényeges dolog is, hogy ez a kettő nem kettő, hanem egy! Ha mesterségesen különválasztjuk egymástól a kettőt, akkor természetesen azt kell mondanunk: Isten dicsőségéért van minden, s így akörül kell forognia az ember sorsának is, nem pedig megfordítva. De Krisztusban éppen azt az Örömhírt közölte velünk az Isten, hogy Ő a bűnös ember üdvösségében akarja magát megdicsőíteni! Ne válasszuk hát el ezt a két dolgot, hanem örüljünk a kettő egységének! A Jó Pásztornak semmilyen más célja vagy érdeke nincs, mint juhainak a java. Egy élete van velük. Ezért is "ismeri őket".

Így értjük meg igazán azt, amit már az előző szakaszban olvastunk (3.v.): úgy ismeri a "maga juhait" a pásztor, hogy "nevükön szólítja" és úgy vezeti őket! Hozzá nem értő ember előtt megfoghatatlan dolog az, hogy a pásztor, aki egy egész nyájnak gondját viseli, hogyan tud különbséget tenni az egyik juh, meg a másik között, amikor mind olyan egyforma! Pedig egyenként, külön-külön ismeri őket! A mi szemünkben összefolyó tömeg a birkanyáj. Összezsúfolt, tolongó sokaság. Ha itt-ott látunk is kiemelkedni egy-egy fejet, fel-felbukkanni egy-egy egyént, az hamar eltűnik megint, mint a vízcsepp a tengerben. De a pásztor szemében mindmegannyi egyéniség a nyáj. Egyszer megkérdezett valaki egy juhászt: Hogy tudják maguk megkülönböztetni az egyiket a másiktól? Az elcsodálkozva felelt: Hát látott már az úr két egyforma birkát? A mi szemünkben mind egyformák, de nem a pásztornak a szemében! És neki van igaza, mert csakugyan nincs két egyforma a világon!

A mi Jó Pásztorunk is így ismer minket egyenként, mindenkit a maga bajaival, a maga rejtegetett bűneivel, a maga sajátos helyzetében, a maga egyéni természetével. Nevünkön szólít, mindnyájunkon külön rajta tartja a szemét, és egyenként viseli gondunkat. Ha erre gondolunk, szinte hajlandók volnánk felfuvalkodni, mintha ki-ki olyan fontosnak tarthatná magát, hogy az örökkévaló Isten az Ő kegyelmében éppen csak ővele foglalkoznék ezen a kerek világon. Mindjárt rá is tér majd Jézus valamire, ami üdvös ellensúlyozásául szolgálhat ennek a kísértésnek. De azért van ebben egy nagy igazság! Igenis, a mi Jó Pásztorunk úgy ismer téged, mintha rajtad kívül nem is volna más juha, mintha az egész nagy mindenségben te volnál az egyetlen, akire minden gondját fordíthatja! De engem is ugyanígy ismer, és a harmadikat és a negyediket is. És a századiknak és ezrediknek sem kell attól félnie, hogy a sok juha között már úgy megoszlik a figyelme, hogy abból neki már alig jut valami kicsinyke rész! Mindegyik juhának egész gondoskodásával pásztora Ő. Soha nem felejt el egyet sem. Soha nem téveszti össze az egyiket a másikkal. Soha nem eshet meg vele, hogy zavarba jönne, amikor szeme elé kerül valamelyik juha: kicsoda is ez? Földi vezetőinkkel, pl. lelkipásztorainkkal lépten-nyomon megtörténhet, hogy amikor találkoznak híveikkel, azok természetesen ismerősökként köszöntik őket, de ők törhetik a fejüket: hogy is hívják ezt az embert, honnan is ismerős az arca előttem, hol is volt vele találkozásom? S milyen rosszul eshet az illetőnek, ha rájön, hogy egyoldalú volt bizony az ismeretség. Milyen nehéz beletörődnie abba, hogy sok száz meg száz ember közt nem csoda, ha az ő arca és neve elmosódott lelkipásztorának az emlékezetében! De Jézus Krisztussal sohasem járhatunk így. Ha valaki elé járul, nincs szükség arra, hogy Őt emlékeztesse, ahogy embereket szoktunk emlékeztetni: ugye tudja még, kik vagyunk, mikor jártunk nála, és milyen ügyben találkoztunk már - hogy azután eszébe jusson, vagy ráhagyja: csakugyan, mi ismerjük már egymást! Ő úgy ismer bennünket egyenként, hogy minden pillanatban látja életünket, és nyitott könyv előtte minden dolgunk - éspedig mindnyájunké külön-külön.

De hogy el ne bízzuk magunkat ebben a gondolatban, mintha rajtunk kívül senki nem volna fontos előtte ezen a világon, mond Jézus még valamit, amire jó nagyon komolyan figyelnünk. Kitűnik belőle, hogy azt akarja: érezzük magunkat egy beláthatatlan nagy nyájhoz tartozóknak, amelyben rajtunk kívül is megszámlálhatatlanul sokan vannak, akiket éppúgy felölel az Ő pásztori gondja, mint minket. Sőt azt akarja, hogy ne is csak a közvetlen közelünkben lássuk meg a többieket, akiknek a sorába szép alázatosan és szerényen bele kell illeszkednünk; az Ő nyáját, amelyben mindegyikünk csak egy-egy tag, s azt a családi közösséget, amelyben nem "egykék" vagyunk, hanem testvérek egész serege nyüzsög körülöttünk, ne is csak abban a körben lássuk meg, amelyet átfoghat a tekintetünk. Azt akarja, hogy ezen túl is haladjunk, a képzeletnek szárnyain oda is eljutva, ahová már a szemünk nem is lát. "Más juhaim is vannak nekem" - mondja, - "amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is elő kell hoznom. És hallgatnak majd az én szómra. És lesz egy nyáj, és egy pásztor." (A kezünkben levő bibliafordításban ugyan úgy olvashatjuk ezt: "lesz egy akol..." De ez egy meggyökeredzett fordítási hiba. Jézus, amint az Újtestamentum eredeti szövegéből látható, valójában "egy nyájról" beszélt, ami nem mindegy.)

"Akol" alatt nyilván azt érti Jézus, hogy az Ő hívei, amint egy nyájba tereli őket, valamilyen külső keretben is, valamilyen látható külső egységben is egybefoglaltatnak. Lehet az sokféle. Lehet az szervezet, mely átfogja őket, lehet az épület, amelynek falai között összejönnek, lehetnek azok a külső szokások és formaságok, amelyeknek a kereteiben élik közös életüket. Ezek azok a dolgok, amelyek láthatóvá teszik az ő együvé tartozásukat. Nyilvánvalóan egy nyájhoz tartoznak, akik ugyanarra a helyre járnak a lelküket táplálni, vagy ugyanolyan módon szoktak énekelni és imádkozni, vagy ugyanaz alá a földi vezetőség alá rendelten élik lelki életüket, stb. Ezek a külső keretek az "akol" dolgai. És már most az ember mindig hajlandó arra, hogy a kerítésen túl ne lásson, hogy magán kívül legfeljebb még azokat számlálja oda Jézus nyájához, akik vele egyazon "akolban" élnek, egyazon külső szervezethez tartoznak, egyazon szokások módját követik, egyszóval láthatóan egységben vannak vele. Ezt a szűklátókörűséget akarja Jézus bennünk letörni, amikor ünnepélyesen kijelenti, hogy vannak más "aklok" is, amelyekben éppúgy vannak neki "juhai". Nem az ilyen külső keretek döntik el: a Krisztusé-e valaki, vagy nem? Ezek nagyon fontosak. Senki le ne becsülje őket! A "nyájnak" szüksége van az "akolra". De mégis csak a "nyáj" a fontos. Az "akol" is érte van, hogy annál jobban boldogulhasson, épségben és biztonságban élhesse életét a "nyáj". És "akol" lehet többféle is, de azért mégis tartozhatnak a bennük élő "juhok" egyazon "nyájhoz"! Mi azt szeretnénk, ha mind egy "akolban" volnának. Miért legyenek köztünk olyan nagy távolságok, amelyeken át alig tudjuk egymást észrevenni és megismerni? Miért választják el Krisztus híveit olyan különbségek, miért élik a maguk keresztyénségét olyan eltérő módokon, hogy ebből olyan sok félreértés, ellentét és vita támad? Miért ne lehetne valamennyiüket közös nevezőre hozni, "egy akolba" terelni, hogy mindenek előtt egészen nyilvánvaló legyen: összetartoznak, és valóban egy Pásztornak a nyája mindnyájan?

Ezekre a kérdésekre nem tudunk végső megnyugvást adó feleletet találni. De egyet tudunk magának Jézusnak a szavából: azt, hogy egyszer majd így lesz, a nyájnak az egysége egyszer majd napfényre fog jönni. Akárhogy bántja is hát a szemünket az "aklok" különbözősége, bízzuk csak Őrá a dolgot! Ő szemmel tartja juhait, bárhol legyenek is; el tudja hívni őket más "akolból" is, és egybetereli őket úgy, hogy egyszer majd "lesz egy nyáj és egy pásztor". Addig pedig, amíg ez az ígéret beteljesedik - és ha Ő megígérte, akkor egészen bizonyosan beteljesedik egyszer, - gondoljunk rá sokszor, hogy nem csak mi vagyunk az ő "nyája", akiket itt látunk magunk körül, hanem mindazok, akikhez bármikor és bárhol eljut az Ő hívó szava. Tágítsuk ki a gondolataink s a szeretetünk körét úgy, hogy átöleljük vele azt az egész nagy sokaságot, amely ott lesz majd egyszer Jézus körül, ha magához gyűjti az övéit, s amelyet - ahogy a Jelenések könyve mondja - "senki meg nem számolhat". (Jel. 7,9.)

Így lesz majd igazán csodálatos előttünk az Ő pásztori gondossága, amellyel egyenként "ismeri az Ő juhait" és "nevükön szólítja őket". Ezért nem emberi, hanem isteni gondoskodás és vezérlet az Övé! Mi emberek ismerünk és gondozunk talán négy vagy öt, esetleg száz, vagy két-háromszáz embert is. De az bizonyos, hogy mennél többen vannak, annál kevesebbet ér a mi gondozásunk számukra. Olyan a mi emberi gondozásunk, mint a rétestészta: minél jobban kiterjed, annál vékonyabb lesz. Minél külterjesebb, annál kevésbé belterjes és fordítva. Ez a két dolog nálunk egymást kölcsönösen kizárja. Az már csak Isten titka, az éppen Jézusban a nem emberi, hanem az isteni mindenhatóságból és mindentudóságból adódó vonás, hogy neki olyan beláthatatlan nagy nyája van, amely az elmúlt évszázadokon át élt híveinek millióiból, és a még ezután eljövendő híveinek millióiból áll, és ebben a rengeteg nagy sokaságban úgy vagyok ott én is, és úgy van ott mindenki más is, hogy mégsem tűnünk el a szeme elől, hanem ki-ki tudhatja: rám külön is néz, engem külön is ismer, nekem külön is Jó Pásztorom!

Még valamit. Szó volt arról, hogy Ő annyira egy az Ő juhaival, hogy az életét is odaadja értük. De ez nem úgy értendő, mintha a "farkas" leteperné Őt, s Ő, mint gyengébb fél, áldozatul esik a hatalmasabbnak! Mit segít akkor a nyájon a pásztor önfeláldozása, ha a farkas megöli őt is, s aztán rávetheti magát a juhokra? Utolsó szavaiban elárulja Jézus, hogy ez is csak gyarló hasonlat. Az Ő élete nem azért esik áldozatul a "farkassal" való tusában, mintha az hatalmasabb volna nála, vagy akár csak egyenlő felek volnának, kik a halálos küzdelemben mindketten ott hagynák az életüket. Halála az Ő saját, önkéntes elhatározásának a dolga: "Nekem van hatalmam letenni az én életemet. Senki nem veszi azt el én tőlem." És ezért hozzáteheti ezt is: "Van hatalmam ismét felvenni azt." Az ő juhai tehát nem maradnak semmiképpen sem árván. Nem kell gyászolva körülállniuk pásztoruk tetemét. Nem kell elsiratniuk emlékét, mint akihez hasonló jó pásztor nem volt még és nem is lesz soha többé. Ahogy "volt hatalma letenni", úgy volt "hatalma ismét felvenni" az ő életét. Halálos tusájában az ellenség hatalmát megtörte, de az övé töretlenül megmaradt. Szükség volt arra, hogy "letegye az életét." Nyájának biztonságáért ez volt a váltság drága ára. De a végén Ő győzelmesen került ki a küzdelemből. És hívei tudván azt, hogy élő és hatalmas Krisztusuk van, aki meghalt ugyan értük, de harmadnapon fel is támadt megint, mindig feltekinthetnek hozzá, és biztonságban érezhetik magukat minden ártalom ellen. Az ellenség, halálos veresége ellenére lehet ugyan még mindig félelmes fenevad. De mégis elmondhatják a gyermekdallal, hogy: "Nem félünk a farkastól!" Ha Pásztorukról megfeledkeznek, megrettenhetnek és riadozhatnak tőle. De ha felnéznek Őhozzá, eloszolhat minden félelmük. Semmi nem árthat nekik, amíg Ő oltalmazza őket!

***

Ján. 10, 25-31.

Elérkeztünk a harmadik és utolsó szakaszhoz, amely a Jó Pásztor alakjára irányítja figyelmünket úgy, amint saját szavaiban megjelenik előttünk. Eddigi elmélkedéseinket még ki kell egészítenünk néhány fontos mozzanattal. Jézus maga sem mondott még el mindent, amit a Jó Pásztorról mondhatott, azokban a szakaszokban, amelyeken eddig végighaladtunk. Mai szakaszunkban Ő is újra felveszi a Jó Pásztorról szóló tanítása fonalát, és tovább fejti azt.

Közben átugrottuk a János Evangéliuma 10. fejezetének jó néhány versét, mert abban másról van szó. Ott már nem folytatódik Jézusnak ez a beszéde, hanem az van feljegyezve: milyen hatása volt az addig elmondottaknak azokra, akik hallgatták. Szomorúan állapíthatjuk meg: nem olyan hatása volt, amilyet látni szeretnénk. Jézusnak ez a beszéde hitetlenséggel, elzárkózással találkozott. A legjobb esetben is csak bizonyos tétovázással. Voltak egyesek, akik nem zárkóztak el előle mereven, de ezek is úgy voltak, hogy nem tudták, hogyan is vélekedjenek róla. Azért is olvastuk fel mai szakaszunkat már onnan kezdve, ahol Jézus maga állapítja meg hallgatóságáról: "Nem hisztek." Pedig nem csak elhangzott szavaira hivatkozhat, amelyek Őbenne való hitet ébreszthettek volna, hanem mindenki előtt ismeretes cselekedeteire is. "Amelyeket én cselekszem az én Atyámnak nevében", úgymond az Ő csodatételei és egész munkássága is, mind "bizonyságot tesznek Őróla." Volt bőven, miből megérteniük: miért jött Ő, és mit hozott nekünk, embereknek, de ők mindezt nem akarták elfogadni. "De ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül vagytok."

Ezzel újra felvette a nem régen használt hasonlat fonalát. Megint úgy beszél magáról, mint Pásztorról, aki hívogatja, gyűjtögeti maga körül a nyájat, hogy az Ő gondozása alatt jól legyen dolga. Ebből indul ki aztán mai szakaszunk, amelyben még néhány fontos rávilágítást kapunk a Jó Pásztor és az Ő juhai viszonyára. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy emberileg szólva ismét csak hiába hangzottak el Jézus szavai. Amikor beszéde azzal a súlyos kijelentéssel: "Én és az Atya egy vagyunk", véget ér, utána azt olvassuk: "Ismét köveket ragadtak azért a zsidók, hogy megkövezzék Őt." Tehát még határozottabb elzárkózással, sőt egyenesen ellenséges érzéssel, nekidühödt indulattal fogadták azt, amit mondott.

De ezzel most nem foglalkozhatunk. Minket most az érdekel, amit hallgatóinak már előbb megfigyelt hitetlenségéről mond Jézus. "Ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok." Ez tehát az ő hitetlenségük magyarázata. Azok valók az Ő juhai közül, akik hisznek benne. Vagy, ahogy Jézus az Ő képes beszédében mondja: "Az én juhaim hallják az én szómat." Volt ebben a megállapításban valami vigasztaló igazság azzal a szomorú helyzettel szemben, amely Jézus elé tárult. Mert hiszen mintha azt mondaná ezzel: "Ti nem hisztek ugyan énbennem, de azért jól tudom, hogy az én beszédem nem hangzik el hiába. Lesznek azért olyanok, akik hisznek bennem. Rólatok lepereg a szavam, de azért vannak nekem juhaim, akik hallgatnak rám. Ha nem éppen most és itt, hát majd máshol és máskor, de azok, amelyeket én elmondtam, egészen biztosan célhoz érkeznek majd emberi szíveknél, és megragadják azokat."

Azt jelenti ez, hogy ha Isten adott ilyen Pásztort az emberiségnek, akkor nem hiába adta. Ez az ajándéka nem veszhet kárba. Egészen bizonyosan lesznek elegen olyanok, akikért az Istennek érdemes volt Őt adnia, akikben lesz fogékonyság az Ő felismerésére, és engedelmesség az Ő elfogadására. Hogyha mi is egyszer-másszor elszomorodva látjuk, hogy az emberek nagy sokasága minden más hangra szívesebben hallgat, de Jézus szava mintha hiába hangzana feléjük, nem érdekli őket; vigyázzunk, hogy erőt ne vegyen rajtunk ez a szomorúság annyira, hogy csüggeteg módon már azt gondoljuk: akkor nem is érdemes az Ő hívó szavát hallatni ebben a világban! Ezzel a csüggetegséggel már magunk is hitetlenségbe esnénk. Aki hisz a Pásztorban, annak az Ő szavára hinnie kell az Ő nyáját is. Pásztor és nyáj összetartoznak egymással. Ha hiszünk abban, hogy Isten Jézus Krisztusban Urat, Királyt és Megváltót adott e világnak, akkor abban is hinnünk kell, hogy adott neki alattvalókat is, mert hiszen azok nélkül nem volna Király; adott neki szolgálatába álló embereket is, hiszen azok nélkül nem lehetne Úr; adott neki drága zsákmányul megváltott lelkeket is, akikben bebizonyosodik, hogy Ő valóban Megváltó. Vannak neki juhai, akik "hallják az Ő szavát."

Nem hangozhat ez a szó hiába! Nem fontos, hogy mi okvetlenül lássuk: kik az Ő juhai. Emberi szemek elől sokszor rejtve is maradnak. Nem lehet hát őket számon venni, kimutatásba foglalni, névsorba összeírni. Örülnünk kell, ha néhányat megismerhetünk közülük. Záloga ez annak, hogy vannak mások is, sokkal többen is. Sőt néha, szívünk nagy örömére még azt is nyilván megadatik látnunk, hogy sokan vannak. De akkor is nyugodjunk bele abba, hogy csak egy kicsiny részüket láthattuk, a többi el van előlünk rejtve. Hiszen ha mind el volnának rejtve előlünk, azt is el kellene viselni tudnunk. Elég kellene, hogy legyen mindegyikünk számára az a bizonyosság: engem hívott, és én meghallottam szavát; gondjaiba fogadott, és megbizonyította rajtam, hogy Ő az én Istentől küldött Pásztorom. Ebből az egyből is tudhatná ki-ki, hogy nem ő az egyetlen, hanem van Neki a világon nagyon sok más juha is. És ezért szólnia és zengenie kell az Ő szavának, hogy mindenki hallhassa. Sokan süketek maradnak majd iránta. Azok "nem az Ő juhai közül valók." De mások majd felfigyelnek, ráismernek a Pásztor hangjára és követik Őt.

A másik gondolat, amely Jézusnak e szavaiban kifejezésre jut, az, hogy az Ő juhainak éppen az az ismertető jelük, hogy "hallják az Ő szavát". Természetesen a többiek is hallják azt valamilyen értelemben, de nem úgy, hogy ráismernének benne pásztoruk szavára, amelyre meg kell mozdulniuk. Napkeleten úgy volt az sokszor, hogy több pásztor is egy karámban tartotta a nyáját. A nyájakat összeterelték oda éjszakára. S amikor felvirradt egy-egy új nap, minden pásztor előhívta onnan a maga juhait. Odaállt a pásztor az ajtóba. Előtte elkeveredten ott heverésztek a juhok. Szólongatni kezdte az övéit. S azok tudták: nekik szól ez a hívogatás. Feltápászkodtak, átbukdácsoltak a többieken, és mentek a pásztor után. A többiek nyugodtan maradtak a helyükön. Olvastam olyan külföldi lelkészről, aki a Szentföldön járva ki akarta próbálni: a valóságból vette-e Jézus ezt a vonást, vagy csak költői képzelete festette-e bele a Jó Pásztor képébe? Megismerkedve a napkeleti pásztorokkal, megosztva velük mindennapi életüket, megfigyelte az illető: hogyan szólongatja mindegyik a maga juhait. S aztán kísérletezett: vajon, ha utánozza a pásztor hangját, nem éri-e el ő is ugyanazt az eredményt? De az ő szavára bizony nem mozdult meg a nyáj! Azt gondolta, talán azért nem, mert európai ruhát visel, s a juhok ezt a különbséget veszik észre. Átöltözött hát a napkeleti pásztorviseletbe és úgy próbálkozott ismét. De megint csak hiába! Nagyon finom hallásuk volt a juhoknak, s azt semmiképpen nem sikerült megtéveszteni! Ahogy Jézus is megmondta már az előző szakaszban: a juhok "ismerik a pásztor hangját, idegent pedig nem követnek, mert nem ismerik az idegenek hangját." (4-5.v.) Ez a valóságból vett igaz vonás, és híven tükrözi a lelki valóságot is: arról lehet megismerni Jézus juhait, hogy "hallják az Ő szavát". Hallhatja valahogy mindenki. Hiszen hirdettetik az Ő szava szinte úton-útfélen. Nem "fülbe súgva" hangzik tova, hanem szinte "a házak tetejéről" zeng nyilvánosan, nagy sokaságokhoz. De hogy megrostálja a hallgatóit ez a szó! Vannak, akik meghallják s aztán odébb állnak. Úgy érzik: nekik nem mond semmit, rájuk nem tartozik. De vannak, akiket szíven talál. Érzik: nekik szól. Ezek a Jó Pásztornak a juhai!

De itt meg kell jegyeznünk valamit. A János Evangéliumának az a sajátossága, hogy benne rendesen úgy van szó mindenről, hogy az igazság lényege van kiemelve. Hogy az igazságnak ez a lényege azután a valóságos életben az idők rendjén hogyan mutatkozik meg, az más kérdés. És arról a János Evangéliuma rendszerint már nem szól. Ilyen lényegi igazságot fejeznénk ki pl. ha azt mondanánk: gyümölcsfa az, amelyen ehető gyümölcs terem. De ugyebár ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy ebben a télies kora tavaszi időben kimenjünk és körülnézzünk: melyik fáról szakíthatunk gyümölcsöt? Hiszen akkor azt kellene mondanunk: nincs egész Magyarországon egyetlen gyümölcsfa sem. Ebben a pillanatban egyetlen fánkon sem terem ehető gyümölcs. Annak megvan a maga rendje! Ki kell várni, amíg eljön a virágzás ideje, s amíg majd a virágból gyümölcs lesz, sőt még akkor is, amikor már megterem a gyümölcs, meg kell várni, amíg megérik s akkor lesz belőle ehető gyümölcs. Így vagyunk azzal az igazsággal is, hogy azok tartoznak Jézus juhai közé, akikben visszhangot kelt az Ő szava, s akik úgy fogják azt fel, mint hozzájuk személyesen szólót. Ez csakugyan így van, és nincs másképp. De ennek is meg kell adni az idejét, hogy a valóságban megmutatkozhasson. Nem szabad rögtön helyzetképet csinálni akarni, hogy kik hát a Jézus juhai és kik nem azok? Mert akinél ma még nem figyelhető meg és nem állapítható meg a biztos ismertető jel, hátha holnap már meglesz nála is? Sokszor csak lassan ébredezik a Jézus szava iránti fogékonyság. És ez is sokszor csak éretlenül, tökéletlenül jelentkezik, és csak idővel teljesedik ki. Csak akkor osztályozhatnánk az embereket ennek alapján, ha magunk előtt látnánk már az egész életüket mindvégig, amikor lezárult már utolsó pillanatával. Hiszen azt sem tudhatjuk: némelyik embernek nem a halálos ágyán nyílik-e meg a füle a hallásra? A kereszten függő egyik lator is haláltusája közben hallotta csak meg a Jó Pásztor szavát, s akkor kitűnt, hogy ő is az Ő juhai közé tartozik. Pedig ki gondolta volna róla? Ez azt jelenti, hogy nekünk soha nincs jogunk bárkit is kizárni Jézus juhai közül. Ha semmi fogékonyságot nem árul is el valaki Jézus szavának a meghallására, még nincs befejezve a története! Még meglehet minden reménységünk arra, hogy egyszer csak nála is bekövetkezik az, amit eddig nem figyelhettünk meg rajta. Nekünk csak arra van jogunk, hogy akinél ez a lelki fogékonyság bármilyen kis mértékben is mutatkozik, annak örüljünk nagy örömmel, mert íme, ő is Jézus juhai közül való!

Alapjában véve a lélek elrejtett, belső világában lejátszódó, titokzatos dolog ez: hallani a Jó Pásztor szavát. És már ezért sem lehetünk mi, akik a szívekbe nem látunk bele, osztályozó bírái az embereknek. Mintha titkos húrok rezdülnének meg a szív mélyén, úgy mozdul meg valami az emberben Jézus szavára. Úgy, mint senki másnak a szavára! Csodálatos és megfoghatatlan dolog az, hogy amikor Jézus szól hozzánk, valami visszafelel bennünk az Ő szavára. Akárhogy érkezik is szava hozzánk, akár a Szentírás lapjait olvasva halljuk azt megcsendülni saját ajkairól, akár mások beszédén át szólít meg bennünket, akik az Ő üzenetét hirdetik nekünk, - valami megmozdul bennünk, magunk sem értjük: hogyan, mitől? A Szentírás úgy nevezi ezt egy más helyen: ilyenkor a Szent Lélek "tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt". A reformáció idejében úgy is emlegették ezt, és a reformátoroktól mi is megtanultuk úgy nevezni: "a Szent Lélek bizonyságtétele."

De bármennyire titokzatos, a lélek rejtelmes mélyén lejátszódó dolog ez, megvan ennek a külső megnyilvánulása is. Aki úgy hallja Jézus szavát, mint őhozzá személyesen szólót, az vonzódik ehhez a szóhoz, szereti azt hallgatni, kívánkozik utána, és örömmel ragad meg minden alkalmat, amikor újra hallgathatja. Szomjúhozik az ilyen lélek az Ige forrásaira. Ahol ez a szó nyilvánosan is hangzik és hirdettetik, oda szeret másokkal egybegyülekezni. Így válik Jézusnak ma is, az Ő emberi szolgái által hirdetett szava azzá a tömörítő középponttá, amely körül láthatóan kialakul az Ő nyája ebben a világban. Ha valaki látni akarja, hogy Jézusnak csakugyan van nyája az emberek között, legjobban úgy láthatja, ha odanéz, ahol az Ő nevében prédikálják az Ő üzenetét. Ott együtt van a nyáj, oda összegyülekeznek az Ő juhai. Különben szétszórtan élnek e világon, más emberek közt elkeveredetten, és nehéz őket felismerni. De itt bárkinek a szemébe szökhet a meglétük. A kívülálló is itt láthatja meg őket a legegyszerűbben. S maguk azok is, akik a nyájhoz tartoznak, itt szemlélhetik a legvilágosabban, hogy nem egyedül vannak, hanem népes nyája van Jézusnak, amelynek ők is tagjai. Milyen nagy szükségük is van arra, hogy ezt mindig újra lássák, s hogy meg kell ezért becsülniük az olyan alkalmakat, amikor Jézus szavára összeverődik juhainak kisebb vagy nagyobb serege, hogy Igéjének vonzó ereje által kiemelkedjék a szétszórtság homályából a láthatóság fényébe!

De siessünk tovább! A következő versek során mond Jézus valamit, ami arra eszméltet bennünket, hogy bármennyire igaz is, amit eddig megállapítottunk, hogy t.i. azok tartoznak az Ő juhaihoz, akik "hallják az Ő szavát", ezzel mégsem hatoltunk még a dolog gyökeréig. Alapjában véve nem az tesz valakit az ő juhává, hogy "hallja az Ő szavát", hanem már az övé volt, mielőtt "hallotta az Ő szavát". Úgy áll a dolog, hogy azért "hallotta az Ő szavát", mert már az övé volt. Hogyan, miért lehetett valaki az "övé" már előzőleg is, már eleve is? Azt mondja itt Jézus: "Az én Atyám, aki azokat nekem adta, nagyobb mindeneknél." Tehát "az Atya adta neki őket", azért az Ő juhai. Azért az Ő "tulajdonai", mert az emberek nagy sokaságából titkos isteni végzés kiválasztotta őket és elpecsételte őket. "Ezek a tieid!", és amikor Ő eljött ebbe a világba és elhangzott az Ő hívogató szava, akkor ezek a kiválasztottak jöttek elő az emberek sokaságából, ezek értették meg Őt, és ezek követték, mint Pásztorukat. De nem ez által lettek az övéi. Ebben már csak megmutatkozott és bebizonyosodott, hogy eleitől fogva az övéi voltak.

Titokzatos dolog az Istennek ez a kiválasztó rendelkezése! Hiába is boncolgatnánk, hiába is okoskodnánk felőle, nem tudnánk megérteni. De azért, mert olyan megfoghatatlan dolog, mégsem hallgathatunk róla. Hiszen határozottan beszél róla a Szentírás, s a Szentírásban maga Jézus is! Alázatosan tudomásul kell vennünk, és ennyit meg kell értenünk belőle, hogy az Istennek imádandó, felséges hatalma nyilatkozik meg benne. Ahogy Jézus mondja: "Az én Atyám nagyobb mindeneknél." Mert ugye azt kérdezi az ember: hogyan lehet minket így odaajándékozni, rólunk nélkülünk így rendelkezni, meg sem várni, hogy mi is hozzászólhassunk, hanem már előre határozni felőlünk? Ugyebár tiltakozva lázadnánk fel az ellen, ha emberek így akarnának egymás felett rendelkezni, mint ahogy az régi időben megtörtént, amikor egy-egy uralkodó úgy ajándékozhatott egy másiknak rabszolgákat százával-ezrével, mintha kutyákat vagy lovakat ajándékozna oda? Ember ember felől így nem rendelkezhet! De itt nem embernek, hanem a mi teremtő Urunknak, Istenünknek a rendelkezéséről van szó! Hiszen maga a teremtés is olyan rendelkezés volt, amelyben nem kérdezte meg a véleményünket. Egyikünktől sem tudakozta: akarsz-e megszületni erre a világra, és olyannak akarsz-e megszületni, amilyennek fogsz? Szabados Ura volt életünknek már ebben is. Mivel mindenünket Ő adta, azért úgy adhatta, amint neki tetszett; kinek ilyen, kinek olyan testi-lelki képességeket, és ebbe senkinek nem lehetett beleszólása, és senki nem bírálhatja felül rendelkezéseit utóbb sem. Ugyanennél a teremtő, szuverén, isteni hatalmánál fogva igenis rendelkezhet Ő emberek felett úgy is, hogy egyeseket eleve kiválaszt és odaad az Ő Fiának. "Ezek azok, akikért küldelek. Ezeknek a Pásztora leszel, s ez lesz a te nyájad, amelyért életedet fogod adni, hogy megtartsd őket örökre." Senki sem kérheti számon tőle, miért nem adta oda neki tulajdonául az egész emberiséget, miért maradnak ki sokan ebből a kiváltságból, és miért élik végig az egész életüket úgy, hogy soha a fülük meg nem nyílhat a Jó Pásztor hívásának a meghallására? Kik vagyunk mi, hogy számon kérjük és felelősségre vonjuk Istent az Ő rendelkezéséért? Mi csak leborulva imádhatjuk Őt az ő "mindeneknél nagyobb" hatalmában! És ha egyszer mi is "hallottuk Jézus szavát", és ebből kitűnt, hogy mi is "az Ő juhai közül vagyunk", annál inkább méltó, hogy boldog imádattal boruljunk le az Istennek megfoghatatlan hatalma előtt. Hiszen Őt illeti meg minden dicsőség azért, hogy mi is Jézus nyájához tartozhatunk! Ő foglalta bele ingyen való kegyelméből a mi nevünket is azok közé, akikről azt mondta: "Ezek legyenek a tieid", amikor még sem ég, sem föld nem volt teremtve! És ezért volt aztán, hogy amikor eljutott hozzánk Jézus szava, az nem pereghetett le rólunk; közönyösségünkből fel kellett ébrednünk, és meg kellett értenünk, hogy nevünkön szólít a mi Jó Pásztorunk!

Amit ehhez még hozzáfűz Jézus: "Én ismerem őket", erről már beszéltünk az előzőekben. "És követnek engem" - ezzel is foglalkoztunk már. Ha más szavakban kifejezve is, de már megjelent előttünk a juhoknak élete, amelyben előttük jár a Pásztor s ők mennek utána, hogy legelőre találjanak; "életük legyen és bővölködjenek". Itt csak azért álljunk meg egy pillanatra, hogy megjegyezzük: milyen helytelenül fogták fel az emberek sokszor Jézusnak "követését". Amikor ezt emlegetik, úgy értik gyakran, mintha Jézusnak az utánzását jelentené. Mintha Jézus életében előttünk állna egy minta - gondoljunk a festők és szobrászok műtermeiben álló modellekre, - nekünk pedig az volna a feladatunk, hogy azt nagy gonddal és fáradsággal lemásoljuk a magunk életében, ahhoz hasonlóvá mintázzuk a magunk életét. De "Jézust követni" nem ezt jelenti, hanem olyasmit, amit a juhok tesznek az ő pásztorukkal. Nem mozdulatlan mintának áll elénk Jézus, hogy mi küszködjünk és bajlódjunk hasonmásainak a magunkból való kidolgozásán, hanem előttünk jár, és nekünk utána kell haladnunk, amerre vezet, mint Pásztorunk. A gond és bajlódás a pásztoré, a juhoké a nyereség és az élvezet! A pásztor keresi meg a legelőt, a juhok az életüket táplálják vele. "Jézust követni" annyit jelent, mint megmaradni az Ő közelségében, hogy Ő gondoskodásának minden jótéteményében részesíthessen bennünket.

"És én örök életet adok nekik." Ebben foglalja össze mindennek a lényegét, amiben juhait részesíti. Az Ő "követése" nem nekünk szegezett követelés, hanem ennek az ajándéknak az élvezete, ennek az ígéretnek a beteljesedése rajtunk. Talán nem is kell külön hangsúlyoznunk, hogy az az "örök élet", amelyet Jézus az ő juhainak itt ígér és biztosít, nem csak e földi élet után elkövetkezendő másvilági ajándék, hanem már ennek a földi életnek más minőségét jelenti. Éppen ennek a földi életnek olyan átalakulását jelenti, hogy aztán nem lehet már fölötte hatalma a halálnak sem. "Aki hisz én bennem, ha meghal is, él" - mondja Jézus egy más helyen, - vagyis: már a halála előtt olyan életet nyer, amely túléli a halált is. És pedig nem úgy, hogy éppen csak hogy tovább is létezik. Hiszen azt a pogányok is hitték, hogy a lélek halhatatlan. Ők is meg voltak győződve arról, hogy az ember a halálban nem semmisül meg, hanem valahogy fennmarad utána is, még ha ezt a továbblétezést nagyon siralmasnak, valamilyen árnyékszerű tengődésnek fogták is fel. Nem! Az az "örök élet", amelyről Jézus beszél, a szó legteljesebb értelmében "élet", olyan, amilyenről fentebb azt olvastuk, hogy "bővölködés", az életnek olyan teljessége, amelyhez képest a mi földi életünk az árnyékszerű, szegényes létezés.

És Ő nem úgy adja az "örök életnek" ezt az ajándékát, hogy akik drága kincsként elnyerik, azoknak rettegniük kelljen aztán, hogy a következő pillanatban nem veszítik-e megint el. Úgy kapják azt meg, hogy örökre biztosítva van számukra. Hiszen azért "örök élet"! "Soha örökké el nem vesznek" - mondja Jézus. És ennek a biztosítéka Ő maga: "Senki ki nem ragadja őket az én kezemből". Jó ezt hallanunk Őtőle. Mert annyira mi magunk is ismerjük az életet, hogy tudjuk: tele van veszedelmekkel, éspedig mennél több a félteni valónk, annál több okunk van a féltésére. Ő pedig mindeneket áttekintő szemével még világosabban látja, mennyi veszedelem környékez bennünket. A régi pogányok is úgy voltak, hogy amikor valami nagy öröm érte őket, elfogta a szívüket a félelem. Úgy vélték, hogy az istenek megirigylik az embertől nagy boldogságát és lecsapnak rá, hogy megrabolják attól. Az az igazság szólalt meg ebben, hogy e földi életben csakugyan semmi sem állandó és semmi sem biztos. De akikről Jézus beszél, azok ne féljenek semmilyen veszedelemtől. Nem a veszedelmeket akarja ezzel lekicsinyelni. Nem azt mondja, hogy komoly próbák aligha következhetnek be, és súlyos ostromok nem igen várhatók. Az ellenkező oldalról adja a megnyugtatást: igenis jöhetnek nagy megrendülések, támadhatnak komoly bajok, de akármilyen nagyra nőjön is a veszedelem, az Ő megtartó ereje még nagyobb lesz. "Senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből!"

Honnan ez a nagy erő? Minek a címén emelkedik Jézus így fölébe minden fenyegető bajnak és veszedelemnek? A következő mondatban megfelel erre: "Az én Atyám nagyobb mindeneknél, és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből. Én és az Atya egy vagyunk." Az Ő megtartó erejét csak olyan támadás múlhatná felül, amely magának a mindenható Atya Istennek az erejével tudna megbirkózni! Emberi tekintet előtt nincs más, csak egy alázatos, szegény vándortanító, az emberektől megvetett és elutasított, nemsokára a kereszten függő, gyalázattal és kínnal elborított áldozat, csupa gyengeség és tehetetlenség. De láthatatlanul ott van mögötte a világokat teremtő, hordozó és igazgató végtelen hatalom, - az örökkévaló Atya. És ez a kettő - ez a megfoghatatlan titok! - nem kettő, hanem egy! "Én és az Atya egy vagyunk". Abban az alázatos, törékeny, áldozatul vetett emberben a dicsőség Ura, égnek és földnek mindenható Teremtője maga áll előttünk! Ezért amikor beszél, az Isten nevében beszélhet; ígérhet olyan dolgokat, amelyeket csak Isten teljesíthet; vállalhat olyan felelősséget, amelynek csak Isten tud megfelelni. Mondhatja azt: "Senki ki nem ragadja őket az én kezemből", mert ha Ő mondja ezt, ez ugyanazt jelenti, mint: "Senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből."

Megint olyan titokhoz érkeztünk, amelybe az emberi értelem szeme nem láthat bele. Nevén nevezve: a Szentháromság titka ez, közelebbről az Atya és a Fiú egymáshoz való viszonyának a titka. Ne is feszegessük, boncolgassuk, mert úgysem haladnánk sokra vele. Ami az Igéből nyilván kiviláglik előttünk, az az, hogy az örökkévaló Hatalomnak abból a véghetetlen tengeréből, akit Istennek nevezünk, előjött Valaki, aki egy az Atyával; benne hozzánk hasonlatosan véges, gyenge emberré lett az Isten, hogy közöttünk járva minket megragadhasson, mi Őt megismerhessük, vele egybekapcsolódhassunk és "örök életet" nyerhessünk. Jött, hogy Pásztorunk legyen, aki által Isten maga pásztorol bennünket. Jött, hogy felvegye gondunkat, mert általa maga Isten akart örökre gondjaiba fogadni. Jött, hogy vezéreljen, igazgasson bennünket, és ezzel valósággá váljon életünkben az Isten áldott országlása.

Emeljünk ki végül még egyet. Jézus azt az Ő hatalmát, amellyel övéit minden veszedelem ellenére is meg tudja tartani "kezében", a láthatatlanul mögötte rejtőző Atya hatalmára vezeti vissza. De van még valami, ami ugyanígy visszavezetendő Jézusról a mögötte rejtőző és igazában Őbenne megnyilatkozó Atyára. Az előző szakaszban volt is róla szó, csak nem volt rá időnk, hogy kiemeljük. Amikor Jézus arról beszélt, hogy Ő "leteszi az Ő életét" juhaiért, ezt fűzte hozzá: "Azért szeret engem az Atya...Ezt a parancsot vettem az én Atyámtól." (17-18.v.) Ebben is teljes tehát az "egység" az Atya és a Fiú között. Ha ebben a világban azt látjuk, hogy Jézus annyira eggyé lesz az Ő juhaival, hogy értük minden támadásnak odatárja keblét; ha értük vállal minden szenvedést és végül elmegy a keresztnek haláláig, hogy juhai soha kiszolgáltatottaknak és cserbenhagyottaknak ne érezhessék magukat, ha azt akarja, hogy amikor a rettenetes "farkas" csattogtatja rájuk fogait, akkor se kelljen kétségbeesniük, hanem éppen ebben a veszedelemben, a bűnnek minden vádjával és fenekedésével szemben is, maguk mellett tudják Pásztorukat, aki ezt a harcot az élete árán is megvívta értük, - a Jó Pásztornak ebben a mindhalálig hűséges irgalmában is az örökkévaló Atya Istennek a minden áldozatra kész megváltó szeretete nyilvánul meg. A Jó Pásztornak ez a maga odaáldozása nem valami egyéni vállalkozása volt. Erre Ő "parancsolatot vett az Atyától". És miközben ennek a megbízatásnak az útját járta, érezhette, hogy engedelmességéért "szereti az Atya". Az Atya akaratából és helyeslésével "tette le az Ő életét."

Isten jelentette ki Őbenne hatalmát is, könyörülő kegyelmét is. Ezért "Jó Pásztorunk" Ő nekünk. Boldog az, aki ezt a mindhalálig elmenő szeretetet megismerte, és felfogta, hogy az neki szól! És boldog, aki előtt megjelent a hatalmas Kéz, amelyből semmilyen más kéz nem ragadhatja ki többé az életét!

***

(1942. május 24-én, pünkösd vasárnapján)

Lectio: Ján. 14. 15-19; 25-26.

Textus: "Ama Vigasztaló pedig, a Szent Lélek,
akit az én nevemben küld az Atya... eszetekbe
juttatja mind azokat, amiket mondottam nektek."
Ján. 14,16.

Mi a pünkösdi esemény lényege? Jól tudjuk, hogy nem azokban a csodálatos jelenségekben kell azt keresnünk, amelyeket a pünkösdi történet feljegyez. Ezek - a "sebesen zúgó szélnek" zendülése, a "kettős tüzes nyelvek" megjelenése, az apostolok bizonyságtételének idegen nyelveken is érthető megszólalása, - mind csak kísérő jelenség volt. Ezek elmúltak, a Szent Lélek ajándéka megmaradt! De ennél tovább is lépve egyet, még azt is megállapíthatjuk, hogy az apostolok lelkében e csodás "jelek" mögött végbement belső változás sem maga a lényeg, hanem csak folyománya annak. Az imént még tétova, összebúvó, minden ajtónyitásra megrezzenő kis csapat, igaz, egyszerre eltelik valami nagy bátorsággal és kilép mondanivalójával az emberek közé. Az imént még fejetlen, félénk sereg egyszerre hősi gazdává válik, mintha vezéri szót hallana: "Előre!", és annak parancsára beleveti magát az egész világ meghódításának teljesen reménytelennek látszó harcába a győzelem bizonyosságával. De miért? Honnan ez a változás?

Ebben van éppen a lényeg: csakugyan fejetlenek voltak még az imént, most pedig már nem azok. Újra vezérlet alatt állnak. Aki elmúlt napjaikban az élükön járt, összetartotta és irányította őket, s aki olyan fájdalmas űrt hagyott maga után, amikor szemük elől eltűnt a mennyek fényességébe, - azt most visszakapták! Ő maga megígérte: "Nem hagylak titeket árvákul. Eljövök hozzátok." Visszakapták Őt a Szent Lélek kitöltetésében.

"Vigasztalónak" nevezte maga Jézus az Ő búcsú-ígéretében ezt a Szent Lelket. És ez a név az Újszövetség eredeti nyelvén sokkal többet jelent, mint pusztán annyit, hogy a szomorúságot örömre változtatja. "Gyámolítót", "támogatót" jelent. Olyasvalakit, aki a segítségre szoruló mellé odaáll, és annak gyengeségét kipótolja, hogy amire magától képtelen volna, annak így meg tudjon felelni. Ezért "ügyvédet" is jelent, akit a maga dolgával jó-tehetetlen ember segítségül fogadhat, hogy ügyét jó végre vigye érette. (Tudják-e vajon a mi ügyvédi pályán dolgozó testvéreink: milyen szent lehet az ő hivatásuk, ha annak nevét a Szentírás magának a Szent Léleknek megjelölésére is alkalmasnak találja?) Egyszóval ugyanaz a Szent Lélek az ember számára, mint a tölgynek a törzse a rajta felkúszó repkény számára: nélküle elterülnénk a földön, de belefogódzva megvan a tartásunk, és növekedhetünk a magasság felé!

De ez, a gyengeséget erőre változtató Vigasztaló, a Szent Lélek, nem ismeretlen, új valaki gyanánt jelent meg Jézus tanítványainak az életében. Ugyanazt a Támaszt nyerték vissza benne láthatatlanul, aki nem régen látható Mesterük és Uruk alakjában járt előttük. Azért is ugyanazt, mert az Isten Fia, Jézus Krisztus, és a Szent Lélek, egyazon örök isteni valóság az Atyával, mennynek és földnek teremtőjével. Ő jelentette meg magát egyszülött Fiában, aki testet öltve közöttünk járt, és Ő adta aztán magát Szent Lelkében, hogy betöltse híveinek életét. De azért is egy ugyanaz az elvesztett és a visszanyert Gyámolító, mert a Szent Lélek egész munkásságával mintegy Jézus Krisztus alakja mögé rejtőzik. Őt állítja híveinek a szeme elé, hogy közelségét, hatalmát és irgalmát úgy érezhessék, mintha most is közöttük volna test szerint. Így értelmezte Jézus is azt az ígéretét: "eljövök hozzátok." A "Szent Lélek" - azt mondta "én rólam tesz bizonyságot", "az enyémből veszi, amit nektek megjelent", "engem dicsőít". A Szent Lélek által így múlt el az ő tanítványainak "árvasága". Minden időkre élővé, hatóvá, éltető és vezérlő Úrrá lett Ő híveinek.

Ezt fejezi ki alapigénk is. "A Szent Lélek eszetekbe juttatja mind azokat, amiket mondottam nektek." Így nem válhat Jézus Krisztus sohasem a múló évekkel egyre fakuló emlékké, amely előbb-utóbb belevész aztán a feledés ködébe. A Szent Lélek Jézus Krisztust mindig friss emlékezetben tartja, mintha élő kortársa volna minden nemzedéknek!

Hogy ez mit jelent az egyéni élet számára, arról majd inkább a holnapi napon elmélkedjünk. Jó útravaló lesz az a mi konfirmációra elénk álló fiainknak és leányainknak, amikor majd elindítjuk őket az önálló egyháztagság útjára. Most maradjunk meg ugyanennek az igazságnak csak általánosabb szemléleténél!

Alapigénk először is arra eszméltet rá bennünket, hogy nem olyan magától értődő dolog az, ha ma, kétezer év múltán is tudunk és beszélünk még Jézus Krisztusról. Valóban nem magától értődő dolog ez! A Szent Lélek kiáradása kellett hozzá. Az Ő munkálkodásának csodája ez!

Különben Jézus Krisztus minden beszéde homokba írt szó lett volna, amelyet néhány évtized széljárása eltörölt volna. Egész élete a folyó vizét felhasító hajóhoz lett volna hasonlatos, amely után egy ideig még nagy hullámverés tartja mozgásban a víz színét, de aztán minden elsimul, és semmilyen nyom nem jelzi: mi történt? Jézus az Ő mondanivalóját egyetlen írott szóval sem örökítette meg az utókor számára. Piramis-építő fáraók, emlék-oszlopot vagy emléktáblát állító fejedelmek és hadvezérek módjára semmilyen látható jelről nem gondoskodott, amely késői nemzedékeknek is hirdesse, hogy Ő itt járt. Az lenne a természetes, ha ma már legfeljebb porosodó könyvespolcokon őriznének néhány olyan, a szaktudósokat érdeklő könyvet, amelyben még meg van említve a neve, de egyébként a világ már régen napirendre tért volna felette úgy, hogy azt sem tudná: ki volt Ő?

Igaz, - és ezt hogy is felejthetnénk el, amikor itt áll előttünk most is a megterített szent asztal, - volt Jézusnak mégis egyfajta rendelkezése, amellyel látható örökséget is hagyott az utókorra: szerzett sákramentumokat. S azt mondta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" De ez is ugyan mit ért volna magában véve! Ővele együtt az Ő sákramentumait is nemsokára elnyelhette volna a feledés sötét mélysége! Hiszen sok helyt a szemünk láttára ment végbe ez a szomorú folyamat az utóbbi évtizedekben! (Hála Istennek, itt is, ott is, már megállt, sőt visszájára fordult!) Láttuk megfogyatkozni az úrvacsorával élők számát. Hiába hangzott el az ünnepi alkalmakkor a szent asztalhoz való hívás, a jelenlévők nagy része hátat fordított és eltávozott, s egyre kevesebben maradtak együtt a szent vendégségben részt venni. Milyen könnyen elképzelhető, hogy ez a folyamat tovább is halad, míg végre egészen "kimegy a szokásból" az úrvacsora, s néhány nemzedékkel később is alig tudják, hogy mi is volt az?

Hogy ez sem a mi korunkban nem következik be, s hogy kétezer éven át nem következett be, annak a Szent Lélek a magyarázata. Ő nem engedi feledésbe menni, amit Jézus mondott és cselekedett! Ő tartja meg, mindig megújuló elevenségben, a Jézus Krisztus emlékezetét az embervilágban. Mindjárt az első időkben az ő műve volt az, hogy amit az első szem-és fültanúk hallottak és láttak Jézus életéből, az ő elmúlásukkal nem veszett ki a világ emlékezetéből, hanem írott formában megőrizve rámaradt a következő évszázadokra is. És mióta van Szentírás, mindenkor a Szent Lélek visel gondot arra, hogy annak támadjanak bizonyságtevői, szószólói és hirdetői, hogy a világ sohase térhessen napirendre, mint régi időknek valamilyen, a feledésnek átadható, elavult emléke felett.

Hányszor vedlett át azóta a világ külső életviszonyainak, műveltsége színeinek és sajátosságainak a dolgában! De mindennek ellenére ma is szól az Evangélium szava, ma is van anyaszentegyház, amely arra figyel és abból meríti életét, ma is tudatunkban él "mindaz, amiket Jézus mondott". Áldjuk és imádjuk érte a Szent Lélek Istent! Ő a mi embervilágunk örök emlékeztetője, hogy soha feledésbe ne veszhessen az, amit Jézus Krisztusról tudnia kell!

De tegyük mindjárt hozzá: sokkal csodálatosabb valami a Szent Léleknek ez az emlékeztető munkája, mint első pillanatban gondolnánk. Nem csak éppen arról van szó, hogy az emberiség puszta visszaemlékezését tartja ébren régen elhangzott és lejátszódott dolgokat illetőleg. Hiszen mi mindent nem tartunk emlékezetben, ami csak értéktelen lim-lom! Felbukkannak az ilyen emlékek rég elmúlt évek vagy évszázadok mélységeiből, eltűnődünk rajtuk, eljátszadozunk velük, aztán visszahullatjuk őket a feledésbe. De egészen más az, amikor a Szent Lélek "juttat eszünkbe" valamit! Annak mindig életbevágó jelentősége van, és azzal mindig súlyos felelősség is jár.

Az éjjeli bakter emlékeztetheti az alvókat az éjszakai veszedelmekre. "Tűzre-vízre vigyázzatok!" De ha megfújta tülkét és elmondta mondókáját, odább áll. Senkinek ablaka alatt meg nem áll, hogy megvárja, mit szólnak hozzá? Az emberek átfordulhatnak a másik oldalukra tovább aludni. De amikor a Szent Lélek emlékeztet Jézus Krisztusra, arra felelni kell! Amikor megcsendíti fülünkben az Ő szavát olyan életeleven erővel, akár csak most intézné hozzánk, akkor azzal szemben állást kell foglalni!

És aki igent mond rá, ezzel új életre indult meg. Mintha mély álomból ébredne fel, csak most nyílik meg előtte igazán az élet! Ahogy az isteni szóban mindig teremtő erő van, úgy a Szent Lélek emlékeztető munkája sem csak emlékeztetés, hanem egyúttal újjáteremtés is. Eltompult lelkeket felvillanyoz vele. Elkeseredett embereket békességgel ajándékoz meg vele. Azzal, hogy nem enged bennünket elfelejtkezni Jézus Krisztusról, hanem Őt mindig újra "eszünkbe juttatja", Isten boldog gyermekeivé és rabjaivá tesz bennünket, csak be ne dugjuk előle a fülünket, és ostoba makacssággal bele ne temetkezzünk a feledésbe emlékeztetései ellenére is!

Amint végigfut a tekintetünk az első pünkösd óta máig eltelt évszázadok emberöltőin, így tűnik a szemünkbe a Szent Lélek munkája. Fuvallva jár csodálatos szele a nagy embererdő rengetegében, s ahol megérzik a leheletét, semmi nem maradhat meg mozdulatlanságában. Néha olyan erőre kap, hogy az erős szálfák is hajladoznak tőle, máskor úgy elhalkul viharzó zúgása, hogy csak az érzékeny nyárfalomb reszket meg az érintésétől. Vannak Jézus Krisztusra ujjongó elragadtatással emlékező idők, mintha újonnan fedezték volna fel, és nem tudnának eltelni vele. És vannak idők, amelyek csendes áhítatban ápolják emlékezetének örökégő mécsesét. De akár így mutatja meg a Szent Lélek az Ő valóságát, akár úgy, mindenképpen átformáló, életfakasztó és tápláló erő, amelytől az ember mássá lesz, mint volna különben!

Szeretnél olyan világban élni, amelyben más senkinek soha eszébe nem jut Jézus Krisztus? Elbírnád az életet, ha neked magadnak is úgy kellene élned, hogy soha többé nem juthatna eszedbe? Áldjuk és imádjuk a Szent Lélek Istent, hogy az életnek az az elnyomorodása és lealjasodása, amit ez jelentene, csak képtelen rémlátás! A valóság az, hogy Ő nem engedi kiveszni emlékezetünkből Jézus Krisztust, és ezzel elvégzi az Ő megújító, megszentelő munkáját bennünk és körülöttünk!

De sietnünk kell még egyet megjegyezni. Máris felötölhetett lelkünkben a panasz: így is elég gonosz a világ és elég nyomorúságos az élet! Igen, mert isteni munka a Szent Léleknek ez a Jézus Krisztusra való örök emlékeztetése, ami azt jelenti, hogy bizony sokszor titok elé állít bennünket. Isteni fenségében a Szent Lélek is felette áll a mi ellenőrzésünknek. Nem ad nekünk számot arról: mit, hogyan, mikor cselekszik? Ha tudjuk is, hogy abban áll az ő munkássága, hogy "eszünkbe juttassa" Jézus Krisztust, azért mi nem szabhatjuk elébe: kinek és mikor "juttassa eszébe" Őt. Saját fenséges jótetszése szerint azokon végzi munkáját, akiket Ő erre kiválaszt, és saját megfoghatatlan tervei szerint Ő szabja meg: mikor és hogyan végzi el munkáját rajtunk.

Előttünk ezért néha úgy tűnhet fel, mintha abbahagyná munkáját, vagy elakadna vele bizonyos határoknál. Támadhatnak időszakok, amelyekben úgy látszik, mintha az embereknek végre mégis sikerült volna megfelejtkezniük Jézus Krisztusról, és napirendre térniük Őfelette. Mintha már senki sem törődne azokkal, "amiket Ő mondott". Lehet, hogy külsőleg nagyon emlegetik még az Ő nevét, és minden jeladással azt bizonyítgatják, hogy Őneki szól a hódolatuk, de ez a hazug színjáték csak arra való, hogy elleplezzék az emberek a valóságot: rá sem hederítenek már az Ő szavára és akaratára! Lehet, hogy maguk is megundorodnak ettől a becstelen képmutatástól, levetik az álarcot és nyíltan kimondják: nem is akarunk már tudni Őróla! Ahogyan ismerjük az emberiség életéből azt a sok áldott, tisztító és termékenyítő erőt, amelyet a Jézus Krisztusnak emlékezetben tartásával fakasztott és szétárasztott a Szent Lélek, ugyanúgy ismerjük a múltból és a jelenből a Jézus Krisztustól való tömeges eltávolodásnak példáit is, akár tüntető keresztyén látszatoktól álcázottan, akár a nyílt keresztyénellenesség színeiben jelenjenek is meg.

Hol van ilyenkor a Szent Lélek? Miért nem "juttatja eszükbe" az embereknek azt, amit az Ő dolga "eszükbe juttatni"? Miért kell néha hosszú idők múltán újra felfedezni és rárakódott vastag rétegek alól kiásni az Evangéliumot? Miért dőlhet sokszor romba e világon az, amit a Szent Lélek munkája épített, hogy nemzedékek múltával elölről kelljen kezdődnie az Ő munkájának?

Hallgassanak el ezek a kérdések. Nem csak azért, mert hiábavalók és az Ő végzéseinek ilyen titkaiba Isten úgysem enged nekünk belepillantást. Hallgassanak el ezek a kérdések főképpen azért, mert bűnös kérdések. Vakmerően fejetetejére fordítjuk vele az örök rendet. Mi akarunk Isten fölé helyezkedni igényeinkkel és bírálatunkkal. Mi akarjuk "eszébe juttatni" az Ő Szent Lelkének az Ő dolgát, emlékeztetni Őt annak elvégzésére, ahelyett, hogy beérnénk alázatosan a magunk szerepével: az Ő hozzánk szóló emlékeztető szavára való engedelmes figyeléssel!

Magunkat így megalázva teljes bizalommal imádjuk és áldjuk a Szent Lélek Istent az Ő munkásságának titokzatosságában is!

*

Végezetül pedig zendüljön meg a hálánk és örömünk szava azért az Evangéliumért, amely alapigénkből felénk hangzik. Mert az a tény, hogy a Szent Léleknek egész munkássága arra irányul, hogy "eszünkbe juttassa" azt, amit Jézus Krisztus "mondott nekünk", nyilván azt jelenti, hogy akkor nincs már semmi hozzátenni való, abban már minden benne foglaltatik. Az idők végéig most már csak arra van szükség, hogy az évszázadról évszázadra és napról napra kiújuljon az emberek emlékezetében. Pünkösd ünnepe az az orom, amelyről visszatekintünk az egyház év ünnepeinek egész sorozatára. Nem is továbbvivő állomás, hanem csak kilátópont, ahonnan megértjük az egész megtett utat. Karácsonytól nagypénteken és húsvéton át egészen a mennybemenetel ünnepéig, a mi Urunk Jézus Krisztus megszületésétől kezdve megáldoztatásán és a halál fölötti győzelmén át mennyei megdicsőüléséig, az Isten mindent feltárt előttünk, amire szükségünk volt.

Pünkösdkor annak örvendezünk, hogy van Szent Lélek, aki mindezt "eszünkbe juttatja", hogy soha el ne felejthessük. Abban, amit Jézus Krisztus "mondott nekünk", megtalálhatjuk minden éhségünk és minden szomjúságunk megelégíttetését. Ott elcsendesedik minden félelmünk és fájdalmunk. Ott fakadnak az örök élet forrásai számunkra. Áldott a Szent Lélek, hogy nem fárad el és nem szűnik meg minket mindig visszavezetni oda! Onnan elszakadva, arról elfeledkezve elvesznénk! De amíg van, aki "eszünkbe juttassa", addig minden jól van!

***

(1942. január 4-én.)

Lekció: János 15, 1 - 8.

Textus: "Ti már tiszták vagytok ama
beszéd által, amelyet szóltam nektek."
János 15, 3.

Néhány nappal ezelőtt átlépve ebbe az új esztendőbe, szemébe néztünk mindnyájan a ránk váró jövendő kérdéseinek. Ugyanekkor ez a mi fiatal szabadságtéri egyházközségünk is átlépett életének második évtizedébe, s a most elébe táruló újabb útszakasznak, ennek a második évtizednek is megvannak a sajátos, mindnyájunkat érintő kérdései. Előre valamennyit nem is láthatjuk. Csak azokat, amelyek annyira előtérben állnak, hogy már ebben az új évben is foglalkoznunk kell velük. Meg kell majd feszítenünk az erőnket, hogy ami az első évtizedből örökségül áthozott szép templomunk berendezéséből még hiányzik, kipótolhassuk: megépíthessük orgonánkat, s annak segítségével szebben zenghessük zsoltárénekeinket Isten magasztalására; megszólaltassuk még mindig "néma harangjainkat", s azok szavával az istentiszteletekre való pontosabb egybegyülekezésre hívogathassuk a híveket. Feladatunk lesz különböző gyülekezeti munkaágainkat fejleszteni, hogy azokban szorosabbra fűződjenek gyülekezetünk különböző csoportjaiban a közösség kötelékei; egymást jobban megismerve e csoportokhoz tartozók, sokkal jobban tudjanak egymás hite által épülni, és egymásnak terheik hordozásában segítségükre lenni. Azután egyre jobban a lelkünkre kell, hogy nehezedjék népes gyülekezetünk ama jelentős nagy részének a gondja, amely még mindig nem kapcsolódott bele gyülekezeti életünkbe, hanem csak a távolból szemléli azt. Meg kell találnunk a módját annak, hogy valahogy kimozdítsuk közömbösségéből és tartózkodó várakozásából, hogy elfoglalva itt a reáváró üres helyeket, velünk együtt részesedjék mindabban az áldásban, amelyet Isten az Ő színe előtt egybegyülekezőknek mindig elkészít.

De közben az lesz a fő foglalatosságunk ezentúl is, ami eddig volt, hogy az áldásoknak éppen e megterített asztalához vasárnapról vasárnapra odatelepedjünk. Az istentiszteleteink tartása lesz a fődolgunk továbbra is. Ezekben lesz minden munkásságunk lüktető szíve. Ezeknek a szolgálatában áll az orgona-építés és a harang megzendítése, a különböző gyülekezeti csoportok munkája, és a még távolmaradtak egybegyűjtésére irányuló missziói tevékenység. Innen kell, hogy kiinduljon minden ösztönzés, és ide kell, hogy együvé torkolljon minden eredmény.

Az évnek ezen az első "közönséges vasárnapján" hadd foglalkozzunk hát a felolvasott Ige világosságánál gyülekezetünknek ezzel az egész új éven át is mindig legfontosabb élettevékenységével.

Jézus az Ő közötte és tanítványai között fennálló viszonyt a szőlőtőnek és vesszőinek a viszonyához hasonlítva és rámutatva arra, hogy a szőlővesszőnek, hogy még több gyümölcsöt teremjen, "tisztogatásra" van szüksége, azt mondja, hogy ez a "tisztogatás" "ama beszéd által" történik, "amelyet Ő szól". Ezzel felmutatja előttünk, lényegében véve mi megy végbe a mi istentiszteleteinkben is. Ő beszél hozzánk, és mi hallgatunk az Ő beszédére. Természetes, hogy más helyen, más alkalmakkor és más formában is megtörténhet ez. De az istentiszteleteinken is ez történik, és azokra elsősorban és főként evégre gyülekezünk össze. Nem az teszi hát a mi istentiszteletünket, hogy mi csinálunk valamit, hanem, hogy Krisztus cselekszik ilyenkor velünk valamit, s mi azt hálásan elfogadjuk.

Természetesen mi is cselekszünk sok mindent. Hiszen nem élettelen kölöncök vagyunk, amelyekkel bárki úgy bánhatna, hogy ahhoz nekünk ne volna közünk. Már azzal is, hogy otthonainkból mi magunk kelünk útra, hogy egybegyülekezzünk, megmutatjuk: benne van istentiszteletünkben a mi öntudatos, tevőleges részvételünk. Aztán amikor megszólal az ének és az imádság szava, abban benne van a mi Isten elé odaálló lelkünknek az imádata, hálaadása, vallomástétele és könyörgése. Az igehirdetés sem mehet végbe a nélkül, hogy míg reá figyelünk, ott belül ne dolgozzék a lelkünk, mint a táplálékkal élő ember belső testi részei. De mindez másodlagos jelentőségű, mindebből magából nem lenne sohasem istentisztelet. Mindez csak olyan, mint a visszhang, amelynek szava nem szólalhat meg, ha nincs előbb elkiáltott hang, amely felkeltse. Minden istentiszteleti ténykedésünk csak válaszadás arra, amit Isten cselekszik velünk. Azért gyülekezünk egybe, mert Ő hívogat és vár, amint ezt ezerszer tudtul adta. Azért dicsőítjük Őt énekkel és hálaadással, mert már igaznak ismertük meg az Ő ígéreteit, s mert előre tudjuk, hogy azokkal újra meg akar erősíteni. S a bűneink és bajaink nyomorúságát is azért visszük elébe bizalommal, mert erre Ő maga jogosított és bíztatott fel bennünket. Ezért a mi előtte lerótt tiszteletadásunk is abban csúcsosodik ki, hogy kitárt, engedelmességre kész lélekkel várjuk és figyeljük: mit akar Ő nekünk mondani.

A felületes szemlélő csak azt látja persze, hogy mit cselekszünk mi magunk. Az Istennek az a munkája, amellyel Ő közelget felénk, rejtve marad. Pogány templomokban ott áll a lelkeket lenyűgöző bálványkép. Az mintha kézzel tapintható jele volna annak, hogy az istenség leszállt az őt imádók közé. Mi az Istennek hozzánk való közelgetését abban a Jézus Krisztusban ismertük fel, aki immár testi szemekkel láthatóan nincs közöttünk. Még az sem történik meg nálunk, mint más keresztyén templomokban, hogy a Krisztus jelenlétét mutató látható és tapintható valamilyen tárgyat emelünk magasra a "szentségtartóban", hogy az előtt boruljanak le a hívek. Egyetlen egy módon (csakis lelkiképpen) fogható fel az, hogy itt van Ő közöttünk: a Krisztusnak hozzánk szóló "beszéde által". S mindaz, amit mi hozunk el istentiszteleteinkre, nem egyéb, csak a lelkünk üres edénye, amelyet aztán Ő tölt meg ezzel az ajándékkal. Ezért áll istentiszteletünk középpontjában az igehirdetés.

Sokszor halljuk ezt úgy emlegetni, hogy "az egyház legfőbb tevékenysége az igehirdetés". Ebben annyi az igazság, hogy az egyház valóban azért van a világon, hogy a kívülállókhoz kizendüljön belőle a Krisztus beszéde. De most másról van szó! Az egyház saját belső életében nem az "igehirdetés", hanem az "igehallgatás" az első és főtevékenység. Az egyházat a neki hirdetett Ige, a Krisztusnak hozzá elhangzó beszéde teszi egyházzá. S ha a római katolikusok megkülönböztetnek az egyházban klérust és laikusokat, "tanító" és "hallgató" egyházat, akkor - ahogy mi értjük Istennek az egyházról kijelentett gondolatait, - azt kell mondanunk, hogy az egyház mindenestől fogva "hallgató egyház". Vannak benne "tanítók" is, akik által megszólal a Krisztus "beszéde", de ők semmiképpen nem az "egyház", hanem akikhez általuk szól az Ige, akik abból táplálkoznak és élnek, azok, és éppen ez által az egyház. Ez válik egészen nyilvánvalóvá akkor, amikor egybegyülekeznek. Istentiszteletükön is legfőbb dolguk hallgatni a Krisztus "beszédét".

Világosan kitűnik Jézus szavaiból éppen az is, hogy az Ő "beszédének" milyen egyházformáló, közösségteremtő ereje van. Nem általában mindenkinek mondta Ő azt, hogy is mondhatta volna, hanem az emberek egy bizonyos köréhez intézve szavait, mondta: "Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam nektek." Az Ő "beszéde" által kialakult körülötte azoknak a társasága, együvé tartozó közössége, akiket ez a "beszéd" megragadott, és irányító hatalma alá vont.

Természetesen rájuk vonatkozóan sem úgy érthette ezt, mintha ők már készen volnának és az Ő "beszéde" által való "megtisztogatásra" többé nekik nem lenne szükségük. Hiszen halála előtti utolsó estéjén hangzott el ez a szava, tanítványaitól való búcsúzása során. És jól tudjuk: néhány órán belül milyen csúfosan cserbenhagyták, s mennyi gyávaság, gyöngeség, hűtlenség került napfényre a szívükből! Sokszor, nagyon sokszor szükségük volt még nekik arra mind életük végéig, hogy az Ő "beszédét" hallgassák, s az által mindig újra végbemenjen rajtuk a "megtisztogatás"! "Ti már tiszták vagytok" - ez csak annyit jelenthetett, hogy: "a ti életetekben már végzett az én beszédem tisztogató munkát". Számukra nem volt új dolog az, amiről Ő beszélt. Az ő életükbe már belehatolt az Ő "beszédének" ereje, ott megmutatkozott annak a hatása, és éppen azért voltak az Ő tanítványai, minden ingatagságuk és gyengeségük mellett is, mert ennek a "tisztogatásnak" átengedték a lelküket, s azt kívánva, továbbra is hallgatni akarták az Ő "beszédét".

A Krisztusból kizendülő "beszéd" így teremti meg a maga népét. Szól ugyan mindenkihez a kerek nagy világon. Legalábbis Krisztusnak az az akarata és parancsa, - bárcsak soha feledésbe ne menne! - hogy akik az Ő "beszédét" felfogták, azt ne tartsák meg a maguk körébe zártan, hanem zengessék tovább, míg mindenki meg nem hallja közelben és távolban egyaránt. De akiket megfog az Ő tovahangzó "beszéde", azokat ezzel már kiemeli az egybefolyó szürke embertömegből, és belefoglalja azoknak a körébe, akikről azt mondja: "Ti már tiszták vagytok..." Az Ő "beszédének" hallásából és "tisztogató" erejének munkájából mély és szent közös tapasztalások fakadnak; mély és szent közös vágy ébred újabb hallására és újabb megtisztulásra; s ez a titka annak a mély és szent közösségnek, amelyet a Szentírás egyháznak nevez.

Más az, ha egy betegnek ajánlunk valami orvosságot, amelyről tudjuk, hogy segítene az ő baján, s ő azt próba kedvéért be is veszi. És más az, ha valaki rájött, hogy mi az ő betegségének a hathatós gyógyszere, és állandóan él azzal. Más az, ha idegen nemzetbeli vendég előtt dicsérjük a magyar konyhát és bíztatjuk: ízlelje meg ő is jóízű ételeinket. És más az, ha valaki naponta annak főztjén él. A Krisztus "beszédének" is megvan a maga köre, akik ahhoz tartoznak, nem alkalmi hallgatói, hanem az életrendjükbe van beleillesztve annak hallgatása. Azért hallgatják, mert már tudják, mit jelent "tisztává lenni" általa, és erre a jótéteményére mindig újra éheznek és szomjaznak.

Az igehirdető nem láthat bele hallgatóinak a lelkébe: nem tudhatja, közülük kikre illik rá ez a jellemzés. Ha csak külsőképpen állandó hallgatói is az Igének, hátha még csak ízlelgetik, próbálgatják, kísérleteznek vele? Vagy talán még azt sem! Az is meglehet, hogy vannak köztük idegenek, akiket csak a kíváncsiság hozott el istentiszteleteinkre: egyszer azt is végig akarják nézni közvetlen szemléletből. Szívesen látott vendégek ők is! Csak jöjjenek mennél gyakrabban, mennél többen! Jut az Ige lelki asztalánál hely mindnyájuknak! De igazában nem az ő számukra terül meg az asztal, hanem a háznép számára. Istentiszteleteink elsősorban nem arra szolgálnak, hogy térítsenek és új tagokkal szaporodjék a lelki család, amely egybegyülekezik, hanem arra, hogy az Ige által már valamennyire megragadottak vágyát elégítsék ki Krisztus "beszédének" újabb megszólalásával. Nekik állandó életszükségletük ez, nekik készül az állandóan visszatérő alkalom a Krisztus "beszédének hallgatására"!

Így épül közöttünk titkon, láthatatlanul az Ige ereje által az igazi egyház, a Krisztus "beszédére" hallgatók és általa "megtisztogatást" nyerők közössége!

De azt mondhatná valaki: alapigénkben az Úr arról a "beszédről" szól, amelyet Ő maga "szólt", és olyanokhoz intézi szavát, akik Őt magát személy szerint hallgathatták, mi ellenben arra vagyunk "ítélve", hogy egy magunkhoz hasonló embert, aki felmegy a szószékre, hallgassunk végig! Nem lényeges különbség ez?

Igen is, meg nem is. Hogy miért igen, arról felesleges beszélnünk, bármilyen nagyra tartsuk is az első tanítványoknak azt a páratlan nagy kiváltságát, hogy ők közvetlenül hallhatták Jézusnak őhozzájuk szóló "beszédét", és bármilyen áthidalhatatlan nagy szakadékot lássunk is az Isten Fia és bárki emberfia között, mégis azt kell mondanunk: lényegében a helyzeten mindez nem változtat, és alapigénk igazsága teljes mértékben alkalmazható a mi helyzetünkre is. Jézus "beszéde", ha még oly gyarló emberi közvetítés útján is, de hozzánk ér, és "megtisztogató" ereje a mi életünkben is érvényesül, akik a szószékről elhangzó tolmácsolását hallgatjuk csak. Mert az, aki a szószékre felmegy, ha csak valamennyire is tisztában van feladatával, nem azzal áll elő: hallgassátok csak meg, milyen értékes és szép gondolataim jöttek mostanában, aztán gyönyörködjetek benne vagy okuljatok általa. Még csak nem is arra vállalkozik, hogy valamit, amit a közelmúltban valamilyen kiváló és mindenkinek figyelmére méltó könyvben olvasott nálánál sokkalta tudósabb és bölcsebb íróktól, adja tovább fejtegetéseiben minden hallgatójának közjavára. Egyszerűen az a dolga, hogy emlékezetünkbe idézzen, a szívünknek szegezzen, és a lelkünkbe véssen valamit abból a "beszédből", amely Jézus Krisztus által zendült bele a világba. Az ő szava csak a tolmácsé, vagy üzenethozóé. A "beszéd" maga abból a forrásból jön, ahonnan az első tanítványok is meríthettek.

Hiszen, amikor a mi Urunk még test szerint itt járt és "beszédét" közvetlenül lehetett hallani, abban is volt valami ehhez hasonlatos. Ő is úgy jött és úgy szólt, mint aki tolmács és üzenethozó. Igaz, hogy Ő maga volt az üzenetküldő is, és a tolmácsolt "beszéd" eredeti kimondója is: az örökké imádandó Isten, aki előttünk, emberek előtt, fel akarta tárni a szívét. De ez az Ő isteni fensége, annak minden hatalma és dicsősége el volt rejtve törékeny embervolta mögé! Azon az emberéleten, amely az egy bűnt kivéve, mindenben hasonlatos volt a miénkhez, mert hiszen könnyezett és verejtékezett, küszködött és szenvedett, és végül a halálba is aláhanyatlott, akkor is fenn lehetett akadni, és sokak számára csakugyan a "megütközés köve" lett. Csak ennek az isteni módszernek a folytatása az, ha Krisztus az Ő megaláztatása után visszafoglalva helyét "az Atya Istennek jobbján", megint elrejti az Ő isteni méltóságát, amellyel mindeneket térdre kényszeríthetne, ha megmutatná nyilván, és most is elrejtőzik milliószorta gyarlóbb és a bűn egyetemes ítélete alá is rekesztett emberkék mögé, hogy általuk szóljon tovább az Ő örökkévalóságból érkező és mindörökre igaz "beszéde"!

Iskoláskorunkban megeshetett velünk, hogy a tanár, akinek órája soron volt, sokáig váratott magára. Magunkra maradva természetesen elhánytuk magunkról a fegyelmet. Már-már úgy látszott: elmarad az egész óra, és felcsapott a féktelen lárma. A tanárunk talán odakint el volt foglalva a valakivel való tárgyalásban a folyosón. Megtörténhetett, hogy az ajtón kikandikáló társunkat elfogta és megbízta: mondja meg mindnyájunknak, hogy legyünk csendben, mert mindjárt jön. Lehet, hogy az a fiú minden csintalanságunkban részestársunk volt, sőt talán több volt a rovásán, mint akármelyikünknek. Lehet, hogy pösze volt a beszéde, vagy valami más furcsaság volt a beszédmódjában, akkor is, amikor az üzenetet átadta. De akármint vélekedtünk is róla vagy éreztünk is iránta, azt az üzenetet a tanárunk szavának kellett vennünk. Az eldöntötte további magaviseletünket. Azt komolyan kellett vennünk, és ahhoz tartanunk kellett magunkat.

A szószéken álló igehirdető csak "egy fiú a többi közül", egyik tagja az egész közösségünknek, akinek magában véve semminemű tekintélye nincs. Lehet ellene sok kifogása akárkinek, és lehet bírálat tárgyává tenni sok szempontból. De általa hallani Jézus Krisztus "beszédét" azért mégis éppen olyan felelős dolog, mintha az Úr szájából hallanánk, és arra engedelmes, hívő lélekkel hallgatni ma is olyan "megtisztogatás" áldásával jár, mint annakidején az első, közvetlen hallgatók életében.

*

Erre nyújt majd alkalmat ennek az évnek minden reánk virradó vasárnapja. Az ismeretlen esztendő minden bizonytalansága közepette erre bizonnyal számíthatunk. Jó vagy rossz napokban, békességes vagy háborús viszonyok között, valamennyire is tűrhető ellátottság vagy roskasztó nélkülözések mellett egyaránt, ebben a bízó reménységünkben nem fog cserbenhagyni minket. Istennek kegyelme, hogy minden vasárnap egybegyülekezhetünk az Ő színe előtt, és szólni fog hozzánk az Ő "tisztogató beszéde".

Jól tudjuk: néha nem lesz kellemetes a hangja, mert a szőlő vad indáit nyesegető éles kés az elevenbe kell, hogy behatoljon. Abban áll éppen "tisztogató" munkája, hogy lemetsz az életünkből sok hiábavaló hajtást, amelybe mi szívesen adnánk bele erőnket, de csak elpazarolnánk, "gyümölcs" az Isten dicsőségére annál kevesebb teremne általunk. Lehet-e ennek az esztendőnek jobb elhatározással nekiindulnunk, mint hogy magunkat ez alól soha nem vonogatva, rábízzuk magunkat a mi Istenünknek, a "szőlőművesnek" a kezére? Ő ismeri legjobban bűnös szívünk sok szétburjánzó vágyát és hajlandóságát! Nagyobb áldás nem érhet bennünket, mint ha szól hozzánk az Ő "megtisztogató" "beszéde"! Hadd válassza le rólunk, ami az Ő céljaira alkalmatlan! Hadd fogja össze és terelje egybe minden erőnket, igyekezetünket, akaratunkat az Ő szándékának irányában! És hadd hozza így elő a "több gyümölcs termését" életünk szolgálatából az Ő dicsőségére!

"Ama beszéd által", amelyet Krisztus szól minekünk is, hadd legyünk "tiszták"!

***

(A "Lelki dolgok" c. füzetből. Bp. 1923.)

"Ezeket beszéltem nektek, hogy megmaradjon
tibennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék."
Ján. 15:11.

Mi az öröm?

Mintha minden emberi lélek mellé egy-egy szolgálattevő angyalt rendelt volna a Teremtő, és meghagyta volna neki, hogy valahányszor kedves vendég tér be abba a lélekbe, annak a tisztességére, meg azért is, hogy tudtul legyen mindeneknek, húzzon meg egy titokzatos harangot. Valahányszor olyasmi ér bennünket, amire óhajtozunk, vagy ha meglepetésként is, de olyasvalami jut osztályos részünkül, amiben életünk nyereségét, gazdagodását látjuk, munkához lát az öröm angyala. Az egyikünk életéből mint finom, csendes ezüstharang szava csilingel ki, a másikunkból talán, mint nagy ünnepek harangzúgása kong elő a híradása, hogy belátogatott hozzánk, vagy állandó szállást vett a szívünkben valami, amivel többnek érezzük magunkat, mint nélküle volnánk.

Ha így áll a dolog, akkor nyilvánvaló, hogy botor dolog az örömre magára vadászni. Sok örömtelen ember elindul erre a hajszára, ha netalán rátalálna valahol az öröm angyalára, és hazavihetné magával a szíve hajlékába. Ez az angyal ott volt már eleitől fogva, és ott is marad mindvégig! Talán tétlenül, talán várakozóan, némán, talán elszenderedve. De mihelyt dolga akad, nem fog késlekedni, hanem híven betölti tisztét. Nem az örömöt, hanem az életnek valamilyen meggazdagító javát kell keresnünk, s akkor azonnal megszólal az öröm üdvözlő és eldicsekvő, csengő-bongó harangjátéka.

Az is kitetszik ebből azonnal, hogy az örömeink árulják el leghívebben az igazi jellemünket. Ki mit tart élete számára értékesnek, annak fog örülni, ha elnyeri. Hányféle az embernek öröme! Hányszor el kell, hogy takarja orcáját az örömharangot húzó angyal! Híven teljesíti kötelességét és jelzi, hogy szívesen fogadott vendég van a háznál, de milyen fájdalom és milyen szégyen ez neki sokszor!

De most ne kezdjünk bele örömeink felsorolásába, hogy osztályozzuk őket igaz és hamis örömökre, silány és nemes örömökre, tiszta és bűnös örömökre, pillanatnyi és maradandó örömökre. Mindennél jobb önvizsgálatra segít el az, ha magunk elé állítjuk a tökéletes életnek tükörét - Jézust, és abban nézzük meg magunkat. Vegyük Őt úgy, mintha csak közülünk való ember volna, és lessük meg az Ő örömeit.

Az öröm embere volt Ő! A fájdalmak embere volt, igaz. Mindnyájunk baja és keresztje ott sajgott az Ő szívében. A nagy teher alatt véres verejtékkel gyötrődött és roskadozott. A töviskoszorú volt az egyetlen illő ékessége fejének, - ki tudná virágfüzérrel övezve elgondolni! És mégis az öröm embere volt.

Ha másból nem tűnne ez ki, eléggé bizonyítaná már az is, hogy kiket vonzott és kiket taszított a személyisége. Az előbbiek között ott voltak a gyermekek. Milyen jól érezték magukat közelében! Hogy "tiltották el" Tőle a rövidlátó szülők őket. Milyen zsivajjal énekeltek előtte ünnepélyes virágvasárnapi útján! Lehetséges volna ez, ha nem sugárzott volna belőle az öröm delejessége? És kik húzódtak el mellőle megütközéssel? Nagyképű, komor, kiszáradt és besavanyodott lelkű "írástudók és farizeusok", akik már rég elfelejtették a mosolyt, s akiket semmi sem ingerelt úgy, mint a természetes, fesztelen örvendezés.

Élete utolsó óráiban is, tanítványaitól való búcsúzásakor is, noha sötéten borul már rá a bekövetkező végzet, mégis kiujjong szívéből a nagy öröm. Testamentumul is azt hagyja nekik, hogy "megmaradjon bennük az Ő öröme", és így "beteljesedjék" az övék is.

Milyen volt ez az Ő öröme? Noha az Evangéliumokon eleitől végig zeng-bong ennek a szentharangnak a zúgása, közelebbről mégis három alkalommal "kaphatjuk rajta" Jézust az örvendezésen. Figyeljük hát meg itt.

*

Az első alkalom felejthetetlen jelenet volt Jézus életében. Az, hogy pontosan mikor, milyen más események előtt vagy után történt, elhomályosodott a tanítványok emlékezetében, s az egyik evangélista ilyen, a másik meg amolyan összefüggésben adja elő. De maga a jelenet éles vonásokkal nyomódott bele a jelenvoltak lelkébe, és emlékezete reánk maradt egész tisztaságában.

A tanítványai körében volt egyszer a Mester. Hogy-hogynem, a lelkébe összeáradt minden sikernek és minden sikertelenségnek az emléke, amit addigi munkájával elért, és egyszerre csak kilobbant belőle az örömnek tüze: "Azon órában - olvassuk - örvendezett Jézus lelkében és mondta: Hálákat adok neked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted!" - Minek szólt ez az örvendezés, ami lesugárzott égnek emelt arcáról, és kiáradt szíve megindult hálaimájából? Nem az eredményeknek, amiket el tudott érni fáradozásával. Kapernaum, Bethsaida, Korazin csodákat láttak, amikből Sodoma is, Ninive is töredelmes bűnbánatra indult volna, de azért minden ment tovább a falaik között, mint annak előtte. Meddőnek látszott az elközelített mennyei Országnak minden prédikálása és megbizonyítása. Sőt még ennél is rosszabb volt a helyzet. Mert hiszen a teljes sikertelenséget, a biztos kudarcot még könnyebben el lehet viselni. De valamelyes eredmények mégis mutatkoztak. A "bölcsek és értelmesek", akik után indult volna az emberek sokasága, elzárták szívüket. De itt-ott volt néhány egyszerű ember, aki kész szívvel fogadta az Örömhírt. Mutatkoztak apró rések a világ ellenálló várfalain, de oh mily kicsi rések, mily vastag falakon! Ez tette olyan elviselhetetlenné a helyzetet: a kétségesség. Ami reménységet nyújtott, vajmi halovány fénysugár volt csak. Ami kiábrándulást hozott, mégsem volt egész fekete sötétség. Hova fejlődnek a dolgok? Lesz-e innen kivezető út?

Ez a helyzet feküdt rá bizonytalanságának súlyával a Jézus lelkére - és olyan boldog örvendezést váltott ki abból, hogy soha el nem felejthették azt az órát, akik akkor vele voltak. Hogyan történt ez? Úgy, hogy - mint életének minden órájában - ekkor is föléje emelkedett a láthatóknak, és belenézett a láthatatlan világ magasságaiba. Idelenn zűrzavarosan gomolygott fény és árny, - Ő megkereste odafenn a fellegek felett a tiszta, örök világosságot. Az emberek között lehet minden kétséges, de odafent, az Atyánál, minden bizonyos. Ami e földön ellentmondások játékának tetszik, azt a mennyekből hajszálnyi ingadozást nem ismerő akarat igazgatja valójában. Ha a hatalmasok és irányítók el nem fogadják az új világ Örömhírét, azért van, mert elrejtette előlük a mindeneket igazgató isteni kéz. Ha néhány gyermeteg lélek összeverődik, mint szerető tanítvány, azért történik, mert ugyanaz a kéz őket választotta ki, hogy megjelentessenek nekik az Ország titkai. "Igen, Atyám, így volt kedves te előtted."

Ismered-e ezt az örvendezést? Űzött már téged is az élet ezernyi bizonytalansága. Elszorult már a te szíved is, amint hol felkapott a hullám, hol lezuhantál ismét mélyre, és széttekintve magad körül nem láttál mást, mint egymást kergető, nyughatatlan tarajos hullámokat, el az égnek határáig. Micsoda öröm rájönni, hogy ezen a megbolygatott világtengeren nem vagyunk a szeszélyes habok játéktárgyai; tudni, hogy erős kéz szabta meg és vezeti végig az utunk pályáját; érezni a hátunk megett egy olyan kormányost, aki "égnek és földnek Ura", és ismerni Őt, mint édes Atyát!

Milyen felületes, gyermekes dolog minden öröm, amit az élet adhat, e nélkül az öröm nélkül! Színes, csillogó játék csak, amiről nem tudjuk, honnét jött és mit jelentsen! És milyen szentté és mélységessé válik minden más öröm, ha megvan az Istenben való bizonyosságnak öröme! Mint ezer kicsi bolygó, úgy keringenek ekörül, mint napjuk körül! Ettől kapják igazi csillogásukat, és erre hintik vissza, hódolatul és bizonyságtételül, a maguk sugárzását. Az egyik embert bőven érik az örömök, mint áradáskor az alföldet a víz. Amerre a szem néz, tengert lát. De még a lúd is gázol talán benne! A másik embernek zord szirtek között itt-ott csak egy-egy tenyérnyi tavacska az öröme. De ezek tengerszemek! Mélységesek, és közlekedésük van az igazi tengerrel: az Istenben való örvendezés örvénylik fel bennünk.

*

A másik jelenet, amelyet fel kell keresnünk, annyiban más, hogy itt nem a szemlélők állapítják meg Jézus örvendezését, hanem Ő maga. Képes beszédben teszi, de félre nem érthetően. A jó pásztorról szól, aki vigadozásra hívja össze társait. "Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett." A gondos háziasszonyról szól, aki szobája zugait is végigkotorja, míg elkallódott drakmáját megleli, s akkor megsokszorozza örömét azzal, hogy szomszédasszonyt és barátnőt mind összehív: "Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drakmát, melyet elvesztettem." És szól az édesatyáról, aki nagy vigassággal való családi ünnepséget rendez, mert messze országra elzüllött, eltűntnek hitt kisebbik fiát hazahozta végre mégis az élet: "Meghalt és feltámadott; elveszett és megtaláltatott."

Ki ne érezné, hogy az örömnek ez a hármas kórusa, amelyet Jézus megszólaltat e példázatokban, az Ő tulajdon szívéből zeng elő? Az önmaga örömét beszéli itt el, - mert az önmaga örömét akarja igazolni. Zúgolódó, gáncsoskodó farizeusok és írástudók számára mondja el ezeket a történeteket, akik megütköztek a bűnösökkel és vámszedőkkel való vidám együttlakozásán. Ők nem érintkeztek volna ilyen társasággal. Fölráncolt homlokkal kitértek volna a közeledésük elől. Jézus pedig: "a bűnösöket magához fogadja, és velük együtt eszik!"

Hogyne fogadná magához, és hogyne telepedne le melléjük! Hiszen ezek az életének a legboldogabb órái! Nem látják az epés szavú bírálók, hogy mi történik itt? Eltévedt, megtépett bárányok hajtják itt fejüket a pásztori szeretet karjaira, hogy visszajussanak az Isten nyájához. Emberi szívek elkallódott, porral-szennyel belepett ezüst drakmái kapják itt vissza régi fényüket és értéküket. Drága istenfiak találnak itt haza Atyjuknak kebelére, ahol sokkal csodásabb kegyelem fogadja őket, mint amiről álmodni is mertek volna!

Mit bánták mindezt ők! De Jézus ezért élt és halt. Neki az volt a legfőbb gondja, hogy mi lesz az emberekből. Önmagáról, minden szegénységéről és fájdalmáról elfelejtkezve ez az egy vágya volt neki: menteni azt, ami veszendőbe megy különben. Hogyne ujjongott volna hát az örömtől, amikor látta azután embereknek az Istenhez való odatalálását! Az angyalok az égben megünneplik azt a pillanatot, amikor egy is a bűnösök közül megtér, és örökre otthont, biztonságot és üdvösséget talál! Visszhangzott hát hangosan az Ő szíve is ettől az égi örömtől.

Azt mondhatnád, ez az öröm annak kiváltsága volt, aki "azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett." És igazad van. De maradjunk most meg kijelölt utunkon: ne nézzük most Jézusban azt, ami Őt tőlünk külön választja és egyedülvalóvá teszi minden e világon járt ember között. Keressük azt, amiben egy utat járhatunk vele. Csakugyan olyan utolérhetetlen volna számunkra ez az Ő öröme? Ugye mi sem mondhatjuk, hogy: "avagy őrizője vagyunk-e a mi atyánkfiának?" Egymás pásztoraiul rendeltettünk, egymásért való felelősséggel. Feladatunk, kötelességünk nekünk is utána néznünk az emberéleteknek, amelyekkel találkozásunk van: merre haladnak, hova fognak jutni? Hányszor el kellene szorulnia a testvérgondtól szívünknek, amikor könnyelműen elhaladunk egymás mellett! És ha megtanulnánk az egymásért aggódó szeretetet, hogy zengene fel a mi szívünkben is a Jézus öröme! Mi szerezhetne nagyobb boldogságot akkor, mint annak látása, hogy egy-egy küszködő, tévelygő, elbukó embertársunk elérkezik az élő Istenhez, és új életet talál Őbenne!

E nélkül az öröm nélkül milyen tisztátalanná is válik minden más örömünk! A szülőnek öröme gyermekében, a szerelmesnek boldogsága szíve választottjában, a barátnak vígassága barátai társaságában, a közönségnek gyönyörködése a művészben, mind milyen rút önzéssé süllyed, ha csak az érdekli, hogy mit kaphat ő amattól, de soha nem gondol arra, hogy hova vezet annak útja ez életben és az örökkévalóságban! Hányszor csak úgy örvendezünk mi emberek egymásnak, mint ahogy a leszakított virágnak szoktunk: ki kérdi, hogy holnap vagy holnapután hová sepri ki elhervadt maradványait az élet? Pedig minden emberéletnek az Istenbe bocsátott gyökerekkel örökélet és pompázás volna a rendeltetése!

*

Még egy jelenetet kell felkeresnünk. Itt már maga Jézus tesz nyíltan vallomást örvendezéséről. Két napi járóföldre van Jeruzsálemtől, amikor híre jön, hogy aggasztó betegség köszöntött be annak a Jeruzsálem melletti, bethánibeli családnak a körébe, amelynél sok meghitt, áldott órát töltött el. Lázár, a Mária és Márta fivére beteg. A híradásban benne van a sürgető hívás: jöjj és mentsd meg. Ő nem megy. Elmúlik egy nap s aztán még egy. Egyszer csak megszólal tanítványai között, először rejtélyesen: "Lázár, a mi barátunk elaludt", - aztán nyíltan is: "Lázár meghalt." És mintha már előre hallaná a nővérek fájó szemrehányását: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg", - előre meg is felel reá. De milyen felelettel! Higgyünk-e füleinknek? "Lázár meghalt" - mondja, - "és én örülök, hogy nem voltam ott." Szemben a halál pusztító hatalmával, szemben egy család fájó gyászával, Ő - örül! Hiszen maholnap ott lesz már Ő is Bethániában, és el fog szorulni az Ő torka is a könnyes fájdalomtól, amint az árván maradt nővérekkel együtt kimegy a lezárt sírhoz. De most mégis - örül. Ő maga mondja. Ki merné elgondolni is különben!

Meg is fejti a rejtélyt nyomban tanítványai számára és a mi számunkra is: "Örülök, hogy nem voltam ott, - ti érettetek, hogy higgyetek." Már a betegség hírére is meglepte hallgatóit ezzel a nyilatkozattal: "Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek fia." És ha a betegség azóta halálra fordult, - akkor nyilván még inkább alkalmat ad arra, hogy az Isten dicsősége megnyilvánuljon. Csodás gyógyulás helyett halottakból való még csodásabb feltámadás fogja hirdetni, hogy mily hatalmat adott az Atya az Ő egyszülöttének, és hinni fognak benne még jobban az övéi.

Ilyen volt Jézusnak öröme. Erős és diadalmas. Ami örömöt gyilkoló romlás, fájdalom, baj csak van e világon, azzal Ő merészen szembe szállt. Valósággal úgy hívta ki párviadalra. És mennél sűrűbb sötétségben gomolygott elébe a Sátánnak hatalma, annál jobb volt számára: annál inkább megdicsőíthette győzelmében az Atyától hozott erejét. Elemében volt, amikor kitört a mérkőzés. Inkább nagyobb vésszel birkózott meg, mint kisebbel, - hogy könnyebb legyen hinniük az embereknek.

Milyen félénk ehhez képest a mi örvendezésünk! Mint pislogó mécsvilággal az éjszakában, úgy járunk az életben örömeinkkel. Minden szellőtől óvjuk, mert oly könnyen kialudhat a fénye! Csak ne jöjjön valami változásnak, vagy váratlan fordulatnak a lehellete! Szorongva gondolunk arra, hogy valami kedvezőtlen meglepetést hozhat a jövő. Miért ez a gyönge, gyáva riadozás rosszabb eshetőségeknek még a gondolatára is? Mert előttünk nem az a főcél, ami Jézus előtt volt: hogy az Isten mibennünk megdicsőíttessék. Ha ezt megtanulnánk Tőle, hogy mennénk akkor ki zsoltáros lélekkel még a zúgó viharba is! A szívünk öröme nem gyertyaláng volna, amit elolt a házi légvonat is, hanem máglya tüze, amit csak magasabbra, fényesebbre szít a szelek tehetetlen haragja. Dacos, győzelmes bizodalommal fogadnánk akármilyen súlyosra forduló fejlemények ostromát: Isten nagyobb bajban csak még nagyobb szabadítónk lesz!

*

Ebben a néhány esetben benne van híven Jézus örvendezésének minden titka. Ebben örvendezett Ő eleitől mindvégig: az Atyában, akinek világ felett élő akaratát ismerte és elfogadta; az emberszívekben, akikben látta csírázni az örökéletet; és az isteni hatalom előre látott győzelmében, mely annál ragyogóbb volt, mennél lehetetlenebbnek látszott.

Mit is hallottunk? "....hogy megmaradjon tibennetek az én örömem." Hát ez az Ő öröme nem megcsodálni, hanem elnyerni és megőrizni való? Nem arra jó csak, mint a havas hegyóriások, hogy alulról a mélységből szemléljük megközelíthetetlen szépségüket, - hanem olyan, mint az áldott, termő síkság, amin meg lehet telepedni, hogy birtokunkba vegyük és javaival megtöltsük életünket.

Igen, mert Jézus több, mint aminek néztük. Nemcsak arra volt hatalma, hogy csodálatos örvendezésben végig élje szomorú, rövid életét előttünk, hanem arra is, hogy azt az életet kiárassza belénk, és örömét örökségül hagyja reánk.

Jön, jön felénk az Ő örömének árja, és belénk csap egy-egy hulláma. S egyszerre a mi örömeink is mássá lesznek. Silányak voltak - elmélyülnek. Önzők voltak - megtisztulnak. Gyávák voltak - győzelmesekké válnak. Az örömök koldusai voltunk, - csonka, törmelék örömökért is hálásak. Most az öröm bőségét bírjuk. Így akarta Ő, amikor elbúcsúzott: "a ti örömötök is beteljék."

***

Mindjárt előre bocsátom testvéreim, hogy nem akarom veletek együtt bejárni ez alkalommal a felolvasott igének minden mélységét, inkább csak a felületen szeretnék mozogni veletek mai elmélkedésünkben, és voltaképpen az alapigéből is csak egynéhány szó az, amire figyelmeteket fordítani szeretném. Ezek a szavak: "Én őérettük odaszentelem magamat."

Szinte azt mondhatnám, hogy unitárius prédikációt szándékozom tartani ezekről a sorokról előttetek. Vagyis csak azt keressük most, hogy mit árulnak el ezek a szavak a mi Urunk Jézus Krisztus emberi mivoltából? Hiszen a mi unitárius atyánkfiaitól nem az választ el bennünket, hogy ami nekik drága kincsük, azt mi elutasítjuk magunktól; nekünk is drága kincsünk az; ha ők csodálattal csüngenek Jézus Krisztuson, a nagy tanítómesteren, és méginkább az Ő vezérlő példáján, - mert hiszen szavaknál hangosabban beszél és tanít Ő egész életével, - akkor ebben mi versenyre akarunk kelni velük. Csak ott válnak el útjaink, amikor ők ezzel beérik, amikor nem veszik észre egy vagy más fajta gátlásnál fogva, hogy van még több és vannak még Jézusban mélyebb titkok is.

Nekünk tovább kell mennünk. Isten Igéje vezet bennünket azon az úton, amelyen megismerjük Jézust, a Szentháromság, egy örök Isten második személyének megtestesítőjét, a mi bűnös emberi nemzedékünk Megváltóját és örök reménységét.

Az a terület, amelyből alapigénket vettük, bőséges világot vet ezekre a titkokra. Valóban, a János evangéliumának 17. fejezete, Jézusnak úgynevezett "főpapi imája", amely a keresztrefeszítés előtti utolsó estén, tanítványainak a szűk körében kiszakadt a lelkéből, ez nem unitárius imádság. Itt olyasvalaki szól, aki tudatában van annak, hogy földi pályájának elvégeztével visszatér az Ő dicsőségébe. De addig, amíg itt van ebben a földi világban, ember, mint mi, és érdemes lesz főpapi imádságának ezt az egy mondatát ebből a szempontból nézni: mit árul el az emberi életből, az emberi Jézus Krisztusból; hogyan tükröződnek itt a mi emberi életünknek a titkai.

"Én őérettük odaszentelem magam" - mondja. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy megnyilvánul itt Jézusban, a valóságos emberben, az emberi léleknek az a kettőssége, amelyet mi is nap-nap után érzünk és tapasztalunk magunkban. Nézzétek: ennek a mondatnak van egy alanya és van egy tárgya. "Én odaszentelem magamat." Ki cselekszi ezt? - Jézus. Kivel cselekszi? - Önmagával, ugyanazzal. S mégis, ugyanaz az egy személyiség íme kettéválik; a cselekvésnek az alanya és a tárgya egymagában. Ez a mi emberi lelkünknek az egyik legmélyebb titka, hogy így szembe tudunk állni önmagunkkal; a figyelmünket és a cselekvésünket rá tudjuk irányítani saját magunkra, mintha az a saját magunk valami más volna. Mindnyájunkban két ember lakik: az én és az önmagam. Ezért van az, hogy az ember tud sajátmagával beszélgetni; mindig társaságban van, soha sincs egészen egyedül. Ott van vele ez az elválaszthatatlan társ: saját maga.

Ki az közöttetek, testvéreim, aki ne kapta volna még rajta magát azon, hogy amikor egyedül volt a szobában, vagy amikor kint járt egymagában a szabad természetben, egyszer csak hangosan beszélt? Fennhangon megszólalt; meglehet, hogy odaképzelt maga mellé valakit, egy jó barátot, akivel fennhangon elbeszélget, vagy egy ellenséget, akivel fennhangon pöröl. Ez is meg szokott történni. De meglehet, hogy senki mást nem képzelt oda maga mellé, hanem önmagával diskurált. S hogy le tudja foglalni a lelkünket ez az önmagunkkal való beszélgetés! Megtörtént ugyebár mindnyájatokkal, hogy nagyobb társaságban voltunk, s volt, aki különösen érdekelt minket, azzal leültünk és kettesben beszélgettünk. Hogy a többiek mit csinálnak, észre sem vettük; zajongott körülöttünk az élénk társalgás, mi tudomást sem szereztünk róla, mert éppen azzal a társalkodó társunkkal voltunk elfoglalva, aki mindennél jobban érdekelt bennünket.

Ugyanígy elmerülhetünk egészen az önmagunkkal való társalkodásban is családi körben vagy jó baráti társaságban. Nem vettétek észre, hogy ez vagy az az ember egyszer csak úgy ül ott, mintha nem is tudná, hogy mások is vannak körülötte, mintha nem hallana semmit sem a beszélgetésből? Magával beszélget, a saját magával való társalgás foglalja úgy le.

Lehet ez a társalgás gyönyörűséges, lehetünk saját magunkkal nagyon meghitt jó barátságban is és fájhat nekünk, hogy olyan ritkán jut alkalom ebben a társalkodásban elmerülni. Szegény modern ember, hajszolt vadja az életnek, milyen ritkán találkozik önmagával, milyen ünnepi kivételes órák azok, amikor ráér sajátmagával elbeszélgetni! - De lehet ez a társalgás nagyon kellemetlen és kínos; meglehet, hogy ez a sajátmagunk nagyon alkalmatlan idegen, akit szeretnénk lerázni, aki elől menekülünk, elbújunk, hogy ránk ne találhasson valahogy. Hány embernek az élete abban telik el, hogy siet, fut saját maga elől! Elfoglalja minden óráját és minden pillanatát valami külső foglalatossággal, másokkal, kápráztató örömökkel, figyelmet lekötő munkával, hogy egész érdeklődése oda tapadjon kifelé, emberekhez, dolgokhoz, és ne maradjon ideje saját magát észrevenni, mert szembekerülni azzal a társsal ki tudja, milyen rettenetesen kínos neki. De akárhogy szökik, menekül az ember önmaga elől, - nem lehet; ott van bennünk ez a másik, észre kell vennünk s le kell számolnunk vele.

Kitűnik Jézus szavaiból éppen az, hogy ebben rejlik a mi életünknek tulajdonképpeni feladata. Ő nem csak tudta, hogy ott van ez a sajátmaga a lelkében, hanem foglalkozott vele. Csinált vele valamit, erről tanúskodnak a szavai: "Én magamat odaszentelem". Ez a legnagyobb feladat ebben a kérdésben, ami elénk van szabva. Hiába foglalkozol akárhányféle dologgal, hiába vagy akármilyen sokoldalú érdeklődésedben, elmulasztottad a főfeladatot, ha magaddal nem foglalkoztál, ha önmagadat elhanyagoltad. Ez nem azt jelenti, testvéreim, minthogyha Jézusnak a szava arra serkentene bennünket, hogy egyoldalú magunkbatekintéssel valami lelki hypochondriába essünk; mindig az önnön belső énünknek a pulzusát tapogassuk, saját nyomorúságunkkal foglalkozzunk úgy, mintha más nem is volna a világon rajtunk kívül.

Ő valóban nem ilyen életet élt, hiszen az Ige is arról beszél, hogy érettünk, az Ő tanítványaiért szentelte oda magát. De másokért sem tudott soha senki igazán hasznos és értékes életet élni, ha önmagát elhanyagolta. Az életnek minden jó eredménye és gyümölcse, amely valamikor az életnek a fájáról aláhullt és örömet szerzett és áldást osztott, mindig onnan eredt, ahol az illető nagyon komolyan vette az életnek főfeladatát, azt, hogy mit csinál önmagával.

Nézzétek végig a világnak a nagy vezérlő férfiait, akik egész nemzeteknek, egy-egy korszaknak voltak útmutatói és alapvetői. Soha sem lettek volna belőlük milliók életét formáló történelmi tényezők, ha önmagukkal nem foglalkoztak volna. Idézzük fel - mondjuk Széchenyi István grófnak a példáját, akinek a munkájából kisarjadt a modern Magyarország, s akinek elhintett magvaiból még jövendő nemzedékek is dúsan fognak aratni. Hányszor, hányszor állt ő szemben magamagával: mit csináljak ezzel, ezzel a sajátmagammal? Nem hanyagolhatom el a lelkiismeretemre bízott szent ajándékot, amelyet ápolnom kell, őriznem kell, kamatoztatnom és gyümölcsöztetnem kell. Egy nagyon mélyenjáró belső munka, amelyet önmagán végzett, vonta maga után azt az óriási munkásságot, amelyért mi hálával emlegetjük, s még unokáink unokái is hálával fogják emlegetni az ő nevét.

Vagy nézzük a világnak nagy íróit, költőit, művészeit, akiknek annyi remek ajándéka gazdagítja és szépíti meg a mi életünket. Az ő igazi munkájuk nem az volt, ami előttünk fekszik írásaikban, vásznaikban vagy egyéb alkotásukban; ez már csak a következmény volt; az igazi munka ott benn zajlott le a lelkükben, amikor saját magukkal álltak szemben. Minden nagy művészi alkotás azt jelenti, hogy a művész saját magának adott egy feladatot: rábukkant egy gondolatra, s aztán így szólt önmagához: nézd, ez neked való feladat, ezen munkálkodj, ezt dolgozd ki. Ha aztán, miközben dolgozott, néha elcsüggedt, elkedvetlenedett, szögesdrótnál is nyugtalanítóbb ösztökéléssel hallotta: Ne mondd azt, hogy nem tudod megcsinálni, feszítsd meg jobban az erődet, tőled kitelik ez. - Így hajtotta, kényszerítette saját magát, s annak aztán gyümölcse az, ami előttünk van ennek a belső munkának remek termékeként.

És amint ezt ki-ki maga is megfigyelhette nagy embereknél, ugyanúgy áll, testvéreim, mindnyájunkra, kicsiny emberekre, akik nem remélhetjük, hogy az életünkből olyan alkotás fog megszületni, amiért nevünket még évszázadok után is emlegetnék. Nekünk az Isten kisebb szerepet szánt; a boldogságunkon kell munkálkodnunk, de a fő feladatunk nekünk is az, hogy mit csináljunk önmagunkkal? Mert nem fogod betölteni tudni jól családod, barátaid, hivatásod körében a szolgálatodat, hogy ha elsősorban be nem töltöd szolgálatodat saját magad körül. Éppen azért, mert várnak rád, számítanak rád, mert a hűséged, kitartásod, a lelki erőd mások számára is olyan fontos, azért nem szabad elhanyagolnod önmagadat, és minden nap újra meg újra kell, hogy főkérdés legyen előtted: mit csináltam ma saját magammal? Nem szabad elhagynod magadat, nem szabad megfogyatkozni az erődnek, nem szabad összezavarni, összekuszálni az életednek a szálait, megkárosítani azokat, akiket szeretsz.

Békesség és csend kell, hogy uralkodjék a szívedben, tiszta és üde kell, hogy maradjon a lelked; merítened kell újra meg újra a kifogyhatatlan erőforrásból, hogy magad le ne roskadj. Így tudsz mások számára is öröm, nyugalom és erő forrása lenni, így tudod a magad életének kis körét besugározni, bevilágítani; így leszel csak áldás.

Az életemnek tehát legfőbb feladata az, hogy csináljak valamit saját magammal. De még tovább is visz minket alapigénk, mert megfelel arra a kérdésre, hogy végeredményben mit kell hát saját magammal csinálni? - "Én magamat odaszentelem." - Ez a mi Urunk Jézus Krisztus példaadása. "Én magamat odaszentelem". S ebben benne van ránk nézve is a parancs: Szenteld oda magad! - Mit jelent ez az "odaszentelés"? Ha egészen pontosan fordítjuk az eredeti kifejezést: "megszentelés". Nem jelenthet mást, mint hogy - kereken, kíméletlenül kimondom: a magam áldozatul odaszentelését. Megszentelni valamit - régi időknek a szóhasználata szerint annyi, mint áldozatnak nyilvánítani valamit, amit az ember nem akar magáénak megtartani, hanem amit, mintegy a maga életéről leszakít és feltesz az oltárra. Ezt cselekedte magával a mi Urunk Jézus Krisztus. Saját magával, azzal az Ő életével, amelyhez hasonlatos nem volt, amely tisztaságában úgy csillogott, mint harmatcsepp a napfényen; amely tökéletességében olyan volt, mint valami hibátlan kristály; azzal a remekművel, amely minden földi szépségnél és kiválóságnál dicsőségesebb.

Nézd, Ő ezt cselekedte: az oltárra tette - amit az a bethániai asszony cselekedett azzal a drága szelencében lévő kenettel: - összetörte, hadd ömöljék.

"Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki elveszti az ő életét, megtartja azt." Ha azt kérdezed, hogy mit csinálj azzal a belső társsal, aki benned lakozik, s akivel foglalatoskodni az életednek rendeltetése, íme ez az útmutatás: Úgy tekintsd, mint áldozatot; azért kaptad, hogy odaadd; ne kíméld, ne tartogasd; költsd el, pazarold el, áraszd ki szolgálatban, odaadásban, magad feláldozásában.

Mennyivel nagyobb, mennyivel szebb ez a jelszó, mint akármilyen más, amely az emberek fülébe elhangzott évezredeken át! Régi görög bölcs arra a kérdésre, hogy mit csinálj önmagaddal, azt mondta: "Ismerd meg önmagad!" Jó tanács ez is: valóban érdemes átkutatni ezt a titokzatos, belső, rejtelmes világot: önmagunkat. Itt várnak ránk valóban a legnagyszerűbb felfedezések. A legnagyobb tudósok is, ha mégannyi területet bejárnak is ebben a nagyvilágban, végül csak szánandó tévelygők, ha nem keresték, hogy mi van önmagukban, ebben a mikrokozmoszban. "Ismerd meg magadat!" Jó tanács, de az, hogy "szenteld meg magadat!" - Ó, ez valami sokkal több.

Vagy hangzott az emberek fülébe az a tanács, amit olyan megkapóan fejez ki a magyar népnek a nyelvén is forgó kifejezés: "Becsüld meg magad!" Igen, ez a legnagyobb erkölcsi szabály, amelyet bárki is útmutatóul adhat nekünk: önmagunk megbecsülése, önmagunkban valami értéknek a látása, amely tiszteletet parancsol saját magunk részéről, hogy azután tiszteletet nyerhessünk mások részéről is; nem elkótyavetyélni saját magunkat akármilyen sárba, szennybe, hanem megőrizni tisztán, mint ahogy az ember őrizetbe véve megőriz valami kincset - ez is szép és nagy tanács.

De még tovább visz bennünket a mi Urunk Jézus Krisztus útmutatása, amikor azt mondja: Szenteld meg, szenteld oda magad! Ha megismerted magad, ha elmerültél önnön lényednek a rejtelmeibe, ha megtanultad megbecsülni magad, ha rájöttél arra, hogy milyen komoly dolog embernek lenni ebben a világban, - akkor indulj el az igazi úton: ezt a magad énjét tanuld meg odaadni áldozatul. Nem azért vagy itt, hogy magadnak élj, hogy te légy a világ közepe; a tengely, amely körül minden forog.

Szánandó, szerencsétlen, kicsi ember, milyen könnyen beleéled magad ebbe az álomba, s milyen kegyetlen aztán a felébredés, amikor rájössz, hogy a dolgok nem úgy folynak, ahogy te azt kívánod! Ez az egész világmindenség, ez a rejtelmes, bonyolult gépezet, bizony nem arra való, hogy szolgaként jelentkezzen előtted, parancsaidat kérje, s azután azokat teljesítse. Mi lesz belőled, hogy ha azon az úton próbálkozol, amelyen magad vagy a fő, és minden hozzád kell, hogy igazodjon? Csak egy igaz és helyes út van: megfordítani a dolgokat, magadat adni oda szolgálatra, eszközül nagyobb célokra; harcra valamilyen dicsőséges ügynek a győzelmére; megszabadulni önmagadtól, s eltűnni, beleveszni valamibe, ami nagyobb tenálad - elégni az oltáron áldozatként!

De, befejezésül, testvéreim, még valamire rá kell mutatnom, mert különben még csak nem is unitárius lesz a mi elmélkedésünk, hiszen Istennek nevét alig emlegettük eddig. Még valamire rá kell mutatnom, különben puszta moralizálás lesz az egész dolog. Rá kell mutatnom arra, hogy Jézusnak ez az önvallomása, az "odaszentelem magam őérettük", ez imádságban hangzott el. Az égre felemelt tekintettel, az Isten színe előtt állva nyitotta meg így szívét előttünk, hogy beleláthassunk. Ő azt a feladatot, hogy önmagát áldozatnak tekintse, úgy fogta fel, mint Istentől kapott feladatot, küldetést; s ezért most az életének utolsó estéjén Isten elé áll oda és neki számol be az elvégzett munkáról, s a hátralevő legsúlyosabb próbáról. Tehát nem dialógust folytat csak önmagával, hanem ebbe a beszélgetésbe még egy harmadik is bele van vonva: én, sajátmagam, és Te. És ha azt kérdezed, testvérem, sok ember miért nem találja meg önmagával a helyes viszonyt, miért áll annyira hadilábon saját magával, és végül miért kénytelen bujdosni és menekülni előle, mint valami hajszoló ellenség elől, - felel rá antitézisünk.

Nem vonta bele az önmagával való beszélgetésbe az élő Istent, hogy az Ő színe előtt menjen végbe a sajátmagával való minden perlekedése, és oldódjék fel a sajátmagával való minden belső ellentéte. Nem vette észre, hogy egy magasabb akarat parancsolta rá azt a harcot, és annak minden bonyodalmán és fordulatán át egy magasabb kéz vezette át; egy hatalmas kéz, amely biztosítéka a végső kibontakozásnak, és amely megajándékozhat bennünket már előre is az önmagunkkal való harmóniával.

Isten bízta rád sajátmagadat. Ő figyeli, hogy boldogulsz vele; ott állsz, mintha valami műhelynek a munkása volnál; előtted az anyag, amit ki kell faragnod, vagy ki kell gyúrnod - az is te sajátmagad vagy. De ott áll még egy harmadik is: a műhelynek a gazdája, a mester. Ő állított oda és ő adta a kezedbe az anyagot, s szemléli, nézi, hogy bírod a munkát. Mosolyogva figyeli sok kontár fogásodat, sok ügyetlenségedet és sok kudarcodat, de mindig ott van; segít, bíztat, hogy félbe ne maradjon a munka. Megtanít rá, hogyan kell végrehajtanod, hogy végül sikerüljön magadat odaszentelni - odaszentelni Őneki.

Ő küldte el ebbe a világba a te Uradat, a Krisztust, hogy magát odaszentelje, és az Ő odaszentelődésének útján úgy végigvezérelte, hogy annak az eredményeképpen sikerülhet neked is, nekem is, a magam odaszentelése. Így szólt, ugyebár ez az imádság: "Én őérettük odaszentelem magam, hogy ők is odaszenteltek legyenek." A mi odaszentelődésünk lehetséges azért, mert az övé megtörtént. És hogyha sokszor nehéz ez, elég nekünk feltekinteni az Ő keresztjére: Ő magát odahelyezte az oltárra, csak ez jusson eszünkbe, s akkor mi is odahelyezzük a magunk kicsiny életét, hadd égjen a tüze s hadd szálljon fel jóillatú füstje annak az Istennek a színe elé, aki erre az áldozatra, amelyet elvár, megadja az Ő jóváhagyását, amely minden földi örömnél és gyönyörűségnél kimondhatatlanul édesebb jutalom!

***

"Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én
vagyok, azok is én velem legyenek, hogy megláthassák
az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél
engem e világ alapjainak felvettetése előtt."

Rejtélyekkel teljes ez a látható világ is, amelyben élünk. Még inkább rejtélyekkel teljes a láthatatlan világ, amely mögötte elterül. Hogyne volna tehát mindenek felett rejtélyes az a határterület, amelynél ez a két világ érintkezik egymással?

A mi mai ünneplésünk tárgya: Jézus Krisztus mennybemenetelének története, ezen a határterületen játszódik le. Azt a pályát, amely ebben a láthatatlan világban ki volt jelölve számára, megfutotta. Most búcsúzik tanítványaitól. És aztán eltűnik szemük elől, hogy elfoglalja helyét a láthatatlan világ dicsőségében. Ki tudná hát megérteni: mi történik itt? Ne csodálkozzunk azon, ha a mi szűk értelmünkbe nem fér bele, hogy hogyan lehetséges a testünkből való testnek, amelyben Jézus Krisztus is járt e földön, mintegy súlyát vesztve, minden természeti törvény alól mentesülve, átszellemülve és láthatatlanná foszolva beletűnnie a mennyei világ szellemi magasságaiba.

Nem is az a dolgunk, hogy azon töprengjünk, ami elrejtetett előlünk. Azt kell megértenünk, ami nyilvánvaló. És a mennybemenetel történetének szemünket kápráztató, fényes titok-fellegéből félreérthetetlen világosság gazdag sugárkévéje esik az utunkra. Meg van ennek a történetnek a jól felfogható, felséges üzenete. Abba kell elmélyednünk, hogy ünneplésünk áldásos és nyereséges legyen.

Evégből tegyük meg azt, amit az ember nagy festményekkel szokott megtenni, hogy a részleteken el ne vesszen figyelme, hanem megláthassa az egészet egységbe foglaló, központi gondolatot: lépjünk hátra, szervezzünk némi dinstanciát, és úgy merüljünk el a szemléletében. Foglaljuk el álláspontunkat ott, ahol alapigénk kínálja azt. Itt Jézus Krisztus maga is még bizonyos távolságból néz elébe a mennybemenetel közelgő tényének. Halálának előestéjén van még, amikor tanítványainak meghitt körében kitárul a lelke egy múltat-jövőt átkaroló csodálatos imádságban, az ő "főpapi imádságában." És ennek során jelenik meg előtte a reá váró felmagasztaltatás. Figyeljük csak meg, mit mond róla, és hogyan értelmezi annak jelentőségét? "Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem e világ alapjainak felvettetése előtt."

Az első dolog, ami ebből kitűnik, az, hogy Ő az Ő mennybemenetelét nem úgy tekintette, mint csupán a maga ügyét, a maga személyének megdicsőülését, a maga pályájának diadalra jutását, - hanem úgy, mint egyúttal a tanítványainak ügyét. Nem egyedül akarja élvezni annak dicsőségét, hanem meg akarja osztani az övéivel. "Akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek."

Vannak ismeretlen tájakra induló úttörő felfedezők, akiknek az indulását milliók izgalma kíséri, és kalandos sorsukról az egész világ várja a híreket. Mindennapi újságunktól elvárjuk, hogy tájékoztasson róla, hogyan birkóznak meg sivatagok veszélyeivel, jégmezők halálos viszontagságaival. De utóvégre az egész dolog nem is tartozik ránk. Csupán elméleti kíváncsisággal érdeklődünk iránta. Szellemi fényűzés számunkra megszokott otthoni világunkból gondolatban megosztani az ilyen utazások érdekes élményeit. Hiszen mi magunk sohasem fogunk eljutni, az igazat megvallva: nem is kívánkozunk eljutni azokra a tájakra. Itthon maradunk. És ha a bátor felfedezők odavesznek is, és soha többé nem kapunk hírt felőlük, vállalkozásuknak ez a szomorú kimenetele érzelmileg mélyen lesújthat, de gyakorlatilag egyáltalán nem érint.

Másképp voltak népek nagy vándorlásainak idején azok a törzsek, amelyek elküldték portyázó előcsapataikat az ismeretlen tájékra. Ezeknek az volt a dolguk, hogy előreszáguldva új hazát keressenek, füves rónákat és termő lankákat, ahol az egész népre új virulás, bőség és biztonság vár. Azért indultak, hogy majd utánuk indulhassanak mind a többiek is És ezért boldogulásuk, megérkezésük hírét szorongva várta az egész népnek jobb élet után sóvárgó és reménykedő lelke.

Ilyesféle jelentőségét látja Jézus Krisztus is az Ő mennybe távozásának. "Elmegyek, hogy hajlékot készítsek nektek." Nem önmagáért, - miérettünk kel útra innen, és érkezik meg amoda. És pedig azért, mert így kell ennek lennie az Ő egész küldetésének értelmében. Amikor azt mondja: "Atyám, akarom...", ez nem a dacos gyermek makacs akarata, amely szembeszegzi önmagát a magasabbrendű atyai bölcsességgel. Nem az Ő mennyei Atyjának ellenére hangoztatja Ő ezt az akaratát. Ellenkezőleg: iránta való engedelmességből. Erre kapott megbízást az Atyától, aki "neki adta" az Ő választottait, reá bízta azoknak sorsát, beléje helyezte üdvösségüket. Most, amikor közeledik a beteljesedés ideje, Ő újra áment mond erre a küldetésre. Vállalja azt. "Akarom..." Olyan megdicsőülést, amely csak neki magának volna "ragadománya", nem keres. A reábízottak nevében kívánkozik csak visszatérni a mennyei világba. Az jusson Őneki osztályrészéül, amiben részt adhat az Övéinek is. "Ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek."

Ezt értsük tehát meg jól mindenekelőtt a mennybemenetel történetéből: az a mi mennyei honfoglalásunk ténye. Így "akarta" Ő maga - akkor, amikor mi még nem is tudtunk róla. És ez az Ő akarata megáll akkor is, ha mi háládatlanul megfeledkezünk róla, vagy elfásultan a földi harcok közepette megrestülünk a rágondolásban. Ha van valami közünk Őhozzá, ha megismertük mi is Őt Urunknak és Megváltónknak, ha hozzáköt a szívünknek szeretete, bármily gyengén és állhatatlanul is, - egyszóval, ha azok közé tartozunk, akiket az Atya "neki adott", akkor a mennybemenetel tényével elvégeztetett számunkra az, hogy készen tartott helyünk, biztos otthonunk, dicsőséges hazánk van a mennyekben. Ott várnak már ránk. És akár hosszú évtizedek, akár csak néhány év, akár talán csak napok, vagy percek legyenek hátra, - mit jelentenek ezek a különbségek az örökkévalósághoz mérten? - nemsokára megérkezünk, és "ahol Ő van, ott leszünk mi is Ővele."

Nincs szükségünk "bizonyítékokra", és nem kell kíváncsi tudálékossággal fürkésznünk: van-e a földi életen túl csakugyan még valami jövendő számunkra. Itt áll előttünk a mi hitünk Főpapja, a földtől az égig érő csodálatos alakjával, a mindnyájunk Közbenjárója, aki érettünk behatolt a kárpit mögötti szentélybe, - a mennyekbe érettünk felmagasztalt Jézus Krisztus. Ő a mi teljesen elég garanciánk. Ő akarta, hogy ahol Ő van, ott helyük legyen a benne hívőknek is. Amint olyan szépen mondja a Heidelbergi Káté: "Ő, mint a mi fejünk, minket tagjait szintén felviend magához." Az Ő mennybemenetele a mi örökre biztos polgárjogunk a mennyekben.

Ha a mennybemenetel megnyílt kárpitján át ennyire beleláttunk a láthatatlan világba, vajon nem láthatnánk-e ennél többet is? Hiszen olthatatlanul él bennünk a vágy: valamelyes képet nyerni arról, hogy milyen lesz ez a mennyei élet, amely a látható világ mögött vár ránk? Nézzétek: Jézus Krisztus megmondja, hogy mivégre akarja ott látni maga körül az Övéit: "Hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet adtál nekem."

Ez bizony nagyon kevésnek tűnhet fel az első tekintetre azok előtt, akik jobbra-balra futkosva keresnek felvilágosítást a láthatatlan világról, és tarka színű képzelődésekkel szeretik kifesteni az abban ránk váró életet. "Meglátni az Ő dicsőségét!" - ez nekik nem elég. Azt mondják: ez túlságosan gyermeteg program az örök élet számára. Egyebet nem csinálni, mint csodálva szemlélni a mennyei Királyt, és hódolva gyönyörködni az Ő dicsőségében! Ebben nincs elevenség, nincs tevékenység, nincs tartalom, ami kielégíthetne komoly embert.

De nekünk elég ez a kilátás. Valakinek a dicsőségét látni, lehet csakugyan nagyon gyermeteg, meddő és unalmas dolog is, - dicsősége válogatja. Ha az a dicsőség nem más, mint valami esetleges, külső csillogás, akkor annak szemléletében elmerülni valóban nem komoly léleknek való foglalkozás. Műveletlen, vad népek szokása az, - és nagy műveltségű népek is az ő szintjükre csúsznak vissza, amikor megteszik, - hogy elefántcsonttal, gyöngyökkel, arannyal és más ékességgel teleaggatott emberek előtt szájtátó ámulattal hajlonganak.

De egészen másként áll a dolog, amikor valaki nem kívülről ráaggatott dísszel tűnik ki, amit éppúgy reá lehetne aggatni akárki másra is, hanem belülről előtörő értékeivel ragyog ki a szemünk előtt. Az ilyen "dicsőségnek" a meglátása mindig a magunk meggazdagodását jelenti. Így van ez már akkor is, ha pusztán testi erőt és egészséget szemlélünk. Attól is rejtett rugók mozdulnak meg önmagunkban. A sporttelepek sokezernyi nézőközönsége azért izgul és lelkesedik úgy, mintha ő maga viaskodnék a porondon, és nem csak az a néhány mérkőző tornász, vagy játékos. És mennél feljebb megyünk az élet rétegeződő javaiban, annál nyilvánvalóbb lesz ez az igazság. Akkor éljük leggazdagabb, legelevenebb, legaktívabb pillanatainkat, amikor valamilyen igazi "dicsőségnek" a nézői és látói vagyunk. A régi világ nem hiába tette meg legünnepélyesebb élményeinek a színterévé a "nézőhelyet", a "theatrumot". Ott csaptak legnagyobbra életének a lángjai.

Miért szomjúhozza minden lángész a hírnevet, azt, hogy az emberek észrevegyék és meglássák az ő dicsőségét? Ha igazán nagy lélek - és amennyiben az, - nem a maga személyes hiúsága kedvéért, hanem a milliók önnön érdekében. Tudatában van annak, hogy általa szebbé, mélyebbé, gazdagabbá válik másoknak az élete. Érzi, hogy a szíve dalaitól, vagy a keze remekműveitől, ha figyelnek rá, kövek is meglágyulnak, meleg források fakadnak jéghegyekből is, virágba borulnak pusztaságok is, felébrednek az emberekben szunnyadó hangok és erők, és új lendületet kap az életük fölfelé.

Hát még a Jézus Krisztus dicsőségének látása! Nem passzív unalom az, hanem a léleknek növekedése, minden hangjának a megszólalása, elfojtott energiáinak a felszabadulása. Kifogyhatatlan termékenység, pezsgő elevenség, a fejlődésnek örök lendülete. Ami a rügynek és a bimbónak az éltető napba nézése, az minekünk az Ő "dicsőségének a látása". Elég reménység és tartalom ez számunkra mindörökre!

Hiszen ez az, ami már ebben a földi világban is igazán életté avatja számunkra az életet. Ezt keressük sóvárgó lélekkel: meglátni az Ő dicsőségét az embersors kavargásaiban, rábukkanni az Ő kivilágosodó arcára örömeink és fájdalmaink váltakozásában, felfedezni az Ő kezének nyomait az élet kusza szövedékében, meglátni Őt a dolgok középpontjában, amint minden Őkörülötte forog... Valahányszor ez megadatik nekünk, megújhodás az mindig és megteljesedés. Szabadok vagyunk ilyenkor és győzelmesek!

De milyen töredékesen és szaggatottan van benne részünk! Mint a hold fénye a sűrű felhők között, úgy bujdosik előlünk ebben a világban az Ő dicsőségének az arca. Hogyne fogna hát el a honvágy az után a világ után, amelyben zavartalanul, tisztán és teljesen vár reánk ez az ajándék? És hogyne volna elég nekünk annyit tudnunk a földi életen túl biztosított jövendőről, hogy abban "meglátjuk az Ő dicsőségét, amelyet az Atya adott neki"?

***

(1945. április 8.)

Lekció: János 19. 1-15.

Textus: "Felele Jézus: Semmi hatalmad nem volna
rajtam, ha felülről nem adatott volna neked..."
János 19, 11.

A nagyheti ünnepnapok hamar elmúltak felettünk, és megint elnyelt minket a mi mostani nehéz életünknek sok hétköznapi gondja-baja. Eggyel több ok ez arra, hogy a nagyheti történetet ne tegyük félre, amíg egy év múlva megint visszatér nagypéntek és húsvét ünnepe. Hiszen az Evangéliumoknak a terjedelméből egy negyed- vagy egy harmadrész esik Jézus utolsó napjai eseményének az elbeszélésére. Nagyon sokat kellene tehát félretennünk, ha a naptári rendhez akarnánk igazítani ezek iránt az események iránt való érdeklődésünket.

Álljunk meg hát most is ennek a történetnek egyik megkapó állomásánál: Jézusnak Pilátus előtt való kihallgattatásánál. Palotájának nyílt tornácáról bevezettette Pilátus a vádlottat a "törvényházba", hogy ott négyszemközt is beszélhessen vele. Amit ott kint a Jézus halálát követelő sokaság kiáltásaiból hallott, hogy Ő "Isten Fiává tette magát", az "megrémítette" babonás lelkét. Az ő pogány vallásának hitregéi is beszéltek "istenfiakról", akik sokszor fel nem ismerve járnak az emberek között. Csak nem ilyesféle titokzatos lénnyel keveredik most bajba? Amikor hát magukra maradnak, megkérdi tőle: "Honnan való vagy te?" De Jézus mélységes hallgatással felel. Pilátus elveszti a türelmét, és a hatalmát éreztetve akarja megszólaltatni Jézust: "Nekem nem szólsz-e? Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?" Jézus erre csakugyan megszólal, de nem a megfélemlített rabnak a hangján, hanem olyan válasszal, amelyre nekünk még most is, annyi idő múltán, érdemes áhítattal visszafigyelnünk: "Semmi hatalmad sem volna rajtam" - mondja Pilátusnak, - "ha felülről nem adatott volna neked. Nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem."

Ezzel a válaszával egyszerre más megvilágításba helyezi az egész jelenetet: felső megvilágításba. Tekintetünk eddig ide-oda vándorolt Őközötte és a római helytartó között. Hol az Ő felséges nyugalmát csodáltuk, amellyel szenvedéseit viseli, és a közelgő halálos ítélettel szembenéz. Hol a Pilátus arca vonásait figyeltük: vajon kapkodó, ide-oda ingadozó lelkében hogyan fog kialakulni a bírói döntés? De most egyszerre oda föl nézünk, ahova Jézus szavai utalnak: onnan felülről kapott minden hatalmat Pilátus, amellyel most élet és halál fölött dönteni fog. Milyen más színben tűnik elénk egy táj, amikor a borús égen megszakad a felhőkárpit, és a résen át eláraszt mindent a napfény onnan fölülről! Mesterséges fénnyel is milyen meglepő színváltozatokat lehet elérni, amikor a színpad és díszletei fölött láthatatlanul rejtőző fényforrások egyszerre kigyulladnak, és aláömlik fényözönük! Mintha előttünk is megnyílna most az ég a Pilátus "törvényháza" fölött, hogy az ott lejátszódó jelenetet Isten világosságánál tudjuk szemlélni!

Tanuljuk meg Jézus szavaiból minden dolgunkat ebben a felső megvilágításban látni!

*

Minden hatalom tehát, amellyel a római helytartó rendelkezik, akinek parancsára katonák, poroszlók és hóhérok mozdulnak meg, csak úgy "adatott" neki: onnan "felülről", Istentől kapta. Az a nagy birodalom is, amely az egész világot uralma alatt tartotta akkor, s amelynek nevében Pilátus is ott ült a zsidó nép fölötti uralom székében, ugyanonnan, "felülről" eredt: Istennek voltak vele céljai az emberiség történetében, s ezért ruházta fel a népek fölötti hatalommal. Nincs olyan hatalmasság e földön, amely népek, és a hozzájuk tartozó egyének sorsát másképpen intézhetné, csak ilyen Istentől "adatott" hatalommal. Ő az embereknek és a nemzeteknek egyetlen végső és igazi Ura, s akiknek a kezében mi ott látjuk a hatalmat, csak addig gyakorolhatják azt, amíg Ő akarja.

Ma minket nehéz kenyérgondjainkon kívül a politikai élet láza tart fogva. Nem egészséges állapot ez, és boldog idők akkor következnek majd el ránk, ha a politikai kérdések megint háttérbe szorulnak egyebek mögött. Nem egészséges ember az, aki nagyon érzi, hogy neki pl. csontjai vannak. Jobb, ha teste tömegét úgy tartja fent csontrendszerének a váza, hogy mozdulatai közben nem kell minduntalan rágondolnia. De a mi nemzedékünknek az a sors jutott, hogy az egész világ életében, és különösen a magyar történelemben végbemenő óriási politikai átalakulások részese legyen. Ne panaszkodjunk hát, ha át kell élnünk az ezzel együtt járó lázakat is, hanem vegyük ki részünket a mai életből úgy, amint annak feladatai elénk vannak szabva! Csak bocsássuk rá mindenre azt a felső megvilágítást, amelyet Jézus szavai ragyogtatnak fel előttünk. Akiknek a kezében most ott van a politikai hatalom, azok is csak azért gyakorolhatják azt felettünk, mert onnan "felülről adatott nekik"!

Ne mondja senki, hogy azért jött ide, hogy egy áhítatos órára éppen a körülöttünk végbemenő politikai eseményekről meg tudjon feledkezni, és itt valami másról halljon, mint amiről az újságcikkek harsogó szava beszél. Azért jöttünk össze itt, hogy Isten beszédére figyeljünk, és nem szólhatunk bele abba: miről beszéljen Ő, és miről ne. Nos, az Ő Igéjének igenis van szava a politikai kérdésekben is, és azokat is csak az Ő Igéjének a fényében láthatjuk tisztán. A mi református eleinknek ez iránt nagyon élénk érzékük volt. Amikor a Helvét Hitvallásban számot adtak arról, hogy mit fogtak fel a Bibliából, mint Istennek irányadó és parancsoló szavát, nem zárhatták le ezt a hitvallást a nélkül, hogy egy utolsó fejezetben ezt is bele ne foglalták volna: mi mondanivalója van az Igének a "felsőbbségről", vagyis mai nyelven: az "államról", és azzal kapcsolatos, tehát politikai kérdésekről.

Most nem merülhetünk bele ennek taglalásába. A dolog lényege alapigénkben világosan áll előttünk: minden állami hatalom Istentől ered. Még a Pontius Pilátus által gyakorolt hatalom is, amely halálra ítéli és megöli Jézus Krisztust. Az olyan állami kormányzat, amely alattvalóinak békességes és virágzó életét munkálja, Istennek ugyanolyan áldandó földi jótéteménye, mint a mindennapi kenyér. Az olyan állami kormányzat is, amely alatt sanyarúság élni, mert az alattvalók egy kicsiny kiváltságos rétegének a javára a félrevezetett és kihasznált nagy többség csak senyvedve élhet, még mindig lehet Istennek jótéteménye is, mert még mindig jobb az ilyen kormányzat alatt várni a jobb jövendőt, mintha minden kormányzat nélkül általános zűrzavarban bomlik fel az életünk, - egyébként pedig Istentől az emberekre mért megpróbáltatás, amelynek a maga idején véget is vet az Ő kegyelme.

Mindenképpen az a dolga minden keresztyén embernek, hogy Isten kezében tudva minden hatalom forrását, alázatos imádságban állandóan az Ő gondjaiba ajánlja a földi hatalmat gyakorlóknak szolgálatait. Ha keserűen kell visszagondolnunk arra az államvezetésre, a magunkéra is, más népekére is, amely végül a nagy mélységbe juttatta életünket, vizsgáljuk meg magunkat: imádkoztunk-e eléggé komolyan egyenként és együttesen azért, hogy Istennek kedve szerint való földi kezekbe "adassék" az a hatalom, amely sorsunkat intézi? Ha őszinte lesz a bűnbánatunk az elmulasztottakért, bizonyára rajta leszünk, hogy a jövőben másképpen legyen; azokért, akik az újraépítés felelősségteljes és nehéz történelmi munkáját most kezelik, hűségesen és buzgón fogunk imádkozni, hogy Isten általuk az óhajtott megújulás felé igazgassa életünket.

Erre késztet bennünket az a felső megvilágítás, amelybe Jézus a földi kormányzat polcára helyezettek "hatalmát" állítja.

*

De Jézus nem csak úgy szólt Pilátushoz, mint a római világhatalom helyi képviselőjéhez, hanem személy szerint is mondotta neki, amit mondott. Szavaiban az is benne foglaltatik, hogy "felülről", Isten rendeléséből van az, hogy most éppen ő, Pontius Pilátus ül a zsidóországi helytartóság székében, és onnan kimondhatja Jézus felett az ítéletet. Ezért esik szó Pilátus bűnéről is, amelyet a neki "adatott hatalommal" visszaélve elkövetni készül, amikor Jézus életét kiszolgáltatja ellenségeinek. Azoknak "nagyobb bűnük van", mondja Jézus, mert azok indították el az életére törő támadást. Pilátus csak másodlagos szereplő a szomorú történetben. De ha Jézus, - ó, milyen példaadás ez is számunkra ma! - menti is Pilátust, amennyire menthető, és nem is ró fel neki nagyobb bűnt, mint amennyiért tényleg ő maga felelős, azért félreérthetetlenül megállapítja Pilátus bűnrészességét is. Ő, a vádlott, nyíltan a szemébe mondja hatalmas bírájának: másoknak "nagyobb bűnük van", mint neked, - mintha Pilátus volna vádlott, és Ő a bíró. De Pilátusnak a bűnét és felelősségét is felső megvilágításba helyezi szavaival. Az a hatalom, amellyel Pilátus visszaél, "felülről adatott neki". Ahonnan kapta, onnan fogják felelősségre vonni érte. Mintha azt mondaná Jézus: itt nem kettőnk közötti ügyről van szó, hanem mindketten a magasságos Istennel állunk szemben. Te a kezedre bízott hatalommal az Ő szolgálatában állsz, neki is tartozol hát számadással cselekedeteidért. Ezért mégsem lép fel evilági értelemben bíróként Pilátussal szemben, hanem türelmes készséggel várja: mondja ki az, a maga Istentől rendelt hatáskörében az ítéletét Őfelette.

Ugyanebben a megvilágításban látva az életet, egymással szemben mi sem tanúsíthatunk más magatartást. Te magad is, a másik ember is, akivel dolgod van, egyaránt "felülről" kaptátok életeteknek kisebb-nagyobb körét, amint az Isten kijelölte számotokra. És egyenként mindegyik ember Istennek felel azért, hogy azt a kört milyen tiszta hűséggel vagy mennyi bűnnel és botlással tölti be. Ahogy Pál apostol mondja: "ki-ki a maga terhét hordozza", - t.i. a maga felelősségének a terhét. Az a másik intése, amely ugyanannak a levelének ugyanabban a szakaszában néhány mondattal előbb olvasható, és látszólag homlokegyenest ellenkezik ezzel: "Egymás terhét hordozzátok" - voltaképpen ugyanazt célozza. Mert ez meg az egymás hibáinak a türelmes elviselésére vonatkozik. A másik embernek sok "terhes" tulajdonságát és cselekedetét az tudja éppen elhordozni, aki nem tolja fel magát bíróul, mintha ő volna hivatva felelősségre vonni a másikat, hanem ráhagyja a dolgot Istenre: majd felel az Ő színe előtt mindenki! És mindenkinek elég a maga felelőssége terhét hordozni!

Vesszen ki az életünkből az a tudat, hogy mindnyájan Isten előtti személyes felelősséggel forgolódunk ki-ki a maga körében, és mi lesz a következmény? Gazdátlan emberek tömegévé válunk, amelyben egymás gazdáinak képzeljük magunkat, és kölcsönös felelősségre vonások és ítélkezések perpatvarában töltjük el az életet. Vannak ugyan éppen az Istentől rendelt állami életnek illetékes szervei arra, hogy felelősségre vonasson mindenki, akinek bűne nyilvánvalóan sérti a többi ember érdekeit. De mi az ilyen hivatott bíróságok munkájával nem elégedve meg, magunkat is illetékeseknek érezzük a mások fölötti bíráskodásra. Kezdve azokon a kicsinyes pletykálkodásokon, amelyekben a távol levőket szapuljuk sok mindenért, amihez semmi közünk sincs, mert egyedül csak őrájuk magukra tartozó dolog, - el egészen odáig, amikor az egész közélet úgy alakul, (éspedig nem átmeneti szükségképpen, mint háborúk és forradalmak idején, amikor természetszerűleg születnek meg rendkívüli intézkedések, hanem úgy, mintha ez volna a kívánatos formája az életnek) - hogy beleszólunk az ember minden dolgába; mire költse a pénzét, milyen könyvet olvasson, kivel kössön házasságot, - tűrhetetlen regulázás, ellenőrzés és gyámkodás alá hanyatlik az élet. Egyszerűen azért, mert feledésbe ment az, amit Pál apostol így fejez ki egy helyen: "Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik."

Ha azt akarjuk, hogy pusztulásából kikelő magyar életünk valóban a szabadság napfényében virágozzék, akkor meg kell tanulnunk egymásra és egymás dolgaira úgy tekintenünk - ahogy nagykorú emberekhez illik, - mint őrálló felelősséggel felruházott emberekre, akik egymásnak nem tartoznak számadással, és ezért egymás dolgaiba nem avatkozhatnak bele. Ez a kölcsönös megbecsülés és egymás külön-külön élete körének a tiszteletben tartása ott fejlődik ki, ahol az emberek felső megvilágításban látják egymást, vagyis tudják, hogy van a másik embernek Ura, akitől onnan "felülről adatott", ami joga és hatalma van, s az majd megítéli őt azért: hogyan élt vagy hogyan élt vissza azzal, amit kapott.

*

A legfontosabb azonban a Jézusnak Pilátushoz intézett szavaiban, hogy azok által a saját sorsát helyezte "felső világításba". Annak a hatalomnak, amely Pilátus kezében volt, Ő szenvedő áldozataként állt ott. De a rajta esett igazságtalanság és a fenyegető további szenvedések miatt nem szórja keserű vádjait Pilátus fejére, és nem lázadozik ellene dühös kifakadásokkal, mert tudatában van annak, hogy neki nem is Pilátussal van voltaképpen dolga, hanem az Ő mennyei Atyjával. Pilátusnak nem volna hatalma fölötte, ha "felülről nem adatott volna neki." Még Pilátus bűne is csak azért történhet meg, mert Isten eltűri, hogy ő visszaéljen hatalmával, és azért tűri el, mert ez így tartozik bele az Ő terveibe.

Ezt a bizonyosságot Jézus a gecsemánéi éjszakai imádságában vívta ki magának. Amikor már egészen szűkre szorult körülötte ellenségei ármányának a gyűrűje, és a szemébe meredt a közelgő veszedelem, amelynek sírját az emberi bűn megásta neki, forró imádságban könyörgött azért, hogy: "ha lehetséges, múljék el tőle ez a pohár." De már előre hozzátette: "Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te akarod!" És amikor tisztán látta, hogy neki az a küldetése, hogy mindvégig elszenvedje azt, amivel az emberi bűn rátámadhat Istennek arra a szeretetére, amelyet Ő hirdetett és megtestesített, akkor fölkelt és csendes, alázatos engedelmességgel elindult a kereszthalál felé. Látta: Istennek, az Ő Atyjának keze nyújtja felé a keserű poharat; kiürítette hát azt fenékig. S szenvedéseinek az egész útján, annak minden állomásánál, azt érezte, hogy Isten akarata megy végbe Őrajta és Őáltala. Pilátus is mit árthatna neki minden ő hatalmával, ha nem Isten rendelte volna úgy, hogy kimondja a halálos ítéletet fölötte? "Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked."

Másképp, a Jézus módjához sokkal hasonlatosabb módon viselnénk mi is szenvedéseinket, amelyek rajtunk eláradtak, ha megtanulnánk azokat így fogadni: Isten kezéből. Emberek bűne borzasztó sebeket ütött rajtunk, de ha csak azért tehették meg, mert általuk Isten akart megsebezni, akkor az más! Ő soha sem üt olyan sebeket, amelyeket meg ne gyógyítana! Rettentő pusztulás ért bennünket emberek bűnei miatt, de ha minden romlás csak azért következhetett be, mert Isten az Ő titokzatos tervei szerint így rendelte felőlünk, akkor megnyugodhatunk! Ő csak azért ront, hogy annál jobbat építsen a helyébe. Elhurcoltak veszedelmek közé, amelyekből csoda, hogy élve visszatértél? Kifosztottak mindenedből úgy, hogy csak a rajtad lévő egy öltő ruhád maradt meg? Szétszórták a szeretteidet, és még nem is tudod, nem jutottál-e már özvegységre, vagy viszont láthatod-e még gyermekedet ebben az életben? Elviselhetetlen volna, ha csak azokkal az emberekkel állnál szemben, akiknek volt hatalmuk mindezt megtenni. De emeld fel tekintetedet és lásd meg: onnan felülről más megvilágítás esik minden veszteségedre és fájdalmadra. Isten tette a vállaidra a nehéz próbák terhét, és neki megvoltak vele áldott, szent céljai. Te is odahajthatod fejedet az Ő keze alá, és elmondhatod a Jézus imádságát: "Legyen úgy, amint te akarod!"

Az emberek csak figurák, akiket az Ő titkon munkálkodó keze mozgat. Csak annyiban nem azok, mert cselekedeteikért felelnek majd. De ez nem rád tartozik. "Enyém a bosszúállás" - ezt mondja az Úr!" Rád az tartozik, hogy ne légy olyan, mint a gyermek, aki beleéli magát abba a látszatba, hogy a bábjáték figurái csakugyan beszélnek és ágálnak, hanem légy hasonló ahhoz a felnőtt nézőhöz, aki a kifaragott és kifestett bábukat figyelve voltaképpen a színpadon nem is látható művészt figyeli.

Istennel intézd el, ami keserűséget és nyomorúságot rád hozott a fölöttünk kitört nagy vihar. Talán akkor meg is érted, vagy legalább megértesz valamit abból: mit akart veled, amikor úgy meglátogatott? Nemsokára talán már hálát is tudsz adni neki érte, hogy veled is keserű pohárt itatott meg. Meglehet, hogy sokáig, talán az életed végéig nem fog kivilágosodni előtted: mi jót szánt neked, amikor rád szabadított embereket, akiknek "hatalmuk volt rajtad", és azt kegyetlenül éreztették is veled. De akkor is megbékélt és szelíd lélekkel hordozhatod fájó emlékeidet, vagy a rajtad megmaradó terheket, amelyek rád szakadtak. Hiszen embereknek "semmi hatalmuk nem volna rajtad," és ezután sem lehet soha, csak ha "felülről adatik nekik."

***

"Mondta neki Jézus: Mária!"
János 20, 16.

Azok a sajnálatraméltó embertársaink, akik nem tudnak velünk együtt húsvétot ünnepelni, mert nem tudnak hálás hódolattal meghódolni a húsvéti titok előtt, kénytelenek valamilyen magyarázatát adni a húsvétról szóló evangéliumi történeteknek, hogy azokat szétszedve beskatulyázzák a történelmi jelenségek általános rekeszeibe, és végül megnyugtathassák magukat, hogy nem történt ott és akkor semmi más, csak ami máskor és egyebütt is meg szokott történni. Főképpen két magyarázathoz folyamodnak, de egyikkel sincsen sok szerencséjük.

Egyfelől megkísérlik, hogy a Jézusért rajongó utókor regeköltő képzelődésének a számlájára írják a húsvéti történeteket. Ennek kíméletlenül ellene mond a történeteknek az az egyetemes vonása, hogy mentesek a csapongó képzeletnek a színdús játékától. Valami mélységes egyszerűség, szinte meglepő józanság jellemzi őket. Hogy csak egy példát idézzek: sehol nem találjuk bennük a húsvéti csoda magvának, magának a Krisztus feltámadásának leírását. Amikor a gyászoló asszonyokkal és tanítványokkal együtt odaérkezünk a sírhoz, az már üres. És olvassuk leírásait a Feltámadottal való többrendbeli találkozásoknak. De amire főképpen kíváncsiak volnánk: hogyan ment végbe a feltámadás, arról hallgatnak az elbeszélések. Micsoda tere nyílt volna pedig itt a fantázia dobzódásának, és milyen más húsvéti történetek születtek volna meg, ha bennük a napkeleti költészet csillogtatná meg tarka színskáláját!

Mások viszont elismerik, hogy a húsvéti történetek mögött az első tanítványoknak felejthetetlen élményei vannak feljegyezve, de olyan élmények, amelyek mégiscsak az ő lelkük műhelyében születtek meg. Víziókban és hallucinációkban találkoztak az elveszített Mesterrel, mert olyan kimondhatatlanul vágyakoztak utána. Megszokott az történni az emberi lélekkel, hogy ha hatalmába keríti valami nagy sóvárgás és az nem talál kielégülést a valóságban, akkor önnön lendületével átcsap a kielégülésbe az álom óráiban, vagy az ébrenálmodás élményeiben. Az ember maga ilyenkor jóhiszeműleg meg van győződve arról, hogy valóságot él át, - csak a kívülálló szemlélő állapíthatja meg, hogy illúzió az egész. De ez a magyarázat is zátonyra fut a húsvéti történeteknek egy mindig újra megismétlődő vonásán.

Nem olyan emberekről olvasunk itt, akik minden áron keresték és várták az elveszített Mesterrel való újratalálkozást. Hanem olyanokról, akik annyira lemondtak már erről, hogy még akkor sem hittek a lehetőségében, amikor a szemük előtt volt már. Újra meg újra azt olvassuk, hogy nem ismertek rá a Feltámadottra, és nem hittek benne, amíg kételyeik el nem oszlottak felőle. Feltámadásának ténye mindig újra harcba kell, hogy szálljon elcsüggedt, gyászba rögződött lelkük ellenállásával. És amikor megszólal ajkukon a húsvéti bizonyosság, az nem azért van, mintha önkéntelenül beleizgulták volna a lelkük hajlandóságait, hanem azért, mert nem tehettek másként: meg kellett hódolniuk a tény előtt, amely minden alanyiságtól függetlenül megjelent előttük, és akarva-nem akarva legyőzte ellentmondásaikat.

Ezt a küzdelmet látjuk lejátszódni a Mária Magdolna esetében is. Az ő számára is úgy jelenik meg először a feltámadott Jézus arca, mint ahogy sűrű ködökön át mutatkozik téli reggeleken a napnak homályos, szürke, felismerhetetlen korongja. Nehéz elhinni, hogy egyáltalán fent van már az égen! Csak amikor sugárzása megritkítja, felszívja és végre szertefoszlatja a párázat kárpitját - jelenik meg királyi fényében, és ontja alá szikrázó dicsőségét.

Mária, amint az üres sír fölé borultan zokog, észreveszi ugyan, hogy áll valaki a háta mögött, hátra is pillant, és hallja a kérdést: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" De nem lát mást, csak egy idegent. A legtermészetesebb gondolat számára az, hogy az Arimáthiai József kertjének a kertésze áll ott, és e szerint mondja el neki panaszát, - hogy nem tudja, hova kerülhetett a drága holttest, talán ő tudna valamit mondani? Aztán megint visszaroskad a sír szája felé, és kezébe temeti könnyes arcát. Túl sűrű a fájdalom borulata, semhogy egyszerre megismerhetné azt, akivel beszélt. - De újra megszólal. És most szétfut a homály. Újra megfordul, és egyetlen kiáltással: Rabboni! Mester! - a lábához veti magát a Feltámadottnak, az újra visszanyert és megismert Megváltónak.

Az a fénysugár, amelyet feléje lövellt, s amely előtt utat kellett nyitnia minden szomorúságnak és kétségnek, egyetlen szó volt csupán: "Mária!" De mi minden nem volt ebben az egyszerű megszólításban! Egész gazdagságát csak a szívünkkel foghatjuk fel. Éppen ezért ez az egész jelenet azok közé tartozik, amelyeket úgy lehet legjobban megérteni, ha az ember meghagyja érintetlen, hamvas szépségében, és úgy szívja fel magába a hatását. Félő, hogy minden magyarázat csak elvesz a teljességéből. Ezért arra is kell, hogy kérjelek benneteket, hogy majd ha elhallgatott a prédikátor szava, idézzétek fel otthoni magányotokban még egyszer magát a történetet, éljétek bele magatokat harmatos, üde hangulatába, és engedjétek, hogy közölje veletek a húsvétnak szívhez szóló örömüzenetét úgy, ahogy semmilyen fejtegetés nem tolmácsolhatja azt.

De azért próbáljuk meg mégis, - emeljünk ki egyet-mást ennek az egyszerű megszólításnak gazdag jelentéséből. Mária Magdolnát meggyőzte a húsvéti igazságról. Hátha minket is rávezet a húsvéti bizonyosságnak egy-két fontos titkára.

"Mária!" - ebben a megszólításban benne volt az, hogy: "Te ismersz engem!" Mintha szelíd szemrehányás is lett volna azért, hogy nem ismerte fel mindjárt azt, aki szóba állott vele. De mindenesetre segítség volt avégre, hogy felébredjenek az emlékei, és megnyíljanak a szemei. Amit az imént hallott: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" - az még lehetett idegennek a szava is, akivel most találkozik először. De Az, aki nevén szólítja, nem először jelenik meg az életében. Ezt a hangot már sokszor hallotta. Csengése úgy járja be a lelke csarnokait, mint a régi lakó a sokszor bejárt szobákat. Hogy rajzanak fel az elmúlt évek elpihent benyomásai! És amint körülröpködik a föléje hajló fejet, hogy eltűnik arról az idegenszerűség minden árnyéka! Ő az! "Rabboni! Mester!"

Az volt a baj, hogy a lelkét egyetlen kép tartotta fogva: a halott Mester lepedőkbe göngyölt holttetemének képe, - úgy, amint a sírbatételkor utoljára látta. Azt kereste most is mindenütt, - de azt nem találhatta meg sehol a világon. Most előkerül a régi emlékek alakja, - azé a Krisztusé, akit követett volt, mindenét elhagyva, - és egyszerre kitűnik, hogy annak a kereteibe beleillik a valóság; annak a körvonalai megteljesednek élettel; annak a mintájával megegyezik az előtte álló alak. Nem lehet kétség többé: ugyanaz a régi, ismerős, áldott arc. Krisztus, aki meghalt, feltámadott és él!

A húsvéti bizonyosságnak egyik lényeges titkára bukkanunk itt reá. A feltámadt Krisztus annyi jelentőséggel bír bárkire nézve is, amennyi jelentőséggel Krisztus maga bír ránézve. Ahhoz, hogy eleven találkozása legyen valakinek a Feltámadottal, szükséges, hogy ismerős legyen vele egész földi életéből. Ha Krisztus csak üres név, amelyhez nem fűződnek felejthetetlen benyomások, hiába szólal meg feltámadása dicsőségében: nem ismer rá a lélek. Kell, hogy sokat együttidőzött legyen előbb vele. El kellett kísérnie vándorútjain. Hallania kellett, amint magához hívja a megfáradtakat és maga után szólítja az Isten országára óhajtozókat. Ismerősnek kell lennie szelíd szavával, amellyel megsimogatta a betegeket és mosolyt csalt az ölébe vett gyermekek arcára. Visszhangoznia kellett a lelkének attól a zengő szózattól, amely a tóra vize felett szállott a parton tolongók szomjas sokasága felé, hirdetve a kegyelemnek titkait, és mennydörögve ostorozta a képmutatók összeesküvő táborát, bejelentve az Istennek megvesztegethetetlen ítéleteit.

Kellett, hogy éles tőrként járják át a szívét a Szenvedőnek elhaló, utolsó szavai. Az, akinek az emlékezetébe belehullott a Krisztus életének ez a záporozó bőséggel áradó sok-sok benyomása, s aki ezt elraktározta ott, mint legféltettebb kincsét ezen a világon, - húsvét hajnalán nem maradhat sokáig bizonytalanságban. Ha vannak is kétségei pillanatnyi időre, hogy vajon nem hangulatok csalóka délibábja játszik-e vele, hamarosan eloszlik a bizonytalanság. Nem idegen, ködös, szétfolyó alak az, ami szemei előtt feltűnik, hanem határozott körvonalú, jól ismert, és azonosítható valóság. Tudja, kivel áll szemben. Ráismer a hangjára. És leborulva ujjong, hogy nem csak valamikor élt, hanem él ma is - Feltámadott!

"Mária!" - benne volt ebben a megszólításban az is, hogy: "Ismerlek tégedet!" Mélységes irgalom szólal meg benne, amely megüti az ő nagy fájdalmát és lehajol hozzá, hogy kiszabadítsa annak zsibbadásából. Az, aki általános megszólítással "asszony!"-nak nevezte az imént és tudakolta tőle sírásának okát, lehetett volna a kertész. Annak idegen volt ő is - nem más, mint ismeretlen és közömbös síró asszony, egy a világnak sok síró asszonya közül. De aki nevén szólítja őt, az mindent tud, az ismeri az ő bánatát, és azért jött, hogy véget vessen annak. Az elhagyatottságnak a szürke homályából egyszerre a könyörülő gondoskodás fényes középpontjába kerül - ő, éppen ő, - és ezzel megoldódik számára minden kétség. Megismeri az ő Mesterét. Tudja már, hogy a halál nem ragadta el örökre tőle.

Hiszen azok az emlékek is, amelyeket Őróla lelkében elrejtve őrzött, azért voltak drágák, mert amióta Őt ismerte, azóta tudta, hogy őt is ismeri valaki. Nem úgy kísérte Őt útjain, nem úgy csodálta tetteit és nem úgy hallgatta beszédeit, mint mások, akik elvesztek századmagukkal a kíváncsi tömegben. Ha úgy kezdte is valamikor, jött egyszer egy nagy fordulat, amikor az arcok elmosódó tengeréből kiviláglott az ő arca, Krisztus szava egyenesen őhozzá szólt, ereje az ő életébe nyúlt bele. Úgy volt, mintha éppen az ő számára jelent volna meg ez a csodálatos Isten-követe. Hiszen ha az egész világ boldog és megelégedett lett volna is, az ő élete felkiáltott az égre a mentő segítségért. És az irgalom lenyúlt érte. Megragadta őt a nagy emberáradat hullámaiban, és kiemelte a szabadulás örömébe. Mintha külön az ő címére intézett üzenet érkezett volna. Mintha a nevén szólítva személyesen őt tüntette volna ki a nem várt kegyelem.

Azóta naponként az adta őt vissza önmagának, hogy magán érezte Krisztusnak tekintetét. Ez volt személyiségének a szilárd fundamentuma. E nélkül ezerszer szétesett volna az élete és visszahullott volna a tömegbe, hogy elsodródjék a többi névtelen, senkitől számon nem tartott élettörmelékkel. És úgy látszott, hogy ez a veszedelem most be is következett. Amióta Krisztusát elvesztette, máris összecsaptak felette a hullámok. Ki fog vele ezután törődni? Ki fogja észrevenni és megérteni? Kinek a számára jelent ő még valamit ezentúl?

"Mária!" - ez az egyetlen szó elég volt, hogy megfeleljen ezekre a kérdésekre. Megtudta belőle, hogy nincs elhagyatva. Él az, aki számon tartja, ismeri és megsegíti az árvaságtól fenyegetett lelkét. Nevén szólítja, és amikor visszatér hozzá, egyben sajátmagát is visszaadja neki.

A húsvéti bizonyosságnak egy másik fontos titka tárul fel itt előttünk. Nem örülhet a feltámadott Krisztusnak az, aki még nem érezte, hogy Krisztus az övé, külön az övé. Kellett, hogy az embermilliókhoz szóló szavaiból egyszer kicsendült légyen hozzám az Ő egészen személyes megszólítása. Lehetetlenné kellett válnia annak, hogy a sokadalomban felismerhetetlenül eltűnjék. Szemtől-szembe kellett állnom Ővele, mint aki kiemelt és kiszólított a többiek közül, mert velem külön van dolga. És ezzel örökre el kellett oszlania annak a nyomasztó, elviselhetetlen gondolatnak, hogy csak szám vagyok a statisztika oszlopában, csepp az óceánban, porszem a fergetegben. Néven szólított személyiséggé kellett felébrednem, meggyógyulnom, újjászületnem a Krisztus közelében.

Akkor a húsvét bizonyosságától sem foszthat meg semmilyen kétség. Mert azt a hangot, amely nevemen szólít, és ezzel kiemel az elkallódás tömkelegéből és megtart a magam személyisége boldog birtokában, - hallom ma is. Naponként újra ébreszt, bíztat, megvigasztal és megerősít. Ha még oly szürke kis névtelenje vagyok is a világnak, tudom, hogy Valaki ismer, és soha nem felejt el velem gondolni. Él a Krisztus, feltámadott a halálból!

A legcsodálatosabb dolog ebben a történetben az, hogy elég volt egyetlen szó, egy név: "Mária!" - hogy elmondja mindazt, amit el kellett mondania, hogy megszülethessék egy lélekben a húsvéti öröm.

Különös hatalma van a névnek. Jól megérthető, hogy gyermekded, babonás lelkű népek varázslatos erővel felruházottnak hiszik, s azt tartják, hogy a névben benne van az ellenségnek vagy a jóbarátnak a sorsa, amelyre átkot vagy áldást akarnak lehozni. Valahogyan csakugyan benne van az ember nevében az egész sorsa. Előbb tudtuk a nevünket használni, mint azt az egyszerű és mégis végzetteljes szót: "én". A nevünk volt az a titokzatos virágcserép, amelyben az ébredező öntudatunk kifeslett. És azóta is hozzáfűződik a nevünkhöz minden esemény, amely az énünk történetében szerepet játszott. Beírták a nevünket az iskolába. Benne van a bizonyítványainkban, a munkakönyvünkben, a kinevezési okmányunkban. Elhangzott a nevünk házassági esküvésünkben. A nevünk jelzi minden vagyonunkat ezen a világon, könyveinket a szobánk polcán, vagy ingatlanainkat a telekkönyvben. És egyszer majd ráfestik a nevünket egy koporsóra és rávésik egy sírkőre. Minden embernek az életsorsa kiolvasható a nevének történetéből. A név az a fonál, amelyre az élet ráaggatja mindazt a jót és rosszat, ami osztályrészünkül jut. Örömeink híre csakúgy a nevünk szárnyán száll tova, mint fájdalmaink részvétet kereső üzenete. Nevünk viseli becsületünk és dicsőségünk aranyporát, rá rakódik szégyenünk és gyalázatunk szennye is.

A név - az ember sorsának összfoglalata. Mondd ki egy embernek a nevét, és azt hiszed, hogy életfáján egy jelentéktelen levelet súroltál, amit akár el is hullathat minden kár nélkül, valójában pedig a gyökeréhez nyúltál hozzá, amellyel áll vagy esik az egész fa.

"Mária!" - ez a megszólítás éppen azért többet jelent, semhogy számon vehetnénk. Csak Mária Magdolna tudta, mennyit jelent, mert az ő egész élete sorsát jelentette. Jelentette mindazt a harmattól csillogó reménységet, amellyel valamikor útnak indult, amikor édesanyja suttogta ezt a nevet bölcsőjére ráhajolva. És jelentette mindazt a tragédiát, amellyel az élet elhamvasztotta a kifeslő virágot. Nem tudjuk, azonos volt-e ez a Magdalai Mária azzal a bűnös asszonnyal, aki Simon házánál reáontotta elrontott élete könnyeit Jézus lábaira, - ahogy a római egyház vallja. Akár így van, akár nem, annyit tudunk róla az evangéliumok feljegyzéseiből, hogy "hét démon" hatalmától kellett megszabadulnia, - tehát bizonyos, hogy a romlásnak és a szerencsétlenségnek mély, félelmetes szakadékait járta meg. Minden: - csalódások, zuhanások, bűnök borzalmas végzete benne volt ebben a röpke névben, amely a húsvéti reggel csendjében megcsendült feléje.

De volt benne még valami, ami mindennél fontosabb: az a szabadulás, megtisztulás és győzelem, amely nevét máig is ébren tartotta az evangéliumokon nevelkedett késői nemzedékek köztudatában. Benne volt a megváltás, - amióta Krisztus is ismerte és szólította a nevét. Most is az Ő szájából zeng feléje, - és ez a döntő. Minden egyéb, ami hozzátapadt a nevéhez, csak múló, földi epizódja sorsának. Amikor Krisztus szólítja nevén, az ennek a tragikus sorsnak révbe érkezése, feloldott diszharmóniák édes összhangja, töredezett cserépedényben örökre biztosított üdvösség kincse.

Sok szájon és sok kézen megfordul a mi nevünk is. Mindannyiszor egy-egy csepp hull bele az életsorsunk poharába, - hol édes, hol keserű, hol áldott jótétemény, hol gyilkos méreg. Mi lesz végül is a megtelt pohár színe és íze? Arra való lesz-e, hogy utálattal öntsük ki, hogy nyomtalanul igya fel a föld? Vagy alkalmas lesz-e arra, hogy szent áldozatul emeljük fel az Isten színe elé? Attól függ, hogy hallottuk-e nevünket a Krisztus szájából is?

Valamikor mindnyájan a keresztség sákramentumában nyertük el azt a nevet, amellyel pályánkat megfutjuk. Boldog ember az, aki tudatára ébredt már annak, hogy mit jelent ez! Belefigyelni a múltba, amelyből útnak indultunk, és meghallani, hogy a kegyelem ígéretében már előre elhangzott a nevünk, és benne megpecsételtetett a sorsunk; tudni azt, hogy akármilyen földi listában és krónikában szerepel is vagy nem szerepel a nevünk, az Istennek mennyei nyilvántartásába, "az életnek könyvébe" fel van jegyezve; és belehallgatózva a jövőnek nagy némaságába, amelyben elhalt már régen a nevünk emlegetésének utolsó rezdülése is, és megérteni, hogy Krisztus ajkán akkor is zeng még, mert felette nem úr a feledés és az elmúlás: ez az örök életben kiteljesedett embersors. Ebből elég egy csepp, hogy mindent megédesítsen, amit megkeserített a világ. Ha Ő szólít nevünkön, az az "új teremtés" "legyen" szava: "a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden."

E nélkül, természetes, hogy nincs húsvéti bizonyosság. Nem is volna semmi értelme. De aki a maga nevét így meghallotta és így hallja nap-nap után, amint Krisztus szólja az örökkévalóság számára, az nem tépelődik és nem kesereg, hanem megnyilatkozott szemekkel ismeri és leborulva imádja a Feltámadottat.

*

Végül is abba kell hagynunk minden fejtegetést, ha nem akarjuk megcsorbítani alapigénk egész gazdagságát. Majd magányosságunk csendjében szóljon tovább maga a történet. Hiszen a legfőbb tanulság, amely belőle kicsendül, az, hogy Mária Magdolna a húsvéti bizonyosságnak egész életre szóló gazdag ajándékát a Feltámadottal való magányos találkozásban nyerte el. Csak ők ketten voltak ott, senki más.

Itt nem végződik a történet. Amit Mária kapott, nem tarthatta meg a maga titkának. Sietve el kellett vinnie az örömhírt a többi tanítványhoz. Közös örömre kellett gyulladnia húsvét napján mindnyájuk szívének. S azóta egyre nagyobb és nagyobb sokaság, nemzedékek és milliók zengik bele a világba a húsvéti bizonyságtételt és diadalmi himnuszt, - amíg csak állni fog a világ! De éltető forrását, eredtető gyökerét ma is az ilyen négyszemközti találkozásokban bírja a húsvéti hit, - amilyenben Mária Magdolnának volt része az első húsvét hajnalán.

Boldogság a hívek szorongó gyülekezetében megfürdetni lelkünket a győzelmi ének magasra csapó hullámaiban; együtt örvendezni a Feltámadottnak az örvendező egész anyaszentegyházzal. De ez nem elég! Nem itt dől el a dolog! Hanem amikor becsukódik mögötted a templom ajtaja, amikor elbúcsúztál kint az utcán ismerőseidtől, amikor magadban elindulsz hazafelé és megérkezel otthonod magányába; ott, ott kell elcsendesedett, leborult lélekkel meghallanod, hogy Ő a neveden szólít: "Mária!" - vagy akármi legyen a neved, de hozzád szól. Ha erre felszakad a szívedből a megismerés kiáltása: "Rabboni, - Mester!", akkor tudod, hogy boldog húsvétod, igazi húsvétod, bizonyos húsvétod volt!

***

Már az első angyali szó is, amelyet a szent asszonyok, kik a sírhoz jöttek, húsvét hajnalán hallottak, azt az utasítást közölte, hogy menjenek Jézus tanítványai vissza Galileába; ott fognak majd találkozni Azzal, aki nincs már a halottak között, hanem él. Igaz ugyan, hogy még ott Jeruzsálemben is megadatott nekik, hogy lássák Őt, nem is egyszer, de azután mégiscsak engedelmeskedniük kellett a parancsnak. Visszatértek Galileába, az ő szűkebb hazájukba, oda, ahol azelőtt is együtt jártak-keltek az ő Mesterükkel, ahol az Ő működésének legnagyobb része is lejátszódott, ahol annyiszor hallották az Ő tanításait, s annyiszor szemlélhették az Ő csodás cselekedeteit, - oda kellett visszatérniük, minthogyha csak ott válnék számukra teljessé a húsvéti öröm. Minthogyha azt kellene megérteniük, hogy a húsvétnak igazi hirdetői lehetnek majd mindenütt ezen a világon, hirdetvén, hogy a feltámadott Úr Jézus Krisztus a megszokott, mindennapi életet szenteli meg; hogy a húsvét nem ragadja ki az embereket a valóságos világból, ahol addig éltek, hanem oda visszaküldi őket, s ezt akarja egészen mássá tenni a számukra.

Valóban, milyen mássá is lett számukra az a régi galileai táj, milyen gazdagon rajzottak ott körülöttük az emlékek; akármerre jártak-keltek, eszükbe kellett jusson: valamikor Ővele együtt jártak ottan, és amikor felfakadt volna szívük keserű fájdalma azért, hogy most már nem látják maguk mellett, akkor kellett, hogy elborítsa ezt a fájdalmat a nagy öröm: láthatatlanul is itt van; ezeket a régi tájakat betölti az Ő jelenlétével, a megszokott régi viszonyokra ráhull az Ő titokzatos közelségének a fénye; ezt a régi mindennapi életet megdicsőíti az Ő feltámadásának a fényével.

Jó nekünk ünnep végeztével ezt a tanítást szívünkbe vésni, testvéreim. A húsvéti örömhír minket is visszaküld a magunk Galileájába. Jó volt pár napra kiszakadni a mindennapi életből, félretenni annak gondjait és munkáit, örömünnepet ülni, de ha mindez igaz dolog volt, valóság volt, akkor azt jelenti, hogy most aztán éppen a húsvéti ünnepnek az erejével és indításával vissza kell, hogy kanyarodjon a mi utunk a mindennapi életre; a mi megszokott viszonyaink, fájdalmaink, küzdelmünk és dolgunk színterére, és ott kell tudnunk és mindig újra átélnünk, hogy a mi Urunk él, velünk van; annak a mindennapi életnek kell új fényben ragyognia a húsvét ünnepi sugárzásától.

Így látjuk az első tanítványok kis csoportját is megint a Genezáret-taván régi halász-szerszámaik közt. Látjuk, hogy nem terhes és nem fájdalmas dolog nekik újra felszállni az ő csónakjukra, s újra elindulni megszokott munkájukra, hanem ellenkezőleg: éppen megkönnyebbülést találnak benne. Mintha valami nagy terhet rázna le a vállairól, amikor feláll Péter, és azt mondja: én elmegyek halászni. És a többiek is, mintha megkönnyebbült lélekkel csatlakoznának hozzá: mi is elmegyünk. És ennek a megszokott munkának a folytatása közben adatott meg nekik egy újabb találkozás a feltámadt, élő Úrral; az ilyen találkozásokról feljegyzett történetek között is az egyik legérdekesebb, legmegkapóbb.

De most fordítsuk figyelmünket különösen egy dolog felé: nemcsak a táj a régi, nemcsak a munka a megszokott, az emberek is a régiek. A húsvéti csoda nem cserélte ki az ő lényüket. Mindegyik ugyanaz a sajátos egyéniség, aki azelőtt volt - az itt felsoroltak egytől egyig. Péter megmaradt Péternek, Tamás megmaradt Tamásnak, és így tovább. És amint a történetet végigolvassuk, megragadhatja lelkünket az, hogy a feltámadt Krisztus megjelenése mindegyiknek az ő sajátos egyénisége szerint valami mást és mást jelent. Különösen kettőnek az alakja domborodik ki élesen előttünk éppen alapigénkből: Péteré és a Jánosé. Bennük minthogyha két olyan emberi vonás testesülne meg, amelyre minden más egyéni különbség visszavezethető volna; minthogyha minden emberi egyéniség a szerint különböznék a többitől, hogy a péteri vagy a jánosi vonásokból több vagy kevesebb keveredett benne, s minthogyha az egyéniség tarka sokféleségét erre a két alaptípusra lehetne szételemezni.

Az egyik János. Minek mondjam el újra, az előbb a történet olyan szemléletesen elénk állította. Ő az, aki a parton megjelenő Jézus alakját elsőnek ismeri fel. Az ő szeme élesebb a többiénél; ő az, aki odamondja Péternek: "az Úr van ott!" Péter pedig most is, mint máskor, a cselekvésre gyors tanítvány, aki mihelyt megtudta, hogy az Úr van ott, nem győzi megvárni, míg a szinte szakadásig megtelt nehéz hálóval lassan kiérkeznek majd a partra, hanem magukra hagyja a többieket. Ők evezzenek lassan, ő előre siet; magára veszi az ingét, beugrik a vízbe, kilábol a partra, és elsőnek érkezik oda Jézushoz. A látás és a cselekvés két nagy ajándéka testesül meg ebben a két tanítványban. A lelki életnek ez a két legjelentősebb funkciója, hiszen már a testi életünk minden működése is ebbe a két irányba oszlik el. Egyfelől beengedni a külső testi világból energiákat, hatásokat, másfelől visszahatni, reagálni azokra. És a szellemi életünkben is ugyanúgy felénk sugárzik mindannak a képe, ami körülöttünk valóság, és mi megismerjük azt; befogadjuk a valóságnak a hatásait öntudatunkba, s aztán megfelelünk ezekre a magunk megnyilatkozásaival. És a mi lelki életünk legmagasabb rendű síkjain, amikor az örökkévalósággal, az élő Istennel állunk szemben, ott is erre a két dologra választható el minden. Az egyik döntő kérdés az, hogy milyen a látásunk, amellyel be tudtuk fogadni az Istennek felénk sugárzó fényét; mit tudtunk megismerni Őbelőle? A másik pedig ugyanolyan döntő nagy kérdés: hogyan tudtunk megfelelni erre, hogyan tudtunk mozgásba jutni, hogyan tudtuk magunkat odavetni a cselekvésbe, az Isten megismert akaratának szolgálatába. És ahány ember, annyiféleképpen domborodik ki benne hol az egyik, hol a másik. Vannak a János képére formált lelkek, akiknél sokkal erősebb a látás képessége a cselekvés ösztönénél; akik abban élik ki magukat, hogy megismernek dolgokat, és az Isten is boldog felfedezéseknek és meglátásoknak tárháza az ő számukra.

Vannak másfelől Péter-fajta lelkek, akiknek homályosabb a látásuk, de annál feszítőbb az akaratuk, és akik abban fejtik ki az igazi énjüket, hogy nekilendülnek a mozgásnak, és számukra az örökké élő Isten is elsősorban parancsokat, megbízásokat, szolgálatokat adó Úr, aki hajtja őket. Mindkettőből van mindnyájunkban valami, egyik sem lehet egészen a másik nélkül, s ezért jó mindkettőt közelebbről szemügyre vennünk.

Nézzük először Jánost. Neki az az ajándék adatott meg, hogy míg a többiek szemét még homály lepte, ő már tisztán, biztosan felismerte ott a parton járó idegenben az Urat, a Feltámadottat. Megmaradt nyugodtan a csónakban a többiek között; megvárta türelmesen, amíg a partra érnek. Vágyai repesnek, hajtanák előre, de a teste nehezebb volt, az idegzete nyugodtabb volt; ki tudta várni, amíg a többiekkel együtt neki is része lesz az ő Urával való közvetlen találkozásban. E tekintetben Péter felülmúlta őt, de Péter el sem indult volna, hogyha Jánostól nem kap útbaigazítást. Péternek gyorsabb volt a keze-lába, amellyel megtette az utat, de János mutatta meg neki azt, mert az ő szeme tisztább és világosabb volt. És mi lenne belőlünk, testvéreim, ha mégannyi lelkes tettrekészség töltené is el energiával a magunk lelkét, hogy ha nem részesülnénk legalább valamelyes mértékben a tisztánlátásnak ebben a nagy ajándékában? Ha nem lett volna ott János a többiek között, az Úr Jézus ott járhatott-kelhetett volna a parton, szólhatott volna hozzájuk, hívogathatta volna őket, nem láttak volna benne mást egy ismeretlennél. Sokszor burkolja Ő az Ő dicsőségét felismerhetetlenségnek a hüvelyébe, sokszor veszi körül a maga alakját titokzatosságnak a leplével, és ilyenkor, ha nem adatott meg nekünk a léleknek ez a képessége, hogy áthatol minden ködön és leplen, akkor kárba vész számunkra mindaz, ami az Úr Jézus Krisztusban megadatott nekünk. A Húsvéti történetekben hányszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy Jézus ott van, együtt jár az Ő tanítványaival, de azok nem ismerik fel. Megjelenik a kertben, a sír közvetlen közelében Mária Magdalénának, szól is hozzá, de azt úgy elborítja az ő fájdalma, mint valami sötét felhő, hogy azon át a szeme nem tudja felismerni: kivel is áll szemben. Csak végül, amikor nevén szólítja: Mária!, akkor hull le a hályog az ő szeméről, s felkiált boldogan: Rabboni! Mester! - Ott vannak az emmausi tanítványok, akikkel együtt tette meg az utat Jeruzsálemtől Emmausig, és nem ismerték fel. Csak amikor a házhoz érkeztek, s behívták őt csendes pihenőre, erőt adó egyszerű vacsorára, és amikor kezébe vette a kenyeret, megtörte azt, akkor ismerték fel, és akkor értették meg, hogy útközben is mi volt az a titokzatos varázserő, ami belőle kisugárzott; amitől a szívük felgerjedt. - És itt, a Genezáret-taván is inkognitóban jelenik meg.

Külön ajándék kell ahhoz, hogy Jézust, az élőt, felismerhesse az emberi lélek. És a mi életünkben is hányszor nem látjuk hasznát a mi húsvéti hitünknek; nincs látásunk, vakok vagyunk, és nem ismerjük fel Őt, amikor pedig közel van hozzánk, és mi boldogan örvendezhetnénk neki. Arra való volt éppen ez ünnep, testvéreim, hogy gyakoroljuk magunkat ebben a lelki látásban, és az ünnepek elmúltával fogékonyabbak legyünk felfogni az élő Krisztusnak a közelségét, hogy ahol mások nem látnak semmit belőle, mi ott is ujjongó lélekkel valóságnak tudjuk Őt. Amikor megtelepszünk a mi hajlékunkban, szeretteink csendes, meghitt körében, és megszegjük a mi mindennapi kenyerünket az asztalnál, legyen szemünk látni Őt, a mindenütt jelenlevő Vendéget; legyen fogékony szívünk átérezni, mint hajol fölénk, mint áldja meg és szenteli meg családunk körét, mindennapi jövés-menésünket, munkánkat és küzdelmünket; mint hatja át Ő, a feltámadott, az élő Úr, sorsunknak kicsiny és nagy eseményeit az Ő kegyelmével.

Vagy amikor éppen ellenkezőleg: úgy érezzük, hogy kint vagyunk viharos éjszakában, zajgó vizek színén, mint ahogy voltak egykor a tanítványok ugyanannak a Genezáret-tavának fenyegető hullámain egy félelmetes éjszakán, és közelgett hozzájuk valami titokzatos alak, akitől még csak nagyobb rémület töltötte el az ő szívüket, és jajveszékelve kiáltottak fel láttára. Aztán nemsokára elszégyenülve csendesednek el; kitűnt, hogy az ő Uruk az: "Én vagyok, ne féljetek" - szólítja meg őket. Így mi is, olyan órákban, amikor rémület hasogatja a mi szívünket, már-már azt hisszük, nem bírjuk tovább, akkor nyílnak meg a mi szemeink, hogy meglássák ilyenkor is, éppen ilyenkor, hogy Ő közelget felénk: "Ne félj, én vagyok, az Úr van itt." Az Isten ajándéka ez a látás. De Isten úgy ajándékoz meg vele, hogyha mi is gyakoroljuk magunkat. Hogyha gyakorta elcsendesedünk, szemünket behunyva ennek a világnak tarka és izgalmas képe előtt, tudunk figyelni láthatatlan dolgokra; ha iskolázzuk lelki érzékeinket a kegyelem hallásának a befogadására.

Oh, Húsvétnak népe, Húsvétot ünneplő keresztyének, vigyük magunkkal ezt a szent elhatározást ünnepnapjainkról. Rajta leszünk, hogy a feltámadt, élő Úr Jézus Krisztus felismerésére, felfogására, közelségének átérzésére, Isten segítségével, rávigyük a lelkünket; legyen a lelkünkben valami ebből a jánosi vonásból; legyünk hasonlatosak mi is ahhoz a lelkülethez, amely őt jellemzi, amelyben olyan boldog tisztánlátásban tükröződnek az ég magasságai, és világosan feltetszenek mélységének a titkai.

De azután ott van a másik példa is, fordítsuk a felé a mi figyelmünket. Ott van Péter. Maga nem ismerte fel ugyan Jézust addig, amíg János nem figyelmeztette, de mihelyt egyszer megtudta, hogy ki van ott a parton, nem tudott nyugodtan maradni. Hiszen ismerjük Pétert az evangéliumi történetekből, más helyről is. Mindig ilyennek találtuk: legelső, aki megszólal, leggyorsabb a cselekvésre. Sokszor mennyire hiányzik az ő impulzív, gyors megnyilatkozása. A jánosi tisztánlátás nélkül sokszor olyasmit csinálunk, ami miatt utóbb szégyenkezni kell, de hogyha egyszer világos az út, tisztán ragyog a cél, milyen nagy ajándék a gyors mozgás, a tettrekészség! Mert mi volna a hasznunk minden tisztánlátásból, ha kezünket összetéve mozdulatlanok maradnánk, és csak messziről szemlélnénk az elénk kitáruló látvány szépségét? Aki előtt megjelenik a Krisztus, annak el kell indulnia, sietni kell feléje, hogy megragadhassa, mert Őbenne olyan lehetőségek tárulnak ki, amelyek hívogatnak ugyan, kínálkoznak ugyan, de kárba vesznek, ha el nem indulunk, mozgásba nem jövünk a megvalósítás érdekében.

Hány embernek a lelke előtt megjelenik Ő a húsvéti ünnep alkalmából, mint valami fenséges látomás, elvonul a szemük előtt, mint valami csodálatos alak, de közben kétségek sötét vizei vannak előttük, s nem tudják belevetni magukat a vízbe, hogy rajta átlábolva odaérkezzenek Őhozzá. Arra vársz testvérem, hogy ezek a vizek elapadjanak, s meg akarod várni, amíg minden kétkedésedre megkapod a feleletet, és elmúlnak nyugtalanító problémáid? Hiába vársz erre. Az ilyen ember szemei előtt eltűnik a látás - meglehet, hogy ott marad a szárazon, de mi haszna lesz belőle? Az az ember fog célhoz érni, aki nem tagadja ugyan a maga kétségeit, becsületesen megvallja, hogy vannak nagy nehézségei, - de addig, amíg ezek a vizek ott vannak, nem engedi feltartóztatni magát, s látja a feltámadott Krisztusnak a dicsőséges alakját; megkívánja azt, átlábol a maga kétségein, odaérkezik Krisztushoz, s aztán majd onnan a partról visszatekintve, onnan már nem lesznek olyan félelmetesek azok a hullámzó vizek. Majd onnan nézve, megoldódnak a kétségek, de meddő okoskodások sohasem hozhatnak megbékélt életet, míg ellenben komoly akarás és igyekvés által igenis megszülethet a kétségek megoldása.

Lehetnek ezek a sötét vizek önmagunk szívének fájdalmai. Lehet, hogy valaki irigyen gondol másokra: könnyű nektek húsvétkor örvendezni; ti közel vagytok, ti gondtalan, vidám emberek, a feltámadott Krisztus dicsőségéhez; de én közöttem és Ő közötte ott hullámzanak ezek a kétség-hullámok. Igaz, testvérem. De ne várd meg, míg felkel majd a nap, s elcsendesednek a nyugtalan vizek előtted. Ne kösd ki előfeltételül, hogy derült időnek kell lenni, és virágos réten kell járnod a parton, és akkor majd leborulsz a feltámadott Krisztus lábai elé. Most van alkalom, most vesd bele magad a vízbe, siess eléje, ne várj, ne késlekedj; mozduljon meg a lelked, ragadd meg a Krisztust, és Őbenne fogod megtalálni megsebzett szívednek a gyógyulását.

Vagy lehetnek egyéb akadályok az utadban. Mondhatod, hogy nagyon szép dolog, ha valaki az élő Krisztussal együtt él és neki szolgál, de te nem teheted meg; a te életkörülményeid annyira mások, tőled olyan nagy distancia választja el a valóságban a feltámadott Krisztus dicsőségét, hogy semmi közöd sem lehet Hozzá. Igen, lehet panaszkodni nehézségek miatt, de mire mégy vele? Az igaz tanítványok nem érik be a meddő kesergéssel, az akadályok emlegetésével, hanem átvágnak azokon; keresztül lábalnak a vizeken, mert valami hajtja őket, aminek nem tudnak ellenállni.

Ó, adná az Isten, hogy ezekben a húsvéti ünnepnapokban mindnyájunk lelke megerősödjék e péteri ajándékkal; ez az indítóerő hadd zökkentsen ki tespedtségünkből, hadd hozzon mozgásba a Krisztus felé. Ne nyugodjunk addig, míg egyre közelebb, közelebb jutva Őhozzá, le nem borulunk előtte, magunkhoz nem szorítjuk, és örökre eggyé nem válunk Ővele!

Milyen jó dolog, testvéreim, hogy ebben a csónakban mind a ketten ott voltak: János, és Péter is. Milyen csodálatosan kiegészítik egymást! Hogy örült Péter, hogy János helyette és őt megelőzve felismerte Jézust, hogy aztán ő elindulhasson! És nagyon örült János is annak, hogy ha ő nem is ugorhatott bele a vízbe, mert mindnyájan nem tehették meg, hogy beleugorjanak a vízbe, de legalább egy volt, aki a többiek elé vágott, aki addig is, míg a többiek odaérkeznek, mindnyájuk nevében üdvözölhette a Mestert.

Azért osztotta ki Isten az Ő ajándékait olyan különbözőképpen emberek és emberek között, azért teremtett olyan sokféle egyéniséget, hogy azok egymást kiegészítsék. Mindegyiknek szüksége van a többire; külön-külön mindegyikben lehet valami nagyon értékes, fontos vonás, de csonkák, hiányosak; össze kell fogni a többiekkel. Azoknak is szükségük van arra, amit adhat, neki is szüksége van arra, amit a többiektől kaphat. Így szövögeti sokféle színű szál az élet fonadékát, és különösképpen így illesztgeti össze a sokféle színezetű sajátsággal felruházott egyéni lelkeket abba a nagy együttesbe, amit úgy nevezünk: a Krisztus teste, az anyaszentegyház. Hányféle tag van benne! Minden tagnak más az ajándéka, de minden tagnak az a rendeltetése, hogy a maga ajándékait közrebocsássa, belekapcsolódva az együttesbe, hogy így egymást kiegészítve váljék mindnyájunk élete teljessé.

A feltámadott Krisztusra éppen ezért mindnyájan úgy tekinthetünk, - akármilyen gyarló és fogyatékos legyen is a mi lelkünk, akármilyen irigyen gondoljuk is sokszor, hogy mások mennyivel gazdagabbak a lelki felkészültségben, - mindnyájan úgy tekinthetünk Őreá, hogy Ő ránk is számot tart. Bennünk is van valami, ami reagál az Ő hívására; a mi lelkünk húrjain is felcsendülnek olyan hangok, amelyek válaszolnak az Ő szavára, aminek megzendítésére mások lelke nincs felajzva. Nem hiányozhat egyikünk sem a nagy együttesből, amely Őt körülveszi; Őt, a feltámadottat magasztalja, és neki örvendezve szolgál. Azokat keresi, akik mi vagyunk; nem adhatja át egyikünk sem magát olyan álmodozásnak, hogy: ó, milyen szép és jó dolog volna, Krisztussal közösségben élni, ha én amolyan volnék; valahogy más temperamentummal, vagy más tehetséggel megáldott, mint ez, vagy amaz! Nem, testvérem, helyetted mással nem fogja beérni a te Krisztusod; éppen azt az embert keresi, aki te vagy; és vár, és ott, ahol éled mindennapi életedet, ott akar neked megjelenni, hogy húsvéti örömet szerezzen a te szívednek, és felemel magához téged. Az első tanítványokat is oda küldte vissza; ott adott nekik találkozót.

S amikor ünnep elmúltával, ki-ki közülünk visszamegy a maga szűkebb kis világába, hogy régi dolgát végezze, a maga régi énjét élje, jelentse a Húsvét számotokra azt, hogy éppen ott, éppen nekünk, meg akarja jelenteni magát az én Uram; az én meghalt és feltámadott Megváltóm, az örökkön örökké élő Krisztus!

***

(1929. máj. 9-én, Áldozócsütörtökön, a Kálvin-téri templomban.)

"Galileabeli férfiak, mit álltok, nézvén a mennybe?"
Apostolok Cselekedetei 1, 11.

Nem különös dolog-e, hogy ez a kijózanító kérdés éppen a Jézus mennybemenetele történetének a végén hangzik el?

Az az ember, aki kívülről nézi a keresztyének ünnepeit, amint elkíséri őket egy egyházi év útján és megáll velük a nagy üdvtörténeti események stációinál, könnyen beleeshet abba a balvéleménybe, hogy ezek az emberek a valóságtól elszakadva valami irreális képzeleti világba élik bele magukat. És tegyük hozzá: mi magunk is ismerjük a kétely kísértéseit, és olykor felmerül bennünk is a kérdés: nem álmok játszanak-e velünk karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor? Bűbájosan szép képek vonulnak el a szemünk előtt. Kimondhatatlanul jól esik átadnunk a lelkünket a szemléletüknek. De a valóság kemény talaján járunk-e ilyenkor?

A kívülállónak ez a vádja és az önnön kétségeink sehol sem éleződhetnek ki jobban, mint áldozócsütörtök napján, amikor arról teszünk vallást, hogy a mi Urunk Jézus "felméne mennyekbe, és üle az Atya Istennek jobbjára".

És mégis, éppen annak a bibliai történetnek, amely Jézus mennybemenetelét mondja el, az utolsó akkordja a legtisztább józanság hangjait hallatja: "Mit álltok, nézvén a mennybe?" Valóban, az az egész könyv, amely a mennybemenetel történetével kezdődik, nem az "apostolok álmodozásairól" számol be, hanem az "apostolok cselekedeteinek" címét viseli. És megnyugodhatunk felőle: aki igazán és helyesen vallja és ünnepli a Jézus mennybemenetelét, annak számára ez sohasem lesz szép, de csalóka álmok heverőpárnájává, hanem mindig kiinduló pontja a gyakorlati életnek és szolgálatnak. Az Olajfák hegyén nem lehet hátat fordítani a világnak, és képzelődésekbe elmerülni. Égi parancs zendül ott meg, amely minden álmodozásból felébreszt, és egyenesen beleűz a világba, a munkának a mezejére, és a kötelességek őrhelyeire.

Az bizonyos, hogy a tanítványok, akik közül felragadtatott az Úr Jézus a dicsőségbe, nagy kísértésben voltak, hogy megfeledkezzenek a valóságos világról. Mint ahogy a vasúti peronon álló édesanya, akitől elragadta az élet sodra édes gyermekét, megáll, és mintha a lába is gyökeret vert volna, mereven néz az elrobogott vonat után, s amikor már nem látszik belőle semmi, a búcsút intő kendő sem lobog már, a kanyarodónál eltűntek a kocsik, a mozdony füstjét is elkapdosta már a szellő, ő tudomást sem véve a körülötte nyüzsgő forgalomról még mindig révülten mered a távolságba; a magukra maradt tanítványok is, mintha kővé váltak volna, úgy állnak mozdulatlanul a hegytetőn, s szinte elbűvölten fúrják bele tekintetüket a felhőbe, mely eltakarta előlük Annak alakját, ki legdrágább volt számukra e világon. Hiába zúg lent Jeruzsálemben az élet. Hiába várják őket a város utcái és hajlékai. Mintha az egész világ, amelyben tovább kell élniük és küzdeniük, elsüllyedt volna körülöttük a semmiségbe. Rájuk nézve az nincsen. Valami káprázat zsibbadása tartja őket fogva.

De nem maradhatnak sokáig a rabjai. Fényes ruhájú mennyei küldöttek jelennek meg előttük, és eszméletre térítik őket. "Mit állotok, nézvén a mennybe?" És ők felébredve a józan valóságra, kénytelenek alászállani a búcsúzás hegyéről, és visszatérni Jeruzsálem mindennapi forgatagába.

Jó lesz kissé tüzetesebben megvizsgálnunk kábultságuknak ezt az állapotát, - hátha egyben-másban tükörképe a mi lelkünk hibáinak és elferdüléseinek, amelyek éppen a mennybemenetel napján kísérthetnek meg bennünket!

Bizonyos, hogy a tanítványok kábulatának jó része értelmi okokra vezethető vissza. Nem értették, hogy mi történt velük, és nehezen tudtak magukhoz térni az ámulat bénultságából.

Nem először történt velük ilyesmi. Hiszen, amióta együtt voltak Jézussal, mindig rá kellett, hogy nyomakodjék a lelkükre az Ő titokzatossága. Hányszor megeshetett velük az, ami egy helyütt fel is van jegyezve, hogy amint Jézus haladt előttük vándorlásaik útján s ők mentek a nyomában, valami kimondhatatlan rejtélyesség áradt ki belőle úgy, hogy elcsendesedett körülötte a beszéd, szavukkal együtt elakadt még a gondolatuk is, és úgy követték, mintha varázslat szorongatná a szívüket, - "féltek". Nem is csak olyankor, amikor keze érintésére betegek álltak talpra és parancsszavára halottak keltek ki sírjukból, vagy amikor tekintetét körülhordozta az embereken, s ettől aláhanyatlottak az ellene felemelt kezek, békesség áradt el a kétségbeesett bűnösök arcán, és lapulva osont el a gúnyolódók tábora. A tettei mögött maga a személyisége volt döbbenetesen titokzatos. Nem csak azóta, hogy a kereszthalál sebhelyeivel a testén meg-meglátogatta őket, mint a Feltámadott. Azelőtt is. Mindig érezniük kellett, hogy egyszerű és alázatos szolgai formáján valami nem e világból való dicsőség és hatalom sugárzik át.

De soha úgy meg nem rohanta a lelküket a Titok, mint most, amikor a földi világ és a láthatatlan mennyek elválasztó fátyola egészen áttetszővé vált, sőt mintha egy pillanatra elhúzódott volna egészen, hogy Ő innen átléphessen amoda. S azután jött a felhő, és újra eltakart mindent a szemeik elől... Nem csoda, ha mozdulatlanokká dermedtek.

De fel kellett ocsúdniuk: "Mit álltok, nézvén a mennybe?" Hiába feszül meg a tekintetük: a titkok fellegén át nem hatol. Vannak dolgok és maradnak dolgok, amelyeknek a megértése nem hozzáférhető a tanítványok számára. És a mennybemenetel hegyén megtanulják a nehéz leckét: a titkokat meg kell hagyni titkoknak, s az ember, ahelyett, hogy görcsös tekintetével fürkészné elzárt világukat, elmehet nyugodtan a világba - végezni a maga dolgát.

Hányszor odaplántáljuk mi is magunkat a rejtelmek fellege alá, amely mögött lakozást vett az Úr. Makacsul rászegezzük a szemünket titkokra, amelyek úgysem világosodhatnak meg előttünk. Szinte ultimátummal ostromoljuk az Istent: addig egy lépést se fogunk tenni, ha ezernyi parancsa várna is engedelmes szolgálatunkra, amíg el nem vonja előlünk a leplet, és meg nem mutatja érthetően az Ő elrejtett dolgait. Oh, balgatag emberek, mi! Halljuk meg a kijózanító szót: "Mit álltok, nézvén a mennybe?" Menjünk vissza a feladataink világába! Vigyük véghez benne a küldetésünket, amely felől Isten nem hagyott bennünket tájékozatlanságban. Hátha, miközben cselekesszük az Ő akaratát, többet megértünk az Ő gondolataiból is. És ha lesz majd, - oh biztosan lesz, - sok minden, amit sohasem értünk meg az életünk végéig sem, hát számoljunk le vele józanul: a mi Urunkat elfedte előlünk a titkok fellege...

Volt azután a tanítványok lelkiállapotában egy erős érzelmi alkotóelem is. Fájt nekik megválniuk Mesterük látásától, és ez a fájdalom rögzítette oda őket arra a helyre, ahol eltűnt a szemük elől. Nem tudtak egykönnyen belenyugodni abba, hogy többé nincs közöttük, s ezért erőltetik meg az ég felé fordított tekintetüket, hátha mégis megjelenik még egyszer ismerős alakja. A szívük sajgó követelése nyújtja ki kezeit, - nem lehet az, hogy ezentúl nélküle, az Ő látható és tapintható közelsége nélkül kelljen ebben a világban élniük...

Nem tudjuk mi, legfeljebb csak irigykedve sejtjük, hogy milyen kiváltság lehetett az, amelyben az első tanítványok részesültek. Közvetlen emberi közösségben élni Jézussal. Belenézni szemének mérhetetlen mélységeibe. Hallani szavának csengését. Érezni kezének meleg szorítását. Figyelni szeretetének kiáradását a megtört szívűekre, a kivetettekre s a megtépettekre. Tapasztalni egészen közelről egész valójának azt a sugárzását, amelytől szinte szemlátomást tisztult és nőtt a lélek. Akármennyire megtanulták is, hogy a test nem használ semmit és csak a Lélek az, amely megelevenít, milyen kimondhatatlan előny lehetett földi napjaiban ismerniük azt, akiben ez a Lélek testet is öltött!

Amikor a kereszten megtört a szeme fénye és síri nyugvóhelyére kísérték, milyen árvaság szakadt rájuk az együtt töltött dicsőséges napok után! S amikor a Feltámadott újra közéjük toppant, ki ne érezné a maga szívén áthullámzani azt az örömöt, amellyel a tanítványok szíve örvendezett! De most ütött a végleges elválás pillanata. Mindaz az élmény, amelyért irigyelni fogják őket az eljövendő évszázadok, rájuk nézve is csak a múlté már. A felleg eltakarta Őt, és azon többé át nem hatol emberi tekintet.

Nehéz volt ebbe belenyugodni, de nem volt más hátra. "Mit álltok, nézvén a mennybe?" Hiába keresi Őt ezentúl a szem, - Őt most már nem látás által, hanem hit által lehet bírni; Ő nem földi társ többé, hanem az üdvösség mennyei Ura; az Ő orcáját szemlélni ezentúl nem adatik meg e földön élő embernek, ennekutána már csak áldásait, ajándékait, javait kell keresni és elsajátítani.

Hányszor megpróbált a keresztyénség lelke ezzel is szembehelyezkedni! Voltak, akik éjt-napot egybefonó virrasztásokkal és könyörgésekkel ostromolták a láthatatlan világ válaszfalát, ha valamiképpen rést üthetnének rajta! Mint a királyi palota kapujánál kuporgó koldusok, makacs szívóssággal várták, nem nyílik-e meg a kapu, hogy csak egy pillantást vethessenek az előlük elzárt fényes világba! Látni akarták az Urat, s az ilyen látomásban vélték elérhetni a keresztyén élet csúcspontjait.

Az bizonyos, hogy voltak emberek, akik felett egy-egy pillanatra újra megszakadt a kárpit. Saulus a damaszkuszi úton látta a vakító fényességű Orcát, és később is voltak órái, amelyekben látott a mennyek világából feltáruló látásokat. János szemei előtt is elhúzódott a lepel a páthmoszi hegyen, és szemlélhette az odafent élő és uralkodó Urat. Az Isten háztartásában bizonyára megvan a szerepük az ilyen elragadtatásoknak és vízióknak. De az is bizonyos, hogy ezek az emberek sem maguk nem keresték az ilyen élményeket, sem mások elé nem tűztek ki cél gyanánt ilyeneknek az átélését.

A keresztyén élet normája nem ezekben van. S aki sóvár szemekkel mered a magasba, hogy felcsigázott lelke előtt valahogy újra szemléletessé váljék Az, aki a tanítványok szeme elől elragadtatott, annak meg kell hallania az angyalok kijózanító szavát: "Mit álltok, nézvén a mennybe?"

Az igazi keresztyének nem ilyen, a világról megfeledkezett rajongók, hanem világosfejű, higgadt lelkű emberek, akik tudomásul vették, hogy ebben az életben a test korlátai közé vagyunk rekesztve. Az érzéki természet fellege ott borong közöttük és mennyei világba távozott Uruk között. Szeretik Őt, de úgy, mint akit nem látnak. Kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeznek benne, de anélkül, hogy az égre meresztett szemekkel erőszakolnák a megjelenését. A mennybemenetel hegyéről visszatértek a valóságos világba, és végzik benne a szolgálatukat.

De az elmondottakkal még nem merítettük ki a tanítványok lelki állapotának az elemzését. Hátra van még a legfontosabb. Hiszen őket egy nagy ügy szolgálata fűzte voltaképpen Uruk és Mesterük személyéhez. Tőle egy nagy cél megvalósítását várták. Az elválás előtti utolsó találkozásokban is mindig erről volt szó közöttük: "szólta nekik az Isten országára vonatkozó dolgokat". Akármilyen hiányos és ferde fogalmaik voltak is arról, hogy mi az "Isten országa", Jézusban mégis felismerték Azt, aki elhozza ezt az Országot. Mindenüket elhagyva azért követték Őt, hogy az Ő oldalán részük legyen ennek az Országnak a megvalósulásában. Tanításait azért szívták magukba, egész működése alatt azért iskolázódtak az Ő társaságában, hogy alkalmasakká váljanak ennek az Országnak a szolgálatára, ha üt az órája.

Amikor az ellenséges hatalmak hullámai összecsaptak Jézus felett, s Ő engedte, hogy erőt vegyenek rajta, - akkor ez a reménykedésük összeomlott s kegyetlen csalódásba látszott beleveszni az egész életük. Aztán kitűnt, hogy mégis Ő a győztes. Harmadnapon lerázta magáról a véglegesnek látszott halálos kötelékeket és nyilvánvalóvá lett, hogy a kereszt is csak annál nagyobb győzelem lépcsőfoka volt számára. Mégsem volt hát tragikus tévedés Őt követni. Ő valóban az Isten Felkentje! Türelmetlen kíváncsisággal kérdik: vajon most már elérkezett-e az idő, amikor felállítja az Ő országát? "Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat" - mondja Ő. De ez nem változtat semmit azon, hogy mégiscsak Ő a király, és győzelmes ügy harcosai azok, akik vele tartanak.

Most azonban eltűnt a szemük elől. Mit érezhetnek a katonák, amikor a harc döntőre fordul, s a vezér magukra hagyja őket? Megtanultak bízni abban, hogy amíg Őt látják, addig minden jól van. De mi lesz most, hogy nem látják többé? Ha nem értették is mindig a harci mozdulatait, arra mégis rájöttek, hogy jó kezekben van az ügy, amelyen a lelkük csüng. Ott állt Ő az események középpontjában, és ami körülötte történt, - igen, még a látszólagos vereség is, - az Ő diadalát érlelte. De most mintha kiesnék az egész történetnek tengelye. Ő nem lesz itt többé. Kikapcsolódik ennek a világnak a történéseiből. Hogy lehet elképzelni az Ő országának győzelemre jutását az Ő jelenléte nélkül?

Ezek a gondolatok nyilallottak át bizonyára a szívük legmélyebb rétegein. Kockán forgott az életük egész értelme. Nem csoda, ha a szemük belevész a magasságba, amely elnyelte minden reménységük letéteményesét. És velük együtt hányszor ámulunk mi is bele az üres levegőbe, amikor megbénul a lelkünk az Isten országának gyötrő gondjaitól! Mi sors várhat erre a legszentebb ügyre, ha magunkra maradt árva, megrettent harcosokként nekünk kell helytállnunk érette?

Halljuk hát meg velük együtt az onnan felülről jött ébresztő szót, és térjünk magunkhoz a csüggedés kábulatából: "Mit álltok, nézvén a mennybe?" Az a felhő, amely elrejtette Őt a szemünk elől, a dicsőségnek felhője is. Nem azért távozott Ő, hogy tehetetlenül a sorsunkra hagyjon e világban, hanem azért, hogy átvegye a hatalmat mennyen és földön. Nem iktatódott Ő ki az emberiség történetéből; ellenkezőleg: csak elfoglalta azt a helyet, ahol minden történés szálai az Ő kezében futnak össze. Amikor úgy látszik, hogy a messzeségbe tűnt, akkor van legközelebb minden szívhez, s amikor azt hinnénk, hogy semmibe sem szól már bele e földön és semmibe sem nyúl már bele kezének irányításával: valójában akkor országol kicsiny és nagy dolgok felett egyetemlegesen. Most lett Ő igazában a történelem tengelyévé, s aki vele tart, most lehet csak egészen bizonyos, hogy nem eltévesztett ügyre vesztegeti az életét.

Nézd a tavaszi virágzásba borult fát, - minden ízében és sejtjében nem olyan hatalomnak a parancsait szolgálja-e, amely teljességgel láthatatlan? Hiszen minden azért történik benne, hogy végül diadalmasan megjelenhessék a gyümölcse. Annak uralma alatt áll az egész szervezete. Érette fakadnak a rügyek, érette feslik ki a zöldellő lomb, érette futják rejtett útjaikat a földből felszívott vízcseppek, és érette serénykedik titkos vegyi konyhákon a magasságból befogadott napsugár. A legvékonyabb gyökérszáltól a virágok porzójáig, minden azért van és azért működik, mert úgy parancsolja a termés, amelyért a fa él. Pedig hol van ez a szuverén úr? Szétszedheted az egész fát, és nem találhatod meg benne sehol sem. Majd ha eljön az ideje: megjelenik. Addig pedig láthatatlanul regnál. Megérted ugye, hogy azért, mert semmilyen szemmel nem látható, sem kézzel nem tapintható az a királyi szék, amelybe Jézus felmagasztaltatott, azért mégis, sőt éppen azért mindenek az Ő uralma alá vettettek?

Egyszer majd nyilván meg is jelenik királyi hatalma és dicsősége, - de a tanítványok addig is nyugodtan és józanul elmehetnek az Olajfák hegyéről szolgálatuk útjára. Az Isten országát nem kell félteniük!

*

Nem állunk hát mi sem zsibbadt bűvöletben, "nézvén a mennybe". Nem azért van fenn az égen a mi napunk, hogy belemeresszük szemünket. Ha megtehetnénk is, vakítóbb volna a fénye, semhogy elbírhatnánk. Jó, hogy elfedi előlünk a titkoknak leple, érzéki korlátozottságunk kárpitja, dicsőségének fénytől áttetsző fellege. Azért van felettünk, hogy világítson nekünk. Elfordítjuk hát a szemünket az áthatolhatatlan egekről, és inkább a körülöttünk levő világon hordozzuk meg. Nappal van! Jól láthatunk! Világosak előttünk az utak, amelyeket meg kell járnunk. A szemünkbe tűnnek a város falai, közöttük a sok száz hajlék, ahol sebeket kell gyógyítani és könnyeket letörölni; a családok, amelyekből ki kell űzni a testvérgyűlölet ördögeit; a sokaság, amelynek el kell vinni az Isten országának örömhírét; a viharpusztította nemzet, amelyet romjaiból újjá kell építeni boldog virulásra; egy egész világ, amely "várja az Isten fiainak megjelenését".

Hogy is lehetne helyt állnunk, akármilyen szent ünnepi kábulatban is, "nézvén a mennybe"? Ki ne hallaná az angyali unszolást - vissza a világba, hogy folytatódjék miáltalunk is az "apostolok cselekedeteinek" története?

***

(1929. május 19-én, pünkösd vasárnapján a fasori templomban.)

"És megteltek mindnyájan Szent Lélekkel és kezdtek
szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nekik szólniuk.
... Szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait."
Ap. Csel. 2, 4. 11.

Sok ember úgy van a pünkösdi történettel, hogy elragadja őt annak teremtő lendülete, de a nyelveknek ez a csodája, amelyre pedig olyan nagy súlyt helyez a történet, hidegen hagyja, sőt zavarólag hat reá. Elfogódott lélekkel érzi, hogy ezen a napon valami nagy dolgot cselekedett az Isten. Áhítattal és csodálattal áll meg az előtt a bámulatos átváltozás előtt, amely félénk, tétova, árva emberekből világhódító hadjáratra induló rettenthetetlen hősökké avatta az apostolokat, szinte varázsütésre. Boldogan veszi tudomásul a Jézus Krisztusról szóló pünkösdi bizonyságtételnek az első alkalommal nyomban megbizonyult ellenállhatatlan erejét, a háromezrek megtérését mindjárt az első ostromra. Mintha nagy birodalmak földjeit öntöző hatalmas folyam forrásvidékén járna, ahol frissen, ígéretesen buggyan ki a földből a nagy folytatások első kezdete: olyan ünnepélyes élmény számára a keresztyén egyház pünkösdi megszületését szemlélni. És eleven valóságként süt bele a lelkébe a Szent Léleknek emberfölöttien titokzatos, és mégis emberekre kitöltetett és emberekben munkálkodó hatalma. Csak ne akasztaná meg az embert mindezek felett való elmélkedésében az a különös része a történetnek, amely arról szól, hogy az apostolok a sokféle országból összeverődött hallgatóság előtt kinek-kinek a maga nyelvén hirdették, s azok ki-ki a maga nyelvén meg is értették a pünkösdi üzenetet! Mit jelentsen ez?

A Szentírás magyarázói is nem egyszer kísérleteztek azzal, hogy hogyan lehetne tehermentesíteni a pünkösdi történetet ettől a különös csodától. Régebben, amikor divat volt a Biblia csodás történeteit az írók és általában az első keresztyén nemzedékek áhítatos képzeletéből megmagyarázni, amely egyszerűbb tényeket is átfestett idővel a csodaszerűség színeivel: azt mondták, hogy itt nem is különféle nyelveket, hanem csak nyelvjárásokat kell feltételeznünk. Az a sokaság, amely a zsidó szétszórtságból, a világ minden részéből összeözönlött a jeruzsálemi ünnepségekre, s ott tanúja lett a pünkösdi eseményeknek, ugyanazt a közös nyelvet beszélte, csak természetesen a különböző tájak nagy távolsága miatt eltérő árnyalatokkal. Nem történt tehát semmi érthetetlen és különös dolog, ha mindegyikük megértette az apostolok prédikációját. De hát honnan született volna meg akkor az a benyomás, hogy itt olyasvalami ment végbe, amin már a jelenvoltak is elálmélkodtak, s amit az utókornak is fel kell jegyezni, hogy áhítatos csodálattal vegyen róla tudomást?

Utóbbi időkben, amikor az emberi lélek rejtelmeiben szeretik megtalálni sok nehéz kérdés kulcsát, úgy magyarázták egyesek a pünkösdi nyelvcsodát, hogy nem volt egyéb, mint az a "nyelvekenbeszélés", amely az első idők keresztyén gyülekezeteiben gyakori jelenség volt, s amelyről Pál apostol korinthusi levelei hagytak ránk olyan jellegzetes rajzot. Sokszor megtörtént, hogy a gyülekezetekben egyes csordultig megtelt, az extázisig elragadtatott egyének megszólaltak és olyan hangokon adtak kifejezést robbanásig feszült lelkük érzéseinek és látásainak, amelyek valami földöntúli "angyali" nyelv benyomását tették a hallgatókra. Nem is értették meg az értelmét mindaddig, amíg az illetők maguk el nem magyarázták később érthető szavakkal is, vagy más valaki, aki "a nyelvek magyarázatának ajándékával" bírt, meg nem fejtette, hogy mi is rejlik voltaképpen az elragadtatott lélekből kiszakadozó hangok mögött. Azonban a pünkösdi történet nem ilyen jelenségekről szól, nem magyarázatra szoruló hangokon, hanem világosan érthető más nyelveken prédikáltak akkor a Szent Lélekkel megteljesedett bizonyságtevők.

Le kell mondanunk minden kísérletről, amely ki akarná vetkőztetni a dolgot rendkívüliségéből és egyéb, megszokottabb dolgokra akarná visszavezetni. El kell ismernünk, hogy az elbeszélés egészen különös csodáról akar beszámolni. Aki tagadja a csodák lehetőségét, annak sem maradhat más hátra, mint azt keresni, hogy mi volt az a nagy igazság, amelynek tükröztetésére alkalmas és szükséges volt ez a csodatörténet. És mi, akik megbízható tudósításoknak fogadjuk el a bibliai történeteket még akkor is, ha csodákról számolnak be, szintén csak azt kereshetjük, hogy mit akart Isten ezzel a csodatétellel kijelenteni. Hiszen az Ő csodatételei sohasem szemet-fület kápráztató mutatványok, hanem mindig valami nagy üzenettel terhes "jelek".

Mit hirdet tehát a pünkösdi nyelvek csodája?

Először is van egy nagyon megalázó üzenete. Arról tesz bizonyságot, hogy amikor a Szent Lélek megszólal, akkor az emberi nyelv elveszti jelentőségét.

Az apostolok valahogyan csak meg tudták volna értetni magukat idegen nyelvű hallgatóikkal e nélkül a csoda nélkül is. Az emberi nyelv készletében magában is megtalálták volna az anyagot, amelyből megépülhetett volna a híd a másajkú emberek szívéhez. Bizonyára nehéz dolog lett volna. Csak töredékes részleteket sikerült volna megértetni. Vagy tolmácsolás szűrőjén kellett volna átbocsátani a mondanivalójukat. De végül mégis csak célhoz érkezett volna mindenkinél az emberi beszéd. A Szent Lélek azonban mindezt az igyekezetet feleslegessé teszi. Mintha félre akarna tolni az útjából minden eszközt, amelyet az emberi képességek kínálnak fel neki. És a maga módján oldja meg a kérdést úgy, ahogy ember soha nem oldhatta volna meg. Nincs szüksége emberi ügyeskedésre, nyelvtudásra, közvetítésre, hanem egyszerre átugorja a szakadékot, amelyet a nyelvbeli különbség támasztott. Az apostolok "kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nekik szólniuk", és hallgatóik megértették beszédüket: "szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait".

Az emberi nyelvnek egyébként is jó megemlékeznie gyarlóságairól. A beszéd legnagyobb büszkesége lehet az embernek, de ugyanakkor korlátoltságának is legvilágosabb bizonysága. A nyelvnek az a lényege, hogy általa az ember kilép a maga lelke magányosságából, és kapcsolatokat teremt társainak a lelki világával. De milyen tökéletlenek ezek a kapcsolatok! Ugyanaz az anyanyelv, amely egy nagy családba fűzi valamely népnek tagjait úgy, hogy közös szava van minden örömüknek és fájdalmuknak, átkuknak és imádságuknak, - ugyanakkor magas válaszfallal különíti el őket más népektől. Ami az ő fülükben úgy hangzik, hogy áhítatot teremt vagy tüzet gyújt a lelkükben, egészen hidegen hagy, vagy talán éppen mosolyra indít más nyelven beszélőket. Ezt a válaszfalat sohasem hághatjuk át. Akárhogy megtanuljuk is más népnek a nyelvét, abba sohasem önthetjük bele a lelkünket úgy, mint az anyanyelvünkbe, sem úgy nem foghatjuk fel az abban megszólaló lelket, mint ahogyan együttrezeg a szívünk a magunk nyelvén megszólaló lélekkel.

És nem csak népet néptől választ el így a nyelv. Még ugyanazon a nyelven beszélők is, egymás között is, csak részben cserélhetik ki a lelküket a nyelv segítségével. A legmélyebb lelki közösségnek van szüksége a legkevesebb beszédre. És ahol beszéddel akarnak egymás közelébe férkőzni az emberek, a legjobb akarat is sokszor kárbavész. Ugyanazok a szavak mást jelentenek az egyik, és mást a másik számára. Segítségül szánt szó a másik előtt támadásnak tűnhet fel; intés beszéde ürügyévé válhat a nagyobb makacsságnak; csillapító szó talán csak még hevesebb tűzre lobbant. És minél többet beszélnek ilyenkor az emberek, annál messzebb jutnak egymástól. Sokszor abban van az egyetlen reménysége az egymásratalálásuknak, ha el tudnak hallgatni. Hátha valami más módon enyhül a távolság feszültsége!

De soha jobban nem tűnik ki az emberi nyelv tökéletlensége, mint amikor az Isten dolgairól akar beszélni. Mintha valaki a szülőföldje hegyeit és folyóit, madárdalát és erdőzúgását akarná becsomagolni, hogy postán elküldje egy távoli barátnak, és megossza vele azok gyönyörűségeit! Ki tudná szavakba önteni a legszentebb élményeit és bizonyosságait úgy, hogy azok a szavak másban is felkeltsék azt, ami benne él! Nincs a világon egyetlen hívő ember, akinek kétségeit vitázó beszéd oszlatta volna el. Nincs egyetlen bűnbánó lélek, akit mások feddőző szemrehányása juttatott volna el hibáinak őszinte megsiratására. Nincs nehéz terhek alatt is nyugodtan, megbékélten élő szív, amely vigasztalását emberek szavaiból merítette volna. Az ilyen dolgokban hasznavehetetlen eszköz az emberi nyelv. Mennél többet próbálkozunk vele, annál kevesebbre megyünk!

És mégis van közöttünk mély közösség az Isten dolgaiban. Összeforrunk a lelkünk legtitkosabb, legbelsőbb javaiban egy testté, az Isten egyházává. Együtt zendítjük meg hálaadásunk énekét és hitvallásunk szavát. Ugyanabban a Bibliában halljuk mindnyájan Isten igéjét. Ugyanabból a Krisztusból merítjük mindnyájan üdvösségünk bizonyosságát és életünk erejét. Ugyanazt a hivatást látjuk mindnyájan földi harcainkban magunk előtt, és ugyanaz a reménység világít mindnyájunk számára a halál sötétségében. Sőt nem csak egymás között értjük meg az Istennek ezeket a kibeszélhetetlen dolgait, hanem - csodák csodája - mások is megértenek bennünket, és csatlakoznak hozzánk. Felvilágol a mi bizonyosságunk visszfénye, és megszólal a mi énekünk visszhangja olyan szívekben is, amelyek eddig értetlenül és idegenekként néztek reánk!

Hogyan lehetséges? Nem a mi beszédünk műve volt. A Szent Lélek vitte véghez. Az Ő ajándéka a mi közösségünk, és az Ő diadala minden új megvilágosodott és megtért emberi lélek. Ő viszi tovább az üzenetet a maga titkon szóló szavával, szívtől szívhez úgy, hogy az megértésre talál, és ez által Ő maga szövögeti egybe választottait egyre gyarapodó közösségbe úgy, ahogyan az emberi nyelv soha nem kötözhetné együvé őket.

Ennek az alázatos elismerésére akarta Isten megtanítani minden időkre szólóan az Ő egyházát a pünkösdi nyelvcsodával. Mindjárt az első ünnepi bemutatkozásra felejthetetlen leckét adott a tanítványoknak arról, hogy hogyan munkálkodik a rájuk kitöltetett Lélek. A helyzet olyan volt, hogy az emberi nyelv óriási erőfeszítések árán is, csak nagyon szegényes eredményeket remélhetett elérni. Mintha a Lélek azt mondta volna: ne fáradjatok, ne kínlódjatok, én majd átrepülök ezeken a tornyosuló akadályokon, és célhoz juttatom az én üzenetemet. Emberi ékesszólás, felkészültség, rábeszélő erő, meggyőző érvelés, elragadó lelkesedés - amilyen erőtlen volna itt, olyan nélkülözhető is. Megszólalt a tanítványok ajkán az a beszéd, amely nem az övék volt, hanem amelyet "a Lélek adott szólniuk" - és megvolt a bőséges eredménye. Senki emberfia nem tulajdoníthatta a sikert önmagának. Minden dicsőség a Léleké volt.

Ez az első üzenete a pünkösdi nyelvcsodának. S amíg pünkösdöt ünnepel a keresztyén egyház, sohasem feledkezhet meg erről a megalázó leckéről.

Ugyanakkor van azonban a történetnek egy másik üzenete is. Azt hirdeti, hogy amikor a Szent Lélek megszólal, akkor mégis mindig felhasználja az emberi nyelvet eszközéül.

A pünkösdi történetben nem néma apostolok feje fölött jutott el a Lélek üzenete a hallgató sokasághoz, hanem megszólaló apostolok beszéde által. Nem maguktól szóltak, de mégis szóltak. És nem beszélő automaták voltak, nem érzéketlen gépekként ontották magukból a prédikációt, nem hangszórói voltak csak valami rájuk nézve idegen üzenetnek. A lelkük legmélyéről tört elő mondanivalójuk; azt hirdették, amiért élni és halni készek voltak, mint a világon legdrágább kincsükért; az egész lényük minden idegszála benne rezgett abban a szózatban, amelyet a Szent Lélek csodatevő hatalma előcsalt az ajkaikról. Egész élő valójukat áthatotta, hatalmában tartotta, ihlette, és úgy szólaltatta meg őket a Lélek, hogy elmondhassa általuk üzenetét.

Nem csak megaláztatásban, hanem megdicsőíttetésben is részesül tehát itt az emberi nyelv. Elégtelen tényező, nem lehet sohasem döntő szerepe, az eredményt sohasem írhatja a maga számlájára. De azért mégis van szerepe, és pedig nélkülözhetetlen szerepe. Istennek tetszett az Ő munkáját emberi munkához kötni. Természetfeletti útjai vannak arra, hogy az egyik szívtől a másikhoz eljuttassa szavát, de hozzákapcsolja a maga útjait azokhoz a természetes módokhoz, amelyeken emberek és emberek kapcsolatokat szoktak egymással létesíteni. Nem e világból való az a közösség, amelybe Ő egybefoglalja híveit, de beleöltözteti e világ szerinti közösségek formáiba is. Titokzatosan tartja össze és növeli az Ő láthatatlan egyházát, de látható egyházzá teszi azzal, hogy emberek által végzi el akaratát, és különösképpen éppen emberek beszéde által.

Ez az a szolgálat, amelyben legmagasabbra magasztaltatik fel az emberi nyelv. Vannak más alkalmak is, amikor megdicsőül. Álmélkodva állunk meg például, amikor megszólalnak a szónak mesterművészei, s amikor ezreknek érzései és szándékai, mint a szélviharban hullámzó vetés, úgy hajladoznak, ahogy az istenáldotta szónok beszéde tereli őket; vagy amikor zűrzavaros sejtések ködéből és problémák útvesztő rengetegéből élesen megvilágított tágas tájakra vezet ki bennünket egy-egy tudósnak vagy gondolkozónak igazságot megértető, kristályosan áttetsző előadása; vagy amikor költők kezében lesz a nyelv furulyává vagy kürtté, és olyan titkokat szólaltatnak meg rajta, amelyekről sohasem hittük volna el, hogy kibeszélhetők. De micsoda a nyelvnek mindez a dicsősége ahhoz képest, amikor engedelmes, alázatos szolgaként odaadhatja magát a Lélek kezébe, és amikor végbemennek általa dolgok, amelyek egyébként lehetetlenségek volnának a számára. Igénytelen és szürke szolga talán. Művészi remekelés, költői csillogás, bölcselkedő elmésség ékes köntöseit hiába keresnéd rajta. De nézd, milyen ajándékokat hoz! Tőle bizony nem tellenének ki. De az Isten Lelke megbízta ezt az egyszerű küldöncöt, hogy az ő kezén át jussanak birtokunkba a páratlan kincsek!

Ez szabja meg az igehirdetőnek a helyét egyházi életünkben. Nincs szentebb hely az egész világon, amelyet ember betölthetne, mint a keresztyén szószék. Odaállni emberek sokasága elé, akik az élet hullámverésében küszködve sodródnak az örökkévalóság tengere felé, és hirdetni nekik Istent, a mindenek teremtő és igazgató Urát, Krisztust, a bűnösök barátját, a megfáradtak békességét, a halálból életre feltámadottat és feltámasztót, és a Szent Lelket, kifogyhatatlan forrását az erőnek, vigasztalásnak és örömnek! Szólni az Igét, nem azért, hogy elteljék vele egy áhítatos óra, tetszést vagy nemtetszést nyilváníthassanak aztán róla az emberek, és végül alapjában véve maradjon minden, ahogy volt, - hanem azért, hogy végbemenjen a hallatlan nagy dolog, hogy Isten szólt az emberekhez, és emberek hallották Istent szólni! "Kicsoda alkalmas erre", - az igehirdetés "vakmerőségére"? Istenkáromlás volna embernek ajkára bízni és embernek ajkára vennie Isten üzenetét, kivéve egyetlen esetet, ha maga Isten rendeli így. Akkor félelmek és szorongattatások közepette mégis meg kell, meg szabad lennie! Megcsendülhet az emberi beszéd "Istennek nagyságos dolgairól", - abban a bizonyosságban, hogy az emberi beszéd nem marad magára, hanem a Lélek is elvégzi ugyanakkor a maga titokzatos beszédét, s az hathatós lesz a szívek mélyén.

Ugyanez a reménység szabja meg a szószéken kívül is mindnyájunk kötelességét a bátor és bölcs bizonyságtételre. Az a tudat, hogy úgyis hiábavaló a beszéd, soha nem jogosít fel arra, hogy némán menjünk el a bűn mellett. A Lélek magának tartotta fenn a meggyőző feddést, de azt akarja, hogy mi se restüljünk meg óvó és tiltó szavunk felemelésében. - Nagy szomorúság éjszakájában egyenesen terhessé válhat az emberi vigasztalás. Egyedül a Léleknek van rá hatalma. De a maga helyén drága balzsam a testvéri szó, ha eszközül ajánlja fel magát a Léleknek. Ne fukarkodjunk vele! - Más ember lelkiismereti küzdelmeibe nem avatkozhatunk bele. Csak a Lélek adhatja meg neki a világos vezetést. De hányan tehetünk róla hálás bizonyságot, hogy a Lélek emberek jótanácsait használta fel vezetésünkre! Mi sem foszthatunk meg hát másokat ettől a szolgálattól. - Élő hitet felgyújtani valakiben, az üdvözítő Isten felől bizonyossá tenni valakit, az Evangélium megtartó hatalmának foglyául ejteni valakit, aki még nem ismeri azt, - a mi erőnket meghaladó feladat. A Lélek maga viheti csak végbe. De Ő meg akar szólaltatni minket, hogy tőlünk hallják az emberek "Istennek nagyságos dolgait", és higgyenek bennük!

A pünkösdi eseménynek nem hiába jelképes látománya a kettős tüzes nyelv. Beszédnek megszólaltatására töltetett ki a Szent Lélek. Igének hirdettetése végett szállotta meg választottait. Üzenetnek hordozójául, bizonyságtételnek szolgálatára teremtette meg e világban egyházát. S amíg el nem fojtjuk magunkban erejét, addig nem is hal el az ajkunkon a szó, a tehetetlen, ügyefogyott, méltatlanul dadogó szó, amelyhez Ő mégis hozzákötötte a maga hatalmát.

A tanítványok kis serege együttvéve is olyan volt akkor, mint egy repedezett hegedű. Ki várhatott volna tőle mennyei hangokat? A pünkösdi esemény megmutatta, hogy a Léleknek tetszett éppen ezt az ütött-vert hangszert felvenni, hogy mesteri kezével előhozza belőle a maga megujjongtató zenéjét. Nem a szerszámé, csakis a művészé a dicsőség! De milyen dicsőség kiválasztott eszköznek lenni az Ő kezében!

Ez a pünkösdi nyelvcsodának a másik nagy üzenete. S amíg él közöttünk a régi pünkösdi történet, soha nem veszhet ki közülünk az ünnepi hála érte.

*

Emberi beszéd volt ez a prédikáció is. Ha igaz a pünkösdi nyelvcsoda üzenete, akkor nagyon mellékes volt, és nem baj, ha holnap már senki sem emlékszik rá. De akkor az is bizonyos, hogy mialatt szavai elhangzottak, valamit "mondott a Lélek a gyülekezetnek"; valamit, amit ki-ki éppen Őtőle várt, és amit a szívébe rejtve megőriz az örökkévalóságra. Mi lehetett? Ki tudná megmondani, ki tudná számonvenni! De akármi volt is, a lényege az lehetett csak, hogy Ő ma is ugyanaz, mint aki akkor volt. Csodái sok formát ölthetnek, de lényegükben mindig a régiek. Ma is egyedül Ő az Úr, aki előtt nincsenek az emberszívben lehetetlen akadályok, és ma is általunk akarja véghezvinni művét e világban. A pünkösdi csodák csak azért világoltak fel annak idején, hogy pünkösdi fényt sugározzanak minden időkre. A Lélek azért jött, hogy velünk maradjon, és nálunk lakozzék. Megértettük-e a beszédét?

***

(1929. máj. 26-án a józsefvárosi templomban tartott estélyen.)

"Istennek kell inkább engedni,
hogynem az embereknek."
Ap. csel. 5,29.

Péter apostol ajkán megértjük ezt a dacos kijelentést, - neki választania kellett isteni parancs és emberi parancs között, és nem lett volna az, ami volt, - az első keresztyén gyülekezet vezéralakja, - ha habozás nélkül nem az isteni parancs teljesítése mellett dönt.

A zsidó nagytanács határozott szóval megtiltotta neki és társainak az Evangélium hirdetését. Most is, amint ott áll az ítélőszék előtt, fejére olvassák: "Nem megparancsoltuk-e nektek parancsolattal, hogy ne tanítsatok ebben a névben?" S hogy a hatóságnak ez a tilalma nemcsak szóbeszéd, arról már volt alkalma keserves tapasztalatot szerezni. Hiszen éppen most szabadult ki Isten csodájaként a börtönből, amelyben kíméletlen valósággá vált a hatalmasok fenyegetése.

De másfelől állandóan csengett a lelkében az apostoli megbízatás szava. Azóta, hogy Jézus tanítványává szegődött, és különösen azóta, hogy mennybetávozott Ura társaival együtt magára hagyta őt ebben a világban, és testi jelenléte helyett megajándékozta őt Szent Lelkének kiáradásával, nem volt más értelme az egész életének, mint csak az az egy, hogy bizonyságtevője legyen mindannak, "amit látott és hallott".

Nem csoda, ha ebben a helyzetben félretesz Péter apostol minden tekintetet a fensőbbség rendelkezései iránt, és egész szívvel csak a Lélek kényszerítésének enged. A börtönből való kimenekedés után alighogy újra szabad levegőt szívhat, máris ott van megint a jeruzsálemi templom csarnokaiban és folytatja, ahol elhagyta: - "tanít". Mintha a nagytanács tilalmáról mit sem tudna, és mintha nem érte volna semmi bántalom az előbbi bizonyságtétele miatt. Amikor aztán újra elfogják s a nagytanács elé hurcoltatva számot kell adnia makacs engedetlenségéről, Péter szavaiból olyan magától értetődő megvilágítást kap az egész helyzet, hogy ahhoz nincs már egyetlen szó sem hozzátenni való. A nagytanács tiltó parancsa, akármilyen tekintély és hatalom áll is mögötte, csak emberi parancs. A Jézus nevében való prédikálást ellenben isteni parancs rendelte. Nyilvánvaló, hogy "Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek".

Vannak az életben néha ilyen helyzetek, amelyekben emberektől kapott parancs és Istentől eredő parancs tragikus ellentétben csap össze egymással. Ilyenkor mindig világos, hogy csak a Péter álláspontja lehet a helyes: túl kell tennie magát az embernek az emberi parancson, történjen bármi, és engedelmesen teljesítenie kell az isteni parancsot.

Azonban, - ha józanul végigtekintünk a valóságos élet, a mi életünk felett, - nem azt kell-e mondanunk, hogy az ilyen helyzetek felettébb kivételesek? És éppen ezért - nem veszíti-e el a mindennapi életünk számára minden jelentőségét ez az elv, amelyet Péter apostol olyan zengő szóval hirdet? Ha eltehetjük is hősies nyilatkozatát, mint világító példaadást, olyan kivételes alkalmakra, amelyek, adja Isten, talán sohasem fognak elkövetkezni reánk, - de micsoda mondanivalójuk lehet szavainak, amire érdemes volna állandóan figyelnünk mindennapi forgolódásunkban is?

Az bizonyos, hogy Isten akaratát és emberek akaratát egymással szembeállítani az esetek legnagyobb részében erőltetett és elhibázott dolog volna. Az életünk általános szabálya az, hogy isteni akarat és emberi akarat nem egymást kizáró ellentétek, hanem egybeesnek egymással. Annyira, hogy nagyon sokszor szükségtelenné is válik külön megtudakozni az Isten akaratát, mert Istennek egyszerűen az az akarata, hogy bizonyos emberek akaratát fogadjuk el irányadónak. Ezt az emberi akaratot szolgálva - Istent szolgáljuk ilyenkor. És ezt az emberi akaratot lelkiismeretlenül elhanyagolva, semmibevéve, ellenezve és meghiúsítva - Isten ellen vétkezünk súlyosan.

Az emberi életnek, közelebbről a társas életnek egyik legmélyebb törvénye az, hogy Isten a maga egyedülvaló uralmát kisebb-nagyobb részben emberekre ruházza át, és általuk gyakorolja. Mint ahogy az egész teremtett világ, úgy benne az embervilág is az Ő kizárólagos királysága alatt áll. Vetélytársat nem tűr meg az Ő fensége, mert minden egyedül Őtőle, Őáltala és Őránézve van, aki mindenek teremtője, fenntartója és kormányzója. De ebben az Ő véghetetlen és korlátlan birodalmában sok-sok kiskirályságot rendezett Ő be. Akiket ezeknek az élére rendelt, azok, ha gyarló emberek is, mégis az Ő képében járnak. Neki felelősséggel tartoznak, de viszont őnekik engedelmességgel tartoznak az alájuk rendeltek. És ilyen esetekben embereknek engedelmeskedni annyi, mint Istennek engedelmeskedni.

A gyermek fölé odaállította a szülőt és azt akarja, hogy a szülő akarata parancs legyen a gyermek számára. Iskolákban, hivatalokban, gyárakban, az életnek ezer más területén feljebbvalókat állított a többiek fölé, és ez nyilván annyira isteni rendelésből van így, hogy amikor a tanítvány a tanítójának, az alkalmazott munkaadójának, a katona tisztjének engedelmeskedik, akkor egyben tudnia kell és lehet, hogy Isten-szabta kötelességet teljesít. Egész néptömegek fölé is Ő állított törvényhozó és törvény-végrehajtó felsőbbségeket, s aki ezeknek rendelkezéseit becsületes hűséggel megtartja, ezzel Isten előtt meghajló engedelmességről tesz bizonyságot. Tele van az életünk ilyen függési viszonylatokkal, amelyekben engedetlenül önfejűsködnünk Isten ellen való fellázadás, és engedelmesen szolgálnunk - az Isten szolgálata. Lehetnek, bizonyára lehetnek esetek, amikor a nekünk parancsoló emberi akaratnak hadat kell üzennünk a vele ellenkező isteni akarat nevében. De hangsúlyozzuk nagyon komolyan, hogy ezek a kényes konfliktusok kivételek csupán, és az életünk széles nagy mezőin, - családi körünkben való forgolódásunkban, hivatali kötelességeink elvégzésében, honpolgári életünk sokféle megnyilvánulásában, egyszóval mindabban, ami reggeli felkelésünktől esteli lefekvésünkig betölti napjainkat, - általában véve az isteni parancs és az emberi parancs megegyezése uralkodik.

Úgy látszik tehát, mintha nem sok értelme volna annak, hogy különbséget tegyünk a kétféle akarat között. Miért ne volna elég egyszerűen az emberek törvényeit, utasításait, követelményeit komolyan tudomásul venni és becsületes igyekezettel betölteni? Miért kell még ezek mögött, ezek fölött isteni akaratot is látnunk, és elsősorban annak szolgálatára elköteleznünk magunkat? Hiszen végeredményben ugyanazt a tisztes, hasznos, jóravaló életet éli az az ember is, aki Istenre való tekintet nélkül teljesíti a kiszabott kötelességeit, mint az a másik, aki az emberi törvényeken keresztül Istennek akar szolgálni? A tetteik megegyeznek, csak az indítékaik különböznek. Ugyanazt az életet élik, - csak más érzület rejlik mögötte. Olyan lényeges különbség volna ez?

Kit ne kísértett volna még meg ez a látszat, és ki ne találkozott volna még ilyen kérdésekkel az embertársai között?

Szálljunk hát szembe a látszattal, és feleljünk az elhangzott kérdésekre a leghatározottabb nemmel. Csak egyetlenegy álláspontról nézve mondhatnánk - akkor is csak: némileg - elfogadhatónak az elmondott gondolatokat, - a hasznosság álláspontjáról. Ha az emberéletet valami nagy gépezetnek nézzük, akkor beérhetnénk azzal, hogy benne minden kis és nagy kerék úgy forogjon, ahogy a gépezet rendje megszabja. Akinek az a kötelessége, hogy számtant tanítson, az tanítson számtant, akit azért alkalmaztak, hogy söpörje az utcát, az söpörje az utcát; tegye meg mindenki azt, amit állása, a társas életben elfoglalt helyzete előír neki. S akkor minden rendben lesz. Hogy vajon csak az embereknek a parancsát teszi-e, vagy ezen túl Istennek is szolgálni akar vele, - az maradhat az ő privát érzelmi ügye, amely senkit nem érdekel, s az ő tulajdon élete szempontjából sem bír nagyobb jelentőséggel.

Azonban az emberek világa nem ilyen gépezet, és ezért nem érhetjük be azzal, hogy végezze el mindenki egyszerűen azt, ami az ő dolga. Nem mellékes dolog, hogy közben mit érez, milyen szempontjai és elvei vannak, és ismeri-e vagy nem az Istennek való engedelmesség eszményét. Minden embernek legfőbb ügye - akárhogy nevessen is ezen a mai, hasznossági szempontok szerint igazodó világ, - mégis csak a lelkének megmentése marad, s ezért Péter apostollal együtt megállunk amellett, hogy minden azon fordul meg, hogy Istennek kell engedelmeskednünk.

Nézzük csak meg, mi lesz a lélek sorsa e nélkül a magasabbrendű engedelmesség nélkül? Egy szóba foglalva, rabszolgaságba süllyed. Elveszti előkelő szabadságát, nemes méltóságát. Azzal telik el az élete, hogy más emberek parancsát szolgálja. Egy ideig lázong talán ellene. Felágaskodik benne a kérdés, mivel különb a másik, hogy rendelkezzék ővele, és miért nincs fordítva berendezve a világ, hogy inkább ő parancsolhatna a másiknak? Aztán lassanként - mert az élet nem igen tűri az ilyen okoskodást, - beletörik az igába, és legfeljebb olykor-olykor engedi kifakadni összegyülemlett keserűségeit. Vagy pedig azzal próbálja kárpótolni magát, hogy mohón megragad minden olyan alkalmat, amikor csakugyan ő szolgáltathatja ki magát másokkal, s az életének ebben a töredékében éli ki magát, hazugul elleplezve maga előtt a rideg valóságot, - hogy bizony az életének nagyobb részében ő mégsem úr, hanem szolga.

Közben pedig sorvad és pusztul a lélek. Lekopik róla minden nyoma annak, hogy az Isten képét viselte valamikor. Az istenfiúság dicsőséges koronáját lassanként már odaképzelni is nehéz a robotban lehajtott fejére. Rabszolgává lett és fáradtan vonszolja kötelességének kölönceit.

Milyen más az, amikor Istennek engedelmeskedik az ember! Emberi parancsokat akkor is teljesít természetesen, de nem azért, mert ki van szolgáltatva a parancsoló embereknek. Jól tudja, hogy senki emberfiának magától nincs hatalma és joga őfölötte, - csak Isten akaratából. És amikor embereknek szolgál, sem lázongó, sem elfásult szolgalelkűséggel nem hajlong előttük, hanem az ő Istenéért szolgál nekik, emelt fővel, öntudatos lélekkel. Néha világosan látja, hogy ő több egyik-másik parancsolójánál is. Mégis alárendeli magát nekik, mert be akarja tölteni a maga hivatását, amellyel Isten bízta meg. Szolgálata nem jelent számára lealacsonyíttatást, hátratételt, vagy alulmaradást az élet kíméletlen versenyében - mert az ő igazi felettese csak egyetlen egy, Az, akinek mindenek alája vannak vetve. Akármilyen egyszerű sorsban végzi akármilyen alárendeltnek látszó munkáját, felülmúlhatatlan méltóság birtokosa marad mégis, mert a legfőbb Úrnak kezéből vette megbízatását, és az Ő megelégedését keresi hűségével.

Milyen megnyugtatás rejlik ebben azok számára is, akiknek parancsoló szerep jutott az életnek rendjében. Az első tekintetre talán azt hihetnék, hogy megrendült a helyzetük. Hiszen le kell mondaniuk képzelt uraságukról, és alázatosan el kell ismerniük, hogy minden hatalmukat, amellyel alárendeltjeik felett bírnak, úgy kapták ők is ajándékba a hatalom egyetlen forrásából. Csakugyan le kell számolniuk azzal, hogy akármilyen magas polcra helyeztettek is, valójában egy sorban állnak a legigénytelenebb munkát végző szolgával, mert mindnyájukra egyetemben ugyanazon Úrnak az akarata kötelező, és egyformán Őneki tartoznak felelősséggel. Nem maradhat így helye semmilyen önhatalmi képzelgésnek, mások fölé emelkedő gőgnek, felelőtlen uraskodásnak.

De ha egyszer ezen a kijózanodáson és megalázkodáson átesett valaki, meglátja, hogy voltaképpen csodálatosan megerősödött a pozíciója. Hiszen addig, amíg azért parancsolt, mert a maga akaratát akarta törvénnyé tenni, sohasem tudhatta biztosan, hogy mennyi hűségre és lelkiismeretességre számíthat. "Engedelmeskedned kell nekem" - mondta alantasainak s azok engedelmeskedtek neki, amíg kénytelenek voltak vele, de keresték folyton a kibúvót: hogyan és mikor vonhatják ki vállukat az emberparancsolta kötelességek igája alól. Ezért kell minden embernek végzett munka mellé annyi ellenőrzés. Mintha ellenfelek állnának örökké szemben egymással: szüntelen harci éberség biztosíthatja csak a fegyelmet. De ha elhangzik a válasz: "Engedelmeskedni fogunk, de igazában nem neked, hanem a mi Istenünknek", - akkor megszűnik a harci feszültség és parancsoló fölöttes és szolgáló alantas egymásnak munkatársaivá válnak az egy, közös Úr szolgálatában. Tudhatja ilyenkor az emberi parancsoló, hogy parancsát a háta mögött is tiszteletben fogják tartani; megbízását nem csak addig fogják véghez vinni, amíg ellenőrző szeme ellát; és a kívánt eredménnyel nem az ő megtéveszthető szemeit akarják majd tessék-lássék módjára kielégíteni. - Embereknek is akkor engedelmeskedünk a leghűségesebben, ha igazában nem nekik, hanem Istennek engedelmeskedünk.

Végül: csak ezen az alapon lehet biztonságban nyugodnia az embernek. Ne felejtsük el, hogy minden engedelmeskedés kockázatos alku. Hiszen valahányszor más valakinek az akaratát fogadjuk el parancsnak s alája rendeljük annak a magunk akaratát, az életünknek egy-egy darabját adjuk oda az illetőnek a kezébe, hogy rendelkezzék vele. Mit fog vele csinálni? Mintha rábíznánk a kormányrudat, fordítsa kedve szerint s mi majd követjük az irányítását, mint a kormányos kezének engedő gálya utasai. De hova, merre fogja megszabni az irányunkat? Nincs a földi életben az a parancsoló gazda vagy felettes, ha még oly tiszta és szent ember is, akinek vak bizalommal eladhatnánk az életünket. Ha még oly nyugodtak vagyunk is a felől, hogy parancsainak teljesítésével jót teszünk másokkal és önmagunkkal, számolnunk kell veszedelmekkel, amelyek akármikor előtörhetnek rejtekhelyükről. Kell, hogy legyen valamilyen magasabb mértékünk, amellyel uraink akaratát megmérjük, - hogy csak addig engedelmeskedjünk nekik, amíg ők is megfelelnek annak a mértéknek. E nélkül fövenyre épül az életünk háza. Pedig sziklára szeretnők építeni.

Aki Istennek engedelmeskedik, megtalálta ezt a szilárd alapot. Az Ő akaratának teljes bizalommal átadhatjuk magunkat feltétlen rendelkezésre. Őtőle sohasem kell féltenünk igaz javainkat - ellenkezőleg: az Őtőle való elszakadásban van minden veszedelem forrása. Nos, amíg emberek szolgálatán át is Őt szolgálhatjuk: nagy békességben nézhetünk szemébe az élet minden kockázatának. De mihelyt elágazik egymástól az emberi parancs és az Ő törvénye, rögtön felriadunk a veszedelem tudatára, és idejében megtehetjük a védekező intézkedéseket, hogy megmentsük a lelkünket. Az Istent szolgáló emberrel éppen ezért nem lehet akármit csinálni. Nem hajlítható nádszál, hanem gerinces jellem. Nem játékszere semmilyen önkénynek, hanem komoly sáfára a rábízott örök felelősségnek. És ha maga ellen bosszantja is a sorsát intéző hatalmakat s azoknak van is erejük eltaposni őt, akkor is inkább akar az Isten szolgájaként elpusztulni, mint Isten szökevényeként emberek kegyén felemelkedni. Amaz nem rettenti, mert csak látszólagos kár. Emez nem csábítja, mert hazug szerencse.

Ilyen válságos helyzetekben éleződik ki aztán igazában a nagy különbség Isten szolgálata és emberek szolgálata között. Ilyenkor világos, hogy a kettő nem mindegy. Választani kell: vagy erre, vagy arra. S ilyenkor dől el: egy véleményen van-e valaki Péter apostolnak és minden idők igaz Krisztus-tanítványainak az elszánt, kemény meggyőződésével: nem embereknek, hanem Istennek kell engedelmeskedni?

Végigsuhan mindnyájunk lelkén a gondolat: az én életemben is alakulhat így a helyzet. Talán vannak közöttünk, akik éppen mostanában viaskodnak ilyen lelkiismereti összeütközéssel, amelyet az élet odavetett az útjukba. Elmondhatjuk-e mi is a szívünk mélyéről, nagy erős bizonyossággal, amelytől nem akarunk eltántorodni az utolsó leheletünkig: "Istennek kell inkább engedni..."? Hadd zúgjon fel az eltökélt, bátor visszhang mindnyájunkból erre a felénk hangzó igére!

***

Lekció: Ap. Csel. 7, 54 - 8, 4.

Textus: "...a mennybe függesztvén szemeit látta Istennek
dicsőségét, és Jézust állni az Istennek jobbja felől."
Ap. Csel. 7, 35.

Minden kalendáriom-ismerő ember jól tudja, hogy a Krisztus Urunk születése ünnepét követő legelső nap, mindjárt karácsony ünnepének második napja, az István vértanú nevéről van elnevezve. Régi középkori hagyomány jelölte ki számára ezt a díszes első helyet a napok sorában. Ez a középkori hagyomány viszont visszavezethető eredetében azokba az ókori időkbe, amikor a keresztyén egyházban kialakult és elhatalmasodott a vértanúk kultusza. Mi sem érthetőbb, mint hogy azokban az időkben, különösen a III. században és a IV. század elején, amikor voltak napok, hogy senkinek sem volt biztos az élete a nagy római birodalomban, aki a Krisztus hívének vallotta magát, kegyeletes emlékezetben tartották, és lelkesítő példaképpen magas polcra emelték az egyházban azokat, akik a cirkuszok porondjain, vagy hóhérbárd alatt, vagy egyéb helyen és módon már lerótták hitükért a nagy árat, életük áldozatát. Hogyne emelkedett volna akkor a hívek szemében egészen kivételes magasságba az, akivel a mártírok fényes sora megkezdődött, az "első vértanú", István?

De mi már jól látjuk, hogy a vértanúknak ebbe a tiszteletébe korán belekeveredett valami hamis, idegen elem is, ami az egésznek további fejlődését helytelen irányba térítette el. Belőle fejlődött ki általában a szenteknek az a tisztelete, amely a keresztyénségnek egy nagy részében ma is uralkodik. Ebben már nemcsak arról van szó, hogy a múlt nemzedékek példaadóan kiemelkedő híveit kegyeletes emlékezetben tartsuk, hogy életükből okulást, serkentést, ihletést merítsen az utókor is. Ez már az Isten kegyelme kieszközlésének olyan rendszere, amely az egyetlen Közbenjáró, a Krisztus dicsőségének rovására megy; olyan elburjánzott idegen tenyészet a keresztyén egyház élete felett, amelynek sűrű lombozatán kevés tud áttörni a kegyelem fényes napjának sugaraiból, amelyet Krisztusban hozott fel egünkre az Isten. Ezért hálásak lehetünk a reformációnak, hogy eltisztította fejünk felől ezt a sűrűn burjánzó szövedéket!

Nem helyezzük külön tisztelet polcára a vértanúkat sem. Jól tudjuk: nem csak az ő hűségükön és hősiességükön fordult meg, hogy vértanú-halálukkal is dicsőíthették az Istent. Az Isten titokzatos terveiben foglalt szereposztás dolga volt ez elsősorban. Mások, akiknek ez a sors nem jutott osztályrészül, ugyanolyan hűséggel és hősiességgel tölthették be a maguk szerepét, ha az nem végződött is ilyen megrázó fenségű csattanóval. Csak nagyon balgatag emberi ítélet volna az, ha az egyik, aránylag kis csoportot rangsorban fölé akarnánk helyezni a másik, sokkal népesebb seregnek. Istenre kell hagynunk az efféle rangsorolást, aki ismeri a szívek titkait is!

Ezért István se csak éppen úgy érdekel minket, mint vértanú. Éppolyan fontosak számunkra az ő vértanúhalálát megelőző mozzanatok is, amelyeket az Írás feljegyzett a mi javunkra.

Ezek közül választunk most egyet a mi elmélkedésünk tárgyául: azt a látomást, amelyről alapigénk szól. S ha közben majd gondolnunk kell, - hiszen hogy is tehetnénk meg, hogy ne gondoljunk - az ő vértanú-halálára is, az is csak ennek a látomásnak a megértésében legyen segítségünkre!

Ott áll István az ő bírái, a synedriumnak, a zsidók legfelsőbb hatósága és törvényszéke előtt. Hamis vádakkal terhelten került oda. Amikor ő, az első keresztyén gyülekezet szegényeinek gondozására megválasztott hét "diakónus" egyike, emellett a szolgálata mellett arra is indíttatást nyert, hogy hol ebben, hol abban a zsinagógában megjelenve ott szót emeljen Krisztus mellett, s amikor aztán ebből vitatkozások támadtak, s azokban mindig ő maradt felül, mert "nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt", végül is úgy akarták elhallgattatni ellenfelei, hogy a hatóság erőszakos eszközeit hívták segítségül. A nagytanács elé kerülve István hosszú beszédet mond - nem a maga védelmére, mert védekezés helyett ő vádol. Népének egész történetére visszatekintve azt mutatja ki, milyen kemény harcot kellett vívniuk mindig azoknak, akiket Isten ehhez a néphez követekül küldött, és fejükre olvassa a nagytekintélyű bíráknak, hogy ők most is csak a régi ellenállást és engedetlenséget folytatják.

A beszéd alatt a feszültség nőttön-nőtt. De mennél inkább látta István bíráinak villámló szeméből a makacs és ingerült ellentmondást, annál ércesebben zengett szava. Végül már az arcukra volt írva "szívük dühösködése", és "fogaikat csikorgatva" várták: mi mondanivalója lehet még. Egyszer csak elakadt István szava. Történt valami, ami meglepte őt magát is. Mintha fényes köd ereszkedett volna le az egész gyülekezetre, amelynek fátyolán át csak halványan látszanak már a felháborodástól eltorzult arcok, a haragtól szikrázó szemek. S amikor István feltekint, hogy honnan e különös fény, lát valamit, amit senki más nem lát a jelenlevők közül: "a mennybe függesztvén szemeit látta az Istennek dicsőségét és Jézust állni az Istennek jobbja felől." Aztán megint bezárult a megnyílt menny, eltűnt a látomás, kihunyt a fényesség, és István ott állt bíráinak kiszolgáltatva, mint az imént...

Mi volt ennek a látomásnak az értelme? Máskor Istvánnak nem voltak víziói. Nem voltak vizionáriusok a többiek sem, akik vele együtt szolgálták a Krisztus ügyét, sem általában az első keresztyén gyülekezetnek a tagjai, akiknek az élén forgolódtak. Egyszerű, józan lelkű, közönséges emberek voltak mind, mint akárki más. Felettük is be volt zárva az ég, mint mások felett. Istennek, és az Ő mennyei világának a valóságát közvetlen nyilvánvalóságában "látni" olyan dolog volt mindnyájuk számára, amit a jövendő élettől vártak. Ebben a földi világba berekesztett életben csak Isten-küldte követek híradásából tudtak minderről. Elég volt nekik az, hogy Isten az ilyen emberi bizonyságtételnek az igazságára rányomta a szívükben a maga pecsétjét. Nem egyenes úton, hanem csak az igehirdetés, a bizonyságtétel prizmáján megtörve érkezett hozzájuk a mennyei fény. S annak vezetésére kellett rábízniuk magukat. "Hit által jártak, nem látás által."

De míg a "színről színre való látás" hazája felé így vándoroltak, íme mégis megtörtént egy-egy órára, vagy csak néhány pillanatra, hogy megnyílt fölöttük az ég, és amiben hittek, azt "látniuk" is megadatott nekik. Amikor Istennek úgy tetszett - s Ő tudta, mikor tesz vele legnagyobb jót, mint Istvánnal is a válság legfeszültebb perceiben, - megtörte a szabályt, és kivételesen felragyogtatta egy-egy látomás fényét.

Ilyen ajándékokat, ha nem is ugyanebben a formában, nekünk is ad Isten rövid pihenés és felüdülés oázisaként a pusztaságot járó útjainkban. Vannak óráink, vannak perceink, amikor szinte szemmelláthatóvá és kézzelfoghatóvá válik előttünk mindannak valósága, amit különben Isten ígéreteiből tudunk csak. Ilyenkor mindaz, ami ebben a világban körülvesz bennünket és reánehezedik a lelkünkre, elveszti nyomasztó súlyát. Reáhull a nyitott égnek fénye, és ebben a megvilágításban már nem olyan félelmetes. Alárendelt jelentőségűvé válik ahhoz képest, ami onnan felülről ragyog a szemünkbe.

Az pedig lényegében véve sohasem más, mint amit István is látott az ő látomásában: "Istennek dicsősége." Hiába szeretnénk kissé közelebbről is tudni: mit is látott és hogyan? A történet egyetlen szóval sem tájékoztat erről. Nincs is emberi szó, amely képes volna beszámolni róla! Elég annyit mondani, hogy Isten, akit mások káromolhatnak és csúfolhatnak, sőt aki felől mi magunk is sokszor úgy kétségeskedünk, hogy alig-alig merünk vele komolyan számolni már sokkal valóságosabbnak látszó tényezők mellett, ilyenkor világokat átfogó nagyságában, mindeneket kezében tartó szuverén hatalmában, legmerészebb álmainkat is megszégyenítő tökéletességében, egyszóval igaz valóságában úgy jelenik meg előttünk, mint - Isten!

"Dicsőségének" ebben a rejtelmes, leírhatatlan sugárzásában csak egy van, amiről emberi szóval be tudunk számolni. A nagy fényességből felénk tekint egy ismerős orca. Láttuk már másképp is, - tövissel koszorúzva, vérrel borítva, fájdalmaktól eltorzultan. A Jézus arca. Ahogy István is látta "Jézust állni az Istennek jobbja felől", vagyis felmagasztaltatva az Isten dicsőségének részeseként. Nemrégen ott állt Ő is ugyanennek a nagytanácsnak a színe előtt, ugyanebben a törvénypalotában, talán ugyanazon a kőkockán, ahol most István. De hiába alázták meg, hiába verték véresre és hiába ítélték halálra! Most az Isten jobbján áll! És ha a világ csúfondáros bosszúságában ma is le akarná Őt rázni magáról, s már-már mi magunk is azt hinnénk, hogy csak szép álom volt mindaz, amit Ő akart, s ez a világ menthetetlen; örökre más utakon jár, mint amelyeket Ő mutatott meg, a látomásoknak ilyen pillanataiban újra megdönthetetlen bizonyosságunkká válik, hogy Ő a mindenség dicsőséges Ura, és egyszer minden út mégis csak Őhozzá fog érkezni!

"Hit által járunk." A látomások órái, ahogy jönnek, el is múlnak ismét. S mi itt maradunk egyedül az Isten ígéreteire utalva, amelyekre láthatatlanul is rá kell bíznunk magunkat. De ha ez marad is a szabály, áldjuk az Istent a kivételek ajándékaiért! S ha nem követelhetjük is meg az ilyen "látomásokat" sem a magunk, sem mások életében, ha mégis jönnek, lássuk bennük az ígéretek igazságának megpecsételését, amelyek mindig velünk vannak!

István történetéből az is kiviláglik: mi az ilyen látomások ajándékának a haszna. Előre is tudhatjuk: nem hoznak semmi újat, amit Isten ígéreteiből is ne meríthetnénk. Hiszen csak azt elevenítik meg előttünk, amit hitünk számára Isten úgyis tudtul adott már nekünk. De ilyenkor szemléletesebb az összefüggés. Ezért jó arra az István ajkáról elhangzó három megnyilatkozásra is figyelnünk, amelyet a Szentírás az ő látomása nyomán feljegyez.

Az első akkor hangzik fel, amikor a látomás még el sem múlt. Még benne van István az elragadtatásban, máris megszólal, hogy továbbadja azt, amiben ő maga részesül. "És mondta: Ímé, látom az egeket megnyílni, és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állni." Azt, ami erre következik, hogy t. i. a feszültség kirobbant, a bírák fülüket bedugva, hogy ezt a szentségtörő beszédet ne is hallják, és félretéve minden méltóságukat, feldühödten reárohantak Istvánra, - előre tudhatta volna ő. Minden óvatos előrelátás azt ajánlotta volna: hallgasson arról, amit neki látnia megadatott; tartsa meg a maga lelke gyönyörűségéül és titkos erőforrásául, de ne ingerelje ellenségeit azzal, hogy nekik is a szemükbe mondja a mennyekből feléje sugárzó igazságot. De éppen ezt nem tehette meg István. Attól, aminek bizonyosságával az ő szíve eltelt, szétfoszlott minden magát kímélő óvatossága, ha még lett volna is benne ennek valami maradéka. Eszébe sem jutott arra gondolnia: mit szólnak majd ahhoz, amiről ő bizonyságot tesz, és milyen következményei lesznek annak reánézve.

Jegyezzük meg ezt mi, minden jobbról-balra, balról-jobbra fúvó szél járása szerint ingadozó, az élet csúnya diplomatikus tojástáncait járó emberek: Istennek gerinces fiai az igaziak, akiknek megvan a mondanivalójuk, s mert tudják, hogy az az igazság és nem más, számítgatás és szorongás nélkül ki is mondják, akár tetszik másoknak, akár nem!

A másik szó már ott hangzik el, a városon kívül, ahová a felgerjedt indulatú ellenfelek kihurcolták Istvánt, hogy megkövezzék. Már hullanak reá a fölemelt és elhajított nagy kövek. Már bizonyos, hogy innen nincs élve visszatérés. Elmondta már utolsó beszédét, és szolgálata ezen a földön véget ért. A sötét határvonalat át kell lépnie! De nem az imént tárult-e csak fel előtte tündöklő fényben az a másik világ, amely a határon túl van? Nem mutatta-e meg neki dicsőséges arcát az ő Ura, a Jézus Krisztus, aki ott túlnan él és uralkodik, s akinek szolgálatára odaszentelte ő magát? Lehet-e kétsége afelől, hogy most, az út végére érkezve, kitárt karral várja őt az ő Ura? A kőcsapásoktól véresen tántorogva felkiált: "Uram, Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!" És máris érezheti, hogy jó kezekbe ajánlotta magát, felfogják, amint ez a világ kisiklik lába alól, és átemelik az örökkévalóságba.

Ilyen egyszerű dologgá válik a halálnak rettentő nagy kérdése a Jézusban hívő ember számára! Nem más az, mint jelentkezés a célnál! Erre felé volt beállítva a vándorlásom. Feltettem sorsomat arra, hogy itt megnyílik számomra a kegyelem ajtaja. Most megtettem utamat. Megérkeztem és bezörgetek. Itt és most érhetne csalódás? Ott az ajtón belül már várnak! Elfogadnak biztosan, és a hazaérkező bebocsátást nyer, hogy együtt lehessen Jézusával örökre az Ő dicsőségében!

Amikor ereje fogytán már a földre roskad István, és a szemére ráhúzódik a fátyol, amely örökre elfedi ezt a világot előle, még egy utolsó imádságos sóhajtás hagyja el ajkát: "Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt! És ezt mondván, elaluvék." Áhítatos csodálkozásunkból, amelybe ennek hallatára elmerülünk, egyszer csak felébreszt minket az emlékezés: ezt a hangot mi ismerjük! Visszhangja ez annak, ami a keresztre feszített Jézus ajkát hagyta el, aki ugyanígy imádkozott, hogy bocsáttassék meg azoknak bűne, akik megölték Őt. Tőle tanulta István is a szeretetnek ezt a látását, amely nemcsak a jelen borzalmait és undokságait látja az emberekben, még ha azokat a maga bőrén és a maga lelkén kell is megszenvednie, hanem látja azt is, hogy a jövendőben még mások is lehetnek; megbánhatják, és szégyenkező könnyekkel megsirathatják azt, amik voltak, és megtérhetnek! És nem igazolták-e éppen István esetében csodálatos következmények a megbocsátó és tűrni és várni kész szeretetnek ezt a látását? Nem volt-e ott a magukból kikelt ellenségei között az a Saulus is, akiből később még Pál apostol is válhatott? De Istvánba nyilván Jézus oltotta bele ezt a lelkületet, amely nem sietett lezárni a számadást, hanem nyitva akarta tartani a jövendő lehetőségeit is, és ezért nem ítéletet, hanem bocsánatot kért ellenségeinek a fejére utolsó imádságában is.

Íme, az a látomás, amelyben Istvánnak része volt, nem játékos, eltűnő tűnkép volt, hanem olyan életformáló erő, amely a szeretetnek ilyen csodáit termi. S akinek feje fölött, akár megnyilatkozott, akár lezárulva maradó égben, ott él és uralkodik az Isten dicsőségére felmagasztaltatott Jézus Krisztus, - azzal megtörténik ugyanez a lehetetlenség: hasonlatossá formálódik Őhozzá az emberekről való gondolkozásában, és az emberek iránt való magatartásában. Talán nem máról holnapra, talán nem egyenletes biztonsággal, hanem több szomorú hiba elkövetésével, mint amennyi jól megállott próbatétellel, - de megtanul szeretni, ahogy Jézus szeretett.

Ne törjük a fejünket azon, hogy ugyanezek a vonások: a bátor bizonyságtétel, a halál félelmeitől való mentesség, a bízó és reménykedő szeretet, - akkor is ugyanúgy megmutatkoztak volna-e István végóráiban, ha lelkét föl nem emeli, és meg nem erősíti Isten a megnyilatkozott égnek látomásával. Annyi bizonyos, hogy ez a látomás megkönnyítette István dolgát. De az is bizonyos, hogy a látomás nélkül is tudhatta volna, és tudta is Istennek dicsőségben való mennyei uralmát, és Jézusnak az Ő jobbjára való felmagasztaltatását, és ezért látomás nélkül is ugyanannak az emberi tekintetektől független, a haláltól nem félő, és még ellenségeinek is csak megtérést kívánó bizonyságtevőnek kellett volna lennie, mint amilyennek látomása után látjuk.

Ezért alakja nem valami megcsodálni való kivételes jelenség, hanem mérték lehet a számunkra, amellyel a magunk életét megmérhetjük. Ugyanazt szánta nekünk is Isten, és ugyanazt várja is el minden hívőtől, amit Istvánban állít Igéjében a szemünk elé!

*

A "vértanúságban" nem a "vér" a legfontosabb, hanem a "tanúság". Ezt vérrel is megpecsételni ritkán és keveseknek osztályrészül jutó dicsőséges kiváltság. De tanúságot tenni, tanúnak lenni, akinek szavából és életéből megtudja a világ: kicsoda az Isten, és mit adott nekünk Jézus Krisztusban? - ez mindnyájunknak dicsőséges küldetése. Jaj, mi sokszor néma tanúk, akik adósok maradunk ezzel a szolgálattal! S még inkább jaj, mi sokszor hamis tanúk, akiknek révén eltorzult, hazug képet kap ez a világ a valóságról! Figyeljünk jobban, tisztább, engedelmesebb hittel arra, amit Isten az Ő titkaiból közöl velünk, s aztán, akár elnyerjük annak megpecsételését szent látások óráiban is, akár nem, találtassunk az István módjára hű tanúbizonyságtevőknek!

***

"És amiképpen nem méltatták az Istent arra,
hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen
odaadta az Isten őket méltatlan gondolkozásra,
hogy illetlen dolgokat cselekedjenek."

Vannak a Szentírásnak olyan részei, testvéreim, amelyeket olvasva úgy érezzük, minthogyha üde forrásnál ülnénk, amelyből csak úgy buzog elő bőségesen, gazdagon, a friss ital. Olyan könnyű megmeríteni a mi lelkünknek a kelyhét az életnek vizéből ilyen bibliai helyek mellett! Viszont vannak más szakaszai a Szentírásnak, amelyeknél éppen ellenkezőleg, úgy érezzük, mintha pusztában járnánk; olvassuk, olvassuk, de nem tudjuk, miért: valljuk meg őszintén, - unjuk. Csak az tudja megbecsülni a Szentírásnak ezen helyeit, aki a Szentírást a maga egészében, összefüggésében látja, s aki őszintén megmondja, hogy utóvégre ezek nélkül is Szentírás volna a Szentírás, - mint ahogy valaki, akit szeretünk, ugyanaz a kedves jó barát, rokon marad akkor is, ha évek múltán elveszti a feje díszét; megkopaszodik, utóvégre nem lényeges fejének a hajzata, - azért mégis, ha itt vannak ezek a részek, ezekkel együtt teljes a Szentírás. Megbecsüli őket az egészben elfoglalt helyükért, - ezek is hozzá tartoznak. Így nézve a dolgokat, tudjuk, hogy pusztaságban járunk ugyan ilyenkor, de útban vagyunk valami oázis felé, és ezt a fájdalmas, terhes utat meg kell tennünk éppen azért, hogy elérkezzünk oda, ahol ismét felbuzog a lelkünk szomjúságát eloltó forrás.

De van azután egy harmadik fajtája a Szentírás szakaszainak. Ezekre egyáltalán nem mondható az, hogy unalmasak, semmitmondók, mert megkapó dolgokról van bennük szó, pedig elmondhatjuk róluk, hogy lesújtóak, nehéz olvasni őket, fáj elmerülni a tartalmukba; nem üdítenek, nem, ellenkezőleg, - meggyötörnek. Az ilyenek olvasását hasonlíthatjuk ahhoz a munkához, amellyel kutat ásunk: kemény, fáradságos munka, és sokszor nagyon próbára teszi a kitartást. Egyre mélyebbre, mélyebbre kell ásni, és még mindig csak fáradság és gyötrődés a munka; de ha érti az ember a maga munkáját, akkor jól tudja, hogy mennél mélyebbre kell ásni, annál tisztább, annál hűsebb lesz a víz, amely a megásott vermet megtölti. Ezekben a szakaszokban negatívumokról van szó. Jó a lelkünknek ezeken áttörni magát, mert annál nagyobb öröm rábukkanni a pozitívumokra. Ezekben a szakaszokban bűnökről és ítéletekről van szó, de csak azért, hogy azután annál diadalmasabban csendülhessen meg az Igének a bizonyságtétele a kegyelemről és az üdvösségről.

Ezek közé a lelket meggyötrő szakaszok közé tartozik a rómaiakhoz írott levél, amelynek az elején az apostol megüti az alaphangot, az első részben: "Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, szabadulására." De hogy az evangéliumnak ezt a gazdag áldását kiteregethesse előttünk, előbb egy mély kutat és sötét vermet ás; feltárja előttünk a bűnnek a mélységét, hogy amikor ott érezzük aztán magunkat lenn a verem rettentő sötét fenekén, amikor elment a kedvünk minden dicsekedéstől, ahogy az apostol mondja - hadd idézzem a tulajdon nyers kifejezését: - amikor befogtuk már a szánkat az Isten előtt, meg sem merünk már mukkanni bűnös voltunk tudatában - akkor azután gyengéd szóval hirdessen nekünk örömet, és megmutassa: milyen gazdag csodatétele a kegyelemnek, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus aláhajolt hozzánk.

Körülnézve az apostol a maga világában, két csoportra, két táborra osztja azt: egyfelől a zsidók, másfelől a pogányok. Kimutatja ezekben az első részekben, hogy sem egyiknek, sem másiknak nincs mivel dicsekedni az Isten előtt, s nincs oka a maga jóságában és erejében bizakodni; el kell hallgatnia minden dicsekvésnek. Innen vettük alapigénket, közelebbről a pogányok felett tartott szemlében fordul elő a benne foglalt megállapítás. Rettentő a kép, amely elénk tárul: egyrészt a pogányok vallási életét veszi szemügyre az apostol: tele babonával, bálványimádással - micsoda torzképeik vannak az Istenről, micsoda eltévelyedése az emberi gondolatoknak: a teremtmény sokszor a legalávalóbb, legundokabb állatot isteníti! És azután számon veszi az ő erkölcsi életüket is, és a kép még undorítóbb: minden csillogása és látszólagos virágzása ellenére is az a kor dekadens kor volt, hanyatló kor volt, és az apostol nem szégyelli lerántani a leplet az akkori görög világ szomorú erkölcsiségéről, és szemünk elé tárja annak förtelmes viszonyait. - És átborzong a lelkünkön a gondolat ezeknek olvasása közben, hogy vajon nem hasonlatos-e ez a mi korunk ehhez? Ha annak a sánta ördögnek a nyomán, amelyről egy regényíró szól, mi is megemelhetnénk a házak tetejét, és belenézhetnénk, hogy azok alatt mi megy végbe, nem látnánk-e mi is undok perverzitást, az emberi léleknek a maga józan, egészséges alapjából való kivetkezését és olyan elferdülését és förtelmes irányba való eltévelyedését, amelyet nem tudjuk elképzelni, hogy nézhet az Isten a nélkül, hogy el ne takarná a maga szeme elől?!

Amikor az apostol mindezeket látja, újra meg újra hangot ad annak a gondolatnak, hogy mindez már csak következmény. Ezek mögött rejlik, titkon meghúzódik egy, a közönséges szemmel láthatatlan, észre sem vehető bűn, s az a gyökere mindennek. Alapigénk is arról szól. Mi ez a bűn, az ősbűn, a forrásbűn, a minden bűnök legnagyobbika? Az, hogy az emberek - ahogy fordításunk mondja, - nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, vagy másképpen mondva: az emberek nem becsülték meg azt, hogy az Istent ismerhetik, és az Ő ismeretében megmaradhatnak. Megvilágosodott ellőttük az Isten mélysége - ne kérdezzük most, hogy mennyire: annyira, amennyire, - a fődolog az, hogy valamit megismerhettek belőle, s a nagy kérdés az, hogy azzal - bármilyen csekély mértékű volt is, - azzal az ismerettel, aminek birtokában voltak, mit cselekedtek? Nem becsülték meg, nem igazodtak hozzá, nem vonták le az életükben a konzekvenciáját. Nem adták meg annak az Istennek, aki valamennyire megjelent előttük, a kellő tiszteletet, a hálát; nem imádták és nem szolgálták, hanem az a fény, amely a lelkükbe beleragyogott, csak átsuhanó vendég volt: felfigyeltek rá, azután elfordították tőle az arcukat; nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák.

Lehet arról vitatkozni, testvéreim, hogy vajon mi köze van az ismeretnek az élethez? Lehet felállítani nagyon szép filozófiai tételeket arról, hogy az ismeret önmagában is érték, az élethez való minden vonatkozás nélkül azért, mert igazságot ragad meg, s az igazság valami olyan szuverén, önnön fenségében ragyogó érték, hogy saját magáért is megéri a fáradságot, és nem szabad megkérdezni lépten-nyomon, hogy: mi hasznom lesz belőle, hogyha megismerem? Azért mégis csak úgy áll a dolog az átlagos ember számára, hogy amit megismer, annak mindig keresi a gyakorlati hasznát. A tudást azért becsüli, mert annak birtokában jobban lehet élni, mert arra szükség van. Még amikor porosodó aktákba elraktároznak is sok-sok adatot, amikor égbenyúló felhőkarcolókat építenek irattárak számára, ahol száz és ezer emberre vonatkozó adatok, okmányok szép rendben el vannak helyezve, mindez azért történik, hogy alkalom- és szükség-adtán elő lehessen venni, hasznát lehessen venni; s aztán majd 30-50 év után, amikor feltételezhető, hogy elhaltak mindazok, akiknek adatai egybe voltak gyűjtve, tűzre hányják majd az egész irattárt.

De akármint legyen is a dolog más ismeretekkel, még hogyha ellene is akarnak mondani annak, hogy az ismeret arra való, hogy felhasználják, van egy ismeret, amelynél nem lehet kétséges az, és ez az Isten ismerete. Amikor az Isten arca kivilágosodik előttünk, akkor nem tehetjük meg azt, hogy egyszerűen tudomásul vesszük, s elraktározzuk emlékezetünkbe, hogy íme, most már ezt is láttuk valamennyire, és megértettük. Amikor az Isten megjelenik minekünk, amikor eloszlanak a ködök és a felhők, s mi ámulva megtudjuk, hogy Ő van, és hogy Ő kicsoda, akkor feléje ujjong és repes az egész valónk, mert érezzük, hogy itt a legfőbb jó jelent meg nekünk, akit át kell ölelnünk, meg kell ragadnunk, és soha többé nem szabad elbocsátanunk. Ő azért jelenik meg nekünk, hogy az Ő ismerete által mi másokká legyünk; azért hajol hozzánk közel, hogy mi felemelkedhessünk az Ő közelébe; az Ő ismerete azt jelenti, hogy eggyé akar velünk válni, s mi eggyé válhatunk Ővele; szövetséget kötve egy örökkévalóságra, üdvösséget találva benne. Kincs ez, amihez semmi más kincs nem fogható. Egy nagy parancs a megmozdulásra, hogy ezt fogadjuk el, becsüljük meg, őrizzük meg.

És itt következik a kritikus nagy kérdés, amelynél minden emberi élet megméretik: vajon megbecsüli-e az Isten ismeretét? Vajon az által, hogy az Istent megismerte, más emberré lesz-e? Vajon azt, ami az Istenből megadatott neki, meglátta, befogadta-e az életébe, s ragaszkodik-e hozzá; vajon életté válik-e az az ismeret őnála? Ha igen, akkor jó, de ha nem, akkor a bűnök bűnét követi el az ember. Amikor mérlegeled testvérem, mi az, amit az Isten előtt meg kell vallanod, amiért szánnod-bánnod kell a mögötted lévő időt, amiért bocsánatot kell kérned mindenek előtt, ezt keresve, ezen a ponton találod meg legfőbb bűnödet, amiért meg kell aláznod magadat: nem becsülted meg az Isten ismeretét. Minden más, amit bűnnek neveznek, csak ennek a következménye. Ne az apró kicsi gallyacskákat nézd, vagy ne csak azokat nézd, hanem nézd magát a gyökérzetet, ahonnan a bűnnek a gyökérzete kinő. Talentumokat kaptál, valahányszor kivilágosodott előtted valami az Istenből; azért adatott neked, hogy sáfárkodjál vele. Mit csináltál vele, hová lett egy-egy ilyen kincs, ami a kezedre bízatott; megtartottad, megszaporítottad, növekedett benned az az Isten-ismeret? Vagy pedig elkallódott, s amit valamikor világosan láttál magad előtt, az időközben megint elhomályosodott, s talán ma messzebb jársz tőle, mint valaha? A Szent Lélek elleni bűn ez, amely bűnről a szelíd Jézus szájából is olyan szigorúan hangzik az ítélet: "Aki pedig a Szent Lélek ellen vétkezik, annak soha ebben az életben nem bocsáttatik meg az ő bűne."

Mi egyéb az, mint éppen ez a bűn, vagy jobban mondva: mint ebben a bűnben való megátalkodottság? Akinek lelki szemei előtt kiragyog az Isten arca, s újra meg újra kiragyog, s ő azzal szemben újra meg újra elköveti a bűnt, nem becsüli meg, nem reagál rá, akinek számára falra hányt borsó: ő elzárkózik annak az ismeretnek az életbe való átültetése elől - vigyázzon, vigyázzon, mert egyszer elmúlik az alkalom, s az Isten hátat fordít neki!

Ez hát a bűn, amelyet az Isten a legkomolyabban vesz, de nézzük meg alapigénk világánál, hogyan bünteti? Milyen megkapóan tűnik ki Pál apostolnak a szavaiból: az Istennek a büntetése nem valami ötlet, szeszély, nem valami pillanatnyi felgerjedésben lesújtó harag, hanem a bűnben magában benne rejlik a büntetés, vagy a bűnhődés. Még a szavakkal is úgy játszik az apostol: nem tartották méltónak az Isten ismeretét, hogy megtartsák, azért az Isten is átadta őket méltatlan dolgokra - mondhatjuk úgy: mivel ők nem becsülték meg az Isten ismeretét, az Isten átadta őket megbecsülésre nem való dolgokra; mert ők az Isten ismeretét valami silány dolognak tartották, azért az Isten is átadta őket egy silány lelki világnak, vagyis: ugyanabban a pillanatban, amelyben ők kimondottan, vagy nem kimondottan, de megbélyegezték az Isten ismeretét, mint valami nem fontos, nem nagy dolgot, amit nem kell komolyan venni, ugyanabban a pillanatban megbélyegezték önmagukat; lefokozták a maguk értékét; elvetették a maguk koronáját; elhányták a maguk kincsét.

Vannak, testvéreim, olyan parancsok, amelyek ellen vétkezhet az ember, ha megbüntetik is érte, nem látja, hogy az a büntetés okvetlenül összefüggésben van az ő vétségével; esetleg el is maradhatott volna, vagy ha bekövetkezett, véletlen szerencsétlenség. Ki van írva valahová: Gyepre lépni tilos! S megtörténhet, hogy rálépsz a gyepre, s a csősz, aki odajön figyelmeztetni, talán olyan jókedvében van, hogy nem csinál nagy eseményt a dologból, sőt az is előfordulhat, hogy meg sem látja, nincs is ott a közelben, s amikor elkövetted a vétséget, mehetsz nyugodtan tovább a magad útján, s semmi következményét nem látod. De ha valahová ki van írva: Vigyázat! Nagyfeszültségű áram, érinteni tilos! S ha megérinti valaki, és senki nem látja is a vétséget, azonnal önmagában meghozza a büntetést. Nem függ jó vagy rossz kedvtől, mert nem hangulatok dolga, nem változó, szeszélyes ötleteknek a dolga, hanem sérthetetlen törvényeké. Aki vét, máris azonnal bűnhődik.

Ilyen törvény ez is, hogy az Isten ismerete megbecsülendő. Aki nem becsüli meg, máris bűnhődik; aki nem érzi át egész lelkével, amikor az Isten szembe áll vele, hogy itt most az én emberi életem legnagyobb kincse ragyog fel előttem; itt most az én üdvösségem közeleg; most teljesedik be, most virágzik ki az én életem; aki közönyös, fásult lélekkel félvállról veszi az Isten ismeretét, az ebben a pillanatban máris önmaga felett ítélkezett, és bűnhődik. Méltatlan lelkületnek, egy silány, alsóbbrendű gondolkozásmódnak áldozatává lett, aminek azután megvannak a további következményei. Most ne foglalkozzunk velük. Pál apostol abban foglalja össze, hogy Isten átadta őket ennek a méltatlan gondolkozásnak, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek. Ez az alsóbbrendű, ez a silány lelkület az, amely megteremti magában az illetlen dolgokat; ez a silány lelkület semmilyen dologban sem fog tudni igazán helyt állni, mindenütt félszeg lesz, és lépten-nyomon kezünket összecsapva azt kell kérdeznünk: hogy tehet ilyet, hová lett józan esze; elvakult fejjel megy a falnak; kificamodnak a gondolatai, kificamodnak a cselekedetei. Néha humoros a látvány; nem bosszankodunk rajta, nevetünk egyet és sajnálkozunk felette. Néha tragikus a látvány; ezek az illetlen dolgok néha rút gennyedő fekélyek, amelyek rothasztják az életet. Így vagy amúgy, az élet ezerféle változata szerint mindig az a lényeg, hogy nem azt cselekszik az ilyen emberek, ami illenék, amit kellene, ami helyénvaló volna; mert silány, alacsonyabb rendű lelkületnek alacsonyabb rendűek a cselekedetei. Ez az átok, ami rajtuk nyugszik, amelyet magukra vontak az által, hogy nem becsülték meg az Isten ismeretét.

Még egyet hadd emeljek ki, testvéreim. Most úgy tűnhetne fel, mint hogyha itt valami automatizmus működne csupán; mintha Isten itt ebben a világban elhelyezte volna a magasfeszültségű vezetéket, s azután messziről nézné, hogy aki érinti, az vessen magára a következményekért. Nem így gondolta Pál apostol; számára az Isten sokkal élőbb Isten, aki az Ő teremtményeihez sokkal közelebb van; őket egyenként sokkal jobban kezében tartja s igazítja. Ez a bűnhődés, amely bekövetkezik egy ember életében, aki nem becsüli meg az Isten ismeretét, magának az élő Istennek kimondott ítélete. "Mivel nem tartották méltónak az Istent arra, hogy az ő ismeretét megtartsák, az Isten átadta őket méltatlan gondolkozásnak. Személyes aktusa ez az Istennek; minden ember felett ilyenkor Ő mondja ki a szentenciát. Nem hallja senki, a nagy világ nem figyel oda, angyalok harsonája ezt az ítéletet nem hirdeti ki egy figyelő mindenség előtt, s mégis, ez az ítélet, ez a fejünk felett titkon elsuttogott ítélet a döntő. Az utolsó ítélet, amikor a maga színe elé idéz majd az Isten mindeneket, akik valaha is éltek, haltak, akik feltámadnak, az nem lesz más, mint napvilágra hozatala, nyilvánossá tétele ennek a titkos ítéletnek.

Magasabb dolog ez, semhogy emberi értelem felfoghatná. Mert ugyebár, hogyha az Isten maga ad át engem a méltatlan gondolkodási módnak, akkor ez azt jelenti, hogy az abból fakadó illetlen cselekedetekben is már az Ő büntetése, az Ő átka teljesedik be rajtam, - hát az én bűnöm ez? Én vagyok vétkes, hogy azokat elkövettem? - Igen, vádol a lelkiismeretem, s számon kér az Isten, az én bírám, s ugyanakkor mégis az Isten keze van benne. Nem úgy van benne az Isten keze, mint a jóban; azt az Isten maga végzi, azt a magáénak nevezi; azt elismeri és megdicsőíti. De benne van úgy a keze, hogy hagyja, hadd legyen; átadja az emberi szívet ennek a méltatlan gondolkozási módnak, hogy illetlen dolgokat cselekedjék az Ő tudtával, az Ő jóváhagyásával; az Ő ítélete teljesedik be benne.

Jár az ember néha olyan helyeken, vagy olyan helyek körül inkább, ahol elszoruló szívvel azt kérdezi magától: Ó, hol van itt az Isten? Ahol a bűn fennhéjázva vigyorog, tobzódik a maga elbizakodottságában; ahol a Sátán kacagva marcangolja emberek húsát, s ontja a vérüket. - Hogy hol itt az Isten? - Ott is jelen van; jelen van az által, hogy éppen hagyja a Sátánt garázdálkodni: ott van az Istennek az engedélye. S ha látsz, testvérem, a lejtőn lefelé sodródva egy emberi életet lent a mélységben összetörni, jó, ha a lelkeden átborzong az érzés: itt az Isten, ez az Ő ítélete. Ő adta át ennek az embernek is a lelkét a méltatlan gondolkozási módnak, hogy cselekedjék illetlenül.

De, testvéreim, eleget foglalkoztunk bűnnek és ítéletnek az okaival. A rómaiakhoz írott levélben is csak azért szólal meg ezen a komoly hangon az apostol, hogy utána jöhessen az evangélium. Annak a hangjai csendüljenek fel a mi elmélkedésünknek a végén is. Adjunk hálát az Istennek, hogy ezeket az Ő gondolatait megérteti velünk, de adjunk ezerszerte inkább azért, hogy ezeket a visszájukon is megmutatja minekünk; hogy az Ő igéjében nemcsak az emberi bűnnek ez az átok felé vezető útja világosodik ki előttünk, hanem az ellentétes irány is: a mélységből fel a magasság felé, és az Ő igéjében ez a fő, ez az utolsó szó, ez az igazi lényeg. Mi ismerjük az Ő ismeretét a mi Urunk Jézus Krisztus által. Oh, milyen ismeret ez, mennyivel drágább, igazabb, tisztább, mint az, amely annakelőtte kivilágosodott emberi szemek előtt! Igaz, tiszta szemmel belenézni, bűntelen lélekkel belefigyelni ebbe az Ő teremtett mindenségébe annyit jelent, mint kivenni belőle embereket, akik róla beszélnek, az Ő arcának sugarait sejtetik nekünk, de mindez együttvéve, oh, hogyan is hasonlítható ahhoz az Isten-ismerethez, amely az érettünk e földreszállt Megváltóban bontakozik ki előttünk? Milyen fényesen ragyog az Ő arcán az Isten-szentség, és milyen diadalmasan sugárzik az Isten-irgalom! Ez az az Isten-ismeret, amelyet meg kell becsülnünk, amelyet méltónak kell tartanunk arra, hogy ha egyszer megkaptuk, el ne veszítsük. Ez az a nagy örökség, amelyet forgatnunk kell, értékesítenünk kell, amelynek az aprópénzre váltásával meg kell gazdagítanunk az egész életünket. Ehhez kell igazodnunk. Oh, jaj volna, ha ezt meg nem becsülnénk! Ennek a megbecsülése, ez aztán igazán az önmagam megbecsülése. Aki ez előtt készséges szívvel kitárja a maga életét, - tegyünk róla boldogan vallást, - az emelkedik; az egy új életszínvonalat ismer meg és él át. Annak vannak örömei, amikhez képest silányak a földi örömök, annak van lelki gazdagsága, amit nem cserélne el semmiféle pénzért.

És a legfőbb, ami az evangélium lapjairól felénk hangzik, az, hogy éppen úgy, amint az Isten kezében tartja még a lefelé rohanó embernek az életét is, és annak lefelé rohanása is az Isten kezének az intézkedése, úgy, ha a dolgok visszáját nézzük, ezen a felfelé vezető úton itt még inkább nem összetett kézzel néz az Isten, hogy hát: "előtökbe adtam a Jézusban az én igaz ismeretemet, lássam, mit cselekesztek vele?" Hanem belenyúl mindnyájunknak az életébe; Ő maga adta az Ő ismeretét, nem engedi, hogy kárba vesszen, hanem maga teszi azt hathatóssá; Ő maga teszi foganatossá. Ez a Szent Lélek ajándéka, hogy Isten nemcsak kívülről közeleg hozzánk, azután várja, hogy én mit felelek rá, hanem bent a lelkem mélyén is megszólal, s késztet arra, hogy igent mondjak. Az Evangélium késszé és hajlandóvá tesz engemet, hogy azt elfogadjam, megbecsüljem, szívembe zárjam, s általa az örökkévalóságra felnőjek.

Figyeljünk fel az Igének lesújtó, szívünket meggyötrő, magunkba szállásra és önvizsgálatra kényszerítő hangjára, de ha megjártuk azoknak a mélységeit, nézzünk fel a magasságok felé; oda hív az Ige minket, ott vár az Isten mindnyájunkat.

***

(1929. január 6-án a gödöllői gyülekezet szeretetvendégségén.)

A teremtett világ sóvárogva várja
az Isten fiainak megjelenését.
Róma 8, 19.

Hogy világosan álljon előttünk az a gondolat, amelyet az apostol ebben a súlyos megállapításban ki akar fejezni, előre kell bocsátanom néhány megjegyzést.

Mindenekelőtt azt, hogy ez a vers csak abban az összefüggésben érthető meg, amelyben a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetének (az egész Szentírás egyik leggazdagabb szakaszának) az egészével áll. Így, kiszakítva az összefüggésből, az a látszata van a dolognak, mintha az apostol harmadik személyben beszélve, önmagán és olvasóin kívül mutatná fel az "Isten fiait", akikre sóvárogva vár a teremtett világ. Az összefüggésből kiderül, hogy voltaképpen első személybe foglalhatná gondolatát. Mert "az Isten fiai" alatt önmagát és olvasóit, és mind a többi keresztyéneket érti, akik megértették a Jézus Krisztusban lett váltság Evangéliumát, s akikben Isten Lelke végzi azt a megelevenítő, elpecsételő és vezérlő munkáját, amelyből olyan gazdag kijelentést tartalmaz ez az egész fejezet. Az apostol úgy is mondhatta volna tehát: "A teremtett világ sóvárogva várja a mi megjelenésünket".

Ezt fontos kiemelnünk. Hiszen a teremtett világ sóvárgásának sok tolmácsa van. Különösen így esztendő eleje táján, amikor az emberek szeretnek legalább egy rövid időre kiemelkedni rövidlátó életük szűk köréből és egyetemesebb látókör fölött szemlélődni, nagyon sok szó esik magánbeszélgetésektől kezdve újságcikkekig mindenfelé arról a nagy kérdésről, hogy mire is van voltaképpen szüksége a világnak, mi az igazi megoldása minden nyughatatlanságnak, és mit kellene az új esztendőnek meghoznia, hogy nyugvópontra jusson az a sok sóvárgás, amelytől lázas az emberiség jelenlegi állapota. De megfigyelhetjük: ezek az "igazlátók" rendszerint páholyból nézik az ügyeket, mint akik csak "nézők", de nem "szereplők" a teremtett világ bajainak megoldásában. Magas parton állva figyelik a folyam áramlását és kémlelik a látóhatárt: hol találhatná meg a tajtékozva hánykódó víz a maga csendes medrét?

Pál apostol, amikor belefigyel a zúgó áradatba, úgy hallja, hogy abból világos hívás vehető ki, amely egyenesen őt és a Krisztusban hívő társait szólítja meg és sürgeti. S ezért beleveti magát az áradatba, és maga után hívja testvéreit is. Nem maradhat puszta "nézője" a dolgoknak, mert úgy látja, hogy addig a nagy dráma nem oldódhat meg, amíg a Krisztus hívei be nem töltik a rájuk váró vezérszerepet. "A teremtett világ sóvárogva várja a mi megjelenésünket!"

Azután emeljük ki azt is, hogy ezt a hívást az apostol nem közönséges füllel hallja ki a világ zúgó zajából. A világnak ez a sóvárgó váradalma nem olyan nyilvánvaló, hogy akárki megérthetné a szavából. Az apostol úgy teszi meg megállapítását, mint ahogy egy jó orvos, vagy egy gyermekét ápoló édesanya beszél arról, hogy mire van voltaképpen szüksége a betegnek. Nem az a fontos, hogy a beteg maga mit kíván. Ugyan ki tudna eligazodni egy betegnek sokszor szeszélyes kívánságain? Egyszer az a baj, hogy nagyon világos a szoba, máskor az, hogy nagyon sötét. Egyszer az segítene, hogy magasabb legyen a vánkos, máskor az, hogy alacsonyabb. Egyszer nagyon sós az étel, máskor ugyanaz nagyon sótalan. A hűséges ápoló meghallgatja a hánykódó szenvedőnek ilyen kívánságait, és lehetőleg teljesíti is, de nem az ő véleményétől teszi függővé azt, hogy igazában mire van szüksége, és mi segítene rajta.

Mindegy, hogy mit mond a világ és milyen lázálmok után futva keresi sóvárgásának enyhületét. Néha az anyagi civilizációnak a fellendülésétől várja bajainak megszűnését. Máskor meg menekülni szeretne tőle, vissza a természetes élet egyszerűségébe, mert ott sejti a szabadulást. Egyszer az egyén jogaiért küzd, mert ettől reméli sorsának jobbra fordulását; aztán megint a közösségek fegyelmét és a tekintélyek tiszteletét követeli, mert azt hiszi, hogy ez segít rajta. Egyszer le akarja rázni a múlt hagyományait, mert azok gátolnak minden haladást; máskor meg vissza akarja fordítani az idők kerekét, mert "úgy volt jó, ahogy régen volt". Ki tehetne eleget ennyi ellentmondó követelésnek? Amíg így hánykódik a világ önmagukat meghazudtoló kívánságai között, az apostol gyengéd szívvel, de világosan látó lélekkel föléje hajol betegágyának, és megállapítja: "Az Isten fiainak megjelenésére sóvárog az egész teremtett világ." Erre van neki igazában szüksége. Akár tudja, akár nem, ez után kiált minden fájó idegszála. Ha eltaszítja is magától a felkínált orvosságot s az Isten fiait, amikor megjelennek, gúnnyal, üldözéssel vagy semmibe vevő közönnyel fogadja is, - mégis csak ez az az orvosság, amelyért az életösztöne követelődzik. Ezt kell megkapnia!

Jó azután azt is világosan megállapítanunk, hogy Pál apostol ebben a versben voltaképpen nem a jelenről, hanem a jövőről beszél, arról a jövőről, amelyet úgy szoktunk nevezni: "a világ vége". Csakhogy mi rendesen a világ végső katasztrófáját, az utolsó ítéletet, mindenek összeomlását és megsemmisülését szoktuk érteni alatta, - míg Pál apostol és vele együtt az egész Új szövetség, bár ezt is beleértik, lényegében véve nem negatívumot, hanem pozitívumot értenek alatta: minden istenellenes hatalomnak megdőlte után az Isten örök diadalát, a múlandóság álmainak szétfoszlása után az Isten beteljesült céljainak a kiragyogását. Ebbe a titokzatos jövendőbe előre tekintve beszél az apostol "az Isten fiainak megjelenéséről".

Most is itt járnak a világban, de nem nyilvánvalóan. Isten munkája folyik a lelkükben, de elrejtetten. Akkor majd "megjelenik". Most olyan az életük, mint a hímzés visszája. Valamit sejtet a mesterkéz szándékaiból, de a vonalai olyan kuszák, a színei olyan zavarosak! Akkor majd a színére fordul az elkészült remekmű, a belerajzolt gondolatok határozott képet öltenek, s a fonalak színei összhangzatosan pompáznak. És akkor, ha majd "az Isten fiainak" most homályba vesző arca, úgy, amint azt Isten eleitől fogva elgondolta, kibontakozik beteljesedett dicsőségében, akkor nyugvópontra jut az egész világ fejlődése. E felé a végső cél felé nyújtózkodik, ha öntudatlanul is, minden teremtmény sóvárgása. Az egész világmindenség, és benne az egész emberiség nyughatatlan és emésztő honvággyal e felé a végső nagy fordulat, "az Isten fiainak megjelenése" felé siet.

És azért mégis nyilvánvaló, hogy van ennek az apostoli látomásnak, amely a végső jövő fényes ködéből rajzolódik ki, nagyon határozott mondanivalója a jelen számára is. Mert ha abszolute áll az, hogy "az Isten fiainak megjelenése" oldja fel a világot minden átok alól a beteljesedés napján, akkor relative is áll az, hogy amily mértékben már most "megjelennek az Isten fiai", olyan mértékben nyernek megoldást már most a világ emésztő kérdései. Ami áll a teljesség órájára, az áll részleteiben is az életnek minden olyan órájára, amellyel egy-egy lépéssel közelebb jutottunk a végső célhoz.

Ez azt jelenti, hogy az apostol szavaiban van egy nagy parancsolat, és van egy nagy ígéret.

A parancsolat az, hogy ne haladjunk el értetlenül és érzéketlenül a világ sóvárgása mellett, hanem adjuk meg neki, - amennyire csak megadhatjuk, - "az Isten fiainak megjelenését". Akikben él és hat az Isten Lelke, ne rejtsék azt véka alá, hanem ragyogtassák ki az életükből. Sokkal több keresztyénség van a világon, mint amennyi meglátszik benne! Elő kell jönnie rejtekeiből, és meg kell mutatnia színeit!

Ennek lehetnek külső akadályai, amelyek nem állnak hatalmunkban. Biztos, hogy az adott körülményeink között van sok olyan bimbaja a lelkünknek, amely földi életünk klímája alatt sohasem fog kivirágozni. Csendesen szunnyadnak bennünk húrok, amelyeknek dala ebben a világban sohasem fog megzendülni, és feszengnek bennünk titkok, amelyekről soha e földön nem fog tudomást szerezni senki sem. De egészen bizonyos, hogy sok olyan ok is fojtogatja bennünk a Lélek munkáját, amelyért mi magunk vagyunk felelősek! Hányszor hasonlít az életünk a betemetett forrásokhoz, amelyekben odalent a mélyben bőven csörgedezik a víz, de senkinek sincs belőle semmi haszna, mert behánytuk a nyílást mi magunk - a bűneinkkel. Hányszor a restségünkön és a gyávaságunkon múlik csak, hogy rejtve lapulnak bennünk olyan értékek, amelyekért hálásak volnának mások. Máskor meg, ha szólja a szánk a bizonyságtétel beszédét, hányszor megtörténik, hogy hangosabban beszél szavunknál az életünk, amelynek cáfoló és kiábrándító tanúsága megint csak felismerhetetlenné teszi bennünk "az Isten fiait". Közben pedig "a teremtett világ sóvárogva várja a megjelenésünket". Maga előtt is titkolt, fájó figyelemmel lesi: mit láthatna meg bennünk az élő Isten erejéből és dicsőségéből! Kit hagyhatna nyugodtan az a nagy parancs, ami ebben van, - ha egyszer megértette?

A nagy ígéret pedig az, hogy amily mértékben eleget tettünk ennek a parancsnak, olyan mértékben segítettünk igazán ezen a teremtett világon. Tudhatjuk, hogy tőlünk kapja meg egyetlen orvosságát nyughatatlanságának. A mi kezünkben van a kulcs minden kérdésének megoldásához, amely miatt lázasan emésztődik. Mi rójuk le benne azt a szolgálatot, amely egész történelmének megadja az értelmét. Mi vagyunk benne a legfontosabb emberek! Nem a magunk kiválóságáért, hanem azért, mert "Isten fiai" vagyunk. Lehetünk a világ szemében egyébként nagyon jelentéktelen személyek. A nevünket tán soha nem veszi szárnyaira a hír. Köztisztesség fénye talán soha az életünk végéig nem sugárzik reánk, sőt még az utókor sem fogja számon venni, hogy valami jelentősebb szerepet játszottunk a magunk korában. Mindegy. Névtelenségünk szürkeségében lepergetett hétköznapi életünk mégis olyan fénybe öltözik, amely többet ér minden múló dicsőségnél. Reánk, a mi megjelenésünkre várt ez a világ sóvárogva, és amennyi enyhülete volt, amennyire megoldást találtak kérdései, amennyi értelmet és örömet talált küzdelmeiben, az annak köszönhető, hogy külső gátlásokon és belső tökéletlenségeken keresztül valamennyire mégis csak nyilvánvalóvá lett benne az Isten fiainak az élete!

Alázzuk meg magunkat mélyen: nem is rólunk van szó végeredményben, hanem Istenről, aki gyermekeivé szült bennünket Lelke által. Ő akar általunk beleáradni ebbe a teremtett világba, mert Ő utána kiált annak minden kínja. Ez az igazi értelme annak a nagy parancsnak és annak a nagy ígéretnek is, amely az apostol szavából felénk zeng.

***

Textus: "Kérlek azért titeket atyámfiai, az Istennek
irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő,
szent, és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos
istentiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e
világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek
megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az
Istennek jó, kedves, és tökéletes akarata."
Róma 12, 1-2.

Kettős foglalatosság gyűjtött ma egybe bennünket. Március 15-ét ünnepeljük ma. Ha nagyon hiányzik is ehhez a kedves tavaszi nemzeti ünnepünkhöz egy kis szilaj szél, amely elűzné a még mindig újabb hóval fenyegetődző borús fellegeket, meg egy kis melengető napsugár, amely előcsalogassa a fák rügyeit, azért a megszokott ünnepi érzésekkel tekintünk ma is vissza a múltba, nem is csak azokra az eseményekre, amelyek ezen a napon 1848-ban Pest városának utcáin játszódtak le, nem is csak az 1848. és 1849. év szabadságharcának hősi lobogására és gyászos leveretésére, hanem az ezeréves magyar történet minden küzdelmes, véres és dicsőséges erőfeszítésére, amellyel nemzetünk megbizonyította, hogy van Istentől kapott küldetése, amelynek szabadságát védve élni akar.

De míg telve van a lelkünk ezekkel az emlékekkel, mégsem hazafias ünnepélyre, hanem istentiszteletre gyülekeztünk egybe, hogy mint más vasárnapokon, úgy most is imádatunkban Isten elé boruljunk, és hallgassuk az Ő hozzánk szóló beszédét.

Két különböző foglalatosság ez vajon? Nem! Ha március 15-e nem esnék is vasárnapra, akkor is eljöttünk volna ide, hogy nemzeti ünnepünk emlékezéseit Isten színe elé állva megszenteltessük az Ő Igéje által. És ha ma nem volna nemzeti ünnepünk, hanem csak egy vasárnap a többiek sorában, akkor is úgy járulnánk ma Isten színe elé, mint az ezeréves magyar múlt örökösei, akik annak minden fényes és fájdalmas emlékét ott hordjuk szívünkben állandóan. Hazánk szeretete és Istenünk szolgálata, magyarságunk és keresztyénségünk ügye nem két különböző dolog számunkra, amely a naptár rendje szerint egybekapcsolódhat ugyan, de aztán megint szét is válhatna újra. Ugyanannak a mi oszthatatlan életünknek csak két oldala ez.

Ezzel nem mondottam új dolgot. Sokszor szoktuk emlegetni, hogy ez így van. De miért? Valami szerencsés adottság folytán-e? Talán csak azért, mert a mi református egyházunk öleli fel a magyarságnak legmagyarabb részét, s így természetesen egynek vehető a magyar életnek és a magyar református keresztyénségnek az ügye? De mi lenne, ha az elmúlt évszázadokban sikerült volna az ellenreformációnak nem csak általában a régi Magyarország lakosságában, hanem annak színmagyar népében is olyan kisebbségi helyzetbe szorítania a mi egyházunkat, hogy a református magyarság ma már nem is volna számbavehető tényező? Akkor is egy volna számunkra magyarságunk és keresztyénségünk, ha a magyarság túlnyomó nagy része valamilyen más keresztyén táborba tartoznék? Hiszen felhangzik néha a mi sorainkból is a kérdés: mik vagyunk előbb, magyarok-e vagy keresztyének? És megfigyelhető, hogy ilyenkor némi zavar támad bennünk: mit is kell felelnünk erre?

Állítsuk oda ezt a kérdést az Ige fényébe! Nézzük meg, milyen feleletet olvashatunk ki alapigénkből!

Pál apostol ezekben a versekben a rómaiakhoz írott levelében eddig kifejtetteknek a gyakorlati következményeit vonja le. Föltárta az Isten kegyelméből való Evangélium nagy alapigazságait. Megmutatta, egyes emberek életében is, az egész világ életében is, mint váltja valóra Isten azt a művet, amelyért elküldte Jézus Krisztust. Ha valaki mindezeket megértette, mi legyen már most a felelete reá? Itt következik a nagy "ergo". "Kérlek azért titeket, atyámfiai..." A felelet csak egy lehet: az ember, aki felé Isten kiterjesztette kegyelmét, hogy bűnös volta ellenére mégis a magáévá tegye, adja át magát neki tulajdonába boldog hálával! "Szánja oda testét élő, szent és Istennek kedves áldozatul!" Az életének ez a hálaáldozatul való felajánlása lehet az embernek egyetlen "okos tisztelete".

De feltűnhet nekünk, hogy az apostol ezt így fejezi ki: "Szánjátok oda a ti testeteket..." Miért a "testünket" emlegeti, mint Isten elé viendő hálaáldozatot? Különös ugyebár? Az a félreértés nem érheti az apostolt, mintha a lélekről megfeledkeznék. Hiszen mindjárt a következő mondatban erőteljesen hangsúlyozza, hogy az ilyen Istennek odaszánt élet "az elmének megújulást" jelenti. Semmiféle külső kötelezettségvállalás, testi magatartás, forma-megtartás, legyen az tépelődés, vagy böjtölés, vagy bármi más, nem lehet az az Isten előtt bemutatott "okos tisztelet", amelyről az apostol beszél. Ott belül, a lélek rejtett világában kell végbemennie a nagy változásnak, hogy az ember elkezdje azt "vizsgálni, hogy mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata", és mindig azt ismerje el magára nézve parancsnak. Csak így szánhatja oda magát Istennek áldozatul.

De az apostol azt is jól tudja, hogy ha onnan belülről, a lélek mélységeiből kell ennek kiindulnia, viszont onnan ki is kell érkeznie a külső megnyilvánulás felszínére. Az "elme megújulásának" meg kell mutatkoznia a "test" életében. Különben hiába játszódik le a lélek mélyén akármi, - meddő álmodozás, hazug képzelődés, üres fogadkozás marad. Valósággá az Istennek odaszentelt élet "a test odaszánásával" lesz.

Valaki azt a megdöbbentően hangzó, de mélységesen igaz megállapítást tette: "Istennek minden útja a testiség felé halad, mint végső állomás felé". Azt jelenti ez, hogy Isten nem eszmékben, hanem azok megtestesülésében, nem általános igazságokban, hanem konkrét valóságokban viszi véghez munkáját. Ezért van az, hogy az Apostoli Hitvallás is, amelyben elmondjuk: mifelől nyertünk bizonyosságot az Isten kijelentéséből, végső csattanójaként arról beszél: "Hiszem testünknek feltámadását". A "testünk" teszi azt, hogy az életnek millióféle lehetősége közül van egy bizonyos, határozott lehetőség, amely ennél sokkal több: valóság! A "testünkben" palackozta az Isten az életnek nemes borát, amely különben megfoghatatlanul szétfolynék, de így megvan és a miénk, kinek-kinek valósággal a sajátja. A "testünket odaszánni" Istennek egyszerűen azt jelenti tehát: valósággal odaszánni magunkat Istennek, azt az életet felajánlani "okos tiszteletként" az Ő dicsőségére, azt az egyetlent, amely csakugyan a miénk.

Ebben sok minden benne foglaltatik. De az is, és ma erre figyeljünk, hogy Istennek mi, akik magyarok vagyunk, a mi magyar életünkkel tartozunk, mint "élő, szent és neki kedves" hálaáldozattal. "Test" nélkül kósza szellemek volnánk, akik bárhol otthon éreznénk magunkat, és bárhova tartozhatnánk, úgyhogy végül sehol nem volna gyökere az életünknek. De mert "testünk" van, van hazánk, amelynek földjébe nyúlik le a gyökérzetünk; van nemzetünk, amelynek nagy fáján apró gallyként sarjadt az életünk; van helyhez és időhöz kötöttségünk, amelynél fogva részei vagyunk egy nép sorsának. "Testünk" van, - tehát csak úgy létezhetünk, mint magyarok. Üres óráinkban eljátszadozhatunk ilyen gondolatokkal: mi lennék én, ha nem születtem volna magyarnak? De mi komoly értelme van ennek? Az az én nem én volnék akkor. Ha nem magyarnak születtem volna, az más szóval annyi, mint hogy egyáltalán nem születtem volna meg. Semmi sem volnék akkor! Hogy vagyok, az csak úgy lehetséges, hogy nem általánosságban vagyok, hanem ezzel a meghatározottsággal, - sok egyéb mellett ezzel a meghatározottsággal is, - hogy magyar vagyok.

Ebben a meghatározott valóságunkban, amelyen kívül egyáltalán nincs valósága az életünknek, ér utol bennünket az apostol felhívása. Tehát magyar voltunkban is, az Istennek tulajdonába odaszánt áldozattá kell válnia életünknek. Ez a mi magyarságunk, magyar életünk azért van adva számunkra, hogy az Isten céljainak szolgálatába állítsuk, és az Ő dicsőségére gyújtott áldozati tűzben emésztessék el.

Nyersanyag a mi magyarságunk, és keresztyénségünk nem más, mint annak Isten akarata szerint való kiformálása. Magában véve tehát "magyarnak lenni" nem életcél vagy program. Csak adottság. Aztán jön még a feladat, a nagy kérdés: milyen magyarok leszünk? Szoktuk mondani: "Légy magyar!" De ennek csak akkor van értelme, ha ki nem mondottan is hozzáértünk valamilyen minősítést, körülírást, értékjelző meghatározást! Hogyan parancsolhatnánk meg akárkinek is, hogy "legyen magyar", ha az istenadta nem az már úgyis? Légy hű magyar! - ezt értjük alatta. Vagy: légy olyan magyar, aki hálás azért, hogy magyar lehet! Vagy: légy olyan magyar, aki nem éri be azzal, hogy maga magyar lehet, hanem felelősséget érez azért, hogy eljövendő nemzedékek is magyarok lehessenek. Tehát, légy öntudatos magyar, igaz testvériségre képes magyar; önmegtagadásra, minden áldozatra kész magyar! És így folytathatnánk.

Az apostoli felszólítás azt jelenti: Légy az Isten magyarja! Ennél nagyobbat senki nem tűzhet elénk. És ebben benne van minden egyéb minősítés is, amellyel bárki utat mutathatna arra: milyen magyarok legyünk? Istennek odaszentelt magyarság annyit jelent: ha magyar édesanya vagy, legyen házad és családod körül való mindennapi fáradozásod és bajlódásod istentisztelet, amelyben odaáldozod magadat boldogan, hogy otthonod új magyar életet tápláló és kiröpítő fészek legyen. Ha magyar honvéd vagy, úgy vitézkedjél, hogy az ellenség rettegje ugyan a fegyveredet és elszántságodat, de kénytelen legyen tisztelni a jellemed nemességét, mert magadon viseled az Isten szolgálatának a bélyegét harcaidban is. Ha magyar tisztviselő munkás, vagy a nemzet életében bármilyen helyet betöltő magyar ember vagy, akkor is, amikor pénzt keresel, akkor is, amikor pénzt költesz; akkor is, amikor a közéletben veszel részt, akkor is, amikor magánéletedet éled; akár jó egészségben forgatod munkás szerszámaidat, akár ágyhoz kötve betegségben sínylődsz, - mindig és mindenütt érezd magadat az Isten színe előtt; tudd, hogy Őneki céljai vannak veled, és "vizsgáld meg, mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata", és annak végbemenetelére ajánld fel életedet, azt a magyar életet, amelyen kívül nincs számodra más!

Így az fog történni, hogy magyarságunk a furulyaszó lesz, keresztyénségünk pedig az az Istennek kedves dallam, amellyé a hangok elrendeződnek. Magyarságunk a márvány, keresztyénségünk az Isten dicsőségére belőle épülő templom. Mi értelme van azt kérdezni: ez való-e előbbre, vagy amaz? Keresztyénségünk semmi sem lehet magyar életünk odaszentelése nélkül. És mi volna magyarságunk, ha nem Isten céljainak a szolgálatába odaszentelt keresztyén magyarság volna? Egy és ugyanaz számunkra ez a kettő: maga az életünk!

Hogyan támadhat mégis egyesekben az a gondolat, hogy magyarság és keresztyénség elválhat egymástól, sőt úgy szembe is kerülhet egymással, hogy választás elé kerülünk: melyiknek adjuk az elsőbbséget? Csak úgy, hogy az illetők nem értették meg alapigénk igazságát: nem szánták oda "testüket", valóságos életüket, magyar életüket, az Istennek "élő, szent és Istennek kedves áldozatul".

Megeshet, hogy valaki ezt az életet Istennek odaszentelő áldozatbemutatást, ezt a minden keresztyénre egyetemesen tartozó papi szolgálatot nem gyakorolja. Ahelyett, hogy így maga járulna Isten színe elé, a papi tisztet másokra hárítja át. Érette és helyette legyen azoknak kiváltsága az Isten előtt forgolódni. Aztán onnan, az Isten közelségének a szentélyéből előjöve ezek az Isten bennfentesei mondják meg nekünk többieknek is, mihez tartsuk magunkat. Akik így gondolkoznak, azoknak keresztyénsége, nyilván, emberek szavához való igazodás, emberi tekintélyeknek és törvényeknek való engedelmeskedés - nem pedig annak "megvizsgálása, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata" minden parancson túl és felül. Az ő keresztyénségük alapjában véve nem az élő Istenhez magához, hanem az ő egyházukhoz való viszonyukban áll, és "egyház" alatt itt annak az emberi vezetősége értendő természetesen.

Mi sem természetesebb akkor, hogy az ilyen emberi tekintélyek parancsoló szava olyan irányt is szabhat olykor, amely ellen nem egy buzgó követőjükben felágaskodik a magyar lelkiismeret. Másfelé vonja akkor őket egyházuk, és másfelé a szívükben felhangzó magyar parancs. De mi most már az Ige világánál jól látjuk: nem a keresztyénség kerül ilyenkor szembe a magyarsággal. Az a magyar ember, aki ilyenkor lelkiismerete szavára hallgatva hátrateszi akármennyire tisztelt és becsült egyházi vezetőinek a szavát, éppen ez által még jobb keresztyénné lesz, mert arra az útra szánja oda magát, amely legjobb látása szerint számára az Istentől kijelölt és akart út!

Vagy megtörténhet, hogy nem a keresztyénségünk válik Isten szolgálata helyett emberek szolgálatává, hanem a magyarságunk igazodik emberek vélekedéséhez a helyett, hogy Isten akaratához igazodnék. Összeütközés támadhat keresztyénségünk és magyarságunk közt, ha magyarság alatt azt értjük mindig, amit körülöttünk mások annak tartanak. Vagyis alapigénkkel szólva: "a világhoz szabjuk magunkat", holott az Isten akaratát kellene egyedül tudakoznunk a felől: milyen magyarok legyünk?

Meglehet, hogy nagy magyar hejehuják óráiban az a dolgod, ha az Isten magyarja vagy, hogy félreállj, és talán az arcod komolyságában is kiütközzék a lelked aggodalma: milyen keserű böjtje lesz majd a tékozló, kurjongató farsangi vígasságnak? Azt mondják majd rád, nem vagy igaz magyar, ha a te kezedben is nem koccan a többiek örömének pohara. Úgy néznek majd rád, mint valami idegenre. Talán ki is tudnak maguk közül.

Vagy meglehet, hogy nagy magyar csapások óráiban, amikor elárad mindenkin a nagy búsulás, és fejét lógatva kesereg mindenki, neked Isten azt a parancsot adja: vidám, bízó szívvel járd tovább a magad magyar munkás életének útját. Te tudhatod, hogy ha sok is a rom, csak így lehet újra építeni, ha sötét is az éjszaka, lehet és kell várni a hajnalt! Nem értenek majd meg. Megvádolnak azzal, hogy nem osztozol igaz szívvel a magyar bánatban.

Nem baj! Az Isten magyarjának tudnia kell magányos magyarnak is lennie! Nem a magyarságod rovására vagy engedelmes az Isten parancsának. Csak te más magyarságot élsz ilyenkor, és pedig, mert az Isten akarata szerint valót, azért voltaképpen jobb magyarságot élsz keresztyénséged erejéből! Sokszor lerakta már a mi nemzetünk a hálaadás és tisztelet koszorúját olyan fiainak sírjánál, akiknek szavára, amikor éltek, berzenkedve tiltakozott, mintha magyarságának ellenségei lettek volna. Utóbb kitűnt, hogy ők voltak a legigazibb magyarok!

Csak szabaduljunk el, akár keresztyénségünkben, akár magyarságunkban, az emberekhez való igazodás silány színvonaláról, és emelkedjünk fel oda, ahova alapigénk hívogat. Ha Istennek hozzánk való kegyelmét megértettük, és arra "testünknek áldozatul való odaadásával" válaszolunk, ha Istennel magával van dolgunk, aki Úrrá akar lenni akaratával életünk felett, - akkor magyar életet élnünk és keresztyéneknek lennünk egy és ugyanaz lesz mindig a számunkra!

*

Legyen felelet erre a hozzánk érkező felszólításra a mi mai nemzeti ünnepszentelésünk is. Ne abból álljon a mi ünneplésünk, amit bárki láthat és végigfigyelhet kívülről is. Titkon, a lelkünkben játszódjék le most is az az "okos tisztelet", az a láthatatlan szent szertartás, amelyben két kézbe fogva magunkat, a magunk magyar életét, felajánljuk "élő, szent, és kedves áldozatul" Istennek. Nem kétségeskedve, csak tapogatódzó sejtelmekkel várva, hogy talán elfogadja és átveszi tulajdonába. Hanem azzal a szent bizonyossággal, hogy Ő már várja! Hiszen Ő maga hívogat és bíztat erre a magunk felajánlására. Ez csak a mi hálás és engedelmes válaszunk az Ő szavára. Előbb Ő közelgett hozzánk, a mi magyar életünk minden bűne, baja, sebe és nyomorúsága ellenére is. Jézus Krisztusban nekünk is irgalmas Istenünknek mutatta magát, és hirdetteti is szüntelen nekünk az Ő hozzánk való kegyelmességét. Nem találomra, sem nem kétséges alapokra építve, hanem az "Istennek erre az irgalmasságára" támaszkodva mondja nekünk is az apostol: "Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul."

S ha bizonyos, hogy Ő el nem utasít bennünket, akkor bízhatunk még valamiben. Mi, akik most itt vagyunk, hogy életünk hálaáldozatát így letegyük az Ő kezébe, a magyar tengerből csak egy csészényivel kimerített kicsiny rész vagyunk. Mind a többiek is, akik velünk együtt ennek az "okos tiszteletnek" láthatatlan szertartását véghezviszik Isten előtt lélekben, csak egy részét teszik ki a magyarság egészének. De ez a rész elszakíthatatlanul összefügg az egész magyarság testével. Ha minket elfogad Isten az Ő kegyelmében, velünk együtt nem fogadja-e el ugyanazért a megbizonyított irgalmáért a mi egész nemzetünket is? És nem tölthet-e el ezen a mai ünnepen az a szent bizodalom, hogy ránk téve kezét, voltaképpen az egész magyarságon megnyugtatja azt, hogy tulajdonának elismerje, a jövő minden megpróbáltatásán át is mint a magáét őrizze és védje, és jövendő nemzedékeinek a történetében az Ő nevét még jobban megdicsőítse, mint elmúlt évszázadokban? A hozzánk szóló parancsban bizonyára benne van ez az ígéret is! Isten akarja a magyar keresztyénséget, a keresztyén magyarságot! Ő volt és Ő marad a mi erős menedékünk!

***

Textus: "Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma
vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?"
I. Kor. 3, 16.

Kétféle érzéssel lehet pünkösd ünnepét megünnepelni, és legjobb, ha mindkettő versenyre kel egymással a szívünkben. Az egyik a Szent Lélek ajándékára vágyakozó sóvárgás, a másik a Szent Lélek elnyert ajándékának való hálás örvendezés. A Szent Lélekhez való viszonyunknak általában megvan ez a kettős jellege. Egyfelől kitárt lélekkel kell óhajtoznunk és várnunk. "Jövel Szent Lélek, Úr Isten!" - így zendül meg már az ókori keresztyénségben a keresztyén hitnek egyik legmélyebb szavú himnusza, és zeng végig az évszázadokon át mind máig. Tehetetlenek és holtak vagyunk a Szent Lélek megelevenítő, hajtó ereje nélkül, és ezért epekedünk utána, mint a kiszikkadt föld az eső után, amely nélkül nem tudja előhozni termését. De másfelől meg úgy áll a dolog, hogy nem is tudnánk így kérni és várni a Szent Lélek ajándékát, ha már el nem nyertük volna. Már az is, hogy érezzük a ráutaltságunkat, és hogy a lelkünkből feltör a sóvárgás, amely őt hívja, annak a bizonysága, hogy itt van, és itt munkálkodik bennünk. Ha el nem nyertük volna, nem is kívánkoznánk rá!

Alapigénk arra ösztönöz, hogy most ebbe az utóbbi irányba fordítsuk a figyelmünket: eszméljünk rá arra, hogy a Szent Lélek olyan ajándék, amelyet már elnyertünk, és legyünk hálásak ebben a bizonyosságban! "Ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek!" Reánk fér ez az eszméltető figyelmeztetés, mert - valljuk meg - sokszor hosszú időn át egészen megfeledkezünk erről a csodálatos ajándékról. Úgy vagyunk vele csakugyan, mint a korintusbeliek, akiket az apostolnak szemrehányó kérdésével szinte úgy kell felráznia öntudatlanságukból: "Nem tudjátok-e, hogy...az Isten Lelke lakozik bennetek?"

A mi vétkes hanyagságunkon és hálátlanságunkon kívül van ennek persze egy másik oka is, az, hogy a Szent Léleknek magának az a természete, hogy elrejtőzik a mi figyelmünk elől. Az Atya Isten, aki fölöttünk él és uralkodik, sokszor magára vonja figyelmünket titokzatos hatalmával, amellyel sorsunkat igazgatja. A Fiú Isten, aki Jézus Krisztusban elénk áll, úgy szól hozzánk, hogy szinte lehetetlen fel nem figyelnünk szavára. De a Szent Lélek Isten mintha a hátunk mögé kerülne, és onnan végezné el rajtunk munkáját. Nem magával foglalkoztatja a figyelmünket. Abban áll a munkája, hogy a Fiúra irányítsa a tekintetünket, Őt "dicsőítse meg" előttünk, s az Őbenne való hitünk által részeltessen a megváltó kegyelem minden ajándékában. Úgy kell külön hátrafordulnunk, hogy észrevegyük: milyen titokzatos isteni behatások érvényesülnek eközben rajtunk. A lelkünk rejtett hátterében csendesen meghúzódva fejti ki a Szent Lélek az Ő újjászülő és megszentelő erejét, hitre vezérlő, és hitet tápláló munkásságának csodatételeit.

Ezért áldott alkalom a pünkösdi ünnep is. Mert néha mégis jó erre a bennünk rejtőzködő isteni vendégre ráeszmélnünk, és figyelmünket feléje fordítva, hálaadással imádnunk Őt azért, hogy méltóztatott bennünk szállást venni, és életünket az Ő templomává szentelni!

Nem csak a Biblia gyakori szokása, egyébként is kézenfekvő dolog: az emberi életet épülethez hasonlítani. Ahogy az épülő ház kinő a földből, és ahogy falai egyre magasabbra emelkednek, úgy épülünk fel mi is. Testileg is felnövünk kicsinyekből nagyokká, és lelkileg is, mintha egyik sor téglára rakódnék rá a másik: növekszünk évről-évre gyarapodó élményeink és tapasztalataink által. Igaz, hogy ez az épülés nem ér véget, csak a halálunkkal. Tehát bizonyos értelemben mindnyájan befejezetlen épületek vagyunk, amíg ebben a világban élünk. De azért viszonylagosan mégis megvan minden valamennyire már felnőtt embernek a kialakult jelleme, tehát hasonlíthatók vagyunk már készen álló épületekhez is. Ennek a hasonlatnak abban van a legtalálóbb vonása, hogy minden épületnek az adja meg az igazi értelmét, ami belül van a falain. Sokszor persze a külsejéről is leolvasható már: mi van belül. De sokszor a külső megtévesztheti a szemlélőt. Vagy olyasmit hazudik, ami belül nem található meg, vagy eltitkol olyasmit, ami valójában megvan belül. Az ember életébe is be kell hatolnod, ha meg akarod ismerni!

És milyen sokféle épületben találod magadat, ha benyitsz a kapuban és körülnézel ott! Vannak emberek, akik hasonlítanak egy-egy törvényszéki palotához. Kívülről talán vonzó és barátságos a képük, de ha közelebbről megismerkedünk a belső világukkal, kitűnik, hogy az ítélkezés rideg szelleme hatja át az egészet. Jobb, ha az embernek nincs dolga velük! Vannak mások, akiknek az egész élete hasonlít egy gyárhoz. Szakadatlan munka zakatol bennük. Van valami imponáló abban az erőben, amely őket mozgásban tartja. De hosszasabban benne időzni az ilyen üzemben, fárasztó dolog! Csak sajnálhatjuk azokat, akik örökké benne laknak! Vannak megint emberek, akik színházakra és más szórakozóhelyekre emlékeztetnek bennünket. Nekik játék és tréfa az életük. Velük találkozni kedves fűszere napjainknak. De meg lehet unni, ha túl sokat kapunk belőle! Vajon mulattató ábrázatuk mögött ők maguk is nem éreznek-e nagyon szomorú unalmat? És így folytathatnánk. De vannak emberek, akiknek az élete - templomépület. Ott állnak ők is a zajló világban. Kívülről behallatszik őhozzájuk a kocsizörgés és a kutyaugatás. De ott belül mégis csend és áhítat uralkodik, mert ott Isten lakik. Mintha egy-egy darab mennyországra találnánk rá a földi zsivaj közepette! Nem fontos, hogy milyen stílusban épült a ház, vagy hogy milyen ékes. Lehet egészen egyszerű, fehérre meszelt, közönséges épület. Mégis, szinte már a közelébe jutva is más levegőt érzünk felénk szállni, és olyan jól esik benne megpihenve az Isten közelében éreznünk magunkat!

De ne képzelődjünk! Az apostol nem egyes, az Isten megszentelő kegyelmével különösen megáldott, kiváltságos lelkekről beszél, amilyenekkel megismerkedve csakugyan templomban érezzük magunkat. Valamennyi korinthusi olvasójáról egyaránt kiállítja a bizonyítványt: "Ti Isten temploma vagytok." Pedig, ha végig olvassuk a hozzájuk írott levelét, meggyőződhetünk róla, hogy nem a szentségnek valamilyen különös fényében ragyogó, hanem sok-sok bűnnel megterhelt emberek voltak. Mégis "Isten temploma" voltak, mert "Isten Lelke lakozott bennük." Ha minden egyébben olyanok voltak is, mint más emberek, sem jobbak, sem rosszabbak, vagy talán egyben-másban még esetleg rosszabbak is, - volt azért egy döntő fontosságú különbség. Ők Jézus Krisztusban hívő emberek voltak. Bűnös emberek, de bűnös voltukban a Megváltóhoz menekülő, és benne bűnbocsánatot talált emberek. És akinek megadatott ez a Jézus Krisztusban való hit, az annak köszönheti, Hogy Isten lakozást vett a szívében; nem hagyta bűnei felett napirendre térni, hanem szabadulást keresni késztette, és amikor hirdettetett neki a Jézus Krisztusban megjelent szabadulás, nem hagyta, hogy ez az örömhír elmenjen a füle mellett, hanem megérttette vele, hogy az neki szól!

Mindenkiben, akiben élő hit van, a Szent Lélek munkálta és munkálja azt, és ezért "Isten templomává" van szentelve az élete. Meglehet, hogy ez nem látszik meg rajta. Vannak takarítatlan, gondozatlan, méltatlan állapotra jutott templomok is. Tele pókhálóval, felgyűlt szeméttel, lehullott vakolat foltjaival. Siralmas látvány! Nem is lehet belenyugodni, hogy mindez így maradjon! De a legelső dolog, ami a javulást elindíthatja, az, hogy tudomásul vegyük és megszívleljük: templomról van szó! Arra kell ráeszmélnünk: mire való az életünk, ha egyszer Isten Lelke lakozást vett bennünk. Ebből folyik aztán a soha nem szűnő igyekezet: úgy megbecsülni, és tisztaságában megtartani az Istennek ezt a templomát, ahogy azt Ő elvárhatja!

De helyesbítenünk kell az eddig elmondottakat, hogy az apostol gondolataihoz hűek maradjunk. Mi arról beszéltünk eddig, hogy minden egyes hívő "Isten temploma". És amikor az apostol azt mondja: "Az Isten Lelke lakozik bennetek", - ő is arra a csodálatos tényre utal, hogy olvasói egyenként elnyerték a maguk életében a Szent Lélek ajándékát, ami által bűnös voltukban is részesévé lehettek a megváltó kegyelemnek. De mégsem azt mondja nekik: "Isten templomai vagytok", hanem egyes számban így szól hozzájuk: "Isten temploma vagytok." Külön-külön is bennük lakozik a Szent Lélek, de igazában, a szónak mélyebb értelmében, mégis együttvéve alkották az "Isten templomát." Változtatnunk kell tehát a hasonlaton. Ha egyenként is lehet épülethez hasonlítani az embereket, másfelől mégis csak egy-egy épületkő mindegyikük, és az emberi élet úgy alakul ki, hogy ezek az épületkövek összeilleszkednek, egybeépülnek. "Élő kövek" a Jézus Krisztusban hívők. És a hívők közössége az az épület, amelyet Isten az Ő lakozásának a szent helyévé szentel.

Az anyaszentegyház titokzatos ténye áll ebben előttünk. S amikor a Szent Lélek ajándékáról elmélkedünk, természetszerűleg kell szónak esnie erről is. Pünkösd ünnepe egyúttal az anyaszentegyháznak a születésnapi ünnepe is. Nem mintha Istennek nem lett volna egyháza azt az első pünkösdöt megelőzőleg is. Volt a világ kezdete óta mindig! De úgy volt, ahogy mi is mindnyájan megvoltunk már születésünk előtt az anyánk méhében. Éltünk, de még nem a magunk saját életét éltük. Megvoltunk, de még az anyai élet leple alá burkoltan. A születésünk nem azt jelentette, hogy akkor jöttünk létre, hanem azt, hogy akkor jöttünk napvilágra. Megvolt Istennek az egyháza már pünkösd előtt is, Jézus Krisztus napjaiban is, azt megelőzőleg az ótestamentumi évszázadokon át is, sőt még azt megelőzően is, amióta ember él ezen a világon. De pünkösdkor, a Szent Lélek kitöltetése által jelent meg ebben a világban, mint külön valóság, amely ennek a világnak egyéb közösségei között a maga sajátos életét éli.

Azóta van ezen a földön egy sereg, amely az Isten megváltó kegyelmének a külön műve; egy olyan közösség, amelyet a Megváltó Jézus Krisztusban való hite tart össze; egy olyan épület, amely semmi egyébért nem áll fent, mint azért, hogy benne a Szent Lélek lakozzék, és végezze a maga bűnösöket üdvösségre vezérlő munkáját. "Istennek temploma" ez, és benne mi egyenként, Jézus Krisztus hívei, mindmegannyi épületkő. Ki-ki a maga helyén, ahová Isten keze a többiek mellé, fölé, vagy alá odahelyezte. Ki ilyen, ki meg amolyan, amilyenné Isten keze kifaragta, előttünk sokszor érthetetlen tervei szerint, amelyek azonban egészen bizonyosan bölcs és dicsőséges tervek. Nem az a dolgunk, hogy mi felülbíráljuk az Ő gondolatait. Ki tudná közülünk áttekinteni azokat? Csak az a dolgunk, hogy elfoglaljuk és betöltsük a magunk helyét, amelyre a nagy együttesben Ő minket odahelyezett! És közben legyünk hálásak azért, hogy nem hagyott bennünket a porban heverő, felhasználatlan köveknek, hanem belefoglalt bennünket is az Ő épületébe, és így részünk lehet abban a szent kiváltságban, hogy mi is hozzájárulhatunk a magunk kicsiny részével az Ő hatalmas, nagy "templomának" az épüléséhez!

Mert valóban, csodálatos látvány tárul elénk, ha képzeletben kiemelkedünk a magunk kijelölt helyéről, és szemügyre vesszük ezt az egész épületet! Ha máskor, csak a magunk kis körében nézve körül, áldozatul esnénk is a kishitűségnek, vagy hajlandók volnánk zúgolódni is a magunk szürke, szerény kis szerepe miatt, mihelyt egész nagyszerűségében kitárul előttünk az "egy, egyetemes, keresztyén anyaszentegyház" épülete, elfoghat a boldog hála azért, hogy mi is egyáltalán hozzá tartozunk! Milyen hatalmas arányok! Évszázadok hosszú során át hány nemzedék hány milliónyi nagy sokaság épült már bele, amellyel egybefűz bennünket a közös hit! És milyen szépségek! Ha a világtól meg nem becsülten is, sőt sokszor megvetetten és üldözötten is, milyen Isten-adta értékeket és ékességeket hordott magában ez a közösség, amelynek mi is tagjai lehetünk úgy, hogy minden a mienk, ami benne található! És milyen erősen áll! Másfajta közösségek épültek és megint romba dőltek. Ez túlélte valamennyit!

Ezt nem emberek építették a maguk céljaira. Ennek az a titka, hogy benne a Szent Lélek hat és dolgozik. Ebben Isten lakik az emberek között. Ez az Ő "temploma!"

De hogy egészen jól nyomon kövessük az apostol gondolatát, még egy igazítást kell tennünk az elmondottakon. Amikor arról a "templomról" beszél, amelyet együtt alkotnak azok, akikben "Istennek Lelke lakozik", csakugyan az anyaszentegyház titkát mutatja fel. De az az érdekes, hogy mégsem az egyetemes keresztyén egyházról, hanem ezen a helyen éppen csak a korinthusbeli hívekről szólva mutatja fel ezt a szent titkot. Róluk, az ő ottani és akkori olvasóiról mondja: "Ti Isten temploma vagytok." Ezzel arról az egy keresztyén gyülekezetről állapít meg olyasmit, ami ugyan-úgy elmondható a keresztyén egyházról a maga egészében. Ebben az a fontos igazság jut kifejezésre, hogy Jézus Krisztusnak bárhol együtt élő hívei a maguk gyülekezeti közösségében kicsinyben bírják mindazt az áldást, és viselik is mindazt az elköteleztetést, amelyet Isten az Ő egyházának szánt, és benne az Ő lelke által munkál. Minden élő testről elmondható, hogy ugyanaz az élet, amely az egészet élteti, élteti az egyes részeit is. De az anyaszentegyházról ezen felül elmondható még az a sajátságos igazság is, hogy az egyes részeiben, az egy-egy helyen alakuló és élő közösségeiben, ugyanaz az élet, amely az egészet áthatja, ugyanolyan megnyilvánulásokban is bontakozik ki. Mintha a tölgyfa olyan sejtekből állna, amelyiknek mindegyike egy-egy kicsinyített tölgyfa volna, vagy az emberi test szervezete csupa parányi emberkéből volna felépítve! A természet világában ez olyan torz képtelenség, hogy el sem tudjuk gondolni. De az anyaszentegyház életében ez a valóság: minden egyes hívő gyülekezet a maga keretei között hű képe annak, ami az egészben is megvalósul: "Istennek temploma."

Hogy ezt az igazságot a mi református eleink milyen jól tudták, az kitűnik abból, hogy a Biblia nyomán az "egyház" szót nem is használták másra, csak egyfelől az egyetemes egyházra, amely minden időket és népeket átfog, és másfelől a helyi gyülekezetekre. Akármilyen egyszerű, kicsiny falusi gyülekezet is volt az, "eklézsiának" nevezték. És hogy ez nemcsak üres szóhasználat volt, annak bizonysága az az ősi szervezeti forma, amelyben egyházi életünket mindmáig éljük. Ennek alapelve az, hogy az "egyházat" "egyházzá" a gyülekezetek teszik. Ahol kialakul az egy helyen lakók közössége a közös hitben, ott megvan az "egyház". Ezt a jelleget és méltóságot nem úgy kapja valamilyen magasabb helyről, hanem magában bírja. Hogy aztán más gyülekezetekkel közös szervezetbe hogyan illeszkedjen bele, milyen feltételek mellett gyakorolhasson abban a többiekkel egyenlő jogokat és kötelességeket, abba igenis beleszólhatnak a többiek is. Egyházjogilag tehát alá van vetve szabályoknak, amelyektől az elismertetése függ. De csak emberi elismertetése. Ami igazán "egyházzá" teszi, az Istennek benne lakozása, a Szent Léleknek benne folyó munkája. Ez pedig olyan forrásból ered, amely benne magában buzog fel. "Istennek temploma" minden hívő gyülekezet, mert Isten maga szenteli azzá azzal, hogy tagjaiban "az Ő Lelke lakozik." Ezt emberileg csak elismerni lehet, de hozzátenni ehhez ember már nem képes semmit!

Ezért olyan szent gyülekezet ez a mi mostani együttlétünk is. És valahányszor egybegyülekezünk, más vasárnapokon vagy akár hétköznapokon is, ugyanaz a helyzet. Sőt olyankor is, amikor a világban szétszóródva ki-ki a maga útját járja, és a maga sokféle dolgait végzi, ugyanígy áll a dolog. Hiszen akkor is egybefűz bennünket az a tudat, hogy együtt voltunk, és várjuk a legközelebbi alkalmat, amikor megint együtt leszünk. Az egybegyülekezésünk csak napfényre hozza azt a tényt, amely változatlanul fennáll szétszóródásunk idejében is: mi összetartozunk, egy gyülekezetet alkotunk. Szent ez a közösség: "Isten temploma vagyunk" így együtt.

Más vonatkozásokban csak "közönség" vagyunk. Vevőközönsége vagyunk valamelyik üzletnek vagy áruháznak. Figyeljük a kirakatait, vagy a hirdetéseit, és ha minket érdeklő árucikket hoz forgalomba, ott vesszük azt meg. Olvasóközönsége vagyunk egyik-másik kedvelt írónak. Ha új műve jelenik meg, nem mulasztjuk el az elolvasását. És így tovább. De itt nem "közönség" vagyunk. Itt egészen másképpen jövünk össze, mint valamilyen színházban, hangversenyteremben, vagy valamilyen előadás színhelyén. Itt nem embereket, vagy emberek nyújtotta valamilyen nyereséget keresünk, hanem Istent, és az Ő örök kegyelmét. És mert azt nem hiába keressük, hanem meg is találhatjuk, ezért ez a mi együttesünk valami sajátságos, minden mástól különböző, szent és titokzatos valóság. Isten Lelke "lakozik bennünk." Ő elégíti meg a mi lelki vágyakozásainkat, Ő újítja meg a békességünket és a reménykedésünket. Ő vigasztal meg és emel fel minden elesettségünkben, Ő vezet bennünket mindhalálig világosságával és erejével. Ezért ez a mi közösségünk "Istennek temploma." Nem ezek a falak teszik a templomot, nem is ennek a helyiségnek a berendezése - "ti vagytok Isten temploma"; maga a hívők gyülekezete, akikben "Isten Lelke lakozik", és végzi az Ő munkáját.

*

Öröktől fogva az volt Isten célja és akarata, hogy legyen neki ilyen "temploma" ebben a mi emberi világunkban. Így akart Ő bennünk és közöttünk lakozni. Evégre teremtett Ő embert a világra. Az, hogy mi bűnös emberek vagyunk, azt jelenti, hogy az Isten eredeti templom-építése - miattunk meghiúsult. A mi megromlott emberi természetünk alapösztöne az, hogy nem akarunk "Isten templomai" lenni. "Az én házam az én váram" - ezt mondjuk mi, Isten ellenében is. Magunk akarunk életünknek gazdái és urai lenni. Evangélium azért van a világon, mert Isten tudtul adta, hogy mégis birtokába akarja venni az életünket! Hosszú, nehéz útja volt, de mégis megépítette a bűnös embervilágban "az Ő templomát". Pünkösd ünnepe azt hirdeti nekünk, hogy megvalósult, legalább is a megvalósulás útján van már az Ő dicsőséges szándéka, hogy bennünk és közöttünk lakozzék. Nem hiába volt sem a karácsonyi nagy megalázkodás, sem a nagypénteki nagy áldozat, sem a húsvéti nagy csoda. Jézus Krisztus úgy vitte véghez munkáját, hogy annak eredményeképpen itt vagyunk mi, az Ő hívei, a régi idők korinthusbeli keresztyéneitől kezdve el egészen az itt és most együtt ünneplőkig. Vannak e világon emberek, akik megízlelték az Ő kijelentett örök szerelmét, és hitükkel rábízták magukat arra ez életre, és az örökkévalóságra. Azért vannak, azért vagyunk, mert bűnös emberi szívekbe kitöltetett a Szent Lélek. És akik ezt az ajándékot elnyerték, azok egyekké lettek általa egymással. Egy az életük és egy a sorsuk. Boldogok, amikor egymás buzdítására és erősítésére egybegyülekezhetnek. És boldogok, hogy odatartozóknak érezhetik magukat a megváltottaknak ahhoz a nagy sokaságához, amelyet majd csak az örökkévalóságban fogunk meglátni teljes egészében.

Jó ráeszmélnünk az Istennek erre a "templomára", amelyet Ő bennünk egyenként is, gyülekezeti közösségünkben is, egyetemes egyházában is, épít. Jó hallanunk az eszméltető, és hálás örömre késztető kérdést: "Nem tudjátok-e, hogy...Isten Lelke lakozik bennetek?"

Csak egyet tegyünk még hozzá alázatos, imádságos vágyakozással: "Jövel, Szent Lélek Úr Isten!" - hogy ha a Te templomod vagyunk, hadd lehessünk is igazán és teljesen az!

***

1919. V. 25. Gyulai Pál u.

"Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek
lakozó Szent Léleknek temploma, akit Istentől
nyertetek, és nem a magatokéi vagytok?
Mert áron vétettetek meg...
I. Kor. 6, 19-20.

Egyházi életünk egy új korszakának küszöbén a mi gyülekezetünk itt áll, abban a hátrányos helyzetben, hogy nincs temploma, amit a magáénak nevezhetne. Szívesen fogadják gyülekezetünk tagjait szomszédos gyülekezetek az ő templomaikban, hogy velük együtt imádják ott az Örökkévalót, a mi Atyánkat. És gondoskodott az Isten a mi gyülekezetünk számára is átmenetileg hajlékról, melyben meghúzódhatunk, hogy egészen szétszórtan ne semmisüljünk meg, mint gyülekezet. De mindnyájan érezzük, hogy ez mind nem megoldás. Addig igazi összetartozás, meleg közösségi élet és virágzó testvériség nem fejlődhet ki közöttünk, amíg közös hitéletünk kifejezést nem nyer megfelelő tágas, ünnepélyes, áhítatos és derűs templomban is. Mi magunk is akkor fogunk igazán tudatára ébredni józsefvárosi református keresztyénségünk nagy jelentőségének, és a nagy világ is akkor fog igazán tudomást szerezni arról, hogy a fővárosnak ebben a részében erőteljes református keresztyénség él, ha majd kőbe épített méltó bizonysága lesz itt a mi hitéletünknek.

És mégis, az új korszak küszöbén, mely versenyre szólítja erőinket hazánk és népünk szolgálatában, ne azt mérlegeljük, hogy mink nincs, hanem azt, hogy akármilyen hátrányos hiányok mellett is mink van és mink lehet. Pótolhatatlan hiány még a mi szellemi vallást élő és ápoló egyházunk számára is, ha nincs meg a külső köntös, melyben elhelyezkedjünk, - de nem végzetes hiány. Pótolhatatlan, mert akármily gazdagok és erősek legyünk egyéb tekintetben, az sohasem kárpótolhat bennünket azért, hogy nincs templomunk. Ez a hiány újra meg újra fájdalmasan fogja éreztetni magát, és nem fog nyugtot hagyni, míg orvoslást nem talál. De mégsem végzetes, mert addig is, míg meglesz a templomunk, nem kell kezünket az ölünkbe ejtenünk, hanem dolgozhatunk és élhetünk. Végeredményben nem a templom teremti meg a gyülekezetet, hanem a gyülekezet a templomot. Az egyház élete a lelkek mélyén virágzik fel, vagy hanyatlik alá, tekintet nélkül arra, hogy van-e templomunk vagy nincs. A keresztyénség az Istennek élete az emberi szívben, s ezért, mint maga az Isten, nem köthető "kézzel csinált hajlékokhoz". Fájhat tehát, hogy nem áll még itt közöttünk az Isten háza, hívogatóan, felemelően, áldást sugárzóan; de ne csüggedjünk, mert utóvégre is mi magunk vagyunk az Isten templomai.

Ébresztgessük csak fel magunkban Pálnak a korintusi keresztyénekhez intézett szavai által ezt az öntudatot, s akkor ne féltsük a mi gyülekezetünk jövőjét.

Az Isten templomainak tudhatjuk magunkat 1. már teremtettségünknél fogva, 2. a Krisztus halálának árán, és 3. A Szent Léleknek megtapasztalt bennünk lakozása által.

Az Isten templomai vagytok, már teremtettségeteknél, egész mivoltotok alkatánál fogva, ezt hirdeti mindenekelőtt e soraival az apostol. Nem beszél ugyan kifejezetten róla. Nem adja itt elő szándékosan a maga felfogását az ember mivoltáról. De hiszen ez nem is szükséges. "Micsoda az ember?" - ez azok közé a kérdések közé tartozik, amikből akkor is levizsgázik mindenki, mikor sejtelme sincs róla. Hallgathatsz erről a kérdésről, elkerülheted messzire minden beszélgetésedben, - és mégis elárulod a gondolkozásodat róla. Hiszen nincs közelebb fekvő kérdés. Emberekkel van dolgod szüntelen - emberéletet élsz magad is. Az emberről beszélsz hát szüntelen, akármilyen más címet is adj beszéded tárgyának. S ezért hiába titkolod: tudjuk, hogy ez a kérdés megoldatlan, kínos rejtély a számodra. Kiérzik a szavadból, hogy körülötted úgy járnak az emberek, mint kísérteties fantomok; zavarban vagy, ideges vagy miattuk, nem tudod, mihez kezdjél velük. És ha magadba tekintesz, akkor is vak tükör tekint vissza reád - nem felel neked a tulajdon valód; nem vagy tisztában önmagaddal. Viszont, ha egyszer rábukkantál az embertalány nyitjára, ennek a felfedezésnek az örömét sem rejtegetheted. Lásd, Pálnak e mondásából is, - sorai közül - önkéntelenül, hangosan szól hozzánk az ő filozófiája az ember mivoltáról.

Mindenek előtt, ő nem áll meg a külsőnél, ahol hajlandók elakadni az érzékeink. Ő nem csak azt veszi tudomásul az emberben, amit a szeme lát rajta, és a keze megtapinthat rajta. "A ti testetek", mondja. Ismeri ő a testnek csodálatos szerepét az ember életében, de a "ti testetek". "Ti" - akikhez szól, maguk az emberek, akikkel foglalkozik, nem azonosak a testekkel. A test az ő testük. Az egyéniségük elválaszthatatlanul összeforrott vele. Annak a testnek megfogamzása és e világra jötte jelzi az ő életük sorsának megindulását. Annak a testnek a különböző fejlődési fokozatain bontakozott ki az ő személyiségük is; gyermekből kamasszá, abból ifjúvá, majd férfiúvá és aggá. És amint így az ember-mivoltuk egész arculata a testük élettörténete szerint idomult, úgy annak a testnek a szétomlása fogja befejezni is szereplésüket a földi világban. De akármilyen szétbonthatatlan is a kapcsolat, mégis csak kapcsolat, ő közöttük és a testük között; ők maguk más valamik, mint a testük; tulajdonosai, urai, használói a testnek. Az emberi test csak eszköz, csodás eszköze valami magasabb valóságnak, a láthatatlan, megfoghatatlan emberléleknek, mely a maga céljaira alakítja és formálja ezt a szerszámot, hogy általa kifejthesse a maga életét.

Pál apostol tehát bevezet bennünket a lélek világába. De nem azért, hogy itt megálljon, s azt mondja: "Ez az ember." Nem, az emberi lélek még nyugtalanítóbb rejtélyt állít elénk, mint ha csak testi szervezetet látnánk az emberben. Milyen csodás világ! Milyen erők játszanak benne! Ismerni akar, és a világosság fényét keresi, hogy eloszlasson minden hazugságot. Gyönyörködni akar, és sóvár szemekkel keresi a szépségnek kivirulását a világban. Tiszta, jó akar lenni, és hadat üzen a bűn ellen, hogy lába alá tapodja. Csodás látomások mozgatják, bűvös hatalmú vágyak kergetik. - De hová? Van-e cél, megérkezés, beteljesedés, mely ezt az egész csodálatos jelenséget: az emberi lelket, a maga kereső, követelő, nyugtalan mivoltában igazolná? Mert halad ugyan a maga útján, de amit elér, csak töredék, ami még türelmetlenebb vágyat kelt az egész után. "Rész szerint van bennünk az ismeret" - és nekünk csak "az Igazság" lehet elég. Amit szemünk kiolvas a világ fátyolán előcsillogó szépségből, az annál fájóbb honvágyat kelt a szemtől szembe való Örök Szemlélet után. S ami jóság van bennünk, az annál hangosabb vádoló levél a még bennünk lévő rossz ellen, a Tökéletesnek bírói színe előtt. A lelkünk minden értéke önmagán túl utal. Az ember láthatatlan benső mivolta csak valami még nagyobban, dicsőbben találhatja meg a maga megnyugtató középpontját, értelmét és hivatását. Az emberi szív nem önmagáért van - mert így gyötrelmes egy képtelenség volna, - hanem valami, valaki másért.

Ide vezet bennünket az apostol: "Nem a magatokéi vagytok." Ti emberek, akikben a test a lélek eszköze, testestől-mindenestől megint egy még magasabb hatalom eszközei vagytok - annak számára vagytok rendeltetve. Látjátok azokat a szentélyeket, amikkel Korinthus és vidéke is be van népesítve? - olyanok vagytok. És itt nem a mai templomokra kell gondolnunk, amelyeknél az a fő, hogy az istentisztelők sokasága találjon elhelyezést bennük, hanem az ókori kis isten-hajlékokra, melyekben, mint valami szelencében a drágagyöngy, csak az isten, vagy istennő szobra kellett, hogy helyet találjon. Egy pillantás az ilyen nyugodt, ünnepélyes építményre, - és tudjuk, hogy benne az imádat tárgya áll. Egy pillantás az emberre, - és Pál apostol tudja, hogy ő is azért épült, hogy Isten hajléka legyen. Istenben találja meg az ember lénye igazi értelmét. Mint ahogy a vert arany kandeláber arra való, hogy hordozza a gyertyát, de a gyertyára tekintő szemünk azon is végigfut, és azt keresi: lobog-e a tetején a láng, mert hiszen tartóstul együtt annak a fénylő, világító lángnak a kedvéért van, - úgy az emberi test művészi alkotása is, a magasba törő lélek is, amit hordoz, mindenestől arra való, hogy az örökkévalóságtól tüzet fogjon, s annak fényével lángoljon. Istennel, a minden értékek romolhatatlan teljességével kell és lehet beteljesednie az emberi szívnek. Erre formáltatott és rendeltetett.

Isten templomai vagyunk, - már emberi mivoltunknál fogva is.

Igen, mondod, ez volna az emberi élet eszménye: magunkban hordozni, mint valami mennyei ajándékot, az Isten életéből született csodás életet, és igen, így simulna nyugodt renddé a hétköznapnak is minden zűrzavara; ha valahogy egy ilyen belénk költözött isteni gondolatnak a szolgálatába tudnánk állítani minden apró mozzanatot, ami testünk-lelkünk életében előfordul. Isten templomainak lenni: ez volna a rendeltetésünk, ez az igazi életünk! De hajh, csak volna!

Mert mit tár elénk a valóság? Hát maradjunk meg az apostol képénél: olyan az emberi élet, mint egy isteni lakó számára rendelt ókori szentély, - de nézzük csak meg ezeket a templomokat ma! Hajdan áhítatos csend honolt körülöttük, csak a szent liget susogta rejtelmes meséjét, vagy imádó zsolozsmák hangja zendült meg falaik között. Templomok voltak. Most? Utolérte őket a modern városi fejlődés terjeszkedése; körülárasztotta őket háztengerével; utcai zsivaj, az üzlet lármája, kocsik zörgése, árusok zaja visszhangzik falaik között. Az elgondolkozó utasnak meg kell feszítenie a képzelete minden erejét, hogy valamit fel tudjon idézni a messze letűnt múlt templomi hangulatából. Ilyen temploma Istennek az ember: elnyeli és megszentségteleníti a profán világ áradata. - Vagy amott egy másik temploma az ókornak. Valamikor találkozó helye áhítatos lelkeknek, kik messze földről keresték itt az isteni kegyet. Ünnepi zsongás töltötte be táját szüntelen. Most sűrű vadon közepette áll. Az elburjánzott bozóton át közelébe sem férhet ember. Mocsaras, poshadt körülötte az elhagyatott, árva táj. Dögletes a levegője is. A márványlapokon undok varangyok, csúszó-mászók élik világukat. - Isten temploma hajdan! Mily rothadt rút bűnök vad tanyájává züllhetsz, oh emberi szív! - Vagy megint egy másik kép. Büszkesége egykor művésznek, szobrásznak, országokra szóló remeke a mesterkéznek; karcsú oszlopaival, méltóságos tetőzetével, kőbe öntött himnusza a benne lakó istennek. Most néhány roncsolt fal, csonka oszloptörzs, szobor törmelék... Amit kegyesen meghagytak az évszázadok pusztításai régi dicsőség hírmondójának. Isten temploma - igen, de szomorú romokban; csak halvány, tört emléke annak, hogy minek volt szánva!

Ez a valóság. Igazad van, nagyon messze, messze esett az ember attól, aminek lennie kellene, s ami lehetne! A lényének minden idegszála arra utalná, hogy Istent hordja keblében, s az Ő dicsőségét sugároztassa magából. De ha közéjük mégy, és megnézed közelről, józan világosság mellett az életét, igazán meg kell erőltetned magad, hogy valami isteninek a halvány nyomát felfedezd rajta. Mintha megirigyelte volna valami átkos ellenség az Istentől azt az örömöt, hogy kifejthesse a maga gondolatát, és felragyogtathassa a maga életét annyi teremtményében, - és eltulajdonította volna előle azt, ami csak Őt illethetné meg.

"Öröködbe, Uram, pogányok jöttek." Milliószoros kiadásban ismétlődik meg a hajdani jeruzsálemi szentély gyászos meggyaláztatása. El van játszva az emberéletünk méltósága, amely után pedig minden porcikánk sír, - nem vagyunk mi már az Isten templomai, - magának Istennek is el kellett, hogy menjen a kedve tőlünk!

Ki szállna perbe az emberi szív ilyen komoly, szigorú, becsületes önmegismerésével? Hitvány az, aki vállat vonva túl akarná tenni magát e kínos, tragikus valóságon! Pál apostol volna az utolsó, aki rózsaszínű szemüveget akarna elénk tartani, hogy azon át nézve kicsit szebb és biztatóbb legyen a hazug kép. És mégis, fenntartja üzenetét az ember minden elhanyatlásával és megromlásával szemben is. "Isten templomai vagytok!" De hogyan győzhet meg ennek igazságáról mindezek után?

"Jertek" - mondja, és kézen fog, - "hadd mutassak nektek valamit." S aztán elvezet a Golgotára, hol sötétség borítja a déli napot, s a kísérteties homályban, a keresztnek fájára szegezve, sebeiből vérét ontva, utolsó tusáját vívja a halállal valaki, aki oly ismerős a szívünknek. "Azt mondjátok, hogy ti már nem vagytok az Istenéi, mert amit Ő megépített szent hajlékául, az romlásnak és hanyatlásnak az uralma alá került? Úgy érzitek, hogy Ő már lemondott rólatok, és kitörölte életeteket terveiből, hogy maradjatok immár sorsotok prédája? Hát akkor mit jelentsen ez? Miért ez a gyötrődés itt érettetek? Miért e vérző áldozat? Miért e mindhalálig hűséges szeretet?"

És amint nézünk fel a keresztre, és nézünk újra az emberi életre, milyen új bizonyosság száll meg bennünket! Isten templomai vagyunk - elhanyagoltan, megszentségtelenítve, beszennyezve, elidegenítve, de mégis! Isten nem mond le rólunk! Nem hagy magunkra! "Nem vagytok a magatokéi, mert áron vétettetek meg...!" Azon az áron, - ki mérhetné fel értékét arannyal, drágasággal? - Isten mégis a maga templomaivá foglal le és avat bennünket. És ha még annyi torz vonás hirdetné is az ember arcán, hogy az ördögi romlás tette rá a kezét, elég egy pillantás arra az árra, amit ott fizettek le érettünk, hogy eloszoljon a kétség, visszatérjen a bizalom, és higgyünk rendeltetésünk elvitathatatlanságában: "Isten templomai vagyunk!"

De még többet mond az apostol. Nem csak rendeltetésül nyertük, hogy Isten lakjék bennünk, és nem is csak hogy oly drága áron megmentettünk e rendeltetés számára, amikor az veszedelemben forgott, hanem ez a felséges hivatás bele is szövődik már az életünkbe, mint valóság, mint boldog beteljesedés. Tapasztalattá válik, hogy Isten hajlékai vagyunk. A tények bizonyítják. Az az egyszerű, elégséges tény, hogy Isten valóban lakozik bennünk. Kell-e ennél több? Ha még oly repedezett, rozoga is a viskó, nem válik-e mégis fejedelmi lakosztállyá, ha egyszer a fejedelem megtelepszik benne? És legyen bármily méltatlan, megrongált, feldúlt hajlék az emberi szív, ha egyszer nemcsak cél és ígéret, hanem tapasztalat az, hogy Isten beléje költözött, hát nem Isten temploma-e akkor? "Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, akit Istentől nyertetek?" És nem ez-e az alapvető tapasztalata minden öntudatos keresztyén léleknek, hogy Isten, a Lélek, ott van az ő szívében, s hogy nem fagyos, messze magasságokban kell már keresnie az Örökkévalót, ahová nem is hatol már el az emberszív sóhaja, hanem közel van Ő, véghetetlenül közel, bennünk, a szívünk rejtett világa közepén, és együtt érzi velünk minden panaszunkat és minden örömünket?

Nem, nem kevesebbet nyújt nekünk a mi hitünk - mert kevesebbel be sem érhetnénk, - magát Istent hozza be az életünkbe, személyes, dicsőséges valóságában. Nem ajándékait, nem áldásait, nemcsak kegyelmét, igazságát, békességét, vigasztalását, hanem Őt magát, és minden egyebet csak Őbenne magában. A mi szívünknek soha sem elég az, ami csak "valami", nekünk "Valaki" kell, - és ezért örökérvényű és felülmúlhatatlan hatalom az Evangélium az emberiség életében, mert éppen ezt adja meg: az Istennel való, bensőleg átélt, személyes kapcsolatot.

Szomorú szegénység bélyege az a mi hitéletünkön, hogy olyan személytelen színe van neki. A "vallás"-ban bízunk, és a "vallástól" várunk vigasztaló és megújító erőket. Miért beszélünk erről a szent kötelékről, amikor nekünk Az a fontos, akivel összeköt? Rossz az a távbeszélő, amelynél a vezeték zúgása is hallható, és nem csak az a hang maga, zavartalan tiszta csengésben, amellyel társalkodni akarunk És fonnyadt már az a házastársi viszony, amelyben férj és feleség már egymás hűségét magasztalják, nem pedig - egymást! Krisztusnak ajkán - ha egyszer valójában megismerkedtünk vele, - éppoly képtelenség elgondolni ilyesféle felhívást: "Legyetek vallásosak!" - mint ahogy a tékozló fiú is faképnél hagyta volna azt az útitársat, aki az országútról akart volna csevegni vele akkor, amikor az ősi küszöbhöz közeledve, a lelke már előre ott zokogott az édesatyai kebelre borulva.

Az igazán hívő lélek nem hitét érzi, hanem Azt, akit hitével megragad. És igaz "vallás" ott van, ahol mindent, még a "vallás" gondolatát is kiszorító dicsőséggel Isten tölti be a szívet. Keresztyénnek lenni éppen ezt jelenti. A keresztyén egyház születésnapja, pünkösd, az által nyerte világtörténelmi jelentőségét, s azzal indította meg a keresztyénség folyamatát a jövendő évezredek felé, hogy akkor, ott a jeruzsálemi felházban egy embercsoport "vette a Szentlelket", megteljesedett Istennel. Nem csak kérte és kereste már, nem csak zörgetett érte zárt ajtókon, hanem elnyerte, megtalálta és "megnyittatott neki." A hosszú út után célnál voltak. Az Isten-óhajtók Isten-bírókká lettek. Az öröktől fogva elkészített ajándék a szívükbe kitöltetett.

Jézus művelte a csodát, és Ő áldhat meg vele ma is. Mások beszélhetnek neked üdvről, boldogságról, tökéletesedésről. Díszíthetik, javítgathatják a szíved templomát úgy, hogy már-már csak-ugyan el is hiszed, hogy isteni hajlék lesz belőle, - és végül mégis üres maradsz. Az igényeidet felfokozhatják. Megtaníthatnak várni, nagy vágyakkal szárnyalva sóvárogni. S aztán otthagynak, kielégítetlenségedben nyomorultabbul, mint valaha. - Jézus egyszerűen bevonul a szívedbe, - és minden tatarozás, szépítés nélkül, úgy, amint van, máris templommá avatta, mert ahová Ő beteszi lábát, ott betölt mennyei szeretetével, hatalmával és dicsőségével mindent az Ő Atyja, akivel elválaszthatatlanul egy Ő. S ahol Isten lakozik, ott az Ő temploma.

"Isten templomai vagytok", - mert megtapasztaljátok az Ő áldó, tisztító, csendesítő és erősítő jelenlétét a szívetekben, - és ez elég nektek. Eljutottatok, amire embernek el kell jutnia, hogy ember legyen...

*

Hát "nem tudjátok-e", - hogy Isten templomai vagytok? Nem pogányoknak hirdeti az apostol a keresztyén életnek e dicsőséges méltóságát és gazdagságát, hogy felindítsa feléje a lelkük vágyát. Keresztyéneknek magyarázza itt, hogy mit is jelent keresztyénnek lenni. Csodálatos, hogy emberi mivoltunk ily felséges beteljesedése mellett közönyösen el tud menni annyi ember, holott neki is fel van kínálva. De még sokkalta érthetetlenebb, hogy akik birtokában vannak már a kincsnek, mégis oly sokszor nem eszmélnek rá igazi gazdagságukra és méltóságukra. Úgy kell felrázni őket, mint a nehéz alvót: "Nem tudjátok-e, hogy mik vagytok? Istennek templomai vagytok: rendeltetéseteknél fogva; a Krisztus vére hullása árán; és a lelketek legszentebb tapasztalatai szerint is!" - Szánalmas látvány a hitetlenség, a pogányság, rettenetes a koldusnak nyomora! De mi ehhez képest az öntudatlan keresztyénségé - rongyokban látni azt, akinek telve a ládája arannyal!?

Oh, ha felrázna szendergésünkből mindnyájunkat az a gondolat, hogy beszállásolta magát nálunk az örökkévaló Isten, és templomául akar felhasználni! Csak tudnánk éber tudatában maradni harcaink és gondjaink közepette is; otthon, utcán, munkánk helyén, magányunkban és társaságban annak, hogy Istent hordozzuk magunkban a világon!

Akkor, együvé gyűlve az Ő imádására és szolgálatára, nem fog olyan nagyon hiányozni a külső Isten-háza. Hiszen akárhol jönnénk is egybe, mindegyikünk magával hozza az Istent: - nem volna szív, mely telve ne volna hálával segítségéért, töredelemmel megbántásáért, csodálattal kegyelméért; és így találkozva, egy közös nagy lángba csapna össze a szívünk mélyén ápolt oltári tűz. Beteljesednék az ígéret: "Lakozom bennük, és közöttük járok. Leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek."

***

1942. május 31-én elmondta Dr. Victor János

"Akik élnek e világgal, mintha nem élnének.
Mert elmúlik e világnak ábrázatja."

Lekció: Ján. 15, 12-17.

Ezen a szép, májusvégi vasárnapon, "hősök napján", zarándokútra kel lelkileg minden igaz magyar. Bejárja a temetőket, közelben csakúgy, mint messze idegen országokban, ahol azoknak tetemei porladnak, akik egy véres zivatarban a szó szoros értelmében mindent, az életüket áldozták fel hazájuk ügyéért. Egy nemzet sem hozott akkora véráldozatot abban a háborúban, mint - népességéhez viszonyítva - a magyar! S amint kikelnek képzeletünk szeme előtt a halott hősök, hogy tisztelgő emlékezésünket fogadják, még fel sem sorakozott végét-hosszát nem érő seregük, máris újabb sokaságok rajzanak fel körülöttük: megjelennek előttünk mind a többiek is, akik egy ezredéven át nemzedékről nemzedékre olyan bőségesen ontották vérüket, mint egyetlen más nép fiai sem. Itt, Európának ezen a viharjárta földjén élnie a magyarnak, minden időben azt jelentette, hogy drága áron kell megváltania a jogát minden újabb évszázados fennmaradásához! S a súlyos adó kötelezettsége ma is fennáll. Megint nem maradhattunk kívül a nagyvilág háborús bonyodalmából, s akik értünk kivonultak, hogy távol tartsák határainkról a fenyegető veszedelmeket, - hiába kívánnánk, hogy másképp legyen, jól tudjuk, nem mind fognak visszatérni, hogy maguk is élvezzék harcuknak gyümölcsét, a biztosabb jövendő békességes éveit!

A háborúkat, amelyek annyi drága életet kívánnak áldozatul, senki nem dicsőítheti a Jézus Krisztus nevében. Aki ezt, mint az Isten Igéjének szolgája, palásttal a vállán megtenné, az árulójává válnék megbízatásának. Az Ige világánál minden háború Isten csapásaként tűnik a szemünkbe, amely alatt töredelmes önváddal és megalázkodással kell meghajolni. Háborúk azért vannak, mert Isten olykor megengedi, hogy a felgyülemlett emberi bűn kirobbanjon, és véres ütközésekben keressék a népek olyan kérdéseknek a megoldását, amelyeket jóakarattal és becsületes igazságtétellel békésen kellett volna megoldani tudniuk. De most másról van szó! Ha egyszer Isten egy-egy nemzetre reábocsátja az ilyen időket, amelyekben az emberekre rászakad a bűnnek teméntelen gyászos következménye, és ebből a nemzet fiaira az a feladat hárul, hogy eleven testükkel álljanak ki az ellenség ellen, és mentsék át nemzetüket annak pusztító támadásain, - az ő áldozathozatalukat igenis lehet és kell dicsőítenünk a Jézus Krisztus nevében. Maga Jézus Krisztus megteszi ezt, amint az imént hallottuk, amikor ehhez az áldozathozatalhoz hasonlítja a sajátmagáét is. "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja" - azokért, akiket szeret, akár "barátaiért", akiket személyes kapcsolatok fűznek hozzá, akár azokért a testvéreiért, akik vele egy nemzet családját alkotják.

Lehetnek és mindig vannak is, akiket nem ez a szeretet késztet a hősi halál vállalására, hanem egyszerűen a hadsereg kemény fegyelmének a kényszerítő vasmarka emel ki békés otthonukból, és vet ki a halál mezejére, ahonnan nem térnek vissza. Lehetnek és mindig vannak olyanok is, akiknek a számára kalandos szerencsejáték az egész: ha nyernek, dicsőség és hírnév övezi nevüket, de a tét az élet, amit oda is lehet veszteni. Azonban jaj volna nemzetünknek, ha az ilyeneknél nem volnának ezerszerte többen mások! Olyanok, akik ha senki nem kényszerítené őket, akkor is mindenüket áldozatul tudnák vetni a komoly szükség órájában, s még akkor is, ha parancs ezt tőlük nem is követeli, önként tudják felajánlani magukat a biztos halál torkába vivő megbízatásokra! Olyanok, akik mit sem törődnek azzal: éri-e őket kitüntetés, megakad-e majd rajtuk nemzetüknek csodáló és hálás tekintete, hanem egyszerűen, csöndesen, természetes kötelességteljesítésként készek "az életet adni" azokért, akiknek ügyét és jövendőjét a harcmezőn szolgálják.

Alapigénk világánál meg egyenesen az tűnik ki, hogy az "életet adni" kész katonának ez a magatartása egyenesen azt példázza, amit az apostol Krisztus minden hívétől megkíván. Mindnyájunk keresztyén élete számára tanítás és parancs azoknak emléke, akik előtt ma tisztességet teszünk lélekben. S ha ezt a tanítást és parancsot szívünkre vesszük, azzal ünnepeljük meg legigazabban a "hősök napját".

"Akik élnek e világgal, úgy éljenek vele," - mondja az apostol, - "mintha nem élnének" vele. Amijük van, úgy tekintsék, mintha nem is volna. Minden javaikat, magát az életüket is, olyan

***

(Bíró Lajos felett 1931. szept. 4.)

"Akik élnek e világgal, mintha nem élnének;
mert elmúlik e világnak ábrázatja."
I. Kor. 7.21.

Mint minden zsarnok, a halál is csak addig félelmetes, amíg annak tartjuk. Akár a magunk életének vége sötétlik fel a bizonytalan jövő látóhatárán, akár szívünkhöz közel álló útitársaink tűnnek el mellőlünk egy-egy fordulónál, gyötrelem és vergődés csak arra vár közülünk, aki nem vette már eleve bele a számításaiba a halált, és nem nézett nyugodtan a szemébe. A földi életnek kétféle értékelésén fordul meg a dolog. Aki ebben az életben bírja egyetlen javát és görcsösen ragaszkodik hozzá, arra nézve az elvesztése a teljes összeomlás rémületét jelenti. De aki megtanulta kellő értékére leszállítani; aki felszabadult a bűvölete alól; aki örül neki, amíg megvan, de mégsem függeszti reá a szívét, mintha ez volna minden: az, ha fáj is a válás, mégis készséges és nyugodt lélekkel válik, akár őneki kell indulnia, akár másokat kell útrabocsátania.

Ez a szent bölcsesség szól hozzánk Pál apostol szavaiból is. Az első keresztyének közeli világvéget váró, de ebben a tévedésben csak annál élesebb látású lelkével beszámol arról, hogy ez a világ nem örök rendje az életünknek. "Elmúlik." És ezért azt tanácsolja mindeneknek, hogy óvakodjanak beletemetkezni ebbe a világba. Aki él is vele, úgy tegye, mintha nem élne vele. Aki leül terített asztalához, úgy tegye, mintha máris fölkelt volna tőle. Aki bejárja útjait, úgy tegye, mintha csak átmenő vándor volna, aki maholnap úgy is messze jár már más tájakon.

Úgy tetszik nekem, hogy ebből a világtól független, fölényes, bölcs lelkületből különös leckét kapott az a testvérünk, aki most magunkra hagyott bennünket.

Hosszú éveket, az élete legvirulóbb férfikorszakát egy számunkra egészen különös, idegen világban élte. Sokszor kellett úgy éreznie a trópusok alatt, mintha csak a teste volna ott, míg a lelke itthon jár a hazai vidékeken, amelyeket előbb-utóbb viszont akart látni. Fáradhatatlanul dolgozott, és gyűjtögette halomra kutatásának eredményeit, - nem azoknak, akik közt élt, hanem egy távoli nemzet kultúrájának, amelynek fia és neveltje volt. Tanyát vert lagúnák partjain, őserdők szélein, de sohasem felejtette, hogy az otthona nem ott van. Kiépítette egész életrendjét abban a sajátos, egzotikus világban, - várva a pillanatot, amikor lerombolhatja újra az egészet, és a háta mögött hagyhatja törmelékeit. Élt ott az idegenben a világgal, de úgy, mintha nem is élne vele.

És amikor hazajött, mintha magával hozta volna ezt a benne kialakult vándor-lelkületet. Közöttünk is úgy járt-kelt, mintha csak átutazóban lett volna. Hányszor láttam fővárosunk utcáin, amint munkája után ment, vagy munkájából jött, - mindig meg kellett fordulnom érdekes alakja után. Körülötte harsogott a nagyváros hajszás élete, - ő csöndes derű mosolyával az arcán haladt tova, nem nézve se jobbra, se balra, mintha az egész tülekedéshez vajmi kevés köze lett volna.

A természet kiszámíthatatlan, dús világát búvárolta, és azt hiszem, az tanította meg az embervilágnak erre a fölényes szemléletére. Hiszen ez az emberalatti világ a maga óriási változatosságával és bőségével úgy hordozza magán az emberi világot, mint a mérföldekre lenyúló geológiai rétegek a hüvelyknyi aszfaltburkolatot. Onnan nézve az emberek harcai és győzelmei is úgy tűnnek fel, mint egészen kicsiny bogarak drámái, és egy nagy lélek megtanulja ott nem tragikusan venni az emberek nagy izgalmait.

Nem mintha szívtelen közönyösséggel járt volna közöttünk. Szerette ő mélyen a hozzá közelállókat csakúgy, mint azt a nagy családot, nemzetét, amelynek művelődésében olyan előkelő munkás volt. De szerette a független lélek szeretetével, amely csak adni tud, de kérni érte semmit nem akar. Pazar nagylelkűséggel ajándékozott a köznek megbecsülhetetlen kincseket; a munkáját is méretlenül költötte rá hivatására; a műhelye volt úgyszólván a lakása, ahol munkája fölé hajoltan találta a leszálló este. De számlát érte nem nyújtott be senkinek. Nem voltak "érdekei", amelyekért küzdött volna. Nem igyekezett jól lecövekelni a sátorát a társadalom gazdasági rendjében. Nem volt fontos ránézve, hogy jól megmarkolja és biztosítsa magának azt, amit ez a világ adhat jutalmul, elismerésül, dicsőségül. Idehaza is úgy élt a világgal, mintha nem élne vele.

Ifjúkorában volt a pályáján egy pillanat, amikor úgy látszott, hogy egyházának hivatalos szolgálatába fog belépni, és az Ige hirdetése válik hivatásává. Ki tudja, mi indította el efelé az út felé? Talán az, hogy a hála szálai fűzték ehhez az egyházhoz, amely ősi iskoláiban bevezette a tudás világába, és hűségesen nevelte a maga lelkével a szegény ember fiát? És ki tudja, mi fordította el ebből az irányból a természettudós és kutató életpályája felé? Vajon, ha ebben az egyházban akkor is úgy élt volna a szent tűz, mint ahogy azóta éledésnek indult, ha ott látta volna ő is egyházát azok között az egyházak között, amelyek messze földekre szerte hordozzák az Evangélium fényét a misszió nagy világhadjáratában, - ki tudja, nem ragadta volna-e meg ezt a vándorléleknek teremtett ifjút ez a nagy cél, és a távoli földek varázsa nem vonzotta volna-e tartósan az Ige szolgálatára, hogy a magyar református misszionárius útjait járja a délszaki törzsek között? Csak Isten a megmondhatója.

Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy aki ennek a világnak a bűvölete alól szabadon, úgy él vele, mintha nem élne vele, annak vagy egy, vagy más módon mélységes köze van a Krisztus királyságának ahhoz a soha el nem múló másik világához, amelyért van ez az elmúló ábrázata is. Amikor lecsukódó szemei előtt őtőle is elmúlt ennek a világnak ábrázata, higgyük is Isten kegyelmére támaszkodva, megnyugodott és megvigasztalódott lélekkel, reménykedjünk benne, hogy feltárult előtte amannak az örök dicsősége.

***

AZ ÚRI SZENT VACSORÁRA ELŐKÉSZÍTŐ BESZÉDEK

ÍRTA
DR. VICTOR JÁNOS

Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus
azon az éjszakán, amelyen elárultaték, vette a kenyeret és hálákat adván
megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely
ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna,
ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én vérem által;
ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre.

Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt,
az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.

Mivel rendes gyülekezeti idehirdetésben eddigi pályafutásom alatt csak rövid átmeneti időkön át szolgáltam egyházamat és a szolgálat egyéb mezőin lévén elfoglalva, legtöbbször csak gyülekezeti lelkészek kisegítése végett végeztem templomi igehirdetést, rendesen legnagyobb elfoglaltságuk napjai, a nagy ünnepek alkalmával; igehirdetői szolgálatomból aránytalanul nagy rész esett az úrvacsorai beszédekre. Ilyenkor mindig a szereztetési igék valamely részletét véve alapul, különösen a hatalmába keríthetett az a kimeríthetetlen gazdagság, amely azoknak minden szavából kisugárzik, ha a sakramentum megkívánta ünnepi fogékonysággal merül el az ember beléjük. Ezek alatt a hatások alatt éreztem indíttatást arra, hogy az egész szereztetési történeten végig, majdnem minden szónál megállva, kidolgozzak egy sorozat elmélkedést, amely előkészíthet egy-egy ünnepi gyülekezetet s annak tagjait egyenként az úri szent vacsorával való élésre.

Van közöttük sok, amelynek gondolatmenetét csakugyan el is mondottam, amikor erre a szent szolgálatra alkalmam volt. Viszont van sok olyan is, amelynél csak képzeletben lebegett előttem az úrvacsorára készülő gyülekezet. Egyenkint talán magam sem tudnám már megmondani, melyik milyen csoportba tartozik. Valamennyin megfigyelhető, hogy abban a formában nem a gyakorlati szolgálat, hanem az íróasztal terméke. Nincs meg egyikben sem az, ami a gyakorlatban aligha hiányozhatik ilyen elmélkedésekből: a közelebbi alkalommal való kapcsolat, amellyel egybeesik az úrvacsorai istentisztelet (karácsony, újbor stb.). Nem is az volt a célom, hogy kész formában felhasználandó beszédeket adjak lelkésztestvéreim kezébe, amiért - azt hiszem - nem is kell mentegetőznöm. Meg akartam szólaltatni az úri szent vacsora Igéjét - nem kérdezve, hogy a nyomtatott betű által hol fogja utolérni - közvetlen olvasóiban-e, vagy megtermékenyített lelkű igehirdetők önálló bizonyságtételén át az ő hallgatóikban - a reá váró szíveket.

Hogy Pál apostol milyen sérthetetlen isteni törvényt jelentett ki, amikor arról szólt, hogy a méltatlanul vett sakramentumban ítéletet lehet enni és inni, annak hangos bizonyítéka a magyar református egyház mai állapota. Hogy benne annyi csodatettekre hivatott erő tehetetlenül tesped és annyi hősi elszánás is csak olyan szegényes eredményeket ér el, hogy olyan sok "az erőtelen és a beteg", annak erős meggyőződésem szerint az Úr asztalával űzött teméntelen visszaélés, az Úr testének és vérének "meg nem becsülése" az oka - egyesek részéről csakúgy, mint hivatalosan az egész egyház részéről.

Forradalmi követelőzések alulról éppúgy nem segítenek itt, mint bürokratikus intézkedések felülről. Amint az Ige hatalma szülte, épp úgy csak az Ige hatalma újíthatja meg a mi egyházunkat. A hívek sokaságában az érlelhet csak ki komoly vágyat a sakramentum régi tisztességének helyreállítása után és az egyház vezetőinek minden jószándékú reformtörekvését is csak az töltheti meg igazi életerővel. Meg kell újra hallanunk, mindnyájunknak, az élő Istennek szentséges szavát, amellyel Ő maga hív meg asztalához. Csak Ő teheti azt élő és ható Igéje által valóban "a szentek szentjévé" újra. Akkor majd elsápad félelmében és elpirul szégyenében minden bűn, mely odafurakodott a szent asztal közelébe és most nem egyszer jól megtelepedve mellette nem engedi magát zavartatni.

Ő tudja: hangzik-e, és elég tisztán, az Ő beszéde ennek az írásnak a szaván át is.

1926 nyarán.

"Mert én az Úrtól vettem, amit
néktek előtökbe is adtam..."
I. Kor. 11:23.

Pál apostolnak, akinek az úri szent vacsora szereztetésének legteljesebb feljegyzését köszönhetjük, nem adatott meg, hogy szemtanuja és fültanuja legyen ennek a történetnek. Mint valami "idétlen" szülött, ahogy ő maga nevezi magát, ő csak akkor látta meg az Evangélium napvilágát, amikor Jézus életének eseményei már régen lejátszódtak. Amit ő tudott az Üdvözítő földi életéről, azt mind úgy kapta már másoktól, akik szerencsésebbek voltak, mint ő, és még földi napjaiban követve őt, hallották szavait és látták cselekedeteit.

És mégis, amikor el akarja mondani korinthusbeli olvasóinak újra, hogy mi is történt azon a nevezetes utolsó estén Jézus és a tanítványok között, nyomatékosan előre bocsátja, hogy ő ezt "az Úrtól vette", ami tehát azt jelenti, körülírva, hogy nem emberek tudósításaiból merített hagyományt ad elő.

Hogy értsük ezt? Vajon természetfeletti kinyilatkoztatásra hivatkozik az apostol? Csodás módon maga az élő Úr közölte vele a halála előestéjén történtek lefolyását? Bizonyára nem, mert hiszen az ilyen csodás kijelentések útján nem olyan dolgok ismeretére szokta Isten megtanítani az embereket, amelyekről maguktól is, emberi módokon és földi forrásokból is tudomást szerezhetnek. Már pedig bizonyos, hogy az úri szent vacsora szereztetésének utána járhatott a Saulusból lett Pál akármelyik keresztyén testvérénél és különösebben akármelyik gyülekezeti vezető embernél.

Mást jelentenek az apostol szavai. Nem tagadja ő ezzel az állításával azt, hogy az emberek közvetítésével jutott el hozzá a szereztetés története, csak az ellen tiltakozik, mintha ez lenne a fontos. Az úri szent vacsora lehet emberek kezén át tovább származtatott hagyomány, de lényegében véve mégsem az, hanem más valami. Mint ahogy egy levél megfordulhat útközben száz kézen is, és a címzett mégsem a sok postásra gondol, aki kezelte és továbbította a levelet, hanem az édesanyjára vagy a jó barátjára, aki megírta és feladta; vagy mint ahogy a hang, amíg egyik szobából a másikba átér, a levegőnek számtalan apró részecskéit rezegteti meg s a hallónak fülébe csak ez a mind tovább és tovább adott rezgés jut el, de az mégsem a levegő hullámzására gondol, hanem a szomszéd szobában fekvő betegre, akinek kérő vagy panaszos szava megindította a rezgést; úgy Pál apostol előtt is egészen mellékessé válik minden tanítás és tudósítás, amely által megtudta a megtöretett kenyér és a szövetségi pohár történetét, és csak egyet lát maga előtt: az Urat, akitől elindult az üzenet: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Pál apostol úgy érzi, hogy amikor Jézus ott ült a felsőház asztalánál és körbe adta a kenyeret meg a bort, akkor az nem csak az ott jelenvoltaknak szólt. Akkor Jézus minden eljövendő hívéhez is beszélt. Ki nem mondottan is, de benne volt mozdulataiban és szavaiban az is, hogy: "Pál, ez neked is szól, teéretted is megtöretik az én testem és kiontatik az én vérem, te is cselekedd majd ezt az én emlékezetemre, - és ti jelenlevők majd mondjátok ezt meg Pálnak, ha ő nem lehet mármost itt, hogy veletek együtt mindjárt tőlem hallja..." Ezért mondja Pál, hogy ő az Úrtól vette...Akik közbül estek, csak üzenethozók voltak. Láncszemek, amelyeknek az a hivatásuk, hogy Pál sajkáját jól odakapcsolják az Úrnak erős oszlopához s aztán engedjék, hogy az oszlop maga tartsa a sajkát minden ár és hullámverés közepette.

Nyilvánvaló, hogy amikor azután Pál apostol tovább adja a híradást az ő tanítványainak, ő sem akar több lenni egyszerű hírnöknél. "Előtökbe adtam," - mondja, de itt sem ez a fontos, hanem az, hogy az üzenet az Úrtól indult útjára. És ebben rejlik az úri szent vacsora igaz megünneplésének titka azóta is minden keresztyén ember számára. Máskor majd elmélkedhetünk arról, hogy milyen felséges láncolatba kapcsol bele bennünket ez a szent szertartás; hogyan adták azt tovább a keresztyén anyaszentegyház története folyamán nemzedékről-nemzedékre és hogyan jutott el a mi atyáinkon és tanítómestereinken át mihozzánk is. Majd akkor szálljon vissza kegyeletes és hálás gondolatunk mindazokhoz, akik híven tovább származtatták reánk ezt a szent örökséget, és amikor az az évezredek folyamán gyenge vagy hűtlen kezeken megromlott, akkor is gondoskodtak róla, hogy az ő fiaik és unokáik megint eredeti tisztaságában juthassanak hozzá. De most felejtkezzünk meg mindenről. Az üzenet postásai helyett, akik annyi válságon és veszedelmen át kezünkbe adták a levelet, most amikor felbontjuk azt és olvassuk csodálatos értelmét, csak azt lássuk magunk előtt, aki útnak indította, akinek szíve megszólal benne hozzánk, aki láthatatlanul is keblére ölel általa...

Akkor élsz igazán e szent jegyekkel, ha te is elmondhatod magadban: "Én az Úrtól vettem"; ha szertefoszlik minden más lény a szemed előtt, és a fénylő ködből kibontakozik számodra az Úrnak alakja, amint ott ül az asztalfőn és megvendégel téged is; ha közvetlenül Ő maga táplál itt az Ő megtöretett testének és kiontatott vérének csodálatos erejével.

Ki segíthetne más a bajodon? Ki tudná igazán megbocsátani bűneidet? Kiből áradhatna kifáradt lelkedbe új élet? Ki hajolhatna föléd olyan vigasztalással, aminek foganatja van? Ugye, nem is vagy másra kíváncsi, csak arra, hogy mit mond Ő maga teneked ebben az ünnepi órában? Lásd, Ő időtlen-idők előtt már elmondotta azt, amire a te lelked vár. Itt van, e jegyben az Ő üzenete. "Vedd az Úrtól" te is hálaadással és teljesedjék be a lelked Ővele!

"...azon az éjszakán, amelyen elárultaték..."
I. Kor. 11:23.

Jézus életének az eseményeit nem művészemberek jegyezték fel számunkra, akiknek gyönyörködtetés lett volna a céljuk. De mert szent dolgokról írnak és mert a szentség mindig egyúttal a legfőbb szépség is, vannak az elbeszéléseikben vonások, amelyek, anélkül, hogy ők akarták volna, művészileg is felülmúlhatatlanok. Ilyen mozzanat az is, amellyel Pál apostol úgyszólván egyetlen vonással megrajzolja az úri szent vacsora történetének a hátterét: "Azon az éjszakán, amelyen elárultaték", - mondja történetének bevezetőjéül.

Egyszerre egészen más, mélyebb és gazdagabb színt nyer az a történet, amelyet el akar mondani. Mint ahogy az ékkő tüzesebben szikrázik, ha fekete bársonyra fektetik, vagy ahogy az ablakon át világító mécses messze ragyogóvá lesz, ha mögötte leereszkedik az alkony borulata: úgy emeli ki és ragyogtatja a jeruzsálemi felsőház meghitt vacsorai jelenetét az, hogy odakint, körülötte, ugyanakkor az árulás éjszakája üli meg a várost. Odabent a közelgő Nagypéntek rémségei ellenére is csendes derű, a mindvégig hű Szeretetnek áldott fénye, a magát barátainak szerteosztogató isteni élet melegsége. Odakint az ármány sötétsége, az összeesküvés titkon támadó szelei, a gonosz számítások dermesztő hidegsége...

És az ellentét még ennél is kiáltóbb.

Mert hiszen ezt az éltető fényt és azt a gyilkos éjszakát nem határolják el egymástól a felsőház falai. Az áruló tanítvány maga is ott van még ebben a pillanatban a Jézus bensőséges barátai körében. De ha nincs is... Milyen finoman írja az apostol: "elárultaték..."; általánosságban tartja az állítást. Nem mondja meg közelebbről: ki által? - mert jól tudja, hogy nem lehetne számon venni! Judás Iskáriotes csak egy volt a sok közül, - a legszerencsétlenebb. Senki sem bizonyult méltónak akkor a bizalomra, amit Ő helyezett belé. És amíg ott ülnek körülötte az asztalnál a leghívebbek, talán éppen most fogadkozva, hogy bennük megbízhat, ők minden próbát kiállnak Érette: az Ő megtéveszthetetlen szemei már is látják szívükben csírázni a következő órák szégyenét. Bizony az árulás éjszakája volt az és nem is csak odakint, - árnyai behúzódtak a legjobb tanítványok lelkébe is kivétel nélkül.

Ilyen volt a helyzet, amikor a vigasztalan sötétség közepette Jézus felragyogtatta a maga szeretetét. Ezeknek a hűtlen, ingatag, áruló embereknek mondta: "Az én testem tiérettetek megtöretik..., az én vérem tiérettetek kiontatik..." Nem érti meg az egész történet hangulatát az, aki figyelmen kívül hagyja az apostol mesteri háttérrajzát: "Azon az éjszakán, amelyen elárultaték..."

De itt sokkal több van, mint egy művészileg megrögzített hangulat, - benne voltaképpen az egész úri szent vacsora értelme rejlik. Mert amit ez a szertartás jelent, az mindig ebben a sötét háttérben domborodik csak ki. Valahányszor megismételjük ezt az egyszerű vendégséget Jézus akarata szerint, mindig fel kell idéznünk az öntudatunkban az árulás sötét éjszakáját is, amelynek rémei körüllengik azt.

Mert az árulás ma is tart. Hiszen ami akkor történt, az csak napfényre hozatala volt olyan dolgoknak, amik szüntelen történnek, - egyszeri tökéletes kiábrázolása volt örökké érvényes igazságoknak. És amint Pál apostol nem korlátozta az árulás terhét a Judás fejére, úgy nem háríthatjuk át mi sem az akkor éltekre, mintha azok rosszabbak lettek volna nálunk. Mihelyt ezt megtennénk, és pedig nagy bennünk a hajlandóság rá, hogy magunkat jobbaknak tartsuk az akkori napok embereinél, - máris bele esnénk újból az árulás bűnébe, mert nincs nagyobb árulás Jézus ellen, mint a magunknak való hízelkedés. Ne is keressük az árulókat, akik Jézus háta mögött hűtlenül elcserélik az Ő szeretetét a maguk előnyeiért, - mások között. Igaz, - e meghitt ünnepi hajlékon kívül suttognak az északi szelek, kísértetiesen hajtva az égen a felhők foszlányait. Ott kint a világ piacán számlálják a harminc ezüstpénzeket, amik miatt Jézusnak töviskoszorú vérzi a homlokát. Bizonyos, hogy nem itt, az Úrnak közvetlen közelében tombolják ki magukat a bűnnek Ő ellene összeesküdt erői, hogy lerázzák magukról az Ő kellemetlen beavatkozásait. De az éjszaka beveti árnyait ide mi közénk is és az Úrnak a felszín alá látó szemei előtt nyilvánvaló, hogy mi is, mindahányan vagyunk, cserben hagyjuk Őt, ha kitör a harc. Ne fogadkozzék senki, hogy ő különb a többieknél, mert hamar megszólalhat a kakasszó! Magunkon érezve vádoló tekintetét, inkább mellünket verve kérdezzük: "Avagy nem én vagyok-e, Uram?" Nincsen köztünk csak egy is, aki ne bizonyult volna méltatlannak a leghűségesebb Megváltó szíve szeretetére....

Ebben az örök éjszakában, amelytől elszorul a szívünk, ha egyszer tudatára ébredtünk, telepszik közénk Az, aki ellen vétettünk és megvendégel bennünket értünk feláldozott életével. A világosság a sötétségben fénylik és a sötétség nem tudja elnyelni, - mennél sötétebb, csak annál jobban ragyogtatja. Ne féljetek hát felnyitni a szemeteket, meglátni és beismerni a valóságot. Ne hessegessétek el az éjszaka rémeit, mintha megzavarhatnák ez ünnepi alkalom derűs, szent békességét. Hadd nehezedjék csak reánk bűnös voltunk tudata egész súlyában, - sem eltaszítani nem fog asztalától az Úr, sem el nem rejti előlünk áldásait máskorra, amíg majd elmúlik árulásunk éjszakája. Éppen ez az Ő alkalma: a mi fekete hűtlenségünkbe száll Ő alá fényével, és éppen minket, az Ő végképpen méltatlan híveit, emel magához ingyen kegyelmével. Aki szépíteni akarná a valót s enyhíteni akarná az ellentétet, az szalasztaná el éppen ennek a csodás vendégségnek áldásait. Kiáltó mezítelenségében álljon előttünk az értelemmel fel nem fogható ellentmondás: mennél sűrűbben borul reánk a Jézust eláruló bűn árnya, annál diadalmasabb lesz megváltottságunk bizonyossága. Nincs az a mélysége a megalázkodásnak, amely csak annál közelebb ne vinne Őhozzá. "Azon az éjszakán" - a mi bűnünk éjszakájában - elvehetjük kezéből a kegyelemnek eledelét és a váltságnak poharát. S akkor hiába sötétlik a mi árulásunk. Olthatatlanul ragyog felénk az Ő nagy szeretetének fénye.

"...vette a kenyeret."
I. Kor. 11:23.

Valami egészen sajátosnak, felejthetetlennek kellett lennie abban a módban, ahogy Jézus a kezébe vette az eledelt, különösen a kenyeret, valahányszor tanítványainak vagy másoknak a társaságában asztalhoz telepedett. Amikor feltámadása után csatlakozik az emmausi tanítványokhoz s azoknak "megtartóztatott szemei" nem ismerik fel őt, elég neki betérve házukhoz és elfogadva szerény vacsorájukat, kezébe venni a kenyeret, és megszegve azt odanyújtani nekik: azonnal ráismernek. Ne találgassuk, hogy miben nyilvánulhatott ez a jellemző sajátosság, amely annyira megkülönböztette Jézust. Hogy mi volt a lényege, az úgy sem kétséges. Valami egészen természetes, erőltetés nélkül való, de mélyen megragadó ünnepélyesség kellett, hogy legyen. Valahogy meglátszott rajta, hogy ugyanaz a kenyér, amit mások, mint egészen köznapi dolgot, közömbös gondolatlansággal vesznek a kezükbe, neki nagyon nevezetes, sokat mondó, megható ajándék. Egy közönséges írótoll, amilyen százezrével van, könnyet csal annak szemébe, aki kezébe veszi és tudja róla, hogy azzal írták alá a hazája halálos ítéletét jelentő békeszerződést. Egyszerű gyermeki ákombákommal teleírt papiros felett, amit mások kisöpörnének, áhítatosan elméláz az, aki azzal a tudattal veszi a kezébe, hogy egy világhíres festőművész első próbálgatásai vannak előtte. Egészen rendkívüli jelentést nyerhetnek a leghétköznapibb tárgyak is, ha önmagukon túl utalnak s a szemmel látható vonásokon kívül láthatatlanul magukon viselik nagy összefüggések titkos írásait. Így vált valahogy átlátszóvá az egyszerű kenyérdarab, mihelyt Jézus vette a kezébe, és rajta keresztül meglátszott Istennek, az emberek kegyelmes Atyjának az arca. Amíg megterülnek a mezők aratásra és amíg az emberek asztalára kerül a kenyéráldás, úgy látta Jézus, addig nyilvánvaló, hogy Isten nem vette le kezét az emberekről; lehetnek bűnösök, hálátlanok, lázadozók, - Isten mégis folytatja érettük gondoskodásának csodálatos munkáját; mindennek ellenére mégis Atyjuk nekik és ők gyermekei Őneki. Minden falat kenyér szentség volt az ő szemében, mert néma követe volt a hosszútűrő, megbocsátó, mindenekre elégséges kegyelemnek. S amikor kezébe vette, meglátszott rajta, hogy szíve megteljesedik a láthatatlan titok látásának örömétől.

Olyan szentnek látta a kenyér szerepét az emberek életében, hogy maga sem akart más szerepet betölteni. A "mennyekből alászállott kenyérnek" nevezte magát. Mintha azt mondotta volna: mert nem értettétek meg a földi kenyérnek beszédét, azért kellett nekem eljönnöm; mert vakok voltatok a köznapi dolgok jelképes értelmét meglátni, azért kell most megmutatnom nektek magát a valóságot; mert nehézkes szívetek a testi dolgokon át nem fogta fel, hogy mennyire szeret titeket az Isten, azért kell, hogy életemmel és halálommal egyenesen a lelketekbe sugározzam bele az Ő kegyelmét...

De mielőtt ebben a megváltó szolgálatban elindulna az utolsó, legnehezebb útra, halála előestéjén még egyszer "veszi a kenyeret" és felmutatja nemcsak a jelenlevő első tanítványok előtt, hanem az eljövendő századoknak is. Még egyszer hadd beszéljen a mindennapi, megszokottá vált jelkép. Ha eddig gyönge volt a hangja és nem értették meg, most, hogy rövidesen állni fog a kereszt, s arról félreérthetetlenül zendül bele a világba a kegyelem szava, attól beszédesebbé, érthetőbbé válik a kenyér is. Mint ahogy egy néma húr is, ha a közelében erősen megszólal egy ugyanolyan hangra felhangolt másik, szintén zengeni kezd, ugyanúgy hadd elevenedjék meg mindenek számára a semminek nézett kenyér, és visszhangozzék belőle is a másnapi megrázó nagy szózat, a kereszt üzenete...

Csoda történt azon a csöndes vacsorán, amikor Jézus "vette a kenyeret", és ugyanaz a csoda megismétlődik, valahányszor felújítjuk az utolsó vacsora szent cselekményét. Nem az a csoda, amit a keresztyénségnek egy nagy része vél: hogy a kenyér megszűnt és megszűnik ilyenkor kenyérnek lenni, és lényegében átváltozik. Ennél sokkal nagyobb csoda: az, hogy a kenyér megmarad közönséges, földi kenyérnek és éppen, mint ilyen válik mennyei üzenet hordozójává, isteni titkok áldott hirdetőjévé. "Átlényegülés" nem megy itt végbe, de igenis "átjelentősülés". Más szóval: a csodás változás nem a kenyérben történik, hanem mibennünk. Megnyílnak a szemeink és ahol különben egy közönséges darab kenyeret látnánk és fásult szívvel napirendre térnénk felette, most ezen a darab kenyéren át Istennek, a mi Atyánknak hozzánk való szeretetét látjuk, amelyből elküldte és halálra adta értünk az Ő Fiát, és kimondhatatlan hálával borulunk le ezért előtte.

S ez a csodás átalakulás nem áll meg itt az Úr asztalánál. Aki itt megtanulta a közönséges, földi kenyéren át is meglátni Istennek feléje sugárzó kegyelmét, az odahaza is, munkája helyén is, kenyerét fogyasztva, kenyérért küzdve, szentnek fogja érezni mindazt, ami különben köznapi volna. A földi élet minden szürkeségén át, megnyilatkozott szemekkel fog belátni az Isten kegyelmének titkaiba.

Ez éppen a rendeltetése minden sakramentumnak. Az Ige közvetlenül a lelkünkhöz szólva, érthetően és elégségesen feltárná számunkra a kegyelem világát nélkülük is. Miért kapjuk hát ráadásul a látható jegyeken, földi elemeken közvetítve is még egyszer ugyanazt az üzenetet? Éppen azért, hogy megértsük: a kegyelem világa nem külön világ, elválasztva a földitől, hanem abban bent munkálkodó, azon átsugárzó és azt diadalmasan áthatni akaró valóság. Minden sakramentum arra tanít, hogy a csodálatos és a mindennapi, a mennyei és a földi, a szentséges és a közönséges között nem maradhat örök ellentét; az onnan felülről valónak át kell itatnia az innen alulról valókat; a kegyelemnek kenyérré kell válnia és a kenyérnek kegyelemmé.

Hadd menjen hát újra végbe rajtunk a csoda... "Vegye a kenyeret" újra a kezébe Jézus...

"...vette a kenyeret."
I. Kor. 11:23.

A páska-vacsora asztala, amely köré Jézus és tanítványai letelepedtek azon az utolsó estén, gondosan meg volt terítve. Hiszen csak egy egyszerű üzenet kellett a ház gazdájának: "Az én időm közel van. Nálad tartom meg a húsvétot..." és azonnal boldog készséggel bocsátotta a Mester rendelkezésére az ő "nagy vacsorázó házát, berendezve", és bizonyára mindenben segítségére volt a messziről jött tanítványoknak, hogy az ünnepi vacsorát úgy elkészíthessék, mintha igazán otthonukban volnának. Nem hiányzott az asztalról semmi, ami a páska-vacsorának teljességéhez kellett.

Mégis, amikor Jézus hozzáfog, hogy a régi szövetség ez emlékvacsoráján megalapítsa az újszövetség szent vendégségét, nem él azzal a választékkal, amit a jól megterített asztal kínál neki. Keze elkerüli a húsvéti bárányt, elkerüli az előírás szerint elkészített "keserű füveket", elkerül mindent, ami erre a rendkívüli alkalomra különlegességként készült, - és éppen csak a kenyeret ragadja ki az egész vendégségből, hogy az szolgáljon anyagául az új szent lakomának. Igaz, hogy az a kenyér is különleges kenyér volt: éppen a páska hetére elkészített kovásztalan kenyér. De mégis nyilvánvaló, hogy az ünnepi viszonyokhoz képest ez volt a legegyszerűbb, legigénytelenebb alkotó elem az egész vacsorában. Szinte azt mondhatnánk, hogy ha lett volna kéznél egészen közönséges kenyér, Jézus még a kovásztalan ünnepi kenyértől is inkább ahhoz ereszkedett volna le. És ha a mi egyházunk az úrvacsora megünneplésekor nem a kovásztalan kenyeret utánzó ostyát, hanem egészen rendes kenyeret használ, akkor ezzel külsőleg eltávolodhat ugyan Jézus első szent vacsorájától, mint ahogy sok más külsőségben sem utánozzuk azt, pl. nem heverünk olyan kereveteken, mint amilyeneken napkeleti szokás szerint Ő és tanítványai nyugodtak ez alkalommal, de ami a lényegtelen külsőségek mögött Jézus gondolatait és szándékait illeti, azoknak egészen hű, sőt mondhatjuk, hogy a leghívebb tolmácsa éppen ez az egészen közönséges kenyér. ő a páskaasztalról éppen azt vette kezébe, hogy a sakramentumi elemmé szentelje, ami ott éppen a legegyszerűbb volt.

Az eledelek között is, amint mindenben ezen a világon, vannak elemibb dolgok és vannak különlegesebbek; vannak alapvetőbb dolgok és vannak nélkülözhetőbbek; vannak lényegesebb dolgok és vannak járulékosak, amik utóvégre el is maradhatnak. A legelemibb, legalapvetőbb, leglényegesebb eledel pedig - a kenyér. Ha minden mást nélkülözni kell is, ez nem hiányozhat. Egyéb eledelek váltakozhatnak nap-nap után, a kenyér mindig ott kell, hogy legyen az asztalunkon. Amikor az életünk fenntartásához szükséges táplálékért könyörgünk, a "mindennapi kenyeret" kérjük imádságunkban, és általában azért szoktunk "kenyérkeresetről", "kenyérgondról" és hasonlókról beszélni, mert tudatában vagyunk annak, hogy a kenyér nem csak egy eledel a sok közül, hanem a lényegére visszavezetett eledel általában.

Nemde egészen világos, hogy miért nyúl az Úr éppen a kenyér után, amikor egy szent vendégség cselekményében akarja elmondani, hogy ki Ő, és mit ad híveinek? Arról tesz ezzel nyomatékosan bizonyságot, hogy az Ő megváltó munkája az emberi életben nem valami fényűző különlegesség, nem valami nélkülözhető csemege, nem valami járulékos ünnepi díszítés, hanem lényeges dolog, ami nélkül nincs igazi élet egyáltalán.

Ez azt jelenti, hogy amikor mi is újra élni akarunk e sakramentum által is az Ő javaival, itt is az életünk legkomolyabb, főkérdéséről van szó. Az Isten nagy vendégségében, amiben egész életünk során nap-nap után részünk van, sok drága ízes étel vár ránk. Ha elkezdenénk felsorolni, mennyi mindenféle áldást készített Ő, amivel gazdagítja, boldogítja és megelégíti szívünket, nem érnénk egyhamar a végére. De ezek az áldások nem lényegesek. Nem is mindig és nem is mindenkit tart jól velük. Ezek ráadások, a legszükségesebben felül. Különleges finomságok és édességek, - amik nélkül is egészségesek és erősek lehetünk. De van egy dolog, ami életszükséglet, ami nélkül elveszünk nyomorult ínségben: az Ő atyai kegyelme, amelyben mi bűnös gyermekei megengeszteltetésünket és örök életünket bírjuk. Ez a kenyér. És ha minden mást megtagadna is tőlünk, ezzel bőségesen ellát, - és ez elégséges minekünk. Amíg ez megmarad, nem veszünk el, hanem élünk.

Vizsgáljuk csak meg, vajon szívünk mélyén egyetértünk-e ebben Jézussal? Nem úgy vagyunk-e sokszor, hogy éppen ellenkezőleg: Őt és az Ő ajándékait tekintjük valami ünnepi ráadásnak, az életünk lényeges szükségleteit pedig egyebekben látjuk? Nem kísért-e bennünket most is az a hajlandóság, hogy ehhez az asztalhoz egy ünnepélyes hangulatért járuljunk, amivel szebbé tesszük az életünket, de amit azután ünneplő ruhánkkal együtt le is vetünk megint, mert utóvégre a valóságos életünk mindennapi lényegét nem érinti? Sőt, nem esünk-e bele abba a bűnbe is, hogy miközben Ő szól hozzánk ezekben a jegyekben, a gondolataink azalatt is kint járnak valahol másutt, mert úgy érezzük, hogy utóvégre mégis nem itt dőlnek el a mi legfontosabb ügyeink?

Értsük hát meg: Jézus a kenyeret vette. A mi életünknek a kenyere az, amit itt is kínál nekünk. Ha egyszer minden egyéb, ami most jobban érdekel, cserbenhagyna, akkor tűnnék ki, mennyire elégséges, egyedül lényeges számunkra az Ő ajándéka. És egyszer majd mindnyájunknak búcsút kell vennünk mindentől, amivel Isten megáldott ebben a földi életben, - és akkor csak az az egy marad meg: Ő én érettem is megtörette testét és kiontatta vérét, és ennek birtokában győzelmesek maradunk az elmúlás és az enyészet minden nyomorúsága ellenében.

Legyen áldott az Isten minden más ajándékáért is! De most az "egy szükséges" dolgot kínálja: - azt, amiért kimondhatatlan áldozatot hozott; az Ő megbocsátó tulajdon atyai szívét. Fogadjuk el megindult hálával!

"...hálákat adván..."
I. Kor. 11:24.

A hálaadó imádság Jézusnak rendesen betartott szokása volt étkezés előtt, akár kevesedmagával fogyasztotta el egyszerű eledelét, mint az emmausi hajlékban, akár nagy sokaságban nyúlt a kenyér után, mint az ötezrek megvendégelésekor. És ezzel példát adott arra, hogy milyen érzékeny lélekkel kell fogadnunk Istennek olyan ajándékait, amelyek iránt éppen gyakori és állandó voltuk miatt el szoktunk fásulni. A halála előtti estén pedig a páska-vacsorán ült együtt tanítványaival, és népének szokása szerint ennek az ünnepélyes vendégségnek a során a hagyományos rend is megkívánta a hálaadó imádságot. Hiszen az egyiptomi rabságból való csodálatos szabadulás emlékét elevenítette fel ez a vacsora. Mi volt hát természetesebb, mint hogy azoknak, kik átadták lelküket az Isten kiválasztó és megmentő kegyelméről való emlékezésnek, megteljék a szívük csordultig hálaadással s ez a hála a vacsora közben imádságban és énekben ki is törjön a szívükből? Ez a hálaadás is átszállott reánk örökségül. Hiszen az új-szövetség rendjében a páska-vacsora helyébe az úri szent vacsora szertartása lépett, mely Istennek még csodálatosabb megváltó kegyelmére emlékeztet bennünket, a minden népből és ágazatból kiválasztott és a bűnnek rabszolgaságából kivezetett népet, a keresztyén anyaszetnegyházat. Annyira áthatotta az úri szent vacsora szertartását eleitől fogva a hálaadás ünnepi érzése, hogy régi idők keresztyénei görög szóval egyszerűen "eücharisztiának", hálaszertartásnak nevezték el ezt a sákramentumot.

De van ennek az elnevezésnek egy mélyebb értelme, amelyet csak akkor ismerünk fel, ha észrevesszük, hogy nem olyan magától értetődő dolog volt mégsem az, amikor Jézus kezébe vette a kenyeret és "hálákat adván" törte azt meg. Hálát olyankor szokott adni az ember, ugyebár, amikor valami jótéteményben részesül. És amikor Jézus kezébe vette ezen az emlékezetes estén a kenyeret, az eszébe juttathatta neki Istennek tápláló gondoskodását, mint ahogy máskor is, napról-napra, - és eszébe juttathatta népének hajdani szabadulását, mint ahogy máskor is, esztendőről-esztendőre minden páska-vacsora alkalmával. De ezeken a gondolatokon, amelyek természetesen felkelthették benne a hála érzését, ez alkalommal mégis csak felülkerekedett benne egy másik gondolat, és az Ő hálaadását mégis csak azzal kell kapcsolatba hoznunk: az Ő megáldoztatásának gondolata. Ebben a pillanatban a kenyér, amit kezében tartott, mégis csak főképpen az Ő halálra szánt testét jelképezte előtte, és a lelkén a másnapi gyötrelmeknek és kivégeztetésnek az előre érzett borzalmai húzódtak át. És akkor, ilyen gondolatok közepette, nyitja meg száját hálaadó imádságra. Nem a jótéteményekkel beteljesedő, hanem a magát megüresítő szívnek hálaadása ez. Nem annak hálaadása, aki megszabadul a szenvedésektől, hanem azé, aki "gonosz emberek kezére adatik". Ez a hálaadás nem természetes már, hanem éppen ellenkezője annak, amit emberi gondolkozás szerint elvárnánk.

Igen, addig, amíg "az emberek dolgaira gondolunk és nem az Istenéire." És mi éppen azért járulunk ide, ehhez az asztalhoz, hogy itt levetkezzük ezt az emberi gondolkozást és megtanuljuk, - újra megtanuljuk, mert sohasem tanulhatjuk meg eléggé, - Jézustól az Ő gondolkozását.

Mert hiszen nekünk sem elég itt csupán azért hálát adnunk, ami jótéteményt és szabadulást jelent számunkra Jézusnak e jegyekben kiábrázolt halála. Az ő halálának javai úgy lesznek a mi életünk tápláló és megmentő erőivé, ha az a halál nem marad a szemeink előtt lejátszódó látvány, amibe akármilyen hálás csodálattal merülünk is el, - hanem a mi lelkünk belsejében végbemenő személyes élménnyé válik. Ez a sakramentum azt jelenti, hogy mi közösségre lépünk az Ő halálával, és mi azért járulunk ehhez az asztalhoz, hogy belekapcsolódva az Ő áldozatába, mi is megfeszíttessünk újra Ővele együtt, - mint ami egyedüli útja az Ő feltámadása erejében való részesedésünknek.

Isten megkérdezi itt tőlünk: mik a mi vágyaink? De nem azért, hogy beteljesítse azokat, hanem, hogy miután elmondtuk neki, azt is megkérdezze: készek vagyunk-e azok beteljesedéséről egészen lemondani, ha Ő úgy kívánná? Nem azért keressük itt az Ő jelenlétét, hogy Ő szolgálatunkra álljon nekünk óhajtásaink szerint, hanem azért, hogy magunkat állítsuk az Ő szolgálatára, akármilyen súlyos, fájdalmas, áldozatos kötelességeket bízna is ránk. Ez az asztal annak az oltárnak, a Keresztnek az emlékjele, amelyre Jézus feltette a maga életét. Nincs más értelme a mi idejövetelünknek, mint hogy mi is feltesszük ugyanerre az oltárra a magunk életét.

Ez nem történhet meg anélkül, hogy sokak szívében nehéz tusakodások ne menjenek végbe. Az ó-embert, amely a maga akaratához ragaszkodik, nehéz megöldökölni, és szívünket, a nagy reformátor jelszava szerint, csak "mint vérző áldozatot mutathatjuk be" Istennek.

Az a kérdés, hogy ezt a magunk felajánlását, minden tusakodás és a következmények minden borzongató elősejtelme közepette mégis hálaadással tudjuk-e megtenni? Jézus "hálákat adott" ezen az utolsó estén, és ha eljött is újra a Gecsemáné gyötrődése, végül mégis boldogan engedte át magát: "Ne úgy legyen, mint én, hanem amint Te akarod." Isten, az Ő Atyja, akarta ezt és várta Őtőle, és Őérette dicsőség volt meghalni a kereszten. Isten, a mi Atyánk szólít most bennünket, hogy legyünk eggyé az Ő Fiával. Lehet-e nagyobb kitüntetés és kegyelem, mint az Ő szavára felvenni a mi keresztünket és követni a mi Urunkat? Adjunk hálákat, hogy Ő elhívott erre a közösségre és elfogadja a magunk feláldozását az Ő dicsőségére!

"...megtörte..."
I. Kor. 11:24.

Amennyire az úri szent vacsora szereztetésének szűkszavú, tömör elbeszéléséből megítélhetjük, Jézus megmagyarázta ugyan a kenyér és a pohár értelmét, - "ez az én testem, ez az én vérem", - de ahhoz, amit ezekkel a jelekkel művelt, nem fűzött semmi magyarázatot, kísérő szavaiban nem tett rá utalást, kivéve ezt az egy mozzanatot: amikor kettétépi kezével a kenyeret, ez a mozdulat annyira tele volt jelentéssel, hogy mint hasonlat visszatér Jézus magyarázó szavaiban is, - az Ő teste, úgymond, "megtöretik", mint ez a kenyér.

Minden mű dicséri a maga mesterét. És egy friss, ünnepre készült kenyér is szemet gyönyörködtető bizonysága annak a gondos munkának, mely elkészítette. Mosolygó színe beszél arról, hogy a legjobb anyagot választották hozzá; egészséges illata dicséri a hozzáértést, amellyel tésztáját dagasztották, kemence hevébe tették és a kellő pillanatban onnan megint kivették; formája hirdeti a figyelmet, melyet ügyes kezek reá fordítottak. Remekmű lehet az ünnepi vendégség asztalára tett kenyér, - és bizonyára ilyen volt a maga fajtája szerint az a kovásztalan kenyér is, amelyet Jézus utolsó páskavacsorájára elébe tettek a vendéglátó ház benne hívő gazdái.

És az a kenyér mégsem arra való volt, hogy szépségével gyönyörködtesse szemlélőit. Nem lepett meg senkit és nem bántott senkit az, amikor Jézus megfogta és kíméletlenül kettétörte, mert a kenyérnek minden épsége és szépsége éppen arra való volt, hogy megáldoztassék. Minden munkát és gondot éppen azért fordítottak reá az előkészítői, hogy amikor eljön a pillanat, megrontassék az ő művük: eltűnjék az ékessége, darabokra szaggattassék és elfogyjon....

Vannak dolgok, amik a maradandóság számára készülnek. Kímélik őket a lehelet érintésétől, és óvják a portól is még késő utókorban is. De mi lenne a világból, ha a kenyeret is üveg alatt őriznék, és csak a szemek csodálatára tartogatnák? Vannak emberek is, akik csak mutatóba élik a maguk életét. Kímélik magukat minden bántó érintkezéstől és távoltartanak maguktól mindent, ami kárt tehetne személyiségüknek valóságos vagy képzelt remekművében. De mi lenne a világból, ha mindenki így élne? Nem az ilyen élet tartja fenn, viszi előbbre és teszi boldoggá a világot! Nem fakadna új nemzedékek élete, ha édesanyák nem szaggattatnának meg kimondhatatlan gyötrelmektől és édesatyák nem őszülnének meg verejtékes törődésben. Nem születnének meg a tudomány felfedezései, ha a maguk kényelméről megfeledkezett emberek nem tennének éjt is nappallá a kutató munka lázában; és nem teremnének meg a művészet drága gyöngyei, ha kiválasztott lelkű emberek szíve kagylóját nem szúrná sebesre valami mélységes fájdalom. Mindenünket, amink van, annak köszönhetjük, hogy voltak előttünk és vannak körülöttünk emberek, akik nem maradtak meg érintetlen épségükben, hanem megtörettek, mint a mások táplálására halálra szánt kenyér.

Ez a "megtörés" a mindenséget fenntartó törvény. El kell fogynia a nap energiájának, hogy létrejöhessen a föld és tenyészet támadhasson rajta. El kell hullania a tavasz pompájának, hogy megteremhessen őszre a gyümölcs. Sírba kell szállnia a múltnak, hogy fundamentumán felépülhessen a jövendő.

De életünknek legnagyobb kérdése az, hogy hogyan viszonylik ehhez az egyetemes törvényhez - Isten! Idegen-e Ő vajon ettől, és távoli magasságokból szemléli-e? Vagy az Ő szívéből fakadt-e, és Ő maga is e szerint a törvény szerint éli életét? Hiába volna nekünk annyi múltbeli és jelenbeli "megtöretés" áldásaival meggazdagodnunk, van bennünk olyan éhség és szomjúság is, amely csak magával Istennel elégedhetik meg. "A mi szívünk nyughatatlan mindaddig, amíg Őbenne meg nem nyugszik." Törődik Ő ezzel? Azok közé a dolgok közé tartozik-e Ő, amelyeket csodálni lehet, de élni velük nem? Vagy pedig azok közé, amelyek magukat nem kímélve, adják át magukat nekünk, hogy megelégíttessünk általuk?

Évezredek során hány tépelődő lélek szenvedett hajótörést azért, mert erre a kérdésre nem kapott feleletet. És mi boldogan járulunk ide ehhez a megterített asztalhoz, mert számunkra itt olyan egyszerűen, hogy minden gyermek megértheti, megoldódik a kérdés. Mi ismerjük Jézust, a "mennyből alászállott kenyeret". Mi láttuk az Ő dicsőségét, amint elénk élte Istennek, az Ő Atyjának valóját. Szemléltük az Ő szentségét, amelyen nem volt folt; az Ő békességét, mely mélységes, mint az ég végtelensége; az ő hatalmát, mely előtt nem volt lehetetlenség; az ő bölcsességét, mely átlátott minden titkok szövedékén. S amikor aztán szorongva vártuk, hogy mire való ez az isteni jelenés, - arra-e talán csak, hogy amint feltárult ámuló szemeink előtt, megint el is tűnjék, hogy elkápráztasson, de mihelyt kényelmetlenné válik számára ez a világ, visszahúzódjék újra annak bántalmai elől, - akkor Jézus letelepedett közénk, vette a kenyeret és megtörte azt. Ilyen akart Ő lenni, és ilyennek akarta bemutatni nekünk Istent. Engedte, hadd ragadják meg kíméletlen kezek. Tűrte, hadd ostorozzák és csúfolják meg. Odaadta magát, hadd ontsák a vérét a keresztnek fáján. Nem érintetlen épségben csodálandó remekműnek szánta a maga életét, hanem kenyérnek, amelynek minden dicsősége csak arra való, hogy megtöressék, mert éhes emberek várnak reá.

Azt hirdeti minekünk ez a sákramentum, hogy Isten, a Jézus Krisztusban magát megjelentő Isten, a magát örökké közlő Isten. A mienk akar lenni, hogy Ővele beteljesedjék az életünk, bármilyen áldozatába kerüljön is ez Őneki. Suttogja hát a lelkünkben a megtörött kenyér ezt a nagy megfoghatatlan titkot: Isten áldozatul adja magát érettem, hogy ne kelljen Őnélküle éhen vesznem. Ezzel a hálára roskasztó bizonyossággal megtelve, hogyan ne néznénk bátran a szemébe az életnek? Ha ez a kérdés megoldatott, milyen más kérdés válhatnék akkor fenyegetővé? Ha Ő önmagát nem tagadja meg tőlünk, mit tagadna akkor meg, ami javunkra szolgál?

"...és ezt mondotta..."
I. Kor. 11:24.

Hagyjuk néhány percre kissé háttérben azt, hogy mit mondott Jézus, amikor az utolsó vacsora alkalmával körüladta tanítványai között a megtört kenyeret és a poharat, és álljunk meg röviden magánál annál a ténynél, hogy egyáltalán mondotta azt, amit mondott. Jól tudjuk, hogy milyen magyarázatát adta cselekményének. Most helyezzük a hangsúlyt magára arra a tényre, hogy szükségesnek tartotta ezt a magyarázatot hozzáfűzni. Az úri szent vacsora nem néma szertartás volt már az első alkalommal sem, és azóta sem ismételték meg némán, akik jól igazodtak a Mester példája után. Akkor megcsendült az Ő szava és azóta is, most is, megszólal az Ige, valahányszor megterül az Úr asztala.

Sokat elmondhat az egyik ember a másiknak keze mozdulataival, szeme rebbenésével, arca játékával. De a legteljesebb kifejezése egyik szívnek a másik előtt mégis csak a szó. Reá sugároztathatja az egyik lélek a másikra minden érzését néma viselkedésével, hangtalan szolgálataival, beszédes tetteivel, - mégis várva-várt és ünnepélyes pillanat az, amelyben meg is vallhatja neki szavakkal, hogy mit érez iránta. Ezért volt Jézus működése is szakadatlan igehirdetés, beszéd a sokaságokhoz, beszélgetés egyes emberekkel. Szüntelenül zengő Ige volt Ő. Így tárulhatott fel legteljesebben a számunkra az, hogy mi lakozik Isten szívében irántunk.

Ennek a szóbeli kijelentésnek csak kiegészítése volt az, hogy tettekkel is hirdette az Isten megmentő irgalmát és megsegítő hatalmát. Mint ahogy a selyem szövet drága kelengye a minta nélkül is s az csak emeli szépségét és értékét, úgy voltak beleszőve Jézus tanítói működésébe gyógyításainak és egyéb csodatetteinek színes virágai. Felkiáltó jelek voltak ezek a szöveg közben, - hogy amit Ő szavakkal is világosan elmondott, tettekben kifejezve is annál maradandóbban belevésődjék az emberek emlékezetébe.

Nem is kellett magyarázatot fűzni ezekhez a beszédes cselekményekhez. Megérthette azokat mindenki.

De ezen az utolsó estén, amikor néhány egyszerű és mégis oly mély értelmű cselekményben kiábrázolja Jézus azt, amit szóval nem is egyszer elmondott tanítványainak, hogy neki meg kell halnia és hogy ez a halál nem vereség, hanem a megváltó munkájának a bekoronázása: mégsem elégszik meg a néma jelbeszéddel. Most élőszóval meg is magyarázza cselekedeteinek értelmét. Talán azért, mert a lecke olyan nehéz volt, hogy nem lehetett elég gyakran és elég világosan megismételni.

De talán volt még egy másik súlyos ok is rá, hogy Jézus kommentárral kísérje ezt a jelképes vendégséget.

Ez a cselekmény különbözött az Ő máskori tettekbe öltöztetett tanításától. Más cselekedeteit egyszer végrehajtotta és elég volt, hogy azok emlékezete fennmaradva hirdesse örökre a beléjük fektetett bizonyságtételt az Isten életadó kegyelméről. De ezt a cselekményt Ő megismétlődő szertartásnak szánta hívei között. Azt akarta, hogy majd ők is utána csinálják, sokszor, újra, meg újra, a kenyérnek és a pohárnak ezt az ünnepélyes vendégségét.

Jól ismerjük ennek a szent szertartásnak mélységes áldásait és most is azért vagyunk itt, mert újra óhajtozunk részesülni bennük. De megvannak a kísértései is, - és ha őszinték vagyunk Isten és egymás előtt, meg kell vallanunk, hogy ezeket a kísértéseket is jól ismerjük tapasztalatból. Ami sokszor ismétlődik, megszokottá és gépiessé válhat. Amit az egyház évszázadokon át gyakorolt, s ami egyéni életünkbe is esztendőről-esztendőre oly mélyen beidegződik, - az szinte már magától is tovább megy. Valljuk meg, sokunknak nagyobb erőfeszítésébe kerülne elmaradni az Úr asztalától, mint amennyibe kerül megjelenni nála. Ha nem keresnénk fel, talán sokkal többet indokolnánk önmagunk előtt és mások előtt ezt az eljárásunkat, mint amennyire indokoljuk azt, hogy felkeressük. Nem sokat gondolkozunk azon, hogy miért is élünk e sákramentummal és mi az értelme az egész szertartásnak - elég nekünk annyi, hogy ez így szokás, és mi egyszerűen hódolunk a dolgok bevett és begyakorolt rendjének.

Hát még ha nem hangzott volna el Jézus értelmező, ünnepélyes szava a szereztetéskor, és nem hangozna el minden úrvacsorai alkalommal az Ige bizonysága!

Mennyivel nagyobb lenne az értelmetlen gépiesség kísértése, ha ez a szertartás néma cselekmény volna! A népszokások tanulmányozói bámulatos példákat tudnak felhozni arra, hogy milyen makacs szívóssággal tartják fenn magukat évezredes szokásformák, amelyeknek valamikor kétségtelenül megvolt az értelmük, de ma már senki sem tudja, mit jelentenek, - csak eltanulják az emberek értelmetlenül, és tovább adják másoknak. Félelmetes elgondolni, hogy milyen babonás visszaéléssé fajulhatna ugyanígy az úri szent vacsora megünneplése is!

Ezen az úton állít meg bennünket Jézus szava. Mintha megkérdezné: Tudod-e mit cselekszel, amikor ezt a kenyeret eszed, és ezt a pohárt iszod? Megremeg-e a lelked a mennyei szózattól, amely bele van öltöztetve ebbe a szertartásba? Ujjongsz-e, hogy engem a te Megváltódul adott Isten testem megtöretése és vérem kiomlása árán? Nyitott szemekkel szemléled-e itt a kegyelemnek csodáját, mely téged, a veszendő bűnöst megvásárolt az örök életre? Értsd meg, miről van szó, és ne aludd át álmatag lélekkel ezt a kivételes alkalmat, amikor Isten a szíve mélyét tárja fel előtted!

Kinek ne volna szüksége erre az eszméltető szóra? Aki azt hiszi magáról, hogy ő már csak eléggé öntudatos vendége ennek az asztalnak, annak van legnagyobb szüksége rá, hogy felébredjen és úgy járuljon a szent vendégséghez, mintha most értené meg először, milyen csodát akar Isten vele művelni!

Könyörögjünk egy szívvel-lélekkel az Úrhoz: ne maradjon néma most se, hanem szóljon és adjon újra élő és dicsőséges értelmet e sákramentumnak!

"Vegyétek..."
I. Kor. 11:24.

Nem lehet jobban előkészítenünk a lelkünket az úri szent vacsorával való igaz és üdvösséges élésre, mint úgy, hogy élénk képzelettel odagondoljuk magunkat az első tanítványok közé, akiknek maga az Úr adta elsőízben az Ő megtöretett testének és kiontatott vérének jegyeit. Velük együtt át kell élnünk annak az ünnepélyes estének minden áhítatát, szívet szorongató szomorúságát és minden titokzatos borulaton is áttörő bizonyosságait, - csak azzal a különbséggel, hogy mindez őbennük akkor még nem volt olyan tudatos, mint amilyenné később lett s amilyenné nálunk lehet.

Amint így lélekben mi is ott ülünk annak az első szent vacsorának az asztalánál, vajon nem úgy érezzük-e mindnyájan, hogy az egész történet feszültsége ott emelkedik tetőfokra, amikor Jézus azt mondja: "vegyétek", és kézről kézre adja a megszegett kenyeret? Már előbb is mindenki érezte ott az asztal körül, hogy az Úr valami különösen jelentős dolgot akar művelni. Minden szem reá volt függesztve és feszült várakozás leste minden szavát és mozdulatát. Nemsokára majd meg fog oldódni a rejtély: el fog hangzani a magyarázó szó, mely értelmet ad ennek az ünnepélyesen induló cselekménynek: "Ez az én testem..." Közben azonban még jobban felcsigázódik a kíváncsi várakozás. A kenyér, a még megfejtetlen jel, nem marad a Mester kezében. "Vegyétek!" - mondja, és a titokzatos küldemény kézről kézre jár, míg mindnyájan az ujjaik között tartják. Ami az előbb csak távolabb volt, most közel van mindnyájukhoz. Az imént csak szemlélők voltak még, és ha akarta volna, bármelyikük kivonhatta volna magát a történendőkből, csak hátat kellett volna fordítani vagy szemet kellett volna hunynia. De most mindnyájan részes társai az ügynek; az nem rajtuk kívül folytatódik, hanem ővelük magukkal történik, mint megannyi szereplővel. Ez a felhívás: "Vegyétek!", személyes ügyükké avatta a szertartást, és most már igazán tudniuk kellett, hogy miről is van szó - mi az, amit ők maguk csinálnak...

A mi egyházunk szokásai híven kidomborítják a szereztetés történetének ezt a robbanásig feszült pillanatát. Mi nem ismerjük olyan formáját az úri szent vacsorának, amelyben az egyház tagjai csupán szemlélők. Annyira igyekszünk megmaradni az evangéliumi minta nyomában, hogy nálunk az Úr asztalának minden vendége valóban a kezébe veszi a szent jegyeket, mielőtt él velük, és ez által személyesen, tevőlegesen részt vesz a szertartásban.

Számunkra ugyan már nem a kíváncsi várakozás tetőfokát jelenti ez a pillanat, mert hiszen mi eleitől fogva tudjuk, mi az értelme annak, hogy ez az asztal megteríttetik és mi hozzája járulunk. De ha más értelemben is, nem marad-e mégis ez a pillanat az egész úri szent vacsorának a csúcspontja számunkra is? Nem úgy éljük-e át mindnyájan ennek a szent alkalomnak az áldásait, hogy akkor mond legtöbbet nekünk a megtöretett kenyér, amikor kezünkbe foghatjuk és egy pillanatra a szemünk elé tarthatjuk?

Amikor ott nyugosznak a jegyek a megterített asztalon, hangosan hirdetik nekünk a kegyelemnek bőséges ajándékait, amelyeket Isten eleve elkészített számunkra s amelyek készen várják, hogy mi megkeressük és megtaláljuk őket. Amikor felénk nyújtatnak, milyen mélységes bizonyságtételt tesznek arról, hogy Istennek áldásai is így közelítenek felénk, várva, hogy kinyújtsuk utánuk a kezünket. Azután meg, amikor szánkba vesszük a jegyeket s azok eltűnnek testünk életében, hogy felszívódjanak annak alkotórészei közé, milyen világosan hirdetik nekünk a kegyelemnek azt a titokzatos munkáját, mely szem elől elrejtve, számításoktól ellenőrizhetetlenül megy végbe bensőnk titkos mélységeiben, hogy megújítson és átformáljon. De közben van egy pillanat, amikor már egészen a miénk a kenyér, a kezünkben van és még nyilvánvalóan a szemünk előtt is van - és azt hiszem, mindnyájan ezt érezzük a legünnepélyesebb pillanatnak. Ilyenkor mondja el nekünk teljes erejével, hogy bizonnyal megtöretett érettünk egykor a mennyből jött kenyér, és ilyenkor zendül fel megnyugodott hálás szívünkből a legerősebb "Ámen" Istennek kegyelmes üzenetére. Ebben a pillanatban mintha összefutna az egész sakramentum jelentése. Mintha valami szent magányosság borulna reánk és annak csendességében mi elvégezhetnénk titkos párbeszédünket az Isten szürke követével, a földi jeggyel, amelynek üzenete mégis mennyei...

A mi üdvösségünknek egy nagy igazsága domborodik ki ebben. Az tudniillik, hogy Isten nem hagyja ki munkájából a mi személyiségünket, hanem szerepet, és pedig döntő szerepet juttat neki. Nélkülünk terítette meg kegyelmének asztalát, és akarjuk vagy nem akarjuk, Ő felkínálja az üdvösség ajándékait mindnyájunknak. A Megváltó keresztje örökre áll, és mindeneknek hirdettetik az Evangélium, - akármit szóljunk is hozzá. És viszont bennünk is sokkal többet végez el Istennek Lelke, mint amennyinek mi tudatában vagyunk; előlünk, magunk elől is elrejtve megy végbe bennünk az örök megtartás csodája. De mégsem csupán ámuló szemlélői és öntudatlan tárgyai vagyunk a kegyelem művének. Mert Isten közbeiktat egy-egy pillanatot, amelyben megdicsőül a mi személyes voltunk: öntudatunk elé állítja üdvözítő akaratát a megfeszített és feltámadott Úrban, az Ő Fiában, és mi felismerve, megértve hozzánk intézett kegyelmes végzését, boldog hódolattal engedjük át neki magunkat... Személyes ügyünkké teszi az Ő váltságát és ezzel minket is személyes részeseivé avat annak. A kezünkbe adja a kenyeret: "Vegyétek"...

Legyen ez is ilyen pillanat, - egy újabb csúcspont az életünkben. Tűnjön el minden körülöttünk és maradjunk egyedül Ővele. Mi, a bűnökkel-bajokkal küszködő nyomorultak, - és Ő, a mi üdvösségünk Istene, kössük meg újra az örökre szóló szövetséget!

"...egyétek..."
I. Kor. 11:24.

Olyan érthető és világos Jézusnak minden szava, akármilyen nagy titkokról is beszél. Egész könyvtárakra rúgó köteteket írtak már nagy, tudós elmék arról, hogy ki volt Ő, mit jelentett az Ő élete és halála, és mit köszönhet Őneki az ember. Ő pedig egészen egyszerűen, hogy a kicsiny gyermek is megértheti, azt mondja: Ti éhesek vagytok, én kenyér vagyok, jertek és egyetek!

Az éhséget mindenki ismeri és az eledel megújító erejének már mindenki örült. Ezzel az egyetemes emberi tapasztalattal magyarázza meg Jézus, hogy mindenki megérthesse az Ő ajándékát. Táplálkozás nélkül nincs élet. A legnagyszerűbb szerkezetű élettelen tárgy is abban különbözik a legegyszerűbb kicsiny élő csírától, hogy emez megéhezik, nem lehet meg táplálék nélkül, és ha megtalálja, amire szüksége van, meg is ragadja és él vele, - amaz pedig semmit sem kíván, és nem is tud fölvenni magába, ami nem volt meg benne már eleve. Ami él, az megköveteli az eledelt, mert anélkül nem tud fennmaradni sem, pedig nemcsak fennmaradni akar, hanem növekedni és fejlődni is. Harcban áll az elmúlás erőivel, fogyasztják és bomlasztják szüntelenül. És diadalmaskodni akar felettük, - nem csak védekezni ellenük, hanem túl is szárnyalni őket. Ezért toboroz szüntelen új erőket. Az eledel nem más, mint megannyi mozgósított új szövetséges, akikkel az élet helyreállítja a maga megtizedelt haderejét, és szélesebbre építi ki a maga harcvonalát. Ezért a táplálkozás valójában az életnek diadalmas felvonulása a halálnak megállított és visszavonulásra kényszerített hadai ellen. Jaj, ha kimerülnek a tartalékok! Talán nem következik be mindjárt a vereség. De bekövetkezik mindenesetre az egyhelyben maradás, és a kiépített hadállásokon előbb vagy utóbb mégis csak áttör a kérlelhetetlen ellenség.

Ez a harc szüntelenül áll a test világában, de mi az életnek és a halálnak ez a mérkőzése ahhoz képest, ami a lélek világában megy végbe! Hiszen amott múló sikerekért folyik a küzdelem, a test diadala úgyis csak ideiglenes lehet az enyészet felett, s a halál úgyis biztos lehet a maga zsákmánya felől. De itt örök érdekek forognak kockán. A lélek arra van elhíva, hogy olyan magasságokra tűzze ki győzelmes zászlaját, amelyeket a halál soha sem vehet be, s azért elkeseredetten tombol a lélek ellen minden romboló erő, ami ebben a világban van.

Ennek az ádáz harcnak a sebeit hordozzuk mi mindnyájan. Nekivágtunk egykor tündöklő vértezetben, ragyogó reménységekbe öltözve, fénylő elhatározások dacos vasában. Azóta ismerjük az Ellenség hatalmát. Sokszor megcsúfolt, megtépett, megvert. Éreztük karmainak élét, amint belemélyedt a húsunkba. Tántorogva hátráltunk előle újra meg újra. Mi lesz velünk, kérdeztük sokszor, amint mind elérhetetlenebb messzeségbe tűntek előlünk a győzelem magaslatai. Már-már lemondtunk a küzdelemről, és készek voltunk aléltan behódolni a mi pusztítónknak. De nem lehetett. Élni, haladni, győzni akartunk. A lelki mivoltunk létparancsa megszólalt. Kell, hogy legyen valahol segítség. Megfogyott erőinknek meg kell találnunk a pótlását. Az éhség lázában égő szemekkel kerestük a táplálékot, amivel felülkerekedhetnénk a küzdelemben.

Most azért jöttünk el ide, hogy bizonyságot tegyünk róla: Megtaláltuk, amit kerestünk. Talán nem egyenes úton, hanem sok tévelygés árán. Talán sok minden mást is kipróbáltunk. Etettük a lelkünket ezzel is, azzal is, abban a reményben, hogy az életünket diadalmassá, élni érdemessé tehetjük vele a rohanó évek sodrában, minden életrontó ellenségünk dacára. De csalódtunk. A vélt szövetségesekről lehullott az álarc: ők is az ellenség zsoldjában álltak. Tápláléknak vettük - méregnek találtuk. Erősebbekké akartunk válni, és csak annál gyengébben voltunk kiszolgáltatva az életünket szorongató Gonosznak. De aztán meghallottuk Jézus szavát. Éhségünk feléje fordult. És benne nem csalódtunk. Most eljöttünk, hálánkkal magasztalni Őt, életünk kenyerét. Ha van az életünkben diadal, azt neki köszönhetjük. Ha valahol visszapattan rólunk az enyészetnek az ostroma és helyt tudunk állni, holott azelőtt nagy réseken nyomult be ránk a támadás: ott Ő pótolta ki a mi hiányosságainkat. Nem volt az életünknek olyan düledező, védtelen bástyája, amit Ő ki nem épített volna bevehetetlenné. Soha ki nem fogyott az Ő segítsége, soha cserben nem hagyott az ereje. Minden éhségünkben elégséges eledelünk volt. Elgondoljuk: mi volna az életünk Ő nélküle, és a felszálló rémkép láttára könnyek között adunk hálát neki, aki éhségbe pusztuló, vereségre ítélt életünket megmentette.

De ugyanakkor eszünkbe vesszük, hogy a harc még mindig áll, és még ha örökre verhetetlen volna is az eddig kivívott hadállásunk: nekünk még előbbre is kell nyomulnunk. Új feladatok állnak még előttünk. Még diadalmasabbnak kell bizonyítanunk az életet a halál felett, mint eddig, és ki kell vernünk az enyészet erőit olyan hadállásokból is, amelyekben még biztonságban érzik magukat. Növekednünk is kell, nemcsak fennmaradnunk. Hódítanunk is kell, nemcsak védekeznünk. Ezért nemcsak a hálaadásunk szava csendül itt meg, hanem a még több erőre éhező lelkünk segélykiáltása is. Ismerjük magunkat: még mennyi vereség várhat ránk, úgy amint vagyunk. Sokat kaptunk már, kimondhatatlanul! De többre óhajtozunk még! Sóvárgó szemünkkel újra Őt keressük tehát, akit örök élet kenyerének ismertünk meg az Ő megáldoztatott élete árán, és újra könyörgünk az Ő áldott szaváért, amellyel magát kínálja nekünk: "Vegyétek, egyétek."

Máris tudjuk, hogy meghallgatott bennünket. Asztalát megterítette és mi innen megelégítve, új erővel és új hálával távozhatunk.

"Ez az én testem."

Mennyi elkeseredett vita folyt a keresztyén egyház története során e körül a kijelentés körül! Pedig bizonyos, hogy az Úr nem arra szánta, hogy egymást meg nem értő követői kölcsönösen kitagadják miatta egymást a testvéri egység kötelékéből, hanem éppen ellenkezőleg arra, hogy e körül a jel körül örökre egyek maradjanak. Úgy elszégyelli az ember magát, ha eszébe jutnak az úri szent vacsora körül elmérgesedett régi viták, mint ahogy fájdalmas szégyen borítja el a szívét, ha vadvirágos, ringó kalászos tájakon járva megáll egy dombtetőn és eszébe jut, hogy valamikor azért a magaslatért dühös csatákat vívtak ellenséges csapatok. Ahol most az élet virul és ahol Isten szándéka szerint a kéklő égbolt békessége alatt mindig is az életnek kellett volna mosolyognia, ott valamikor a halál tombolt, vérben forgó szemekkel gyilkolta egyik ember a másikat... Persze nem felejthetjük el, hogy mit köszönhetünk ezeknek a hajdani harcoknak. Hálás büszkeséggel is gondolunk vissza azokra az ősökre, akiknek a dacos vitézsége megtartotta számunkra a haza földjét és szabadságát, és éppúgy áldjuk azoknak emlékét is, akik zavaros időkben elszántan síkra szálltak az Evangélium tiszta és határozott értelmezéséért s azzal együtt az úri szent vacsora minden tévelygéstől mentes felfogásáért is. Szent és nagy örökséget hagytak hátra ránk harcaik gyümölcseként. De mégis főképpen azért áldjuk az Istent, hogy a harcok feldúlt mezejét újra bevonja az élet friss pázsitjával még az elhullottak porából is új virágzást fakasztva. És magasztaljuk Őt azért, hogy az Ő egyházának sebeit is szüntelen gyógyítgatva megtanított már bennünket arra, hogy ennél a szent asztalnál ne azt keressük, ami más Krisztusban hívő testvéreinktől elválaszt bennünket, hanem ami egybeköt velük: az egyazon megfeszített és feltámadott Megváltó Krisztust.

A harcok elültek és ma már békességben örvendhetünk annak a bizonyosságnak, amiért valamikor atyáinknak olyan heves tusát kellett állniuk. Nem a vita lázában, hanem csendes békességben teszünk már arról vallást, hogy mi nem szó szerint értjük Jézusnak ezt a szavát: "Ez az én testem..." Természetes, hogy az a kenyér, amelyet kezében tartott, nem az Ő teste volt, hanem az volt az Ő teste, amely kezében tartotta a kenyeret. És máig is ez a kenyér nem az Ő teste, mert más ez a kenyér és más az Ő teste, mely megtöretett érettünk a kereszten és dicsőségesen átváltozott az Ő feltámadásában. És ha soha ezt a kenyeret nem mutatta volna fel és nem rendelte volna is örökre megtartandó rendelésül számunkra, az Ő testének a halálban való megtöretése éppúgy bűneinknek bocsánatát és lelkünknek megtartását jelentené, és elégséges volna magában is ahhoz, hogy általa mi megismerjük Istennek hozzánk való kegyelmét.

És mégis jogos és mély értelme volt annak, amikor azt mondta a kenyeret felmutatva: "Ez az én testem..." Más a mátkai szív olthatatlan hűsége, mint az az arany gyűrű, amit az ujjra lehet húzni. És mégis elmondhatja a búcsúzó szerelmes a karikagyűrűre mutatva: "Ez az én hűségem!" Más egy nemzet becsülete igaz valójában mint egy félig foszlánnyá tépett színes kelmedarab. És mégis halálra kész odaadásra gyulladhat a harcos szíve, amikor a már-már ingadozó lobogóról azt mondják neki: "Veszélyben a seregünk becsülete". Vannak dolgok az életünkben, amik oly káprázatos fénnyel ragyognak, hogy elfárad bele a szemünk, és jó néha megpihentetnünk az által, hogy homályos tükörképet állítunk magunk elé az igazi fényes valóság helyett. Ahelyett, hogy a napba néznénk, sötét üveget veszünk elő, és abban keressük visszavert halovány, kicsiny mását. Ha megleljük, azt mondjuk: itt van, ez a világos folt a nap korongja, - és igazunk van. Pedig milyen más ez a sápadt, kicsiny fényfolt, amit annak mondtunk! Jaj volna nekünk, ha valóban az volna a napunk, amit kezünkben tartunk, és csak annyi fényt és meleget kaphatnánk, amennyit a tükörkép adhat. Jaj volna a vőlegénynek, ha csak az arája jegygyűrűjében bízhatna és jaj volna annak az országnak, amelynek becsülete valóban sárba hullhatna vagy ronggyá foszolhatna az ősi zászlóval! Az ilyen tükörképek sohasem foglalhatják el a valóság helyét, sem nem foglalhatják le figyelmünket a maguk számára. Akkor töltik be igazán rendeltetésüket, ha megpihent szemünket megint elküldik maguktól a valóság felé, amit kiábrázoltak. Végül mégis csak bele kell néznünk a fénylő napba magába, akármilyen gyarlók vagyunk is hozzá. Az a mi éltetőnk és világosságunk.

"Ez az én testem"? Legyen áldott Az, aki adta nekünk ezt a tükörképet. Itt van kiábrázolva benne a szemünk láttára: megtöretik, hogy minket tápláljon; megítéltetik, hogy mi megszabaduljunk; meghal, hogy mi élhessünk. De ezerszer inkább legyen áldott, hogy ez a tükörkép nem álmokat fest elénk, hanem valóságot! Nem magáról beszél ez a kenyér, hanem olyasvalamiről, ami mégis más és ami megvolna örök, változhatatlan bizonyosság szerint, e nélkül a kenyér nélkül is: a miérettünk meghozott egyszeri és tökéletes nagy áldozatról. Az segít rajtunk, nem ez a kenyér. Ott, a kereszten szemlélhetjük valójában "az Ő testét", nem itt. Az volt az a "megtöretés", amelybe bizalmunkat vetjük, nem ez a mi kezünk által végrehajtott...

Köszönjük meg szívünk mélyéről, hogy olyan nagy jótéteményt nyújt felénk e szavakkal: "Ez az én testem." De tegyük hozzá, - ne féljünk, nem lesz szentségtörés, ellenkezőleg: ez lesz az Ő szíve szerint való visszhang szavára, - "Urunk, mi mégsem ezt keressük; nem akarunk itt elakadni; csak egy percre állunk meg a kenyérnél; aztán sietünk Hozzád magadhoz, keresztfádnak tövébe, bűneinket siratni, váltságunknak örvendezni; mert tudjuk, hogy nem ebben a kenyérben, amit kezünkkel megfoghatunk, hanem ott találhatunk meg téged halálod áldozatában, ahol hitünkkel karolhatunk át! Nyisd meg szemünket, hogy belenézhessünk szerelmed fényességébe!"

"...az én testem..."
I. Kor. 11:24.

"Az Úrnak halálát" akarjuk újra "hirdetni" magunknak, egymásnak és mindenkinek, - azért gyülekezünk e köré az asztal köré. Nem éreztétek még ilyenkor, hogy a "bőségnek" milyen "zavara" vesz erőt az emberen? A sok minden közül, ami megragadható a Krisztus halálában, mire is fordítsuk figyelmünket? Különösen az előtt a kérdés előtt állunk, hogy testi kínszenvedéseire függesszük-e inkább fájó tekintetünket, vagy inkább lelki gyötrelmeinek mélységeibe hatoljunk-e be?

A testi kínszenvedéseiről elgondolkozva úgy érezzük, mintha valami régi szentély előcsarnokaiban járnánk. Szent a hely, és a szívünk elfogódik az áhítattól. De mégis tudjuk, hogy ott túl az elfüggönyözött ajtón kezdődik a még szentebb hely, a titkok homályába burkolt szentek-szentje. És ezért, amennyire csak tapogatózó sejtelmeink be tudnak hatolni isteni szívének a rejtelmes mélységeibe, igyekszünk mögéje látni testi szenvedéseinek és meglátni: mi ment végbe azon a gyötrelmes napon az Ő bensejében. Ott, abban a benső szentélyben folyt a nagy vívódás a bűn között, amely minden álarcot elvetve rárontott az isteni szentségre, és a kegyelem között, amely odaadta magát erre a bántalomra, hogy elviselve azt győzelmessé váljék fölötte...

Másfelől mégis mindig újra lefoglalja a figyelmünket azoknak a rettenetes külső eseményeknek a sorozata, amelyeknek a leple mögött ez a belső nagy harc vívódott. Valami visszavonz bennünket a főpapi gyűlésterembe, ahol arcul verdesik Őt, és a helyőrségi kaszárnyába, ahol szöges ostorral véresre verik. Látni akarjuk kezének és lábának átszögeztetését, töviskoszorútól véres fejét, a kereszt ezer kínjától vonagló arcát. Egyszóval: akármilyen mélyen feltárul is előttünk kimondhatatlan lelki gyötrődése, nem tudunk megválni az Ő "teste megtöretésének" szemlélésétől.

Nos, ez nem hiba. Megvan a maga jogosultsága és nagy értéke. Bizonyság rá maga Jézus. Amikor ott ül halálának előestéjén tanítványainak vacsorázó körében, Ő előtte is megelevenedik a rettenetes holnap képe. Ki van már nyújtva felé a "keserű pohár", amit nemsokára ajkához kell emelnie, hogy fenékig kiürítse. És amikor megszólal és ezzel alkalmat ad arra, hogy belelássunk gondolataiba, akkor kitűnik, hogy Őt is a bekövetkezendő testi szenvedések foglalkoztatják. "Testéről" beszél, amely "meg fog töretni", és ez az, aminek alkalmas ábrázolatául kezébe veszi a kenyeret. Most még itt ül teste épségében, ifjúi erejében, életteljességében, - mint ahogy kezében egy ép darab a kenyér. Holnap ilyenkorra ennek vége lesz, mint ahogy a kenyér darabokra törve megsemmisül. Megtépett, összezúzott, vérevesztett holttetem lesz. Gonosz emberek kezére fog jutni. Irgalmatlanul meg fogják kínozni és meg fogják ölni. "Az én testem megtöretik."

Mit jelent ez? Azt-e, hogy a rá váró testi szenvedések előszelét metszőbben érezte, mint a lelkére váró kínokat? Semmi esetre sem. Bizonyára úgy áll a dolog, hogy Ő nem is választotta volna így kétfelé szenvedéseit. Nála a test nem külön életet élt a lélek élete mellett, hanem mindenestől fogva annak szolgája, kifejezője, szócsöve volt. És ezért a "test megtöretésének" egész története sem volt más, mint a lelkét szaggató tusáknak a külső, látható oldala. De éppen ezért fontos az Ő szemében, és ezért lehet nekünk is mindig megújuló hálás emlékezésünk tárgya.

Hiszen az, ami az Ő szíve mélységeiben ment végbe, nem volt új dolog a világban. A bűn mindig ilyen gyilkos fullánkot merített az Isten szívébe, s az az örökkévaló szív mindig ilyen véghetetlen türelemmel nyelte el magában a bűnnek mérgét. Az, hogy Isten inkább önmagát áldozza oda mondhatatlan fájdalmakra, de a bűnös emberről azért nem mond le, - örök alapténye a mindenségnek. Az új dolog Jézus művében az volt, hogy ez a nagy titok nyilvánvalóvá lett, megjelent közöttünk itt a föld színén és mindenki által látható tényekbe öltözött. Istennek megváltó üzenete a bűnös emberhez előjött az örökkévalóság csendes távolságából és megszólalt egész közel mindnyájunkhoz. Ami mindig igazság volt, most eseménnyé lett; ami öröktől fogva el volt végezve, most belépett a történelembe; ami számunkra eleitől el volt készítve, az most ajándékul adatott; ami Istenben Ige volt, - az Jézusban "testté lett."

Ezért vonzódik a mi lelkünk is az Ő "testének megtöretését" látni. A mi testünkből való test az, amely Őbenne megkínoztatik. Itt az isteni kegyelem nem a fejünk felett lebeg már, hanem leszállt a mi magunk életének a földszintjére és érintkezik a miénkkel úgy, hogy minden rezdülése rezgésbe hozza a mi valónkat, és váradalmak, sejtelmek, reménységek helyébe megszülethet bennünk a bizonyosság!

Ezek a sakramentumi jegyek is azért olyan áldottak. Nem a felhők közül elzendült isteni szózat parancsolta ezt a szertartást, hanem olyasvalaki hagyta ránk örökségül, aki itt járt közöttünk a földön. Látható testben, a magunkéhoz hasonlóban küzdötte meg a mi üdvösségünk harcát és fizette le annak "megtöretésében" a mi váltságunk árát. Emberi kezek, amelyek nemsokára átszegeztettek érettünk, fogták meg az első kenyeret és osztották szét az asztal körül, hogy ugyanúgy történjék a tanítványok között nemzedékről nemzedékre. Olyan ez az egész sakramentum, amint végig húzódik az évszázadokon, mintha lábanyoma lenne valakinek, aki, íme bizonyos, itt járt. Történelmi kihatása egy történelmi személyiségnek és az ő élete történelmi tényeinek. Kezesség amellett, hogy nincs a mi szívünk többé álmodozásokra és sóvárgásokra utalva, hanem ehelyett bizonyossága lehet az Isten kegyelmének befejezett, soha meg nem rendülő valóságáról.

Állítsa hát újra elénk ez a darabokra szaggatott kenyér az Ő "testének megtöretését". Nézzenek ránk emlékeink képcsarnokából az Ő szenvedésének megrázó jelenetei. Igen, valamikor mindez az Ő "testén" végbement. Ott lehettünk volna. Láthattuk volna megcsúfolt arcát, a kereszt terhe alatt roskadozó, agyonhajszolt alakját, utolsó gyötrelmes tusában megtörő szemefényét...Aki megérti Istennek ezt a beszédét, testté vált tényekben elmondott üzenetét, afelől eloszlott a félelmek és kétségek homálya. Világosabban, határozottabban nem beszélhet Isten. Ezek után csak a mi válaszadásunk következhet. És mi éppen azért vagyunk itt, hogy töredelmes hálával elmondjuk neki: "Megértettük, Urunk! Légy áldott érette örökké!"

"...tiérettetek..."
I. Kor. 11:24.

Ebben a szóban benne van az úri szent vacsora egész történetének lelke, mint ahogy a szívben benne lüktet az egész test élete, - mert benne van ebben a szóban "az Úr halálának" egész titka, amit ez a sákramentum hirdet nekünk.

Bizonyságot tesz ez a szó a mi nagy szükségünkről. Mert ott, ahol valaki azt mondja másoknak: "tiérettetek", mindig magukon segíteni nem tudó emberekről van szó. Aki maga is meg tud birkózni a maga helyzetével, annak nincs szüksége rá, hogy más valaki tegyen "őérette" bármit is. Megáll a maga lábán is. "Tiérettetek" - ez azt jelenti: "ti reám vagytok utalva!" Ez a szó olyan, mint a mentőöv, amit a fuldokló felé dobnak, - nélküle sohasem szabadulhatna ki a sötét vizekből és nem jutna fel a parti szikla biztonságára. "Tiérettetek", - ebben a szóban van benne a virrasztó édesanya ápoló gondja, mellyel átmenti beteg gyermekeit a halálból az életre; a szabadsághős mindenre elszánt bátorsága, mely egy rabságban sínylődő népnek utat nyit a boldogabb napok felé; a tudósnak éjt-napot eggyé tevő szívós munkája, amellyel lehetővé teszi a gyógyulást egy addig gyógyíthatatlannak ismert betegség áldozatainak. Híd ez a szó, amely átvezet a nyomorúság földjéről a túlnan integető boldogabb tájakra, de róla le lehet látni a szakadék mélységébe, amelyen máskülönben senki emberfia át nem kelhetne.

Vagy pedig olyan ez a szó, mint egy erős tartóoszlop, amelynek kidőlte magával rántaná az egész épületet, hogy a romok alatt összezúzottak nyögése hallatszék csak ott, ahol az imént vidám ének zengett még. "Tiérettetek", - ez a jelszava a családfenntartó apának, akinek ha lehanyatlik a munkás keze, ínségbe és züllésbe süllyedne a reményteljesen növekedő gyermeksereg; ez a jelszava a gyermeknek, akinek hálája és ragaszkodása nélkül gyászba borulna a szülők szíve; ez a jelszava az államférfinak, aki ha nem fogná erősen a nemzet hajójának kormánykerekét, válságos órák szirtjein és zátonyán tönkre menne az. "Tiérettetek", - olyan ez a szó, mint valami magas gát, amely távol tartja a dühöngő árvizet, hogy békességben, sértetlenül virulhasson az élet, - de amelynek tetejéről félelmes kilátás nyílik arra a pusztító veszedelemre, aminek különben minden ki volna szolgáltatva.

Érzitek, milyen ítélet suhog végig felettünk, amikor Jézus azt mondja: "tiérettetek..."? Igent és áment mond-e rá a szívetek, hogy valóban olyan szükségünk volt nekünk Őreá? Félelemmel és remegéssel járultok-e az Ő áldozatul adott életének e jegyeihez, abban a tudatban, hogy végetek volna, ha Ő nem jött volna, nem halt volna meg "tiérettetek"? Mert ez az úri szent vacsorával való élésünk értelme mindenek előtt. Aki ezekkel a jegyekkel él, elsősorban is néma bizonyságát adja vele a maga töredelmének. Hitet tesz arról, hogy az Úr testének megtöretése és vérének kiontatása nélkül soha, de soha nem bírhatná, sem nem remélhetné az élete nagy kérdéseinek a megoldását. Önmagával megelégedett, önerejében bízó, önérdemével dicsekvő embernek idejárulni nyílt perbeszállás az Úr szavával: "tiérettetek". Ezt a szót csak az alázatban meghajlott emberek írják alá és csak nekik teríttetett meg ez az asztal.

De nem csak a mi nagy szükségünkről tesz bizonyságot ez a szó, hanem arról is, hogy gondoskodás történt annak kielégítéséről. A töredelem szavát éppen azért el kell hogy nyelje végül is a hálának boldog éneke. Mert "tiérettetek" azt jelenti, hogy amit ti magatoktól nem tudtatok, azt én megcselekedtem. A nyomorúságból nélkülem nem emelkedhettetek volna fel az élet szabadságába és teljességébe, de hát most már nem vagytok nélkülem. Magatokra hagyatva nem tudtátok volna megőrizni javaitokat a fenyegető pusztulás ellen, de most már nem vagytok magatokra hagyatva. Szabadulásotoknak és biztonságotoknak nagyobb ára volt, semhogy valaha is lefizethettétek volna, - de én lefizettem!

Nem kell hát félnünk immár attól, hogy hogyan nézzünk szemébe az ítéletnek. A szakadékot átívelő hídról már nyugodtan lehet letekintenünk a mélységbe, mely örökre elzárt volna az Isten világától, - hiszen át van már hidalva és mi átkelőben vagyunk a dicsőség partja felé. Számon vehetjük bátran az életnek minden baját, bűnét, mulasztását, keserűségét, szégyenét, kicsinyességét, tisztátalanságát, - ó milyen számkivetettjei volnánk az Isten országának, reménytelenül a kárhoztatás földjére berekesztve Jézus nélkül! - de kétség nem gyötör többé. Hangzik a fülünkbe: "tiérettetek". Nyitva előttünk az út hazafelé. Az Ő halála érdeme által máris egy más világ polgárai vagyunk és Isten máris minden nyomorúságunktól megtisztultaknak számít, - "megigazít" - bennünket! A gátnak töltéséről széttekintve sem szorítja el szívünket a kétségbeesés, ha az életünk magvetésére gondolunk. Zúghatnak a fenyegető vizek, - nem férhetnek a közelébe semminek se, ami nekünk drága. Látjuk felénk hömpölyögni a jövendőnek félelmetes kísértéseit, fenyegető megpróbáltatásait; jön az elmúlás, az enyészet fekete dagálya; harsognak messziről az ítélet feltartóztathatatlan hullámai. Jaj, mi volna velünk, ha nem ismernénk Jézust! De Ő szól hozzánk: "tiérettetek", - és elénk tárja megtöretett testét, kiontott vérét. Eloszlik minden félelmünk. Mi megtartatunk. Minden veszedelem, mely szét akarná szedni az életünk épületét és sárba akarná temetni javainkat, Őbelé ütközött előbb és rajta megtört az ereje. Az Ő oltalma mögött mi békességben megvárhatjuk, míg elmúlik minden veszedelem.

Csendesen, forrón, szálljon fel hát szívünkből a hálaadó imádság, míg asztalához járulunk. Maradjon el minden szomorúság, kétségeskedés, félelem. Hadd lássa, hogy nem hiába tette, amit "miérettünk" tett.

"...megtöretik."
I. Kor. 11:24.

Nagyon megszoktuk már ennek a történetnek a szövegét, s ezért annak szavai elvesztették számunkra az élüket. Különben lehetetlen volna például e szó fölött is úgy elsiklanunk, ahogy sokszor tesszük. "Az én testem tiérettetek - megtöretik". Éles tőrként kellene belénk szúrnia ennek a kijelentésnek. Hiszen azért használ Jézus olyan erőteljes kifejezést, hogy a borzalmas tényt, amelyre utal, egész borzalmasságában állítsa elénk. Amint csendes ünnepi istentiszteletünkben köréje sereglünk az Úr asztalának, az oly szépen és ékesen megterítve hívogat bennünket, és mi illő rendben, tisztes, megállapodott formák között oda is járulunk a szent jegyekhez: közben sokszor nem érezzük át eléggé, hogy ennek a szertartásnak a nyugodt, szabályos külsőségei mögött milyen égrekiáltó, rettenetes tény rejlik. Képzeljük csak el, milyen másképpen viselkedne ugyanez az úrvacsorázó gyülekezet, ha kénytelen volna szemtanúja lenni anélkül, hogy beleavatkozhatna, itt és most egy élő ember teste "megtöretésének". Nem kell a látványt kiszíneznünk minden borzalmával. A nélkül is megállapíthatjuk, hogy a lelkünk mélyéig felkavarva távoznánk innen és nagyon-nagyon sokáig nem tudnánk elfelejteni azt, amit láttunk. Pedig az úri szent vacsora arra való, hogy nem is akárkinek, hanem a legszentebbnek és legdicsőbbnek, aki valaha e földön járt, a teste "megtöretését" idézze a szemeink elé. Amikor kezünkben megtörjük ezt a kenyeret, amely által Ő maga akarta kiábrázoltatni testét szemeink előtt, legalább olyan élénken át kellene élnünk az Ő megöletésének tényét, mintha másvalakinek az erőszakos halálát szemlélnénk végig együtt. Úgy kellene éreznünk, hogy megrendül alattunk is a föld, mint egykor azon a pénteki napon, mintha már nem viselhetne el a hátán ily szörnyűséget, és eltakarja arcát a déli nap, mint egykor a Golgota fölött, mintha nem bírná már el a rettenetes látványt. Lélegzetvisszafojtva kellene megállnunk a döbbenetes tény előtt és a síri csendet csak elcsukló zokogásnak szabadna megtörnie. Ott kellene lennünk lélekben a kereszt előtt, - az igazi kereszt előtt, amely nem aranyból volt, hanem durván ácsolt halálgerenda, és nem volt ékkövekkel kidíszítve, hanem véres volt.

Mindnyájunknak a lelke visszariad az ilyen látványoktól. Mi szeretjük elkerülni mindazokat, akik csak valamennyire is "megtörettek" az életben. Elrejtjük őket kórházakban és úgy megyünk tovább a magunk útján, mintha ilyen helyek nem is volnának a világon. Szeretjük a mosolygó egészséget és szinte sikerül is elhitetnünk magunkkal néha, hogy vérző sebek, összeroncsolt testek, haláltusában hánykódó emberek és hasonló kínos látványok csak rossz álmainkban jelenhetnek meg. Finom, kedves, "ízléses" tartalommal igyekszünk megtölteni a világot magunk körül, hogy semmi ne zavarja a lelki harmóniánkat. Örök tavasz virágos pázsitján szeretnénk dallal, víg játékkal leélni életünket és nagyon rossz néven vesszük, ha néha-néha valami rémes valóság illetlenül kizökkent ebből a kellemes, derűs illúzió-világból.

Nos éppen ezért kell nekünk újra meg újra szemébe néznünk a mi Urunk teste "megtöretésének". Ez felébreszt az álmodozásból, szétfoszlatja a kedves, finom hazugságokat és ráeszméltet a kíméletlen, de őszinte valóságra. Mi nem az egészség derűs és ép világában élünk, hanem egy összetört világban. Ez a világ élet-halál küzdelem színtere és körülöttünk mindenütt láthatók ennek a harcnak sebesültjei, rokkantjai, elesettjei. Ezt a földet könny, vér és verejték öntözi naponként bőséges záporral. Ez az emberiség, amelyhez mi tartozunk, - a maga egészében roncs és nyomorék. Borzalmas nyomai látszanak rajta annak, hogy a maga egészében bűnös, elbukott fajta. Önmagát kell hazugságokkal elámítania annak, aki erről nem akar tudomást venni!

Hát ha még Isten szemével tudnánk nézni az embereket és köztük önmagunkat! A külső viruló egészség színe mögött is mennyi belső összetöröttséget látnánk akkor! Hiszen utóvégre mi egy kéznek vagy lábnak az elvesztése az önbecsülés elvesztéséhez képest? Mi egy testi szervnek a megrongálódása ahhoz képest, ha valakinek a hű szeretetét csúfolták meg, az emberekbe vetett bizalmát tették tönkre, az élethez fűzött legszebb reménységeit zúzták össze? És ami Isten szempontjából a legfontosabb: mit ér minden egyéb épség, szépség, virulás az emberben, ha dicsőségének koronáját, az istenfiúságot tépte le fejéről valami átkos ellenség? Rettenetesen összetört roncs az ember!

És íme, ebben az összetört embervilágban megjelenik az Embernek Fia, akin nincs hatalma az átoknak, az egyetlen, aki ép és egészséges. Miért? Hogy sugárzó életének teljességében elvonuljon közöttünk, a megrontottak, a csonka-bonkák, a rom-emberek között? Jertek, álljunk elébe a világtörténelem legborzalmasabb eseményének, mely mégis a legdicsőségesebb csoda. Az Ő teste is "megtöretik". A tragédiáknak ebben a világában Ő éli át a legrettenetesebb tragédiát. Ő magára veszi és elszenvedi a mi átkunkat. Nem akar idegen maradni a mi sorsunktól, hanem megosztja azt velünk és fenékig megízleli annak minden keserű mérgét.

Kívánnátok inkább, hogy ezen az asztalon ne egy megölt áldozatnak testét és vérét ábrázolják a jegyek? Finomabbnak tartanátok, ha virágok színei, édes füstölő szerek illata és hasonló jelképes érzéki tárgyak inkább csak szépet, gyönyörűségest idéznének a képzeletetek elé? Ugye, mégis inkább éppen ezért a megtört kenyérért és ezért a pirosló borért vagytok hálásak, még ha sebekről, gyötrelmekről, halálról beszélnek is. A valóságot úgy sem szépíthetjük. Nekünk nem a sebeinket titkoló hazug álmok kellenek, hanem ebben a mélységesen komoly életben rajtunk rágódó bajok ellen komoly orvosság. Ezt kapjuk meg itt. Sebeket látunk, de olyanokat, amelyek által gyógyulunk. Összetöretést, de olyat, amely minket helyreállít. Halált, - de élet fakad belőle számunkra.

"Ezt cselekedjétek..."
I. Kor. 11:24.

Amikor az utolsó együtt töltött este eseményei során idáig eljutottak a tanítványok, már megértették Mesterük szándékát. Most már világossá lett előttük, hogy az, amit a megszegett és szétosztott kenyérrel művelt, nem a jelen órának szólt, hanem a jövendő éveknek: nem egyszeri, alkalmi cselekmény volt, bár annak is mélyen jelentős és felejthetetlen lett volna, hanem csak az első példa, amit követnie kell majd a sokszor megismétlődő hasonló cselekmények sorozatának; nem csak egy képet akart a lelkükbe vésni vele, hogy annak emléke maradjon velük, ha Ő már nem lesz itt, hanem egy kötelező rendelkezést akart tudomásukra hozni, hogy annak gyakorlásáról lehessen mindig felismerni, hogy Uruknak és Királyuknak vallják Őt, ha már nem lesz is láthatóan közöttük.

Mindmáig éppen ezért sákramentum ez a szertartás a Krisztus egyházában, és hitünk szerint az is marad az idők végéig, eltérően sok más szép és áldásos szertartástól, ami a Krisztus hívei között előfordulhat. Másfajta szertartások dolgában szabad kezük van az Ő tanítványainak. Meghonosíthatják, módosíthatják és egészen el is hagyhatják őket, a szerint, hogy mit éreznek szükségesnek és hasznosnak a hitükben való épülés, bizonyságtételük hathatóssága szempontjából. De a sákramentumok dolgában s így az úri szent vacsora dolgában is meg van kötve a kezük. Világos és határozott parancsot kaptak: "Ezt cselekedjétek...", és amíg Uruknak ismerik Jézus Krisztust, addig nincs más teendőjük, mint egyszerűen engedelmeskedni az Ő világos rendelkezéseinek. Az úri szent vacsorával való élésünk éppen ezért nyilvánvaló jele annak, hogy mi az Ő népe vagyunk, neki, mint Királyunknak hódolunk s az Ő akaratára, mint életünk törvényére esküszünk. A "sákramentum" szó eredetileg is ilyesfélét jelentett: a katonák hűségesküjét. Aki felvette a "sákramentumot", az leszámolt azzal, hogy többé nem független ember; öntudatosan a vezérnek parancsa és a hadsereg fegyelme alá helyezte magát; életre-halálra szóló engedelmes szolgálatot vállalt. A császár, akinek harci jelvényeire megfogadta a hűséget, nem volt jelen láthatóan, de ahol csak, a világ bármely részén, hűséget esküdtek neki katonái, ott jelen volt ő mégis hatalmával, fenségével és akaratával. Az, hogy mi évezredekkel az után az első vacsora után ma is idetelepszünk az Úr asztala köré, ugyanígy látható bizonysága a láthatatlan Úr hatalmának. Az Ő szava ma is, ránk nézve is parancs, és velünk együtt a világ minden részében milliók vannak, akik készséggel és boldogan ismerik el Őt Királyuknak.

Ennek az ünnepélyes hűségfogadásnak még jobban kidomborodik a jelentősége, ha megfigyeljük az Úr szóbanforgó parancsának sajátos természetét. Nemcsak általánosságban teszi a tanítványainak kötelességévé, hogy ünnepélyesen tartsák ébren az emlékezetét. Nem azt mondja, hogy "valamit cselekedjenek az emlékezetére". Hanem mintát szab eléjük arra, hogy hogyan tegyék azt. Egész határozottsággal kész és kötelező szabályt ad nekik: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre."

Nem így szokott Ő máskor parancsolni. Az Ő "parancsolatai" nem ilyen törvények szoktak lenni, amiket egyszerűen tudomásul kell venni és végre kell hajtani. Máskor megelégedett azzal, hogy tanításában nagy irányelveket világítson meg a tanítványai előtt, rájuk bízva, hogy a maguk életének ezerféle változatos helyzetében hogyan alkalmazzák azután azokat. A példaadása sem volt más, mint egy alaplelkületnek a felragyogtatása híveinek szeme előtt, és ahányan voltak, annyiféleképpen kellett azután azt nekik is a maguk jellemében kiábrázolniuk. Nagyon félreérti Jézus tanítását és példaadását, aki törvénykönyvet látna benne, amelyben kész rendelkezés foglaltatik mindenféle helyzetek számára úgy, hogy csak ki kell keresni a megfelelő paragrafust és végre kell hajtani.

Hisz éppen ezért volt olyan nagy ellentét Ő közötte és a farizeusok között. Azok törvények nehéz terhét rakták az emberek vállaira, Ő pedig az Isten szabad fiaivá tette őket. És Pál apostol, aki ezt az ellentétet a legmélyebben élte át, ezért magasztalja Őt szüntelenül: Ő véget vetett a törvény rendjének, mely kívülről állt elénk s úgy követelte, hogy igazodjunk hozzá; és a Léleknek birtokosaivá tett bennünket, aki bennünk lakozik, és a szívünkben megnyilvánuló indításaival, biztatásaival és ihletéseivel "vezérel" bennünket. Ezek a jegyek is Jézus Krisztusnak azt a nagy jótéteményét hirdetik nekünk, hogy Isten többé nem külső parancsolatokkal rettent bennünket, hanem mint tápláló erő hatol belénk és belülről alakít át és szentel meg. Nem a követelő, hanem az ajándékozó Istennel találkozunk itt, aki megteríti az Ő kegyelmének asztalát számunkra, és megtöltve a mi életünket áldásaival, úgy végzi el akaratát bennünk, hogy nincs szükségünk külső szabályok uralmára.

És mégis, most azért vagyunk itt, mert törvényül rendelte híveinek, hogy "ezt cselekedjék..." Ezt az ünnepélyes alkalmat feltétlenül és határozottan a kötelességünkké tette úgy, hogy itt nincs helye semmi kérdezősködésnek és önálló döntésnek. Értitek-e, hogy miért? Nyilván azért, hogy a mi nagy szabadságunk, amellyel megajándékozott, ne váljék veszedelmünkre. Hiszen azért tett bennünket minden külső törvénytől szabadokká, hogy annál teljesebben alárendeljük magunkat bensőnkben, lelkiismeretünkben az Ő akaratának, amit a Szent Lélek külön-külön mindnyájunknak tudtul ad. Vallást tehetünk mind egyetemben arról, hogy ezzel a szabadsággal mi sokszor visszaéltünk. Nem nehezedett ránk törvények nehéz igája, - levetettük hát magunkról az Ő gyönyörűséges igáját is. A vége az lett, hogy a magunk kívánságainak a silány rabságába süllyedtünk alá. Visszaéltünk a szabadságunkkal szégyenünkre, kárunkra, vesztünkre.

Ezért szólít meg most újra alkuvást és fellebbezést nem tűrő fejedelmi parancsával. Éreztetni akarja velünk, hogy a maga számára szabadított fel bennünket, minden más szolgaság alól. Teste megtöretése, vére kiomlása árán az Övéi vagyunk. Hajtsuk hát oda lelkünket királyi akarata alá. Hűségeskünk megújításával tegyünk újra vallást róla, hogy joga van felettünk uralkodnia. Hiszen az Ő parancsa - vendégségre való meghívás, neki szolgálni annyi, mint a kegyelem bőségével tápláltatni!

"Ezt cselekedjétek..."
I. Kor. 11:24.

Amikor búcsúvacsorája alkalmával a mi Urunk, a Jézus Krisztus gondoskodni akart arról, hogy halála mindig élénk emlékezetében maradjon tanítványainak és megváltó erejét soha nem gyengülő mértékben éreztesse közöttük, megtehette volna azt is, hogy elrendeli: jöjjenek össze gyakorta, egy valaki közülük elevenítse fel annak a csodálatos áldozatnak az emlékezetét, mondja el annak történetét, s a többiek csendes áhítatban követve az elbeszélés menetét, végül szólaljanak meg és tegyenek bizonyságot róla egy szívvel-lélekkel, hogy mit köszönhetnek az Ő halálának. Egyszóval: rendelkezhetett volna úgy is, hogy az Igét állítja be valamilyen különösen megkapó és ünnepélyes módon a kívánt cél szolgálatába. De Ő azon az utolsó estén másképp rendelkezett: a szó helyett a tettet választotta; a száj bizonyságtétele helyett a cselekmény bizonyságtételét rendelte; Ige helyett sákramentumot szerzett. Nem azért, hogy amazt feleslegessé tegye és kirekessze. Szó nélkül értelmetlen a cselekedet és Ige nélkül néma a sákramentum. De azért, hogy kiegészítse. Valami külön jelentősége is van még az ilyen cselekedetekben elmondott bizonyságtételnek, amit nyilván nem pótolna semmi más. Ezért rendelte tehát: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre..."

A cselekvésnek általában véve az a nagy jelentősége a szóval, az Igével szemben, hogy dűlőre viszi az állásfoglalásunkat. Valaki nagyon sokat elmélkedhet és beszélhet egy igazságról, érdeklődhet is iránta, magasztalhatja is - úgy, hogy alapjában véve mégis semleges marad iránta. Bezárva tartja előtte talán egészen az ajtaját, és csak az ablakon keresztül társalkodik vele. De amikor azért az igazságért egyszer cselekszik is valamit, ha még oly kicsinynek látszó dolgot is, ezzel már befogadta azt az életébe. Állást foglalt mellette. Ezért van az, hogy a tettek hirdetik igazán az ember meggyőződését és sokszor egészen mást hirdetnek, mint amit az ajkai vallanak.

Jézus semmitől sem félt annyira, mint attól, hogy az emberek ezt a felséges kijelentést, amit Ő a mennyei Atyától hozott, az Isten országának igazságait, a kegyelemnek üzenetét, felfogják majd, gyönyörködve szemlélik majd, áradozva magasztalják is majd, - de nem élik. Ő nem helyeslést keresett az emberek részéről, hanem tényleges engedelmességet. Nem a szemük csillogásában, az énekük hálás zengésében, hanem a kezük munkájában, a lábuk járásában, az egész cselekvő lényük megmozdulásában akart gyönyörködni. Ezért rendelt halálnak emlékezetére is cselekményt.

Aki "cselekszik" valamit az Ő emlékezetére, az ezzel komolyan színt vallott Őmellette. Az igének lehet valaki hallgatója úgy, hogy amikor gúnyolódó hitetlenek számon kérik ezt tőle, kibújik a támadásaik alól. Mondhatja, hogy az ő Ige-hallgatásából még nem szabad semmilyen következtetést levonniuk. Állíthatja, hogy csupán kíváncsiságból vegyült el a hívek közé, egyébként azonban nincs hozzájuk köze. Sőt nem csak mások előtt tüntetheti fel ilyen felelőtlennek az ő Ige-hallgatását, hanem önmaga előtt is. Esztendőkön át ülhet a többiekkel együtt a padsorokban úgy, hogy a lelkében mégsem döntött még, és nem vont le semmilyen konzekvenciát. De ha egyszer felkerekedik helyéről, idejárul ehhez az asztalhoz, kinyújtja kezét a sákramentum jegyei után és él velük: nem mondhatja már másoknak sem azt, és nem nyugtathatja már meg magát sem azzal, hogy valójában ő nem kötelezte magát semmire. Hacsak nem szentségtörő, tudatos, konok képmutatás az ő idejövetele, akkor a sákramentumban való cselekvő részvételével színt vallott mások előtt is, és döntött önmagában is. A cselekvés terére lépett és ez által határozottan magáévá tette azt, amiről ez a sákramentum beszél. Megmozdult a Jézus Krisztus keresztjének az irányába, és annak igazságára tette fel az életét.

Persze nem felejthetjük el egy pillanatra sem, hogy az a cselekvés, amit Jézus Krisztus kíván tőlünk, sokkal több, mint egy ünnepélyes szertartásban való részvétel. Nem ilyen kivételes szent alkalmakkor, hanem életünk minden órájában kell iránta engedelmességet tanusítanunk. Nem csak ezek körül a szent jegyek körül forgolódva, hanem mindennapi munkánkat folytatva, szenvedéseinket hordozva, örömeinket élvezve kell cselekvőleg színt vallanunk Őmellette. Az Ő emlékezetére nem csak "ezt" kell cselekednünk, hanem kivétel nélkül mindent.

De aki jól megérti ezt a sákramentumot, az tudja, hogy ezzel nem mondtunk semmi újat. Ennek a sákramentumnak a gyakorlása nem egy cselekedet az életünk sok más cselekedete között, - úgy nem volna semmi értelme, - hanem olyan cselekedet, amelyben benne van az egész életünk. Hiszen a mi cselekedeteink nem úgy sorakoznak egymás mellé az életünkben, mint a gyöngyszemek a füzérben, hogy egyik különálló volna a másiktól, hanem egymással benső, szerves összefüggésben vannak. Egyszer teszi meg az ember, hogy hűséget esküszik a választottjának és ebben az egy cselekedetében benne van eljövendő évtizedek megszámlálhatatlan sok cselekedete, a hűségnek, az önmegtagadásnak, a bizalomnak eleve elkötelezett cselekedetei. Amikor az úri szent vacsorában megállunk a miérettünk megfeszített Megváltó előtt, akkor az életünknek a mindent magában foglaló gyökeréről van szó; a mi örökkévaló célunkról és sorsunkról, amelynek iránya elintézi az életünk minden részletkérdését; az Istennel való megbékélésünkről, ami kiterjeszti jelentőségét életre és halálra. Úgy állunk itt meg, mint az ótestamentumi kegyes az oltár előtt, amelyre feltette termésének első zsengéjét, - nem azért, hogy ezzel kielégítse az Istent és a többi termést megtartsa magának, hanem azért, hogy ezzel az áldozattal vallást tegyen róla, hogy keze munkájának és földjének minden gyümölcsét az Isten tulajdonának tartja. Abban az egy maroknyi áldozatban benne volt minden vagyonának, egész életének az odaadása.

Ezért olyan szent az óra, amelyben letelepszünk e köré az asztal köré. Azt jelenti, hogy egész életünkkel, utolsó leheletünkig, nem akarunk mást, mint a Jézus Krisztus halálából tápláltatni, az által megtartatni és rendeltetésünket így betölteni. Egy nagy, elhatározó cselekedettel feltesszük egész valónkat arra az oltárra, ahol az Isten megítéli a bűnt, de megengesztelődik a bűnössel, - mert tudjuk és mindenek előtt valljuk, hogy ez az egyetlen hely, ahová valók vagyunk.

"...az én emlékezetemre..."
I. Kor. 11:24.

Van ebben az utasításban valami, ami felett könnyen átsiklik a megszokottság félig-éberségével a figyelmünk, pedig kár meg nem állnunk mellette néhány áhítatos percre. "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - mondja Jézus. Pedig olyan természetesen adódott volna, hogy inkább azt mondja: "Ezt cselekedjétek az én halálomnak emlékezetére", - mint ahogy később csakugyan mondja is: "Valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek."

Hiszen a megtörött kenyér és kiomló bor olyan világosan és határozottan az Ő testének megtöretését és az Ő vérének kiomlását állították és állítják azóta is mindig az Ő tanítványainak szemei elé. Semmi kétség nem lehet aziránt, hogy ennek a szertartásnak a szereztetésekor az Üdvözítőnek lelkét éppen és teljesen a másnapi, előre látott események foglalták le, és az úri szent vacsorával is az Ő bekövetkezendő megáldoztatásának akart örök emlékjelet állítani tanítványai között. És mégis, a hangsúlyt Ő nem az eseményekre, hanem azok hősére, nem a rá váró szenvedésekre, hanem Önmagára, a Szenvedőre, nem a bekövetkezendő tényekre, hanem az azok középpontjában álló személyiségre helyezi. "Az én emlékezetemre..." - úgymond.

Ez, ha elgondolkozunk rajta, két dolgot jelent okvetlenül. Először is azt, hogy Jézus szerint az Ő egész személyisége benne foglaltatik abban a nagypénteki történetben, amelyre odaadta magát áldozatul, testét megtöretésre, vérét kiontásra. Aki ismeri az Ő kereszthalálát, az ismeri Őt. Ha minden más feledésbe merülne is, amit életében mondott és cselekedett, ez az egyszerű szertartás, amelyben kiábrázoltatik az Ő halála, ébren tartaná minden időkre nemcsak valaminek az emlékezetét, ami hozzátartozik az Ő földi pályájához, hanem mindenestől fogva az Ő emlékezetét.

Pedig milyen gazdag volt az Ő élete halálától eltekintve is olyan mozzanatokban, amelyek felejthetetlen nyomokat hagyhattak az emberiség emlékezetében. Hiszen tudunk mi a történelemből példákat arra, hogy egy-egy személyiségnek az emléke egyetlen esemény révén maradt fenn az utókor számára és amíg azt a bizonyos eseményt emlegetik, emlegetni fogják az ő nevüket is. De ennek rendszerint az a magyarázata, hogy az illetőkről nem tudunk semmi egyebet. A jelentéktelenségnek, vagy legalább is az ismeretlenségnek a homályos mélységeiből vetette fel őket az események hullámverése egy szempillantásra valamilyen hőstettnek, esetleg valamilyen nagy gonosztettnek a magaslatára, ahonnan azután alakjuk ellátszik késő évszázadokra. De Jézus nem az ilyenek közé tartozik. Ő nem elmosódó szürke tömegből emelkedett ki hirtelen, amikor fellép a Golgota oltárára. Az Evangéliumok utolsó harmadrészét, amelyben el van mondva halálának története, megelőzi az Evangéliumoknak első két harmadrésze, telve drága kincseivel a róla feljegyzett emlékeknek.

És mégis az úri szent vacsorához fűzött utasítása azt jelenti, hogy ha valaha választanunk kellene az Evangéliumok első két harmada és utolsó harmada között, Jézus szerint habozás nélkül az utóbbit kellene választanunk. Ő az Ő halálának emlékezetében akarta egész emlékezetét megörökíteni. Ebben az egy tényben, úgy látta, egészen benne van mindaz, amit az embereknek mondani akart és amit az embereknek nyújtani akart.

Mindaz, amit csodálatos tanításaiban mondott a mennyei Atya szeretetéről, hogy milyen drága Őneki a legutolsó földi gyermeke is, hogy milyen mélységes hosszútűréssel és megbocsátással várja vissza és keresi meg az elveszetteket, hogy milyen másíthatatlan felséges akarattal munkálja az Ő diadalát, míg végre meghódol neki és az Ő országává lesz ez az egész föld, hogy milyen királyság rejlik az alázatos szolgálatban és milyen örökre dicsőségesen megnyert élet az odavesztett élet, - és a többi felejthetetlen igazság mind: csak előre bocsátott hajnali sugárzás volt, ami után el kellett jönni a nap teljes ragyogásának. És ez az Ő kereszthalálában történt meg. Az volt az Ő igazi prédikációja, amelyhez képest minden előző beszéde csak bevezetés volt. És minden csodatétele, amellyel betegeket gyógyított, vakokat látókká tett, éhezőket jól tartott és halottakat támasztott, - mind csak utalás volt valami még nagyobb szabadításra, csillogó, de mégis magában véve elégtelen előlegpénz valami még sokkal nagyobb ajándékra, - a bűntől és kárhozattól való örök váltságra, aminek megszerzésére a keresztre hajtotta Őt az emberekhez való irgalmassága.

Másoknál a halál félbemaradást jelent talán, aminek az emlékétől fájó szívvel fordulunk el, hogy legalább azt a töredék-életet szemlélhessük, ami megelőzte. Jézusnál a halál beteljesedést jelentett és azért nem fordítjuk el tekintetünket róla, hanem ellenkezőleg: ha Ő róla akarunk megemlékezni, éppen az Ő testének megtöretését és vérének kiontását idézzük a szemeink elé. Az Ő kereszthalálában lett Ő éppen azzá, aminek örök hálával tiszteljük és imádjuk: Megváltónkká.

A másik dolog, amit meg kell értenünk a halála tényének és egész személyiségének ebből az összefolyásából, önként következik: nem érti meg az Ő halálát az, aki nem érzi ki belőle Jézusnak egészen személyes megnyilatkozását. És nem jól emlékezik meg ennél az asztalnál sem az Ő testének megtöretéséről és vérének kiontásáról, aki csak tényeket, ha még oly isteni tényeket is idéz fel a lelkében. Őróla magáról emlékezünk itt meg. Ő maga tárja ki felénk átszögezett kezeit és Ő maga szól mihozzánk úgy, ahogy csak a szívünk titkos hallása foghatja fel azt.

Az Ő áldott emlékezetére cselekedjük hát azt, amit evégre rendelt nekünk!

"Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre."
I. Kor. 11:24.

Ha visszagondoltok azokra a vitákra, amelyek az úri szent vacsora értelme körül az elmúlt évszázadokban lefolytak, eszetekbe fog jutni az a kérdés is, amely körül éppen a református keresztyénség legnagyobb történelmi hősei igyekeztek világosságot teremteni, hogy ti. nevezhető-e ez a sákramentum egyszerűen emlékszertartásnak, vagy nem? A mi egyházunk azoknak a tanítását követi, akik tagadó választ adtak erre a kérdésre. Szerintük nem csak jel a kenyér és a bor, hanem pecsét is; vagyis nem csak emlékezésünket segítik elő olyasvalamire, ami egyszer régen történt, hanem a velük való élés által itt és most történik valami titokzatos és felséges dolog. Világos, hogy ha jól megértjük, ebben az egész kérdésben akörül forog a szó, hogy kicsoda minekünk Jézus Krisztus? Vajon csupán a múltnak istenien csodálatos alakja-e, egy drága emlék, akihez vissza kell szállnunk letűnt időkbe s ebben igénybe kell vennünk az általa rendelt emlékeztető jeleket is? Vagy pedig élő Úr, égnek és földnek minden hatalommal bíró Királya, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, aki tehát, ha láthatatlanul és titokzatosan is, de valósággal lehajol ma is kegyelmével mihozzánk, biztosít bennünket az Ő bűnbocsánatának senki által meg nem támadható végzéséről és Lelkének erejét belénk öntve talpra állít minden elesettségünkből? Legyünk hálásak azok iránt, akik nem engedték elhomályosítani az igazságot, hogy az utóbbi álláspont a helyes és hogy mi az úri szent vacsorában is egy közöttünk titkon jelenlévő, élő Úrnak a színe elé járulunk, hogy ezek által a látható elemek által is újra megpecsételtessék velünk való örök szövetsége.

De, ha ez az igazság egyszer világos előttünk, ne féljünk szemébe nézni a dolog másik oldalának. Az úri szent vacsora ugyan nem csak emlékszertartás, hanem több annál; de emlékszertartás is, és elsősorban az, és csak az után és annak révén több annál. A ma láthatatlan dicsőségében élő és királyi jótéteményeit kiárasztó Krisztushoz a hajdanában szolgai formában élt és keresztrefeszített Jézuson át visz az út, és aki üdvössége felől bizonyosságot akar nyerni a mennyei Úrtól, annak emlékezetben vissza kell szállnia a keresztnek tövébe, amelyen életét adta miérettünk.

"Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - mondja Jézus maga világosan. Mit is jelent emlékezni? Csodálatos ajándéka az Istennek mindnyájunk számára az emlékezet. Ez az a hatalom, amellyel harcra kelünk az elmúlás ellen. Titkos könyv az emlékezet, amely megörökíti azt, amit a tovasiető percekben láttunk, hallottunk, átéltünk. Nem is egy könyv, mert hogyan férne bele egy könyvbe annyi feljegyezni való, hanem egész könyvtár, amelynek kötetei sorban elraktározva megtartják a rájuk bízott titkos írást. Emlékezni annyit jelent, mint elővenni ebből a rejtélyes könyvtárból egy-egy talán régen elhelyezett, sárguló kötetet és felnyitva annak lapjait, életre támasztani a betűkben szunnyadó hajdani életet. De nem is egészen így áll a dolog. Mert hiszen az a csodálatos az emlékezet világában, hogy annak tartalma nem szunnyad egészen. Ez a könyvtár kísértetiesen él. Amit egyszer átéltünk és emlékezetünkben elraktároztunk, az továbbra is hat ránk és befolyásol bennünket, ha soha újra nem vesszük is elő. Csakhogy az emlékeknek ez az élete valami árnyékszerű, folyton halványodó, gyengülő. A feledés pora belepi a könyvtárunkat és a soha fel nem nyitott szobáiban dohosodó levegő fojtogatja lassanként halálra az emlékeinket. Vannak ebből a halálból csodálatos feltámadások. Mintha a sírjából kelne ki, úgy áll néha elénk, szívünk döbbenetére, a múltnak egy-egy elveszettnek hitt képe. De ha vannak drága emlékeink, amelyeknek elvesztése, úgy érezzük, nagyon kifosztott szegényekké tenne bennünket, akkor azokat nem bízzuk az ilyen kiszámíthatatlan újraéledés szeszélyére, hanem gondosan, céltudatosan életben tartjuk. Gyakran felkeressük azt a szobát, ahol el vannak raktározva; nem engedjük, hogy por és penész lepje be őket, sokszor megszólaltatjuk beszédes soraikat, és ha a mindennapi élet ezer elfoglaltsága elszólít is mellőlük, újra meg újra visszasietünk hozzájuk, hogy a szavuk csengése el ne haljon a fülünkben.

Ehhez a szent asztalhoz is emlékezni járulunk. Bizonyságot teszünk arról, hogy a lelkünk titkos könyvtárában mindnyájan elhelyeztünk, mindeneknél előkelőbb, díszes helyen, egy aranybetűkkel írt szentséges okmányt, amelyen az van feljegyezve, amit a mi Urunkról, a Jézus Krisztusról tudunk. Örök életünknek beszédei ezek. Fényük akkor is beragyogja az életünket, ha mindennapi gondok, kísértésekkel való küzdelmek, szenvedésekkel való vívódások tartanak lefoglalva. Az üzenetük néha hívatlanul is előtör a lelkünk mélységeiből, és mint a habok közt vergődőhöz a váratlanul kinyúló mentő kéz, úgy jönnek ilyenkor segítségünkre. De mi hívni is akarjuk ezeket az emlékeket. Öntudatosan magunk elé akarjuk állítani annak képét, akinek teste mi érettünk megtöretett és vére mi érettünk elfolyt, hogy mind mélyebben vésődjék emlékezete a szívünkbe és mind erőteljesebb élettel hassa át egész lényünket. Fáj nekünk az, hogy annyiszor a feledékenység homályába engedjük merülni, - hogy amikor gondolnunk kellene rá, nem jut eszünkbe és ezért gyengéknek bizonyulunk és tisztátalanokká válunk. S ezért hálásan vesszük ezeknek a jeleknek szolgálatát is, amelyek által újra kiélesednek a képnek itt-ott elmosódó vonalai. "Ezt is cselekesszük az Ő emlékezetére."

És miközben ezt cselekesszük, újra megtapasztaljuk az örök csodát: amint egykor az Ő földön járó alázatos alakján át valami földöntúli erő és fenség áradt, az Ő felidézett emléke is csak köntösnek bizonyul, ami valami mást rejt. Emlékezésünk a múltba nyúl vissza Őhozzá s egyszer csak úgy érezzük, hogy voltaképpen a hitnek kezét nyújtottuk ki az örökkévalóság magasságai felé s Ő megtöltötte azokat várva-várt ajándékaival. Valóban több van itt emlékszertartásnál. Az örök élet lelki vendégsége ez.

"Hasonlóképpen a pohárt is vette."
I. Kor. 11:25.

Amikor Pál apostol leírta ezt a szót: "hasonlóképpen", és ezzel fűzte hozzá az úri szent vacsora szereztetésének elbeszélésében az első részhez, a kenyérről szólóhoz, a második részt, a pohárról szólót, nem is tudta, milyen szolgálatot tesz eljövendő évszázadoknak. Ezzel a kifejezéssel, mely az úri szent vacsora két elemét egymással szoros és teljes párhuzamba állítja, az apostol perdöntő módon beleszólt a nagy vitába, amely később két pártra választotta hosszú időre a keresztyéneket. Az egyik félen álltak azok, akik különbséget akartak tenni a kenyér és a pohár között s a kettő közül csak az egyiket akarták kiszolgáltattatni az egyház egyszerű tagjainak, az utóbbit fenntartva a papság előjoga gyanánt. A másik oldalon álltak azok, - közöttük a mi atyáink is, - akik ilyen különbségtételt nem akartak elismerni, és az úri szent vacsorát "két szín alatt" akarták mindenki számára kiszolgáltatni. Világos, hogy Pál apostol szava melyik félre billenti az igazság serpenyőjét: szerinte is az úri szent vacsora mindkét sákramentumi eleme együtt képezi az egész szertartást és a két alkotó részt maga az Úr is "hasonlóképpen" szerezte.

Minket már nem hoz lázba ez a régi vitakérdés és mi sem volna méltatlanabb ehhez az áhítatos szertartáshoz, mint ennek ünnepélyes csendjét elkeseredett hitviták felújításával felkavarni. Ismerjük el készségesen, hogy az Isten színe előtt nem döntő kérdés az, hogy valaki egy vagy két szín alatt veszi ezt a sákramentumot, és hogy bizonnyal bőségesen közli felemelő kegyelmét minden őszinte töredelemmel és hittel Hozzá forduló lélekkel akkor is, ha az a maga egyháza rendtartása szerint csak egy szín alatt jut hozzá a sákramentum áldásaihoz, és viszont hiába élvezi bárki is a mindkét szín alatt kiosztott szent vendégséget, az teljességgel semmit sem használ neki, ha szíve fásult, gőgös és bizalmatlan a Megváltó Isten iránt.

De ha távol tartunk is magunktól minden ide nem illő vitatkozó indulatot s a magunk igazságára rátarti büszkeséget: emlékezzünk meg mégis mély hálával arról, hogy a mi eleink visszahódították számunkra a "hasonlóképpen" szóban benne foglalt és általa biztosított kiváltságot. Ha már az idők folyamán felmerült a két jegy közötti különbségtétel gondolata, emeljük fel szívünket itt hálaadással az Istenhez azért, hogy mi tudhatjuk, hogy ez a gondolat nem Őtőle származott.

Mert a jegyek közti ilyen különbségtétel voltaképpen az Ő egyháza tagjai közötti különbségtétel volna. Azt jelentené, hogy amikor megterül az Úr asztala, Ő mindnyájunkat, akik Őbenne hiszünk, meghívna a szent vendégséghez, de nem az egészhez. Letelepedhetnénk lelkünk jóltartására, de egy idő múlva azt mondaná: most keljetek fel és távozzatok, mert ami ezután még hátra van, az nem mindnyájatok számára készíttetett el, csak a kevés kiválasztottak számára s ti többiek legfeljebb szemlélői lehettek a továbbiaknak. Más szóval: akkor az, amiben az utolsó estén a tanítványok részesültek, nem volna a maga egészében közkincs, hanem csak felében, és az első tanítványok, akik a kenyér után a poharat is elvehették a Mester kezéből, nem volnának mindnyájunknak a képviselői ebben, hanem csak az egyház vezetésére rendelteknek. Az úri szent vacsora egy szín alatti kiszolgáltatása mögött az a gondolat lappang mindig, hogy a pohár szentebb dolog, mint a kenyér, benne jobban összpontosul a sákramentumnak titka és fensége, és ide, a szentek szentjébe nem teheti be mindenki a lábát, - ide csak a közbenjárók léphetnek be a többiek nevében, míg azok odakint várakoznak.

Ilyen megkülönböztetés, tudjuk, volt az Ótestamentum idejében Isten akarata szerint. Az által a rend által, melyben volt a köznép fölé kiemelt papság, nevelte hajdan Isten Izráel népét annak megértésére, hogy Ő egyfelől megközelíthetetlen szentségnek Istene, aki elé az Ő bűnös népe nem járulhat, de másfelől mégis a kegyelemnek Istene, aki gondoskodik arra kiválasztott eszközök által a nagy szakadék áthidalásáról: a népért közbenjáró papság mégis beléphet a szent hely belső rejtekeibe áldozatát bemutatni és Isten áldását átvenni, hogy tovább adhassa a kint várakozóknak. De amióta Jézus Krisztusban beteljesedett és ezáltal feleslegessé vált az Ószövetségnek minden szent rendtartása, hálás szívvel tudhatjuk, hogy nincs szükség többé semmiféle emberi közbenjárásra. Ő a mi egyetlen Közbenjárónk, örök Főpapunk. Az Ő halálának áldozatában örökre sokkal jobban kiábrázoltatott, mint amennyire akármilyen papi intézményben kiábrázoltathat, mind a két igazság. Az is, hogy Istentől elválaszt bennünket a mi tisztátalanságunk, mert az Ő szentsége megítéli a bűnt. De az is, hogy Isten mégsem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogy éljen. Amikor beletekintünk a keresztnek mélységes titkaiba, nem tudjuk, mit csodáljunk jobban: a szakadéknak rettenetességét, amelybe Isten és ember közé belevetette magát az Isten Fia, vagy pedig az irgalomnak mérhetetlenségét, amely meghozta értünk ezt az áldozatot, hogy a szakadék ne választhasson el örökre a mi Istenünktől.

D egy dolgot nagy bizonyossággal tudunk és ezt a bizonyosságunkat újítjuk meg és erősítjük meg most is ennél az asztalnál: az Isten szerelmétől többé semmi el nem választhat minket. Nagy bátorsággal jelenhetünk meg immár előtte mindnyájan és akármennyire érezzük is bűneinket, annál boldogabb hálakönnyek között Atyánknak szólíthatjuk Őt. Házának minden ajtaja nyitva áll előttünk, asztalának minden jótéteményében egyaránt részesülhetünk. Igaz: ahányan vagyunk, annyiféleképpen jelenti meg rajtunk kegyelmét. Másképpen a gyermekeken, másképpen a gazdaemberen és másképpen a tudóson; másképp a gazdagon és másképp a szegényen; másképp a vigadozón és másképp a gyászolón. Megvan bizonyára a különös biztatása és vigasztalása azok számára is, akiket a többiek fölé felvigyázókul és elöljárókul rendelt. De osztályokat és rangbeli különbségeket nem állít fel közöttünk. Még ha kint a világban elválasztanának is bennünket ilyen válaszfalak, itt azok is leomlanak. Itt mindenki egyaránt megváltott gyermeke az örökkévaló Atyának, és egyenlő hely van fenntartva az Ő asztalánál mindnyájunk számára.

Vegyük hát el nagy örvendezéssel - "hasonlatosképpen" - minden elkészített áldását!

"...a pohárt is..."
I. Kor. 11:25.

Hogy az ünneplés mennyire szerves része az ember életének és nem csak csupán külsőleg ráaggatott dísz, azt megkapóan mutatja az a tény, hogy az ünneplés legkifejezőbb módja, szinte nélkülözhetetlen kelléke, az ünnepi lakoma. Amikor hétköznapjaik közül különösen ki akarnak emelni az emberek valamilyen alkalmat, akár a családjuk kis körének, akár valamilyen szélesebb körű közösségnek az ünnepi alkalma legyen az, - asztalhoz telepszenek és együtt lakomáznak. Tehát olyasvalamit tesznek, amit máskor is meg szoktak tenni valamilyen formában napról-napra. Nem a különleges találékonysággal kieszelt ünnepi szertartásokban, hanem ebben az egészen mindennapi cselekvésben csap ki az ünnepi érzés a legmagasabbra. Nyilván az a nagy igazság tükröződik ebben, hogy az igazi ünnep a hétköznapból nő ki: nem valami kósza vendég a többi napok sorában, mint egy idegenből jött uralkodó, aki ideig-óráig magához ragadhatja az uralmat, de igazán hazát nem talál országában; hanem a köznapok törzséből kihajtó ág, mint a nép nagy családjából kiemelkedő király, akiben ugyanaz az élet lüktet, mint szürke alattvalóiban, csak azzal a különbséggel, hogy nagyobb, erősebb, fenségesebb a többinél.

Éppen ezért az ilyen ünnepi lakomának mindig két arca van. Egyfelől hasonlít minden más asztali étkezéshez, másfelől mégis különbözik attól. Nézzétek, milyen élesen kirajzolódik ez a két arc az úri szent vacsorában! Kenyérből áll és borból. A kenyér a mindennapi elem benne, - nincs olyan étkezés, ha még oly egyszerű is, amelyből ez hiányozna. A pohár a megkülönböztető ünnepi vonás benne. Máskor jó a szomjúság oltására az egyszerű víz is, amit ingyen ad a természet. Különös alkalmakra való fényűzés a bor, ami annyi verejtékes és gondos munkának a terméke. Ez a drága nedv máskor is ott van a háznál, de eltéve. Várnia kell, amíg eljön az ő szereplésének alkalma. De amikor beköszönt az ünnep, feltárulnak a háznak kamrái és előjön az asztalra a legjobb, ami csak előhozható.

Ez az ünneplés titka: az életünk máskor elzárt tartalék-kincsei kerülnek elő ilyenkor. Ezért annyira egy az ünnep a hétköznapjainkkal s ezért annyira különböző mégis azoktól. Az élet olyan gazdag, hogy nem élhetjük minden percében mindenestől fogva. Úgyszólván csak a felszínén mozgunk. A legnagyobb érzéseink, a legmélyebb elhatározásaink nem foglalkoztathatnak bennünket állandóan. Tüzükben elégne a lelkünk. Legtöbbször a lelkünk mélyén elfojtva parázslanak csak és onnan hevítik át állandó sugárzásukkal az életünket. De olykor jönnek mégis alkalmak, amikor felszabadítjuk a rejtett tüzeket és magasra csaphatnak lángjaik nyilvánvalóan. A mély pincék bora az asztalra kerül és poharunk csordultig megtelik velük.

Szerencsétlen ember az, akinek nincsenek ilyen rejtett mélységei, amik időnként előtörhetnének. Az örök, szürke hétköznapiságra van kárhoztatva. Kenyere lehet, de pohara sohasem csillog. Ünnepet nem ismer életében.

Milyen mélységes hálával kell nekünk ehhez az úri szent vendégséghez járulnunk! Azt hirdeti ez nekünk, hogy bennünket az Isten kegyelme örökre megszabadított ettől a nyomorult sorstól. Amíg lesznek emberek, akik megemlékeznek Jézus haláláról, addig mindig lesznek ünneplő emberek ezen a világon. Az Ő asztalán mindig ott van a pohár is.

Mások belesüllyedhetnek a mindennapi fásultságba úgy, hogy végül már nem is tudják, miért érdemes élni. De aki egyszer megértette a Jézus hulló vérének titkát, az hozzácsatlakozott az Ő népének ünnepi menetéhez. Egy megváltott világ megváltott emberének tudja magát. Megbizonyosodott arról, hogy a bűn átkától megvert jelenen túl van egy minden romlástól megmentett jövendő, - mert mögötte van egy örök kegyelmű Isten, aki elvégezte, hogy szabadulást szerez a bűnből s aki ezt a tervét az idők teljességében végre is hajtotta az Ő Fiának véres áldozatában. Aki ebbe a bizonyosságba beleízlelt, annak élete nem fér többé bele a hétköznapokba. Lesznek neki is hétköznapjai, tele bajlódással, és sokszor úgy el is hatalmasodnak felette, hogy már-már úgy látszik, hogy maguk alá temetik. De ez csak a felszín látszata. Ezekben a hétköznapi küzdelmekben, botorkálásokban nincs benne az egész ember. Az igazi, a mélyebb énje az, amely "Krisztussal elrejtetett az Istenben." Van az életének egy másik oldala, amely diadalmas bizonyosságnak és kibeszélhetetlen örömnek a fényétől ragyog. És lesznek, okvetlenül lesznek földi szürke napjai során ünnepi órák, amikor ez a nem földi ragyogás előtör a külszín mögül, amikor már most előízét érzi az örökkévalóság minden isteni dicsőségének, és amikor újra megtudja, ha közben elfelejtette volna, hogy érdemes élni!

Ilyen ünnepül terült meg számunkra az Úr asztala most is. Rajta a pohár. Máskor talán elfelejtett gazdagságunk záloga. Foszoljon le hát rólunk tisztátalan, a világ porától belepett gúnyánk, amely úgy hozzánk tapad nap nap után. Ünneplőbe öltözött lélekkel értsük meg újra, hogy drága áron megvásárolt fiai vagyunk az örök Istennek. És törjön elő a szívünk mélyéről a sokszor elfojtott diadalmi ének és a hála zsoltára. Az Isten Fia miérettünk vérét ontotta!

"...a pohárt is vette..."
I. Kor. 11:25.

Amikor az úri szent vacsora elején Jézus "vette a kenyeret", az mintha az Ő kezében megváltozott és egészen új értelmet nyert volna. Különben a legmindennapibb dolog. Az Ő érintésére egyszerre a megváltás csodálatos üzenetét hirdető sákramentumi jellé válik. Azonban még ennél is csodásabb az az átváltozás, ami a pohárral történt, amikor "azt is vette". A kenyér utóvégre ettől a sákramentumi jelentéstől eltekintve is szent dolog. Csak nyegle ember tekinthet rá tiszteletlen közömbösséggel. Nehéz munkára áldásul termette az Isten földje és mindig áldás is marad. Lehet vele üzérkedni, lehet érte marakodni, de akármilyen bűnös kezek nyúlnak is hozzá, nem tudják kivetkőztetni abból a mivoltából, aminek az Isten szánta: megmarad tápláló jótéteménynek. Mindig csak élet fakad a nyomán és sohasem romlás. De másképpen áll a dolog a pohárral. Az az ital, ami benne aranylik, szintén Istennek ajándéka fáradságos emberi munka révén, és ezt is jótéteményül szánta a Teremtő nekünk embereknek. De mivé lett a mi kezünkön! Hány egyén pusztulásának, hány család elzüllésének, mennyi társadalmi és nemzeti romlásnak lett már okává - a pohár. A legszembeszökőbb példája annak, hogy mint él vissza az ember az Isten teremtettségével és mint fordítja a bűn az ember kárára azt, ami javára adatott. A színében mintha a kárörvendő pokol tüze fénylene és a csengésében mintha a sátán kacagna, akinek sikerült eltorzítani az Isten teremtett világát. Valósággal jelképe a bűn csalárdságának: örömet kínál, pedig végül gyászt szül; azzal ámít, hogy szabaddá tesz gondtól, bánattól s aztán csak annál kísértetiesebben uszítja rá áldozataira a lelkiismeret furdalásainak, az életundornak, az olthatatlan szenvedélynek zsarnoki hatalmait. Valóban nem szolgált rá a pohár magában véve, hogy tisztelettel és áhítattal tekintsünk rá.

És Jézus mégis "a pohárt is vette". S az Ő kezében az valami egészen mássá változott. Előtte nem volt lehetetlenség. Amit Ő megragadott, ha azt a bűn még oly mélyre aljasította is le, nagyon magasra fel tudta magasztalni. Amit az ember keze kiforgatott isteni rendeltetéséből, azt Ő másodszor is visszájára tudta fordítani, hogy megint igazi szentségben ragyogjon és isteni értelmet nyerjen. Így lett a pohárból is sákramentumi jel.

Most már nekünk, az Úr asztala vendégeinek, homlokegyenest az ellenkezőjét hirdeti annak, amiről máskor szokott beszélni. Nem az ember eszén túljáró csalárd bűn képviselője többé, amely élet italának hazudja magát, hogy végül a halál karjaiba vezessen; hanem az emberi értelmet meghaladó kegyelemnek a szószólója, amely a halál áldozatához hívogat, hogy azon keresztül mégis az élettel ajándékozzon meg. A miérettünk kiontott vért ábrázolja. Gyászt és fájdalmat hirdet. És mégis, aki ismeri az ízét, tudja, hogy ennek a halálnak az italával megitattatni gyógyulás, megújhodás és örökre szóló örvendezés.

Ugyanazt az átalakító csodát vitte végbe Jézus a poháron, amikor kezébe vette, mint amiért Őt általában Megváltó Istenünknek ismerjük és imádjuk. Emberek balgatag és gonosz művéből mindig az Isten magasztalására szolgáló áldást fakaszt Ő, ha hozzáér csodatevő keze. Idézzük csak szemünk elé azt a valóságot, amelynek ez a pohár halvány tükörképe: az Ő ártatlan vérének kiomlását a keresztnek fáján. A vér kiontása máskor mindig borzalmat és pusztulást jelent. És a halál italának szánták az Ő vérét is azok, akik keresztre feszítették. "Gonosz emberek kezén" azért kellett neki meghalnia, hogy vége legyen a legszentebb életnek, megszűnjék dobogni a legszeretőbb szív és elnémuljon az az ajak, amelynek beszéde mindig Isten igéje volt. A bűn akarta eloltani bosszújának szomját az Ő vérével. Részegítő ital kellett az Ő ellenségeinek, hogy boldogok lehessenek annak a hazug hiedelemnek a mámorában, hogy sikerült Őt kirekeszteni ebből a világból és véget vetni az Ő hatalmának. De kihagytak a számításból valamit: azt, hogy ez a kereszthalál nemcsak az ő művük, hanem Őneki magának is szándéka. Az Ő keze sem volt tétlen, amíg számára ácsolták a keresztet. S az Ő érintésére egyszerre éppen az ellenkezőjére fordult annak, aminek ők szánták. Amikor kiomlott az Ő piros vére, kitűnt, hogy az nem az életére törő gonoszság kedvét szolgáló halál itala, hanem az Ő szolgálatába szegődött hívei számára az életnek itala. A kereszten nem véget ért az Ő hatalma, hanem legyőzhetetlenül diadalmassá vált és véghez vitte a mi üdvösségünk nagy művét.

Vajha adna Isten mindnyájunknak megnyilatkozott szemeket, hogy meglássuk azt a lehetetlenséget nem ismerő kezet, mely most is veszi a pohárt és nyújtja felénk! Hogy megvigasztalódna és megbátorodna akkor mindnyájunk szíve! Sok, nagyon sok a mi életünkben is a bűnnek eltorzító hatalma! Istennek mennyi áldásával élünk mi is vissza! Hányszor nyomorúságunkra vált a magunk hibájából az, ami által Ő gazdagabbá akarta tenni a lelkünket! Rászedett és kifosztott bennünket is az ősi Hazug, amikor az ő kezéből vettük kínálkozó örömök poharát...De most vége van minden ártalmának. A mi Urunk kezében minden baj áldásra és minden kár haszonra fordul. Ő rendbehozza azt, amit mi elferdítettünk. És a végén ujjongva látjuk, hogy csak azért sokasodhatott meg a bűn rajtunk, hogy annál inkább felettébb megsokasodhasson a kegyelem az Istennek dicsőségére.

Igyuk hát az életnek örömét és erejét az Ő halálának poharából!

"...minekutána vacsorált volna..."
I. Kor. 11:25.

Amikor ezt a sákramentumot szerezte Jézus, tanítványaival együtt egy jeruzsálemi hívének házában a páskavacsoránál ült, megosztva egész népének húsvétünnepi örvendezését az Egyiptomból való csodálatos szabadulásért. Ennek a vacsorának során történt, hogy "vette a kenyeret" és elrendelte, hogy a kenyérnek megtöretése ezentúl az Ő emlékezetére megtartassék tanítványai között. Eddig még úgy látszhatott, mintha Jézus nem akarna mást, mint a régi emlékezetvacsorába beleszőni egy új mozzanatot. De a történet folytatódik. A páskavacsora véget ér. És ekkor, "minekutána vacsorált volna", tehát már teljességgel a szent vendégség keretein kívül, veszi Jézus a pohárt is, és ezzel teszi teljessé az új vendégséget, amelyet Ő rendel híveinek. Kitűnt tehát, hogy az az intézkedés, amelyet ezen az ünnepélyes utolsó estén tenni akar, nem fér el a régi szertartáson belül, hanem kilép annak kereteiből és maga mögött hagyja azt. Egy ideig fennállhatott az a látszat, hogy Jézus csak megtoldani, kiegészíteni, gazdagítani akarja a régi vendégséget, de végül kiderül, hogy Ő egy egészen új vendégséget alapít, amely mellett a régi elveszti érvényességét.

Ha az ember figyelmes lélekkel hallgatózik ezekre a szavakra: "minekutána vacsorált volna...", mintha egy ajtó becsukódását hallaná. Jézus, akiben legtisztábban, valósággal beteljesedett formájában élt az ótestamentum egész lelki öröksége, még egyszer, utoljára átadja magát népével együtt a múlt legszentebb és legfelségesebb érzelmeinek úgy, amint azokat csak a páskavacsora kelthette fel. Még egyszer bejárja a régi ház csarnokait és pitvarait. De búcsúzóul. Még a kapun belül van, de ne értse félre senki: léptei kifelé haladnak. És egyszer csak átlépi a küszöböt és becsapódik mögötte a zár. Véget ért egy egész hosszú korszak az Isten világterveiben. Ezen túl egy új korszak nyílik. Elévül az Istennek régi szövetsége, amelynek emlékét a páskabárány tartotta fenn. Életbe lép az új szövetség, amelynek jegye és pecsétje a pohár bora, - az Isten Bárányának vére által szerzett frigy. "A régiek elmúltak; íme, újjá lett minden."

Nézzétek, nem ábrázolódik-e itt ki az Isten cselekedeteinek egy állandóan megfigyelhető jellemző vonása? Isten mindig új kezdeteket állít bele a világ folyásába és az egyes ember életébe is, becsukva a múlt ajtaját és feltárva a jövőnek új reménységeit; de ezt rendesen olyan titokzatosan, csendben viszi véghez, hogy a meglepetés csak később derül ki. Amikor a kenyeret nyújtja, még úgy tűnik fel, mintha csak a régi vendégséghez akarna hozzátenni valamit. Mire elérkezünk oda, hogy csordultig megtölti poharunkat, ámulva vesszük észre, hogy sokkal nagyobb, jelentősebb dolgok történtek velünk, mint sejthettük: "Íme, Ő mindeneket újjá tett." Az Isten áldásai mindig úgy jelentkeznek, mint az öreg fán, talán még tavalyi lomb alatt elrejtve fakadó rügyek. Semmi új, - mondanád, - csak egy kis változás a régin. De aztán múlik az idő és nyílik a virág és megérik a gyümölcs, és kitűnik, hogy egy új élet kezdődött a gyümölcs magjában. A tavalyi lombot már rég lerázták a szelek. Talán fejsze alá került az egész öreg fa. De a magból új plánta hajtott ki. Nem a régi módosult; olyasvalami született, ami azelőtt nem volt meg.

Ez a története Isten munkájának mindnyájunk egyéni életében is. Titkon, csendesen lép be hozzánk. Egy-egy ünnepélyes hangulatban, ami elfog napjaink múlandósága miatt. Talán a lelkiismeretünk ébredező nyugtalanságában, amikor számadást csinálunk az életünk eredményeiről. Vagy a Jézus Krisztus arcáról ránk eső egy-egy szelíd fénysugárban, aminek világánál sejtések derengenek fel bennünk istenképűségről, örök hazáról...Azt hisszük: csak vendég köszöntött be, akitől zavartalanul folyhat tovább a régi, megszokott élet. Végül pedig megdöbbenve ébredünk annak tudatára, hogy a vendég magához ragadta az uralmat hajlékunkban; hogy már nem is mi magunk élünk, hanem "él bennünk a Krisztus"; és mi nem azok vagyunk, akik voltunk, hanem "új teremtmények"!

El vagytok rá készülve, hogy Isten most is ugyanígy bánik velünk, amint asztalához közeledünk? Nem riasztó égzengésben, földet megdübörgető hirtelenséggel jön Ő most se hozzánk. Régi, megszokott szertartásnak ősi, jól ismert jegyeiben közelít. A felületes szemlélő azt mondaná: nem történik itt semmi új, csak nem tudom hány ezredszer újra megtartják az úrvacsora szertartását. Pedig közbe már beleszövögeti Isten a régi, megszokott szálakba a maga új aranyfonalait. Itt új hálaadás ébred, amott új bűnbánat rezdül; itt új vágyakozás nyújtja ki kezeit, amott új erővel szólal meg a hit. Meglássátok, mire befejezi Isten az Ő vendégségét, sokaknak életében egy új korszak kezdődött meg: bezárult a múlt ajtaja és a jövőnek új útja tárult fel; eltöröltetett a régi írás és egy új tiszta lapot kaptak. Készen vagytok az Istennek megújító csodáját elfogadni? Ó, ne keresse fel ezt az asztalt, csak az, aki más akar lenni, mint ami eddig volt!

"...minekutána vacsorált volna..."
I. Kor. 11:25.

Az úri szent vacsora megértéséhez szükséges azt is mindig emlékezetünkben tartanunk, hogy nem hiába neveztetik vacsorának. Az jut kifejezésre ebben az elnevezésben, hogy ez a sákramentum mélységesen meghitt, bensőségesen családias együttléte Krisztus híveinek.

Amikor Ő először osztotta szét tanítványai között a kenyeret és a bort az Ő testének és vérének képében, nem templomi csarnokok fényes ünnepélyességében, nem valami előre bejelentett és elkészített szertartásos találkozásban voltak együtt, hanem - vacsoránál. Igaz, hogy nem közönséges vacsora volt, hanem páska-vacsora, amely körül csodálatos, szent emlékek áhítata lebegett. De maga az a tény is nagyon jelentős, hogy az Egyiptomból való szabadulás örömünnepét éppen vacsorával szokták megülni. Megvoltak a zsidó húsvétnak is a nyilvános istentiszteletei, nagy ünneplő sokaság felvonulásával megtartott szertartásai. De ami az egész páska-hetének a szíve, az ünneplésnek a csúcspontja volt, az családok körében, magánházak esti csendjében, a páskavacsorán játszódott le. Minden háznak a feje háza népével folytatott beszélgetésben itt elevenítette fel legélénkebben az Egyiptomból való kiszabadulás emlékeit, amikor a megölt báránynak vére eltérítette az ősök küszöbétől a halál angyalát és amikor olyan hirtelen nyíltak meg előttük a rabság házának kapui, hogy csak kovásztalanul - keletlenül - fogyaszthatták el kenyerüket. Ezek az emlékek azért forrasztották össze olyan szorosan Izráel népét, mert minden családot külön is szent közösségbe forrasztottak egybe a húsvéti vacsorán. És a páskavacsorának ez a családias jellege hozzátapadt az újszövetség szent vendégségéhez is. Hiszen a szereztetésének története világosan mutatja, hogy ha az úri szent vacsora kibontakozott is a páskavacsora kereteiből és annak csak széthullott, erejüket vesztett emléktöredékeit hagyta ránk, mégis abból nőtt ki.

A vacsora az az alkalom, ahol a család a legigazabb család. Napközben máskor is találkozhatnak tagjai a közös asztal körül, de akkor még mindig csak átmenetileg. Együtt vannak, hogy újra szétoszoljanak. Még előttük van a munkás nap, egészben vagy részben. Várja őket a közös tűzhelytől, kit erre, kit arra. Egész napon át mindenki csak részben a családjának a tagja. Jórészben máshova tartozik, ahova a világbeli kötelességei és fáradalmai kötik. De este mindez már a hátuk mögött van. Kívül hagyták napi küzdelmeiket, amelyek annyira összefűznek más, idegen emberekkel és átadhatják magukat egészen, a leszálló este nyugalmában, annak a közösségnek, amely mégis legközelebb áll a szívükhöz. Ilyenkor szóhoz jutnak a legbensőbb ügyeik, amelyekhez idegeneknek nincsen semmi közük. Ilyenkor átélik az életnek olyan örömeit, amelyek kárpótolnak a napközben kint a világ harcaiban kapott sebeikért. Amikor a koszorús költő megrajzolja a "családi kör" derűs boldogságát, mely olyan, mint zajgó tenger közepette egy sziget elzárt világának virágos szépsége, nem választhat más alkalmat, amibe leírását belekapcsolja, mint a család estéjét, amikor már "kiki nyugalomba" térhet és vacsorához ül a ház apraja-nagyja.

Bele tudjuk-e élni magunkat a családi közösségnek ebbe az elcsendesült, meghitt hangulatába? Enélkül nincs igazi úri szent vacsora!

Nap nap után az élet mindnyájunkat összekapcsol olyanokkal, akiknek nem otthonuk az Isten háza. Nem vonhatjuk ki magunkat a világ ezerféle összefüggésének hálózataiból. Együtt kell dolgoznunk egész életünkön át mindenféle földi feladataink végzésében hitetlenekkel, közömbösökkel, vakhitűekkel, gúnyolódókkal! És alázatosan be kell vallanunk, hogy néha olyan szorosra fűződik a világgal való ez a közösségünk, hogy az ő vétkeiben mi is vétkesekké leszünk, ránk is tapad az ő tisztátalansága és minket is foglyul ejt az ő hiábavalósága!

De most mindezt a hátunk mögé vetjük. Itt nem akárkikkel vagyunk együtt, hanem a mi atyánkfiaival, egyazon irgalmas mennyei atya megváltott gyermekeivel.

Ott kint nem értik meg azt, ami szívünk legbensőbb öröme. Idegenek között idegenekként forgolódunk. De itt egymás között vagyunk. Itt szemébe nézhetünk egymásnak és megértjük, hogy mindnyájunk szívében ugyanaz az élet dobog. Itt elővehetjük azt, ami másokat nem érdekel, de ami nekünk a legfontosabb és legszentebb az egész világon. Itt ráborulhatunk arra az atyai szívre, amelyből örök életünk és diadalmas reménységünk fakad és elrebeghetjük boldog hálánkat azért, hogy nála minden bűnünkre van bocsánat és minden betegségünkre van gyógyulás. Itt együtt emlékezünk meg a mi üdvünkre megtöretett testről és kiontatott vérről....

Az Isten szerelmének karjai ölelnek itt körül, hogy testvéri örömben egyeknek érezzük magunkat, ha kint a világban mégannyi ellentét választana is el. És az otthonnak örök békessége simogatja meg homlokunkat, ha mégoly lázas is az odakint átélt harcainktól.

Jertek hát ti megfáradtak és megterheltettek! Jézus vacsorához hív! Pihenjetek meg és örvendezzetek, ti Istennek házanépe!

"E pohár amaz új szövetség..."
I. Kor. 11:25.

"Ez az én testem" - mondta Jézus a kenyérről, amikor megtörte és elosztotta tanítványai között. És jól tudjuk, milyen félremagyarázásra adott alkalmat kijelentése azért, mert olyan tömören fejezte ki gondolatát. A szavak látszata szerint azonosnak mondta a sákramentumi kenyeret az Ő testével, pedig világos, hogy nem azt akarta mondani. Hogy nem lehet a szavakhoz ragaszkodnunk s azok felszínes értelmét erőltetnünk, nyilván kitűnik a másik kijelentésből, amit a pohárhoz fűzött Jézus. Látszat szerint itt is egynek, azonosnak állít két dolgot, amit pedig nem lehet értelmesen egynek és azonosnak tekinteni. "E pohár" - úgymond - "az új szövetség." Valójában pedig olyan két különböző dolog a pohár és a szövetség, hogy az egyik nem lehet a másik. A pohár, ha még oly szent is, mégis csak tárgy. A szövetség ellenben a szövetségkötők lelkének belső világában alakul ki. A kettő között lehet a legszorosabb kapcsolat, de más az egyik és más a másik. És ha Jézus mégis azt mondja, hogy "e pohár amaz új szövetség", akkor ebből nyilvánvaló, hogy milyen félreértés és tévelygés volna a sákramentumi jegyekről mondott szavait betű szerint értelmezni és a sákramentumi jegyeket magukat olyan isteni méltósággal felruházni, amilyen csak a sákramentum szerzőjét magát illeti meg.

De az a tény, hogy Jézus úgy beszél a jegyről, a pohárról, mintha azonos volna magával a láthatatlan lényeggel, a szövetséggel, mégis arra figyelmeztet bennünket, hogy a kettő között nagyon szoros összefüggés van. És valóban: minden szövetség a benne részes feleknek a lelkében lakozik és azt jelenti, hogy bennük elevenen él ugyanaz az akarat, amely egybe köti őket; de a szövetség mégsem egészen szövetség mindaddig, amíg a lélek rejtekeiből elő nem tör és rá nem telepszik valamilyen külső tárgyra. Minden igazi szövetséges akarat kifejezésre jut és látható testet ölt valamilyen jelben, okmányban, megpecsételtetésben. Régi időkben önnön vérüket fakasztották és csorgatták együvé a szövetségre lépő felek. Manapság a nevüket írják alá a szövetségi szerződésnek és pecsétjüket nyomják mellé. Ezek a külső bizonyságok nem maguk a szövetség. Hiába vannak meg, ha mögöttük, a szövetségre lépők lelkében nincs meg az őszinte egyakarat. De ilyen külső kísérő tényezők nélkül sincsen szövetség. Legalább egy kézszorítás, ha más nem, szükséges ahhoz, hogy a felek belelássanak egymás lelkébe és megbizonyosodjanak róla, hogy az egyakarat valóban, határozottan és végérvényesen megvan. Még nem is csak egymás előtt, hanem kinek-kinek közülük önmaga előtt is, a külső jel a bizonysága annak, hogy elhatározása csakugyan eldőlt és attól nem lehet visszahátrálni.

Ezért van szükség arra, hogy az Isten szövetsége is pohárrá, szent jeggyé, sákramentummá váljék a szemünk előtt látható és a kezünk által tapintható módon. Nem Őneki van rá szüksége. Őbenne öröktől fogva ingadozás és kétség nélkül el volt döntve, hogy miérettünk véghez viszi a váltság munkáját és fiaivá fogad az Ő Szerelmesében. És Ő előtte nyilvánvalók a mi szívünk titkai és jól tudja az Úr, kik az Övéi, akik lélekben eggyé lettek az Ő akaratával.

De mi vagyunk rá utalva arra, hogy ingatag szívünk megszilárdíttassék, s evégre az Istennek velünk való szövetsége mindig újra kiábrázoltassék előttünk. Látni akarjuk az Isten kezeírását és pecsétjét, zálogául minden jóságos szándékának, amit felőlünk szívébe rejtve eleitől fogva táplált. A szövetség poharának láttára érezzük át teljes bizonyossággal azt, ami felől különben sem volna szabad kételkednünk. Itt, ennek az asztalnak a látható jegyei által kapjuk meg a nagy megnyugtatást, hogy semmi nem távoztathatja el tőlünk az Ő megígért kegyelmét.

És ugyanakkor tisztába jövünk önmagunkkal is. Amikor elvesszük a szövetség poharát és élünk ennek az asztalnak jegyeivel, megpecsételést nyer a magunk hite is. Ha titkon magunkba rejtenénk, rövidesen magunk sem tudnánk csakhamar, él-e még bennünk a hit? Megzavarodnánk: vajon csakugyan a magunkéivá tettük-e az Ő szövetségét vagy pedig tetszésünk szerint szabadon rendelkezünk-e még magunkkal? Ide-oda hajladozna a lelkünk a világ szele járása szerint és hűtlenségünkkel kiesnénk az Isten ígéretének áldásaiból.

De amikor ünnepélyesen végrehajtjuk a szövetségnek látható szent szertartását, mindig újra felégetjük magunk mögött a hidakat. Félreérthetetlenül színt vallunk, hogy milyen lélek lakik bennünk. Lekötjük magunkat ahhoz a hitvalláshoz, hogy nincsen másban megtartatásunk sem ez életre, sem az eljövendőre, csak a Megfeszítettben, akiben maga Isten készített bőséges és teljes megtartatást számunkra.

Így lesz teljessé a szövetség. Isten láthatatlan keze rányomja a látható pecsétet és megengedi, hogy hálás és bízó engedelmességgel mi is alá tegyük a magunkét.

Ünnepélyes pillanat szokott lenni minden szövetségnek a megpecsételése. A tárgyaló felek ilyenkor elhallgatnak, mintha a külső csendben annál feszültebb figyelemmel akarnák felfogni az egyakaratra jutott szívek verését. De milyen visszafojtott lélegzettel kell akkor ehhez az asztalhoz járulnunk! Szent ez a hely! Az Úr van jelen és mi örökre, életre-halálra letehetjük sorsunkat az Ő kezébe!

"...amaz új szövetség..."
I. Kor. 11:25.

Amikor Jézus a magyarázatra váró tanítványoknak megmondja, hogy az a kenyér és az a pohár, amelyet kézről-kézre ad közöttük, egy "új szövetség" vendégsége, nem ismeretlen dologról beszél előttük. Úgy említi előttük az új szövetséget, mint azt a bizonyosat, amelyről ők is tudnak. Régi gondolatokat elevenít fel bennük. Utal és hivatkozik már birtokukban levő fogalmakra.

Valóban, már régóta élt Izráel kegyeseiben az a gondolat, hogy a hajdan, az Egyiptomból való szabadulás után kötött szövetség nem utolsó intézkedése volt Istennek, hanem jönni fog egy nap, amelyben Isten "új szövetséget" fog kötni. A régi szövetség emléke nem veszített fényéből. Évszázadról-évszázadra csak annál mélyebb kegyelettel csüngtek rajta a hű lelkek, mennél jobban átértették, hogy mit is jelentett, milyen szent szolgálatra választotta ki és milyen teljes engedelmességre kötelezte általa Isten az Ő népét. De amint múlt az idő, mind jobban kitűnt az is, hogy azt a régi szövetséget felborította a nép bűne. Istennek megígért áldásai kárba vesztek. Még ha kiárasztotta is jótéteményeit egy-egy nemzedékre, amely a bálványimádástól elfordult és visszatért Ő hozzá, nemsokára újra csak romlásra vált a virágzás, mert ideig-óráig való volt a javulás. Annál bővebben beteljesedtek a szövetségben foglalt fenyegetések. A hűtlenségre megígért ítélet nem késett. Romra rom halmozódott. S a megvilágosodott prófétai lelkek előtt bizonyossá vált, hogy a régi szövetség alapján Isten nem valósíthatja meg céljait. Ha Isten uralkodni akar a föld népei felett, már pedig ebben nem rendülhetett meg a hitük, akkor Istennek valami egészen újat kell cselekednie. S így megjelent távol jövendők látóhatárán az "új szövetségnek" a látomása. A jelennek szomorúságaival szemben ez a reménység vigasztalta őket. Ha most diadalmasabbnak látszik a bűn, mint az Isten szándékai, örvendeztek abban a bizonyosságban, hogy az Isten egykor majd mégis megmutatja a maga legyőzhetetlen hatalmát.

Abban fog különbözni az új szövetség a régitől, hogy a bűnbocsánat szövetsége lesz. Isten el fog intézni minden régi számadást. Akármennyi pere volt is az Ő népével, a háta mögé veti mind. Említésbe sem fog jönni többé a múlt. És még ennél is meglepőbb lesz az új szövetség különbsége: nem kőtáblákba vésett törvényt ad majd Isten, hanem a szívek hústáblájára írottat. Nem kívülről fogja az emberek elé szabni akaratát, hanem lakozást fog venni az Ő belsejükben és onnan fogja az életüket kormányozni. Örökre eggyé lesz tehát az Ő népével megbocsátó és újjáteremtő kegyelme által.

Ez az az "új szövetség", amelyről Jézus beszél. A régieknek megígértetett. Nektek most megadatott, - mondja tanítványainak. Amit eddig csak a reménység szeme látott előre, az most az én halálom által a ti számotokra valósággá válik. Ütött az Isten órája és elérkezett az az idő, amelyre régtől fogva készítette a világot. Most már feltárta a szíve legmélyét. Mit mondhatna még, amit nem mondott el? Mit tehetne még, amit nem tett meg?

Valljuk meg, hogy ennek az állításnak a mi szívünk sokszor ellene mond. Gyakran mi is elégedetlenek vagyunk azzal, amit Isten eddig cselekedett. A mi tekintetünk is a jövőben keres és talál csak megnyugvást. Mintha a jelen még mindig csak kudarcról beszélne és mintha velünk is ezentúl még valami egészen mást és újat kellene kezdenie az Istennek, hogy célhoz jusson. Sehogy sem látjuk az Ő dicsőségét diadalmaskodni a magunk életében, - úgy elborítja azt a kicsinyesség, a tisztátalanság, a földi életnek sok közönséges, szentségtelen, elszomorító valósága. Körülöttünk pedig olyan hivalkodó a bűn, olyan makacsul tartja uralmát és olyan tehetetlennek látszik vele szemben minden istenes szándék ostroma. Mintha sötétségben járnánk mi is és csak a távol láthatáron jelezné a reménységnek halvány fénycsíkja, hogy egyszer majd felkel a nap.

Bizonyára nem Jézusban, hanem bennünk van a hiba. Mégis csak neki kell, hogy igaza legyen, és az az idő, amit mi élünk, mégis csak "az utolsó idő", amin túl nincs mit várnunk. Igaz, nekünk az "új szövetség" népének is adattak ígéretek, amiket még nem teljesített be az Isten hatalma. Mi is várjuk, forró reménységgel, a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak megjelenését dicsőségben és erőben, hogy az Ő lábai alá vettessenek minden ellenségei. De mi újat hozhat nekünk ez az Ő nagy napja? Hiszen mi már most is ismerjük Őt s akkor nem fog más történni, minthogy mindenek előtt fénylőn fog felragyogni az Ő arca, amelynek vonásai nekünk már most a szívünkbe vannak vésve! A világ az előtt az Úr előtt fog akkor meghódolni, akinek hatalmát mi már most megtapasztaljuk! Nyilvánvaló lesz akkor ég és föld előtt az, ami elrejtve, a mi szívünkben, már most valóság!

Lám, a régi szövetség vacsorájára emlékezni jöttek össze az emberek, és mennél mélyebb áhítattal emlékeztek az Isten régi tetteiről, annál forróbb sóvárgással kellett várniuk az Ő eljövendő nagyobb tetteit. Ennél a szövetségi vacsoránál pedig, ha elszáll is a tekintetünk a titokzatos jövendőbe, sóhajtozva az ígéretek beteljesedése után, csak annál nagyobb hálával kell visszafordulnia a múltba azokért, amik már megadattak nekünk.

Több "új szövetséget" Isten nem fog kötni. Csak legyenek megnyilatkozott szemeink meglátni, hogy amikor az Ő Fiának testéből és véréből készített vendégséget ennek a világnak, akkor a legnagyobb, az utolsó ajándékot tette elébünk az asztalra. A bűnbocsánatnak és az újjászületésnek a végső kegyelmi csodájával kínál meg az Ő halálában. Elégíttessék csak meg vele a lelkünk. Mi egyébre óhajtoznánk még akkor?

"E pohár amaz új szövetség."
I. Kor. 11:25.

Ha az ember végigkíséri Jézust és tanítványait azon az utolsó esti együttlétükön, amelyről az úri szent vacsora szereztetési története szól, olyasvalamit érez, mint amikor vándorútján két ország határát lépi át. Körülötte a természet nem vesz tudomást határkövekről és vámsorompókról. Madarak és virágok úgy élnek mind a két oldalon, mint egyugyanazon birodalomnak polgárai. A szellők szabadon járnak át innen amoda. A halmok vonala töretlenül folytatódik túlnan. És mégis két különböző rend uralkodik kétfelől. Mások a jogok és kötelességek itt, és mások amott.

Ilyen észrevétlen haladunk át Jézussal és tanítványaival a páska vacsorából, amivel megkezdődött az este, az úri szent vacsorába, amivel végződik. Annyi közös vonása van ennek a két szent vendégségnek, hogy egészen természetesen kapcsolódik az egyik a másikhoz. Nem véletlen dolog, hogy az úri szent vacsora szereztetése éppen a páskavacsorára esik. Szándékosan választotta Jézus éppen ezt az alkalmat ennek a sákramentumnak az alapítására, hogy a páska ünnep tükrében annál világosabban rajzolódjék ki az úri szent vacsora jelentősége. Mindkét vendégségben arról van szó, hogy Isten megtöri az Ő ellenségének hatalmát és annak zsarnoki karmaiból kiszabadítja választottainak népét. Mind a két vacsora annak az áldozatnak az emlékét örökíti meg, amelynek vére hullása árán történt a csodálatos megszabadulás. És mind a két szertartás arra rendeltetett, hogy nemzedékről nemzedékre összetartó kapcsa legyen azoknak, akikre örökségül száll az Isten kiválasztó kegyelmének minden áldása.

De amire végére érkezünk az estének, kitűnik, hogy egészen más területre léptünk már át. A két vendégség között minden összefüggése mellett is Jézus nem mulasztotta el, hogy végül rámutasson a kettő közötti különbségre, sőt ellentétre. A páskavacsora a régi szövetséget ünnepelte. Most azonban Isten új szövetséget köt és az újonnan rendelt szent vendégség ennek az új szövetségnek a vacsorája.

Ezzel a régi szövetség megszűnt érvényesnek lenni. Az emléke fennmaradhat, mint ahogy a vándor őrzi régen bejárt tájak képeit. De amikor átlépte a határt és elérkezett az új haza földjére, már csak annak törvényei irányadók számára. Az Ótestamentum továbbra is szent könyv marad. Abban is Isten szólt sokféleképpen és sok renddel. De akik ennek a vacsorának a vendégei, azok már az Újtestamentum fiai és leányai. Hozzájuk Isten az utolsó időkben az Ő Fia által szólt.

Jól tudjuk, milyen nagy különbségek választják el egymástól ezt a két szövetséget.

A régi szövetség csak egy népnek szólt. Szükséges volt, hogy amikor Isten megkezdte az Ő kijelentését, előbb a föld minden népei közül csak egyet válasszon ki és hatalmas cselekedetekben annak az egynek jelentse meg magát. Ezért az a régi szent vacsora is, mely ezeknek a nagy isteni tényeknek az emlékezetére rendeltetett, szintén csak egy népnek a körében élt évszázadról-évszázadra. Az új szövetségben azonban az egész emberiséghez szól Isten. Az a nép, amelyet a Krisztus szabadítása által szerzett magának, hogy ismeretével megvilágosítsa és szolgálatában felhasználja, minden nyelvből és nemzetségből kiválasztott szent nép. És ezért ennek a szövetségnek a szent vendégsége sem ismer határokat és különbségeket népek és fajok között. Amikor letelepszünk ehhez az asztalhoz, belekapcsolódunk a mi Urunknak egész világra elágazó, egyetemes anyaszentegyházába, és az ég minden tája felől a nyelveknek beláthatatlan sokasága magasztalja Őt velünk együtt a megöletett Bárányért.

Egészen más a két szövetségnek a tartalma is. A régi a Törvény szövetsége volt. Feltételeit a Sinai hegy mennydörgéséből és villámlásából közölte Isten a remegő néppel. Áldást és átkot egyaránt hirdetett, a szerint, hogy megtartják vagy megszegik az Ő parancsolatait. Szükség volt, hogy előbb nyilvánvalóvá legyen az Istennek sérthetetlen igazsága, csak azután következhetett atyai szíve mélyebb titkainak feltárása. Előttünk már ismeretes a kegyelem szövetsége. Ennek szava a csendes éjszakába borult Golgota hegyéről szólal meg. Azt hirdeti, hogy Isten maga szerzett teljes elégtételt és örök érvényesülést az Ő igazságának gyötrelmes, titokzatos áldozata árán és most már minden bűnös felé megbocsátó atyai irgalmasságával fordul. A régi szövetségi vendégség áldozati bárányát az emberek mutatták be, hogy engesztelést találjanak általa. Az új szövetség vacsorája azt ábrázolja, hogy Isten maga jött el közénk áldozati bárányul, hogy engesztelést szerezzen számunkra...

Ezért a régi szövetség ideig-óráig való volt, - csak átmeneti állomás az Isten terveiben. Vele együtt a múlté a páskavacsora szertartása is. Az új szövetség az, amit eleitől fogva elgondolt és elvégzett magában Isten és ami meg is áll az idők végéig. Az új szövetség szent vacsorája is állni fog ezért tovatűnő évszázadok során, "míglen eljövend", és végső diadalra vezeti öröktől elrendelt megváltó terveit.

Milyen kicsinyek vagyunk mi ebben a beláthatatlan nagy seregben, amelyet felölelnek múltban, jelenben, jövőben az Ő gondolatai! És mégis milyen nagyságra magasztaltatunk fel az által, hogy számunkra is biztosítva van a hely az Ő új szövetségének a vendégségénél!

"E pohár amaz új szövetség."
I. Kor. 11:25.

Amikor ezeket a magyarázó szavakat fűzi Jézus az úri szent vacsora második eleméhez, akkor nyomatékosan felhívja a figyelmünket arra, hogy a szóban forgó szent jegy, a pohár, - de nemcsak az, hanem az egész sákramentum is, - több, mint puszta emlékeztető eszköz valamire, ami egyszer megtörtént és különben könnyen feledésbe mehetne. Ez a megtöretett kenyér és a pohárba kiömlő bor nemcsak az Ő halálának puszta tényét idézik a lelkünk elé, hanem eszünkbe juttatják mindig újra annak a ténynek jelentését is. A tény maga a múlté, de amit az a tény mond nekünk, amit benne Isten mond nekünk, az örökre érvényes, ha még annyi évszázad tűnik is le az idők árjában. Az Ő testének megtöretésében és vérének kiomlásában Isten szövetséget kötött velünk és nekünk nem elég a keresztnek emlékein meghatott áhítattal elmerengnünk, hanem meg kell értenünk most is, amikor e jegyek újra elénk tükrözik az Ő kereszthalálát, az Istennek abban felajánlott szövetségét, hogy a magunkéivá tegyük azt. Különben hasonlatosak vagyunk az olyan emberhez, aki kedves emlékként őriz valami szép okmányt, el-elszemlélődik annak gondosan megrajzolt betűin, kifestett díszítésein, de sohasem tudta még elolvasni és ezért nem is szerzett tudomást róla, hogy az okmány valami nagy kitüntetést, előjogot, vagy gazdagságot biztosít az ő számára.

A Szentírás nyelve gyakran használja a "szövetség" kifejezést, amikor Istennek az emberekhez való dolgairól beszél. Azt érezteti vele, hogy Isten élő, személyes valóság, aki szabad tetszéséből cselekszik s az emberekkel sem úgy bánik, mint vak eszközökkel, hanem mint szabad, személyes valóságokkal. Minden szövetség öntudatos személyiségek elhatározásából jön létre. Két személyes akarat válik benne egy akarattá.

Van ugyan a szövetség gondolatában valami, ami nem illik az Isten és a mi közöttünk levő viszonyra. Emberek között minden igazi szövetség kölcsönös alkudozásból születik meg. Mindkét félnek vannak igényei s ezeket össze kell egyeztetni, hogy egy akarat jöhessen létre. De milyen igényei lehetnek a pornak és hamunak a Teremtővel szemben? És hogyan emlegethetne kikötéseket a bűnös ember szentséges örök Bírája előtt? Éppen ezért találó az a másik szó, amit Isten szövetségeinek megnevezésére használni szoktunk: "testamentum". Abba, hogy egész élete fáradalmainak gyümölcséről hogyan rendelkezik valaki az utána következendő időkre, senki másnak nincs beleszólása. Ilyen önhatalmú rendelkezés az is mindig, amikor Isten szövetséget köt az emberekkel. Ő kijelenti a maga akaratát és közli feltételeit. Az ember vagy engedelmesen elfogadja a szövetséget, vagy elfordul, de tárgyalásnak nincsen helye.

De van másfelől Istennek ilyen önhatalmú közléseiben mégis valami, amiért azoknak méltó és találó neve a szövetség: érinthetetlenek, visszavonhatatlanok, örökre bizonyosak. Egy zsarnoknak önhatalmú intézkedéseit felboríthatja egy holnapi szeszély. De ha Isten tudtunkra adja akaratát, akkor egész isteni becsületével - az Ő "igazságának" nevezi ezt a Szentírás - köti magát ahhoz mindörökre. Akikkel egyszer szövetséget kötött, azok tudhatják, hogy megrendülhetnek a hegyek és eltávozhatnak helyükből a halmok, de az Isten hűsége megáll minden időkben.

Ilyen szövetségnek a vendégsége ez, amelyben a mi Urunk halála nyert kiábrázolást. Csodálatosak a feltételei! Soha emberi agy ki nem találhatta volna! Ilyesféle ajánlatot tesz Isten nekünk benne: én megkegyelmezek tinektek, - a ti dolgotok az, hogy örvendezzetek az én kegyelmemben; én magamra vállalom a ti szabadítástokért az én Fiam gyötrelmes halálának áldozatát, a ti dolgotok az, hogy bilincseitek lehulltával és börtönötök megnyíltával boldogan élvezzétek a szabadság üdvét; én lefizetem a kimondhatatlan árat azért, hogy bűneitek bocsánatot nyerjenek, - a ti dolgotok az, hogy ingyen elvegyétek visszanyert fiúságotokat.

Érthetően beszél Istennek erről a szövetségéről a mi sákramentumunk is. Mintha így szólna benne hozzánk az Isten: Én elkészítettem számotokra az örök életnek vendégségét. Megláttam a ti éhségeteket és szomjúságotokat és megterítettem számotokra asztalomat. Most meghívlak. Mást nem várok el tőletek, mint hogy meghívásomra eljöjjetek, megelégíttessetek és éljetek. Talán ellene mondotok ennek az ajánlatnak? Azt mondanátok, hogy valamivel ti is hozzá akarnátok járulni a vendégséghez? Arra hivatkoznátok, hogy minden szövetségben kölcsönösen tesznek egymásnak szolgálatot a felek? De velem nem lehet alkudozni! Meg kell hajolnotok az én ítéletem előtt, hogy ti semmit sem tehettek a magatok megváltására. Ebben a frigyben minden teher és minden dicsőség az enyém! Vagy aggodalmaitok vannak, hogy talán megsajnáltam ígéreteimet? Úgy érzitek, hogy sokkal jobban megszomorítottatok, semhogy ily nagy szeretettel szerethetnélek titeket? Hát nem értitek, hogy az én szavam nem változhat meg? Ingadozónak tartjátok-e az én szövetségemet? Én örökre tudtul adtam nektek az én akaratomat. Most az a kérdés, hogy egyek vagytok-e velem, ha még úgy meg kell is alázkodnotok érte, vagy ha még oly hihetetlenül felmagasztaltattok is általa?

Ki van nyújtva felénk az átszegezett isteni kéz. Tegyük bele a magunk reszkető kezét és fogadjunk mi is hűséget Őneki, akinek hűsége megáll mindörökké!

"...az én vérem által..."
I. Kor. 11:25.

Mint az esztendők határán éjfélkor megkonduló harangszó, úgy zeng Jézusnak ez a kijelentése. Letelt a régi szövetség éve és beköszöntött az új szövetségé. Az emlékek közé tartozik már a páskavacsora, - új szent vacsora hirdeti ennekutána az Istennek teljességre jutott kegyelmét. A báránynak vére szerezte a szabadulást annakidején, - "az én vérem által", mondja Jézus, áll "az új szövetség", amelynek jótéteményeiben ennekutána részesül az Isten népe.

Ellentétbe állítja magát a páskaünnep áldozati bárányával, amelynek esztendőnként kiomló vére ébren tartotta a hajdani egyiptomi bárányáldozat emlékét, de ugyanakkor kitűnik a hasonlatosság is: megkapó képe volt az ótestamentumi áldozati bárány annak az Eljövendőnek, akinek megáldoztatása mindenkorra el fogja törölni Isten és az emberek közül a bűnnek átkos válaszfalát. Az ótestamentum sokféle áldozati állatot ismert; szó van ott kosokról, bakokról, tulkokról és bikákról. De a bárány a legjellegzetesebb áldozat. Megtestesülése az áldozati állat vonásainak. Más állatok rugódoztak sorsuk ellen. Erős kezekkel megragadva úgy kellett odavonszolni őket az oltár elé. Az áldozatot bemutató ember megtehette őket a maga helyettesének, rájuk mérve azt az ítéletet, amit maga érdemelt volna meg lelkiismeretének vádjai szerint. De nem vihette át beléjük azt, ami igazán áldozattá tette áldozatát: az erőltetés nélkül való készséges odaadást. A bárány azonban öntudatlan állati mivoltában is mintha erre a szerepre is alkalmas lett volna. Tiltakozó zajongás és ellenkezés nélkül engedte magát vinni a halál helyére. Szelíden és csendesen adta oda magát az őt megölőknek. Mintha tudná, hogy neki eleitől fogva az a rendeltetése, úgy ajándékozta oda kiomló vérét.

"Íme az Istennek Báránya, aki elveszi a világnak bűneit!" Keresztelő János e bizonyságtétele óta nem adtak megkapóbb nevet a világ Megváltójának. Egész életében a szenvedés önkéntese volt Ő, az ellenkezést nem ismerő áldozat, akinek magától értődő az, hogy bántalom éri és gyötrelem borítja el. Mint ahogy a juh vitetik a mészárszékre és a bárány megnémul az őt nyírók előtt, úgy adta át az Ő hátát az Őt verőknek és kezeit az Őt általszegezőknek. Ellenségei tajtékzó dühe között úgy állt, mintha egy szava sem volna védekezésére, és amikor felfeszítették a halál fájára, nem hagyta el ajkait egyetlen tiltakozó szó. Valóban nem mások vették el az Ő életét. Ő maga tette azt le, a legteljesebb és legönkéntesebb készséggel.

Akkor tűnik ki ennek csodálatos volta, ha mellé állítjuk a magunk életét. Hogy vonakodunk mi minden terhes feladattól; milyen felháborodottan elutasítunk minden bántalmat! És ha Isten akarata olyan szolgálatot bíz ránk, amelynek teljesítése közben méltatlanságot vagy hálátlanságot kell elviselnünk, hogy ágaskodik bennünk mindig az olyan nehezen megtagadható énünk! Amikor a mi életünket kell feltennünk az oltárra, hány vonakodást, meghátrálást, ellenkezést kell legyőznünk önmagunkban! Mindebből Őbenne nem találunk semmit sem. Vonaglott az Ő szíve is a fájdalmak tőrdöfései alatt és könyörgött Ő is azért, hogy, ha lehetséges, múljék el tőle a keserű pohár, de soha, egy pillanatra sem akart Ő mást, mint az Ő mennyei Atyja. És ha az volt annak akarata, hogy Ő végigjárja a rettenetes utat, engedelmes szívvel ment, amerre a láthatatlan kéz vezette: "Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem úgy, amint Te akarod".

Ezért lett az Ő halálos áldozata az élet szövetségének forrása számunkra. Hogy is érezhetnénk magunkat jól egy olyan vendégségen, amelyre kényszeredetten hívnak meg bennünket? Származna-e öröm és áldás egy olyan asztalról, amely mellett észrevennénk a házigazda vonakodását? Ha nem teljes készséggel terítené meg számunkra ezt a lelki lakomát, ha szemünkre hányná, hogy milyen nagy áldozatába került neki, ha csak halvány jelét fedeznénk is fel annak, hogy habozott, vajon megvendégeljen-e bennünket és hogy talán most is megsajnálja néha, hogy feltette elénk a kenyeret megtöretésre és a bort kiontatásra: mondjátok, lehetnénk-e akkor mi ünneplő gyülekezet e körül az asztal körül?

Abban, hogy Jézus az Isten Báránya lett, aki egyetlen zokszó nélkül tűrte el az Ő megáldoztatását, az örökkévaló Isten mindenekre kész, kimondhatatlan szerelme nyert elpecsételést. Ha lehetett volna, ó milyen szívesen kedvezett volna Ő az Ő Egyetlenének! De ha nem lehetett! Ha ez volt az ára annak, hogy velünk, elesett gyermekeivel mégis örök kegyelem szövetségére lépjen, akkor nem volt Őbenne ingadozás és ellenkezés. Minden áron Atyánk akart lenni, akinek kebelén mi otthonra leljünk az életben és mindörökre. És ezért nem számította, mibe kerül: előkészítette számunkra atyai asztalát.

Nagy bátorsággal járuljunk hát hozzá. "Mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja", amire lelke éhezik és szomjúhozik. És mire éhezhetnénk és szomjúhozhatnánk méltóbban, mint arra, hogy az Ő szeretetének a készségére bennünk is megerősödjék a szeretet készsége Őiránta! Ezt is meg fogja adni minekünk. Megtanít a Bárány nyomdokaiban járni és csendes odaadással elvállalni a ránk bízott harcok és áldozatok terhét!

"...az én vérem által."
I. Kor. 11:25.

Vérnek árán jött létre az az új szövetség, amit Jézus az Ő híveinek megszerzett és felkínál. A vérnél drágább fizetség nincsen. A vér az életet jelenti. Régi időkben meg voltak győződve róla az emberek, hogy minden élőlény életereje, az a titokzatos hatalom, ami megkülönbözteti az élő testet a legbámulatosabban megszerkesztett gépezettől is, a vérben székel. És amit az újabbkori tudomány fényénél tudunk ennek a titokzatos folyamnak, mely testünk malmát hajtja, az összetételéről és a szerepéről, az nagyon közel visz bennünket újra ehhez a régi gyermeteg felfogáshoz. Az bizonyos, hogy az élet feláldozását ma sem tudjuk megkapóbban kifejezni, mint ezzel a régi szóval: a vérünket ontani valakiért vagy valamiért. Minden más áldozat csak egy darab az életünkből. Aki a vérével adózik, az az egész életét adja oda. Nincs az a világra szóló vagyon, amivel ekkora áldozatot kárpótolni lehetne. A vérrel lefizetett ár felülhalad minden számítást és összehasonlítást.

Azért olyan örökre le nem róható hálaadásnak ünnepe ez a szent vendégség, mert ilyen drágán szerzett áldásokban részesít bennünket. Mi ingyen kapjuk jótéteményeit, mert vendégek vagyunk az Isten asztalánál. De Ő kimondhatatlan árat vállalt magára, hogy bennünket megvendégelhessen.

Az emberi lélek mindig tudatában volt annak, hogy üdve nem lehet olcsó dolog. Akármilyen istenekben hittek az emberek az évszázadok során, mindig véres áldozatokkal keresték azok kegyeit. Igaz, hogy ebben nagy szerepet játszott az a pogány gondolat is, hogy az istenek szívtelenek és csak nagy áldozatok árán bírhatók rá ideig-óráig az emberekkel való törődésre. De volt az áldozati vér patakzásában valami más is. Hiszen az ótestamentumi Isten nem volt ilyen közömbös szívű, szeszélyes, zsarnoki lény, akit megvesztegethető áldozatokkal kellett volna jóindulatra hangolni, - csak nagyon tudatlan emberek téveszthetik össze az ótestamentumi Isten szentségét és fenségét a pogány istenek szívtelenségével, - és mégis tele volt az Őáltala rendelt ótestamentumi istentisztelet is véres áldozatokkal. Azt akarta Ő ezzel mélyen belevésni az emberek tudatába, - és ennek a sejtése dereng a pogány áldozatok mögött is, - hogy Isten és az emberek között nagy közbevettetés van; Istennek és az embernek boldog egymásra találása nem olyan magától értődő dolog; mielőtt bekövetkezhetne, félelmetes szakadékot kell áthidalni, óriási per számadásait kell rendezni, kimondhatatlan árat kell fizetni. Az áldozatok elfolyó vére azt jelentette, hogy Isten nem fogadhatja keblére a tékozló fiakat úgy, mintha semmi sem történt volna, az ég és föld Bírája nem lépheti át egyszerűen azt a törvényt, amelyre az egész világot felépítette: hogy az Ő akaratának megszegése ítéletet von maga után; az igazságos Isten nem tagadhatja meg magát, és ha igazsága ellen vétség történt, nem térhet a felett elégtételszerzés nélkül napirendre.

Ezt a régi igazságot nem hazudtolta meg az újszövetség sem: az is "vér által" köttetett meg. Áldott fénnyel sugárzik szét a mi Urunknak, a Krisztusnak arcáról a mennyei Atya jóságos szeretete, de ebben a fényben nem foszlanak azért semmivé az Isten igazságának megdöbbentő árnyai. Sőt, ott tündöklik ez a fény éppen a legkáprázatosabban, ahol ezek az árnyak is áthatolhatatlan sötétséggé sűrűsödnek össze: a Krisztus töviskoronától vérző fején. Amikor a kereszt tövébe lépünk, nem kevésbé érezzük, hanem úgy, hogy a szívünk szinte elszorul tőle, milyen kérlelhetetlen nagy az ellentét Isten és a bűn között, és milyen engesztelhetetlenül szent az Ő ítélő igazsága.

Miért ragyog hát elő mégis olyan áldott fény ebből a félelmes éjszakából és miért borítja el a szívünk minden szorongását az édes öröm és hála érzete? Mert itt nem emberi áldozat vére elfolyásában mutatkozik meg az Isten igaz ítélete, hanem Ő maga hozza meg a véres áldozatot. Felülhaladja értelmünk minden erejét a nagy titok: miképpen intézte el Isten önmagával a mi bűneink számadását. De nyilvánvaló, hogy elintézte. Amiért hiába folyt volna a világ minden vére, és ami után az ember minden erőfeszítésével is csak óhajtozni tudott, azt Isten maga elvégezte, - elégtételt szerzett ítélete követelő igazságának. És akármilyen áthatolhatatlan titok fedi is a golgotai áldozatot, afelől sem marad semmi kétségünk, hogy rettenetes volt az ára ennek az elégtételnek. "Vér által", kimondhatatlanul drága vér által ment az végbe.

Boldog vendégségre vagyunk hivatalosak itt. Isten a háta mögé vetve velünk való minden perlekedését, panaszát, vádját, ítéletét, most az Ő szövetségének asztalához szólít. Azt akarja, hogy békességben és örvendezéssel élvezzük ránk áradó atyai szeretetét s annak minden jótéteményét. Jó is, ha szívünket bearanyozza ennek a szent vendégségnek megengesztelt nyugodalma és derűje.

De közben jó, ha megremeg a lelkünk és átborzong rajta a vérnek emléke, aminek árán az Isten boldog vendégei lehetünk. Legyen valami a mi vacsorázásunk hangulatában is az egyiptomi menekülők első páskavacsorájából. Ők teljes biztonságban és nagy örömök ujjongó előérzetével fogyasztották el a szabadulás vacsoráját. De odakint, jól tudták, jár a halál angyala és sujtol az Isten ítélete. Sokszor eszükbe jutott a megáldoztatott bárány vére, amely kapujukra festve oltalmazta őket. Ha az nem állt volna őrt, hozzájuk is kérlelhetetlenül belátogatott volna az Isten ítéletre küldött követe....

Ha az Isten maga nem oltalmazna bennünket az Ő odaáldozott Fiának vére által, hogyan tartathatnánk meg akkor az Ő igazsága előtt! Nincs is nekünk mit keresnünk az ítélet alá vetett világ Egyiptomában! Hogy lehetne otthonunk a rabságnak az a háza! Megtagadunk minden közösséget a bűn hatalmaival és az Istennek drága áron megmentett szabad népe leszünk!

"Valamennyiszer eszitek e
kenyeret és isszátok e pohárt..."
I. Kor. 11:26.

Az úri szent vacsorához fűződő ez az utasítás nyilván kifejezésre juttatja azt, hogy ennek a szent vendégségnek nem csak egyszeri, hanem gyakran visszatérő, állandóan megismétlődő szertartásnak kell lennie a keresztyének életében. Ez természetszerűleg folyik is az úri szent vacsora értelméből: Istennek állandóan megújuló kegyelme munkálkodik általa rajtunk.

Másképp áll a dolog a másik Jézus-rendelte sákramentumnál, a keresztségnél. Ha egyszer valaki abban részesült, soha többé meg nem ismétlődik az ő életében. Ez is természetesen következik a keresztség értelméből: Istennek egyszer s mindenkorra biztos kegyelmét hirdeti és pecsételi el számunkra.

Így egészíti ki egymást a két sákramentum. Isten kegyelmének, úgy amint azt a magunk életében megismerjük, megvan ez a kettős oldala: egyfelől van benne valami bevégzettség, amihez nincs semmi hozzátenni való soha többé; másfelől van benne valami soha be nem fejezettség, amiért szüntelenül megújul és gazdagszik rajtunk.

Az előbbit abban a tapasztalásban ragadjuk meg, amit újjászületésnek nevezünk. Mindegy, hogy milyen módon megy végbe rajtunk: vajon meglepetésként ér-e utol úgy, hogy ránk zúduló csodái emlékezetessé teszik ennek az élménynek még a napját és óráját is, vagy pedig észrevétlen lassúsággal hajnalodik-e ránk úgy, hogy mire tudatára ébredünk, már régen, ki tudja mikor és hogyan, végbement a lelkünk mélyén. Akár így, akár úgy, az a lényeges, hogy minket, természettől fogva az Istentől eltávolodásra hajlandó, bűnös embereket a Szent Lélek hatalma úgy átformál, hogy közösségünk van az Istennel és Ő nélküle nem tudunk többé élni. Ez a kincsünk cserépedényben van ugyan, sok veszedelem fenyegeti, sok sár szennyezi be, sok harcunk árán kell megőriznünk és tisztán megtartanunk, - de Isten ajándékából megvan. Akármennyi keserűséget és szégyent hozzon még ránk a fel-feltámadó ó-ember, ez nem változtat azon többé, hogy megszületett és él bennünk az új-ember. Örökre eldőlt, hogy mi az Istené vagyunk. A nevünk beíratott az élet könyvébe s onnan senki és semmi ki nem törölheti. Nem azért, mert jobbak vagyunk másoknál, hanem azért, mert tetszett az Istennek megkönyörülni rajtunk és az Ő megújító Lelkével felkeresni bennünket. Ezért minden bizonytalanná válhat ezen a világon, de az Ő kegyelme örökre biztos a számunkra. Zálog és pecsét bennünk a Szent Lélek, amit Isten fel nem bont és vissza nem vesz többé.

Ezekről beszél a keresztség és éppen ezért nincs értelme annak, hogy megismételtessék. A kegyelembe való befogadtatás sákramentuma az, és aki egyszer belül jutott a küszöbön, az bent van az atyai házban úgy, hogy a helye ott nem kétséges már soha örökké.

De van a dolognak egy másik oldala is. "Igyekszem, hogy elérjem, amiért megragadott engem" - mondja Pál apostol az Úrról. Más az, hogy Ő megragadott minket és más az, hogy mi is megragadjuk Őt. Amilyen egyszeri, örökre szóló tapasztalás amaz, olyan soha véget nem érő futás a cél után emez. Ez a kegyelemnek az a munkája, amit megszentelődésnek nevezünk. Amaz, az újjászületés, messze fölébe emel minden földi változásnak, esélynek, bizonytalanságnak, emez, a megszentelődés, ellenkezőleg, egyenesen belevisz bennünket a nap-nap után átalakuló, kockázatokkal teljes, küzdelmes földi élet valóságaiba, hogy ezek közepette mutassa meg a kegyelemnek örökké azonos, de mégis mindig új és kifogyhatatlanul gazdag csodáit. Hiszen ebben a világban megállás nélkül úton vagyunk. Körülöttünk a tájak szüntelenül változnak. Az úti társaságunk is folyton kicserélődik. Mi magunk is tegnap még friss léptű vándorok, holnap már fáradtan vonszoljuk tagjainkat. Nincs két egyforma napja az életünknek, ugyanolyan örömökkel és ugyanolyan bajokkal. Nos, az Isten kegyelme lépést tart ezzel a mi vándorlásunkkal és minden új helyzetünkben újjá válik számunkra. Az út nem egyenes. Nagy kanyarodói is vannak. Néha, mintha messzebb jutottunk volna a céltól, mint amennyire már elérkeztünk egyszer. Néha úgy látszik, hogy egészen újra kell kezdenünk minden törekvésünket. De nincs olyan zavaró vagy fájdalmas fordulata vándorlásunknak, amelyet meg ne szentelhetne a kegyelemnek éppen akkor tapasztalt új áldása. A kanyarodók fáradsága nem vész kárba. Ami veszteségnek látszott, gazdagodásunkra fordul és még bukásainkból is csak annál feljebb emelkedünk.

Ezért nem fejezheti be az ember soha sem, míg él, az Istennel való dolgát. Minden új nap valami új áldással gyarapítja a múltnak tapasztalatait, mert új szükségek támadnak, amik új segítséget várnak és nyernek is. És ezért van szükségünk erre a sákramentumra, amely esztendőről esztendőre annyiszor megismétlődve hirdeti nekünk az Istennek soha végére nem járható gazdagságát. Ezt a szent vacsorát nem lehet egyszersmindenkorra felvenni. Amikor először éltünk vele, talán kora ifjúságunkban, elborította a lelkünket annyi áldással, amennyit akkor be tudtunk fogadni. De sejthettük-e akkor, hogy az eljövendő évek során mennyi új vágynak, fájdalomnak, nyomorúságnak a mélységei fognak még felszakadni bennünk? És sejthettük-e, hogy újra meg újra élve a szent vacsorával, az abban kiábrázolt kegyelem mindig elégséges lesz ezekre az új szükségeinkre is?

Most is újra élnünk kell vele, mert új éhség és szomjúság vár bennünk megelégítésre. Új bűnöktől felzaklatott lelkiismeretünk keresi a bocsánat békességét. Új szomorúságok árnyait szeretnénk felderíteni a vigasztalás fénysugaraival. Új nehézségek közepette várunk útmutatást. Új felelősségek terhe alatt könyörgünk biztatásért és erőért. A felelet nem fog elmaradni. Az Úr szent vendégsége sem puszta megismétlése lesz régi alkalmaknak, hanem mindnyájunk számára új ajándékok vendégsége. Vándorlásunk egy új állomásán terül meg az Úr asztala. S felüdülve kelünk majd fel tőle mindahányan utunk folytatására!

"...az Úrnak halálát hirdessétek..."
I. Kor. 11:26.

Jártak-e már hírnökök ezen a világon ilyen üzenettel, mint amilyet ez az Ige bíz ránk és velünk együtt az úri szent vacsora minden vendégére?! Halálának híre, és mégsem gyászhír, hanem Evangélium, örvendetes üzenet. Az Úrnak haláláról szól, és mégsem azt jelenti be, hogy uralmának vége van, hanem éppen ellenkezőleg, azt hirdeti világgá, hogy az Ő királysága az egyetlen megálló mindörökké.

Két olyan elem egyesül ebben a híradásban, amit az ember természetes gondolkozása sehogy sem tudna összeegyeztetni. Az Úrról beszél és halálról beszél.

"Az Úr" volt Istennek neve az ótestamentum idejében attól kezdve, hogy az Ő legszemélyesebb nevét, a Jehova nevet nem merték ajkukra venni az emberek attól való félelmükben, hogy ezzel fensége ellen vétkeznének. Az újtestamentum idején élő népek is isteni lényeget illettek ezzel a névvel, akiktől üdvöt és halhatatlanságot vártak. Vagy ha embert értettek alatta, az is isteni méltósággal felruházott ember volt, mint a császárok, akiknek alakját földöntúli dicsfényben látták ragyogni s akik előtt, mint a világ boldogítói előtt, imádatteljes hódolattal borultak le. "Az Úr" jelentette a hatalmat, mely segíteni képes akkor is, ha minden emberi erő cserben hagy; a dicsőséget, melynek egy sugara is boldoggá teheti az árnyékvilágban járó halandót; a győzelmet, amihez nem fér hozzá semmi ellenséges támadás.

A halál pedig? Mindennek az ellentétét jelenti. A halál teljességre jutása minden nyomorúságnak, erőtlenségnek, elvetettségnek, ami olyan szerencsétlen féreggé teszi az embert. Mi köze lehet annak, aki "az Úr" nevét viseli, a halálhoz?

Ezért volt a kereszten meghalt Krisztusról szóló híradás eleitől fogva bolondság és botránkozás a világ szemében. És máig ezért olyan titokzatos bölcsesség a keresztnek beszéde, hogy csak a Szent Lélektől megvilágosított szemek előtt tárul fel csodálatos értelme.

Az emberek szívesen vennének híradást az Úrról. Jól esik nekik megnyugtatni nyomorúságuk látásában elfáradt tekintetüket egy eszményi, dicsőséges alakon, akiben beteljesedve szemlélhetnék minden kielégítetlen sóvárgásukat. Tudnának lelkesedni egy emberfeletti hősért, akinek rájuk sugárzó fényében kárpótlást találnának a maguk szegényességéért. És szívesen vennének híradást a halálról is. Résztvevő szívvel tudnának csüngeni egy elbukó hős alakján, akiben kiábrázolást nyerne a maguk sorsa, a magasba törő emberi vágyak örök kudarca. De a fejüket csóválják, amikor mind a két üzenetet egyben kapják s amikor az Evangélium a Megfeszítettben a dicsőség Királyát hirdeti és a fényben ragyogó, hatalmas Urat a szégyennek és a kínoknak fáján mutatja meg nekik.

De mi nem törődve azzal, hogy embernek értelme meg nem foghatja, hirdetjük mégis azt, amit Isten megjelentett az Őt szeretőknek, - hirdetjük, most is újra, az Úrnak halálát. A szent asztal jegyeivel élve, bizonyságot teszünk róla mindenek előtt, hogy a mi számunkra megoldódott a nagy ellentmondás. Mi megértettük Isten kijelentéséből, hogy nem csak az a hatalom, dicsőség és győzelem, ami messze felette lebeg az emberi nyomorúságoknak, hanem van olyan is, és ez az egyedüli igazi uraság, amely alá tud szállni a mélységekbe és meg tudja osztani azok gyötrelmét. Mielőttünk felragyogott a Szeretet királyi fensége, amely nem az által erős és diadalmas, hogy sebek soha nem érik, hanem éppen az által, hogy magára veszi és elviseli a sebeket ejtő bántalmakat. Mi éppen azért járulunk hódolattal ennek az asztalnak királyi vendégségéhez és éppen azért érezzük itt porba sújtó hatalommal egy minden szükségünkben segíteni képes isteni fenség ünnepélyes közelségét, mert erre az asztalra az Ő testének megtöretését és az Ő vérének kiontatását kiábrázoló jegyek vannak feltéve.

És ugyanúgy, amint az Úr lehajolt hozzánk a mélységbe, azt is nyilván látjuk, hogy a halált felmagasztalta kimondhatatlan dicsőségbe. Más uralkodók hatalmának véget vethet a halál és ezért örökre sötét ellenségüket láthatják benne. De az Ő hatalmát nem csorbíthatta. Ő ezt az utolsó ellenséget is hatalmának szolgálatába hajtotta és csak annál nagyobb dicsőségbe emelkedett általa. Mi itt nem egy ketté tört fenséges pályát megsiratni, nem bukásba hanyatlott hőst gyászolni gyülekeztünk egybe. Amikor előttünk van megtört testének és kiontott vérének a képe, mi csak annál mélyebb imádattal hódolunk előtte és ujjongó lélekkel diadalmát emlegetjük, amelyet érettünk kivívott. Hogyan is ejthetett volna bennünket foglyul és hogyan tudná évezredeken át emberek millióit asztala körül egybegyűjteni, ha nem szenvedte volna el halálának fájdalmát?

Nem ismerünk arany koronát, amelynek fénye el ne sápadna az Ő töviskoronájának dicsősége előtt. És jól tudjuk, hogy amikor sorra megdőlnek minden hatalmasságok királyi székei, az Ő keresztje még mindig állni fog és megszámlálhatatlan sokaság fog előtte hódolva leborulni. Jelenjünk hát meg a mi királyunk előtt szent seregszemlében és imádjuk Őt halálának fenségében! Néma tisztelgésünkkel hirdessük hangosan az Ő igazságát!

"...az Úrnak halálát hirdessétek..."
I. Kor. 11:26.

Az Írás magyarázóinak véleménye eltér a tekintetben, hogy itt valóban felszólítás hangzik-e el az úri szent vacsorával élő keresztyénekhez, vagy pedig egyszerűen magyarázatról van szó, amelyet jobban lehetne így lefordítani magyarra: "Valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdetitek". Ez utóbbi esetben tehát egyszerűen csak arra figyelmeztetne bennünket ez az ige, hogy amikor élünk ezzel a sákramentummal, ne felejtsük el, hogy milyen jelentős dolgot művelünk: akármilyen szótlan csendben hajtjuk is végre áhítatos szertartásunkat, az nagyon beszédes cselekmény és világos szóval zendül ki belőle az az üzenet, hogy az Úr meghalt értünk. De még akkor is, ha felszólításnak tekintjük az apostol szavait és megmaradunk ennél a fordításnál: "az Úrnak halálát hirdessétek", világos, hogy nem azt köti a lelkünkre, hogy a sákramentummal való élés alkalmával, annak cselekményén kívül történjék az Úr halálának hirdetése, hanem azt, hogy éppen a sákramentummal való élés által, magában a szent cselekményben jusson félreérthetetlenül és nyomatékosan kifejezésre az Úr halálának híradása. Mindenképpen arra szolgál tehát ez az ige, hogy rávilágítson ennek a szent szertartásnak egy sokszor elhanyagolt oldalára, arra ti., hogy az úri szent vacsora ékesen szóló bizonyságtétel a benne résztvevők részéről. Bizonyára nem ez a legfontosabb benne. Nem emberek szavát akarjuk itt hallani, hanem magáét az élő Istenét, aki meghívott és szívesen lát bennünket az Ő asztalánál. Az Úrnak halálát is végeredményben ne emberi híradás hangoztassa itt, hanem maga Az, aki meghozta értünk a nagy áldozatot, tárja fel előttünk a megtört test és a kiontott vér jegyeiben az Ő minden értelmet felülhaladó szerelmét, hogy bűneink bocsánata felől bizonyosságunk legyen és megerősíttessünk harcainkra elégséges új erővel. De azért ne felejtsük el, hogy Isten emberek szaván át szól. El kell hangoznia az emberek bizonyságtételének, s csak azt felhasználva közeledik hozzánk az örökkévalóságnak titkos üzenete, amelyre lelkünk áhítozik. Ezért hangzik felénk a felszólítás, hogy mi is hirdessük az Úrnak halálát, és ezért fontos, hogy ezt a kötelezettséget öntudatos odaadással lerójuk. Azért gyülekeztünk ide egybe, hogy vágyakozó lelkünket kitárjuk a kegyelmes Isten áldásai előtt, kapni akarunk itt, kimondhatatlan ajándékokat. De értsük meg: adnunk is kell itt, szolgálatot is kell betöltenünk, el kell hoznunk a magunk bizonyságtételét és egyesült szívvel-lélekkel meg kell zendítenünk az Úr halálát hirdető szózatot. Nem kell hozzá ékes beszéd, keresett szavak, szépen zengő hang. Egyszerűen ide kell járulnunk ehhez az asztalhoz és ennünk kell a kenyeret és innunk kell a poharat, amint rendeltetett, - és ezzel máris prédikációt tartottunk az Úrnak haláláról. Megkapóbban úgy sem mondhatnánk el azt, hogy nekünk az Ő halála életünk s az Ő testének megtöretéséből, vérének kiontatásából éhes és szomjas lelkünk örök táplálék javait nyeri. Hallgatag szertartásunkból mindenki világos és hangos üzenetet érthet, ha csak van füle a hallásra.

De kinek szóljon a mi híradásunk?

Elsősorban is magunknak, egymásnak. Nem is tudjuk, hogy amikor itt Isten kiárasztja ránk egyenként az Ő áldásait, abban milyen nagy része van a mellettünk levőnek, a mi atyánkfiának, a többieknek mind. Egymás hite által épülünk itt is, mint minden más alkalommal is. Amott látsz magad előtt a szent asztalhoz járulni valakit, akiről tudod, hogy ezerszerte nehezebb megpróbáltatásai és harcai vannak, mint neked. Hallod a lelki füleiddel ugye, amint véve a kenyeret és a pohárt, hirdeti neked is az Úrnak halálát, és megerősödik a te megrendült szíved is. Vagy amott megakad a szemed egy atyádfián, aki már őszülő fejjel tekinthet vissza minden változásra, amit átélhet az ember e földön. Felzendül az ő néma bizonyságtétele is az Úr haláláról, amint él a lelkét tápláló jegyekkel és megérted, hogy neked sem kell aggodalommal elébe nézned a jövő titkainak, - kifogyhatatlan lesz számodra is az Isten megtartó segítsége. Vagy megint észreveszel valakit a hívek seregében, akiről tudod, hogy nagyon messze tévelyedett el az Isten atyai szívétől és most azért szereti Őt nagyon, mert "sok bocsáttatott meg neki". Ő is szól hozzád az Úr haláláról, amint szótlanul elvegyül a szent asztal boldog vendégei közé, és megnyugszik a szíved, hogy neked sem hányja szemedre a te Atyád azt, amit ellene vétettél. És így tovább. Ki tudja, mint tevődik össze mindnyájunk egyéni bizonyságtétele egy közös felemelő, megragadó szózattá és mint talál az szíven valakit, magának Istennek a titkos, suttogó üzenetét hozva neki?

De kizendül a mi néma igehirdetésünk szava ennek a gyülekezetnek a körén kívül is. Az Úrnak halálát hirdetjük mi itt mindeneknek. Azt mondjátok, nem hallgat ránk a világ és nincs semmi foganatja a mi sákramentumunk beszédének? Hogy a világ zajában odakint egészen elvész ennek a mi bizonyságtételünknek a halk szava? De próbálnánk csak egyszer elhallgatni vele, akkor tűnne ki, hogy mégsem szóltunk hatástalanul. Képzeljetek el olyan világot, amelyben már nincsenek úrvacsorázó gyülekezetek, amelyben már senki sem tüntet néma sákramentummal az Istennek megváltó kegyelme mellett! Egészen sötét világ volna az! Ha a csillag fénye nem támaszt is napvilágot, mégis hogy hiányzik, ha fekete felhők kárpitja rejti el! Sohasem tudhatjuk, hogy egy-egy innen kiszűrődő fénysugár kinek esik az útjára. Tele van a világ nyomorúságok árnyaival. Legalább innen zendüljön ki a bizonyságtétel: mi megtaláltuk a Szabadítót! Hirdessük az Úrnak halálát!

"...amíg eljövend".
I. Kor. 11:26.

Búcsúvacsora volt az Jézus és az Ő tanítványai között, amelyen az úri szent vacsora szereztetett, de az a búcsúzás nem örökre, hanem a viszontlátásra szólt. És azóta is két arca van ennek a szertartásnak. Egyikkel visszatekint és "az Úr halálát hirdeti". Áthidalja a múltnak felgyülemlő évszázadait, amelyek elválasztanak az Ő halálának tényétől és úgy ízlelteti meg velünk annak erejét megtöretett teste és kiontott vére jegyei által, mintha most történne meg a szemünk láttára az Isten megváltó nagy áldozata.

De ugyanakkor van egy titokzatos másik arca is, amelyre ritkábban szoktunk gondolni, egy jövőbe néző, váradalmakkal és reménységekkel sugárzó. Az Úrnak halálát hirdeti, de hozzáteszi az Ige: "amíg eljövend". Amint szárnyakat ad lelkünknek arra, hogy visszaszálljunk régi időkbe a megalázott és megkínzott Krisztusnak látására, úgy átemel titokzatos jövendők távolságain is és odaállít a dicsőségben és hatalomban újra eljövendő Úrnak színe elé is. Vándorok tápláléka ez a kenyér és ez a bor, és útjuk vonala e között a két állomás között van kifeszítve: mögöttük a szolgai formát öltött és mindhalálig engedelmes Krisztus, előttük az isteni fényében megjelenő Krisztus, aki magához ragadja az uralmat és minden térd meghajlik előtte. Minden egyes alkalommal, amikor megterül ez a vendégség, megszólal a szívünkben akármilyen halkan és öntudatlanul, az a bizonyosság, hogy megint több van a hátunk mögött és kevesebb van még előttünk abból az időből, amelynek tartamára az úri szent vacsora rendeltetett, - "amíg eljövend".

Gondoljunk csak arra, mit jelent ez a szent vendégség számunkra egyénenként és akkor is kitűnik, hogy nem lehet teljes a mi úrvacsorával való élésünk e nélkül az előre tekintés nélkül. Hiszen azt az új életet erősíti, táplálja bennünk, amit teste megtöretése és vére kiontása árán szerzett nekünk a mi Urunk, az Isten gyermekeinek életét, akik szabadok a bűntől, a világtól, az ördög minden hatalmától s akik Istennek engedelmeskedve az Ő dicsőségének hordozóivá lettek. De nem érezzük-e mindnyájan, hogy ez az új élet mennyit szenved bennünk attól a régitől, amelynek uralmát megtörte felettünk a Krisztus váltsága? Nem emésztődünk-e naponként való belső tusakodásban és nem az-e ennek a következménye, hogy csak töredékesen, csonkán, meg-megszaggatva bontakozhat ki bennünk az új élet? Ez a sákramentum a halál jegyeivel táplál bennünket. És ezzel nem csak azt hirdeti nekünk, hogy halálnak mélységeiből fakad a mi új életünk, hanem azt is, hogy halállal való közösségre pecsételtetik el. Krisztusnak megtöretése és megsebeztetése bennünk is folytatódik. A bűn még most is meglevő valóság és reménytelenül bár, de ádázul ostromolja az Isten Felkentjét az Ő híveiben is, akikben lakozást vett. Meg van gyújtva bennünk az égi láng, de úgy körültombolják néha e jelenvaló világnak szelei, hogy sokszor csak pislogással adja jelét életének. El nem nyelhetik a viharok, mert Isten keze gyújtotta meg és táplálja. De amíg el nem ülnek körülötte az ellenséges szelek, nem ragyoghat fénye teljes dicsőségében.

Táplálná-e lángját Isten, ha el nem jönne a diadalnak a napja? Éltetné-e bennünk mindig új erővel az Ő Fiának életét, ha számunkra is nem közelgetne a megdicsőülés napja? Minden egyes találkozásunk Ővele az Ő asztalánál egy-egy újabb sóvárgó kiáltás: "Jövel, Urunk Jézus!" - de egyúttal egy-egy felséges ígéret: "Bizonnyal hamar eljövök." És amikor újra magunkhoz vesszük a lélek eledelét ezekben a jegyekben, benne már előízét érezzük annak az utolsó nagy vendégségnek, amelyre kiválasztottait egybegyűjti majd, amikor "eljön" és letöröl minden könnyhullatást, véget vet minden küzdelemnek és folt és szeplő nélkül állítja Övéit, teljességre jutott dicsőségben, az Ő Atyjának színe elé.

Ugyanígy kiérezzük e sákramentumból az Ő eljövetelének ígéretét, ha nem a magunk egyéni szempontjából, hanem az Ő egyházának szempontjából vizsgálódunk felette. Ez által a szent vacsora által jut kifejezésre az, hogy Ő minden hívét egybekötözi szent közösségbe. Nem csak egyenként táplál itt bennünket, hanem táplálja mennyei erőkkel az Ő szent testét is, amelynek egyenként tagjai vagyunk. De milyen sorsra élteti és növeli ezt a titokzatosan egybeszerkesztett lelki népet ebben a világban? Nemde azt is az Ő halálának közösségébe avatja be megtöretett teste és kiontott vére jegyeivel? Hogy szenved és sínylődik az Ő anyaszentegyháza ebben a világban! Marcangolják a bűn hatalmai kívülről, fojtogatják életerejét belülről. Itt-ott kivillan mennyei dicsősége, de aztán újra elborítja azt földi nyomorúsága. Csak ha hitünk szemeivel belehatolunk legbelsőbb szentélyébe, látjuk meg, hogy bizonnyal Isten lakozik benne, de diadalmasan nyilvánvalóvá, még ennekutána kell válnia ennek a ténynek!

A szent vendégség megnyugtat bennünket. Most még az Úr halálának jegyében él az Ő egyháza. Megtöretett test és kiontott vér jegyei az eledele. De csak addig, "amíg eljövend". És akkor mindenek látni fogják azt, ami most elrejtetett: Isten megdicsőíti magát az Ő népében és nem lesz abban többé botránkozás. Ami most keserű zokogás, az diadalmi énekre fordul akkor és a szégyen ruháit levetve dicsőségbe öltözködik az egyház, az Úr menyasszonya, mert eljött az Ő mennyegzőjének napja.

Ragyogjon fel előttünk az Ő eljövetelének fénye és annak sugarai aranyozzák be hívogatóan az Ő halálának jegyeit. Ha közösségünk van az Ő halálával, részesek leszünk az Ő dicsőségében is.

***

(1942. ápr. 19.)

Lekció: II. Kor. 1, 3-11.

Textus: II. Kor. 1, 3-4.: "Áldott az Isten és a mi
Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak
atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal
minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is
megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket
azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket."

Néhány napja, hogy ennek az Igének a hangjaival tolmácsoltam az isteni vigasztalás üzenetét egy koporsó köré gyülekezett gyászolóknak. Ott voltak közületek is többen, mert egyházunk egyik buzgó presbiterének és családjának a szomorúságában kellett osztoznunk, akiknek köréből egy felnőtt leányukat szólította el a halál. Azóta ez az Ige nem eresztett el. Van az úgy néha, hogy a Szentírásnak egy-két mondata, ha egyszer megcsendül a fülünkben, tovább cseng napokon át. Elkísér minden utunkra. Üres pillanatainkban mindig újra eszünkbe jut és foglalkoztat. Egyre több oldalról, egyre gazdagabban tárja fel előttünk mondanivalóját. Így voltam Pál apostolnak ezekkel a szavaival is a legutóbbi napokban.

Hadd hozzam hát most ide előtökbe is ugyanezt az igét, s hadd emeljek ki belőle néhány mozzanatot, amelyre jó lesz mindnyájunknak figyelnünk.

Szomorú időket, nagy "nyomorúságokat" élt át az apostol, amikor ezt a levelet írta a korinthusbeli gyülekezetnek. Az az egész levélváltás, amelyet velük folytatott, s amelyből két levele maradt fenn számunkra a Szentírásban, keserves tapasztalatokból született meg. Úgy megromlott ez a Pál apostolnak sok fáradozásával felépített gyülekezet, s úgy megromlott annak őhozzá való viszonya, hogy már-már olyan helyzetben érezte ő magát, mint az az édesapa, akit fia ki akar utasítani a házából, mint valami alkalmatlan idegent. Ezt a levelet is azért írja, mert készül őket meglátogatni, és még a távolból meg akar tenni mindent, hogy elejét vegye a találkozás alkalmával bekövetkezhető kínos jeleneteknek. Hogy közben milyen fájdalmakban égett a lelke, abba mély bepillantást enged ez a levél, amely - mellesleg megjegyezve, - Pál apostolnak talán valamennyi levele között a legalanyibb hangú, az ő személyes érzésvilágát a legközvetlenebbül feltáró írása.

Ezen kívül - az előbb felolvasott részből hallottátok, - a közelmúltban még valami más súlyos próbatétel megrázkódtatása is érte az apostolt. Kisázsiában, ahonnan útra kelt, valószínűleg Efezus városában, mert az volt ottani időzésének a székhelye, valahogy olyan életveszedelemben forgott, hogy Isten csodájának tartja, hogy mégis túlélte és tovább folytathatja munkáját. Nem tudjuk, mi történt vele. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv nem jegyzett fel mindent, ami érdekelne. Erről nem tudósít. Csak annyit tudunk magának az apostolnak itt elmondott visszaemlékezéseiből, hogy olyan nagy "nyomorúságba esett", hogy ő maga is már lemondott az életéről. Valósággal a halálból való feltámadásnak tűnik fel előtte, hogy élve megszabadult.

Ezekből az éppen nem örömteli napokból zendül fel az apostol szava: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja..." Mindjárt levelének a legelején úgy buggyan ki a szívéből ez az Istent áldó felkiáltás, hogy megérezzük: minden nyomorúságánál még nagyobb volt az öröm, amely színültig megtöltötte, s alig várta a legelső pillanatot, hogy kicsordíthassa magából, és elönthesse vele olvasóinak a lelkét is.

Mi volt ez a nagy öröme? Az, hogy akármilyen "nyomorúságok" terhe alatt is roskadozott, mindig maga mellett érezhette az ő irgalmas Istenét, és elégséges vigasztalást meríthetett Őbelőle!

Az első, amit ebben jó megfigyelnünk, az, hogy ennek a vigasztalásnak az örömét az apostol annak az Evangéliumnak köszönhette, amelyet hirdetett és szolgált. Amit másoknak ajánlott, annak látta ő maga is ilyen kimondhatatlan nagy hasznát. Ő maga is tudatában van annak, hogy az a "vigasztalás", amely minden bajon átsegítette, az Evangéliumnak sajátos ajándéka, amelyet csak onnan lehet megkapni, sehonnan máshonnan! Erre vallott az, hogy "Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját" áldja az elnyert "vigasztalásért", tehát azt az Istent, akit Jézus Krisztus jelentett meg, s akiről Jézus Krisztus alapján lehet bizonyosat tudni és hirdetni.

Tapogatózhat az ember Isten felé Jézus Krisztus nélkül is, és eljuthat olyan eredményekre, amelyekben sok tévedéssel elkeverten lehet sok felséges igazság is. Megsejtheti az Istennek hatalmát és fenségét. Megrendülve állhat meg az erkölcsi világrend sérthetetlen méltósága előtt, amelyben Isten az Ő igazságát érvényesíti. És így tovább. De soha nem juthat el arra a bizonyosságra, hogy Isten "az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene." Ha egy pogány édesanya, akinek gyermeke haldoklik, kezét tördelve leborul bálványistene előtt, és irgalmasságért esedezik, hogy ne kelljen elveszítenie élete egyetlen boldogságát, - ez legfeljebb egy-egy nagy, kétségbeesett "talán"! Hátha éppen jó órájában találja azt a hatalmas istenséget, és könyörületre indíthatja szívét!

De itt másról van szó! A Pál apostol Istene, akit ő Jézus Krisztus által ismert meg, nem esetleg irgalmas, hanem lényege és természete szerint az. Az jellemzi Őt, hogy Ő "az irgalmasságnak atyja", és ezért "minden vigasztalásnak Istene".

Ezt csak onnan lehet tudnia Pál apostolnak is, nekünk is, hogy Isten a mi Urunk Jézus Krisztusban így mutatta meg magát nekünk, így tárta fel előttünk különben soha meg nem ismerhető szívét!

Lássátok, ezért nem cserélhetjük el sohasem az Evangéliumnak Jézus Krisztusát azzal a másik fajtával, akiről újabbkori írók regényköltők módjára beszélnek nekünk. Ez csak ember, és nem több. Amaz is ember, de olyan ember, akiben Isten lett emberré. És ez azt jelenti, hogy Isten nincs olyan messze tőlünk, nem lakozik olyan közömbös, jeges magasságokban felettünk, ahogy különben minden okunk megvolna elgondolni, hanem velünk van, és megosztja velünk a mi emberéletünket. Nem valami csábítóan vonzó mulatság egy Isten számára! Mert, ahogy mi magunk tudjuk a legjobban, tragikus sors az embersors, és telve van "nyomorúságokkal". Ha Isten mégis úgy leereszkedik hozzánk, ahogy Jézus Krisztusban tette, ennek csak egy magyarázata lehet: éppen "nyomorúságainkon" esett meg a szíve, és azokban nem akart magunkra hagyni bennünket! "Az irgalmasság atyja" Ő - ez a csodálatos kijelentés öltött testet Jézus Krisztusban!

És ha valaki már-már megragadná ennek a "vigasztaló" kijelentésnek az ajándékát, s aztán hirtelen lehanyatlanának a kezei, mert eszébe jut mindaz, amivel Istene ellen vétkezett; ha valaki elhinné, hogy igenis lehet a mi "nyomorúságainkban" közel érezni magunkat Istenhez, és ebből mindig elégséges "vigasztalást" meríteni, de úgy érezné, hogy ő, éppen ő eljátszotta bűneivel minden jogát arra, hogy ebben ő is részesüljön: az figyeljen még jobban Jézus Krisztusra, és értse meg egészen, mit mond Isten Őáltala. Nem az "egészségeseket", hanem a "betegeket", nem az "igazakat", hanem a "bűnösöket" jött Ő keresni. Minden "nyomorúságunk" felett éppen ez a legátkosabb fajta, a mi bűnünk "nyomorúsága" vonzotta Őt közénk, és hozta Őt ide a földi világba mindenekfelett. Ezért szánt meg minket irgalmas szíve, és emiatt akart minket megvigasztalni legfőképpen. Megosztotta velünk Jézus Krisztus az Istentől való elvettetésnek a gyötrelmét, amelyeket megérdemelten magunkra vontunk. S mert ebbe a mélységbe is alászállt hozzánk az Ő kereszthalálának áldozatában, - azért ott is velünk van. Soha sincs közelebb hozzánk, mint éppen akkor, amikor kárhozatra méltó voltunk gyötri meg a szívünket!

Ezért van az, hogy aki Őt ismeri és benne hisz, annak nincs vigasztalhatatlan "nyomorúsága". Nem csak beletörődni tud bajaiba. Nem csak feledéssel tudja túl tenni magát csalódásain és veszteségein. Nem csak fogát összeszorító kemény lélekkel tud megállni élete viharaiban, mint az érzéketlen szirt a hullámverésben. Erre még megtaníthatná mások bölcsessége és példaadása is, vagy a saját erőfeszítésével is elérhetne ennyit. De ennél többre is képes: áldani tudja Istent minden szomorúsága ellenére, mint "az irgalmasságnak atyját és minden vigasztalásnak Istenét." Ez csak "a mi Urunk Jézus Krisztusnak" ajándéka!

Állapítsuk meg mindjárt azt is, hogy mert az apostol ezt a minden bajban és szomorúságban elégséges "vigasztalást" elnyerte és élvezi, azért beszélhet olyan fedetlen nyíltsággal az ő "nyomorúságairól" is. Különben? Ha nem esne reá "nyomorúságaira" az Isten vigasztaló irgalmasságának az áldott fénye? Milyen bántó, fárasztó, kellemetlen dolog volna akkor végighallgatni az átélt bajokról, veszedelmekről és keservekről beszámoló visszaemlékezéseit! Nem szeretjük az olyan emberek társaságát, akik sebeiket mutogatják, és a szánalmunkért koldulnak! Inkább hallgassanak el panaszaikkal, vagy ha nem, akkor - mihelyt alkalom nyílik rá, - ott hagyjuk őket!

Ezért szoktunk magunk is a magányosságba visszahúzódni, amikor nagyon fáj valami nekünk. Miért keresnénk az emberek társaságát? Kit érdekelne a mi bajunk? Csak a terhére lennénk vele másnak! Legfeljebb azért vonz ilyenkor a társaság, mert magunk elől is szökni akarunk. Magunk sem szeretünk szemébe nézni "nyomorúságainknak". Nem bírjuk el a rájuk gondolást! És mi mindent ki nem találunk, hogy eltereljük vele a figyelmünket sebeinkről! Hol a zajos szórakozásba vetjük bele magunkat, hol a lázas munkába temetkezünk bele, csak hogy életünk fájó "nyomorúságai" elől megmeneküljünk! Hogy elvárjuk jó akaróinktól, hogy mindig egészségesnek, frissnek, fiatalosnak dicsérjék a színünket és megjelenésünket, - mintha nem mi tudnánk legjobban: milyen férges belül a szép gyümölcs! Hogy igyekszünk fenntartani minden áron régen látott jobb időknek a színvonalát, csakhogy megmaradjon az illúziónk: nem is történt semmi, nem is változott semmi! Milyen illetlenségnek vesszük, ha valamilyen célzás emlékeztet a ránk lesújtott csapásokra! Szegény, nyomorult ember, aki titkolja "nyomorúságát" maga előtt is, mások előtt is!

És közben a Krisztus nevéről keresztyénnek nevezi magát, és sokféle formasággal igyekszik magát annak is bizonyítani. Pedig az egész magatartása Krisztusnak a megtagadása! Úgy kerülgeti az életnek fájdalmas, sötét tényeit, mintha az Isten soha nem oldotta volna fel azokat Krisztus által az Ő "irgalmasságának" csodálatos "vigasztalásában"!

Nem akarod átadni magadat a saját magadon való szánakozásnak, sem a mások szemében nem akarsz szánakozás tárgyává lenni? De akit Isten megszánt a mi Urunk Jézus Krisztus által, az nem szánandó ember többé, hanem irigylésre méltóan boldog ember minden "nyomorúságának" ellenére is! Nincs szüksége hazug bújócska játszására! Kijöhet a napfényre életének törékenységével és romlandóságával, minden betegségével, csalódottságával, veszteségével, - mert hiszen mindez csak arra jó, hogy annál fényesebben kitűnhessék életében az Istennek "irgalmassága" és annak mindenre elégséges "vigasztalása". Magát sem kell féltenie attól, hogy valami alsóbbrendűségi érzés fogja elsorvasztani erejét, - hiszen nem szegényebb, hanem csak gazdagabb lett "nyomorúságai" által. És mások előtt sem válhat szánalmas figurává, - hiszen nem panaszos kesergéssel mutatja, hanem a diadalmas öröm kiáltásával köszöntheti őket: "Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja!"

Azt kell még kiemelnünk, hogy a "nyomorúságait" ilyen nyíltan megvalló, és egyben az Isten "irgalmának" "vigasztalását" hirdető ember milyen nagy szolgálatot tehet éppen mások életében. Az apostol is ezt hangsúlyozza alapigénkben. Mindannak, amit átélt, a lesújtatásnak és a felemeltetésnek, az a nagy haszna van szerinte, hogy most "ő is megvigasztalhat bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztalja őt." Sőt egyenesen azt látja, hogy az volt Istennek a célja, hogy ilyen "vigasztaló" szolgálatra kinevelje és képesítse őt, s azért kellett átesnie a maga "nyomorúságainak" nehéz iskoláján.

Ez pedig azt jelenti, hogy szenvedéseire, fájdalmaira visszatekintve az apostol fényt lát derengeni a "miért?" kérdésének abban a nagy sötétségében, amely körül szokta venni az embert nehéz óráiban. Mi az oka, célja, értelme a szívünket meggyötrő "nyomorúságoknak", - ezzel a töprengéssel szoktuk még tetézni gyötrelmeinket. Nos, itt van - legalább is - valamelyes felelet rá. Miért kellett vagy miért kell megízlelned az élet "nyomorúságait"? Mindenesetre azért, hogy Isten felhasználhasson "bármely nyomorúságba esteknek" a megvigasztalására.

Mi nem csak tárgyai vagyunk az Isten "irgalmasságának", hanem eszközei is kell, hogy legyünk. Nem csak hozzánk hajol le, amikor az élet mélységeit járjuk, hanem általunk akarja megízleltetni másokkal is, akik ugyanolyan mélységeket járnak, hogy hozzájuk is éppen olyan közel van fájdalmaikban. Nem kell nagyon keresnünk, könnyen találunk olyanokat, és mindig sokan vannak körülöttünk, akiknek erre a "vigasztalásra" szükségük van. Hozzájuk akar Isten elküldeni az Ő irgalmasságának hírnökeiként. Ezért vesz előbb a maga munkájába, hogy beavasson a "nyomorúságnak" is, a "megvigasztaltatásnak" is szent titkaiba. Hogy szólhatnánk úgy az Ő "irgalmasságáról" szóló örömhírt úgy, hogy meggyőző legyen a beszédünk, ha a mi szívünk sohasem vonaglott volna fájdalmaktól, és mi magunk is nem éreztük volna meg ilyenkor az Ő közelségének gyógyító erejét?

Próbálj az Isten "vigasztaló" közelségéről beszélni valakinek, akinek éppen erre a legnagyobb szüksége van. Minden azon fog megfordulni: mi van a szavad mögött? Hamar észre fogja venni az a szenvedő, ha csak másoktól hallott és utánuk mondott kegyes szólamokkal akarod szívét elcsendesíteni! Azt fogja mondani: ne fáradj, nem értesz te az ő bajához, te magad sohasem voltál az övéhez hasonló helyzetben! Más lesz a szavaid hatása, ha kiérzi belőlük, hogy te is beavatott ember vagy a szenvedők kiválasztott közösségében! Ha azt kell látnia, hogy tapasztalatból tudod, miről beszélsz, fel fog rád figyelni. És lassanként kivilágosodik előtte is az igazság, mennyire nincs messze tőle, milyen közel van hozzá is Istennek az Ő "irgalmassága" az ő "nyomorúságában".

Ha ezt a reád váró szent szolgálatot, amelyre Isten rá akart nevelni, vállalod és betöltöd, másképpen tekintesz vissza fájó emlékeidre. Csodálatos kiképző iskolának láthatod, amin át kellett esned, és azt vallhatod, hogy akármilyen súlyos volt is a tandíj, megérte, mert még nagyobb volt a nyereséged!

*

Valamelyes feleletet kapunk a "miért?" kérdésére, - azt mondottuk. Többet nem mondhatunk. Egészen nem oldódik meg számunkra a rejtély. Csak dereng a fény, de marad még sok homály, amelyen nem tud áthatolni emberi tekintet. Megoldatlan titok marad: miért van egyáltalán szükség a vigasztalásnak erre a szolgálatára, amelyre Isten fel akar használni bennünket? Miért tervezte és igazgatja Isten úgy ezt a világot, hogy abban egyáltalán helye van a mi sok emberi "nyomorúságunknak"?

De ezeknek a kérdéseknek el kell hallgatniuk. Ami titok marad, az előtt némán meg kell hajolnunk. Türelmetlenül követelni itt a további magyarázatot annyi volna, mint Istent a maga igazolására felszólítani. Mintha Őt, égnek és földnek felséges, örök Urát, számadásra vonhatná és felülbírálhatná a perc szülötte, a porszemnyi emberke! Hogy is tudnánk arasznyi értelmünkkel felmérni az Ő végső gondolatait! Bűnös lázongás és botor elvakultság az, amely nem tud belenyugodni abba, hogy Isten fenntartott magának titkokat, amelyekbe mi nem kíváncsiskodhatunk bele!

Ha az élő, hatalmas, örök Isten "irgalmasságát" megízlelte valaki, amint Jézus Krisztusban közel hajol hozzánk, hogy "megvigasztaljon nyomorúságunkban", az nem tehet mást, - éppen azért, mert a valóságos Istennel volt így találkozása, - minthogy megalázkodva leboruljon előtte. Félretéve minden ostoba perlekedést, csak a hódolatnak azon a hálás hangján beszélhet Őróla, amelyen az apostol is megszólal: "Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja!" A titkok maradjanak az Ő titkai! Nekünk elég, messze elég az Ő "vigasztaló irgalmassága".

***

(1929. jun. 13-án, a Kálvin téri templomban tartott esti áhítaton.)

"...ha egy meghalt mindenkiért,
tehát mindazok meghaltak."
II. Kor. 5, 15.

Jól tudjuk, hogy Pál apostol számára az egész Evangélium összefoglalható volt egyetlen mondatban: "Krisztus meghalt." Magában véve megdöbbentő, borzalmas tény az, amit ez a mondat megállapít. De Pál apostol szemében világraszóló örömüzenet forrásává és tartalmává lett - azóta, hogy reáesett a damaszkuszi úti jelenés nem e világból való fénye. Nem akart ő mást hirdetni, mint "Krisztust, a megfeszítettet."

De aki meg akarja érteni Pál apostolnak ezt a központi gondolatát, annak szem előtt kell tartania egy fontos dolgot. Azt t. i., hogy az ő számára Krisztus halála nemcsak a múltnak az ügye volt, hanem a jelené is. Nem olyan egyszer, valamikor megtörtént eseményt látott csupán benne, amelytől egyre csak távolodunk az idők múltával. Hanem úgy ismerte és úgy hirdette, mint minden pillanatban a jelenbe belenyúló örök tényt. Más szóval: Krisztus halála őszerinte nem csak rajtunk kívül ment végbe, hanem titokzatos módon beleépül a mi magunk életébe is. Mindenki megfigyelheti, aki végigkíséri Jézus Krisztust az Evangéliumok lapjain, hogy Őközötte és miközöttünk megszűnik a távolság, és időn és téren át eggyé válik velünk úgy, hogy az Ő szavaiban a magunk legbensőbb énjének igazságaira ismerünk rá, és viszont amikor a lelkünk legmélyebb hangjaira figyelünk, belőlük is az Ő beszédei visszhangzanak felénk. Ugyanennek a mélységes egybeforrásnak a szempontja alá helyezi Pál apostol a Jézus Krisztus halálát is, és szüntelen hirdeti a Vele való közösségünket ebben is. A Krisztus hívének része van valahogy ebben a halálban. Az a halál - a mi mindnyájunk halála.

Olyan gazdag gondolat ez, hogy csak részeire bontva foghatjuk fel. Nézzük hát meg: mi mindent foglal magába? Legalább a legfontosabb alkotó elemeit válasszuk szét, és vizsgáljuk meg egyenként.

Van a Krisztus halálával való közösségünk gondolatának egy olyan alapvető jelentése Pál apostolnál, amely manapság meglehetősen háttérbe szorult a vallásos gondolkozásban, amelyet pedig ősi hitvallásaink mindig az előtérbe szoktak állítani. Az t.i., hogy Krisztus halála a mi halálunk is az Isten ítéletében. Isten azt a halált betudja nekünk, mintha mi haltunk volna meg. Krisztus a kereszten a mi megszemélyesítőnk és helyettesünk, s ezért, ami Ővele történik, az úgy számít, mintha mivelünk történt volna.

Akit ez a gondolat idegenül érint, emlékezzék csak meg arról, hogy milyen nagy szerepet játszik az életben általában a képviseletnek ez az elve. Hányszor megkívánja a világ erkölcsi rendje azt, hogy egy ember ne csak egy embernek tekintessék, hanem felruháztatik egy sereg más embernek a jogával, becsületével, érdemével, vagy sokszor a szégyenével, bűnével, fájdalmaival is. Hogy más példát ne is keressünk, gondoljunk csak azokra az esetekre, amikor valaki egy-egy nemzetet képvisel idegen nemzet körében. Ha az ilyen követet megbecsülik, az ő személyében tisztességben részesítették mindazokat, akiknek a nevében jár. Ha őt megsértik, az ő személyében talán a világ túlsó felén lakó milliókat ütötték arcul. Nemzetének minden kiválóságáért őreá hull a kitüntetés, nemzetének bűneiért neki kell elszenvednie a megszégyenítést, és nemzetének ártatlanul elszenvedett sérelmeiért az ő színe előtt róják le az engesztelő elégtételt.

Ha azt kérdeznénk: min alapszik a sokak életének egy emberben való ilyen megtestesülése, nyilvánvaló a felelet. Senki nem szerezheti magának az ilyen kiváltságos szerepet. Azt csak kapni lehet. A jog szerint illetékes szuverén akarat ruházhatja csak rá valakire. Az idegenben forgolódó követnek a maga államfőjétől hozott megbízólevelet kell felmutatnia. A nélkül ő is csak magánember, - egy a sok közül. De annak birtokában milliók sorsát éli a maga életében.

Hagyjuk a sántító, tökéletlen példát, és térjünk vissza tárgyunkhoz. Ahhoz nem férhet kétség, hogy Pál apostol szemében Krisztus az Ő híveinek összességét képviseli. Éspedig a legfőbb szuverén, az örök Isten végzése szerint. A királyok Királyának, a minden fejedelemségek felett uralkodó mindenható Úrnak úgy tetszett, hogy ezt az egyszerű és alázatos "Szenvedő Szolgát" ruházza fel az emberiség életében a legcsodálatosabb képviseleti szereppel, amelyet a világ valaha is látott. A mi mindnyájunk nevében állítja Őt maga elé, és Ővele bánik úgy, ahogy velünk akar bánni. Ami tehát Ővele történik, az az Isten ítélete szerint velünk történik.

Ővele pedig az történt, hogy kínszenvedésre adatott, a keresztnek fáján halt meg, és utolsó perceiben át kellett élnie az Istentől való elhagyattatás minden rettenetességét. A kárhoztató ítélet sötét viharfelhővé sűrűsödött össze felette, és belőlük kicsapott lehanyatló fejére az Isten haragjának villáma.

Az első pillanatra lesújtó gondolat, hogy ezzel a halállal nekünk közösségünk van. Minden idegszálunk fellázad az ellen, hogy ebben a helyzetben elismerjük Krisztust a magunk képviselőjének. De az Isten döntésén ez mit sem változtat. Ő ezt a találkozópontot jelölte ki számunkra, - ha meg akarjuk kerülni, sohasem juthatunk elébe. Ő ezen az alapon áll szóba velünk, és máson nem. És aki megértette, hogy Istentől már nincs hova fellebbeznie, annak nem marad más hátra, mint megtörten elismerni, hogy Krisztus halála az ő halála is, hogy aki a mi képviseletünkben jelenik meg Isten előtt, arra le kell sújtania az ítéletnek.

De mihelyt összemorzsolódott a kereszt tövében az ember lázongása, és könnyek között be tudja vallani, hogy Istentől ezt érdemelte: mindjárt dicsőséges öröm forrásává változik a Krisztus halálával való közösség gondolata. Mert hiszen ez a gondolat azt jelenti, hogy az ítélet már végrehajtatott, a bűnösök nevében a helyettes elszenvedte az áldozatot, s minekünk többé soha nem lehet okunk az Isten ítéletétől való rettegésre. Azért ruházta Isten a mi mindnyájunk képviseletét a Krisztusra, hogy Őbenne elintézze a velünk való számadását, és többé ne kelljen velünk perbe szállnia. Amit Krisztus elszenvedett, az annyi, mintha mi szenvedtük volna el. Az Ő áldozata megment minket a kárhoztatás alól. Az Ő megítéltetéséért reánk kiárad a bűnbocsánat ajándéka. A vádlevél immár el van szakítva. Az adósság el van törölve. Szabadok vagyunk!

Ezt jelenti mindenekelőtt a Krisztus halálával való közösségünk. "Ha egy meghalt mindenkiért, mindazok meghaltak." Isten végzése szerint Benne el van temetve a múltunk.

De ennél mélyebbre kell még hatolnunk, hogy megértsük a Krisztus halálával való közösségünket. Az nem csak az Isten szuverén végzéseiben van megalapozva, hanem a valóság titokzatos összefüggéseiben is. A Krisztus halálában mindnyájan meghaltunk - legmélységesebb tapasztalatunk szerint is.

Amikor Isten ítélete mindnyájunk helyett Őt szegzi a keresztfára a kárhoztatás súlya alatt, akkor, Pál apostol felfogása szerint nem személyes önkény alapján választ ki egyet a sok közül. Krisztus személyében magában rejlik a magyarázata ennek az isteni végzésnek. Ő alkalmas volt, és csak Ő volt alkalmas arra, hogy mindnyájunkért helytálljon, mert Ő a valóságban is mindnyájunk életének az összfoglalata. Akár tudjuk, akár nem, mindnyájan már teremtetésünknél fogva titokzatos szálakkal egybe vagyunk fűzve Ővele, és Őbenne gyökerezik voltaképpen egymással való egységünk is. Az egész Újtestamentumnak az a felfogása, de különösen Pál apostolnak kedvenc gondolata az, hogy Krisztus az egész emberiségnek, sőt az egész teremtettségnek is "elsőszülöttje"; az az életgyökér az Isten örökkévalóságában, amelyből mindnyájunk élete sarjadt; az az őskép, amelynek hasonlatosságára mi mindnyájan teremtettünk. Hogy ez az ezerarcú embersokaság itt nyüzsög ezen a világon, az annak köszönhető, hogy a világ teremtése előtt ott ragyogott már az Istenben az örök Fiúnak az arca, amely Krisztusban testet öltött az idők teljességében. Ő hordozta magában eljövendő évezredek még megszületendő embermillióinak életcsíráit is, és Őbelőle, Őáltala élünk mindahányan.

Amikor a kopár korallszigeten a szélvihar elsodorja az első élő magot, ebben benne szunnyad az egész dús tenyészet, amely idővel sűrű lombbal borítja be a sziget partjait. Így foglalta magában Krisztus személyisége a mi mindnyájunk életét. Csak azzal a különbséggel, hogy azt az első magot már rég elnyelte az enyészet, amikor évszázadok múltán a belőle kihajtott erdők koronáit hajtogatja a szél, de a mi életünk őscsírája nem válik sohasem a múlandóság martalékává. Lényének kimeríthetetlen gazdagságából szüntelen áradnak az emberéletet teremtő és tápláló erők. Nem csak eredetünk nyugszik Őbenne, hanem a jelenünk is; minden lélegzetvételünk és szívünk dobbanása, gondolatunk minden fénye, érzésünk minden heve, akaratunk minden feszülése az Ő titokzatos életsugárzása mibennünk.

A felszín szerint ítélve különálló és magunkban zárt egyének vagyunk. Ki-ki független valóságnak véli magát, amelynek másokhoz semmi köze, sőt kegyetlen harcba is szállhat másokkal. De vannak óráink, amelyekben megnyílik a felszín alatt, a mélyebb, az igazabb valóság. S olyankor rájövünk, hogy a lényünk legbenső titkában nem a vihar ölén kavargó egyes falevelek vagyunk, hanem egyetlen, összefüggő lombozatot alkotunk, amelynek szerteágazó gallyait közös törzs hajtja, hordozza és táplálja. Pál apostol tudta, hogy ez a törzs: a Krisztus.

Ezért szerepelhet Ő mindnyájunk nevében. Ami a törzzsel történik, az az egész fával történik. Sorsának eleven részese minden legkisebb hajtása is. Ami Krisztusban végbemegy, az lényegbeli titokzatos összefüggések szerint megy végbe mirajtunk is. Az Ő halála, - mert emberfeletti, és mégis legemberibb személyiségében mindnyájan benne foglaltatunk, - a mi halálunk is.

Mi történt az Ő halálában? Nemcsak ítéletét, - kegyelmét is megmutatta Isten. Az ítélet fergetege azért villámlott csak, hogy a kegyelem napja annál szelídebb szivárványba öltözhessen. A Krisztus halálában éppen az tűnt ki, hogy félelmetesen komoly dolog ugyan a bűn, és a kárhozat, de mégis megáll a kegyelem örök szövetsége. Az a nagy kérdés dőlt el itt, hogy mi erősebb: vajon azok a hatalmak-e, amelyek Istent és embert egymástól messze taszítják, vagy pedig azok a szálak, amelyekkel Isten magához köti az embert. A végső próba történt itt meg: soha jobban nem látszott meg, milyen irtózatos az ellentét Isten és a bűnös ember között. De az eredménye csak annál dicsőségesebb: Isten mégis megtartja a bűnös embert a magáénak. Halálos csapást nyert a bűn. Soha többé nem igényelheti az embert. Hiába fenyegetőzik, hiába rémít. Az utolsó szó, a győzelem Istené.

És a Krisztus halálának ez a kimondhatatlan nagy értéke láthatatlan hajszálereken át felszívódik a mi életünkbe, és a mienkké, tapasztalatunkká válik. Álljunk csak meg a kereszt előtt, elcsendesedett, kitárult lélekkel. Hadd járja át egész valónkat a fénye. És akkor rejtett mélységekben megmozdul bennünk valami, amiben ráismerünk a kereszt visszfényére. Valóban legyőzött, elintézett hatalom a bűn. Hiába taszítana el az Isten-távolság sötét éjszakájába, hatalmasabban tart fogva az Isten vonzóereje. Tudjuk, hogy rettentő veszedelem a régi énünk, az "ó-ember", de hiába kel fel ellenünk, fegyvereit villogtatva, bilincseit mutogatva, ostorát suhogtatva. Nem számít többé. Annyi, mint egy halottnak visszajáró emléke. A Krisztus halálának örvénylő, sötét titkába beletemettetett, és elnyeletett minden hatalma. Szabadok vagyunk tőle.

Ezt a felszabadulást elfelejtetheti velünk az élet. Jöhetnek órák, amikor úgy látszik, hogy nem változott semmi, és mi még mindig ugyanazok vagyunk, akik voltunk: - rabok és legyőzöttek, tehetetlen martalékai a bűnnek. De álljunk ilyenkor újra a kereszt alá, és tekintsünk fel hozzá. Hadd üzenjen onnan a magasság, és hadd feleljen rá bennünk a mélység. És akkor megint bizonyossá válik az elvesztett szabadságunk. Újra átéljük, hogy meghalt bennünk az, ami romlás és veszedelem. Új helyzetben, új emberekként állunk ismét a kegyelem fényözönében.

Ez a Krisztus halálával való közösségünk másik jelentése. "Ha egy meghalt mindenkiért, mindnyájan meghaltak." Vele való titkos egységünk által Benne biztosítva van a jelenünk.

Ebből folyik azután egy súlyos következmény. Ha Krisztus azért képviselhetett minket az Isten végzéséből az ítélet csapásai alatt, mert teremtettségünknél fogva Ő mindnyájunk életének az összfoglalata, - akkor az is bizonyos, hogy Ő a mi életünknek az eszménye. A mi életünknek nem lehet más értelme, mint az, hogy kiábrázolódjék benne az Ő hasonlatossága. És így az Ő halálában mi mindnyájan meghaltunk rendeltetésünk szerint is.

Az a mélységes közösség, amelybe bele vagyunk ágyazva az Ő életébe teremtettségünknél fogva, nem csak adomány, hanem feladat is; nem csak örök tény, hanem örök parancs is; nem csak valóság, amelyet legmélységesebb pillanatainkban felfedeznünk lehet, hanem cél is, amelyért utolsó leheletünkig küzdenünk kell. A világ útvesztőjében rábukkanni az Útra, az egyetlenre és az igazira, amely összeköt eredetünk ősi otthonával, - a kegyelemnek legnagyobb ajándéka. De ezt az utat járni is kell, soha el nem hajolva tőle, és soha vissza nem riadva a nehézségeitől. Ezentúl ez az élet legfőbb törvénye és kötelessége számunkra. És ha ez az Út a kereszten át vezetett, akkor a mi számunkra is egyszersmindenkorra meg van szabva a kereszt iránya.

Mit jelentett az Ő számára az a halál, amelyre eleitől fogva odaszentelte magát, s amelyre, mikor eljött az órája, engedelmes szívvel odaáldozta életét? Azt, hogy ásító szakadékot látott Istennek szent akarata és az emberi élet nyomorúsága és romlottsága között, és ebbe nem tudott belenyugodni. Hidat akart verni a tátongó mélység fölé, hogy Isten eljusson az emberek közé dicsőségesen uralkodni, és az emberek Isten közelébe megtisztulni és meggyógyulni. Ezt az összekötő hidat másként nem építhette meg, mint a maga életének a feláldozásával. Ha magát megkíméli, elmulasztja az áthidalás szolgálatát, és megmarad a szakadék reménytelenül. De ő nem kímélte magát. Neki nem az volt a fontos: mi történik Ővele, hanem az, hogy valóság lesz-e az Isten országa az emberek között, és az emberek üdvössége az Istenben? Lefizette hát a nagy árat készségesen, és ezzel elvégezte a szolgálatot, amelyre küldetett.

De ennek a hídnak az a természete, hogy az épülésének szüntelenül folytatódnia kell. A Krisztus szolgálatának meg kell újulnia és meg kell ismétlődnie azokban, akik az Övéinek neveztetnek. A szakadék még mindig tátong. És minden újabb korszakban csak úgy érvényesülhet a Krisztus halálának a haszna, ha vannak emberek, akik magukat is odaszentelik az áthidalás szolgálatára. Emberek kellenek, akikben az Ő elégedetlenségének a tüze ég, amikor egymástól távol látják Istent és az embereket; akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy Isten dicsősége ne uralkodjék a földön, és az emberek élete pusztulásba zuhanjon Isten nélkül, és akiknek az életük sem drága, csak hogy valamivel is megváltozzék ez az állapot. Ennek ma is megvan az ára. Aki önmagát dédelgeti, a terhek alól kibúvik és takarékoskodik az......., nem alkalmas erre a szerepre. Egyetlen meghódoló emberszívvel sem gyarapszik a világon az Isten birodalma, amíg önmegtagadó harcosok nem küzdenek meg ezért a zsákmányért. És soha nem zendül meg szabadulásukat megtalált szívekben a hálaének, amíg csendben, hűségben, hősiesen meg nem áldozta valaki magát ezért az eredményért. Előttünk áll tehát az örök válaszút: önmagunknak élni és hagyni a világot úgy, amint van, vagy pedig fölvenni a keresztet vállainkra, és követni Krisztust az Ő szolgálatának az útján? Naponként újra el kell döntenünk a kérdést: meg akarjuk-e tartani az életünket, vagy elveszítjük-e örömest az Ő ügyéért?

Aki nem ismeri ennek a válaszútnak a küzdelmét, az még nem jutott a közelébe sem Krisztusnak. De bizonyára nem érkezett el az Ő keresztjéig az sem, aki kétségeskedve habozik még ebben a küzdelemben. Mert aki oda elérkezett, arra nézve eldőlt a kérdés. Ott nem lehet már ingadozni. Ott elszégyelli magát minden önzés, és az ember könnyekkel áztatja hitvány, kicsinyes önérdekeit. Ott felbuzog a szívből a forró vágy: odaadni mindent azért, hogy Isten, akiért Krisztus élt, győzzön, és az emberek, akikért Krisztus meghalt, megtalálják Őbenne örök életüket. Az Ő halála hatalmába keríti lelkünket, és nem enged másfelé kísérleteznünk: egyetlen úton haladhatunk csak tovább, - az Ő útján. Ő meghalt; elvégezett dolog tehát számunkra is, hogy mi is naponként és óránként meghalunk önmagunknak.

Ezzel lesz teljessé az Ő halálával való közösségünk. "Ha egy meghalt mindenkiért, mindnyájan meghaltak." Megtaláltuk a rendeltetésünket: Őbenne meg van határozva a jövendőnk.

*

Kezdődik azzal, hogy "Ő miérettünk". És végződik azzal, hogy "mi Őérette". Közben pedig - eleitől végig - egyek vagyunk Ővele: "mi Őbenne, és Ő mibennünk". Egyek Ővele az Ő halálának közösségében, amelyből élet, örök élet fakad véghetetlenül!

(A Kálvin téri templomban 1930. febr. 13-án.)

"Az Isten volt az, aki a Krisztusban megbékéltette
magával a világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket,
és reánk bízta a békéltetésnek igéjét. - Krisztusért járván
tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk:
Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.
Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk,
hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne."
II. Kor. 5, 19 - 21.

A legértékesebb vallomások azok, amelyek önkéntelenül születnek meg. Amikor valaki bejelenti, hogy most fel fogja tárni előttünk az életének rejtett alapjait, legszentebb meggyőződéseit, akkor abba teméntelen színészkedés, sőt jóhiszemű önáltatás is vegyülhet. Egyáltalán nem biztos, hogy csakugyan olyan komoly szerepet játszanak az életében a megvallott igazságok, mint amilyet ő maga tulajdonít nekik! De amikor valami másról van szó, és csak úgy mellesleg nyerünk szinte észrevétlenül bepillantást egy ember belsejébe, akkor biztosak lehetünk: megismertük az igazi mozgató rugóit.

Ezért olyan értékesek Pál apostolnak a leveleiben azok a szakaszok, amelyekben nem "ex thesi" fejtegeti Evangéliumának nagy tanításait, hanem egyebek kapcsán árulja el, milyen alapokon nyugszik egész élete és munkája. A felolvasott versekben is a Krisztusban lett váltságnak legmélyebb titkait tárja fel, holott nem arról akart voltaképpen szólani. Az ő apostoli tekintélyét akarta csak megvédeni az ellene áskálódók vádjai ellen. De közben kibuggyannak a lelkéből ezek a mázsás gondolatok, amelyeken azóta is szüntelenül rágódhatott a keresztyén hit tudománya.

A felületes olvasó természetesen fennakad itt, és fölösleges komplikációkat lát csak az apostol gondolatmenetében. Könnyebb olvasmány volna egy-egy levele, ha nem görgetné az utunkba ezeket a gondolattömböket. De lehet úgy is olvasni az írásait, hogy az ember éppen ezekben találja meg a legnagyobb kincseket. Nagyon mélyről hozta ő elő azokat. Nekünk is rá kell szánnunk magunkat arra, hogy mély bányák sötét tárnáiba szállunk alá értük. De aki nem kerüli a sötétség félelmeit a mélységben, és aki nem kíméli magát a szűk járatokban való alázatos meghajlástól, - az rátalál az aranyra ott is, és az ráismer az apostol kincseiben is a maga kincseire.

Próbáljuk meg ezt a nehéz munkát most is, akármilyen összetörettetéssel és önmegtagadással jár is!

A felolvasott versekben - egy kis leegyszerűsítéssel azt lehet mondani: - két dologról van szó. Valamiről, ami elvégeztetett, és valamiről, ami megkezdetett. Amazt Isten cselekedte. Emezt emberekre bízta. Pál apostol mind a kettőt ugyanazzal a kifejezéssel "megbékéltetésnek" nevezi. De világos, hogy két különböző dolgot kell értenünk alatta. Más a "megbékéltetésnek" az a szolgálata, amelynek ő is letéteményesének tudja magát. Abban telt el az egész élete, hogy "Krisztusért járván követségben" kérte, unszolta az Isten ellen zendülésben álló világot, rakja le öngyilkos harcának fegyvereit, és hódoljon meg Isten előtt. Azóta is folyik a bűnös emberiségnek ez a pacifikálása az Isten országlása érdekében. És soha nem lesz befejezve, amíg olyan lesz az ember e föld hátán, amilyenek mi is vagyunk. De emellett, sőt ezt még megelőzően más az a "megbékélés", amelyet Pál apostol szerint Isten egyszersmindenkorra elvégzett, - nem az emberi történelem fejleményeiben, hanem Önmagában.

Mi most fordítsuk figyelmünket erre az utóbbira. Az előbbivel úgyis meglehetősen tisztában vagyunk. Amikor elolvassuk ezeket a verseket, önkéntelenül is az emberi életben véghezviendő és tényleg folyamatban is levő "megbékéltetés" szokta megragadni a lelkünket benne. Mintha ez iránt még elég fogékony érzékünk volna. De el szoktuk hanyagolni a dolog másik oldalát, azt, hogy függetlenül a "megbékéltetés szolgálatától" annak lendületes előhaladásától, vagy szomorú ellanyhulásától, sikereitől vagy visszaeséseitől, minden változandóság felett örök, végleges fenségben ott tündöklik az Isten ténye: "megbékéltette magával a világot".

Az emberéletben végbemenő "megbékéltetést" hagyjuk hát most a háttérben, és emeljük ki alapigénkből az Isten végzéseit.

Az első kérdés, amely feltolul bennünk, az, hogy mi értelme van egyáltalán az ilyen egyoldalú "megbékéltetésnek"? Végezhet-e valamit az Isten így "rólunk nélkülünk"? Lehet-e jelentősége ránk nézve bárminek, ami nem az életünk tényeiben jelentkezik, hanem azoktól elválasztva, szinte a fejünk felett lebeg?

Közelítsük meg a dolgot az emberi viszonylatokból vett példákkal! Vajon csakugyan az az egyedül számottevő tényező az életünkben, ami annak valóságos birtokát képezi? Valaki azt mondta egyszer tréfásan, hogy manapság azzal lehet mérni az emberek vagyoni állapotát, hogy mennyi adósságuk van. A tréfás mondásban nagy igazság rejlik. Valóban, nem csak az teszi ki egy embernek a gazdagságát, amit a tárcájában vagy a páncélszekrényében őriz, hanem az is, sőt sokszor nagyobb részben az, ami mások lelkében él, mint róla alkotott ítélet: a hitele, a "bonitása". Ha valaki azt tönkreteszi hitelrontó hírek terjesztésével, nagyobb kárt tett, mintha kifosztotta volna egész készpénzvagyonából. A tényleges vagyon érintetlen maradhat, a gyár épületei állhatnak, bennük a gépek zúghatnak, a raktárak telve lehetnek árucikkekkel, - de járjon körül a világban valami rágalom az egész üzlet megrendült szilárdságáról, és bekövetkezik a romlás. Mindenki szabadulni igyekszik részvényeitől, zuhan az áruk a tőzsdén, és máról holnapra rombadől a nagy vagyon anélkül, hogy egyetlen szöget is kivettek volna a tényleges állományából.

Ez a gazdasági életből vett kép hű mása az erkölcsi viszonylatainknak is. Nem csak az teszi ki egy embernek erkölcsi értékállományát, ami benne tényleg megvan: neveltetéséből leszűrődött jó szokásai, küzdelmei közben kialakult vonásai, egész addigi életében kiforrott jelleme. Ehhez óriási ráadásként hozzájárul még az az erkölcsi tőke, amellyel nem önmagában, hanem másoknak róla való ítélkezésében bír. Hányszor megtörténik, hogy megvetett, kitagadott emberré válik az, aki pedig ma ugyanaz a becsületes tiszta lélek, aki tegnap volt. Benne semmi sem változott. Rajta kívül történt valami, ami mégis sorsdöntő jelentőséggel bír ránézve!

Az ilyen szomorú esetekből kitűnik, hogy a mások lelkében végbemenő ítélkezés és a valóságos állapot között nem szabad megszakadni az összefüggésnek. Legalábbis abban az irányban, hogy az ítélkezés nem maradhat el a valóság mögött. Helytelen és vétkes minden olyan ítélet, amely nem tulajdonítja az embernek javára azt, ami jó megvan benne. Akár gazdasági, akár erkölcsi javakról van szó, vigyázzon mindenki, hogyan vélekedik az embertársáról! Anélkül, hogy egy ujjával is hozzányúlt volna ahhoz, ami az ő tulajdona, mégis rablójává válhat igazságtalan feltevéseivel!

De a másik irányban nincs elzárva az ítélkezés szabadsága: többet, mint amennyi valakinek a tényleges birtoka, mindig szabad, és néha kell is a javára betudnunk neki. És jól tudjuk, hogy amilyen életgyilkoló hatása lehet a valóságon alulmaradó ítélkezésnek, ugyanolyan életfakasztó, életmentő tett lehet az ítélkezésnek a valóság színvonala fölé szárnyalása. Gazdaságilag is sok tönkrement életet indított el újra a boldogulás útján az, hogy valaki nem tekintett az ő nincstelenségére, hanem "jónak tartotta" őt egy kölcsön összegére, bizalommal hitelezve neki "a levegőre". Erkölcsileg is hány embert állított már talpra az, hogy amikor lesüllyedt már a mocsár fenekére, és joggal elfordulhatott mindenki tőle, akadt egy jóbarát, aki nem azt nézte, hogy ki áll előtte tényleg, hanem a vállára tette a kezét, a szemébe nézett, és kimondotta az ítéletet: "Barátom, te igazában nem ez az ember vagy, te más is tudsz lenni!"

Ha gondolataink ezeknek az emberi viszonylatoknak a létráján felkúsznak, kezdjük már sejteni, hogy mit jelent az, ha Isten felőlünk Önmagában végez valamit! A húsunkba vág a tényleges valóság is. De még inkább sorsdöntő az, hogy a tényleges valóságtól függetlenül milyen gondolatokat táplál Ő mifelőlünk! Sőt ki kell rúgnunk a lábunk alól az emberi viszonylatoknak a létráját, és ki kell bontanunk a hitünknek szárnyait, ha egészen közelébe akarunk férni az igazságnak. Mert az Istenhez való viszonyunkban van valami összehasonlíthatatlan titok: Ő a Teremtőnk nekünk. Ha Ő gondol valamit, az nem csak feltevés, sejtelem, reménység, hanem teremtő erejű végzés. Amit Ő minekünk javunkra tulajdonít, az örökre szóló valóság, hatalmasabb, mint az életünkben tényleg meglevő, megtapasztalható és megfigyelhető. Rejtve maradhat talán a szemünk előtt. De ha majd elmúlik az ég és a föld, ki fog tűnni, hogy abban nem tehetett kárt a múlandóság.

A valóságban lehet az emberiség telis-tele az Isten ellen való hadakozással. Kavaroghat és hullámozhat a lázadásnak évezredes sötét áradata. Isten kifeszítette már fölötte a fénylő szivárványt. Ő magában elvégezte, hogy az emberiséget nem ilyennek látja, hanem - igen, rólunk, nélkülünk döntve: - "megbékéltette magával a világot."

A második kérdés, amely nyomban felmerül, az, hogy miért volt szükség az Istennek ilyen egyoldalú végzésére? Miért nem tartja fönt velünk való viszonyát a tényleges valóság alapján? Miért nem írja egyszerűen azt a javunkra, ami jót mi csakugyan fel tudunk mutatni? Mi szükség van arra, hogy Ő a maga szuverén jótetszéséből mondja ki, hogy "megbékéltetett bennünket magával"? Nem elég jó békességben vagyunk mi vele?

Itt kezdődik a szűk, sötét tárnába való alászállás! Mert az ember ennél a kérdésnél mindjárt kezdi előszámlálni lelki számadásai "követel" rovatának sok-sok tételét. Buzgó imádságait. Szorgalmas templom-látogatását. Adakozását. Jótékonykodását. Egész tisztes "vallás-erkölcsiségét". Mindent, amivel olyan nagy szorgalmatossággal ápolni igyekezett az Istennel való jóbékességét.

Az ősi református kátéból annak idején mindnyájan megtanultuk pedig a kemény vallomást, amely megtanít Isten előtt meghajtani önelégültségünk fejét, és büszkeségünk gerincét: "Természet szerint hajlandó vagyok Isten... gyűlölésére". Eszerint minden hódoló békeajándékunk csalóka látszat csak, amely mögött kitörésre kész ellenséges lélek lakozik! "Túlzás!" - csattan fel erre az elevenében talált ember. Pedig színtiszta igazság. Csak azt kell egyszer megértenünk, hogy az Isten előtt való igazvoltunkat nem az a számadás dönti el, amit mi vezetünk róla, hanem az, amely Istennél van nyilván tartva. Nem az a döntő, hogy mi mennyire vagyunk megelégedve az Ővele való békességünkkel. Ő a megmondhatója csak: nem sebezzük-e szívét szünetlenül ellenségeskedésünk fegyvereivel!

Én a világosság vagyok - mondja Ő, - ti pedig elzárkóztok előlem. Gazdagon árad felétek kijelentésem napfénye, szeretné átjárni az életetek minden zugát. De hiába lövellem rátok az igazság megismerésének sugárözönét, - ti lehúzzátok ablakaitok függönyeit. Nektek elég, sőt kellemesebb a félhomály. Meghúzódtok tévelygések ködében. Titeket zavar a világosság!

Én az élet vagyok, - mondja tovább, - ti pedig lemondotok rólam. Átmelegítem a világot, hogy kihajtson minden csírája, és virágba boruljon téli kopaszsága. De ti nem hisztek a tavasz leheletének. Behúzódtok szobáitokba, és a magatok kisded gyönyöreivel rakjátok még mindig kandallótok tüzét. Azt vélitek, hogy azokban van az életetek szépsége, kiteljesedése. És elszalasztjátok az igazi életet, amelyet bennem találhatnátok meg.

Én vagyok a szeretet - mondja újra, - de ti nem tartotok velem! Szeretném paradicsommá változtatni a világot. Kiirtani belőle minden csúnya gazt. Felegyenesíteni benne minden letört virágot. Bekötözni benne minden megsebzett ágat. De ti nem jöttök ki a munka és a szolgálat kertjébe, hogy nekem segítsetek. Ti otthon maradtok, ki-ki a maga hajléka szűk kis világában. Vállatokat vonogatjátok hívásomra. Magamra hagytok. Ti csak önmagatokat szeretitek.

Az Isten minket szerszámaiul teremtett, de csorbák, használhatatlanok vagyunk, és rajtunk meghiúsulnak felséges elgondolásai. Ellenálló rossz közeg vagyunk, amelyben megnehezül az Ő mozgása. Rossz vezető anyag az életünk, amelyben csak küszködve, lecsökkentve áradhat az Ő villamos ereje. Kiálló sziklás szigetek vagyunk az Ő életének hömpölygő folyamában; hullámaival fáradhatatlanul ostromol, mi mégis útjában állunk szabad áramlásának.

Isten szempontjából nézve ez a valóságnak képe. Ami jó van benne, annak köszönhető, hogy Isten erősebb, mint mi. Nem mirajtunk múlik, hogy legyen, - csakis azon, hogy Ő nem fárad bele velünk való tusakodásába. Magunkban mi - ellenségei vagyunk. Bűnösök vagyunk.

Mintha valami világot betöltő nagy látomás bontakoznék ki Pál apostol szeme előtt. Kiment a parancs, hogy mindenek jelenjenek meg a királyi palota előtt, mert a fenséges úrnak fontos közlése van mindenek számára. Gyülekezik is a tarka sokaság. Együtt tolonganak a hívők és a hitetlenek, a becsületesek és a becstelenek, a köztiszteletben állók, és a közmegvetéssel megbélyegzettek. Oh, sokféle különbségtől tarkállanak. De csak az öltözetük más-más. Amint ott várakoznak tolongva a küszöb előtt, és egymásra néznek: összevillanó tekintettel felismerik egymást és megértik egymást. Cinkostársak ők mind abban, hogy nem akarják a király uralkodását! Mit határoz az, hogy az egyikük a nyílt lázadás fegyvereit viseli, a másik meg rejtve hordja a fegyverét köntöse alatt? Mi különbség van itt a ledér élet mocskos ruhája, és a külső szentség képmutató díszöltözete, az elzüllött becsület rongyai, és a tisztes jellem kényes, hiú eleganciája, a káromkodó hitetlenség fegyencruhája, és a hitvallás rozsdaverte páncélvértezete között? Az, aki az elzárt ajtó mögött lakozik, mindnyájukkal tisztában van. Szorongó félelemmel várják: mit akarhat velük?

Aztán nyílik a kapu, és megjelenik a hírnök. Felhangzik a királyi üzenet, és az elcsodálkozás moraja fut végig a tömegen. A felséges úr úgy végezett felőlük, - felőlük! - hogy nem ellenségeinek, hanem békés híveinek tekinti őket. Magában elvégezte, hogy nem rója fel nekik titkos és nyílt zendülésüket. Megbékéltette magával alattvalóit.

Ez az Isten üzenete mihozzánk, hirdeti Pál apostol. A valóság rút és kárhozatos. Jaj volna, ha ahhoz igazodnék az Isten ítélete! De a valóság nem számít többé. Az emberek mind egyetemben bűnösök. De Ő úgy végzett felőlük fenséges jótetszéséből, hogy "nem tulajdonítja nekik az ő bűneiket."

Még egy kérdés tör fel elámult lelkünkből: hogyan lehetséges ez? Minek köszönhetjük azt a nagy, ingyenvaló ajándékot, hogy noha ellenségek vagyunk, ez nem tudatik be nekünk, és noha ezerszer megszegtük a békességet Istennel, Ő mégis azt tulajdonítja nekünk, hogy megbékélt igaz hívei vagyunk?

A hírnök megadja a választ. Némán félrevonja a kárpitot a királyi csarnok kapuja elől, és mi beleláthatunk annak fénylő rejtelmeibe. Odabent áll az oltár. Rajta vérzik az áldozat. Nem említi itt kifejezetten Pál apostol, de néhány verssel előbb szó volt róla: "Egy meghalt mindenkiért." És amint reászegezte tekintetét a Krisztus kereszthalálára, nem is vette le róla a továbbiak során sem. Amikor az Isten "megbékéltető" végzéséről szól, akkor is az tölti be még a lelkét, amit ott látott. Onnan tudja, onnan hozza az üzenetet. Ott dőlt el a csodálatos királyi végzés. Ott található meg a magyarázata is.

Mert minden jóváírásnak megvan az ára. Valahol, valakinek meg kell fizetnie érte. Nem segít senkin a valósága fölé emelkedő, neki többet tulajdonító ítélet, ha nem rejlik mögötte áldozat - egyszerűen azért, mert a nélkül csak üres szóbeszéd. A rossz, fogyatékos valósággal mégis csak le kell számolni valahogy, valamilyen formában meg kell szenvedni érte, és el kell viselni a terhét. Azt mondjátok, hogy az édesanya nem rója fel züllött fiának mindazt, amivel korai őszületbe borította fájdalmas fejét; hogy amikor ránéz, szeretete makacs szívósságával, még mindig csak azt a fiút akarja látni benne, akit megálmodott felőle anyasága hajnalán; hogy egyszerűen nem vesz tudomást a valóságról? Igaz, nem vesz róla tudomást, - és mégis tudomást vesz róla. Nem bocsátja be a valóságot a lelke világos szobájába, nem akar rágondolni; mégis kénytelen befogadni, még ha hamar betuszkolja és bezárja is a hátsó sötét szobába; nem gondolva rá, mégis magában hordja. És milyen ádáz lakót hord magában! Mennél jobban bezárta, annál nyughatatlanabb! Tépi körmeivel, vágja két kezével, rázza-döngeti erős karjaival börtönét, és a ház gerendázata napról napra roskatagabb. Nézz bele az édesanya arcába és meglátod, hogy nem ingyen van az, hogy ő mást gondol a fiáról, mint ami a valóság!

Régi pogány görög községeknek volt az babonás szokásuk, hogy az év bizonyos napjain körülhordoztak egy állatot, kost vagy kecskebakot, az úgynevezett "pharmakost", az "orvosságot", az "ellenszert". Azt tartották róla, hogy mint valami misztikus szivacs, magába szívja mindazt a bajt, átkot, veszedelmet, ami a község feje felett lebeg. S ha aztán a körmenet végén elégetik vagy a tengerbe vetik, vele együtt eltávolítottak minden ragályos betegséget, természeti csapást, balsorsot. Babonás dadogás egy megsejtett isteni titokról: csak attól az átoktól könnyebbül meg az ember, ami helyette reáhull az érte szenvedő áldozatra.

Ez a titok ragyog felénk a Krisztusból. "Isten Őbenne megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket."? Igen, azért, mert Ő az "Isten báránya" volt, "aki elveszi a világ bűneit". Úgy járt-kelt közöttünk, mint a kiszemelt áldozat, amely magára gyűjti a rontó erők mételyét. Nem volt olyan emberi bűn, amelynek fullánkját ne fogadta volna be a szíve, olyan Isten ellen való lázongás, amely elé oda ne tartotta volna vérző lelkét, olyan elszabadult sátáni ellenségeskedés, amelynek martalékul ne kínálta volna fel önmagát. A kereszten teljessé lett az áldozat. A "bárány megöletett."

Oh, titkok titka! "Isten volt az, aki a Krisztusban megbékéltette magával a világot" ezen az áron! A szemünk előtt emberi tragédia játszódik le, de benne és általa az Örökkévalónak a szíve tárul fel. Ő, aki ellen lázadunk a bűnünkkel, Ő volt az, aki Önmagára vonta össze a kereszt villámhárítójában az ítélet lecsapó feszültségeit, hogy felettünk kiderülhessen az ég újra. Mint ahogy a tenger mélységeibe belefolyik a szárazföldek minden zavaros, piszkos folyóvize, hogy ott eltűnjön örökre minden tisztátalanság, s az óceán cserébe megint hófehér tarajú szelíd hullámokkal csókolgathassa a partokat: úgy nyelte el az isteni Áldozat megmérhetetlen mélysége a világ bűneit, hogy lehetséges legyen "bűneiket nem tulajdonítani őnekik."

Itt már nagyon mélyre kell lehajolnunk. Egészen a porba. Mennél jobban megértjük a Pál apostol üzenetét, annál mélyebb, némább, megtörtebb hódolatba. Minekünk tulajdoníttatik a "megbékéltség", mert Őneki tulajdoníttatott az ellenségeskedés. "Mi Isten igazságává leszünk Őbenne", mert Isten Őt, "aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk."

*

Nem csoda, hogy ahol ilyen végzésről van szó, ott egyúttal felséges kezdésről is szó van. "Ezt tettem teéretted", - nem lehet ezt tudomásul venni úgy, hogy rögtön el ne hangozzék: "Mit teszel te énérettem?" Ha Isten így "megbékéltette" magával a világot, akkor ebből csak az folyhatik, hogy nekünk pedig "adta a megbékéltetés szolgálatát." Egy célja, egy programja lehet már csak az életnek: a valóságot átformálni arra a képre, amit Isten teremtő gondolata ingyen kegyelemből már előre beletud a valóságba. Azt az Ellene való harcot, amelyet számadásaiban már Ő eltörölt az emlékezetből, le kell szerelni az életünk tényleges folyásában is. Meg kell békélnünk Ővele, és nem lehet nyugodnunk, amíg mások ellenséges indulatait is el nem csitítottuk boldog engedelmességgé.

Félelmetes egy megbízatás! Ha azt hinném is, hogy az egész világot megszelídíthetem, jobb belátásra bírhatom és meghódoltathatom az Isten előtt, jól ismerem az önnön szívemet, álnokul rejtőzködő ellenségeskedését, makacs lázadozását, ki ki-törő zendülő gondolatait, érzéseit és akarásait! És ha abban reménykedhetném is, hogy sikerül odahajtanom a magam kemény nyakát az Isten gyönyörűséges igájába, a szemembe mered a világ képe, teméntelen ősi, megátalkodott, mindenre elszánt istenellenes hatalmával. Ki tudná megmondani, melyik mezőn nehezebb végét érni a harcnak!

De gyönyörűséges megbízatás! Mert a mi "megbékéltető" hadjáratunk mögött ott tornyosul és föléje hajlik az Isten elvégezett "megbékéltető" tette. E nélkül valóban megbénítana az a kép, amelyet a Sátán felém vigyorogtat az önismeret hű tükréből. A valóság, úgy, ahogy magamban látom, mindennap újra kétségbe ejtene. De megtudtam, hogy ez a valóság nem számít. Önmagamban kiállhatatlan, haszontalan, izgága bűnös ember vagyok csak. De Istennek úgy tetszett, hogy ne így lásson engem, hanem "Őbenne", aki értem meghalt. Magamban véve - csak a kárhozat varjai kárognak fejem felett. "Őbenne" - "Isten igazsága" vagyok, mocsoktalanul, megtisztítva, "megbékéltetve".

És hiába nyitja fel a "sánta ördög" a házak tetőit, hogy megmutassa: mi lakik tényleg az emberek hajlékaiban. Jól ismerem az eltorzult emberarcot. Ha mást nem ismernék, csak a valóságot, odaírnám az emberiség kapuja fölé: "Hagyjatok fel minden reménnyel!", és tudnám, hogy a pokol rémei között járok, amikor köztük járok. De Isten mást végzett felőlük. "Krisztusban" ez a rút valóság nem számít. Őbenne "az Isten igazságává" lett minden ember, akivel találkozom. És tudom, hogy elmúlik minden, ami most olyan végső valóságnak látszik, mint szétomló vár, de az örökkévalóságban megláttatik majd az, ami túlélte az elmúlást: amit Isten gondolt bele az emberekbe.

Megállva a Golgota magasságán és onnan széttekintve, látom a világra ránehezedő sötét ködöt is, de látom diadalmasan föléje tornyosulni a fénylő "új teremtést".

"A régiek elmúltak" - lent marad a mélységben és nem számít már többé mindaz, ami sötét a látóhatáron. "Imé újjá lett minden", - amint Isten elgondolta "a Krisztusban", egyedül az érvényes mindörökre.

Így lehet - csak így lehet - munkába indulni a világban, az élet zsoltárával a szívünkben, a "megbékéltetés" üzenetével az ajkunkon.

***

(Advent első vasárnapján. 1935. dec. 1-én.)

Lekció: II. Kor. 8, 1-9.

Textus: "Nem, amiképpen reméltük, hanem
önmagukat adták először az Úrnak,"
II.Kor. 8, 5.

Kell-e vajon előttetek igazolnom, hogy ezen az első adventi vasárnapon miért vettem fel elmélkedésünk alapigéjéül ezt a most felolvasott verset? Első tekintetre bizony úgy látszik, mintha nemcsak alapigénk, hanem az egész szakasz, amelyben előfordul, távol esne az advent ünnepi hangulatától. Prózai dologról van benne szó. Pál apostol Görögországba utaztában áthalad Macedónián. Ott találkozik régi híveivel, előző utazásai alkalmával alapított gyülekezetekkel. S ezt az alkalmat felhasználja arra, hogy közöttük gyűjtést rendezzen a jeruzsálemi és környékbeli, ez időtájban nagy ínséget látott gyülekezetek javára. Sok különbség választotta el azokat a zsidókból lett első keresztyéneket ezektől a pogányok közül megtérítettektől, akik között most Pál utazik. Annál fontosabbnak tartotta, hogy a testvéri segítség kezei nyúljanak át, nemcsak a köztük levő tengerek távolságain, hanem a fennforgó elvi szakadékokon is, s az adományok, mint a szeretet üzenetvivői, szövögessék minden különbség ellenére is az összetartozás erős lelki szálait. Amikor most Korinthus felé közeledik az apostol, elküldi oda előre levelét s benne beszámol tapasztalatairól, amelyek Macedóniában késleltették, magyarázatát adva így egyúttal annak is, hogy miért kell a korinthusiaknak még mindig várniuk megérkezésére, beérve egyelőre őhelyette tanítványának, Titusnak a jelenlétével, akit közéjük küldött.

Mi köze van ennek az ügynek a mi adventi örvendezésünkhöz? Azt hiszem, ti magatok is megadtátok már erre a kérdésre a feleletet. Hiszen emlékezhettek rá, hogy a felolvasott szakasz a karácsonyi örömhír hirdetésével végződik: "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok."

Az egész szakasznak a gondolatmenete hasonlítható tehát egy zarándok útjához, aki végül is odaérkezik a betlehemi bölcső elé s ott csodálva, imádva szemlélheti a kimondhatatlanul nagy ajándékot: hogy a dicsőség Ura, a mérhetetlen világokat átölelő gazdagság Ura, érettünk, nyomorult, elesett teremtményeiért emberré lett. A karácsonyi örömünnepet várva mi is ilyen utat járunk; tekintetünket már a Betlehem fölött ragyogó csillagra szegezve és készülve arra, hogy leboruljunk tisztességet tenni a megszületett Kisded előtt, akiben az Örökkévalónak dicsőségét imádhatjuk.

Mivel Pál apostol szeme is az Istennek ezen az ajándékán nyugszik, miközben emberek ajándékait kéri és gyűjti, s miközben ennek eredményeiről beszámol, közelről érinthetnek bennünket szavai éppen most. Hiszen mi is elmondhatjuk, hogy az advent megünneplésének az a legméltóbb módja, az Isten nagy ajándékának karácsonyi átérzésére az a legillőbb felkészülés, ha már előre is hálára hangoljuk a szívünket és hálánkat abban mutatjuk meg, hogy ami kicsiny adomány telik tőlünk, azt mi is odaadjuk. El is hangzott a gyülekezet tagjaihoz a felszólítás: Adjatok az adventi hetek alatt! Adjon ki-ki, amennyit és amit tud, hogy legyen egyházunknak miből megsegíteni a segítségre szoruló testvéreinket és megkönnyíteni számukra az élettel vívott keserves harcukat a téli hónapok alatt!

Már most ezzel az adakozással kapcsolatban és minden más hasonló adakozással kapcsolatban egy nagyon fontos igazságra tanít meg alapigénk. Arra, hogy szép dolog, örvendetes dolog az áldozatkészség megnyilvánulása, - Pál apostol is nagy örömmel számol be arról, hogy várakozáson felül milyen nagyszerűen megnyilatkozott a macedóniabeliek áldozatkészsége, - de van ennél valami nagyobb is. Mindenek felett annak örül az apostol, hogy a macedóniabeliek elsősorban nem is az adományaikat adták oda, hanem önmagukat adták. És amikor "önmagukat adták az Úrnak", ennek következtében történt az, hogy a pénzadományaikat is odaadták. "Isten akaratából" rendelkezésére álltak Pál apostolnak is (amint mondja: "nekünk is adták önmagukat""). Megnyitották kezüket és zsebüket az ő felszólítására is, mert előbb teljes valójukat már rendelkezésére bocsátották az ő Uruknak Istenüknek. Isten elsősorban nem az adományainkat kívánja tőlünk, hanem a sajátmagunk odaadását!

Ebben a tételben kifejeztük az egész keresztyén erkölcsi felfogásnak az alapigazságát. Vagyis azt, hogy igazában sohasem szabad egyes cselekedeteket önmagukban, a cselekvő személytől elválasztva elbírálni, mert a cselekedetnél mindig fontosabb a mögötte rejlő lelkület. Egyes szép és jó cselekedetek lehetnek hasonlatosak a karácsonyfára ráaggatott gyümölcsökhöz. Az ilyen mesterségesen feldíszített fa lehet ékes látvány, és rajta minden dísznek meglehet az értéke. De sokkal, sokkal nagyobb, értékesebb dolog az élő fában rejlő élet, amely magától munkálkodik, hajt és gyümölcsözik! Isten is éppen ezért az egyes cselekedetek mögé nézve mindig a lélek belső titkait kutatja. "Adsz sok mindent", - mondja, - "adsz pénzedből, idődből, erődből. Szép, jó, örvendetes, hasznos. De vajon adod-e önmagadat? Vajon nem rejtőzik-e adományaid mögött mégis elzárkózó, önmagának élő és éppen ezért nagyon szánandó, nyomorult lélek?" És amint már az Ótestamentumban is elhangzott az Ő felszólítása, nekünk is mondja: "Adjad, fiam, a te szívedet nekem!"

Ezzel már azt is megmondtuk, hogy a legmélyebb keresztyén erkölcsi igazsággal együtt a legmélyebb keresztyén vallási igazság is kifejezésre jut az előttünk forgó elvben. Az ti., hogy Isten előtt semmilyen külső adománynak vagy áldozathozatalnak semmi értéke sem lehet magában véve. Isten előtt egyedül a szív belső odaadása számít. Külső adományoknak és áldozatoknak bármilyen nagy halmaza is talán csak arra jó, hogy vele alibit bizonyítson az Istentől menekülő szív s hogy látszatok palástját borítsa magára, amelyek mögött elbújhat. Ravasz az emberi szív! Úgy el tudja önmagát ámítani! Végül is elhiszi, hogy Istent is sikerült megtévesztenie! Pedig, ha még oly nagy, akár a fanatizmusig menő buzgósággal fűtött ezernyi cselekedetben mutatja az Isten felé a maga odaadásának jeleit, mind hiábavaló, ha a szíve legbelső rejtekeit megtartja önmagának. Egyetlen áldozatot ismer a mi vallásunk: azt, amelyikre Pál apostol szólít fel egy helyen: "Az Isten irgalmasságára kérlek titeket", - mondja, már ezzel az unszoló, sürgető hanggal is elárulva, hogy milyen nagyon lényeges dologról van szó, mintha azt akarná mondani, hogy csak ezt az egyet ne mulasszuk el, mert ha ezt az egyet elmulasztjuk, akkor minden egyéb hiábavaló. Nos, mire unszol, mit sürget? - "Szánjátok oda a ti testeteket és lelketeket élő, szent és Istennek kedves áldozatul!" Vagyis: adjuk önmagunkat! Minden egyéb majd ebből következik, de e nélkül minden csak hazug látszat volna.

Milyen sokszor megfeledkezünk erről! Érthető is. Hiszen a mi emberi szempontjainkból nézve a külső cselekedet a fontos. Mostani, karácsonyelőtti gyűjtésünknél is a mi szegényeink érdekében az érdekel minket, hogy lesz-e elég élelmiszercsomag, elég ruhaadomány, elég tüzelőre való? Ha lesz, akkor gyűjtőakciónk eredményes volt, még ha az adakozók közül sokan egyáltalán nem adták is "önmagukat az Úrnak". Milyen könnyű itt megállni, és elfelejtkezni arról a fontosabbról, ami még hátra van!

Úgy látszik, hogy Pál apostollal is ez történt meg: elsősorban arra gondolt sokáig, hogy csak összegyűljön a segélyezéshez kívánt, mennél nagyobb összeg. És csak később látta, meglepetve és megszégyenülve, hogy várakozáson felül gyűlt a pénz is, de fakadt munkásságából ennél sokkal nagyobb, becsesebb eredmény is. "Nem amiképpen reméltük", - mondja. Pedig eleitől fogva reménykednie kellett volna abban, amit most örvendezve lát, hogy ti. a gyűjtés a macedóniabeliek számára nagy belső megújhodásnak az alkalmává lett, hogy miközben "erejük szerint, sőt erejükön felül" odaadták a pénzüket, ebből indíttatást nyertek egész életük revíziójára, komoly, mély önvizsgálatra, és ennek eredményeként a teljes odaadásnak olyan megújulása mutatkozott náluk, hogy öröm volt nézni egyéni és gyülekezeti életüknek tavaszi felfrissülését.

Okulva ezen az eseten, határozzuk el, hogy mi mindig szem előtt fogjuk tartani ezt a nagyobb eredményt is, amely felé törekednünk kell. Gyűjtsük az adományokat most is, máskor is. Gyűjtsük, ha majd rákerül a sor a templomunk megépítéséhez szükséges nagy összegnek előteremtésére. És ne csak gyűjtsük, hanem adjunk mi magunk is "erőnk szerint, sőt erőnkön felül". De leghőbb vágyunk az legyen, hogy a mi Urunknak Istenünknek odaadott szívű gyermekei legyünk, akiknek áldozatkészsége nem alkalmi megnyilatkozás csupán, hanem az egész életen áthúzódó szeretetnek, hódolatnak, hálának a megpecsételése!

Milyen titokzatos, milyen nagy dolog ez az önmagunk odaadása! Ha az ember kissé elmerül abban, hogy mit jelent ez, órákhosszat tudna róla beszélni. Most csak hadd mutassak rá arra, hogy ez az emberi életnek csúcspontja, ahol éppen ezért ellentétes irányba szétfutó vonalak találkoznak. Együtt találunk itt olyan ellentéteket, amelyek egyebütt nem egyeztethetők össze, amelyek körül évezredek óta folyik a vita a legnagyobb gondolkozók között. Ki ezen, ki azon a párton foglal állást, de soha nem értik meg egymást, úgy látszik, hogy mindkét félnek igaza van és mégis az egyiknek az igazsága kizárja a másikét. Igen, mert lent vannak a hegy tövében. De amikor felérkeznek ide a csúcsra, ahol az ember önmagát odaadja Istennek, akkor találkoznak egymással.

Szabad az ember akarata? Hát hogyne volna szabad! Megkötött, meghatározott, determinált lény az ember? Hogyne volna az! Mind a kettő igaz és együtt igaz.

Az ember szabad. Mert amikor odaadod magad Istennek, amikor boldog hódolattal elmondod ezt az imádságot: "Uram, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Rendelkezzél velem Te és a szívem minden dobbanása, a szám minden mondása, az erőm minden megnyilatkozása szolgálja a Te dicsőségedet. Ne legyek én más, mint szerszám a Te kezedben, amellyel szabadon munkálod a te céljaidat." - akkor tudod és érzed, hogy szabad vagy. Ki ne élt volna át ilyen pillanatokat? Ezekben a pillanatokban mi sem bizonyosabb, mint az, hogy nem vak bábok vagyunk, amelyeket akaratukon és tudtukon kívül külső erők mozgatnak. Életünk a magunk kezében van és mint valami szent ajándékot felemelhetjük, felajánlhatjuk Istennek. Rendelkezünk magunkkal, odaadjuk magunkat.

De mire adjuk magunkat? Arra, hogy az Övéi legyünk, Ő rendelkezzen velünk, Ő tartson hatalmában minket. Tehát szabadok vagyunk, - de arra, hogy az Ő rabjai legyünk. Más szabadság nincs. Minden más szabadság csak képzelődés. Aki ettől a rabságtól félti a nyomorult életét és fenn akarja tartani Istennel szemben a maga függetlenségét, - az a legnyomorultabb rab. Ő is kénytelen odaadni magát. Milyen sokfélének oda tudják adni magukat az emberek! De ez az odaadás nem a szabad akarat döntése. Ez elsodortatás, viharos szenvedélyektől való elragadtatás, zsarnoki szokások gyeplőjében való robotolás, a körülmények kénye-kedve szerint való hányattatás.

Egyetlen igazi szabadság van: odaadni magunkat Istennek. Ebben az önként elismert és elvállalt rabságban virul ki az emberi lélek minden magasabbrendűsége, igazi méltósága, világfeletti rendeltetése. De jól értsük meg, mit jelent magunkat így Isten tulajdonába adni. Nem egyéb történik ilyenkor, mint készséges elismerése egy olyan tényállásnak, amely különben is tényállás. Olyasvalamit adunk oda Istennek, ami amúgy is az Övé. Mert ebből az egész nagy világból semmit sem vihetünk elé, amivel bármit is hozzá adhatnánk az Ő gazdagságához. Hiszen az ég és a föld és annak teljessége mind az Ő teremtménye és Őbenne áll fent. Mi is mindenestől az övéi vagyunk. Minden leheletünket Ő diktálja és a szívünk egyet sem doboghat tovább, mint ameddig Ő engedi. Minden hajszálunkat Ő tartja számon és mindenestől az Ő kezében van az életünk. Csak arról lehet szó, hogy erre a tényállásra mi rámondjuk azt, hogy ne is legyen másképp sohasem, mert az Ő kezében vagyunk a legjobb helyen; az Ő tulajdonának lenni a legfőbb jó, amit magunknak kívánhatunk; ha az Övéi vagyunk, azok is akarunk maradni örökké!

Tehát olyan függésnek a boldog, készséges elismerése ez, amelynek a láncait úgysem tudjuk elszaggatni, de amelynek a láncait sokan kínlódva csörgetik és magukat véresre gyötörve próbálják lerázni. Mi nem lázadozunk ellene. Mi hálásak vagyunk azért, hogy az Ő uralma alatt állhatunk. Örömmel valljuk, hogy joga van ránk tenni a kezét úgy és akkor, amint és amikor akarja. Engedjük, sőt kívánjuk és kérjük, hogy rendelkezzék velünk szabad tetszése szerint. És megfogadjuk, hogy az életünk végéig az Övéi akarunk lenni, bármit végez felőlünk.

Észreveszitek ugye, hogy milyen nagy dolog - hogy az életünk legmagasabbrendű aktusa ez, - magunkat odaadni Istennek? Nem is egyszeri aktus ez, - mert hiszen nem egyszer akarunk csak felemelkedni ennek a csúcsnak a magasságára. Állandóan megújuló aktus kell, hogy legyen, hogy életünk a magaslatokon való állandó járássá váljék. A macedóniabeliek sem akkor adták oda magukat először és utoljára az Úrnak. Elkezdték ezt már akkor, amikor keresztyénekké lettek; most, Pál látogatásakor ki tudja hányadszor - ünnepélyesen megismételték, és az életük végéig bizonyára még sokszor újra átélték ezt a csodát; a szabadságról való lemondásban kínálkozó felszabadulást, az életnek odaadásában az életnek megtalálását...

Nem egyéb ez az állandó életgyakorlattá váló legnagyobb emberi aktus, mint az Evangéliumnak gyümölcse. Pogányok életében ilyesmi nincsen. Akik nem ismerik Istent úgy, mint ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus Evangéliumában nekünk megjelentette magát, azok nem adhatják oda magukat Őneki. Az életünknek ez az odaadása csak válaszadás arra, amit Ő mondott, amit Ő adott, amit Ő cselekedett úgy, amint azt az "örömöt hirdető" Igéből tudjuk. És itt újra bekapcsolódik elmélkedésünk a karácsony-közeli gondolatvilágba. Mi azért adhatjuk magunkat oda Őneki, mert tudjuk, hogy milyen nagy az Ő ajándéka, amelyben Ő adta először Önmagát minekünk. Előbb Ő jött elő megfoghatatlan lényének titkaiból, Ő közelgett mihozzánk, Ő tárta fel előttünk örök szívét az Ő egyszülött Fiában. Erre felelünk mi a magunk odaadásával.

Megismertük Őt, mint teremtő és világokat kormányzó Atya Istent, aki mindeneket szeretetből fakadó végzései szerint a legjobban intéz. Megismertük, hogy jó és balszerencsénk nem vaksors szeszélyeitől függ; nem a véletlen űzi velünk kegyetlen játékát, amikor néha felkapnak az élet hullámai a magasba és mi a napfényben sütkérezünk, máskor meg megnyílnak alattunk a sötét mélységek és mi menthetetlenül alámerülünk, hanem örömünket-gyászunkat minden pillanatban jóságos kéz igazgatja. Ha ezt nem tudnánk, hogy adhatnánk oda magunkat Őneki? Ellenkezőleg, csak arra igyekeznénk, hogy valamiképpen kiragadhassuk életünket a kezéből. Féltenénk a boldogságunkat Őtőle! Ó, pogány szívünk mindig kiújuló érzései! De amíg világosan ragyog felettünk az Ő ismeretének fénye, boldogan nézünk fel az égre, ahol a mi Atyánk él és uralkodik, akinek hatalma van mindenek felett, mi felettünk!

Megismertük Őt úgy is, mint Szent Lélek Istent, aki ebben a világban, annak minden romlása és zűrzavara között kiárasztva erejét emberi szívekbe, szakadatlanul folytatja a maga újjáteremtő, rendező, tisztogató, világmegszentelő munkáját. S amikor érezzük serkentéseit, indításait, nyugtalanító feddéseit, vigasztaló bíztatásait, - hogyne adnánk oda magunkat neki? "Jövel, Szent Lélek Úr Isten!" - ez az imádságunk. "Kinyitom előtted ajtómat. Legyen szívem kicsiny kamrája a Te szállásod. Végy hatalmadba és tégy templomoddá. Végezd bennem és általam áldott munkádat szabad jótetszésed szerint!"

És megismertük az Ő szerelmét amaz Egyetlenben, a Fiúban, aki közöttünk járt, szolgált, mindenkivel jót tett és végül odaáldozta magát a keresztnek fáján. Itt valóban végképpen bizonyossá válik előttünk, hogy Ő önmagát adja nekünk. Ez a látvány, a golgotai kereszt látványa, az, amellyel egyszer szembe kerülve nem tehetjük többé azt, hogy sötét arccal elfordulva odébbálljunk, a magunk önállóságát féltve elmeneküljünk, hogy ne legyen neki felettünk hatalma, ne avatkozzon bele életünkbe és ne vonjon minket az Ő akaratának rabságába. Ellenkezőleg: itt le kell raknunk fegyvereinket; el kell szégyellnünk magunkat sokáig makacsul vívott ellenszegülő harcainkért, és meg kell hódolnunk előtte. Itt nem mondhatunk mást, mint: "Uram, a vér, amelyet ontottál, drága fizetség volt. Elismerem, hogy megvásároltál engem ezen a nagy áron. A Tied vagyok. Hadd legyek az mindörökké!"

Megterült számunkra ez első adventi vasárnapon az Úr asztala. Rajta a kereszten megszaggatott, megtört testnek egyszerű jegye, a kenyér. Rajta az érettünk készségesen kiontatott vér egyszerű jegye, a bor. Újra felénk hangzik ezekből az egyszerű jegyekből az Ő szava: "Ezt tettem értetek, - egyenként és mindnyájatokért. Lássátok, én odaadtam magamat, és most is odaadom magamat tinektek. Hát ti?" - És mi adventi lelkünk minden ünnepi érzésével csak azt felelhetjük erre: "Itt vagyunk, hogy magunkat neked adjuk, Urunk! Fogadd el ezt az ajándékot kegyelmesen!"

*

Odaadjuk neki készségesen ezt is, azt is, esetről-esetre úgy, amint a szükség és az alkalom kívánja, amint majd elérkezik hozzánk egy-egy hívó, kérő szózat. Szíves-örömest meghozzuk az áldozatot, amikor életünk egy-egy darabkáját kell odaadnunk, egyszer megfelezve a falatunkat, másszor elhalasztva egy ruha megszerzését, amelyre kívánkoztunk; egyszer valamilyen szolgálatot vállalva másokért, amikor ugyanazokat az órákat a magunk szórakozására fordíthattuk volna, máskor belenyúlva a zsebünkbe és odaszentelve az Isten oltárára azt a pénzt, amit sok egyébre is elkölthettünk volna.

De ezek hadd legyenek másodrendű dolgok. Hadd legyenek csak jelképek s a fontos az legyen, ami ezek mögött van, ami ezeknél sokkal nagyobb dolog: hogy mi magunkat adtuk és adjuk mindig újra Őneki. Mint ahogy egy városba elérkező uralkodó elé kiviszik ás átadják a város aranykulcsát. Nem a régi ereklye felajánlása a fontos. Az csak jelképezi, hogy a városnak egész lakossága a fejedelem alattvalójának érzi magát és hódolattal hajlik meg előtte. Vagy mint ahogy régente a győztes hódítók elé szokták vinni a legyőzött országnak egy kosárnyi földjét, egy korsónyi vizét. Nem maga az ajándék volt az értékes. Az csak jelképezte, hogy átadják az egész országot, rendelkezzenek felettük a győzők.

Erre a teljes meghódolásra, a magunk teljes odaadására legyen alkalom ez az első adventi vasárnap, az úri szent vacsorával való élésünk, egész ünnepi előkészületünk!

***

(Karácsony első napján, 1935. dec. 25.)

Lekció: Fil. 2, 5-11.

Textus: "Az Istennek pedig legyen hála
az ő kimondhatatlan ajándékáért!"
II. Kor. 9, 15.

Emlékezhettek rá, hogy az egyik elmúlt adventi vasárnapon Pál apostolnak ugyanebből a leveléből, sőt ennek a levélnek ugyanebből a szakaszából vettük alapigénket. Rámutattam akkor arra, hogy bár ez a szakasz első tekintetre nagyon prózai dolgokkal foglalkozik, mégis a karácsonyi öröm fénye tört át a felszín mögül. Arról a gyűjtésről van benne szó, amelyet Pál apostol Macedónián át utazva az ottani keresztyének között rendezett ínségsújtotta palesztinai testvéreik javára. Mivel ezt a gyűjtést Akhájában is folytatni akarta, a maga előtt Korinthusba elküldött levélben beszámol ottani híveinek az eddigi eredményekről és már jó előre utasításokat és buzdításokat intéz hozzájuk is a gyűjtést illetőleg. Láttuk, mint siklanak tova az apostol gondolatai ezektől az emberi adományoktól ahhoz az isteni adományhoz, amelynek előrevetett sugaraiban örvendeztünk az Advent idejében mi is. "Ismeritek" - úgymond - "a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok." És a most felvett alapigénk is, amely az egész szakaszt lezárja, igazolja azt az állításunkat, hogy az apostol gondolatainak a hátterében állandóan ott volt a mi Urunk Jézus Krisztus e földre születésének, e világra eljövetelének, egyszóval a karácsonyi csodának a ténye. Mert végül is abban csendül ki az egész szakasz, hogy az apostol lelkéből előtör a kiáltás: "Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért!"

Íme, a karácsony lényege egy egyszerű képben kifejezve: az Istennek "ajándéka". Ki az közülünk, aki az elmúlt napokban ne foglalkozott volna ajándékokkal? Karácsony az ajándékok készítésének, az ajándékok várásának az ünnepe. És ez jól van így. A vallásos népszokások történetének kutatói elmondhatják nekünk, hogy az ilyen ünnepi ajándékozás szokása megvolt már a keresztyénség előtt is, és rámutathatnak arra, hogy ma is megtalálható a keresztyénségen kívül is. Tehát a keresztyének nyilván úgy sajátították el ezt a szokást másoktól. De ez a kérdés minket nem izgat. Akárhonnan ered is, akármilyen ősi pogány talajban gyökerezik is, sehol sem olyan helyénvaló, olyan illő az ünnepi ajándékozásnak ez a szokása, mint amikor az Istennek ajándékáról, a megszületett Megváltóról emlékezünk meg. Ilyenkor esik jól nekünk is megmutatni ajándékaink által a szeretetünket. És minden ajándék, amelyet emberi kézből kapunk, az által nyeri el magasabb méltóságnak a fényét, hogy emlékeztető jel az Istennek nagy ajándékára, a karácsonyi öröm igazi forrására.

Az Isten ajándéka! Merüljünk el kissé ebben a gondolatban. Mindenekelőtt hadd mutassak rá arra, hogy milyen nagy dolog az ajándékozás. Azután boncolgassuk kissé alkotóelemeire az ajándékozás fogalmát, hogy aztán végezetül az ajándék képében, mint valami tükörben, meglássuk a karácsonyi tény gazdag jelentőségét.

Ajándék! Nem csodálatos-e, hogy ugyanaz a tárgy, amely karácsony estéjén oda kerül a karácsonyfa alá, néhány nappal azelőtt csak árucikk volt valamelyik boltnak a kirakatában vagy a polcain, - még valamivel azelőtt pedig valamelyik műhely vagy gyár ipari cikke, vagy másfajta emberi munkának a terméke? Most pedig ajándék! Mi változott rajta? Maga a tárgy változatlan. Csak új jelentőséget nyert. Éspedig olyan jelentőséget, amelyben az emberi lélek legtitokzatosabb mélységei nyilatkoznak meg. Mert az ajándékozás ebben az egész teremtett világban csak az ember kiváltsága. Aki szeret közöttetek bölcselkedni, vigye magával ezt a témát, és elmerenghet és elmélkedhet felette. Meg fogja látni, hogy az ajándékozás csakugyan valami olyan nagy dolog, ami a lét piramisának csak a csúcsán jelentkezhet.

A természet életében nincs ajándékozás, sem az élettelen anyag, sem a szerves élet világában. Beszélünk ugyan arról, hogy a nap adja a fényt, a kályha adja a meleget, a szántóföld adja a termést, a tehén adja a tejet és így tovább. De nagyon jól tudjuk, hogy ez nem "adás" a szó igazi értelmében. Hiányzik itt az öntudatosság, ami nélkül igazi ajándékozás nincs. Ezek természeti folyamatok, amelyek úgy játszódnak le, hogy a bennük szereplő tényezők egyszerűen elszenvedik azt, ami rajtuk és általuk végbemegy. Az emberi életben is beszélünk néha "adásról", amikor voltaképpen ugyanilyen gépies, szinte öntudat nélkül is elvégezhető műveletekről van szó. Csakugyan, el is végezhetik az ilyen műveleteket gépek is, az ember helyett: az épülő ház falára nem kell, hogy az egyik kőműves "adja" a másiknak a téglákat, a gyárban a félig kész cikket nem kell hogy az egyik munkás "adja" tovább a társának, mert amazt jól elvégzi az emelőgép, emezt a futószalag.

Még az embernek is többet kell belevinnie a maga valójából az "adásba", hogy az komolyan "adás" lehessen. Bele kell vinnie mindenekfelett a maga szabad önkéntességét. Nem igazi ajándék ezért az olyan, amely kényszerből származik. Nevezhetjük ugyan "ajándéknak" azt, amit egy meghódolt nép fejei visznek a győztes vezér elé, de nyilvánvaló, hogy nem érdemli meg ezt a nevet. Mernék csak nem vinni "ajándékaikat"! Szomorú kényszerből viszik. Vagy milyen sokszor csak valamely közszokásnak a kényszere váltja ki az emberekből "ajándékaikat". Szívesebben nem adnák, de mit szólnának hozzá a többiek? Jó volna a karácsonyi ajándékozás közszokását is becsületes, őszinte önvizsgálat alá venni ebből a szempontból. Sokszor nem ajándék bizony, ami annak nevét viseli, hanem voltaképpen adó lerovása valamilyen hatalmas "muszály" uralmának.

Alapjában valamilyen kényszer rejlik az olyan "ajándék" mögött is, amely burkolt üzletnél nem egyéb: "Adok, hogy te is adj" a bevallott vagy be nem vallott jelszó. Mert másként nem juthat az ember hozzá valamihez, ami érdekében áll, kénytelen "ajándékokkal" egyengetni útját, - ha talán jövendő eshetőségek érdekében is.

Ezek mind alacsonyabb szinten lejátszódó ügyletek. Az igazi ajándékozás ezeknek messze föléje emelkedik. Az igazi ajándékban lélek nyilatkozik meg lélek számára. Akármilyen egyszerű tárgy legyen is az ajándék, ha igazán az, rajta van a léleknek tündéri himpora. Az ajándékozó és a megajándékozott közötti belső kapcsolat jut benne kifejezésre. Látható szimbóluma valaminek, ami láthatatlan; aminek gondolattársítása száz meg száz aranyfonallal szövi körül, mint a karácsonyfát a csillogó aranyhaj. Aki az ajándékot megérti, nem is azt nézi benne elsősorban, ami szemmel látható, hanem ezt a testi szemmel nem látható csillogást, a lélekből lélekhez szóló üzenetet, amelynek hordozója. Ezért szinte azt mondhatnánk: sákramentum-szerű dolog az ajándék. És megértjük, ha egyszerű, primitív népek körében csakugyan szakrális jelleget tulajdonítanak neki. Azok a fejletlen lelkű vademberek is érzik, hogy az ajándék sokkal több, mint maga a kézzelfogható tárgy; valami misztikus fény dereng körötte és titokzatos erők gócpontjául szolgál, ha egyszer - ajándék.

Nézzünk bele ebbe a titokba kissé jobban. Az ajándékozó részéről először is lemondás történik. Valamit, ami eddig csak az övé volt, odaszán másvalakinek. Önként megszünteti a szóbanforgó tárgyhoz való tulajdonjogát. Eddig hozzátartozott az ő élete köréhez. A magáénak nevezhette, akár azért, mert tulajdon keze munkája állította elő, akár azért, mert megvásárolta, akár azért, mert valamilyen más jogos úton-módon jutott hozzá. De most kimondja a nagy szót a lelke mélyén: többé ne legyen az enyém. Leválasztja a maga életéről. Érzelmi szempontból lehet ez az áldozathozatal a legkülönbözőbb. Kezdve az olyan esetektől, amikor lelket megszaggató fájdalmak között megy végbe, el egészen az olyan esetekig, amikor zavartalan öröm kíséri. Mindegy, a dolog lényege az, hogy az ajándékozó önként megcsonkítja a maga életének birodalmát, elszakít annak területéből egy darabot, közelebb vonja a határokat a maga szívéhez. Most már kívül lesz a határon az, ami eddig belül volt. Másé lesz. Átruházza a felette való rendelkezés jogát őrá. Nevezhesse ő a magáénak. Tartozzon az ő életének birodalmához.

Ez, amint máris látjuk, azt jelenti, hogy az ajándékozás mindig kockázatnak a vállalása. Mert amíg valami az enyém, addig tudom, hogy mit cselekszem vele. De ha egyszer kezemből átengedtem másnak a kezébe, milyen biztosítékom van a további sorsa felől? Nincs többé beleszólásom abba, hogy mi történjen vele. Kiszolgáltattam a megajándékozott egyén szuverén hatalmának. Meglehet, hogy nála sokkal jobb kézben lesz, mint volt nálam; de meglehet, hogy rútul vissza fog élni vele. De ha sírva kell is ajándékomnak utána néznem, az ajándékozás megtörtént s a kockázatot eleve ismernem és vállalnom kellett. Mint amikor határállomáson megy át a vonat s a leváltott személyzet tiszteleg a helyébe álló szomszéd országbeli előtt, ugyanilyen tisztelgés történik minden ajándékozás alkalmával: itt véget ér az én rendelkezési jogom, ezen túl már te vagy a gazda. Az ajándékozással önmagam előtt is hangsúlyozom, hogy a másiknak is megvan a maga kis királysága, amelyben ő éli életét, ő sáfárkodik javaival, még a tőlem kapottakkal is. Úgy látszik tehát, mintha itt ember és ember élesen elhatárolva állnának szembe egymással s mintha az ajándék is éppen a különálló életkörök közt nyíló szakadékot tágítaná, mélyítené!

Pedig nagyon jól tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője az igazság. Az ajándék annak ellenére is, hogy a határvonalat hangsúlyozza, ezeken a határvonalakon átnyúló kapcsolatot fejez ki. Képzeljetek el egy mély sziklahasadékot, amelynek két oldalán komor sziklafalak nyúlnak az égbe. Az egyikből egyszer csak leválik egy hatalmas tömb és zuhan a mélység felé. De estében valahogy megszorul a két sziklafal között úgy, hogy egybekapcsolja őket, a szakadékot áthidalja köztük. Az ajándék is, amikor leválik a magam életéről és odatapad a másik ember életéhez, valahogyan híddá válik közöttünk s ezen a hídon én átjárhatok a másiknak életébe. Mert az ajándék, amelyet leválasztottam a magam életéről, igazában mégsem szakad el tőlem. Csak jogi értelemben vettem tőle búcsút. Egyébként vele megyek. S amikor a másik ember életébe belekerül az, amiről én lemondtam, voltaképpen én magam léptem be az ő életébe ajándékom által.

Ezért a megajándékozott ember számára még sokkal kockázatosabb dolog az ajándék. Ajándékot elfogadni - néha nagyon meggondolandó dolog. Mert ha megérkezik az ajándék és mi bebocsátjuk, - sok minden jön vele együtt! Lekötelezettekké leszünk. Bizonyos mértékig kiszolgáltatjuk magunkat az ajándékozónak. Ha a szobámban van egy könyv, vagy bármi legyen is, amit ajándékba kaptam, ez annyit jelent, hogy láthatatlanul mindig ott van az, aki adta. Mindig eszembe fog jutni, valahányszor ajándékát látom. Gondolataim világába befészkelte magát s onnan többé nem száműzhetem. Vagy, hogy egy más példát említsek: ennek a gyülekezetnek az a feladat jutott osztályrészül, hogy templomot építsen - elsősorban Istennek dicsőségére, de ugyanakkor ajándékul is az utánunk következő nemzedéknek. Tudjátok mit jelent ez? Azt, hogy nekünk valahogy hatalmunk lesz ezek felett az eljövendő nemzedékek felett. Amíg ez a templom állni fog és használatban lesz, kénytelenek lesznek minket emlékezetükben tartani, akiktől ajándékul szállt rájuk. Abba a templomba bele lesz építve a mi lelkünk, és ha testünk már rég elporladt is a temetők földjében, a kövekből szólni fog a lelkünk és az unokáink unokái is kénytelenek lesznek meghallani a szavát. Ezért olyan felelősségteljes dolog templomépítő nemzedékhez tartozni! Azt jelenti ez, hogy olyan példaadó gyülekezeti életet kell élnünk, amelynek az emlékét kőbe épült templomban is hátrahagyni, - valóban maradandó áldás lesz az utánunk jövőkre nézve!

Az ajándékozó mindig helyet kér és helyet kap a megajándékozottnak életében. Ezért van az, hogy az ókortól kezdve mostanáig mindig tilos, vagy legalább is illetlen dolog volt ajándékot elfogadni olyannak, akinek ítéletében függetlennek, intézkedéseiben szabadkezűnek kellett maradnia. De viszont ezért van az, hogy ajándék aligha maradhat el onnan, ahol két ember szíve összeforr és nem egymástól függetlenül, hanem egymás életét kölcsönösen áthatva, benső közösségben akar élni.

Ezt jelenti az ajándék, - jelképe annak, hogy az egyik ember bezörget és belép a másiknak az ajtaján. S a másik oldalról, az elfogadóéról nézve, jelképe annak, hogy az ajtó szívesen megnyílik, az érkezőt bizalommal fogadják és helyet adnak neki, hogy a másiknak életében is otthon érezhesse magát.

A lelki életnek az a törvénye nyilatkozik meg az ajándékban, amit a Szentírás így fejez ki: "jobb adni, mint venni". Vagy amint az evangéliumokban olvassuk Jézus szavát: "Aki elveszti az ő életét, az tartja meg." A fizikai világban fordítva áll a dolog, - amit odaadsz, az veszteséged. De a lelki életnek magasabb ormain így áll ez: mennél többet adsz, annál jobban meggazdagodsz, s miközben életednek egyik darabját a másik után leválasztod, hogy elosztogasd, voltaképpen mindig egy-egy újabb tartományt kapcsolsz a magad terjeszkedő birodalmához. Szolgálat útján nagyra nőni, önmegtagadás által hatást gyakorolni, ajándékozás által meggazdagodni, - ez az evangéliumi életelv.

Ideje már, hogy karácsonyi ünnepi témánkra térjünk? Eddig is arról volt szó! Azért boncolgattuk az ajándék mibenlétét, hogy megértsük, mit jelent az, amikor alapigénk az Isten "ajándékát" emlegeti. Nos, mit jelent hát, hogy a betlehemi jászolban nyugvó Kisded - Isten "ajándéka" számunkra?

Azt mondtuk, hogy az ajándék mindig valaminek a leválasztása önmagunkról? Nos, az a betlehemi Kisded azt jelenti, hogy az Isten az Ő örök szívéről szakította le számunkra az Ő egyszülött Fiát. Valamilyen nagy áldozatot hozott, amelytől megkímélhette volna magát. Az áldozat nagyságát az a távolság méri, amely a mennyei dicsőséget és fényességet ennek a földi világnak a nyomorúságától és sötétségétől elválasztja. Onnan ide, mihozzánk alászállni, - az Örök Fiút a mi világunkba elbocsátani; az Igét, aki maga Isten volt, a mi testünkbe öltöztetni: ó, ez ajándék volt, mert - hogy Pál apostol szavát használjuk: "önmegüresítés" volt. Ajándék volt, mert lemondás volt, lemondás az Ő isteni lényének hatalomban és dicsőségben való megnyilvánulásáról; ajándék volt, mert Önmagának a korlátozása volt az emberélet parányi, szűk kereteire. Ajándék volt, - mert akit az angyalok végtelen seregei imádnak, itt nyugszik most előttünk egy szendergő újszülött életében! - Volt-e valaha ilyen ajándékozás?

Azt mondtuk, hogy az ajándékozás mindig kockázat vállalását jelenti? Íme, Istennek kockázatvállalása! Ő ennek a világnak odaadta az Ő egyszülött Fiát ebben az értelemben is, teljesen és feltétlenül. Nem küldött a kíséretében védelmező angyali légiókat. A világ tehetett vele, amit akart. A betlehemi fogadós a barmai közt adhatott neki helyet. Heródes poroszlói halálra kereshették nemsokára. Lehetett egész életén át otthontalan vándor, kitagadott testvér, hálátlanul megcsúfolt jóltevő. "Az övéi közé jött", és megtörténhetett, hogy "az övéi nem fogadták be". Szertejárt mindenkivel jót téve, betegeket gyógyítva, vakokat megvilágosítva, bélpoklosokat tisztítva, bűnösöket felemelve - és mind erre lehetett a világ felelete az, hogy: "el vele, nem kell nekünk!" A betlehemi csendes éjszaka olyan útnak a kezdete volt, amely el fog vezetni a keresztre feszítésnek a tragédiájához! - Volt-e valaha ilyen ajándék?

De megmondtuk azt is, hogy az ajándékozás végeredményben lélekhódítás. Igen, az volt a betlehemi csoda is. Szabad folyást engedett ugyan a bűnös emberi akaratnak. Hadd nyúljon szennyes kezekkel ehhez az égből alászállt tiszta kincshez, hadd tépje és szaggassa meg, hadd hajítsa el magától - ez már együttjár az ajándékozással. De ugyanakkor, amikor látszólag magasabbra emelkedik a válaszfal Isten és ember között, mint valaha, már is alá van ásva és összeomlik - mert ez az ajándék úgy egybekapcsolja Isten és ember életét, ahogy semmi más nem tehette volna. Ezzel az ajándékkal Isten belépett a mi életünkbe; örökre lekötelezett bennünket Önmagának; olyan függésbe hozott Önmagával szemben, hogy soha az alól fel nem szabadulhatunk többé. Csak az kell hozzá, hogy megértsük ajándékát és hálás szívvel elfogadjuk. Nem mindenki tud térdre omolva tisztességet tenni a betlehemi újszülött előtt, - mert érzi az ember, hogy ez mit jelent: az Istennel való ellenkezés fegyvereinek lerakását s alázatos bizodalmas, boldog meghódolást. De aki megnyitja előtte a szívét, az tudja, hogy ebben az ajándékban Istent fogadta be a maga életébe. - Volt-e ajándék valaha is ehhez fogható?

Olyan dologról beszéltünk, jól tudom, amellyel kapcsolatban nagyon sok nehéz kérdést lehetne felvetni. Kérdezhetné valaki: miképpen szakíthatna le Isten bármit is az Ő végtelen szívéről, hogy azt odaadja, de különösképpen miként adhatja oda ennek a világnak az Egyszülöttet, aki öröktől fogva mindörökké egy Ővele? Hogyan lehetséges Istenben önkorlátozás, önmegszegényítés, "maga megüresítése", - amikor Ő örök lényében változhatatlan és csorbulást nem szenvedhet? Vagy kérdezhetné valaki: mit jelentsen az Isten számára kockázat vállalása, magának az ember akaratával szemben való kiszolgáltatása, - amikor Ő mindenek felett való Úr, aki nemcsak öröktől fogva lát mindent előre, de mindent a maga hatalma alatt tart és igazgat is? És mindenek felett kérdezhetné az ember: miképpen léphet bele Isten, a világokat átölelő örök Végtelenség, a mi szánandóan kicsiny és nyomorult életünkbe? Miképpen ajándékozhat meg minket Isten Önmagával?

Az ilyen kérdések Pál apostol előtt sem voltak ismeretlenek. És amikor az Isten "ajándékáról" beszél, ő is jól tudja, hogy ezekre a kérdésekre nincsen felelet. Azért nevezi az Isten "ajándékát" "kimondhatatlan"-nak. Olyan titkok kápráztatják itt el a szemünket, amelyek előtt el kell némulnunk. Még dadogva sem tudunk beszélni róluk. Ki tudná az Istennek ezt a karácsonyi ajándékát úgy kibontani, darabjaira szedni, kifürkészni: miként illeszkednek össze benne az alkotórészek, s aztán megint összerakni, - mint ahogy gyermekkorunkban tettük karácsonyi ajándékainkkal? Meg kell azt hagyni a maga érintetlenségében úgy, amint az Isten adta! Leborulunk előtte. Imádjuk. De kibeszélni képtelenek vagyunk.

Csak egyet lehet tenni: elfogadni. Átérezni, hogy nekem szól. Felujjongani abban a tudatban, hogy ennél nagyobbat soha, sehol, senkitől nem kaphatok. Lehet arra gondolni, hogy milyen végtelen nagy különbséget jelent az egész világ számára és az én számomra is ez az ajándék; hogy milyen szomorú és sivár volna ez a világ, ha nem született volna számára Megtartó karácsonykor, és milyen ki nem fogyó fénynek, örömnek és békességnek a forrása az a tény, hogy megszületett. És boldogan megtapasztalva az éjszakának ezt a kifényesedését a magunk életében is, - rá lehet felelni az apostol szavára a mi szívünk ünnepi imádságával, amely egy egész életre elkötelez: "Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért!"

***

"...adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson
minket e jelenvaló gonosz világból..."
Galata 1, 4.

Hatalmas, beláthatatlan folyamként áradnak tova a világban a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalálának áldásai. Szem át nem tekintheti, értelem fel nem mérheti, hogy mit jelentett és mit jelent az Ő keresztje az emberiségnek. Nem hogy egy óra nem elég, nem is csak hogy egy egész emberélet is kevés: emberöltők hosszú sora, évezredeken át sok millió emberszív sem volt képes kimeríteni ezt a dús folyamot. És mégis, amikor Pál apostol hozzákezd a galáciabeli keresztyéneknek írott leveléhez, érdemesnek tartja lehajolni ehhez az élet-vizéhez, amelynek mindig a partvidékeit járta a lelke, és legalább egy csészényit meríteni belőle - amennyi egy mondatba belefér, - hogy üdítő italként odanyújtsa olvasóinak apostoli köszöntésében.

Kövessük mi is példáját. Ne búslakodjunk azon, hogy örökre kimeríthetetlen mélységek szélén járunk, amikor a kereszt dolgairól beszélünk. Vegyük hálával, ha egy-két csepp is valóban a miénk lesz belőle. Fogadjuk el most azt, amit Pál apostol kínál felénk üdvözlő szavaiban: "Kegyelem néktek és békesség....a mi Urunk Jézus Krisztustól, aki adta magát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból..."

*

"E jelenvaló gonosz világból..." Milyen mély zengésű szavak ezek a mi fülünk számára! Hogy visszhangzik rá a mi lelkünk! Bizony gonosz ez a jelenvaló világ. Szerencsétlen csillagzat alatt született ez a mi nemzedékünk. Az utánunk következő nemzedékek szemében nagyon színes, megkapó látványt nyújthat az a szerep, amit mi a történelem színpadán eljátszunk és végigszenvedünk. Messziről nézve milyen érdekes a színpadon lezajló élet! De mi, a beavatott szereplők, egyáltalán nem vagyunk elragadtatva a nekünk jutott "történelmi időktől". Gonosz napokat értünk.

De ha így szíven találnak is az apostol szavai, voltaképpen nincs jogunk azokat így lefoglalni a magunk számára. Nem intézte ő ezeket a szavakat olyan emberekhez különösképpen, akik viharos, megpróbáltatásokban gazdag napokat értek. Az ő kora nem is volt ilyen. Inkább hasonlított a forró nyári naphoz, amelynek levegőjét csend és nyugalom lengi át. Gyűlhetnek benne nemsokára kitörő zivatarok villamos feszültségei, - de egyelőre azokat nem érzi még senki sem. Békésen érleli a vetést a napnak egyenletesen alásugárzó melege. A biztonságnak és jólétnek ideje volt az Pál, és a galáciabeliek számára egyaránt. A gazdasági erők akadálytalanul folytathatták természetes játékukat a távol Kelettől a távol nyugatig. Háboríttatás nélkül küldték egymásnak javaikat messze világrészek. S amerre a kereskedők karavánjai járták a jó római országutakat, s amerre a gályák rajai szelték a Földközi tenger vizét, virult az élet. Békességes idő volt. Messze a nagy birodalom határszélein fellobbant itt-ott a harci láng. Egy-egy fellázadt tartományt pacifikálni kellett, egy-egy betörő barbár törzset vissza kellett űzni pusztaságaiba, vagy hegyeinek őserdeibe. De a nagy birodalom embertömegei ebből mit sem éreztek. Szilárd volt alattuk a talaj, és serényen építgethették fölébe ékes, tarka kultúrájukat. Nem kellett félniük, mint nekünk, földrengéstől vibráló talajon élő nemzedéknek, hogy a következő pillanatban földübörög a mélységből megint egy erős lökés, és romokba dönt mindent.

Mégis "jelenvaló gonosz világról" beszélt az apostol. És igaza volt. Mert nem abban különbözünk mi más nemzedékektől alapjában véve, hogy átkozott időkben élünk, s ők boldog időkben élhettek, hanem abban, hogy mi leleplező, káprázatokat szétfosztó, kíméletlenül igazmondó napokban járunk. Nem rosszabbak a mi napjaink sem, csak őszintébbek. Ma nem rejtőznek el hazug, megtévesztő látszat mögé a pusztító erők, hanem kiütköztek a felszínre, és a szemünkbe merednek. Nem jöhetnek ránk katasztrófák meglepetésként - kék égből villámcsapások gyanánt, - mert borús az egünk, és kísérteties fekete foszlányokban rohannak felettünk a felhők. Ám válogasson ízlése szerint, aki akar: vajon inkább szeretne élni olyan időkben, amikor virágzó, békés élet leple alatt készülődnek jövendő napok veszedelmei, vagy szívesebben él ilyen napokban, amikor rajtunk vannak a veszedelmek. A dolog lényegén mit sem változtat: egyaránt gonosz ez a világ, amelyben élünk.

Az a napfényben fürdő óvilág, amelyből felénk hangzik Pál apostol zordon szava, megtehette játszi kedvében azt, hogy befuttatta repkénnyel és virággal, költészettel és képzelettel az életnek porladó, málló romfalait. Azért az igazságot mégsem száműzhette figyelme köréből. Ha másképp nem, az álmaiban felkereste az, és nyugtalanította. Nézzétek azokat a rémképeket, amiket ezek a régi emberek a halál utáni világról festettek. Amit eltitkoltak maguk elől a földi élet valóságaiból, az mégiscsak visszatért, ha kitolva is a síron túli időkre, és onnan fenyegetőzött bele a vidám földi életbe. Az az egész vértelen, árnyékszerű alvilág mi más, mint őszinte vallomás erről a világról. Azok a gyötrelmek, amiket ott örökkön örökké viselnek az elkárhozott lelkek, nem ennek az életnek ismerős színeiből vannak-e véve? Hiszen itt járnak körülöttünk azok, akiknek sorsuk az, hogy feneketlen hordóba merjék-merjék vég nélkül a vizet. Itt élünk, mi vagyunk, akik görgetjük hegynek fel a sziklatömböt verejtékes erőlködéssel, hogy holnap újra elölről kezdjük a meddő fáradozást! Minden ember, az örök ember sorsa van kiábrázolva abban a szerencsétlenben, akinek szája elől akkor hajlik el a gyümölccsel rakott faág, és akkor apad el a víz árja, amikor már kezével érné, szájával szürcsölhetné, hogy végre beteljesítse sóvárgó vágyait!

Nem egyes esztendőkön nyugszik a súlyos átok, - amióta csak ismerjük az emberéletet, az mindig átok alatt nyögött. "Ez a jelenvaló gonosz világ" a mi egész embervilágunk. Féregrágta gyümölcs az emberi sors. Mennél pompásabb és ízesebb, annál nagyobb kár érte. Hajsza a boldogság után, amely akkor látszik legmesszebb, amikor azt hinnénk, már elértük végre. Fáradságos munka egy olyan ház felépítésén, amit megbabonázott kezekkel magunk rombolunk újra le, még mielőtt jól érezhettük volna magunkat benne. Kegyetlen hatalom, amely megőröl, csúffá tesz eszményiséget, nagyratörést, álmokat és fogadalmakat. Az elmúlásnak szelei játszanak e világban velünk. Ideig óráig meghagyják virágainkat. De ha késnek is, el nem maradnak - és biztos a martalékuk.

*

Ebből a "jelenvaló gonosz világból" való kiszabadulást emleget Pál apostol. A szabadulásnak ezt a gondolatát mi jól ismerjük. Azért ünnepelünk Nagypénteket, mert ennek a szabadulásnak a jótéteménye alatt hajlik meg a szívünk. És kicsiny korunk óta beleszőtte a gondolkozásunkba ennek a szabadulásnak a reménységét az anyaszentegyháznak a keze. Nehéz minekünk mindezt csak képzeletben is félretennünk és elgondolnunk, hogy mi volna, ha erről a szabadulásról most hallanánk először. Ezért bizonyos az is, hogy a "jelenvaló gonosz világnak" az a sötét képe, amelyet elétek tártam, sokak szemében túlzottnak tűnt fel. De a Krisztust nem ismerő embernek a világát vizsgáltuk, s az még az eddigi színeknél is feketébben festhető csak meg. Milyen reménytelenül sötét világ az! Micsoda szabadulást tud csak elképzelni is?

Van egy kicsiny ajtó, amit ismer ő is: a halálnak az ajtaja. De hova vezet az? Sehova! Azon át megszökni lehet a világ gonoszsága elől, de megszabadulni nem, mert a szökevény nem szabad ember. Akinek az az egyetlen vigasztalása, hogy "odalenn már nem fáj semmi", az bejelentette csődjét: nem tudja megoldani a szabadulás kérdését. Igaz, hogy reménykedik abban, hogy ott nem lesz már több csalódás - mert hiszen nem lesz már reménység sem; nem lesz már több kudarc, mert nem lesz akarat sem. De ez csak annak bevallása, hogy az élet - gyógyíthatatlan betegség, mert amíg van élet, küzdő, kívánkozó, eleven élet, addig az önmagának átka és csapása.

Jöhetne valaki azzal a vigasztalással, hogy nem a megsemmisülés vár reánk ott túl, hanem egy másik valóság, ezzel a "jelenvaló gonosz világgal" szemben egy eljövendő, igazabb, dicsőségesebb világ. Bíztathatna azzal, hogy itt csak úton, készülőben vagyunk afelé. Nézzünk hát túl a "jelenvalókon", és szegezzük tekintetünket a "jövendőre", a célra, amelynek szépsége bőven kárpótolhat ennek minden rútságáért. Rövid a zarándokút! Közel a tisztább világnak otthona! Csak kitartás! Elmúlik rólunk maholnap ez a világ, mint egy rossz álom, és hazaérkezünk!

Hogy visszhangzik az ilyen beszédre a mi szívünk! Mindnyájunknak a lelke mélyén él valami szent, dacos, sejtelmes érzés, ami igazat ad az ilyen bíztatásnak. Igaza kell, hogy legyen! Kell, hogy legyen valamilyen más világ is, mint amilyenben most járunk! Titkos, de ösztönösen biztos érzéssel azt is tudjuk, hogy az a mi világunk, abból szakadtunk bele ennek a világnak a forgatagába, és csak abban van igazi otthonunk!

És mégsem megyünk semmire sem ezzel a vigasztalással, melynek annyira igazat ad a szívünk. Szabadulásra utat nem mutat. Hiába emeljük fel szemünket, és küldjük hazavágyó sóhajtásainkat afelé a tisztább és dicsőbb világ felé, utánunk nyúl ezer hangjával ez a "jelenvaló gonosz világ", és azt mondja: "az enyéim vagytok". Hiába nektek arról álmodoznotok, hogy nem innen alulról, hanem onnan felülről valók vagytok! Mennyi közötök van még ahhoz a felsőbb világhoz, ha mégúgy annak az ivadékai vagytok is? Régen megszakadt már vele az összeköttetésetek. Eljátszottátok már benne polgárjogotokat. Bezárult már annak kapuja előttetek. Az enyéim vagytok már, mert eladtátok magatokat nekem. A vágyaitokkal belém fogóztatok, idelenn kerestetek kielégülést, most már viszlek magammal, mert én is belétek fogóztam. A célokat, amikre feltettétek az életeteket, férfi küzdelmeiteket, leányálmaitokat, tőlem kértétek. Jó voltam nektek akkor. Elfogadtátok, ami célt megcsillogtattam előttetek. Most ne lázadjatok ellenem, és ne nevezzetek "gonosznak"! Többé el nem eresztelek!

Ezért igazán rabság az ember számára ez a "jelenvaló világ". Nem az a leggonoszabb benne, hogy ostromolja zúgó habjaival kívülről az ember életét. Oh, hiszen megtörténhetne, hogy lemosva róla egy-egy drága darabot a mélységbe, végül mégis csak olyan kősziklát hámozna ki belőle, ami állná a vihart dacosan és diadalmasan. Az az ember tragédiája, hogy ez a "gonosz világ", amelyben él, beleszívódik a szívébe, és belülről kezdi ki. Nem állhat meg a hullámok ostromában az a kőszál, amely alól a tulajdon alapzatát mossák már a habok. Nem szegezhetünk kemény homlokot neki a gonosz világnak, védekezni ellene, mintha ellentétek volnánk egymással, ő meg mi. Mert egyek vagyunk vele. Mi emberek magunk vagyunk egymás számára és önmagunk számára ez a "jelenvaló gonosz világ". Áldozata az ember az élet átkának, de okozója is. Az a sötét koromfelleg, ami ráborítja árnyékát az egész emberiségre, és elterpeszkedik mindenüvé, ahol csak egyetlen ember is él, magának az emberi szívnek a rejtekeiből száll fel. És hiába vinne át valamilyen isteni kéz bennünket akármilyen tiszta magasabb világba, gyászos uszályként vonnánk oda is magunk után ezt a felleget, s annak korma bevonna ott is mindent. Mert mi magunk olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk: azért gonosz ez a jelenvaló világ.

Nevezzük nevén a dolgot: bűnösök vagyunk. Ezért vagyunk belerekesztve ennek a világnak börtönébe. Szárnyainkkal csapkodhatunk, mint a kalitka rab madara, mosolyoghat ránk messziről a kéklő égbolt, igaz hazánk. Mi vérző szárnyakkal újra meg újra visszahullunk a porba. Nincs addig szabadulás, amíg a bűneink kérdése nem nyer megoldást!

*

De megoldást nyert! És éppen azért lett szabadítónk Krisztus ebből a "jelenvaló gonosz világból", mert itt ragadta meg a dolgot. Nem a szenvedéseiből, nem a csalódásaiból, nem a múlandóság szájából, hanem a bűneiből akarta megváltani az embert. "Adta önmagát a mi bűneinkért..." Nem magyarázza meg az apostol, hogy hogyan érti ezt; hogy mi összefüggés is van az Ő önfeláldozása és a mi bűneink között, és hogy miképpen oldja meg a mi bűneink kérdését Ő azzal, hogy odaadta magát érettünk. Mi se kíséreljük meg most ezt a nagy kérdést kifejteni, akármilyen hasznos és fontos volna is. Pál apostol feltételezi az olvasóiról, hogy ők tudják, hogy akármiért legyen is, de így van. És én is feltételezem tirólatok. Mit érhetnénk el utóvégre is minden magyarázattal? Aki nem tudja magyarázat nélkül is, hogy valóság és tény a Jézus Krisztus halálának megváltó hatalma, annak úgyis hiába magyarázzák mások annak titkait. És mennyivel tehetné drágábbá, csodálatosabbá, vagy bizonyosabbá akármilyen magyarázat is magát a valóságot, a tényt azok számára, akik azt megtapasztalták? Álljunk hát mindnyájan oda a keresztnek árnyékába. Felemelt tekintetünk hadd szívja be szomjasan, amit ott lát. "Önmagát adta", fenntartás nélkül, égi szeretettel, hódító akarattal, - hogy kiszabadítson minket! Nem érezzük-e újra, vagy ha eddig nem érezted, nem érzed-e akkor mivelünk együtt most végre te is, testvérem, hogy valami titkos változás megy végbe rajtunk? Valahogy ketté válik bennünk az, ami eddig egy volt: az énünk, és a bűneink. Kezdődik azzal, hogy Isten szemében kettéválik. Az egyik elem, amely külön válik, sehol sem vonja magára olyan lesújtóan az Ő haragos ítéletét, mint itt: a bűneink. A másik azonban, mi magunk, soha nem fürdik irgalmasságának bőségesebb zuhatagában, mint ugyancsak itt. Nem fejünkhöz kötött átok, tőlünk örökre elválaszthatatlan végzet a bűn. Lehull rólunk a terhe, mint oldott poggyász mázsája, és eltűnik, mintha mélységes tengerbe zuhant volna, hogy soha többé emlékezetbe se jöjjön nevünkkel kapcsolatban Isten színe előtt! És amint végbemegy ez a változás az Ő szemében, és mi úgy állunk előtte, mintha soha nem is érintett volna bennünket a bűn mételye: ugyanúgy megkezdődik, és folyton erősödik ez a változás önmagunkban is. Kettéválnak az útjaink: a bűnéi, és a magunkéi. Ha ezerszer is megkísérelné újra magával vinni bennünket: más már a mi célunk, más az irányunk. A megfeszített Krisztus képe él a szívünkben. Az Övéi vagyunk már!

Akkor már hiába igényel ez a világ a magáénak. Nem is igaz többé az, hogy ki vagyunk neki szolgáltatva. Ha eljátszottuk is összeköttetésünket azzal a másik világgal, amelynek jósága és tisztasága gazdag kárpótlás, újra visszakaptuk azt. Száműzetésünknek vége. Nevünk ott van az életnek könyvében. Nem úgy tart már nyilván bennünket Isten, mint elveszett fiait és leányait, hanem mint megmentett gyermekeit. Itt maradnak ebben a "jelenvaló gonosz világban" bűneinknek tovább érő magvetései. Oh, Isten legyen irgalmas nekünk érette! De ebből csak egy konzekvencia folyik: az, hogy hálával veszünk Isten kezéből minden napot, amelyet megenged még nekünk magunknak is itt töltenünk, hogy a konkoly elhintését ellensúlyozzuk most már az Ő életmagvainak elhintésével. Egyébként azonban: kiszabadultunk e "jelenvaló gonosz világból", rabságában nem sínylődünk többé.

Nem a világ változott meg. Az marad továbbra is átkos zsarnok, emésztő vámpírja rabjainak. Mi változtunk meg: nem az övéi, hanem Istenéi vagyunk már. Nem is sietünk eltávozni belőle, és hazamenni abba a világba, ahol nincs többé bűn és átok. Ezt a kérdést rábízzuk Istenre. Ha jónak látja, hogy megpihenjünk a harc után, majd elszólít. Addig is itt vagyunk ebben a világban, de nem úgy, mint ebből a világból valók. Úgy járunk és forgolódunk benne, mint ahogy ott dolgozik, kereskedik és utazik valamely nyugati hatalmas állam polgára valamilyen elmaradottabb keleti ország földjén. A foglalkozása, a kötelességei, az életének egész értelme odakötik talán. Mégsem az a hazája. Nevét beleírhatja talán kitörölhetetlenül annak az országnak a fejlődő életébe. Mégsem az a hazája. Sohasem adhatja meg neki azt, amit odahaza élvezhetne. És ő talán le is mond erről szívesen, és belehelyezkedik abba az alsóbbrendű életbe, amit ott találhat, türelmesen kivárva a hazautazásnak, és igényei beteljesedésének idejét. De ha annak az országnak valamely hatalmassága erőszakoskodni akarna vele, akkor kitűnnék az igazság. Ő felemelné tiltakozó szavát, hivatkozna hazája tekintélyére, és az, mint láthatatlan védőpajzs borulna reá, hogy a fenyegetésre emelt karok lehanyatoljanak előtte.

Más dolog benne élni egy világban, és más dolog alávetve lenni annak az uralmának. Akit Krisztus megváltott a bűneitől, az ebben a "jelenvaló gonosz világban" így érzi a feje fölött, a háta mögött egy magasabb világnak a védelmét. "Területenkívülivé" lett az élete ebben a világban. Kavaroghatnak körülötte a sors forgószelében emberéletek, a "szerencse" űzheti szeszélyes játékait másokkal, járhatják tovább az értelmetlen, hajszás táncot a rablelkek: ő független mindettől. Más világ törvényeinek van alávetve.

Nem azt jelenti ez, hogy a Krisztus kiszabadítottjait többé nem tépi meg ennek a világnak viharzó szele, és sebeket ők többé nem kapnak ebben a kavargó küzdelemben! Nem balesetek elleni biztosítás a Krisztusban való hit. Ellenkezőleg: sokszor a világ nekivadult rohamainak a központjává válik az, aki a világ uralmával szemben az Isten országának oltalma alá helyezi magát. Sokszor jobb üzlet és dúsabb siker útja megmaradni a világ fogolytáborában, belenyugodni zsarnoki hatalmába, és alkalmazkodni hozzá. Nem a bajoktól való mentességben van a diadalmas szabadság. Az északi zord tájra eltévedt déli pálma is többre menne, ha valahogyan engedni tudna az idegen világ unszolásának, amely körülveszi. Ha évről-évre mind jobban alkalmazkodni tudna ő, az örök nyárra berendezett lény a téli hidegekhez is, mi minden lehetne belőle! Virulna, lombosodna, pompázna! De behódolt rab, hazájavesztett jövevény lenne. Nézzétek: milyen féltékeny a szabadságára. Hű marad hazája, a forró napon élő pálmaliget törvényéhez. Az idegen világ idegen törvényének meg nem hódol. Belepusztul, igaz. Fonnyad. Lombja sorvad. Maholnap kopasz csonkja marad csak meg emlékeztetőül. De bizonyos, hogy utolsó lélegzetét is büszkén és nemesen lehelte bele a légbe, és küldte el búcsúpostául messze hazájába: a tied voltam, a tied maradtam.

Nem szövünk csalfa ábrándokat. Meglehet, hogy e gonosz világból való kiszabadulásunknak ez lesz a következménye, hogy ez a gonosz világ utolsó leheletünkig is üldözni fog a gonoszságával. Voltak Krisztusnak felszabadítottjai már, akik az életükkel fizettek ezért a szabadságukért. Mégis szabadok voltak, és maradtak. Ők győztek, és nem a "gonosz világ", mely eltiporta őket. Mert kifoszthatta őket, meggyötörhette őket, meggyalázhatta és megölhette őket: de nem parancsolhatott nekik. Ezért nem is árthatott nekik. Ők egy másik hatalmasabb világnak törvényei, és ezért védelme alatt is állottak.

*

Megállunk a golgotai kereszt körül. Világnak csúfjává lett, akit arra függesztettek. Megértetlenül, cserbenhagyva, elárulva, kitaszítva fejezi be földi pályafutását. Ez a "jelenvaló gonosz világ" remekelt akkor, amikor Őrajta akarta fitogtatni átkos hatalmát. Sikerült a gonosztevők módjára halálra hurcolni Őt. Hangosan zeng körülötte a gúnyolódók, a kárörvendők zsivaja. Sebeiből csendesen folyik el vére. Feje aláhanyatlik az utolsó haláltusában, mint az életevesztett, fonnyadt virág, mely nem bírja már koronájának súlyát. Gonoszság és gyász sötét, sivár képe!

És mi mégis kezet fogunk egymással. Beláthatatlan láncba fonódunk a benne hívőknek sokaságával. A lánc csavarodik a kereszt körül mind szélesebb körökben, míg végre az égbolt aljáig ér, s ott elvész szemünk elől a végtelenségben. És felzúg a szívünkből a hódolat és a hála kiáltása úgy, hogy megreszketnek bele ennek a korán örvendő "jelenvaló gonosz világnak" az alapzatai: "Üdvözlégy, mi Szabadítónk!"

***

Gal. 5, 25.

Gondoltatok-e már arra testvéreim, hogy a Pünkösd ünnepe és a keresztyén egyház más ünnepei között milyen jelentős összefüggés van? Azok a többi ünnepek olyan eseményekre emlékeztetnek bennünket, amelyek egyszer megtörténtek, és mint egyszer megtörtént események szólnak éppen mindörökre. Karácsony arról beszél nekünk, hogy az idők teljességében testben eljött Isten Fia, - egyszer történt, sem azelőtt, sem azóta soha máskor. Nagypéntek és Húsvét az Ő megfeszítésének és diadalmas feltámadásának azokról a tényeiről beszélnek, amelyekről a mi református eleink olyan gyakran használták ezt a kifejezést: "egyszeri és tökéletes áldozat" volt. S a reformációnak sok egyéb között egyik áldása éppen abban rejlik, hogy megtanította az újkori emberiséget a történetet mint történelmet szemlélni, mint olyan dolgoknak a sorozatát, amelyek csak egyszer játszódtak le ennek a földnek a színén, és éppen ebben van a jelentőségük. Krisztus haláláról is úgy tanítottak a mi református eleink, a Szentírás alapján, hogy annak az áldozatnak nem kell napról napra újra megismételtetnie az egyház által a misevétel áldozatával, mert annak a halálnak éppen abban van a jelentősége, hogy egyszer valamikor lejátszódott, s elhangzott felette magának az áldozatnak a kijelentése: "elvégeztetett"; sem folytatni, sem ismételni nem kell, és nem is lehet.

De Pünkösd napján nem olyan dolgokról emlékezünk meg, amelyek a maguk egyszeri és soha meg nem ismétlődő voltukban fontosak. Igaz, hogy az az esemény, amelyről az apostolok cselekedeteinek könyvében olvasunk az első fejezetekben, a Szent Léleknek az első tanítványokra való kitöltetése, - mint egyszer megtörtént történelmi esemény is mélyen megragadó. Hálát adhatunk az Istennek azért, hogy a Szentírásban megtaláljuk feljegyeztetését, de az igazi jelentősége abban rejlik, hogy vele egy új korszak köszöntött be erre a világra; vele kezdődött valami, ami azóta is folytatódott. Olyan ez, mintha össze akarnánk hasonlítani a mi eddigi történelmünk ezer éves könyvének sok fényes lapját, amelyre győzelmek emlékezete van feljegyezve, a honfoglalásnak az emlékével. Más a mi megemlékezésünk Árpád vezér bevonulásáról ide a Kárpátok-övezte medencébe, mert azok az egyéb győzelmek, amelyeket az Isten ennek a nemzetnek gyászos történelmében néha ünnepi öröm alkalmául adott, mindig drága gyöngyként csillognak; gyönyörködik bennük az emlékező magyar, de megtörténtek, s rohan tovább a történelem folyama. Ellenben annak a ténynek, hogy eleink valamikor bevonultak erre a földre, mindmáig következménye, hogy itt vagyunk, hogy ez a föld máig a miénk, s miénknek nevezhetjük még az elszakított részeit is.

Nagyon érdekes dolog fellapozni a múltnak feljegyzéseit, és megkeresni: hogy is játszódott le a könyvnyomtatás feltalálása. De ha hálásan gondolunk vissza az Istennek erre a nagy ajándékára, mégsem azért tesszük, mert jól esik arra gondolni, hogy egyszer valamikor ez megtörtént, hanem azért, mert máig ennek hasznát és gyümölcsét élvezzük. Egy olyan művelődésben élünk, amely a nyomtatott betűn épül fel, mert máig is özönével árasztják el az életünket a könyvek.

Így emlékezünk vissza az első Pünkösd napjára is. Azért fontos nekünk, ami akkor történt, mert folytatása van mindmáig. A Szent Lélek, aki akkor kitöltetett, ma is itt van, itt él, és munkálkodik közöttünk. Ezért tekintjük az újtestamentumnak valamennyi apostoli iratát úgy, mint ami a Pünkösd ünnepének alapjául szolgálhat, mert hogy mit jelentett a pünkösdi lélek, az ott tűnik ki a folytatásban; abban az új életben, ami a Pünkösd nyomán fakadt, s ezért vettük alapigéül a mai napon Pál apostolnak ezt a kijelentését, amelyben röviden összefoglalva megkaphatjuk a feleletet arra a kérdésre, hogy mit is jelentett ennek az első nemzedéknek a pünkösdi ajándék. Mert amit az ő számukra jelentett, azt jelenti a mi számunkra is, mert amit ők kaptak és élveztek benne, azt megkaphatjuk és élvezhetjük mi is, és ezért gyullad ki a szívünkben az ünnepi hálaadás a Szent Léleknek e mai emlékünnepén.

Két dolgot foglal össze Pál apostolnak a kijelentése: egyfelől tényállást állapít meg, másfelől egy arra felépíthető követelményt és parancsot. Úgy is mondhatjuk: beszél a Szent Lélekben elnyert ajándékról, és beszél azután a Szent Lélekben elnyert feladatról. "Lélek szerint járjunk" - ez az alaphang az egész felolvasott szakaszban. De ezt az ő nagy felszólítását egy előfeltételre építi fel, hivatkozik egy tényállásra, amelyre hivatkozva úgy érzi, joga van a követelményt nekünk szegezni: Ha lélek szerint élünk - úgymond, - akkor lélek szerint is járjunk.

Mi hát ez a tényállás? Az, hogy az ő olvasói lélek szerint éltek, úgy is mondhatjuk, hogy a Szent Lélekben ők megkapták az ő életüknek az életelemét. Olyasmi volt az ő számukra a Szent Lélek, mint ami a hal számára a víz, a madár számára a levegőég. Vele éltek, vele valóságos kapcsolatuk volt, s ha elvesztették volna ezt a kapcsolatot, akkor meghaltak, és el kell őket temetni. Az apostol is megmondja, hogy ez halált jelent számukra éppen úgy, mint a halnak halált jelent, ha elveszti az ő életelemét; a folyamot, a tavat, tengert. Halált éppen úgy, mint ahogy halálos a madár számára, ha szárnyait nem bonthatja ki, s nem repülhet fel a levegőégbe. Mint ahogy más-más életelem számára van teremtve az Isten teremtett világában minden élőlény, úgy a lélek számára is van teremtve életelem. Öntudatlanul is ezt keresi, s nincs nyugta, amíg Lélek szerint nem tud élni. Hány ember van, aki nem tudja maga sem, hogy mi a baja, de megvallaná őszinte pillanatában, és ha eltitkolná is, lerína az egész életéről, hogy naptár szerint élhetett már 20, 40, 60 esztendőt, de igazán még nem kezdett élni, még nem találta meg igazi életét, mert nem találta meg a Lélek szerint való életet. Ez az embernek nagy tragédiája: kiszakadt az Isten Lelkének az életeleméből, függetleníti magát tőle. Mintha valaha is ember elégséges lehetne önmagának önmagában. Milyen balgatag dolog volna, ha egy-egy búvár, akinek a víz alatti kutató munkáját olyan izgatott figyelemmel kísérte ennek a nagy városnak egész lakossága a tegnapi nap folyamán, feltenné magában, nagy hősködve, hogy neki nem kell az a vezeték, amelyen át levegőt szivattyúz alá hozzá a mélységbe; neki nem kell az a kapcsolat, amely közte és a víz felszínén rágondoló, rávigyázó segítő társak között van. Neki nem kell az az összeköttetés, amely révén jeleket adhat és kaphat, neki nincs szüksége semmire és senkire.

Ez a bűnbe esett embernek a képe. A testünk egy pillanatig sem állhatna fenn, ha elkezdene így függetlenkedni; minden lélegzetvételünk és szívünknek minden dobbanása annak köszönhető, hogy függünk az Isten egész teremtett világától, amely körülvesz minket, megtartó, tápláló, éltető segedelmével. Rá vagyunk utalva a mezők növényeire, és az állatvilágra, amely, mint az Isten nagy konyhája, készíti számunkra az eledelt. Rá vagyunk utalva a távoli magasságok és erdők leheletére, amelyet a szelek elhoznak ide, hogy levegőt szívhassunk. Rá vagyunk utalva a Napnak éltető, világító sugaraira; rá vagyunk utalva erre az egész teremtett világra. Ha kiszakítjuk magunkat belőle, egy szempillantás alatt vége van az életünknek. Életünk csak addig állhat fenn, növekedhet, fejlődhet, amíg figyelünk, értesüléseket kapunk, amíg állandó érintkezésben vagyunk a szellemi életnek nagy egyetemével. Abból kiszakítva, a legzseniálisabb egyén is elpusztul. Lakatlan szigetre kitéve, mivé lehet egyébbé, mint szerencsétlen, szánalmas kreténné?

Magunkban nem állhatunk meg, kapcsolatban kell lennünk, mint az anyaméhben fejlődő magzat kapcsolatban van édesanyjával a vér lüktetésén át, úgy kell kapcsolatban lennünk az Isten örökkévalóságával. Lélekben kell élnünk; kell hogy legyen a legbelső embernek szeme és füle, amivel figyel mindarra a hatásokra, amelyek a minket körülvevő Lélekből áradnak. Készségesnek kell lennünk, hogy belekapcsolódhassunk az Ő munkájába. Ez volt az, testvéreim, amit az apostolnak az olvasói megkaptak, - ők Lélek szerint éltek. Bizonyosak lehetünk felőle, hogy megkapták. Nem úgy, hogy elkezdték magukat boncolgatni, befelé fordított tekintettel tapasztalataikat elemezni. Bizonyos lehetünk benne, hogy úgy, hogy feltekintettek a feltámadott Krisztusra, mert Őbenne áradt bele ebbe a mi világunkba - átszakítva a bűnnek szigetelő kárpitját, megjelenve itt mi közöttünk az Ő éltető és újjáteremtő hatalmával, - és aki Őt megragadja, annak megvan a kontaktusa, az Lélek szerint él. Az már más kérdés, hogy mikor válik ez szemmel láthatóvá, konstatálhatóvá: - aki hisz a Jézusban, az elnyeri a Léleknek az ajándékát, annak belsejében a pünkösdi csoda végbemegy.

Gyarló az emberi szem ennek a meglátására. Röntgen apparátussal bele lehet világítani a testi szervezetbe, annak rejtett titkait napfényre lehet hozni, alapos megfigyeléssel mintha ketté lehetne nyitni, és belső rejtekeiben is fel lehetne tárni a mi értelmi működésünket. Áruló jelekből ki lehet olvasni, hogy én, vagy te, testvérem, nemcsak gyarló emberek vagyunk, hanem részesei mindannak a szellemi kincstárnak, amit magyar életnek nevezünk. De nincs az a röntgenszemű megfigyelő itt ebben a földi világban, aki a lélek legbenső rejtekeit ki tudná puhatolni, napfényre tudná hozni. Ez a Szent Lélek dolga; az Isten maga biztosít felőle, csak higgy a Jézus Krisztusban! Magadba való bizakodásodat elvetve, függeszd Őrá a te reménységedet, és akkor maga az Ige hirdeti teneked, hogy megvan a közösség Isten és te közötted. Bűneid megbocsáttattak, a válaszfal ledőlt, a nagy szakadék Isten és te közötted át van hidalva; az Isten megengesztelődött, az Ő Lelke beléd telepedett. Ha tudsz hinni a kegyelemben, már az is a Léleknek az ajándéka.

Ezen a pünkösdi napon megteljesedik a mi szívünk hálaadással, és magasztaljuk Istent az Ő Igéjének ezért a bizonyságáért. Lehet az életünk tele nyughatatlansággal, sokszor kétségbeesve vehetjük észre, hogy mennyi a tisztátalan és undok a lelkünkben. Most nem erről van szó, testvéreim. Meglehet, hogy a Léleknek a munkája még nagyon kezdetleges bennünk, még jó része hátra van; arról van szó, hogy mégis megkezdődött. Úgy szereti emlegetni Pál apostol a Szent Lelket, mint zálogot, vagy mint zsengét, ami ígérete jövendő sokkal nagyobb és gazdagabb dolgoknak.

A kezdet megvan; a valóságos közösséget Isten és mi közöttünk mi, Lélek szerint élők, megtaláltuk, és ezzel meg vagyunk mentve a halálnak a veszedelmétől.

Erre a soha meg nem hálálható boldog tényállásra építi fel már most az apostol a maga követelményét: "Ha Lélek szerint élünk, akkor Lélek szerint is járjunk!" Vagyis akkor vegyük ennek a tényállásnak gyakorlati hasznát, ne felejtkezzünk meg róla, ne hagyjuk rozsdásodni, mint valami elhanyagolt kincset; használjuk, értékesítsük, alkalmazzuk a mindennapi életünkben. A mindennapi élet szemléltetésére szereti az apostol használni a "járás" kifejezést. Érdekes megfigyelni, hogy itt ezen a helyen nem ezt a szót használja, mint más helyen leginkább, hanem még kifejezőbben, úgy lehetne legjobban magyarra fordítani: "lépdeljünk". "Ha Lélek szerint élünk, akkor lépésről lépésre Lélek szerint járjunk." Vagyis nyilván azt jelenti ez, hogy nincs az életnek olyan apró kicsi részlete, amire ki ne volna terjeszthető a nekünk megadatott Szent Léleknek sok áldott, sok gazdag konzekvenciája. Egészen kicsiny, apró pénzre váltható ez a nagy kincs, és nézzük meg közelebbről, mit ért ez alatt az apostol.

A Lélektől való vezettetés mindenek előtt azt jelenti, hogy nem a magunk esze után járunk, hanem figyelünk és engedelmeskedünk. A Lélek, ha megvan vele a kapcsolatunk, megmutatja az utat. Olyan igazság ez, amelyet manapság megint sokan fedeznek fel. Egy egész mozgalom szele jár-kel itt körülöttünk, amelynek igen felkapott jelmondata "a Lélek vezet", és igazuk van a mozgalom hívőinek, ha az élet legapróbb részleteiben is alkalmazzuk ezt az elvet, és csendes imádságban elhallgatva figyelünk, megkapjuk az Isten Lelkének vezetését. Csak abban követnek el sokszor tévedést, hogy a Léleknek ezt a vezetését, - legalábbis úgy figyelhettem meg - csak egészen apró dolgokra igyekeznek alkalmazni. Ha a Lélek egyszer valakinek azt mutatta: nézd, neked az édesanya szolgálatának útját kell járnod, akkor annak nem kell mindennap megkérdezni a Lelket útbaigazításért: vajon ma is gondját viselje-e gyermekének; az egész életére, legalábbis életének javarészére szól a Lélek parancsa. Ha valaki beiratkozik egy iskolába, nem kell feltennie a kérdést mindennap: ma is megcsinálja-e a feladatot, ma is elmenjen-e az előadásokat meghallgatni? Mindaddig, míg iskoláztatásának feladata tart, el vannak intézve számára sommásan ezek a kérdések. Sokféleképpen mutatja meg a Lélek az Ő vezetését; néha egy-egy szív számára ifjú éveiben jelöli ki hivatását, máskor meglepetésképpen az utolsó pillanatban mondja meg, hogy mit tegyen a következő pillanatban, holott az ember nem is gondol arra, hogy ez volna a legjobb. A Lélek által mondja meg az Úr Isten, mit akar velünk elvégeztetni, és mi ne legyünk vakok és süketek, megkeményedettek és nyakasak, hanem hagyjuk magunkat vezettetni.

Azután hadd emlékeztesselek benneteket egy más hangra, ami itt megcsendül. Olvastunk az imént a Lélek gyümölcseiről. Mit jelent ez? Azt, hogy a Szent Lélek nemcsak vezet, hanem erőt is ad, mint ahogy a fa egy titokzatos, egész valóját átható erőnek köszönheti azt, hogy megteremnek a gyümölcsei, nem a maga erejének, s nem izgul és nem kapkod, nem gondolkozik: vajon sikerül-e, nem préseli ki nagy nehezen magából az eredményt, hanem egy titokzatos belső élő erő szinte magától megajándékozza a gyümölccsel. "Lélek szerint járni" annyit jelent, mint élni a Léleknek ezzel a segedelmével, ezzel a bensőnket átható, elevenítő és gyümölcstermésre képesítő erejével. "Lélek szerint járni" azt jelenti, hogy nyugodtak vagyunk abban, hogy amit az Isten ránk bízott, abban nem is fog magunkra hagyni; ha kötelességet szabott elénk, Ő tudja, hogy azoknak meg tudunk felelni; ha harcokba vezet bűnökkel szemben, amelyeknek eddig tehetetlen rabszolgái voltunk, nem az én erőmön fog múlni, hogy le tudom-e küzdeni őket; Ő maga fog hadakozni érettem. "Lélek szerint élni" azt jelenti: nagy hatalomban élni, véghetetlen erőforrásra támaszkodni, hűséges szövetségesben bizakodni, aki soha cserben nem hagyja az embert, aki - még ha kétségesnek látszik is a helyzet, - az utolsó pillanatban mindenképpen ott lesz mellettünk, és jó végre viszi a mi dolgunk; megtermi bennünk az Ő gyümölcseit.

És végezetül, hadd hívjam fel még egyre a figyelmeteket, testvéreim. Az apostol itt, amikor az ő olvasóit felszólítja a Lélek szerint való járásra, felsorolja a testnek a cselekedeteit, a nem Lélek szerint élő, Isten világából kiszakadt, magát függetlenítő embernek furcsa cselekedeteit sorolta fel, azután a Lélek gyümölcseit, úgymint: szeretet, jóság, hűség, és mind a többiek. A Lélek szerint való járásnak igazi próbatétele nem az, hogy mi történik az imádságos, csendes kamrába elvonult elmélkedés órájában, hanem mi történik a mi közéletben való forgolódásunkban; milyenek a kapcsolataid testvéreiddel, barátaiddal, milyen a magatartásod a környezeteddel szemben. A gyakorlati élet színterén hogy beszélünk egymással, hogy működünk együtt, egymás mellett; hogy tudjuk egymást megörvendeztetni, vagy megkeseríteni, hogy tudunk egymás számára áldás lenni; ez az a terület, ahol a Lélek szerint való járásnak ki kell bontakozni a maga gazdag szépségében, ahol a Lélek gyümölcsei meg kell, hogy teremjenek. Mindnyájan gyarlók vagyunk, lesznek zökkenők, történnek összekoccanások, de nem ezek töltik ki az életünk egészét; ezek szépséghibák, amint jönnek, el is múlnak; meggyógyulunk, mert életünk a maga egészében Lélek szerint való. Abban az első gyülekezetben, ahol olyan csodálatos erővel áradt a Lélek, ott is voltak bajok. Az apostolok cselekedeteiről írott könyvben nem szépítik a dolgokat; bűnös emberek kapták a Lélek ajándékát, és bűneik kiütköztek újra meg újra, de mégis meglátszott rajtuk, hogy valami más erő beléjük csapott; valami égi szél, amely az ő indulataiknak, önző kívánságaiknak, minden bűnüknek tisztátalan ködét elfújta; tiszta levegőt teremtett, ahol süthet az Isten gyönyörűséges napja. Testvéri közösség voltak, amelyet ha olykor eléktelenített is az újra meg újra kiújuló régi bűn, azért a maga egészében magán viselte a Léleknek bélyegét. Boldog volt, aki hozzájuk tartozott; lelki felüdülést kapott; a külső világ zűrzavarából ide tért meg elcsendesedni, és akik kívülről nézték, lelküket elfogta valami szent félelem; csodát láttak benne, és megilletődve suttogták egymásnak: "nézzétek, ezek hogyan szeretik egymást!"

Ha Lélek szerint élünk, ha a Pünkösd nagy ajándékát valóságnak fogadjuk el, itt a nagy feladat: fűzzünk hálaadásunkhoz szent fogadástételt. Ha az Isten megadta a Lélek szerint való élést, adjon kegyelmet és segedelmet; mi készek vagyunk rá; hadd éljünk akkor a gyakorlatban is úgy, mint a Lélek eleven bizonyságai; hadd járjunk a Lélek szerint az Ő szent nevének dicsőségére.

***

Textus: "Nekem pedig ne legyen másban dicsekedésem,
hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által
nekem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak."
Gal. 6 : 14.

A keresztyénségnek úgyszólván egész történetét meg lehetne írni testvéreim, azzal, ha valaki tanulmány tárgyává tenné, s annak eredményeit összefoglalná: a kereszt, mint jelkép szereplését. Mi, református keresztyének, jól ismert történelmi okokból megszoktuk a keresztnek, mint jelképnek a mellőzését, mert valamikor erőszakkal akarták ránk kényszeríteni, mert ennek a jelképnek a címén beletapostak a mi hitünknek a szabadságába. De hogy azért szent dolog számunkra, ha nem használjuk is külső jelvény gyanánt, annak mi sem világosabb bizonysága, mint nagypénteknek ünnepe, ez a keresztnek az ünnepe; éppen ezt az ünnepet mi, református keresztyének komolyabban, nagyobb elmélyedéssel ünnepeljük meg, mint mások. Az utóbbi időkben fel-felbukkan itt is, ott is, az a javaslat, hogy használjuk a keresztet mi is; ezzel tüntessünk el egy különbséget, egy választófalat, amely a mi magyar keresztyénségünket táborokra osztja. Ilyen reménységeket nem igen fűzhetünk ennek a javaslatnak a megvalósításához, mert nem egy külső jelképnek alkalmazásán vagy nem alkalmazásán múlnak csak a nagy ellentétek, amelyek a keresztyénséget táborokra osztják, de utóvégre nem volna semmi akadálya elvi szempontból. Nem lehet felhozni semmi kifogást az ellen, ha mondjuk, a mi megépítendő templomunk tornyán, ormán, vagy valami más helyén, a keresztnek jelképe ott ékeskedjék. Majd annak idején, ha rákerül a sor, gyülekezetünk vezetősége puhatolja ki e tekintetben a hívek vélekedését, és cselekedjék majd a szerint.

Bizonyos, hogy a kereszt, amelynek tövébe lélekben odajárulunk e mai nagypénteki napon, szent dolog a mi számunkra. Pál apostol az első, aki a keresztet szimbólumként használja és emlegeti az írásaiban. Még nem szignum, jelvény nála a kereszt, amelyet ruházatán viselne ékszer gyanánt, vagy a falakra, épületekre függesztene, s úgy tárná a világ elé, de már szimbólum, már jelkép; gondolatban sokszor maga elé idézi, és pedig úgy, hogy a kereszt nem csupán két keresztbe fektetett gerendát jelent, nem azt a fizikai tárgyat, amelyet az akkori időkben rabszolgák kivégzésére használtak eszközül, hanem sokkal többet, - önmagánál sokkal többet jelent. Eképpen a jelképnek, a szimbólumnak lényege az, hogy valami másról beszél, mint ami önmaga; jelenti a kereszt mindazt, ami lejátszódott ott; azt az egész lelkünkbe markoló drámai történetet, amely ott nyerte befejezését; az Úr Jézus Krisztus megáldoztatását, és jelent még ennél is többet - jelenti ebben és ez által az Istennek megváltó művét.

Pál apostol sohasem felejtkezik el arról, hogy az a kereszt nem az emberek szándékából született meg. Az emberek a maguk vakságában és gonoszságában csak egy örök isteni tervnek a végrehajtói voltak, eszközök; maga az Isten akarta, hogy úgy történjék; azért adta erre a világra Jézust, hogy így végezze az Ő életét.

És jelenti az a kereszt az Istennek üdvözítő akaratából számunkra kiáradó minden gazdagságot, bűneink bocsánatát, lelkünknek az Istennel való megengesztelődését, egy új örök szövetséget, - örök életet. Mindezt jelképezi az a két egymásba rótt gerenda. Így ebben a versben, amelyet felolvastam: "ne legyen nekem másban dicsekvésem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében", nem az eredeti szomorú bitót érti alatta. Mit bánja Pál apostol, hol van, mi történt azzal azóta; felapríthatták és eltüzelhették, eldobhatták és elkorhadhatott; nem arra irányul az ő dicsekvése, az csak jelkép. Hogy mit jelent számára, azt egy versbe nem is tudná belezsúfolni, és mi egy rövid elmélkedésünk alatt nem tudnánk kimeríteni.

Éppen ezért ragadjuk meg azt, amit maga Pál apostol ebben az egy versben kiemel: számára jelenti sok minden között az a kereszt azt, amit ő úgy fejez ki: "én megfeszíttettem a világnak, és a világ is énnekem". Mit jelent ez? Pál apostol nagyon jól tudja, ki függött ott a kereszten, mégis voltak pillanatai, amikor megváltozott a szeme előtt a látvány, mintha nem is Jézus Krisztus alakja szenvedne és múlnék ki ott a kereszten, mintha a keresztáldozat kicserélődnék, "mintha én függenék ott" - mondja Pál apostol, - "én feszíttettem meg a világ számára". Vagy megint a kép változik: mintha az egész világ volna odaszegezve, halálra ítélve, s az feszíttetett volna meg a keresztfán. Halálnak a jele, de az én halálomnak, és a világ halálának a jele.

Hogy érti ezt, testvéreim? Ami az egyiket illeti: "én feszíttettem meg a világ számára" - ezen a nagypénteki ünnepnapon valamit ebből mindnyájan átérzünk. Nem ünnepel igazán, komolyan, őszintén nagypénteket az, aki nem érezné, hogy azok a szegek, amelyek Krisztust odaszegezték, valahogy a mi húsunkban járnak, vagy az a halálos ítélet, amely Őt oda a keresztre vitte, ránk sújt le. Ezért van az, hogy nagypéntek fájdalmas, komoly, bánatos ünnep. De ez csak az egyik oldal, és mindjárt rá kell térnünk arra, amit Pál apostol úgy fejez ki, hogy: "dicsekszem". Ezen nagypénteki szomorúságból és bánatból is valami égig zengő hallelujának kell előtörnie. - De előbb meg kell feszíttetni a Krisztussal együtt a világ számára.

Ha igaz nagypénteki hívek vagyunk, átéreztük, hogy Ő helyettünk szenved; Ő a mi terhünk alatt roskadozik; Ő a mi bűneinkért fizet. És ezért nem érezhetjük magunkat ott a kereszt tövében jó egészségnek és épségnek örvendő szemlélőknek, akik kegyeskednek, mint világjáró idegenek, oda is ellátogatni, és nagy fölényesen végignézni, hogy mi látható ott. A kereszt elé járulni sokkal komolyabb, sokkal tragikusabb dolog, annyit jelent, mint odahajtani a magunk fejét a halálos ítélet alá és a mellünket verve zokogni; a lelkünkben legalább elismerni, hogy az én életem, amely szükségessé tette ezt, nem érdemli meg, hogy folytassam. Megvallom, elismerem, hogy nekem kellene ott függenem, és ez alól nem vonom ki magam, hagyom, engedem, hadd vonjon engem is az a halálos ítélet magával. Az én egész eddigi életem hadd ragadja el, hadd tűnjék el annak mélységeiben, - a Krisztussal együtt én is meg akarok halni. Itt van körülöttem a világ, csábít sok szépségével; hívogat, és kínálja a maga sok nyereségét; ingerel a maga sok bosszúságával, le akarja foglalni a lelkem érzéseit és a gondolataimat. Legyen ennek vége. Én megfeszíttettem a Krisztussal a világ számára. Nem téveszt meg többé a csillogása, nem izgatnak a támadásai, megtörtént egy nagy leszámolás; mintha én már itt sem volnék, - én a világ számára meghaltam a Krisztus halálával.

És ugyanúgy megvan ennek a visszája is: a világ is megfeszíttetett az én számomra. - Tavaszi ékességében pompázik, az ifjúságnak a gyönyörűsége piroslik rajta? A tudásnak, a gazdagságnak, a sok többi földi értéknek az ékességei csillognak, pompáznak benne? Hullának nézem az egészet; megfeszíttetett, meghalt; az a világ, amely a maga Jézus Krisztusát oda tudta szegezni a keresztfára, ne szépítse, ne kendőzze magát; átlátok a szitán: minden külső szépség csak valami rettentő, belső halálos rothadást kendőz. Nem hagyom magam többé megcsalni; hamis jelszavak és hazug álmok után nem fogok futni; ne ígérjen nekem senki ebben a világban mennyországot; ne beszéljen nekem senki az ember nagyszerű, tökéletes vívmányairól, csodáiról: ez a világ keresztet állított az én Jézusomnak, és ma is keresztet állít neki, és a jövendőben is mindig ez lesz a lelke titkos felelete az Ő számára. Azért én ezt a világot úgy akarom látni, mint amely elvette a maga ítéletét, amelyre rá van sütve a kárhozatnak a bélyege, amely oda van szegezve a keresztnek fájára, mert így érdemli - az én számomra ez a világ megfeszíttetett.

Szomorú hangok ezek, a magam életének és a világ életének bizony nem valami verőfényes optimizmus rózsaszínű szemüvegén való szemlélete; sötét látás ez, tragikus látás ez. De mégis - figyeljük meg Pál apostol szavait, - nem keseregve mondja, nem átkozódva és nem valami csüggeteg magába roskadottságban és fájdalmas kiábrándulásban, hanem így szól: "Az én dicsekvésem van a Krisztus keresztjében!" Valami nagy nyereség tölti el az ő lelkét éppen azért, mert magát is oda tudta szegezni a Krisztus keresztjére lélekben, és az egész világot oda tudta ítélni erre a halálra - valami jobbat kapott a helyett, amit odaáldozott. "Én megfeszíttettem a világ számára" - ez nem azt jelenti, hogy rám nézve többé nincs mit keresnem itt e földön; többé üres, tartalmatlan és értelmetlen az életem, vagy éppen csak még muszájból tengődöm itt, lélekben már halott vagyok, - csak azt jelenti, amit más helyen úgy fejez ki: "Élek többé nem én, de él bennem a Krisztus."

És hogy a világ megfeszíttetett - ez sem jelenti azt számára, hogy ő ebben a világban többé nem lát szépséget, a világ útja előtt nem lát reménységet, nem tudja miért küszködik itt a föld színén annyi ember, és legjobbnak tartaná hátat fordítani az egésznek, mert úgy sincs semmi értelme. Ellenkezőleg: attól kezdve, hogy Krisztus keresztjében magát is megfeszítve látta, és a világot is megfeszítve a maga számára, attól kezdve kapott hivatást, küldetést, hogy tudjon ebben a világban szertejárni valami nagy örömüzenettel, szomjas, éhes emberi lelkeknek tudjon vinni valami éltető, tápláló jótéteményt, és lássa a világ jövendőjét nem reménytelen katasztrófába zuhanni, hanem a megváltás örömeire felemelkedni az Isten kegyelméből.

Mert ne felejtsük el: ha ő a Krisztus keresztjében dicsekszik, az a kereszt lehet a halálnak és az ítéletnek a jelvénye, de a harmadnapnak, a húsvétnak a fényében ragyog, mert a megfeszített Krisztus Pál apostolnak a gondolatvilágában sohasem választható el a feltámadt Krisztustól. A kereszt csak állomás volt a dicsőség felé, a győzelem felé, - de szükséges állomás volt, és a jelentősége éppen abban van, hogy a Krisztus nem lehetett volna bűn, halál és kárhozat felett győzelmes Megváltó, ha nem ezen az állomáson halad át. Szenvedéseinek és halálának az árán vívta Ő ki mindazt, amit azóta jelent az emberiség számára. Ugyanúgy nekünk, akik megfeszíttettünk a világ számára, és a világ megfeszíttetett a mi számunkra Krisztussal együtt, nem végállomás, csak egy elkerülhetetlen átmenő állomás, hogy utána elérkezzünk a dicsekvésnek, a húsvétnak állomásához, de másképp nem dicsekedhetünk, csak a Krisztus keresztjén. A magunk élete számára azt, amit úgy szoktunk nevezni gyarló, sokféleképpen értelmezhető szóval: boldogság, nem találhatjuk meg másképpen, a magunk igazi énjét kiélni nem tudjuk, ha előbb ezt az ént meg nem öldököltük. Az Istentől belénk teremtett, és az Ő képére hasonlító lélek ki nem bontakozik, és fagyott, dértől csípett, szegény nyomorult bimbócska marad, amíg meg nem történik a magunk énjének ez a halálba adása, amíg nagyon kapaszkodunk bele, ragaszkodunk hozzá, amíg minden áron én akarok lenni, fontos akarok lenni, amíg magamat a világnak kínálom, és rossz néven veszem, ha a világ nem veszi észre a nagy értéket, amit felkínálok neki; amíg erőlködöm, hogy érvényesüljek, hogy forgalomba hozzam a világ piacán azt az értéket, amit magamban érzek.

Csak amikor meghaltam a világ számára, amikor már úgy érzem, hogy akár ne is volnék, a világ nélkülem is nagyon jól tovább járná a maga útját, amikor megfeszíttettem a Krisztussal, akkor kezdődik az igazi élet; akkor fakadnak fel bennem a Krisztus életének az erői; akkor virul ki bennem az Isten gyermekének minden lelki szépsége. A világtól szabadon, a Krisztus rabságában, az Ő drága vérével megváltva, boldog vagyok; és a világ is akkor kezdi előttem elárulni igazi szépségeit. Akkor kezdek találni valami nagy örömet abban, hogy itt van ez a világ a maga nyüzsgő sokaságával, és én benne lehetek, amikor előbb megtörtént a nagy leszámolás, és lehullt az álarc, a hazug álarc. Amikor a sok külső csillogás mögé beláttam, és ráismertem ebben a világban a Krisztust ölő, s azért megfeszítésre érdemes világra, a bűnös világra. Amikor a világ is megfeszíttetett az én számomra, akkor nem veszem többé rossznéven, hogy vállát vonja rám; nem bánt a sok kiábrándulás, sérelem, bosszúság, - mi egyebet várhatnék tőle, ha az én Uramat, a Jézust keresztre szegezte ez a világ?

De ugyanakkor megtanulok dicsekedni a Krisztus keresztjében, mert látom, hogy ezért a világért adta Ő oda az életét, erre a világra hullott rá az Ő kiömlött vére, ezt a világot így ellenségesen, gonoszul, bűnösen, olyan nagyon szerette Ő, hogy magát érette odaáldozta. Megfeszíttetett számomra ez a világ, de most kezd igazán élni, most fedezek fel benne szépségeket, amiket eddig észre sem vettem; most bukkanok rá, hogy még sár közé keverten is drága gyöngyök csillannak fel benne; most kezdem észrevenni, hogy lelkek között élek, Isten után vágyakozó, Istentől talán nagyon messze elrugaszkodott, de mégis olyan lelkek között, akik magukra csak akkor találhatnak, ha visszatalálnak az Istenhez. És nem érzem többé tehernek és nyűgnek, hogy itt van ez a világ, és én benne, hanem hálát adok az Istennek, hogy itt lehetek; előttem kiterjedhet ez a világ, mint áldott munkamező, és amíg Isten megtart engem itt ebben a földi életben, én itt járhatok-kelhetek, mint Isten hírvivője. Hogy én is szeressem úgy, mint Krisztus szerette ezeket az embereket, valamennyire én is odaáldozzam magam az ő javukért, vagy jobban mondva: a magam bizonyságtételével hirdessem azt a nagy áldozatot, amelyet Krisztus hozott.

Így válik a magamnak és a világnak Krisztus keresztjén való megfeszítése, - ami első tekintetre úgy megborzongat, mint hogyha halál-levegő csapott volna belőle felém, és elhamvasztotta volna bennem az élet minden kedvét és örömét, - így válik éltető erők forrásává, hatalommá, boldogsággá, és boldog feladattá.

Természetesen, ne feledkezzünk meg róla, testvéreim, hogy bármennyire megtörtént a nagy leszámolás: "én megfeszíttettem a világnak, és a világ az én számomra a Krisztus keresztjében", mindig újra meg kell ennek történnie. Szakadatlanul való öldöklés ez, amelyben magam mindig újra meg újra odaszánom, és a világot is mindig újra meg újra oda vetem erre a megáldoztatásra, hogy életre kelhessünk. És éppen azért, mert részlegesen és viszonylagosan megy csak végbe ez a mi földi életünkben, bármennyire haladunk is előbbre ezen az úton, sokszor a mi régi énünk a régi világban él és forgolódik, és még a Krisztus ügyéért is sokszor a mi régi énünk és a régi világ eszközeit kell igénybe venni. Ilyenkor mindig a magunk szegénységéről állítunk ki bizonyítványt, mert ezek mind szükségmegoldások, és arra vallanak, hogy az igazi erőt, a megfeszített és feltámadt Krisztus erejét nem tudtuk eléggé rászabadítani a magunk életére, és a világ életére. - Értitek, mire célzok? Hadd világosítsam meg egy példával: Amikor keletről nyugat felé zúdult a török világ hódító hatalma, s vele együtt az iszlámnak rettentő világhatalma - ugye, ki kellett állni a harcmezőre fegyverrel a kézben, az áramlatot feltartóztatni, mert az egész nyugati keresztyén művelődés, maga a keresztyén egyház is életveszélyben forgott. És hogy ha itt vagyunk Magyarországon keresztyének, és élnek keresztyének, azt annak köszönhetjük, hogy voltak emberek, akik mint élő védőfal, odaállították önmagukat az áradat elé; ki ne gondolna rájuk hálával? Oh, bárcsak nyugati népek nyilvántartanák az ő hálatartozásukat azért a sok vérért, amely magyar szívekből folyt ki ezeken a harcmezőkön! - Mégis azt kell mondanunk, hogy amikor ezekben a harcokban kitűzték a keresztnek a jelvényét, amikor a kereszt jelszavával toboroztak harcosokat, és a kereszt jelmondatával az ajkukon rohantak bele a vérző ütközetekbe, - a kereszt már nem azt jelenti, amit Pál apostolnál jelentett, mert ilyenkor földi eszközök mérkőztek; maguk a kereszt hívei kénytelenek voltak a maguk közönséges emberi erejét megfeszíteni, és latba vetni. Nem lehetett másképp, a szükség parancsolta.

De ha a kereszt elé visszük, és a kereszt fényébe állítjuk ezeket a harcokat, hamar kitűnik, hogy azért volt rá szükség, csak úgy kerülhetett sor ezekre a harcokra, hogy valamikor nagy mulasztások történtek; a kereszt elkülsőiesedett, erejét vesztette, és azok a pogányságból felébredt néptömegek, ott távol, Arábia mezőin, amikor szomjasak voltak az egy Istennek az ismeretére, nem fogadták el a keresztyénségnek a felkínált italát, mert az már zavaros volt; kaptak helyette valamit, ami nekik jobbnak látszott. Így született meg az Iszlám, így vált az egész nyugati keresztyénség számára büntetéssé, a keresztyénség saját bűneinek megérdemelt ostorává.

Ma is megtörténhet, lépten-nyomon szükség lehet rá, hogy mi a keresztyénség érdekében, keresztyén hitünknek, magának a mi keresztyén egyházunknak érdekében megtegyünk minden erőfeszítést; szervezkedjünk, munkálkodjunk még a politika mezőin is, hogy a keresztyénség ellen feltörő hatalmakat féken tarthassuk, legyűrjük, - de kitűzni ilyenkor a kereszt jelvényét? Ha figyelünk a Krisztus keresztjéből felénk hangzó hangokra, valami hamis hang fog belőlük kihangzani. Szükséges ez, elkerülhetetlen, legyen hála és elismerés mindazoknak, akik élünkre állnak, és ilyen közéleti harcokat végigharcolnak, de a kereszt alatt íme, azt kell éreznünk, hogy ezek a harcok is elmaradtak volna, hogyha igazán megfeszíttettünk volna a Krisztussal, és a világ is számunkra. Sőt, ha a keresztből kiáradó, életet változtató, újjáteremtő erők csakugyan szabadon végezhetnék munkájukat, nem volnának akkor a modern élet nagyvárosi tengerében egész táborai az istentelenségnek. Az Isten ügye szilárdan állna a lelkek mélyén a mi erőfeszítésünk nélkül is úgy, ahogy Ő fundálta.

Az ilyen harcokban, bármennyire szükségesek és bármennyire elismerésre méltók is, rossz helyen szerepel a keresztnek a jelvénye. Hagyjuk meg a keresztet csendes áhítatnak a helyén, ahová a közélet porában beszennyezve, visszavonulunk. Maradjon meg a kereszt az élet középpontjában, nem a periférián, ahol szükség szerint ellenfelekkel kell harcoljunk; maradjon meg a legbensőbb szentélynek, ahová visszatérünk megfeszíteni önmagunkat és a világgal leszámolni, ahol újra meg újra elismerjük, hogy még a Krisztus ügyéért vívott harcunkban is bűnösök vagyunk, és nekünk meg kell feszíttetnünk, és a világnak is a mi számunkra.

Nem tárgyalom most, testvéreim, hogy így felfogva a keresztet, mint jelképet, mi volna annak a leghelyesebb külső használata, vagy helyes volna-e minden külső használatnak a mellőzése. Maradjon ez nyitott kérdés, amelyben reformátusok és reformátusok talán vitatkozhatnak is egymással, de nem maradhat nyitott kérdés az, amiben össze kell fognunk, s aminek átérzése megszenteli ma nagypénteknek a napját: hogy a keresztnek láthatatlanul ott kell állni a szívünk közepén. Luther Mártonnak, a nagy reformátornak, akiről sohasem felejtkezhetünk meg mi sem, még hogy ha jobb tanítómesternek tartjuk is Kálvin Jánost egyik-másik kérdésben, volt egy nagyon szép emblémája, amelyet a mi evangélikus testvéreink sokszor a gomblyukukban viselnek: egy kitárult szirmú rózsát ábrázol. A rózsa levelein egy emberszív, a szívbe belerajzolva a kereszt, és egy kis versikében úgy értelmezi a nagy reformátor ezt a maga szerkesztette emblémát: Ha a kereszt ott áll a szív közepében, akkor a szív rózsákon nyugszik. Ha megfeszíttettünk a Krisztussal a világ számára, és a világ is a mi számunkra, akkor elhallgat minden panasz, zúgolódás, minden keserűség; rózsán nyugszik a szívünk, megteljesedünk hálaadással, és az Isten nevének magasztalásával új élet fakad a keresztből a mi számunkra. Új reménységeket látunk ragyogni a világ felett, és nagypénteknek a borulatába, amely ránk hull a Krisztus keresztjéből, így hasít bele ugyancsak onnan a keresztből az örömnek a sugára: dicsekszünk a Jézus Krisztus keresztjében. Ámen.

***

(Prédikáció országgyűlési választások idején.)

Textus: "Mindeneket vetett az Ő lábai
alá és Őt tette mindeneknek fölötte az
anyaszentegyház fejévé, amely az Ő teste...
(Ef. 1: 22-23.)

"Im béjöttünk nagy örömmel...a Te szentidnek gyülekezetébe, a Te templomodba..." Bejöttünk nagy örömmel, mert itt békesség és csend uralkodik, míg odakint a világban küzdelem és nyugtalanság az életünk. Itt Isten közelében lerakhatjuk terheinket, és megnyugosztalást találunk fáradalmainktól. Ez így van valóban, de ne essünk tévedésbe! Nem arra való az Isten színe előtt való ez az egybegyülekezésünk, hogy hátat fordítsunk annak a világnak, amelynek hullámverésében éljük hétköznapjainkat. Nem álmodozni akarunk itt, hogy aztán felébredjünk annak keserves tudatára, hogy a valóságos életünket mégis csak a zajló világban kell élnünk. A megnyugvás csendes szigete ugyan számunkra az az áhítatos óra, amelyet az Isten házában töltünk el, de igazában csak arra való, hogy aztán megerősödött lélekkel kiszálljunk a valóságos élet tengerére. Éppen arra jó az Isten előtt való elcsendesedésünk, hogy ilyenkor tisztuljon az a látásunk és megteljesedésünk azzal a lelki erővel, amelyre a mindennapi életünkben van szükségünk.

Jaj volna nekünk, ha a mi Urunkat, a Jézus Krisztust csak itt tudhatnók és vallhatnók a mi Urunknak, és nem akkor is, amikor kilépünk ennek az Ő tiszteletére emelt hajléknak a küszöbén át az odakint való hétköznapi világba! Most is, amikor ott kint egész nemzetünk lelkét foglalkoztatja a közeli választás politikai eseménye, jó lesz nekünk ezt az evilágszerinti ügyünket itt a Jézus Krisztus egyetemes Úr-voltának a megvilágításába helyeznünk és ebben a megvilágításban felkészülnünk állampolgári jogainknak arra a gyakorlására, amelyre az elközelgető napok alkalma felszólít.

Vezessen ebben az elmélkedésben bennünket Pál apostolnak az a vallástétele, amely jól ideillik ezekbe a húsvét utáni időkbe, amikor újra úgy tekinthetünk vissza Jézus Krisztusnak mind a keresztig való megaláztatására, mint amely nem csak befejeztetett, hanem az Ő feltámadása által visszájára is fordult, győzelmes felmagasztaltatássá is vált, és végül az Ő nemsokára megünneplendő mennybemenetele által beletorkollott a teljes mennyei megdicsőülésbe. Erről beszél éppen Pál apostol az imént felolvasott szakaszban, közelebbről Istennek azt a megfoghatatlan hatalmát magasztalva fel, amely mindebben megnyilvánult, és szívének azt az imádságos vágyát tolmácsolva, hogy ennek a hatalomnak az ismeretében egyre előbbre jussanak olvasói és velük együtt mindnyájan, "akik hiszünk".

Isten "mindeneket vetett az Ő lábai alá" - így hirdeti Pál apostol a mi felmagasztalt Urunknak az egész világot és benne az egész emberiség történetét felölelő uralmát. De hogy ezt tisztán lássuk, mindjárt megtanít arra is bennünket, hogy megtegyünk egy fontos megkülönböztetést. Mert ez az uralom mindenekre kiterjed, de nem mindenekre egyformán. Van ennek a mindent felölelő birodalomnak a körén belül egy szűkebb kört felölelő ország, amely különösebb értelemben is Jézus Krisztus uralma alatt áll. Így beszél erről az apostol: "Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyház fejévé..." "Mindeneknek fölötte" - ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus uralkodásában ez az anyaszentegyház feletti uralma az elsődleges és csak ebből érthető meg ama másik is, amely mindenre kiterjed ezen a világon. Az Ő Úr-volta "mindeneknek fölötte" abban nyilvánul meg, hogy van neki népe, amely elismeri Őt Urának és engedelmesen szolgálni akar neki. "Anyaszentegyház" alatt nem is szabad mást értenünk, mint ezt a népet, a Jézus Krisztust Uruknak valló és magukat az Ő uralma alá adott emberek összességét. Csak névleg tartozhatnak hozzá az egyházhoz és csak terhes romlására vannak az egyház életének az olyanok, akikről ez nem mondható el. De akikről ez elmondható, azok előtt nem kell magyarázni, mit is jelent a Jézus Krisztus uralma alatt élni. Ők a szép virágvasárnapi ének szavaival maguk tesznek róla hálaadással bizonyságot: "Oh szentegyház, hívek boldog országa! Mily édes ez a Jézus királysága! Szelíd, szegény ez és alázatos, de nagy hatalmú és csodálatos. Igaz ez és a bűntől szabadító, A bűnt, halált és népeket hódító. Vasvesszővel bírja ellenségét, de szelíden őrzi örökségét."

Ezekkel az Ő tulajdon alattvalóival, - az Ő "örökségével", amelyet az Atya öröktől fogva az Őbenne való hitre kiválasztott és az Ő tulajdonába adott, hogy érte az életét adva megtartsa az örökkévalóságra, - más viszonyban van Jézus Krisztus, mint általában az embervilággal. Az a maga egészében is "az Ő lábai alá vettetett", de ezt az Ő kiválasztott népét úgy kormányozza, mint annak Feje. Mert az "az Ő teste", vagyis egy Ővele és részese életének. Benne él Szent Lelke által. Ahogy magára vette minden bűnét és nyomorúságát, úgy viszont részelteti a maga "bűnt, halált és népeket" legyőző erejének gazdag ajándékaiban. Azok viszont, akik ehhez a "testhez" tartoznak, mint az Ő tagjai, öntudatosan felfogják és készséges igyekezettel teljesítik Fejüknek parancsait, - legalább is mindaddig, amíg egészséges élet lüktet ebben a "testben". "Szelíden" érvényesülhet tehát itt az Ő uralma, mint a pásztoré a nyája felett. Megváltó szeretetének bilincseivel kötözi magához híveit az odaadó engedelmességre, ezáltal egymással is a szeretetnek testvéri közösségébe kötözve őket.

Így élni a Jézus Krisztus uralma alatt, - ez a szent kiváltsága az Ő egyházának és benne minden egyes hívőnek.

*

Olyan boldog titka ez a mi hitünknek, hogy sokszor bele is feledkezünk, mintha csak ennyiből állna a Jézus Krisztus uralkodása. Pedig van ezen túl egy még csodálatosabb titok is, amelyet az apostol szavai feltárnak előttünk. Uralkodik Ő nem csak a benne hívők felett, hanem a benne nem hívők felett is; nemcsak az Ő egyháza felett, hanem az egész embervilág felett is. Isten "mindeneket az Ő lábai alá vetett". Azokat is, akik nem ismerik el Őt Uruknak, mert talán sohasem volt alkalmuk úgy megismerkedni Ővele, hogy az Ő uralma alá hajthassák magukat. Azokat is, akik talán találkoztak már vele úgy, hogy meghódolhattak volna előtte, de ellene álltak annak a "szelíd" hatalomnak, amely belőle sugárzott. A róla mit sem tudók, vagy vele mit sem törődők sem vonhatják ki magukat az Ő uralma alól. Ha nem tartoznak is hozzá ahhoz az életközösséget alkotó "testhez", amelynek Ő a "feje", azért rájuk is áll az, hogy "az Ő lábai alá vettettek". Ha nem öntudatos hódolattal, akkor önkénytelen kényszerből ők is neki szolgálnak. Káruk ebből csak nekik van, mert nem részesülhetnek abban a sok jótéteményben, amely az Ő uralmának az öntudatos elfogadásából fakad. Az Ő céljai és tervei azonban így is végbemennek általuk. És minden a mi a nagy embervilágban történik, egy vagy más módon csak az Ő uralmának a kiteljesedését viszi előbbre.

Milyen cél felé kormányozza vajon ezt a neki csak öntudatlanul szolgáló embersokaságot? Ha az anyaszentegyház az Ő "teste", amely "teljessége Őneki", amelyben tehát a maga életének a kiteljesedését munkálja, akkor nyilván minden egyéb is, ami ezen a világon az Ő uralma alatt történik, arra a végre történik, hogy ez az Ő "teste" lássa annak hasznát. Nyilvánvaló ez olyankor, amikor a világ életében bekövetkeznek az Ő ítéletei, - amikor megsokasodott bűnei miatt úgy igazgatja az általános élet folyását az Ő mennyei királyi székéből, hogy az emberi önzésre, igazságtalanságra és elnyomó erőszakra felépített rendszerek összeomlanak. Ilyenkor sokat tanulhat az Ő híveinek népe és megújult odaadással simulhat oda az Ő kormánypálcája alá, amely alatt a szeretet nagy parancsolata érvényesülhet csak. Még nyilvánvalóbb az egyház nagy haszna olyankor, amikor az effajta ítéletekben a maga megítéltetését is alázatos bűnbánattal kell elfogadnia, mert nem engedelmeskedve a maga Fejének, maga is részese lett a világbeli sokféle romlásnak. Az ítéletek ilyen viharaiból megtisztulva és megújulva kerülhet ki az egyház élete, eltávoztatván magától azt a fertőzetet, amelyet az ítéletre megérett világból magába is be engedett szivárogni. De nyilvánvalóvá lesz olyankor is, hogy Jézus Krisztus mindeneket a maga egyházának a javára igazgat ezen a világon, amikor nem ítéletet tart csak, hanem - talán ugyanakkor - jótéteményekben részesíti a világot; amikor nem a megromlottat rombolja le a világ történetében, hanem valami újat épít; amikor nem a múltat számolja fel, hanem jövendő fejlődések útjára tereli az életet. El sem lehetne hamarjában sorolni, hogy az elmúlt évszázadok folyamán felmerült új gondolatok és gyakorlati vívmányok, amelyeknek az első tekintetre semmi közük sem volt az anyaszentegyház ügyéhez, végül is milyen hatalmas lépésekkel vitték előre magának az anyaszentegyháznak az ügyét. Ilyenkor az anyaszentegyház Ura és Feje - talán olyanok által, akik egyáltalán nem akarják Őt szolgálni, - mindig új lehetőségeket, tágabb és alkalmasabb kereteket teremt azok számára, akik igenis Őt és csak Őt akarják szolgálni egész életükkel. S a mind előbbre haladó világban mind jobban kifejtheti belőle táplálkozó erőit a benne hívők népe.

Ezért hát a benne hívők, uralma alatt kell, hogy érezzék magukat akkor is, amikor benne élnek a világban s ott a benne nem hívőkkel együtt közös feladatokkal viaskodnak és közös sorsot viselnek.

*

Ha így megértettük, mit jelent Jézus Krisztusnak mindenekfelett való uralma, akkor ennek világánál széttekintve a mi napjaink eseményei felett, nem lesz nehéz megtalálnunk a helyes eligazodást.

Benne élünk egy olyan mélyreható, olyan gyökeres és olyan mindeneket megrázó külső átalakulásban, amilyet hosszú története folyamán aligha látott még az emberiség. Nos, egy pillanatra se homályosuljon el előttünk az a fény, amelyet az Ige vet erre a történeti korszakra is. Onnan felülről, mennyei hatalmának a királyi székéből igazgatja ezt is Az, akinek "mindenek a lábai alá vettettek". Ő rendelt minket erre az időre és Ő rendelte ezt az időt a mi számunkra. Vannak látható történeti tényezők, felettünk uralkodó evilági hatalmak, amelyeknek a működése idézte fel és mozgatja a nagy átalakulás folyamatát. De mögöttük és fölöttük ott van láthatatlanul a mi Urunk, aki általuk mint eszközei által alakítja a világnak és benne az Ő egyházának az életét. Ha Isten az Ő Igéjében azt parancsolja nekünk, - aminthogy félreérthetetlenül azt parancsolja, - hogy "minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak", akkor azért parancsolja ezt nekünk, mert az ő uralmuk felett is érvényesül az Ő egyszülött Fiának uralma, nekik engedelmeskedve tehát Őneki engedelmeskedünk.

Ami ebben a nagy átalakulásban odavész, afelett a legfőbb Úr tart ítéletet. Még ha magunk ártatlanok volnánk is mindenestől fogva azokban a bűnökben, amelyek ezt az ítéletet maguk után vonták, akkor is csak az illenék hozzánk, hogy igazat adjunk a "vasvesszőnek", amely a felgyülemlett sok bűnre lesújtott. De annál inkább meg kell ezt tennünk, mert jaj, nem moshatjuk kezeinket tisztára a felelősségtől. A világban általában elharapódzott bűnök tőlünk sem voltak idegenek. Mi is megfertőztettük magunkat velük. Ha még úgy fáj is, oda kell hajtanunk fejünket és hátunkat az ítélet vasvesszeje alá. És pedig azzal a forró könyörgéssel, hogy váljék ez az ítélet az üdvösségünkre, lehessünk általa igazabb és engedelmesebb alattvalói a mi Urunknak és tisztuljon ki rajtunk, az Ő népén, az Ő képének hasonlatossága.

Ami pedig ebben a nagy átalakulásban egy új életrendnek az ígérete, abban lássuk meg szívbeli hálaadással már előre azt a nagy ajándékot, amelyet a mi Urunk az Ő népének készít. Az az új társadalmi rendszer, amely most kiépülőben van, amely nem arra az elvre akar felépíteni, hogy "aki bírja, marja", hanem az emberek közös munkájával akarja előteremteni az igazságosan elosztható javakat, - jól tudjuk az Isten Igéjének világánál, - nem oldja meg minden kérdésünket, mert életünknek csak a külső kereteit rendezi át. Még mindig hátra van az a nagy szükségletünk, hogy ebben az új rendben úgy élhessünk, mint akik Isten atyai szeretete felől bizonyosak, és ezért egymással is mélységes testvéri szeretettel vannak egybekötözve. Ezt csak a mi Urunk Jézus Krisztus adhatja meg nekünk a szívünkben munkálkodó Szent Lélek által uralkodva felettünk. De éppen ennek érdekében, tehát az Ő egyháza életének a kiteljesedése érdekében milyen nagy új lehetőségeket rejt magában az a jövendő, amely felé haladunk s amelyben az élet külső rendje is azt fogja követelni tőlünk, hogy ne egymással vetélkedve, hanem egymással összefogva éljünk!

Bizony igent kell mondanunk arra a korszakokat váltó folyamatra, amely rajtunk végbemegy. Nem értetlen döbbenettel szemlélve, nem lázadozva ellene, hanem felismerve benne a mi üdvösségünk Urának világkormányzó hatalmát, vállalnunk kell és szolgálnunk kell. Istennek az a csodálatos ereje, amely Őt úgy felmagasztalta, hogy "mindeneket vetett az Ő lábai alá", bennünk is munkálkodik és elégséges lesz ahhoz minden mi erőtlenségünk ellenére is, hogy nagy megtisztulásunk által nagy megújulásnak örvendhessen közöttünk az Ő "teste", amelynek tagjaiul elhívattunk. Ámen.

***

(Az első belső lipót terézvárosi istentiszteleten 1931. XII. 8.)

"...Akiben az egész épület szép renddel rakattatván,
nevekedik szent templommá az Úrban, akiben ti
is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélekben."
Ef. 2, 21-22.

(Lekció: I. Kir. 8, 22-23; 26-30; 32-38.)

Odakint őszi szelek fújdogálnak. Nem csak a természet búcsúzik utolsó ékességeitől a bágyadt napfény édes-bús világánál. Az emberek életére is ráfuvallt a lombrabló hideg szél, és egyre kopaszabbá válik tőle a nagyvilág erdeje. És mi az általános elszegényedésnek ebben a didergősre fordult időszakában mégis tavaszi reménységek melengető napfényét érezzük itt: azért jöttünk össze, hogy tanúi és részesei legyünk a magyar református egyház ősi fáján egy új rügy hajtásának. Mindig így volt ez: az Isten ügyének előhaladása és visszahanyatlása sohasem járt egy ütemre a világ szerencséjének alá és fölhullámzásával. Amikor az emberekre nehéz idők súlya ereszkedett rá, olyankor mindig nem kevésbé, hanem csak annál inkább indíttatva és kötelezve érezte magát az Isten népe az erőinek kifejtésére, a továbbfejlődés útján előnyomulásra, az Istentől kapott megbízatásnak még tökéletesebb betöltésére. Nem időszerűtlen dolog tehát, hanem nagyon alkalmatos időben való, ha éppen most kerül sorra a budapesti református egyház átszervezésével kapcsolatban az itteni környék, a belső Lipót és Terézváros református híveinek egy új egyházközségbe való egybegyűjtése, - ami ezzel az istentiszteletünkkel veszi kezdetét.

Eltűnődünk: mi lesz ennek a kezdetnek a folytatása? Mi mindent rejteget magában ez a kicsinyke rügy az ősi fán? Megalázzuk magunkat a felséges Isten színe előtt, aki a maga hatalmának tartotta fent a jövőnk titkait. De akármilyen ismeretlen sors felé indul is el a híveknek ez az első toborzó szóra összeverődött kis karavánja, két dolog kétségtelen világossággal tűnik elénk a jövő ködéből.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez a gyülekezet jó ideig hajléktalan család lesz. Nem hogy templomépítő tervekkel nem foglalkozhat belátható időkön belül, hanem még annak is ki tudja, mikor jöhet el az ideje, hogy valamilyen átmeneti saját hajlékot szervezzen, amelyben Istenét tisztelheti. Jó ideig arra lesz utalva, hogy mások testvéri vendégszeretetének szárnyai alatt húzza meg magát, mint ahogy már első istentiszteletét is ebben a megértő szeretettel rendelkezésünkre bocsátott szép kis templomban vendégekként tarthatjuk meg.

A másik bizonyos dolog pedig az, hogy akár vendégszerető idegen háznál, akár majd ideiglenesen felállított saját épületben, akár végül a távoli jövőben egyszer majd egy végleges templom falai között gyülekezik egybe ez az új gyülekezet, mindenkor egy és ugyanaz lesz a hivatása: az Isten lelki templomát kell építenie az emberek között.

És ez mérhetetlenül fontosabb, mint a külső hajléknak a kérdése, amely keretéül szolgál. Azért olvastuk fel az imént Salamon királynak az imádságát, amellyel a jeruzsálemi templomot felavatta. Kitűnik belőle, hogy akármilyen ragyogó fényben pompáztak ennek a templomnak falai, maga Salamon király is tudta, hogy az Isten nem kézzel csinált templomokban lakik. És az Újtestamentumnak egyik legmegragadóbb látomása az, amely Pál apostol leveléből fölvett alapigénkben is kitűnik előttünk: az Isten nem kövekből, hanem emberi szívekből épült templomot akar; nem látható építményben vesz lakozást, hanem emberek életéből rakja egybe azt a szentélyt, amelyet lakóhelyévé választ és megerősít.

Mert ennek a gyülekezetnek a külső hajléktalansága csak annál inkább ki fogja domborítani belső rendeltetésének ezt az igazságát, azért jó, ha mindjárt első találkozása alkalmával reászegezi a figyelmét, és az Isten lelki hajlékának erről az épüléséről elmélkedik.

Csak éppen néhány mozzanatát emelhetjük ki ennek a felséges igazságnak, úgy amint alapigénk adja őket a kezünkre. Mindenekelőtt jó megállnunk Pál apostolnak ennél a kijelentésénél: "az egész épület". Nem akart ő olvasóinak a feje felett elhangzó általánosságokról beszélni. Mindjárt utána úgy fordítja szavait, hogy azok közvetlenül őreájuk vonatkoznak: "ti is...építtettek". De azt akarja, hogy a maguk ügyét összefüggésben érezzék a nagy egésszel. Ők is építtetnek, de ez csak egy része "az egész épület szép renddel való egyberakattatásának." Akárhol és akármikor folyik ez az építő munka, voltaképpen egy és ugyanazon nagy ügyhöz tartozik. Minden népek között és az idők végéig Istennek ugyanazon hajléka készül az emberek között.

Mennél kisebb ez az új gyülekezet, annál fölemelőbb gondolat számára tudni azt, hogy milyen óriási táborhoz tartozik. Itt csak egy maroknyi látható belőle, de láthatatlanul körülvesz bennünket az a megszámlálhatatlan nagy sereg, amellyel együvé tartozunk az Isten lelki templomában. Hiszen egyetlen szegletkőhöz igazodunk mindnyájan, akiknek részünk lehet az Isten templomában, - a megfeszített és feltámadott Krisztushoz, aki az embereknél megvetett volt, de akit Isten erre a tisztességre adott, rendelt mindeneknek, akinek a beszéde lehet bolondság és botránkozás azoknak, akik elkárhoznak, de Istennek megjelentett hatalma, örök, élő Igéje mindazoknak, akik megtartatnak. Akik bárhol is, bármikor is hittel figyeltek fel erre a szóra, és bízva tekintettek fel erre a Megtartóra, azokat Isten örök végzése mind egybeszerkesztette az Ő lelki hajlékává; anyaszentegyházává, amelyben lakozik. Mindnyájukkal egyek vagyunk mi is, ha még oly kicsiny is a számunk, és erőtlen is a kezdődő életünk. Általunk is ez a csodálatos épület vesz növekedést. Amikor mi is hozzákezdünk "szép renddel" reárakni a magunk tégláit, mintha le egészen a fundamentumig, amelyet az apostolok és próféták vetettek, végig futna az öröm a falakon, hogy íme: halad az építkezés! Mintha mindazok az előttünk járt nemzedékek, amelyek beleépítették hitüket, áldozataikat ebbe a lelki templomba, gazdagabbakká válnának azzal, hogy íme, mi is még teljesebbé tesszük az ő művüket! Szálljon áldás minden imádságra, minden könnycseppre és minden mártírvérre, bárhol és bármikor volt is, amelynek köszönhetjük azt, hogy mi is ideállhatunk most, és a magunk hite megvallásával és életünk odaszentelésével részt kérhetünk az Isten hajlékának épüléséből.

Közelebbről mélyen átérezzük az évszázadokon át is egybefogó egységünket mindazokkal, akikben Isten megegyenesítette az Ő egyházának elferdült falait, - a reformáció népével. Nem akarunk semmi újat: az Isten Igéjén alapuló tiszta hitet valljuk, amelyet vészes idők harcaiban kivívtak reformátori eleink, és szent örökségül hagytak reánk. Úgy akarunk továbbépíteni, ahogy tőlük tanultuk, - mellőzve minden emberi cikornyát, szigorúan az Isten kijelentett gondolataihoz tartva magunkat.

És még közelebbről: kezet fogunk lélekben mindjárt ennek a gyülekezetnek az elindulásakor mindazokkal, akik az Isten megreformált, vagyis az Ige alapjára visszahelyezett egyházában a magyar lélek bányájából metszett kövekkel építettek. Hol volnánk mi, ha ők nem ajándékoztak volna meg bennünket az anyanyelvünkön szóló Bibliával, ha tőlük nem indult volna útjára a magyar zsoltáréneklés áradata, ha hősi küzdelmekben, nemzedékek véráldozatával ők nem vívták volna ki a magyar Sionnak szabadságát és jogait! Haló poraikban is hadd érezzék, hogy nem volt hiábavaló a hű vitézkedésük. Az Isten temploma, amelyet könnyhullatások között építettek a magyar rónák és hegyes-völgyes tájak falvaiban és városaiban évszázadokon át, - ma is áll és íme, mi is bizonyság vagyunk reá: egyre továbbépül.

Valahányszor elcsüggesztik ezt a gyülekezetet majd a kezdet nehézségei, gondoljon erre! Önmagáról fordítsa el szemét és lássa meg az "egész épületet", amelyet az Isten készít! Nem lehet kétségeskedő, sem tétovázó az a csapat, ha még oly árva is látszat szerint, amely ilyen győzelmes hadseregnek a kötelékébe tartozik!

De meg kell állnunk azoknál a szavaknál is, amelyeket Pál apostol már egyenesen az olvasóihoz intéz: "ti is együtt építtettek Isten hajlékává". Az a fontos ebben, hogy: "együtt". Nem lehet az Isten lelki templomának épülnie úgy, hogy külön-külön maradnak az egyes emberek, hanem csakis úgy, hogy bensőséges, élő közösségbe kapcsolódnak egymással. Hiszen hogy is lehetne szó arról az "egész épületről", amelyet az imént emlegettünk; hogy is lehetnénk egyek letűnt nemzedékek, kihalt népek, távoli korszakok fiaival egy egyetemes közösségben, ha előbb nem jutnánk el együttes életre azokkal, akik egy időben és egy helyen élnek velünk?

Az Isten lelki háza úgy fog épülni ebben a gyülekezetben is, hogy sokan meg fogják tanulni, mit jelent ez az "együtt". Eddig szétszórtságban éltek. A közelükben nem volt alkalom arra, hogy gyülekezetbe kapcsolódjanak bele. Ha elmentek is érte nagyobb távolságra, zsúfolt tömeget találtak ott, és szinte feleslegeseknek érezték magukat. Nem is igen tarthatták számon őket. Jó részben észrevétlenül hányódtak az életben, és velük és bennük teméntelen érték kallódott, ami pedig mind bele kell hogy épüljön az Isten házába. Hozzászoktak a magányos úton való járáshoz. Évenként néhányszor, nagy ünnepeken, talán felkeresték a hívek sokaságát és szaporították annak számát. Egyébként azonban velük sem törődött senki, ők sem törődtek a többiekkel. Már-már kezdték magukat megnyugtatni, hogy ez jól is van így, lehet az ember "jó református", egyházának hű tagja, vallásos életet élő ember - egymagában is.

Nos, mostantól fogva mindnyájuk számára el kell következnie a megismerésnek, hogy tévedtek és vétkeztek. Egymásra vannak utalva és felelősek egymásért. Ismerniük, szeretniük és segíteniük kell egymást. Találkozniuk kell. Össze kell fogniuk. Egybe kell forrniuk. Csak így "együtt" épülhetnek igazában az Isten hajlékává.

Külön-külön lehetnek becses építőkövek. Lappanghat bennük teméntelen jóravaló buzgóság, készség, erő. De az Isten nem lakozhat bennük mindaddig, amíg eleven, bensőséges gyülekezetté nem egyesülnek. A szerteheverő köveknek fel kell kerekedniük, össze kell illeszkedniük, erős falakká kell egymásra helyezkedniük - úgy válhat valósággá az Istennek köztük lakozása.

Saját maguk számára is nem is sejtett áldások fakadnak majd ebből, amelyek különben kárba vesznek. Az ilyen testvéri egyességben ragadhatja meg a lelküket az a mély bizonyosság, amelyet magányos útjaikon kikezdett a kétely; itt részesülhetnek majd a mások példájából olyan megszégyenülésben és olyan vigasztalásban, amit külön-külön járva - végzetes kárukra - sohasem nyernének el. Itt fedezik majd fel olyan teendőiket, amelyeket boldog készséggel vállalhatnak magukra az Isten dicsőségére, holott távol maradva a többiektől sohase ébrednének azok tudatára. "Együtt" megtapasztalhatják majd az élő Istennek olyan közelségét, amelyet elszigetelten egyikük sem ízlelhetne meg. Közönyös szívek kigyulladnak majd, fásult emberek fagyossága fölenged majd, szomorkodó arcokra kiül majd az öröm fénye, ijedt, szorongatott lelkek bátorságra kelnek majd, bűnösök megtérnek majd, - egyszerűen azért, mert Istennel találkoztak, amikor egymással találkoztak.

Ugyanaz a tűz, amely csak szürke hamu alatt izzik, lángot vet, ha a parazsat együvé gyűjtik. És ugyanaz az Isten, aki olyan távolállónak, feledékenynek, bizonytalannak látszik, amíg hitünk a szétszórtságban parázslik csak - fénylő, meleg, lobogó valósággá válik, ha "együtt" keresik Őt hívő szívek. A közösségben épül az Ő háza. Abban lakozik Ő. És jelenlétét mindenki megérzi, aki a házhoz tartozik.

Ehhez még hozzájárul az is, hogy kifelé is csak úgy érvényesülhet az Isten ható ereje általunk, ha összefogunk. Egyenként gyönge a mi szavunk a világ viharában, és erőtlen a harcunk az ellen a sok átok ellen, amely az embereket veri. De "együtt" az Isten hajléka lehetünk, amelyből diadalmasan áradhat szét jelenlétének az ereje. A gyülekezeti közösségből kizendülhet az Ő szava úgy, hogy arra mindenkinek figyelnie kell, és a gyülekezet közös erőfeszítésében megnyilvánulhat az Ő ereje úgy, hogy annak áldását széles körben megérzi az élet.

Ne nyugodjék hát ez az új gyülekezet, amíg vannak még szétszórtan veszteglő lelkek. Tanítsa meg őket arra, mit jelent "együtt építtetni", és így készítsen lakozó helyet az Istennek.

És végül álljunk meg az utolsó szónál, amelyben Pál apostol gondolata kicseng: "a Lélekben". Az Isten lelki templomának ez az épülése, amelyről beszél, nem emberi erő műve. Nem megy végbe emberi szolgálat nélkül sem, - az természetes. De minden emberi igyekezet csak az által viheti előbbre, hogy "a Lélekben" megy végbe, vagyis, hogy egy láthatatlan, titokzatos hatalom, az Isten Szent Lelke üti reá jóváhagyásának a pecsétjét, önti ki reá megsegítő áldását, használja fel eszközéül a maga céljaira.

Hogy is lehetne másképpen? Hiszen akármilyen nagyszerű eredményeket érne is el az emberi ügyesség, lelkesedés és kitartás, - nem válhatna az az Isten templomává Isten nélkül! Istent nem lehet kényszerítenünk arra, hogy ott lakjék, ahol mi építünk neki hajlékot, és jelenlétével hassa át azt a szervezetet vagy közösséget, amit mi szerkesztünk egybe. Isten maga készíti el az ő lakozásának helyét. Ott jelenti csak meg magát, ahol maga választott és teremtett arra alkalmat. Az Ő Lelke által épülhet hát csak meg az a templom, amelynek közöttünk is meg kell épülnie. Őnélküle, magunkban véve teljességgel tehetetlenek vagyunk!

Ez nem lesújtó, hanem ellenkezőleg: felettébb vigasztaló gondolat ennek a gyülekezetnek a számára. Mert hiszen ez azt jelenti, hogy nem baj ennek a kezdő kicsiny gyülekezetnek a szegénysége, az erőtlensége, az igénytelensége. Nem ezen fordul meg a jövője. Ha mindjárt indulásakor a legnagyobb, a legbefolyásosabb, a legtekintélyesebb volna is, az sem változtatna semmit a helyzetén. Ilyen emberi erők bőséges birtokában persze, hogy könnyű volna hamarosan megépítenie az Istennek kövekből épült hajlékát. De mit érne vele, ha az Isten nem lakoznék benne! Azt a lelki templomot, amelynek megépítése az igazi rendeltetése, ezekkel az erőkkel sohase tudná elővarázsolni. Pénz, összeköttetések, közéleti súly - mind-mind csak hideg falakat, talán méltóságteljes, de élettelen épületet, esetleg építészeti remekművet, de nem az Isten közelségét biztosítanák. Pedig nekünk az a dolgunk, hogy az Isten köztünk lakozását készítsük elő. Az Ő valóságos, lelki templomának kell "egyberakattatnia" közöttünk és általunk. Ez pedig a Lélek műve.

Mit árt, ha még oly kevesen vagyunk is? Hiszen tudjuk, hogy ahol ketten vagy hárman is összegyülekeznek az Ő nevében, ott Ő jelen van közöttük! Miért panaszkodnék bárki is azért, hogy a világ szerint erőtlen, tapogatódzó, kiforratlan kis csapat a gyülekezetünk? Hiszen meg van írva, hogy az Ő ereje az emberi erőtlenség által végeztetik el! Miért nyugtalankodnánk amiatt, hogy semmink sincsen, és csak jó szívek hajlandóságából gyűlhetünk össze vendéghajlékok teteje alatt? Hiszen a hontalanná vált Jákób a pusztaság éjszakájában részesült abban a látásban, amelyből megtudta, hogy bizonnyal Isten háza az a hely, és akiknek nincs maradandó lakóhelyük a földön, azok érezhették mindig legjobban, hogy már most az örök dicsőség házának az előcsarnokaiban járnak!

Ne féljünk: az emberi eszközök szűkössége nem akadálya a Lélek munkájának. Csak vessük reá magunkat teljes bizodalommal az Ő erejére. Legyen ez a gyülekezet olyanok társasága, akik önmaguktól semmit sem várnak, és önmaguknak semmit sem tulajdonítanak. Boruljanak itt Isten színe elé mindig olyan emberek, akik minden reménységüket Őbelé vetik, mert önmagukban már teljességgel csalódtak. Legyen meg az a hitünk, amely tudja, hogy semmik vagyunk Őnélküle, de mindenünk megvan Őbenne. És máris az Ő templomává lettünk. Hiszen Ő a töredelmes és megalázott szívekkel lakozik. Az Ő dicsősége ragyog fel az összeomlott emberi önteltség romjai felett, és az Ő kegyelme sugárzik át az emberi önvád és önmegítélés sötétségén. Máris közöttünk lakozik, és fölemelt orcánkon az Ő visszfénye látszik meg.

Így, éppen így, és csakis így épül meg közöttünk az ő igazi szentélye; az a lelki templom, amelyhez képest minden más, a kőből épült szent hajlék is csak nagyon másodrangú dolog. "A Lélekben" - vagyis úgy, hogy Istené minden dicsőség, miénk csak a mi orcánk pirulása, és a boldog hála azért, hogy méltatlanul és erőtlenül mégis eszközei lehetünk Őneki.

*

Ha azt a tengernyi bajt, amitől a világ ma sínylődik, egy mondatba akarnánk összefoglalni, akkor azt kellene mondanunk, hogy megromladozott benne az Isten temploma. Nem a kövekből épült, a látható. Az talán szilárdan és épen áll - sok ezer helyen. De nincs meg belőle a kívánt haszon. Mert romladozóban van az igazi templom, amelyben Isten lakhatnék, a lelki templom, amelyben az emberszívek épülnek egybe. Pedig sokféleképpen próbálják összerakni és összeilleszteni őket. Soha még annyiféle összeszervezettsége nem volt az emberiségnek, mint manapság. Mégis hullik szét és romlik egyre. Hiányzik a belső összefogó erő - az Isten. Nem Őbenne keresik az egymással való egységüket. Elhagyták az Ő élő templomának az építését.

De ez az induló gyülekezet is bizonysága annak, hogy a nagy baj közepette munkában vannak a gyógyulás erői is. Azzal, hogy ez a gyülekezet is hozzáfog az Isten lelki templomának építéséhez, maga is egy csepp orvosságot nyújt a beteg világnak. Hadd váljék ez a gyógyító szolgálat mindenkinek, aki részt vesz benne, önmagának is gyógyulására!

***

(Budapest, 1947.)

Lekció: Ef. 4, 1-16.

Textus: "És Ő adott némelyeket apostolokul,
némelyeket prófétákul, némelyeket pedig
pásztorokul és tanítókul."
Ef. 4,11.

Igaz ugyan, hogy a felolvasott Igéből mindjárt az ragadhatná meg elsősorban figyelmünket, hogy itt nem lelkipásztorokról van szó, tehát a hívek élén forgolódó emberek közül nemcsak éppen egy bizonyos tisztséget betöltő emberekről, hanem szó van "apostolokról, prófétákról, evangélistákról, pásztorokról és tanítókról". Nagyon üdvös és szükséges volna elgondolkoznunk azon is, hogy nem veszítünk-e sokat egyházi életünkben azáltal, hogy az idők folyamán ez a sokféle szolgálat egyfélévé - hogy úgy mondjam - standardizálódott, s úgy rendezkedtünk be, hogy minden gyülekezet élén legyen egy ember, és az legyen bizonyos tekintetben apostol is, próféta is, evangélista is, pásztor is, tanító is. Az Isten kegyelme bizonyára meg fogja mutatni az utat a jövendőben, hogy hogyan alkalmazkodhatnának gyülekezeteink jobban ahhoz a mintához, amely az Igében előttünk áll. De most ne foglalkozzunk ezzel a távolabbi kérdéssel. Lényegében minden szolgálat ugyanaz: a gyülekezetek élén olyan embereknek kell forgolódniuk, akik ilyen vagy olyan formában az Isten üzenetét hozzák. "Igehirdetők" - ebben a szóban lehet összefoglalni minden szolgálatot.

A fő dolog, ami itt az Igéből kiemelkedik az, hogy ezeket az igehirdetőket "Ő adja". Ők az Úr Jézus Krisztus ajándékai. Ha nem azok, ha nem az Ő kezéből jönnek, sehonnan máshonnan nem kaphatja meg a hívők gyülekezete. Nem lehet megrendelésre előállítani őket; nem lehet egyszerűen toborozni és kiképezni, minden emberi erőfeszítés hiábavaló és csak látszólagos, névleges eredményeket szül. "Ő adott" - mondja az apostol a maga koráról, és hozzá tehette volna a jövőre nézve: Ő fog adni ezután is embereket, akik az Ő nevében az Ő üzenetét hozzák. Nem lehet tehát igehirdető a szó igazi értelmében az, akit nem Ő hívott el és nem Ő állított oda a helyére.

1. Hiszen voltaképpen elmondható ez az igazság ugyanígy minden más szolgálatra is. Isten ad az emberek közös életében mindenféle szükséges munkára alkalmas embereket. Egy utcaseprő sem végezheti el jól a dolgát, ha nem abban a bizonyosságban végzi, hogy őt Isten állította bele munkájába. Ő adta kezébe a seprűt, hogy egy város lakossága számára segítsen biztosítani azokat az egészségügyi feltételeket, amelyeket éppen ezzel lehet biztosítani, hogy kevesebb legyen a bacilusokat hordozó por, kisebb legyen a fertőzés veszélye.

A szociális kérdést, amellyel napjainkban viaskodik az emberiség, rendszerint gazdasági oldaláról fogják fel az emberek. Itt van ennyi meg ennyi ember, akinek élelemre, ruházatra és sok minden egyébre van szüksége. Hogyan lehet mindezt előállítani s a termelt javakat megfelelően elosztani? - ez a fő kérdés. Van is ebben igazság. De van a dolognak egy másik oldala is, ami nincs ellentétben ezzel. Minden közösség úgy tekint önmagára, hogy itt van ennyi meg ennyi ember, akit az Isten adott; olyan sokféle képességgel ruházta fel őket; mindegyik egy-egy ajándéka az Istennek, amiben örömét találhatná és aminek hasznát láthatná az egész közösség. Hogyan rendezzük be úgy az életet, hogy Istennek minden ilyen ajándéka érvényesülhessen, egy se legyen félredobva a sarokba, elhanyagolva, rozsdásodásra ítélve, hanem szolgálja mindegyik Isten dicsőségét mindnyájunk javára. Gondolkozzál el néha ebből a szempontból is az élet mindennapi jelenségein: hogy aki neked a cipőt csinálja, a gyárban a ruhád szövetét készíti, azt is az Isten adta. Téged is az Isten adott, te édesanya, a családodnak; téged is te hivatalfőnök, az alád rendelteknek. Mindnyájan Istentől kaptatok hivatást, és azt úgy kell betöltenetek, hogy az emberek hálát adhassanak Istennek azért, hogy titeket adott nekik.

De amiről most szól az Ige, az mégis más dolog. Itt nem általában Istennek, hanem közelebbről Jézus Krisztusnak ajándékairól van szó. Az, aki alászállt minden mélységek fenekére, aztán felmagasztaltatott mindenek fölé, feljebb minden egeknél, Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul...Amazok, a különféle emberi hivatások betöltői, Isten általános gondviselése körébe tartozó ajándékok, amelyekkel Ő minden szükségünkről gondot visel. De van az Istennek egy különös szívügye, egy mindeneknél előbbrevaló munkája: a mi megváltásunk; hogy mi, az Istennel ellenségeskedő emberek, vele békességre juthassunk, hogy bűneinket megbocsáthassa, hogy ne legyünk olyanok, mint a hulló csillagok, elkárhozott lelkek, hanem lehessünk az Istenben boldogan örvendező emberek már ebben az életben, és bizonyos várományosai annak a dicsőséges jövendő életnek, amelyet most még el sem tudunk képzelni. Ezért vette Ő magára bűneink terhét, amikor Jézus Krisztusban megjelent közöttünk, ezért vívta meg a küzdelmet a Gonosznak minden hatalmával, hogy bennünket a magáévá tehessen. Ez az emberré lett Isten, Jézus Krisztus ad némelyeket az emberek közül az Ige hirdetésére. Ezzel lesz teljessé a nagy ajándék.

Gondoljuk csak el, hogy hiába adta volna az Isten magát Jézus Krisztust, ha nem adna hozzá bizonyságtevőket, akik Őt hirdetik. Van ugyan forgalomban az emberek között egy olyan közmondás, hogy "jó bornak nem kell cégér", és van is ebben igazság. De ennek az elvnek alapján csak kis kiméréseket lehet fenntartani és felvirágoztatni. Minden nagyobb üzem, amely szélesebb körökhöz akarja eljuttatni a portékáját, reklámot csinál. Az Isten pedig nem kis üzemet akar fenntartani, hanem azt akarja, hogy mindenkihez eljusson az Ő megváltásának a híre. Beállította ebbe a világba azokat, akik azt a jó hírt elterjesztik. Gondoskodott róla, hogy támadjanak olyan emberek, akik nem tehetnek másképp, kénytelenek róla bizonyságot tenni. Nem volna Bibliánk se, ha az első idők bizonyságtevői nem érezték volna kényszerítő szükségnek, hogy amit láttak és hallottak, azt tovább adják, és írásban rögzítsék. És a Biblia maga is múzeumi könyvtárpolcokon porosodna, mint elfelejtett régiség, ha nem lettek volna nemzedékről nemzedékre Istentől adott emberek, akik nem ismertek ez életben fontosabb dolgot, mint hogy ezt a megváltó Istenről szóló bizonyságtételt odavigyék az emberek elé. És ha te megismerted Jézus Krisztust, ha neked is Megváltód, ha találtál benne békességet és erőt, mindenekelőtt köszönd meg, hogy adta Őt neked is, de köszönd meg azt is, hogy Ő adott némelyeket, akik az Ő hírét hozzád is eljuttatták.

2. De van még valami ebben az Igében, ami különösen akkor domborodik ki, ha ezt a verset a maga összefüggésében szemléljük. Pál apostol ebben az ajándékban Jézus királyi hatalmát látja megnyilvánulni. Ha megnézzük azt a zsoltárt, amelyet idéz, kitűnik, hogy olyasféle ajándékozás ez, mint amikor győztesen tér haza egy fejedelem a maga fővárosába, és a győzelem örömünnepére osztogatja az ajándékokat, a zsákmányul ejtett kincsekből juttat ennek is, annak is, vagy talán éppen szóratja az aranypénzt az ünneplő tömeg közé. Ezt a benyomást Pál apostol a maga tapasztalataiból meríthette. Amint missziói útján országokat bejárt, szolgálata nyomán mindenütt alakultak gyülekezetek, és ő maga is csodálkozva látta, milyen hatalmas Úr a Krisztus: minden gyülekezetben adott némelyeket, akik azt a gyülekezetet az Ige szolgálatával vezérelték.

Elképzelhetjük, hogy sokszor elfoghatta a kétség: ő megkezdi egy-egy helyen a munkát, de azután előbb-utóbb odébb kell állnia, és mi lesz akkor a sorsa azoknak a gyülekezeteknek, melyek az ő igehirdetése nyomán alakultak? Nem alszik-e ki a fény, és utána nem lesz-e még nagyobb sötétség? Magukra hagyatva nem fognak-e elhanyatlani és szétszóródni a hívők? Hát nem így történt. Csodálkozva látta, milyen igaz, hogy amit ő végez, az nem az ő munkája, hanem a mennyekbe felmagasztalt Krisztusé: Neki gondja van az övéire, ellátja szükségüket, mindenüvé ad olyanokat, akik az Ő Igéjével szolgálnak az Ő népének. Ha nem is olyanokat, mint Pál, nem olyan világra szóló küldetéssel megbízottakat, de olyanokat, akik a maguk kis körében be tudják tölteni feladatukat, és szolgálatuk által - mint olvastuk az Igében - növekszik a Krisztus teste, az anyaszentegyház, és tagjai visszatartatnak minden tévelygéstől, amely különben elragadná őket, "tökéletesbednek a szentek", kinőnek a lelki kiskorúságból az "érett férfiúságra", és mindenekfelett egybeszerkesztetnek a szeretet közösségében. Itt nyilvánvaló volt egy titokzatos ajándékozó kéz gondoskodása. Nem más ez, mint a mennyekbe felmagasztalt Krisztus munkája.

De álljunk meg egy pillanatra: ha megnézzük azt a zsoltáridézetet, amely a Krisztusnak ezt az ajándékosztó hatalmát magasztalja, ott nem egészen így olvasható a szöveg. Ott igen is szó van az Isten diadalairól, arról, hogy valahányszor síkra szállt az Ő népéért, mindig győzelemre vezette, aztán a harc végeztével diadalmasan vonult fel a magasságba, foglyok sokaságát víve magával, - de aztán azt olvassuk: "ajándékokat kapott", nem "adott". Arra gondol bizonyára a zsoltáríró, hogy a győztes Király elé odavitték hódolatul ajándékaikat a legyőzöttek. A Szentírás tudós vizsgálói sokat törték a fejüket, hogy ebből az ajándékkapásból hogyan lett az az ajándékadás, amivel Pál apostolnál találkozunk. Nekünk elég most arra rámutatni, hogy ahányszor ilyen nehézségekbe, ellentmondásokba ütközünk a Szentírás komoly vizsgálata során, mindig leszűrődhet a lelkünkben valami, amiben Istennek különösen drága ajándéka rejlik. Itt is így van: mikor ellenségeit ajándékul kapja és ők mindenüket neki ajánlják fel, ez éppen az a kincstár, amiből az Isten adja az ajándékokat. Éppen azokat adja, akik előbb magukat adták neki. Jézus Krisztus azért olyan hatalmas, hogy az Ő híveinek életében mindig adhat az Ige szolgálatát végző vezetőket, mert olyan hatalmas, hogy ki tudja vívni, hogy mindig legyenek olyanok, akik mindenüket és magukat is neki szenteljék. És ez az Ő hatalma máig sem változott.

A mennyei dicsőségben uralkodó Úr Jézus Krisztus meg tudta ajándékozni annakidején egyházát azzal a Saulussal, mint Pál apostollal, aki előbb dühösen fenekedett hívei ellen. Amíg Jézus Krisztusnak ez a hatalma meg nem dől - és ki tudna hozzá felhatolni, hogy Őt lerántsa abból a magasságból, ahová diadalmasan felvonult? - addig nyugodtak lehetünk: mindig lesznek neki olyan hódításai, hogy a zsákmányul ejtett ajándékokból aztán adhasson az Ő egyházának bizonyságtevő igehirdetőket. Még az ellene dühösködők soraiból is fog találni mindig olyanokat, akik neki adják magukat és szolgálatukkal ajándékok lesznek az Ő népe számára.

3. Fejezzük be elmélkedésünket azzal a kérdéssel: mi hát ezzel a nagy igazsággal szemben a mi teendőnk? Ha csakugyan a Krisztus ajándékai az igehirdetők, mi következik ebből ránk nézve? Elsősorban olyasvalami, ami sokakat talán meg fog lepni, de azokat nem, akik megértették Isten szeretetének nagy gazdagságát. Tudod-e te, hogy milyen nagy az Isten szeretete? Mit kíván Ő tőled, valahányszor felragyogtatja egy-egy ajándékát? Mi néha úgy adjuk az ajándékainkat, hogy: "Nesze, itt van, aztán eriggy!" Az Isten nem így adja, hanem úgy, hogy: "Nézd, itt van, kérj még többet!" Minden ajándékát azért ragyogtatja fel, hogy még többre vágyakozzunk. Akkor hát elsősorban forró imádsággal kell esedeznünk, hogy adjon az Isten igehirdetőket, adjon mennél többet. Ha szíveden viseled egyházadnak sorsát, nem tehetsz jövője érdekében jobbat, és ha magyar nemzetedet is úgy viseled szíveden, hogy Isten akarata szerint tisztuljon, épüljön és boldoguljon, azt sem mozdíthatod jobban elő, mintha ezért imádkozol. Kész az ajándék, van neki hatalma, hogy megadja. Megtörténhet, hogy úgy megzendül közöttünk és körülöttünk a bizonyságtétel, hogy hangjai betöltik az egész országot. Isten megadhatja, de nem adja meg, ha nekünk nem kell. "Sok az aratnivaló - azt mondja Jézus -, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába."

És addig is, amit már kaptunk ebből az ajándékból, azt becsüljük meg. Ne vegyük olyan magától értetődőnek, hogy van igehirdető, hát elmegyünk meghallgatni. Köszönjük meg Istennek. Nem azt jelenti ennek az ajándéknak a megbecsülése, hogy az embereket, akiket Isten adott, vegyük körül rajongással és hajbókoló tiszteletadással. Az Isten ajándékai mindig együtt járnak azzal a veszedelemmel, hogy ráfüggesztjük a szívünket magára az ajándékra, pedig minden ajándékán keresztül az Isten magához akar vonni bennünket. Ezt az ajándékot is azért adta, hogy a Krisztus evangéliumát hirdető embereken túl az Ajándékozót lássuk, megnyilatkozó szemekkel magába a mennyei dicsőségbe tekintsünk, s ott lássuk a mennyekbe felmagasztalt Urat, aki előbb kínhalálban alászállt értünk a legborzalmasabb mélységekbe, de aztán feltámadása után az Isten jobbjára felmagasztaltatott; a Bárányt, aki a királyi székben ül, és hozzá térjünk és benne éljünk. Csak így becsülhetjük meg ezt az ajándékot.

***

"Akiből az egész test, szép renddel egyberakatván
és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének
minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke
szerint való munkássággal teljesíti a testnek
növekedését a maga fölépítésére szeretetben."
Efézusi levél 4. rész 16. v.

Felépítésről, a Krisztus testének, az egyháznak felépítéséről szól Pál apostol, és meglehet, hogy némelyiteknek a gondolatai máris átugrottak arra a tárgyra, amely bennünket állandóan foglalkoztat, és kell is, hogy foglalkoztasson: a mi templomépítésünk ügyére. De azokat, akik talán már sokallják is, hogy minden egyes alkalommal szó esik az igehirdetésnél erről, hadd nyugtassam meg: nem erről akarok most előttetek beszélni.

Hogy miről? Hadd világosítsam meg azt úgy, hogy előbb egy nagy kerülő utat teszek. Arra szólítalak fel benneteket, hogy képzelőtehetségeteknek minden megfeszítésével gondoljátok el azt, aminek éppen az ellentéte igaz és való. Gondoljátok el, hogy megteremtésünkről a mi teremtő Istenünk tanácsot kért volna tőlünk. Képzeljétek el, hogy ott álltunk volna az Ő színe előtt, és Ő így szólt volna hozzánk: Ember, el akarlak téged indítani a világba, de megkérdezlek: két lehetőséget tárok eléd, melyiket választod azok közül? Íme az egyik lehetőség: élhetsz majd úgy, hogy életedet semmi nem korlátozza; szabadon kifejtheted magad, mert egyedül leszel, egymagadban egy egész égitesten; semmihez nem kell igazodnod, senkinek a kedvéért nem kell magad megtagadnod vagy korlátoznod. Szabad leszel, - de egyedül leszel. Ha lesznek is hozzád hasonlatos más teremtményeim, emberek, mint te, azok is egyedül lesznek ebben a véghetetlen nagy világűrben, szétszórva mindegyik a maga kicsiny úszó szigetén. Soha nem találkozhatsz velük. Még ha találkoznál is, nem értenétek meg egymást, mert mindegyik más nyelven beszélne. Érezhetnéd boldog mámorát, amikor az ember ezt mondja: "én!", de nem érezhetnéd soha az örömét annak, amikor az ember azt mondja "mi!" Megteremtelek egyénnek, közösség nélkül.

Van egy másik lehetőség is. Képzeljétek el, hogy másik kezében ezt kínálja fel nekünk a Teremtő: Leszel sokadmagaddal, körülötted embertestvéreknek a nyüzsgő tömege, boldogan mondhatod minden nap, hogy: "mi!", mert minden ügyetek közös lesz egymással, együvé fogtok tartozni, mint ahogy összeforranak egy kőtömbbe az apró szemcsék. Az életednek, kicsi életednek az erőssége ott lesz a nagy közösségben, amely hordoz, amely átölel és magával visz. De annak az lesz az ára, hogy nem leszel egyéniség, soha nem lesz semmi mondanivalód külön, mert minden gondolatod hajszálnyi pontossággal meg fog egyezni a többiekével. Nem kell a fejedet törnöd az igazság keresésében, csak azt kell megnézned, hogy a többiek milyen meggyőződésben élnek, - az lesz a te gondolkodásod is. Nem kell átesned soha lelkiismeret furdalásokon, csak lépést kell tartanod a többiekkel, a többieknek a menetelő tömör falazatával; senki nem fog soha egyénileg felelőssé tenni semmiért. Hiszen mi vagy te? Csak egy szem a láncban. Tudni fogod, mit jelent a "mi", de soha nem fogod tudni, mit jelent az "én"-nek lenni, a többiektől másnak, különálló egyéniségnek lenni.

Ha az Isten ezt a két lehetőséget kínálta volna fel nektek, mit feleltetek volna reá, testvéreim? Én azt hiszem, mindnyájan olyasféle feleletet adtatok volna rá, mint az én kisfiam, amikor megkérdeztem: "Mivel akarsz játszani, ólomkatonákkal, vagy az építőkockával?" - "Az építőkockáimból várat rakok, közepébe az ólomkatonákat teszem" - mondta. Mind a kettőt választanátok ugyebár? Nem egyéniség lenni közösség nélkül, nem közösségben élni egyéniség nélkül, hanem egyéniségnek lenni közösségben. Mert egyéniségnek lenni, szabadnak lenni, korlátozatlannak lenni, de egyedül lenni, - megdermedne a lelkünk a világűr fagyos légkörében. Vágyakozunk társra, testvérre, a többiekre. És közösségben élni egyéniség nélkül - oh, hogy fojtogatná ez a lelkünket! Mi magunk akarunk lenni, nemcsak utánzata a többinek, de a kettőt együttvéve. Oh, ha ezt megkaphatnánk - ugyebár ezt felelnénk a teremtő Istennek? - akkor boldogok lennénk, akkor hálásak lennénk!

A teremtő Úr Isten éppen ezt az ajándékot adta meg nekünk, amit a legjobbnak képzelhetnénk el. Ezt adta meg a mi emberi életünk alapjával, és erre építette fel annak egész rendjét. Ez az Ő emberteremtő tervének az alapgondolata, és méltó arra, hogy mi leboruljunk előtte, és áldjuk érette. Sokszor nem értjük meg az Ő teremtő gondolatait, s titokzatosak előttünk az Ő világkormányzásának a fonalai. De hányszor, hányszor, itt ezen a ponton is, milyen világosan ragyog ki az Ő atyai szívének a szeretete; Ő a legjobbat szánta nekünk, Ő minket boldogságra rendelt. Akármilyen kezdetleges, fejletlen fokon nézed is meg az emberi életet, világosan kirajzolódik benne ez az alapgondolat. Amikor az ember még nem is élt bonyolult összetételű társadalmi rendben, amikor barlanglakó volt, akkor is más volt a férfi és más volt a nő. Különbözőkké teremtette az Isten őket, de összefoghatnak, egyik a másik munkáját kiegészítheti, és belőlük kialakul az első, a legkezdetlegesebb közösség: a család. Mindegyiknek a száján másképp zengett ez a szó: "én", és valamennyit összefoglalta mégis ez a szó: "mi". És míg az egyik járta bunkójával a rengeteget, hogy zsákmányt ejtsen az otthon maradottaknak a táplálására, a másik ez alatt az elejtett vadaknak a bundájából öltögette a maga primitív eszközeivel a meleg takarót és ruhát, hogy a kicsinyeket meg ne vegye az Isten hidege. Különböző képességek, egyéni eltérések, és mégis összeműködnek egy nagyobb összefogó egységben, boldog egybeforrásban. És mennél jobban halad az emberiség a maga fejlődésének az útján, annál világosabban egyfelől differenciálódik, másfelől integrálódik - egyre több a különbség, egyre szorosabb az egység. Az egyik műveli a földet, a másik képeket fest, az egyik készíti a ruházati cikkeket, a másik könyveket ír. Az egyik viseli a fegyvert a rendért s biztonságért, a másik igazságot szolgáltat. Az egyik gépeken töri a fejét, a másik országokat kormányoz, és így tovább. Beláthatatlan a hivatásoknak a sokfélesége, de bennük érvényesülést keres az emberi lélek. Beláthatatlan sok képessége van az embernek, de mennél jobban szétszóródni látszik így az emberi élet, annál jobban függnek össze az egyes részek egymással; mint a fogaskeréknek az egybefogódzó fogai, úgy egészítik ki egymást, segítik egymást az elkülönült élethivatások; és ebből tevődik össze ez a mai társadalmi élet.

És még jobban szemünk előtt áll az emberi életnek ez az alaptörvénye, hogyha kiteregetjük a világnak a térképét - oh, milyen tarka színfolt tűnik a szemünkbe! Más a spanyol és más az arab; más az eszkimó és más a kínai - és mégis egy: emberiség. Nem az az értelme és rendeltetése a nyelvek és fajok különféleségeinek, hogy az egyik pusztítsa a másikat, hanem az, - ha sokáig tart is, amíg megtanulja ez az embervilág, - hogy egymásnak örüljenek, egymást megbecsüljék, és összefogva a közös nagy emberi családot, építsék boldogabb jövendő felé!

De miközben ezekről beszélek, máris keserű mosoly játszadozik egyikőtöknek-másikótoknak az ajka körül. Mert ugyebár nyilvánvaló, hogy így kellene lenni, és így volna szép, de így van-e? Ha az Istennek ez az eredeti, fenséges elgondolása a mi teremtésünkről, hová lett ez a valóságban? Megzavarodott, összekuszálódott, mert az ember bűnös. Mint ahogy a föld alól kiásott régi városban járva látszanak a körvonalak az épületnek a falaiban, el tudjuk képzelni, mit akartak itt létesíteni, és mi állhatott itt valamikor, de ma már csak a töredékes csonk maradék mered a szemünkbe, ugyanúgy az emberiség életéből is kiolvasható az Isten teremtő elrendelése, hogy: egyéniség a közösségben, és közösség, mely egyéniségekből áll, - de romhalmaz között járunk, csonkán emelkednek felfelé az oszlopok, töredezve hevernek szerteszét az épület-kövek. Az Istennek ez a gondolata igaz, csodás, szépséges valójában, itt a mi életünkben egy fájó emlék, de nem valóság. Sokszor azt látjuk, hogy az egyéniség tör előre, de nem azért, hogy a közösséget munkálja; csak önmagával törődik, mintha a többiek itt se volnának ezen a világon, vagy legfeljebb mintha azért volnának itt, hogy őt szolgálják, neki hajtsanak hasznot. De ahogy az egyik, úgy a másik is - és előáll az önmagáért élő embereknek az a kaotikus társadalmi rendje, amelyben mi is élünk, amelyből hiányzik az összhang. Az életvonalak egymáson keresztül-kasul futnak, anélkül, hogy valami közös célba összesimulnának.

Azután, amikor ezt már nem bírja ki az emberi élet, jön az ellentétes véglet. A közösség mégiscsak ösztönösen érvényesíteni kénytelen a maga érdekeit, s a maga hatalmas akaratával, mint valami gőzhenger, átgázol az egyéneknek a lelkén; az egyén meg sem mukkanhat, nem szabad, hogy különvéleménye legyen; engedelmesen be kell állnia a glédába, s parancsszóra kell menetelnie.

S így hányódik a mi életünk hol az egyéniségnek az egyoldalú nagyrabecsülésében, hol a közösség érdekeinek az egyoldalú érvényesítésében, ha csak az Isten meg nem könyörül, és amit az emberi bűn összekuszált, rendbe nem hozza; hacsak az Ő nagy irgalmában újjá nem formálja a bűn által megrontott emberi szívet; meg nem váltja azt az átok alól. A mi keresztyén hitünknek a boldog vallástétele, hogy éppen ezt csinálja meg, s éppen ezt kapjuk meg a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ő a mi megváltónk, bűnös életünknek a megtisztítója és megújítója, és akik hit által Őbenne megigazulnak, akik az Övéi lesznek, azoknak az életében Ő újra szépen kirajzolja az eredeti, de összekuszált vonalakat.

És itt érkezünk el alapigénkhez. Amikor Pál apostol az egyházról beszél, érti alatta éppen a Krisztus által megváltottaknak a seregét. Nézz bele az ő életükbe, és meglátod, hogy mindegyik egy külön egyéniség, és ugyanakkor meglátod, hogy mégis titokzatos, mélységes egység fogja őket össze. A test növekszik a maga egészében, de minden egyes tagnak a rész szerint való munkálkodásában. Ki vannak osztva a szerepek, és minden egyes tag mást végez. És mégis, nem olyan zűrzavaros összevisszaság hangzik fel az életükben, mint az össze nem hangolt és egységesen nem vezetett hangszerekből, hanem az Istent magasztaló összhang, az "egység a közösségben"-nek a szimfóniája.

Így volt ez már Jézusnak a földi napjaiban is. Nézd meg azt a kis csapatot, amely körülötte állt. Nem uniformizálta őket - feltétlen odaadást kívánt, teljes önmegtagadást, és az életüknek kiszolgáltatását az Ő rendelkezéséhez. De ez sohasem jelentette, hogy az énjükből akarta volna kiforgatni őket. Ellenkezőleg: igazi énjüket helyreállította ezzel, mint ahogy az orvos azért kíván feltétlen bizodalmat és rendelkezéseinek a hiánytalan megtartását, mert ezzel vissza akarja adni a betegnek az egészségét, épségét. Így épült, gyógyult az Ő keze alatt Simon-Péter, - mivé lett az egyszerű, különben elkallódó halászember! Hogy alakult, és mivé bontakozott ki János! És nézzétek sorba mind a többieket, mind más-más ragyogó csillag a tündöklő nap körül, és mind Tőle veszi a maga fényességét! De mind másképpen veszi vissza; egy-egy külön egyéniség, és mégis egy csapat, egy központ által összetartott közösség. Egy a vezér, és közös a reménység. S ha néha gyarló emberek módjára ők is szót váltanak néha egymással, versengenek egymással, vetélkednek, ezek az ő egyéniségük felszínén végigfodrozódó hullámok; nem hatolnak a mélybe, nem érintik a lényeget. És nézd meg azután további sorsukat, amikor már nincs itt a földön közöttük az Úr Jézus: az első keresztyén gyülekezeteket. Nem erőszakolnak ott senkire semmit; szabad egyéniségek élnek ott boldog közösségben. Mindenki a maga hitét vallja, nem úgy diktálták elébe; a maga lelkéből tört elő a boldog vallás-tétel, hogy: "nekem is Uram és Megváltóm a Krisztus!" És mindenki az Istentől kapott más-más adományával sáfárkodva járul hozzá a gyülekezet együttes építéséhez. Vannak akik vezérül rendeltettek, vannak akiknek csak a háttérben jut valami egyszerű alázatos szerep, de egyik sem igyekszik a másiknak a helyébe furakodni. Minden egyes tagnak a rész szerint való munkálkodásával növekszik az egész test, és épül az Isten dicsőségére. De egységes test, mindenki közös oltárra szenteli oda azt, amit ő adhat. A szeretet kapcsai által együvé kötöztetve közös örömben és közös bánatban élnek.

Íme, ott ahol a Krisztus lelke kiárad és munkálkodik, nem fájó emlék, hanem élő valóság az a minta, amire az Isten az emberi életet formálta. Azt kérdezhetné valaki, testvéreim, hogy a bűnnek romboló hatása nem látszik meg a Krisztus egyházában éppen úgy, mint a nagyvilág életében? Fájdalom, igaz. A Szentírás lapjain megláthatjuk azt, hogy ott, ahol erős és hatalmas a Krisztus lelke, milyen csodák fakadnak; kivirágzik az egyéniség, és a sokféle egyéniségből mégis milyen boldog és összhangzatos lombok virágzanak! De ha végignézünk a mai valóság mezején, vagy visszatekintünk a történelem mezejére, amelyen végigjárva idáig érkeztünk, be kell vallanunk, hogy a Krisztus lelkének a hatalma nem mindig és mindenhol mutatkozott meg.

Láttuk, sokszor hatalmasan és erőteljesen érvényesült az egyháznak az egysége, és mindmáig a keresztyénségnek egy nagy tábora ezt hangsúlyozza; megpróbálja diadalra vinni, de úgy, hogy nem becsüli meg az egyént. Rá akarja szabni az egyformaságot, a szájába akarja rágni az ő hitvallását, járomszalagon akarja vezetni az ő lelkiismeretét. Így mindenesetre lehet egységet teremteni, de ez az egység merev, erőszakolt, külsőies, nem szívük legbelsőbb valójából tör elő a felszínre, hanem csak látszat, mint az igaz valóságot eltakaró lepel van ráborítva a lelkekre.

És ezzel szemben - hogy nevén nevezzem, - a római katolikus egyházzal szemben ott van a protestáns keresztyén egyház. Az egység nem erőszakolt, mert ezzel erőszakot követne el az egyén lelkiismeretén. Vallja mindenki a maga hitét szabadon, úgy, amint ő tudja, és foglalja el mindenki a maga helyét azoknak a közösségében, akikkel egy véleményen van, és senkit hatalommal az egyikből a másikba át ne lehessen téríteni. De az egyénnek ez a megbecsülése, szabadságának ez a biztosítása bizony áldozatul kívánja az egységet. Mintha a protestáns keresztyénséget az jellemezné, hogy elvesztette az érzékét egyházának az egysége iránt, az iránt a fenséges gondolat iránt, ami az előbb felolvasott igéből is elénk ragyog: "egy a test, egy a lélek, és egy a hit; egy az Úr, aki mindenekben és mindenek által munkálkodik." Mintha a protestáns keresztyénség egész jól megvolna az egyház egy-egy részének és töredékének a keretei között, a kerítésen túl nem nézne már, a másik felekezetben élőkkel a közösséget nem ápolná, s valamennyi keretben együtt élő egyetemes keresztyénségnek a dicsőséges egységét - ha néha elvben emlegeti is, de szíve melegével nem vallaná, és nem szolgálná.

Nem a reformáció az oka ennek, testvéreim. Reformátoraink jól tudták, hiszen Isten igéjével a kezükben indultak neki a harcnak, abból az igéből tudniuk kellett, hogy az egyéni szabadság nincs ellentétben az egységgel, a közösséggel. S nekik nem az volt a vágyuk és álmuk, hogy a Krisztus egyháza széttöredezzék ebben a világban, s a részeknek semmi köze se legyen egymáshoz. Hogy másra ne hivatkozzak, a mi magunk nagy reformátora, Kálvin János, milyen fájdalommal nézte, hogy a németországi s a svájci reformáció nem tudta egymást megérteni; Luther Márton és Zwingli Ulrich hiába jöttek össze tanácskozni, megegyezés nem született meg. Hosszú esztendőkön át sokat fáradozott azért, hogy ezt a hasadékot áthidalja, megmagyarázza mi igazság lehet mind a két félen, és hogy lehet ezeket a rész-igazságokat összefoglalni úgy, hogy abban az egész evangéliumi keresztyénség a közös igazságot ismerhesse fel, és ennek alapján kezet fogjon egymással. És amikor levelezésben állt az angol reformátusok élén szereplő canterbury érsekkel, Kramerrel, egyik levelében azt írja neki: "Száz tengeren is szívesen átkelnék, és nem kímélnék semmilyen fáradságot hogyha tudnám, hogy ezzel az evangéliumi hitvallóknak az egységét előbbre mozdíthatom." Ha mi a magunk protestáns egyházi életünkben szűklátókörűek vagyunk, az egyetemes keresztyénség egységéről megfeledkezünk, azt nem reformátorainktól tanultuk, az azt jelenti, hogy nem voltunk elég jó tanítványaik. Manapság egyre szélesebb körben utat tör magának az a gondolat, hogy ez valami nagy hiba, amit ki kell küszöbölni, valami nagy hiány, amit ki kell pótolni.

Szerte szét, a világ protestáns egyházaiban mutatkoztak az egységesítésnek a törekvései az elmúlt héten, testvéreim. Sokfelé a nagyvilágban, itt a mi hazánkban is, a mi fővárosunkban is estéről estére tartottak összejöveteleket, amiket az úgynevezett Evangéliumi Világszövetség rendezett meg. Azért emlékezem meg most erről a tárgyról az igehirdetés kapcsán. Ez az Evangéliumi Világszövetség a világ különböző felekezetű keresztyéneit minden esztendő első hetében közös imádkozásra szólítja fel, s kitűz elébük nagy álmokat, célokat, amelyekért kell, hogy mindnyájunk szíve egyformán hevüljön, s arra buzdítja őket, hogy az ezekért való együttes imádkozásban érezzék át minden válaszfalon keresztül, ami közéjük emelkedik, az ő egységüket.

Nem az egyetlen ilyen mozgalom és törekvés, van többféle, és öntudatos egyházi életet élő embernek illik ezekről tájékozódást nyerni; ahol mód és alkalom van rá, olvasni róluk, hogy jól megismerkedjék velük. Igaz, itt a mi hazánkban a felekezeti széttagoltság távolról sem olyan nagy, mint némely nyugati országban; nekünk megvannak a történelmi, évszázadokon átöröklött nagy egyházaink, azok mellett a többiek, a kettő mellett a többiek, azt mondhatnánk: apró töredékek. Ezért minket ez az egész kérdés annyira nem szégyenít meg és nem izgat, mint az olyan ország keresztyéneit, ahol nem 2-3, nem is 20-30, de szinte százon felül emelkedő számban van a felekezeteknek a sokasága. De azért meg kell vallanunk, hogy reánk is ránkfér ez a visszatekintés, nekünk is meg kell alázkodnunk sok mulasztásért. Mi is sokszor belefelejtkezünk a magunk református életébe, nem gondolva arra, hogy ez csak egy rész a nagy egészben. De ott, ahol a Krisztus Lelke újra kiárad, átmelegíti a szíveket, és az Ő evangéliuma él, drága kincs ez a mi számunkra, ott mindig újra ki is újul az egységnek az érzése. És ezt kérjük az Istentől mi is. Nem a magunk egyéni színeinek feláldozása árán; mi nem akarunk beleolvadni semmiféle nagy általánosságba, mi határozottan és öntudatosan református keresztyének akarunk lenni, mert tudjuk, hogy az egyház nagy testén olyan tag ez, amelyet az Isten hívott életre; amelyre olyan különös nagy feladatokat bízott, amelyeket senki más nem tölthet be. Adott az Isten nekünk olyan drága kincseket, amelyekért egyszer minket fog elszámoltatni; azokkal nekünk kell sáfárkodnunk. És mégis azt kívánjuk, hogy a mi református egyházunk körén belül ne legyen egyformaság, ott is hadd bontakozzanak ki különböző színek és árnyalatok, és Budapest székesfőváros egyházi életében is legyen minden egyes gyülekezet külön egyéniség úgy, hogy ha egy ember beteszi a lábát a mi gyülekezetünkbe és elmegy ezután a fasori vagy a budai gyülekezetbe, más levegő csapja meg az arcát. Érezze, hogy itt nem utánozzák egymást az emberek, itt nem klisé után készült holt képek, hanem itt élet pezseg, amely kitermeli az ő egyéni színeit, és úgy dicsőíti az Istent.

De ugyanakkor, amikor mindenegyes rész a maga életét éli, a maga munkáját teljesíti, kell, hogy összeépüljön egy nagy egységbe. És mindig éreznünk kell, hogy nemcsak mi vagyunk a világon. Hála Istennek, nem csak mi vagyunk, vannak rajtunk kívül mások is. Néha talán kényelmetlen ez a mi számunkra; beleszólnak a mi gondolkodásunkba, nem élhetünk függetlenül a magunk vágyai szerint, - de mégis csak így van ez jól. Amit az Isten kegyelméből mi kitermelhetünk a magunk életében, annak örüljenek a mi testvéreink, és mi is örülhessünk az ő életük gyümölcseinek. Példát szolgáltatva nekik, mi őket serkentsük, és mi pedig tanulva és épülve az ő példájukon, együttes testvériségnek részei lehessünk. Mi azonban csak tagok vagyunk, s ezt a látást meg kell tanulnunk kiterjeszteni a mi magunk egyházának és felekezetének határain túlra is. Ott is testvéreink vannak, s ha azzal, amit ők tesznek, mi sokszor nem tudunk egyetérteni, az életükben visszásságokat látunk, hálát adhatunk az Istennek, hogy közöttünk olyanok nincsenek, és imádkozzunk azért, hogy ők is tisztuljanak meg. De tegyünk vallást arról, hogy tudjuk, hogy ők is az Isten keze alatt vannak, ugyanaz az Atya borítja rájuk is az Ő gondoskodását, aki mindenekben és mindenek által munkálkodik, s amikor a magunk gyülekezetét építjük, jól tudjuk, hogy ez egy kicsiny patak, amely belefolyik egy nagyobb folyóba, az megint egy nagyobb folyamba, amely maga a Krisztus.

Úgy áradjon és zúgjon végig ebben a magyar életben, úgy áradjon és zúgjon végig ennek az egész világnak az életében, hogy a rombolás megépüljön, zűrzavar összhanggá legyen, és az Istennek eredeti, boldog teremtő gondolatai kiragyogjanak belőle!

***

(A "Lészen eljövendő" c. kötetből.)
Bp. 1942.

Efézus 5, 22-27.

Elmélkedéseink sorozatából nem hiányozhat "a család adventjéről" szóló sem. Ha a karácsony, amint mondani szokták, különösképpen a család ünnepe, akkor az adventnek is, amelyről a karácsonyra való felkészülés heteit elnevezték, valami szoros köze kell, hogy legyen a családhoz. De hogy ez megvilágosodjék előttünk, előbb azt kell tisztáznunk: miért is családi ünnep a karácsony? Mert valóban az. Igaz, hogy más ünnepeink fénye és öröme is meglátszik a család körében. Más ünnepek alkalmával is különleges módon megterül az asztal, és köré emelkedettebb hangulatban telepszik a ház népe, mint máskor. Még a családnak máskor távol levő tagjai is keresik az együttlétet szeretteikkel. Útra kelnek talán nagy távolságokra is, hogy velük "együtt ünnepeljenek". Mégis valamennyi keresztyén egyházi ünnepünk közül a karácsony az, amelyből a legnagyobb rész esik a család körére. Szinte azt mondhatnánk: nagyobb esemény a karácsony a családi otthonunk egy-egy évi történetében, mint a gyülekezeteink "egyházi évében". De miért van ez így? Mi az a nagy dolog, amely ilyenkor a családi kört beragyogja fényével? Mi körül forognak ott a gondolatok és az érzések?

Az egymás megajándékozásának szép szokása volna a fődolog, a családi karácsonynak a tengelye? Ha az volna, akkor nem sok értelme lenne annak, hogy "a család adventjéről" beszéljünk, mert akkor az egész családi ünnepnek magához a karácsonyhoz sem lenne sok köze. Szép szokás ez az egymás megajándékozása. Ne szóljunk ellene egyetlen rossz szót sem! Jó dolog, kedves dolog. De nem különlegesen keresztyén dolog. Manapság is gyakorolják sokan olyanok közül is, akik egyáltalán nem hisznek a karácsonyi Evangéliumban. Eredetét tekintve sem keresztyén dolog. Úgy vették át ezt a szokást a régi keresztyének a pogány rómaiaktól. Azoknak is volt így tél derekán egy ünnepük, amikor ki-ki megemlékezett ajándékaival azokról, akiket szeretett. Akkor is éppúgy megpezsdült az üzleti élet ilyen időtájban, mint mostanság: mindenki vásárolt és jöttek-mentek a küldöncök, hozták-vitték az ajándékokat.

Igazi értelmét csak akkor árulja el a karácsony családi ünnepe, ha a középpontjában csakugyan a karácsonyi esemény: Krisztus születése áll; vagyis, ha a családi körben is ugyanaz az öröm tölti el mindenkinek a szívét, mint a templomban egybegyülekező ünneplő hívekét. Milyen csodálkozó örömmel fogadnánk, ha így a tél közepén egyszerre kiragyogna a tavaszi nap melege, levethetnénk téli ruházatunkat és kitárhatnánk ablakainkat a langyos levegőnek! Ugyanilyen szívet vidámító csoda történt a lélek világában: kigyulladt az Isten szeretetének fényes napja azon a betlehemi éjszakán, és véget vetett az ember-világ dermedt fagyának és sötétségének! Aki ezt tudja, természetes, hogy nemcsak a templomban örül neki az ünneplő sokasággal együtt, hanem örül neki odahaza, szeretteinek körében is. És ha ez az öröm fénylik a család körében, akkor mindjárt megértjük: miért húzódik szorosabbra e körül a fénylő középpont körül a családi közösség, és miért válnak bensőségesebbekké általa éppen a családi kapcsolatok.

Hiszen ahol csak megérzik és felfogják az emberek Istennek azt a szeretetét, amelyet a karácsonyi eseményben megnyilvánított, az a szívüket mindjárt egymás iránti szeretetre is hangolja. Nem lehet annak úgy örülni, hogy az ember másoktól elvonulva csak maga akarja élvezni örömét! Csak az örülhet neki, aki örömét mindjárt tovább adja és megosztja másokkal. És ki felé forduljunk ezt az örömünket továbbsugároztatni, ha nem azok felé, akik legközelebb állnak hozzánk? Lehet, hogy úgy eltelik a szívünk a karácsony örömével, hogy szeretnénk magunkhoz ölelni az egész világot. Szeretnénk, ha - amint a szép karácsonyi vers mondja - "csak egy napra királyok lehetnénk", hatalmas nagy urak, akiknek módjukban áll ezreknek a szeméről letörölni a könnyet és vállukról levenni az élet nehéz terhét. Jó is, ha fogékonnyá válik a szívünk minden panasz-szó meghallására, amely iránt máskor süketek maradunk! De jaj, milyen véges a mi erőnk! Milyen kevés ember az, akit a szónak mélyebb, lényegesebb értelmében szeretni tudunk! Nem nagy kör az, amelyet a mi örömünkkel besugározhatunk! Ezért kínálkozik karácsony megünneplésére olyan alkalmas keretnek a családi kör. Ott vannak azok, akiket igazán szerethetünk!

De jól vigyázzunk arra, mit értünk szeretet alatt. Ezen fordul meg "a család adventjének" az értelme! Erre a kérdésre vetítsük hát rá Pál apostol szavainak a világát. A családi viszonylatok körébe vezetnek egyenesen az ő szavai is. Igaz ugyan, hogy amikor azt mondja: "Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket...", csak az egyik szálat emeli ki a családi viszonylatok szövedékéből. De amit erről mond, az lényegében véve áll a többire is. Amilyennek a férjnek a felesége iránti szeretetét bemutatja, ugyanolyan megvilágításban láthatjuk a feleségnek férje iránt, a szülőknek gyermekeik iránt, a testvéreknek egymás iránt való szeretetét is. Valamennyi fölé odahelyezi mintaképpen és mértékül a Krisztus szeretetét: "miképpen Krisztus szerette az egyházat", vagyis az Ő híveinek összességét. Hogyan szerette? Nem úgy, hogy nyájas szavakkal kedveskedett neki. Nem úgy, hogy alkalmi ajándékokkal múló örömöket szerzett neki. Nem is csak úgy, hogy egyik napról a másikra gondoskodott a szükségeiről, hogy fennakadás nélkül tengethesse tovább életét. Úgy szerette, hogy szolgált neki, munkába vette, hogy az egész életét átfogó felséges célt valósítson meg benne. "Szerette az egyházat...hogy azt megszentelje, megtisztítván..." - és most jön ennek a végső célja: - "hogy majd önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgőzés vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen". Ebből látszik meg, hogy "szeretete" nem puszta érzelem volt, hanem annál sokkal több: "szerette az egyházat és önmagát adta érte."

Amint látható: Krisztus szeretetét csak az advent fényében lehet megérteni. Van egy végső állomás, amelyre Krisztus el akarja juttatni az övéit. Ama nagy nap, az Ő megjelenésének napja ez. Ott majd úgy akarja maga elé állítani az Ő egyházát, hogy már nyoma se legyen rajta a bűnnek, semmilyen folt ne zavarja szépségét, tökéletes gyönyörűségét lelhesse benne, mint munkájának a dicsőséges eredményében. És e felé a cél felé halad munkájával ebben a jelenvaló világban: szakadatlanul tisztogatja, nevelgeti, készítgeti az Ő egyházát "az Ige által", - amihez hozzáfűzi az apostol ennek a folyamatnak külső kiábrázolását és elpecsételését, a keresztség sákramentumát, "a víznek fürdőjét" is.

Ennek a szeretetnek a hasonlatossága kell, hogy tükröződjék a mi szeretetünkben is, ha ezt a nevet meg akarja érdemelni. Minden igazi szeretet ugyanígy az advent jegyében áll. Mi mindent nem neveznek az emberek "szeretetnek"! "Szereti ez a férfi azt a nőt" - mondják, és nem értenek mást alatta, mint azt, hogy a magáénak kívánja. Ha valaki jól érzi magát egy másiknak a társaságában, mert az rokonszenves előtte, ezt is "szeretetnek" mondják már, pedig önzésben gyökerezik, mert hiszen ki ne élvezné a kellemes társaságot? Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol mellékessé válik számomra: mit kaphatok? - és az válik a fő kérdéssé: mit adhatok én a másiknak? Az érte való felelősségérzet; az a tudat, hogy rám van bízva, hivatást kell betöltenem az életében, a magam "odaadása őérte", - ez a másik ember iránt való szeretet, a Krisztus szeretetének mértéke szerint. S az ilyen igazi szeretet is akkor emelkedik legmagasabbra, amikor csak eszköze akar lenni a Krisztus szeretetének, vagyis amikor azt a feladatot akarja betölteni a másik ember életében, hogy elsegítse őt is a minden emberi szeretetnél nagyobb, örök szeretet megismerésére.

A család körében is ennek a szeretetnek kell érvényesülnie a tagjai között. Minden tagnak az kell, hogy legyen a főgondja: hogyan részesíthetem és hogyan erősíthetem meg hitvesemet, gyermekemet, testvéreimet a Krisztus szeretetének bizonyosságában, amely akkor is vele marad, ha én már nem leszek mellette? Szülők számára azt jelenti ez, hogy nem elég gyermekeiket nagy fáradsággal és gonddal táplálniuk, ruházniuk; sok türelemmel ránevelniük az illendőség szabályaira és minden olyan készségre, amelyre az emberek közt való forgolódásukban szükségük lesz; még az sem elég, ha hűséges intelmeikkel és tiszta példaadásukkal kifejlesztik gyermekeikben a lelki értékek iránti érzéket, hogy megtanulják minden anyagi haszonnál többre tartani a tisztességet és becsületet, hogy sokra becsüljék a tudást és a műveltségnek egyéb javait, hogy örömmel tudjanak hazájukért s annak minden közérdekéért önmegtagadást gyakorolni, sőt nagy áldozatokat is hozni. Mindezen túl, van a szülői szeretetnek egy még nagyobb feladata: kézen fogva rávezetni gyermekeit a Krisztus útjára. Aki igazán szereti gyermekét, látni akarja annak lelkében is ébredezni azt a hitet, amelyben saját maga is megtalálta békességét és örök reménységét. Végeredményben tehát az jellemzi a legmélyebb szülői szeretetet, hogy kívánva kívánja, hogy egyszer majd, a Krisztus ama napján, együtt állhasson az Ő színe elé egész házanépével és elmondhassa: "Itt vagyok én, és akiket adtál nekem, egy sem hiányzik közülük, ők is mind a tieid!" És amint szülők és gyermekek viszonyának, úgy minden egyéb családi viszonynak is ez az adventi várakozás adhatja csak meg az igazi lelkét.

Gondoljuk csak el: mivé válik a családi élet, ha nem lebeg előtte ez a reménység és nincs beállítva erre az örökkévalóságban felragyogó szent célra. Megállapíthatjuk: sok szépség boldogíthatja, Istennek sok drága ajándéka gazdagíthatja enélkül is a család életét. De az is mind onnan származik, hogy a család valamilyen reménységnek a jegyében él, valamilyen fajta adventi várakozásban és készülődésben tölti napjait és esztendeit. Hiszen már a család megszületése is ilyesmi által történik: két ember várja az egymással való találkozást, álmodozik róla és készül reá. Amikor megtalálták is egymást, megint várva várják a napot, amikor megrakhatják fészküket, s aztán megint várva várják a kis jövevényeket, akikkel benépesedik a fészek. Azután is egyik váradalom követi a másikat. Mennyi aggódás és mennyi türelem, amíg egy-egy újabb állomás elérkezik, amíg a felnövekvő gyermek elindulhat az iskola felé, amíg iskoláit elvégezve kész emberré lesz, amíg megkezdheti önálló életét, és így tovább. S ahogy a szülők kísérik aggódva és reménykedve, úgy gyermekek is szüleik sorsának alakulását: ha betegség látogatott be a házhoz, mikor fordul megint jóra minden; ha nehéz idők járnak, mikor köszöntenek be megint jobb napok, amikor erre is arra is telik majd ismét, mint azelőtt; mikor jön el egy-egy fizetésbeli előlépésnek vagy jobb lakásba való átköltözésnek, vagy valamilyen kedves családi terv megvalósulásának a napja? Az ilyen váradalmak adják meg az egymást szerető és közös sorsban együttélő emberek életének az ízét és zamatját.

De amikor a minap arról volt szó, hogy milyen szerepet játszanak a nemzeti élet fenntartásában a jövőre irányuló váradalmak, már meg kellett állapítanunk, hogy nem elégedhetünk meg rövid lejáratú váradalmakkal. Ugyanez áll a család életére is. Az idő vonatja robog velünk. Egyik várva-várt állomás a másik után elmarad mögöttünk. Minden szépség és öröm, amely a jövőbe való előrenézésből fakadt, sorra elfakul. És lassanként odavész a családi élet boldogsága, ha ennyiből állt csak. Végül nem marad más, mint hervatag tengődés a sír felé és egy utolsó fájó búcsúzás. Szegény és szánandó az a családi élet, amelynek boldogságát nem táplálják mélyebb források!

Örök adventre van szüksége a családnak is. A hamar elsuhanó földi állomásokon túl kell, hogy közös végső állomásra legyen irányítva az élete. Krisztus felé kell haladniuk szülőknek, gyermekeknek, testvéreknek, azzal a szent reménységgel, hogy ha e földön előbb vagy utóbb el kell is válniuk egymástól, az Ő színe előtt elszakíthatatlanul, örökre együtt lesznek megint. Ez adja meg a keresztyén családnak igazi tartalmát.

Ahol erre az adventre néző szeretettel szeretik egymást a család tagjai, nemcsak az érdekli őket: jó egészségnek örvend-e ez vagy amaz közülük, teltebb-e vagy soványabb a képe. Nemcsak a világi dolgokban való jó előmenetelét figyelik egymásnak. Vannak egyéb gondjaik is, amelyekről talán nem sok szót váltanak egymással, de annál inkább megbeszélik azokat Istennel az egymásért való buzgó imádságaik perceiben. Érdekli őket az is, hogy ez vagy amaz közülük hogyan halad előbbre az örök cél felé vezető úton, és naponta kérik Isten kegyelmét egymásra, hogy szeretteiknek a belső embere is éljen jó egészségben, viruljon és növekedjék. Várva-várják: mikor mutatkoznak jelei egy-egy felserdülő fiatal családtag lelkében is annak, hogy öntudatosan odafordul Krisztus elhívó szava felé, és megfogja a maga kezével is az Ő vezérlő kezét? Örömmel lesik minden újabb bizonyságát azután is hite mélyülésének, lelki élete érlelődésének, az Isten javaiban való gyarapodásának, annak, hogy vannak benne erők, amelyekkel le tudja győzni szenvedélyeit és hibáit, és lát maga előtt Istentől kapott célokat, amelyekre komolyan odaszenteli szolgálatát.

Közben persze érhetik az ilyen családi közösséget fájdalmas próbatételek is. Ahogy borús árnyékot vethet a családi körre az, ha testi betegség dönt ágynak valakit a tagjai közül, ugyanúgy megpróbálhatja őket az is, amikor lelki sínylődésbe esik egyikük vagy másikuk. Látniuk kell talán, hogy lelki étvágyát elveszti valamelyikük, - nem kívánkozik az Isten Igéje után, nem vonzza az Úr megterített asztala. Vagy húzódozik az Isten szolgálatában rá váró feladatok elől, mert belső embere elsatnyult és megerőtlenedett, és csak nyűgös terheket lát az ilyen feladatokban. De ha nem vesztik el szemük elől az örök adventet, amelyet Isten kitűzött elibük, akkor kiállják ezeket a próbákat. Tudhatják, hogy csak átmeneti válságokkal van dolguk. S az ilyen, lelkileg betegeskedő szeretteiket azzal a bizalommal ajánlhatják imádságaikban az Isten kegyelmébe, hogy Őnála van gyógyító erő, s Ő majd átsegíti a sínylődőt aggasztó nyavalyáin. Sőt, még ha olykor úgy látszik is, hogy minden összeomlott valakiben, amit az Isten már felépített, odaveszett a hite egészen, és messze, idegen utakra sodródott, akkor is megmaradhat az a bizodalom, hogy amit Isten egyszer elkezdett, azt jó végre is fogja vinni egyszer. S még ha ebben a földi életben nem éri is meg valaki, hogy a szerettei közül lelkileg elidegenült és eltévedt megint visszatalál a közös útra, akkor is bízhat abban, hogy a Krisztus megjelenésekor együtt lesz vele az Ő színe előtt az örökkévalóság dicsőségében. Az adventi reménység fényének sohasem kell elborulnia a család felett!

Így "szerette Krisztus az egyházat", - az eljövendő dicsőség reménysége alatt. Így szeresse hitves a hitvestársát, szülő a gyermekét, testvér a testvért, - maguk előtt látva mindig azt a napot, amelyen majd minden szeplő és makula nélkül, tisztaságban és szentségben állnak Ő elé. Lássák egymásban mindig a megkeresztelt embert, aki a "víznek fürdőjében" elpecsételtetett a teljes váltságnak arra a nagy napjára. Sohase felejtsék el, hogy mind hozzátartoznak a Krisztus egyházához, amelyért Ő "adta magát" s amelyet "megszentel" és "megtisztít" az Ő "Igéje által" való titokzatos munkájával. S úgy "adják magukat" is egymásért, a szeretetnek ezerféle szolgálatában árasztva ki életüket, hogy általuk is a Krisztusnak ez az életformáló munkája menjen végbe egymáson a végső eredménynek bizonyos szent reménységével.

Ahogy Krisztus megszületése egykor beteljesedése volt a régi adventi várakozásoknak, de ugyanakkor forrásává lett új adventi sóvárgásoknak és reménykedéseknek is, ugyanúgy megvan ez a két oldala a család életében minden igazi karácsonyi ünneplésnek is. Együtt örvendezni az otthon meghitt közösségében - nemcsak a karácsony külső csillogásának és hamar elmúló evilági örömeinek, hanem a lényegének, amelyről a betlehemi angyal is azt mondta már a pásztoroknak: "Ímé, hirdetek nektek nagy örömet...mert született nektek ma a Megtartó..." - ez máris nagy megérkezés! Már sok imádság meghallgattatása van az ilyen igazi ünnepi együtt-örvendezésben. Ízelítő és zálog már ez az Úrban való együttes örvendezés abból a jövendő, örök ünnepi örömből, amelyben az egymást szerető szívek egykor egyek lesznek az Ő színe előtt. De éppen ezért új adventi vágyak és eltökélések is születnek az ilyen ünnepi családi örömből. A jövendőből kapott ízelítő és zálog csak annál elevenebbé teszi a teljességnek várását. S mert a folt és szeplő nélkül való tökéletesség még messze van, a hátralevő útnak ki-ki megújult lendülettel indulhat neki. Még sok szolgálattal tartoznak egymásnak az így ünneplő család tagjai. Még sok kísértésben és harcban kell egymást támogatniuk. Még sokszor kell egymásnak szóval és példaadással serkentésül szolgálniuk a közös cél felé vezető úton. De ha Krisztus mindnyájukat belefoglalta az Ő egyházába és ezért mindnyájukat úgy szerette, hogy erre az útra elhívta és annak dicsőséges végéhez el is fogja juttatni őket, - akkor ők sem restülhetnek meg egymásnak ugyanilyen szeretésében. Hiszen ott ragyog mindnyájuk felett az adventi ígéret!

***

Lekció: Ef. 3, 14-21.

Textus: Ef. 5, 25-27.

Az Újtestamentumnak két helyén is, mind a kétszer Pál apostol levelében, találunk egy-egy olyan szakaszt, amelyet régtől fogva a "keresztyén házirend" nevén emleget a keresztyén köztudat. Itt, az efézusi levélben, s a majdnem azonos másik szakaszban, a kolossébeliekhez írott levélben, sorra veszi az apostol a férjnek felesége, s a feleségnek férje iránt, a szülőknek gyermekeik, s a gyermekeknek szüleik iránt, a gazdának szolgaszemélyzete s annak viszont a gazdája iránt való keresztyéni kötelességeit. S amit ezekről elmond, annak tükrében jó volna bizony mennél gyakrabban megnéznünk magunkat. Hiszen megállapíthatjuk: csak annyiban válik krisztusivá ez a világ, amennyiben előbb a családok körében valósul meg Krisztus Lelkének uralma!

De amikor alapigénkül a férjekhez intézett intelmet vettük fel, most nem azok felé a családi problémák felé irányítom figyelmeteket, amelyeket ez az intelem érint, hanem a benne foglalt hasonlatot teszem elmélkedésünk tárgyává. Mint oly sok más helyen, úgy itt is az történik, hogy Pál apostol gondolatai az élet köznapi részletkérdéséről egyszerre átszökkennek hitünk legmélyebb titkaira, és gyakorlati intelmeibe az Isten üdvözítő végzéseiről szóló mélységes tanítások szövődnek. A férjnek feleségéhez való viszonya eszébe juttatja Krisztusnak az Ő egyházához való viszonyát. Amilyen bensőséges a közösség a természet földi világában hitvestársak között, olyan, csak sokkal tökéletesebb Krisztusnak egysége az Ő egyházával a kegyelem láthatatlan világában. Amannak is ez szolgálhat eszményképéül és mértékéül, - mint ahogy amaz is ennek a szent titoknak földi jelképéül és kiábrázolásául. "Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat."

*

Érdekes fényt vet ez visszafelé, Krisztusnak e földön elvégzett munkájára. "Szerette az egyházat, és Önmagát adta azért." Egész munkássága tehát, főképpen a kereszten való maga-odaáldozása az Ő egyházára irányult; annak indító és hajtó oka az egyháza iránti szeretet volt.

Hogyan - kérdezzük, - hát nem az tette éppen olyan valóságossá Krisztusnak szeretetét, hogy mindig egészen határozottan egyes emberekre irányult, akár először találkozott valakivel életében, mint a samáriai asszonnyal, vagy a jerikói vak koldussal, akár állandó baráti köréhez tartozott az illető, mint a lobbanékony Péter, vagy a kétségektől gyötört Tamás? Ma is nem az teszi-e életet formáló erővé az Ő szeretetét, hogy azt ki-ki közülünk magára vonatkoztathatja, - amint Pál apostol is mondja egy másik helyen: "Szeretett engem és adta magát érettem"?

Az bizonyos, hogy nem kell Krisztus szeretetét attól féltenünk, hogy az egyház általánosságára úgy szétoszlik, hogy egyenként senkire sem jut belőle. Ismerjük ezt az általánosságban elpárolgó szeretetet, mondjuk inkább: "úgynevezett szeretetet", amikor valaki áradozik ugyan a hazaszeretetről, de soha életében nem tudta megtagadni még magát egyetlen honfitársa érdekében sem, vagy amikor valaki éppen az egész emberiséget akarja szerető keblére ölelni, de ebből éppen azoknak nincsen semmi hasznuk, akik ott élnek a szeme előtt, vagy a tőszomszédságában, talán éppen a tulajdon lakásában. Az egyházat is lehet szeretni ilyen álszeretettel, - de bizonyos, hogy Krisztus nem így szerette az Ő egyházát.

Ő maga előtt látta az egyes embert, azokat, akik körülötte voltak, azokat is, akik azóta gyülekeztek köréje, minket is, - és mindnyájan, te meg én, egyenként átérezhetjük ezt az Ő szeretetét minden örömünkben és bajunkban, életünkben és halálunkban. De az, hogy "szerette az egyházat, és Önmagát adta azért", azt jelenti, hogy az egyik embert nem úgy szerette, mintha annak nem volna semmi köze a másikhoz, hanem szeretetében összefogta őket egy szent közösségbe, az Ő egyházának egységébe. A cél, amely szeme előtt lebegett, amikor működése harcait megharcolta és halálának kínjaira odaáldozta magát, az volt, hogy legyenek a megengesztelt Istennel örök közösséget talált, bűneik bocsánatának örvendező, örök üdvösségre megváltott, s már e földi világban annak erejében élő emberek, - de itt ne álljunk meg! Az volt a célja, hogy legyen ilyen embereknek boldog, szent társasága, amelyben ők életre-halálra elszakíthatatlan szálakkal egybekapcsolódnak, hitüket egymásnak vallják meg, szeretetben együtt szolgálnak, s egy reménység felé egymást kiegészítve és segítve együtt haladnak.

Az eredmény is erre vall. Ha azt kérdezed: milyen változás mutatkozott e világban mindjárt azután, hogy Krisztus eltávozott belőle, azt kell megállapítanunk: volt egy olyan társaság, amilyen azelőtt nem volt, - az Ő híveinek a közössége, a keresztyén egyház. Az Evangéliumok lapjai után következő szentirat, az Apostolok Cselekedeteinek könyve erről beszél: volt egy vidám, minden szenvedéssel is bátran szembeszálló kis sereg, amely elindult a növekedésnek, terjeszkedésnek, a világ meghódításának az útján. S mi is azért vagyunk ma itt együtt 2000 év múltán, mert ez a közösség máig megvan, és mi is hozzá tartozunk. Ezt látta maga előtt Krisztus. Ezt szerette, és ezért élt és halt meg, hogy ez valóság lehessen.

*

De ha azt kérdezzük: érdemes volt-e vajon, s az, ami megvalósult belőle, nem silány eredmény-e ily isteni szeretet és áldozat árán, - akkor alapigénk arra int, hogy vegyük le tekintetünket az elénk táruló sok szomorú, kiábrándító jelenségről, és tekintsünk a jövőbe. Oh, nem azért szerette Krisztus az egyházat, és nem azért adta Önmagát érte, hogy az olyan legyen, amilyennek a jelenben ismerjük, hanem - figyeljük csak meg - azért, hogy "majd önmaga elé állítsa dicsőségben az egyházat úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgőzés, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen". A jelenbeli egyház, a Krisztus híveinek evilági társasága, még nem az igazi, csak készülőben van, s az a jövendő a fontos, amelynek számára el van jegyezve.

Lesz egyszer másként is, szépséghibák, foltok és bűnök nélkül, tiszta tökéletességben ragyogó, méltó jutalma annak a csodálatos szeretetnek, amellyel Krisztus előre látta, öröktől fogva akarta, és vére áldozata árán létrehívta. Ez a "majd", ez a jövendő "dicsőség" az igazi titka az egyháznak, mint ahogy a mennyegző napjának a közelgetése teszi menyasszonnyá a menyasszonyt. - Ezért Krisztus jegyese az egyház, - és e nélkül nem volna más, mint egy közönséges társas alakulás az ezernyi többi között e földön.

Így válik meghajszolt lelkünknek menedékhelyévé. Mert hiszen életünknek minden nyomorúsága jórészt onnan ered, hogy naponként szenvednünk kell evilágbeli társas környezetünk teméntelen tökéletlenségét. Mi magunk is hozzájárulunk természetesen, és baj is volna, ha a magunk nyomorult, bűnös volta miatt nem gyötrődnénk soha. De ehhez hozzáadja a maga bőséges részét minden közösség, amelyhez hozzátartozunk, - a családunktól kezdve nemzeti társadalmunkon át a népek nagy világáig. Mennyi fonákság, igazságtalanság, szinte feleslegesnek látszó, mert egy kis bölcsességgel és jóakarattal könnyen elhárítható bonyodalom és keserűség, ami csak annál gyötrelmesebb számunkra. És ha meg vagyunk is győződve, hogy mai nehéz kérdéseknek meg fogja hozni a megoldását a jövő, és legalább az utánunk jövők láthatnak majd jobb napokat, oh, az sem lesz mennyország, hanem megint csak problémák feszültségétől lázban tartott állapot. Hozzátartozik már az embersorshoz az is, hogy ebben a világban megcsúfoltassék minden eszmény, eltorzuljanak legszebb álmaink is, amiket emberi közösségek társas élete felől táplált magában!

Milyen nagy ajándéka az Istennek, hogy a sok tökéletlen, hibáktól és fogyatkozásoktól elrútított társas közösség között (nem rajtuk kívül, hanem közöttük!) van egy, amelynek legalább a jövendő ragyogó tisztasága és szépsége felől van bizonyos reménysége! Hozzátartozni a Krisztus egyházához annyit jelent, mint testvéreinkkel együtt úton lenni e felé a "dicsőség" felé, és tudni, hogy Isten akaratából velük együtt egyszer eljutunk egy szent és tökéletes összhangnak az állapotába, amelyet nem zavarnak meg többé disszonáns viszonylatok, keserves ellentétek.

Milyen szegényes reménység ehhez képest minden más "szociális kilátás". Jó dolog abban bízni, hogy lesz e világon is, lesz a magyar földön is, több igazság, kiegyenlítettebb sors, virágzóbb, békésebb és testvériesebb élet a mainál. De az egyház diadalmas reménységéhez képest olyan ez, mint az üveg a gyémánthoz, vagy a réz a színaranyhoz képest. Nem elég vigasztalás az, hogy a mai silánysághoz képest jön egy kevésbé silány jövő, - Krisztustól azt az ígéretet nyertük, hogy Ő az övéit olyan "dicsőségben" fogja maga elé állítani, hogy az Ő lángtekintete fényében is "szent és feddhetetlen" lesz az ő közösségük, és annak szépségét egy szemernyi hiba sem fogja csökkenteni. Beleépülni ebbe a közösségbe, együtt várni vele ezt a jövendőt, és együtt haladni feléje egy egész életen át, - csak ez lehet elégséges vigasztalásunk!

*

Most már, ennek a jövőnek a fényében, szemügyre vehetjük az egyház jelenét is. Mit mond alapigénk arról, ami Krisztus elvégzett munkája és a "majd"-nak dicsősége között van, ami most van? Azt, hogy most folyik a készülődés a jövendőre. Jobban mondva: most végzi maga Krisztus ezt az előkészítést. "Szerette az egyházat és Önmagát adta azért", hogy - a jövendő érdekében - "azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az Ige által".

Nem csoda hát, hogy az egyházban, az Ő hívei közösségében is sok van, amin méltán fennakadhat a szemünk, sőt itt még inkább megbotránkozhatunk sok mindenen, ha éppen akarunk. Hiszen a tisztogatás művelete van itt folyamatban, és az sok tisztátalansággal jár együtt. A nagymosást falun nem a tiszta szobában, nagyúri házakban nem a szalonban szokták elvégezni. És aki munka közben lepi meg a nagytakarítással foglalkozó háziasszonyt, bizony semmit sem lát a tiszta szobából, amelyért fáradozik, hanem annak talán éppen az ellentétét látja. Azért mégis a tisztaságért folyik a küzdelem, s az eredmény majd igazolni fogja azt!

Így - nem a szemünk láttára és napról napra ellenőrizhető módon, - de biztosan folyik Krisztus tisztító munkássága az Ő egyházában. Csak az Isten szeme látja, aki a jelen tökéletlensége és zűrzavara között is szemléli már az Ő egyházának jövendő dicsőségét, mert hiszen Ő maga végzett afelől öröktől fogva, s Ő már akkor odaállította annak képét az Ő Fia elé, amikor az még senki más által nem volt látható.

Benne élni a Krisztus egyházában tehát annyit jelent, mint benne élni az Isten tisztító fürdőjében. Hogy ne képekben beszéljünk - mert Pál apostol is nevén nevezi a dolgot, - az egyházban élni annyi, mint az Ige hatalma alatt élni. "Az Ige által" tisztítja meg a mennyei Vőlegény magának méltó menyasszonyává az egyházat. Aki tudja, mit jelent az Igével élni, az tudja, milyen tisztító hatalom az. Amikor szól hozzánk az isteni szó, szent parancsaival és áldott ígéreteivel, amikor mindig újra elénk lép benne Krisztus örök nyugtalanító követelményeivel, és a kegyelemnek vére árán megpecsételt és megbékéltető biztosításával, - valami emberi szóval le nem írható, titokzatos megmosatás megy végbe bennünk. Egyenként és együttesen nem azok vagyunk már, akik voltunk, - egy darab a világ beszennyezett életéből, - hanem egy-egy része az Ő egyházának, "megszenteltek", vagyis eljegyzettek az Ő számára, hogy egyszer majd egészen és dicsőségesen az Övéi legyünk.

Megértjük immár, hogy az Ő egyházának kapujában, amikor abba - akár csecsemőkorunkban, akár később - felvétetünk, miért fogad bennünket a keresztségnek a sákramentuma! A vízzel való jelképes megmosatás ezt a nagy titkot akarja számunkra kiábrázolni és biztosítani: aki ide belépsz, s aki ennek a közösségnek tagja leszel, az Isten kegyelmének a fürdőjébe jutsz, amelyben az Ő népét mosogatja és készítgeti az Ő Fiának mennyegzője számára! Ha nem ezt keresnéd, mi keresni valód volna akkor itt? De ha erre vágyakozol, ezt bizonyára megkapod itt, mert itt éppen ez, és csakis ez található meg.

*

Adventi gyülekezet! Adj hálát az Istennek, hogy így készülhetsz elő - nem egy hamar elmúló, és a hétköznapokba ismét beletűnő karácsonyi ünnep örömére, hanem az örök "dicsőség" mennyegzői napjára. És add át magad az Ige erejének most is és mindennap, hogy tisztálkodhass, készülődhess már ebben a poros, sáros, szennyes világban a te Urad népeként. Erre jegyzett el Ő szent keresztségedben, erre kötelez hited, amelyet megvallottál Őfelőle. Erre segít Ő mindenkor az Ő Igéje által!

***

(A "Lészen eljövendő" c. kötetből)
Bp. 1942.

Filippi 1, 12-20.

Amikor Pál apostol feltárja szívét a filippibeliekhez írt levelének egyik mély vallomásában - mert ebben a levelében nem is csak egy ilyen meghitt vallomás található -, az ő "esengő várakozásáról" beszél, amely eltölti a lelkét. Néhány nappal ezelőtt ugyancsak Pál apostolnak arról a megállapításáról elmélkedtünk, amely az egész teremtett világnak "sóvárgó várakozását" emlegette. Az apostol leveleinek eredeti nyelvén ez az "esengő várakozás" és ez a "sóvárgó várakozás" ugyanazzal a szóval van kifejezve. Csak a mi magyar bibliafordításunk adja vissza itt is, ott is eltérő szavakkal. Azt mondhatjuk tehát, hogy amint adventi jellege van az apostol szerint az egész teremtett mindenségnek, ugyanazt az adventi bélyeget viseli magán az ő tulajdon élete is, és vele együtt minden hívő egyénnek az élete is.

Újra hangsúlyozzuk, hogy ez a "várakozás" sokkal több a jelen bajaitól és terheitől való szabadulás vágyánál. Több, mint a rabnak az az elégedetlensége és nyughatatlansága, amellyel láncait rázza, még ha tudja is, hogy ez a türelmetlen lázongás hiábavaló. Ezért fűz az apostol is hozzá még egy másik szót is: "esengő várakozásról és reménységről" beszél. A reménységgel várakozó lélek, amikor szárnyait verdesve kiszáll a jelennek szorongató börtönéből, egyúttal mindjárt meg is telepszik és fészket is rak a jövő fájának ágain. Úgy várakozik, hogy azt is jól tudja: mire várakozik, de a felől is bizonyos, hogy nem hiába várakozik rá, és ezért már előre is boldog az ő várakozásában. Ez az adventi lélek.

De nemcsak az itt előforduló szónak az azonossága juttatja eszünkbe előbbi elmélkedésünket. Az egyén adventjéről szólva egyébként is fel kell idéznünk emlékezetünkben mindazt, amit akár a teremtettségnek, akár az emberi történelemnek és benne a magyarság történelmének, akár az Ó-, akár az Újtestamentumnak az adventjéről mondtunk. És meg kell állapítanunk, hogy mindebben már benne foglaltatik mindnyájunknak az egyéni adventje is. Adventi jelleget az ad a mi életünknek is, hogy várhatjuk Krisztust, aki egyszer megjelent szegénységben és alázatosságban, de megint meg fog jelenni dicsőségben és hatalomban. Készülhetünk erre a titokzatos találkozásra, amelyben elrejtettségéből napfényre fog jönni az Ő isteni fensége is, de a mi megváltott életünknek dicsősége is.

Itt azonban nem erről a végső, az örökkévalóságból felénk ragyogó jövendőről beszél az apostol. Megfigyelhetjük: az egész szakaszban arról tesz vallomást, hogy az őt közvetlenül körülvevő körülmények milyen kilátásokkal bíztatják őt. "Esengő várakozása" tehát nemcsak minden időkön túlra nyújtja ki a kezét, hanem a holnapi és a holnaputáni jövendőbe is; földi, mostani életének egymásután következő napjaiba is. De megfigyelhetjük: ennek a közelebbi adventi várakozásnak is ugyanaz a tárgya, mint ama másiknak, a végsőnek. Krisztus, aki egyszer el fog jönni, hogy mindenek végére odategye a befejezés pontját, jön már el közben is, közelget híveihez nap mint nap, - erre várakozhatnak és erre számíthatnak teljes bizonyossággal. Végső eljövetele az Ő megdicsőülése lesz, de megdicsőíti Ő magát híveinek életében már addig is minden újabb nappal. S ha a nagy világ ebből mitsem vesz észre úgy, ahogy majd egyszer meg kell hajolnia az Ő mindenekfelett felragyogó dicsősége előtt, azért a hívőknek mindennél nagyobb ajándék az, hogy ők már most is naponként szemlélhetik az Ő dicsőségét, amint az bennük megnyilatkozik. Erre irányul az apostol boldog és bizonyos reménykedése is, akárhogy alakuljon egyébként a jövendője. Nem tudja, mit hoz rá a holnap. Nem is kérdi. Nem számítgatja és nem mérlegeli az esélyek valószínűségét. Csak az érdekli, és ez az egy bizonyos előtte: "semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindenkor, úgy most is nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben" (vagyis bennem, sorsom alakulásában). Amint kitekint a jövő ködébe beletűnő útjára, tudja, hogy minden napja a Krisztussal való szakadatlan találkozásoknak színtere lesz, amelyekben Krisztus fel fog magasztaltatni előtte és általa az Ő dicsőségében.

Az első pillanatra azért lep meg az apostolnak ez a nyilatkozata, mert mi nem is látnánk okot arra, hogy ő megvallja váradalmait és vágyait. Azt hinnénk: úgyis tudhatja mindenki! Hiszen, amikor ezt a levelet írja, fogságban van. Mire vágyakozhatna hát, ha nem szabadulásra? Hiszen rabsorsa nagyon ránehezedett a lelkére. Tisztességes bánásmódban volt ugyan része, mint vizsgálat alatt álló római polgárnak, aki jogával élve maga kívánta, hogy a császári legfőbb törvényszék elé kerüljön ügye. Nem ütötték-verték, nem éheztették. Nem zárták levegőtlen, sötét kamrába, hanem még bizonyos szabad mozgást is engedtek neki, csak persze állandó őrizet alatt. Ott, Rómában, ahonnan ezt a levelet valószínűleg megírta, érintkezésben állhatott a helybeli keresztyén gyülekezettel. Szállásán meglátogathatták az atyafiak, ő is valószínűleg eljárhatott közéjük, és részt vehetett közösségük munkájában. De mégis oda volt láncolva őréhez. Apostoli utazásairól egyelőre nem lehetett szó, még tervezgetés formájában sem. Ő, a nagy világ vándora, akit olyan szenvedélyes vágy hajtott: vinni a Krisztus Evangéliumát mindig tovább, egyik országról a másikra, egyik néptől a másikhoz, - most oda volt bilincselve egy helyre! Fájhatott neki ez a raboskodás kimondhatatlanul!

És amikor szívét feltárva elmondja, hogy van neki egy nagy vágya és reménysége, mégsem arról szól, hogy szabadságát szeretné visszanyerni. Sőt, mint szavaiból kitűnik, bár lehetségesnek tartja, bizonyossággal nem is számít rá, hogy ő még egyszer szabad ember lesz. Meglehet, hogy a törvényszék ítélete igazságos és kedvező lesz: igazolást nyer az, hogy ő soha nem lázított semmilyen törvényes rend ellen; rágalomnak bizonyul mindaz, amit vádlói ráfogtak, s ezért a vád alól felmentve szabadon bocsátják őt. De az is meglehet, hogy bírái nem fognak eléggé elfogulatlanul és eléggé alaposan belenézni ügyébe, hitelt adnak a vádolók szavainak és elítélik majd őt. Akkor pedig élve nem szabadul már ki, hanem a halál vet csak véget rabságának. De mindez úgy eltűnik a szeme elől, mintha apró jelentéktelenség volna. Mint amikor magas hegy ormáról néz le valaki, és odalent egészen kicsire zsugorodva lát mindent, ami máskor olyan nagynak mutatkozott. Ezek helyett a fontosságukat elvesztett kérdések helyett az apostol másra tekint, másra vágyakozik, és pedig abban a diadalmas tudatban, hogy vágyakozása be is fog teljesedni. "Esengő várakozással és reménységgel" azt az egyet várja, hogy Krisztus meg fog dicsőíttetni, fel fog magasztaltatni őbenne. "Akár életem, akár halálom által." Akár további rabság vár rá, és előbb vagy utóbb a halálos ítélet, akár felmentés és újra szabad élet, akármi következzék is, ő megszabadult annak a nyűgös kérdésnek az izgalmaitól: mi lesz ővele? Az ő saját énje beleolvadt a Krisztus ügyébe, és csak az érdekli: mi lesz Krisztussal? Az pedig nem nyitott kérdés. Az nem lehet bizonytalan. Krisztus mindenképpen meg fog dicsőülni. Személye szerint is csak az érdekli, hogy ebből kivehesse a maga részét. És ezért egyetlen vágya és reménye az, hogy Krisztus őbenne is megdicsőüljön, "az ő testében is magasztaltassék". Ha életben marad és kiszabadul, akkor folytathatja munkáját; sokan fogják még hallani tőle a Krisztus Evangéliumát, és bizonyságtétele által megragadott lelkük hódolattal fog leborulni a Krisztus felragyogó dicsősége előtt. Ha pedig áldozatul esik is az élete és ővele is szaporodik a Krisztus vértanúinak sora, akkor vére hullása is szent magvetés lesz, amelyből Krisztus számára fog aratás sarjadni. Hiszen abban, ahogy életük feláldozására is késszé tudja tenni híveit, még jobban kiviláglik a Krisztus hatalma, és még hódítóbban felragyog dicsősége, mint amikor a szavak bizonyságtételével hirdették azt! A körülmények tehát alakulhatnak így vagy amúgy, mindenképpen Krisztus közelget a jövendőn át, hogy magát megmutassa, és az Ő nagysága, ereje, dicsősége felmagasztaltassék.

Ez minden hívő embernek állandó adventje. Mások kíváncsian fürkészhetik: mit hoz a holnap? Egészséget hoz-e, vagy betegséget? Jó, vagy rossz napokat? Rossz termésű, ínséges esztendőket, vagy tűrhető megelégedést mindenkinek? Újabb háborús megpróbáltatásokat, vagy a békesség áldásait? És természetes, hogy ezek a kérdések egyikünknek a lelkét sem hagyják érintetlenül. De aki a Krisztus híveként járja az életet, az mindezeken, mint mégis csak másodrendű kérdéseken túltekintve, valami mást vár, ami mindennél fontosabb számára, s ami nem is kétséges, hanem egészen bizonyos előtte: Krisztust várja! Bárhogy alakuljanak is a jövendő körülményei és fordulatai, csak Ő közelgessen azokon keresztül, csak Ő vonuljon be diadalmenetben a mi életünk által e világba, csak Ő magasztaltassék fel mibennünk! Ezt várni mindig a holnaptól - ez az adventi élet!

De még tovább is mehetünk egy lépéssel. Az apostol szavaiból kitűnik, hogy nem csak a saját sorsa nehéz kérdésein tudott felülemelkedni ezzel az adventi várakozással, hanem voltak egyéb dolgok is, melyeken túl tudta tenni magát, pedig nyilván panaszkodhatna miattuk, ha akarna. Elszomorító dolgokról számol be levelének ebben a szakaszában. Elmondja, hogy amióta odaérkezett, ahol raboskodását folytatja, az ottani keresztyén gyülekezet élete nagyon megélénkült, de ennek különös okai voltak. Voltak ugyan olyanok is, akikről csak örömmel tud megemlékezni, de voltak olyanok, akik miatt fájdalommal telik meg a szíve. Egyesek, amióta vele találkoztak, nyilván még nagyobb tüzet fogtak lelkükben, és még lelkesebb odaadással vetették bele magukat az Evangélium szolgálatába. De mások féltették az ő jelenlététől a maguk tekintélyét, és hogy háttérbe ne szoruljanak az apostol még nagyobb tekintélye mögött, csak azért is meg akarták mutatni: kicsodák ők, és ettől a féltékenységtől sarkallva, "versengésből" igyekeztek mennél nagyobb munkát kifejteni. Sőt, még azt is elárulja az apostol, hogy az ilyeneknek buzgólkodásába valami rút káröröm is vegyült bele. Szinte jól esett arra gondolniuk, hogy fokozott munkásságukkal visszaszorítják az apostolnak túlságos érvényesülését, és így azzal neki is, akinek úgyis volt elég baja, újabb tőrt döfnek a szívébe: "megnövelik fogsága nyomorúságát." Bizonyára azt kívánta volna az apostol: bárcsak ne kellene ilyen sajnálatos jelenségekről beszámolnia, vagy ha már egyesek beleestek is az ilyen magatartás bűnébe, bárcsak tisztulnának meg tőle, és vetnének ki a szívükből minden irigy és nemtelen érzést. De azért ő nem panaszkodik miattuk, hanem azt mondja: az a fődolog, hogy akár így, akár úgy, akár "tiszta lélekből", akár "irigységből és versengésből", mégiscsak nagyobb erővel lendült neki az Evangélium szolgálatának ez a gyülekezet; megélénkült a Krisztusról való bizonyságtétel munkája; "nagyobb bátorsággal merik szólni az igét" az atyafiak. Ez pedig jó dolog! "Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik." És ha erre az ő fogsága adott indítást és alkalmat, akkor úgy érzi: nincs oka panaszkodásra, sőt hálás lehet érte. "Én ennek örülök, sőt örülni is fogok." Így is csak Krisztus magasztaltatik fel az ő élete által. Ez az egy főkívánsága van neki, és ez mindig be is teljesedik bizonnyal. Akárhogy alakul ezentúl is az emberek magatartása; még ha sok bűnös gondolat és érzés elegyedik is bele Krisztusért való szolgálatukba, s még ha azzal szemben fájdalmasan kell is megvallania tehetetlenségét, mert hiába szeretné kiirtani a lelkükből, nem képes rá: Krisztus ügye mindeneken keresztül csak előbbre fog haladni, és az Ő dicsősége fel fog magasztaltatni!

Íme, a hívő ember adventi lelkületének egy újabb vonása. Nemcsak a maga sorsa jövendő bizonytalanságának tud nyugodtan a szemébe nézni azzal a várakozással, hogy akármi jöjjön is, abban Krisztus meg fogja mutatni az Ő hatalmát, hanem ugyanilyen várakozás bizonyosságával tud szemébe nézni a körülötte mutatkozó bűnöknek is. Még akkor is, amikor azok a legfájdalmasbb fajta bűnök, mert éppen a Krisztus táborának az életét éktelenítik el! Hányszor van részünk abban az elkeserítő látványban, hogy emberek éppen a keresztyénségük címén szólnak és cselekesznek nagyon keresztyénietlen módon! Hányszor szeretnénk megmagyarázni nekik: nem illik ez a Krisztus híveihez! - de hiábavaló az igyekezetünk, nem hallgatnak ránk! Nos, eltölthet bennünket az az adventi várakozás, hogy azért még híveinek bűnei által is valahogy egyre közelebb jön Krisztus e világhoz, és elég nagy az Ő hatalma ahhoz, hogy ami szégyenére válhatna az Ő ügyének, azt is végül valahogy az Ő dicsőségére fordítsa! Nem kell búsongva lógatnunk a fejünket, ha azt látjuk, hogy csak vajmi ritka kivétel e világban az olyan ember, akinek az életében tiszta örömünk telhet. Krisztus bizonyosan felmagasztaltatik minden emberi bűn ellenére is!

Különben is jó vigyáznunk, valahányszor mások bűnei miatt elfogna minket a kesergés. A háttérben ott settenkedhet ilyenkor mindig az a gondolat: az a baj, hogy a többi ember nem olyan, amilyen én vagyok. Mintha a hiba csak őbennük volna és nem magunkban is. Ezért jó még egy lépéssel tovább is mennünk. Itt nem beszél ugyan róla az apostol, de másutt, ugyanennek a levelének egy másik vallomásában is, világosan tudtul adja, hogy ha panaszkodni akarna, akkor elsősorban sajátmagában találna erre okot eleget. Nemcsak mások életében fedezte fel a bűnöket, amelyek elszomoríthatták a szívét; magát is bűnös embernek ismerte és vallotta. "Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék" - írja ennek a levelének egy későbbi szakaszában, - "de egyet cselekszem: ....célegyenest igyekszem..." Neki is minden nap meg kellett feszítenie az erejét, hogy el ne akadjon; mindig volt mitől megtisztulnia, mindig volt mi ellen harcolnia sajátmagában. Jól ismerte ő is az "ó-ember" valóságát a saját életében. De ha itt, ahol az ő "esengő várakozásáról és reménységéről" beszél, a szavába vágnánk és megkérdeznénk, hogy is áll ő a saját bűnös voltával, ezzel a mindnyájunk szívében és az övében is ott gyökerező legvégső bajjal, erre is bizonyára ugyanazzal az adventi bizonyságtétellel válaszolna. Erre is éppúgy vonatkozik az ő "esengő várakozása és reménysége", hogy ő "semmiben meg nem szégyenül", hanem bizonnyal "magasztaltatik Krisztus az ő testében". Saját magában naponként szégyent vallhat. Mindig újra kitűnhet, hogy ő nem olyan jó munkás, amilyen szeretne lenni; nem olyan örömteli, nem olyan kitartó, nem olyan bizakodó szolga, amilyet az ő Ura megérdemelne. Sokszor kell ezért neki is bűnbánattal folyamodnia Urához: ne ítélje el és ne űzze el magától, hanem tartsa meg szolgálatában, és megújuló kegyelméből adjon új alkalmat arra, hogy jobban végezhesse a rábízott munkát. De az az egy bizonyos, hogy Krisztusban ilyenkor sem fog csalódni sohasem. Krisztussal nem vallhat szégyent. Krisztus csak annál inkább fel fog magasztaltatni benne, mennél több az ő bűne és gyengesége.

A hívő ember útja semmi más okból nem kanyarodhat gyakrabban sötét mélységek felé, mint saját magának egyre kíméletlenebb és megalázóbb megismerése miatt. De mennél jobban lesújtja a saját belső világában, önmaga felől szerzett sok keserű tapasztalata, annál tisztább és gazdagabb lesz a Krisztus-ismerete is. A magunk énjének romjai felett egyre dicsőségesebben emelkedik a magasba az Ő alakja. Az Ő megbocsátása soha el nem fogy, türelme soha véget nem ér. Mindig gyengéd és irgalmas, mindig szelíd és jóságos a hozzá folyamodó bűnöshöz. Az előtte töredelmesen porbahullót mindig irgalmasan felemeli, magához öleli, megújítja és megtartja. Minden más megcsalhat ezen a világon, és bár nagyon nagynak látszott, nagyon kicsinek bizonyulhat. Krisztus felől csak egyképpen tévedhetünk: hogy kisebbnek képzeljük, mint amilyen a valóságban. Ő mindig nagyobb a mi várakozásainknál. És lelkünknek ez az adventi esengése is, amellyel saját bűneinkben óhajtozzuk az Ő közelgetését, hogy megvigasztaljon és felemeljen, mindig dicsőségesen beteljesedik. Felmagasztaltatik Ő a mi életünkben!

Van ebben az állandó adventi várakozásban és reménykedésben, amelyet az apostol példája elénk tár, valami, ami hasonlít a nehéz harcok küszöbén álló, de a győzelem felől előre is biztos sereg hangulatához, vagy az olyan tanulók érzelmeihez, akik komoly vizsgának néznek elébe, de alaposan fel vannak készülve annak próbájára. Aki tudja, hogy nem vallhat szégyent, szinte örül, mennél nagyobb nehézségek jönnek. Csak hadd jöjjenek! Bajt nem hozhatnak, csak dicsőséget! És mégis egészen más valami a hívő embernek ez az adventi előrenézése! A vitézek azt mondhatják vezérüknek: ismersz bennünket, tudhatod, hogy nem fogunk szégyent hozni rád. De a hívő ember életében nem az a bizonyosság világít, hogy ő fog dicsőséget aratni és becsületet szerezni a Krisztus nevének. Ez kell, hogy legyen a törekvése, ebben úgyszólván az egész élete programja. De nem ebben van az adventi reménysége! Mert ez mindig csak többé kevésbé valósul meg, sőt sokszor egyenesen a visszájára is fordul. Mi sokszor rossz vitézei vagyunk ennek a dicsőséges Vezérnek, és ügyefogyott tanítványai ennek a csodálatos Mesternek. Nagyon kétséges, vajon általunk csakugyan és mennyiben dicsőíttetik Ő meg! De felmagasztaltatik Ő bennünk saját maga által. Ő maga közelget felénk jövőnknek minden napján át, hogy megjelentse életünkben az Ő dicsőségét. Nem magunkban bizakodunk, hanem egyedül Őbenne. És ez a belé vetett reménység és felé fordított "esengő várakozás", amely soha meg nem csalhat, teszi adventivé az életünket.

Kicsoda Ő, hogy életünk minden körülményei és hányattatásai között így megfogózhat benne a lelkünk? Ki más lehetne, mint az egyedülvaló, változhatatlan és kifogyhatatlan kegyelmű Isten! Ez a nagy karácsonyi ajándék, amelynek örvendhetünk: Isten magát adta nekünk Őbenne, hogy Őt mindennap várhassuk, és egyre dicsőségesebben el is nyerhessük!

***

(A "Lelki dolgok" c. kötetből, 1923.)

"Jézus Krisztus, a mi reménységünk..."
I. Tim. 1,1.

Nagyobb hibát nem követhetnénk el, mint ha valami fényűző ráadásnak tekintenénk életünkben a reménységeinket. Botor tanács volna, amely azt ajánlaná, hogy ne nézzünk a jövőbe, hanem törődjünk a jelennel, hiszen majd ráérünk a jövendő képeit festegetni, ha megbirkóztunk a jelen feladataival. Nem ilyen az életről leválasztható valami a reménység. Ellenkezőleg: az egész életünk szövete a reménység szálaiból szövődik. Akinek már nincs reménysége, annak élete üresen zakatol, mint a szövőgép, amelynek orsóiról leszaladt már minden fonál.

Percről-percre az válik életté bennünk, ami azelőtt még a jövendőben előttünk lebegő reménység volt. Mint ahogy a fényképező lemez érzékeny rétegébe belevésődnek a lefényképezett tárgynak vonalai és foltjai, s azután a sötét kamra bűvös fürdőjében előjönnek, kiütköznek és alakot öltenek: úgy vésődik bele az életünk mélységeibe minden kép, amelyre reászegeztük reménységünk tekintetét, és napról-napra nem is történik azután más velünk, mint hogy az élet kilúgozza belőlünk a maga vegyszereivel ezeket az eltemetett képeket, és egy szép napon mindenki leolvashatja rólunk a mi nyilvánvalóvá vált reménységeinket. Nem mondom, hogy a megvalósult reménységeinket. Mert hiszen amilyen közös vonása mindnyájunk életének az, hogy reménykedünk, olyan közös vonása az is, hogy sok reményünkben csalódunk. Az a csodálatos különbség van a fényképező lemez és az emberi élet között, hogy amazon mindig negatívumok jelennek meg, emezen hol negatívumok, hol pozitívumok. Ott, ami fényes fehérség volt a tárgyban, sötét folt lesz a képen, ami pedig tompa árnyék volt a tárgyon, áttetsző világos hely lesz a képen. Emitt, az emberi életben, megtörténik, hogy ami fényes reménység volt a jövendő látomásaiban, ugyanolyan fényes siker és boldogság lesz a megvalósuló tapasztalásban, de megtörténhet az is, hogy ami fényes reménységként csillogott a szemünk előtt, az életünkben a legsötétebb kudarcok és kiábrándulások foltjait fogja maga után hagyni. De akár így, akár úgy, - a reménységeink fognak megtetszeni. Nézd meg egy ember életében akár azt, hogy mit ért el, akár azt, hogy mi vált számára elérhetetlenné; figyeld meg akár azt, hogy milyen győzelmeknek és áldásoknak ujjong a lelke, akár azt, hogy milyen bukások vagy csapások miatt jajong érzékenyen a szíve: mindenképpen kiolvashatod az életéből, hogy mik voltak a reménységei, amik után futott.

Mindennél súlyosabb kérdés tehát az ember számára az, hogy milyen reménységei vannak? Amikor véghez visszük magunkban ezt a vizsgálódást, hallgassuk meg egy nagy reménykedőnek, Pál apostolnak a szavát. Egy levelének az elején, a szokásos címzés közben, szinte észrevétlenül ejt el egy-két szót, ami elárulja az ő reménykedésének titkát. Megnevezi magát, a levél íróját, mint Jézus Krisztus apostolát, akit bizonyos rendeléssel állított ebbe a méltóságba és munkába az ő isteni Ura, és miért, miért nem, hozzá teszi Jézus Krisztus említésekor ezt a meghatározását az Ő személyiségének: "a mi reménységünk." Pál apostol számára tehát minden reménység egybefoglaltatást nyert és megszemélyesülést kapott Jézus Krisztusban. Mint a gyújtópontban ezernyi fényes sugár, úgy egyesült az apostol számára minden, amit csak remélt, egy vakító, tüzes, lobbot vető pontban, az ő Urában, a Jézus Krisztusban.

Nem irigylésre méltó ember-e az, aki ilyen tömören, szinte egy szóban meg tudja mondani, hogy mi az ő reménysége? Az ilyen világos, kurta beszéd, amilyennel itt az apostol tengernyi titkát el tudja árulni az ő életének, nem pillanatok műve. Sok töprengésből, lelki harcból, önvizsgálatból, életszemléletből szűrődött le, mint ahogy egy hordónyi fövenyből végül is, amikor minden mellékeset és hasznavehetetlent elmosott a víz, hátramarad az aranymosó vályújában a picinyke aranyszemcse. Itt már nincs bizonytalanság, határozatlanság, tapogatódzó, kertelő beszéd. Csak tiszta, érett bizonyosság: "Jézus Krisztus a mi reménységünk."

És nem parancsol-e tiszteletet, nem hívogat-e tanulékonyságra az apostollal szemben maga az, hogy ő már csak egy reménységről, a reménységről beszél? Ez az, amit mindnyájan keresünk! Van százféle csillogó, bíztató reménységünk, amiért dolgozunk, áldozunk, kitartunk. Egyszerre is szertehúzzák a szívünket, egyik erre, másik arra. Azután meg hogy váltogatjuk őket! Ma ez a remény bűvöl el, holnap már másik ejt meg káprázatával! Nekünk nem ez az aprópénz kell! Egy összegben szeretnénk megkapni a reménység ajándékát. Egy nagy látást szeretnénk látni magunk előtt, hogy az egész életünk annak eléréséért való futás legyen. E nélkül széthullanak az esztendeink és a napjaink. Csak egy reménység teszi igazán életté az életünket. Pál ezt az egy reménységet találta meg. Voltak neki is reménységei, kisebbek, nagyobbak, hosszabb vagy rövidebb időre szólóak. De azok mint megannyi erecske, vagy folyó, megfutva a maguk pályáját, egy nagy folyamnak a vizét táplálták, és abból szakadtak ki újra, a folyam pedig sodorta tova az apostol életét a beteljesülés tengere felé.

Nézzük meg hát közelebbről ezt az ő reménységét. Mit jelent az, hogy Jézus Krisztus volt az ő reménysége? Megértjük, ha kissé elemezzük, hogy maga a reménység micsoda?

*

A reménységben elsősorban is mindig valamilyen kívánság szólal meg. Hiába integet felém valami a jövendőből akármilyen bizonyosan, nem fogom azt mondani, hogy reménykedem benne, ha nem ígér nekem olyasmit, ami számomra értékes, és ami felé már előre repesnek a vágyaim. Ha veszedelmes, akkor félni fogok tőle. Ha közömbös, akkor számítani fogok reá. Ha kívánatos, akkor reménykedni fogok benne.

Ha Jézus Krisztusban foglaltatott Pálnak minden reménysége, akkor ez azt jelenti elsősorban, hogy Őbenne látta a legfőbb jót, aminek az elnyerését csak kívánhatta. Ezzel tehát egy csapással eloldja magát az apostol azoknak népes társaságától, akikre nézve az a legfontosabb kérdés az életben, hogy mi fog történni velük, és elindul azoknak jóval elhagyatottabb útján, akiket az érdekel, hogy mi lesz őbelőlük. Mi csatlakozunk hozzá, mert igazat adunk neki. Hogy mit adhat a világ, és hogy fog velünk bánni, afelett végeredményben nincs hatalmunk úgyse. Hogy mi mit adunk a világnak, és hogy foglalunk állást vele szemben: ez a mi igazi kérdéseink területe. Itt vívhatunk csak ki igazi győzelmeket, és itt érhetnek csak végzetes vereségek. Mi lesz hát belőlünk, mivé fogunk fejlődni, mifajta lélekké válunk, - mi ezt kérdezzük Pállal együtt mindenekfelett.

"Jézus Krisztus a mi reménységünk", mondja ő, és ezzel azt vallja, hogy Őbenne ismerte fel azt az életet, amit mindenekfelett el szeretne sajátítani. Nem ismer nagyobb nyereséget, mint Őhozzá hasonlóvá lenni, és az út végén, bármennyi harc és kín várjon is rá, az lesz majd legdicsőbb jutalma, ha egészen átalakulhatott az Ő képére.

Itt voltaképpen nem is igen lehet helye vitának. Hogy az emberi életnek szebb, tisztább, tökéletesebb képét senki sem tárja fel, mint Jézus Krisztus, azt legalább a lelke mélyén mindenki elismeri. Olyanok is, akik ellene fordulnak sok Őróla elhangzó bizonyságtételnek, hitetlenek, tagadók, gúnyolódók, lerakják előtte tiszteletük hódolatát, amikor az Ő emberi jellemének eszményi voltáról van szó. Ha olyanokká tudnánk lenni, mint Ő! - ez a vágy ott él bennünk is. Ha pedig a nagy hitetlenekhez fordulunk, ott meg éppen megerősítést nyer Pál apostol óhajtozása. Az egyikük fennen hirdeti, hogy az Evangéliumokban megrajzolt Jézus Krisztus sohasem élt. De amikor megkérdezzük tőle, hogy hogyan születhetett tehát meg ez az egyedülálló alak, akiről elragadtatással beszéltek és írtak az apostoli kor emberei, - akkor ez a válasza: Volt egy kivételesen megáldott nemzedéke az emberiségnek, amelynek a lelkében egybetalálkozott mindaz, ami nagyszerűt, felemelőt, lelkesítőt csak valaha is álmodtak e földön emberek, és ez az álomkép, amely megszületett e kivételes korszak képzeletének méhében - Jézus Krisztus. Nem valóság, úgymond, de csak azért nem, mert sokkal szebb, semhogy valóság lehetne ebben az átokverte világban. Vagy ott van egy másik nagy hitetlen, aki már egyenesen hibákat keres Jézus Krisztusban, és azzal vádolja, hogy rossz tanácsadója, kátyúba vezetője volt az emberiségnek az Ő élete példájával. Majd ő, úgymond, ad az embernek ideált, aki felé kívánkozzék és fejlődjék az emberiség. De amikor megnézzük a képet, amit elénk fest, és számon vesszük azt, ami abban valóban felemelő, ami nem állatias és erőszakos, hanem nemes és dicsőséges, azt látjuk, hogy mind a Jézus Krisztus alakjából ellopott vonások.

Amióta Ő itt járt a földön, nem lehet magasabb, kívánatosabb eszménye az emberi életnek. Benne megálmodtuk egyszer a magunk tökéletességét. S azóta egy igazi óhajtásunk lehet csak: Őbelőle mennél többet elsajátítani, úgy gondolkozni és úgy érezni, szólni és cselekedni, szenvedni és örülni, küzdeni és békülni, mint Ő. Ha abban reménykedhetünk, amiben te, Pál, hogy elváltozunk Őhozzá hasonlóakká, és a magunk élete el fog egyszer tűnni az Övében, akkor érdemes élnünk!

*

De lehet-e benne valóban reménykednünk?

Mert hogy reménység legyen valami, ahhoz nem elég a kívánság. Minden igaz reménykedésben van valamelyes bizonyosság is. Ha reménykedem valamiben, akkor tudom, hogy az nem képtelenség, lehetetlenség, hanem értelmes, észszerű lehetőség. Az igazi reménység mindig bizonyos tudáson alapszik, a tudás pedig tapasztalásokon. Előre néz a reménység, de azért, mert a háta mögött érzi az önmaga igazolását. Télvíz idején, amikor nap mint nap ereszkedik alá a köd, a hó, az eső, nem úgy beszélünk a holnapi napról, mint ahogy a ragyogó nyári napokban szoktunk. Akkor "reméljük", hogy szép időre virradunk, s a szerint készítjük is el másnapi úti terveinket, mert emberemlékezet óta abban az évszakban napfényes napok szoktak lenni. Még a fellegek közé felszálló gépmadárnak is, hogy megkapaszkodhassék szárnyaival a levegőben, szüksége van arra, hogy előbb idelenn, a földön futamodjék neki. És nincs az a merészen szárnyaló reménység és nem csak álmodozás, amelynek ne volna szüksége a tapasztalás szilárd földjére a nekilendülés végett.

Szeretnénk lenni, mint Jézus Krisztus? De lehet-e? Arra való-e az Ő élete, hogy bennünk kiábrázolódjék? Arra valók vagyunk-e mi, hogy hozzá áthasonuljunk? És arra való-e ez az egész világ, hogy itt emberek krisztusiakká váljanak? Minek alapján reménykedhetünk Jézus Krisztusban?

Ezeket a kérdéseket nem csak azért vetjük fel, mert éppen elméletileg ilyesmit is lehet kérdezni. Ezekben benne zúg és zokog minden keserűségünk, fájdalmunk és szégyenünk. Ezeket azért kérdezzük, mert jól ismerjük azt a világot, amelyben élünk, és jól ismerjük önmagunkat.

Ha valaki azt mondaná nekünk: nézzétek, Jézus Krisztust azért küldte el közénk valami kegyetlen égi hatalom, hogy a Tantalosz kínjaival gyötörjön meg bennünket, hogy a szemünk elé tartsa a mi igazi életünket, s azután emésztessen bennünket azzal a kárhozattal, hogy óhajtjuk ezt az életet, de soha örökké el nem nyerhetjük, - ha valaki így beszélne hozzánk, milyen könnyen hitelt szerezhetne szavainak! Hiszen úgy tűnik fel, mintha minden inkább lehetne reménységünk, csak éppen nem Jézus Krisztus. Mintha ebben a világban minden arra esküdött volna össze, hogy ne engedje itt megfogamzani, kifejlődni, boldogulni a krisztusi életet. Indulj el más utakon, és tapsolni fog az elismerés, bíztatni fog a jutalom, csábítani fog a siker. De indulj el Jézus Krisztus nyomán, - hogy felhorkan az elcsodálkozás, hogy össze súgnak-búgnak a gáncsvetők, hogy kalapácsolják már a keresztet! Ilyen a világ kívül. S óh, milyen vagyok én - itt belül! Hamarabb kilehetne faragni habarcsból a Laokoon szobrát, minthogy az én gondolataim, indulataim, hajlamaim anyagából krisztusi élet álljon elő! "Jézus Krisztus a mi reménytelenségünk" - ez jobban hangzanék.

Mindezt tudta, átélte, mélyebben, mint bárki más, Pál apostol, és mégis Jézus Krisztus maradt a vágyainak célpontja, mert ugyancsak Őbenne megkapta a másik dolgot is, ami reménységgé teszi a vágyat: a bizonyosságot. "Jézus Krisztus a mi reménységünk" azért is, mert Ő a mi garanciánk. Beszélhet akármit a világ, s a magunk lelke, Jézus Krisztus hatalmasabban beszél. Záporozhatnának reánk ezrével a benyomások, a tapasztalatok, amelyek alapján nem reális dolog Ő utána futnunk nekünk ebben a világban: a végső valóság mégis az, ami Őbenne tárul fel ugyanannyi áldott tapasztalásunkban, és ez a valóság Isten, a mi Atyánk. Ezt ismerte meg Ő benne Pál apostol, s ezért reménykedett Ő benne.

Pedig ő még csak úttörő volt az Isten feltárt kegyelmi világában. Azóta milliónyi népvándorlás indult meg az első kitaposott nyomokon. S ami hírt ő hozott, azt megszámlálhatatlanul sokan igazolták. Micsoda múlt halmozódott fel Pál óta a mi számunkra! Évezredeken át embermilliók tapasztalatai! Egyértelműleg úgy vallják, hogy Jézus által megtalálták a mindenható Atyát, aki ha velünk, hiába ellenünk az egész világ, és a kegyelemnek Istenét, aki éppen ilyen bűnös embereket vált meg, hogy megdicsőítse magát bennük, mint mi. Ne lehetne-e a mi számunkra is önmagának elégséges biztosítéka, tehát igaz reménység Jézus Krisztus?

*

Habozik talán elfogadni szívünk ezt a bizonyságtételt? Szeretnénk, ha még világosabban be volna bizonyítva, hogy a mi bonyolult földi küszködéseink közepette mi Jézus Krisztusba nőhetünk bele?

Nem baj. Annál inkább "Jézus Krisztus a mi reménységünk", mondja Pál apostol. Mert hiszen nem is reménység már az, ami olyan meggyőzően kiteregethető, mint a "kétszer kettő négy." A reménységben, ha még oly erős bizonyosságon nyugszik is, mindig van valamelyes titokzatosság is. Hogyne volna, - hiszen a jövendőre vonatkozik, a bizonytalanságok, kockázatok, ismeretlenségek előttünk elterülő birodalmára! Az igazi reménységeket nem lehet úgy bebizonyítani másoknak, hogy ők is kénytelenek legyenek remélni. És pedig azért nem, mert mi sem azért reménykedünk benne, mintha nekünk bebizonyították volna. Hát miért? Azért, mert kényszerítve vagyunk rá. Az igazi reménység nem szolga ám, akit magunk elé parancsolhatunk, és vallatóra foghatunk, hogy adjon számot magáról. Úr az, hatalmas úr, aki szívesen feltárja előttünk okait és érveit, de csak addig, amíg jónak látja, azután pedig bezárkózik előttünk, és parancsokat osztogat. Hatalmában tartja szívünket, és szolgáljuk tovább akkor is, amikor az értelmünk számára felfoghatatlan.

Titkot hordoz magában a reménykedő ember, mint ahogy szíve alatt magzatát hordja az édesanya. Megfogamzott benne a jövendőnek egy-egy ígérete, s ő nem tehet másként, rendelkezésére áll annak szíve minden dobbanásával, míg egykor eljön a beteljesülés napja. Semmi sem ismerősebb számunkra, mint a reménységeink. Magányos óráinkban, amikor senki sem figyel, velük folytatjuk legmeghittebb társalkodásainkat. Együtt szövögetjük terveinket. Egymásra mosolyogva, örülünk annak, hogy egymáséi vagyunk. De ugyanakkor nincs rejtelmesebb dolog sem, mint a reménységeink. Hiszen voltaképpen nem is láttuk még az orcájukat! Mi lesz belőlük, ha napvilágra jönnek majd? Milyen meglepetéssel fognak szolgálni? Annyi kérdés, amire mind nincs felelet. És mégis reménykedünk, "javíthatatlanul".

Megcsúfolja a reménységünket másoknak gúnyos, lemondó kétsége? Hallgatunk, és tovább reménykedünk. Lebeszélnek a legjobb akaratú barátaink is? Nem hat ránk a szavuk, - reménykedünk. Keresztül állják utunkat ellenséges körülmények hegyei? A szívünk elszorul, - de reménykedünk. Hajótörést szenvedünk a zivatarban, és mindenünket elnyelik a habok? Már-már lemondunk, és fáradt ujjaink leválnának a reménységről, melyet görcsösen szorongattak utolsó kincs gyanánt, s akkor észrevesszük, hogy nem is mi tartjuk a reménység palánkját, hanem az tart minket mérhetetlen mélységek felett, - és mindenek ellenére is reménykedünk. A reménységben az életösztön szólal meg, amellyel nem igen lehet vitatkozni. Azért olyan nagyhatalom a reménység.

Amikor Pál apostol azt mondja, hogy "Jézus Krisztus a mi reménységünk", akkor erről is, talán mindenekfelett erről beszél. Mert akármennyire magyarázná is az ő reménységét, végül mégis csak bevallaná, hogy önmaga előtt is titokzatos az egész ügy. Bízvást tudja, hogy az ő élete egykor elváltozik a Jézus Krisztus dicsőségéhez hasonlatossá. De hogy milyen lesz az, hogy megy az végbe, és miképpen lehetséges, - arról ne kérdezősködjünk. Ezeknek a kérdéseknek mélyén vagy kápráztató fényesség, vagy mélységes homály van, semmiképpen sem láthat bele a szem. Ha Pál reménysége mégis Jézus Krisztus, az azért van, mert maga Jézus Krisztus kényszeríti őt erre a reménységre. Titokzatosan, ellenállhatatlanul megszállta a szívét, és uralkodik felette. Megragadta, és nem ereszti többé el. Hatalmában tartja, és nem engedi meg neki, hogy ne reménykedjék. Vezetés alatt áll Pál. Se jobbra, se balra nem térhet le az útról, csak előre mehet.

Mennyi csillogó más reménység kínálkozik, könnyebben elérhető, többekkel megosztható! De neki meg van szabva az útja. Mennyi szakadékon, szirten, ingoványon, rengetegen kell átvágnia magát! Ő mindebből mintha semmit se látna, érezne; a célnak bűvölete alatt áll, és megy tovább. És amikor elérkezik a sötét kárpithoz, amelynél mások úgy megtorpannak, mert hátha sötét mélység tátong mögötte, Pál ott sem fog megremegni, mert hangzik a fülébe a régi ismerős hang; egy lépés még, a kárpiton túl szemtől-szembe láthatja már titokzatos Urát, addig láthatatlan Vezérét, "Jézus Krisztust, az ő reménységét".

Ezért van az, hogy nem Jézus példájáról beszél, amelyre reménysége irányul. Nem is Jézus megváltó munkájáról, melyre reménységét alapítja. Hanem magáról Jézusról, az élőről, a személyesről, akiből reménysége táplálkozik.

*

Kis csalódásokat ki lehet heverni. Azok letördelt gallyacskák csak a reménység fájáról. De jaj, ha kidől a törzse, és sárba temeti egész koronáját! Nem is él már az, csak járó-kelő kísértet, aki az életben magában csalódott. De Pál apostol óta még senki se jutott erre a sorsra, akinek Jézus Krisztus volt "a reménysége".

***

"Senki a te ifjúságodat meg ne vesse,
hanem légy példa a hívőknek..."
I. Timótheus 4, 12.

Mindenképpen nehéz és küzdelmes helyzet volt az, amelyben Pál apostol magára hagyta az efézusi gyülekezet élén lélek szerint való fiát, Timótheust. Nem ok nélkül siet a segítségére legalább a messzeségből küldött tanácsaival, utasításaival, bíztatásaival, amilyenekkel telve van ez az egész levél. S amint meg szokott történni: mennél több gyarlóság rontja meg valamely gyülekezet életét, annál inkább felüti benne fejét a bírálgatás szelleme. Másokban keresik az emberek a kifogásolni valót csak azért, hogy ne kelljen a szemébe nézniük a maguk hibáinak. És ha azokban találnak valami kivetni valót, akik az élükön forgolódnak és a bajok ellen küzdenek, akkor meg éppen kedves ürügyet találtak arra, hogy zavartalanul megmaradjanak a maguk hibáiban. Timótheus helyzetét különösképpen megnehezíthette az, hogy a rábízott hívek szó tárgyává tehették nem éppen magas életkorát. Talán voltak, akik nyíltan a szemébe mondták, de mindenesetre sokan suttogták a háta mögött, hogy ne akarjon bölcsebb és igazabb lenni náluk az, aki fiatalabb, mint közöttük is jó néhányan. A hajlott kor érettsége, sok évtized leszűrt tapasztalatainak a bölcsessége kölcsönöz a vezető embereknek bizonyos természetes tekintélyt, és elgondolható volt, hogy az efézusiak kapva kapnak az alkalmon, hogy ennek a hiányát felróják Timótheusnak, - hogy "megvessék az ő ifjúságát".

Pál apostol azzal is segítségére akar tehát sietni kedves tanítványának, hogy ez ellen a veszedelem ellen felemeli tiltakozó szavait. Nem azt üzeni neki, hogy forgolódjék olyan példaszerűen a hívek között, hogy ne vethessék meg ifjúságáért. Ez azt jelentené, hogy az ifjúság olyan hátrány, amit nagy igyekezettel kell ellensúlyoznia Timótheusnak. Mintha azért kellene felöltenie magára a jeles erényeknek fényes vértezetét, hogy elrejthesse velük ifjúságának titkolni való vézna gyöngeségét.

Ebben az értelmezésben mindenesetre van igazság is, - és pedig az, hogy Pál apostol szavaiban csakugyan van Timótheushoz intézett komoly felszólítás is: valóban neki magának is rajta kell lennie azon, hogy fiatal élete "példa legyen a hívőknek". De alapjában véve mégis téves volna úgy felfogni az apostol üzenetét, ahogy elmondottuk, mert éppen annak a lényegét tévesztenénk el vele. Ez az értelmezés olyan fogyatkozásnak és hibának tekinti az ifjúságot, amelyet ellensúlyozni, rejtegetni, feledtetni kell. Tehát éppen azt cselekszi, ami ellen óvást emel az apostol szava: "megveti Timótheus ifjúságát". Ezt cselekedték az efézusbeliek is, és nekik üzen éppen az apostol: "Senki meg ne vesse a te ifjúságodat".

Ezt a helytelen gondolkozásmódot akarja a visszájára fordítani. Azt hirdeti nekik, hogy az ifjúság nem hátrány, hanem előny; nem szegénység, hanem gazdag ajándék; nem kifogásolni való, hanem megbecsülendő. "Maxima puero reverentia debetui" - mondotta már a régi pogány bölcsesség is -"az ifjút megilleti a legnagyobb megbecsültetés". Ugyanezt az igazságot vonja bele Pál apostol a Krisztus egyházának fénykörébe, megkeresztelve és megpecsételve a Szent Léleknek helybenhagyásával. Nem csak általában nagy kincs az ifjúság, hanem különösképpen az az Isten népe között, amikor vezérlő például állíttatik a hívek élére.

Tehát nem az ifjúságnak arról az önző felbecsüléséről van itt szó, amelyre mindnyájan hajlandók volnánk természetünktől fogva. Hiszen ki ne kívánná magának az ifjúságot, és ki ne irigyelné azokat, akik még élvezik az előnyeit, amikor ő maga már csak egyre fakuló emlékein éldegél! De mit használ bárkinek is az ifjúságnak ilyen megbecsülése? Hiába irigyli el mástól, soha el nem érheti, ha már egyszer elvesztette! Itt az ifjúságnak olyan megbecsüléséről van szó, amely közös érdekeket tart szem előtt. És közelebbről: az Isten egyházának érdekeit. Ennek az ügynek nem gyöngesége, hanem áldott nyeresége az, ha fiatal emberek is járnak az élén. "Példák lehetnek a hívőknek".

Amikor ma ennek a gyülekezetnek a vendégszerető kapui kitárulnak lelkészképző intézetünk ifjúsága előtt, hadd járja át mindnyájunk lelkét a hála és az öröm azért, hogy nekünk is vannak Timótheusaink. Vegyük számon, milyen nagy ajándéka az Istennek az, hogy egyházunk élére évről-évre fiatal vezetők nevelődnek. És teljes öntudatossággal öleljük át szívünk megbecsülésével és szeretetével.

Két oldala van a keresztyén egyháznak, s csak az ismeri igaz valójában, aki mind a kettőt mindig szem előtt tartja. Egyfelől olyan, mint valami szent edény, amelynek a feladata, hogy befogadjon és megőrizzen drága kincseket: ajándékul bírja az Isten kijelentését, részese és hordozója az Isten kegyelmének. Másfelől olyan, mint a világba belenyúló kar, amelynek az a megbízatása, hogy erős fogással forgassa a munka szerszámait, és a küzdelem fegyverét: szerve és közege a Szent Lélek Istennek, amely által véghezviszi e világban dicsőségének a győzelmét. Mind a kettőt összefoglalva azt mondhatnánk, hogy olyan az egyház, mint a nagy öntözőcsatorna hálózatok, amelyek egyfelől összegyűjtik magukba nyitott zsilipeiken át mindazt, ami távoli magasságok forrásaiból, az égnek záporban, harmatban alászállt áldásából feléjük árad; másfelől pedig szétviszik az éltető áldást széles mezőkre, amelyek különben eltikkadt pusztaságok maradnának, de így megmenthetők az élet és a virulás számára. Akár az egyik, a befogadó, akár a másik, a továbbadó oldaláról nézzük is az egyház életét, egyaránt kitűnik, hogy milyen elvakult balgatagság volna "megvetni a Timótheus ifjúságát", és fel nem ismerni benne a pótolhatatlanul becses ajándékot.

Az egyik oldaláról nézve az egyház befogadója a kegyelem ajándékainak. Zeng felénk az Isten szava, - mi mindnyájan nyitott fül vagyunk, amely meghallja és megérti. Áradnak felénk az Isten megújító, megsegítő, megszentelő erői, és mi kitárt lélekkel magunkba szívjuk, és átengedjük magunkat nap nap után a megtapasztalásuknak. Ezt tették előttünk is nemzedékről nemzedékre az eleink. Ezért volt egyház a múltban, és így élte túl a múltnak minden viharát. Mi átvettük tőlük az örökséget, és csatlakozunk hozzájuk a magunk bizonyságtételével: mi is megismertük, hogy igazak és ámenek az Istennek Igéjében foglalt parancsolatok és ígéretek, és mi is megtaláltuk az életünk egyetlen vigasztalását az Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ezért van ma is egyház. Mert hiszen hazug volna a keresztyén nevezetünk, és képmutatás volna az egyházhoz tartozásunk, ha kinek-kinek közülünk nem volna mondanivalója arról, amit Istentől kapott és tanult. Az egyháznak csak az adhatja meg igazi életét, ha tagjai vallást tehetnek arról, hogy részesültek az Evangélium hirdette ajándékokban.

Gondoljuk meg mármost: milyen nehéz volna az a bizonyságtétel, és milyen veszélyeztetett volna egész lelki birtokállományunk, ha nem születnék meg minden nemzedéknek az élére az új, ifjú vezetőgárda! Nem szeretnénk olyan táborhoz tartozni, amelynek csak öreg harcosai vannak! Nem igen tudnánk lelkesedni olyan meggyőződésekért, akármilyen felséges múltjuk van is, amelyektől elfordul az új nemzedék!

Az igazság utóvégre igazság marad akkor is, ha mindenki cserbenhagyná is. Ha sehol a látóhatáron nem látnánk is feltűnni az új őrállókat, akik felváltsanak minket, ha letelik a mi szolgálatunk, nekünk azért csak az maradna a kötelességünk, hogy hűségesen kitartsunk a ránk bízott kincsek őrizetében utolsó leheletünkig is. De volna-e erőnk hozzá? Tudnánk-e mi, megviselt, megrokkant nemzedék, olyan óriásivá nőni lélekben, hogy egymagunkban vállainkra vegyük a felelősséget a mi hitünk javaiért, és megálljunk szilárdan, miközben magunkra hagy bennünket teljesen a holnap népe?

Adjunk hálát az Istennek, hogy ezt az aggasztó erőpróbát nem kell kiállnunk. Kivirult a mi szemünk láttára is újra a Timótheus ifjúsága. Itt vannak Isten jóvoltából ma is a fiatalok, akik vállalkoznak és vágyakoznak az Isten ügyének szolgálatára. A múltnak bizonyságtételére bennük megszólal a jövőnek visszhangzó válasza: "Mi is igaznak ismertük meg azt, ami szent meggyőződése volt az atyáknak" - mondják. "Mi is megtaláltuk az életnek legszentebb, legboldogítóbb áldásait abban, amiért nekik a mártíromság sem volt drága ár. Mi is feltesszük az életünket annak a hitnek a szolgálatára, amelyért ők éltek-haltak." Biztosítva van hát az egyház élete a jövendőre is, mert egy újabb nemzedék is újra megkapta azt az ajándékot, amely egyházzá teszi az egyházat!

Milyen erőforrás ez gyengeségünk óráiban! Mennyire megszilárdít a magunk hűségének a megtartásában! Mennyivel drágábbá és bizonyosabbá teszi számunkra Istentől kapott gazdagságunkat!

Nagy hálával megbecsülendő kincs az egyház élén a Timótheusok ifjúsága, mert abban az egyház megbizonyosító pecsétjét nyeri el mindannak, amit Istentől kapott!

A másik oldaláról nézve az egyház továbbadója a kegyelem ajándékainak. Gazdagságának birtokában olyan világban él, amelynek égre kiáltó a szegénysége. Ismeri az Isten kijelentését, s benne az élet gyötrő kérdéseinek a boldogító megoldásait, de körülötte tudatlanságban élnek, sötétben tévelyegnek, és kínok között vergődnek az emberek. Bírja a bűn fölött győzelmeskedő Léleknek erejét, de jobbra-balra tőle még irtózatos rabszolgaságban senyvednek a sötét hatalmaknak kiszolgáltatott sokaságok. Benne Isten él, hat és uralkodik, de a világ még széltében nem vesz tudomást Őróla; nem hajlik meg az Ő fensége előtt, és nem ízlelte meg az Ő uralmának áldásait. Ez szabja meg az egyháznak a hivatását ebben a világban. Minden erejét megfeszítve úgy kell dolgoznia és azért kell küzdenie, hogy a maga fényét belesugározza a környező sötétségbe; a maga erejével áthasson népeket és nemzeteket, és a maga képére átformálja ezt az Isten ellen lázadozó szerencsétlen világot. Óriási feladatok távlatai nyílnak meg az egyház előtt, amelyeknek elvégzésére neki kell az Isten kezében alkalmas, engedelmes szerszámnak lennie!

Megint gondoljuk el, milyen kilátástalan volna az egyház helyzete, ha nem toborozhatna a maga jövendője számára fiatal erőket! Képzeljük el egy pillanatra azt a furcsa állapotot, hogy nemzedékről nemzedékre csak kész, élemedett emberek kerülnének mindig az egyház élére! Mit is jelentene az, ha valami átkos hatalom egy napon kilopná az egyház életéből a Timótheus ifjúságát? Könnyű megmondani: azt jelentené, hogy megállna az egyház életében a fejlődés; öregek kezéből éppolyan öregek kezére szállna tovább az ügye; megmerevednék, kész minták szakadatlan másolásává szűkülne, meddőségbe és gépiességbe süllyedne benne minden, kihalna benne a friss erő, az új gondolat, a kezdeményező és alkalmazkodó képesség. Rohanó idők változásaival nem tudna lépést tartani. S a világ csakhamar napirendre térne felette. Egyszóval: meghiúsulna az egyháznak küldetése, amelyért van.

Ismét, adjunk hálát az Istennek, hogy mindez csak elméleti tépelődés lehet, mert hiszen a valóságban itt áll előttünk az új vezető gárda. Nemzedékről nemzedékre kisarjad az egyházból a mában gyökerező ifjúság. Amit a tegnapból kinőtt nemzedék megkövesedő lelkével már nem tud olyan érzékenyen felfogni: a jelennek minden gyötrelmeit, szorongattatását, félelmét és vágyakozását, az ifjúság érzékeny lélekkel átéli. Együtt vívódik azzal az új korszakkal, amely most akar megszületni. A szívén éles fájdalommal áthúzódik minden kérdés, amelyet a mai világ vet fel, s amelyet a holnapnak kell megoldania. És szemtől szembe az új idők követelményeivel, az örök, minden időkre szóló Evangéliumnak is új értékei világosodnak ki a lelkében, amellyel ő fog belenyomulni az évek eljövendő soraiba. Benne új küldetések parancsszavai születnek meg, és új győzelmek ígéretei tüzesednek ki.

Az ifjúság az a szünetlenül forró lelki kohó, amelyben Isten újra megolvasztja Igéjének tiszta aranyát, hogy új idők szükségleteinek megfelelő formába önthesse. Amíg tehát az egyház egyre új ifjúságot termel és nevel a maga vezetésére, nem kell félnünk attól, hogy elakad a fejlődése. Biztosítva van a szerepe a világban. Lesz mondanivalója a megváltozott körülmények közt élő és új küzdelmekkel vívódó nemzedékek számára is. Mind előbbre és előbbre tolhatja a világban hódításának a harcvonalát, és egyre közelebb nyomulhat a végső célhoz: az Isten országának beteljesedéséhez.

Becsüljük meg tehát ezért is egyházunk élén a Timótheusok ifjúságát. Bennük az egyház megnyugtató zálogát bírja mindannak a győzelemnek, amit Istenért ki kell vívnia!

*

Timótheus ifjúsága "példa a hívőknek". Világos titka a hívőkben sokszor elhomályosodó meggyőződéseknek. És útmutatás a hívőknek arra a kérdésre: merre visz a szolgálatuk útja? "Típus", - hogy Pál apostol eredeti kifejezését használjuk. "Típus", amelyre a hívőknek egyetemlegesen át kell alakulniuk, hogy az egész egyházat megtöltse az örök ifjúságnak tavaszi üdesége, szent javainak lobogó bizonyossága, és küldetésének elragadó látomásai.

Mi pótolhatná ezt a kincset, ha "megvetnénk"? Elképzelem, hogy egyszer az Isten valami nagy ítélettel fenyegetné meg egyházunkat. Úgy, ahogy megérdemelnénk. Bejelentené valami nagy veszedelemnek az özönvizét vagy földrengését, amely után nem maradna más, csak szomorú romhalmaz, amely emlékeztetne arra, hogy a magyar rónákon volt református egyház. Templomainak tornyai leomlanának. Zsoltárainak hangjai elnémulnának. Iskoláink eltűnnének a föld színéről. Az Igének hirdetői is, hallgatói is világgá szóródnának, vagy elmerülnének az egyetemes pusztulásban. Csak azt ígérné meg a feddőző Isten, hogy irgalmasságából megkímél egyetlen pontot az egyházunk életében, és reánk bízná, hogy mi válasszuk ki azt. Mit mondhatnánk neki erre? Forró könyörgéssel mit ajánlhatnánk elnéző könyörületességébe?

Én erre csak egyetlen feleletet tudok adni. Mindnyájunk szívének, ha szeretjük egyházunkat, abba az egyetlen eget ostromló imádságba kellene kicsapnia, hogy ha mindenütt az ítélet villámaitól fergeteges is az elsötétült égbolt, arra a helyre, ahol egyházunk jövendő vezetői nevelkednek, mosolyogjon le mégis szelíd derűjével. Mert ha a veszedelmek elmúltával épen marad egyházunk Timótheusainak ifjúsága - minden meg van mentve. Ebből a magból újra kisarjadhat a viruló élet. A romok megint megépülnek. Az Ige újra megcsendül, és összegyűjti, megteremti a maga népét. És a zsoltárének megint szárnyrakel.

Ahogy festők és szobrászok ábrázolataiban, amelyekben az özönvíz rémségeit akarják szemléltetni, látható gyakran az édesanya, aki alig bír már kapaszkodni a magas ormok felé, és akinek már-már feje fölé érnek a dagadó árvizek, de utolsó kétségbeesett erőfeszítésével is felemeli a vizekből kinyújtott karjain még kicsiny magzatát, hogy valamiképpen az még megmeneküljön és benne megmenthesse a maga életének gyümölcsét a jövendőnek, úgy kell a mi egyházunknak is, akármennyi baj és veszedelem húzza is le a mélység felé, az életösztön kitörő erejével, az anyai szeretet eltökéltségével és szívósságával a magasba emelnie legdrágább kincsét: Timótheusainak ifjúságát.

Nem mindig élünk ennek tudatában, ugyebár? Elhanyagolható, magától értődő, közömbös, jelentéktelen dologgá válik egyházunk számára sokszor az, hogy van lelkészképző főiskolája, és benne vannak a gyülekezetek élére készülő ifjaink. Vétkesek vagyunk mi is az efézusiak bűnében: "megvetjük a Timótheusok ifjúságát" gyakorta!

Legyen foganatja hát rajtunk is az apostoli intésnek, és forduljon ez a lekicsinylés hálás megbecsülésre, odaadó szeretetre, és boldog büszkeségre!

***

(1930. ápr. 20-án húsvét vasárnapján a Kálvin-téri templomban.)

"Az Ő... kegyelme... adatott nekünk Krisztus Jézusban
örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi
Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által,
aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az
életet és a halhatatlanságot az evangélium által.
II. Tim. 1, 9-10.

Egyházunk felülmúlhatatlanul szép ősi hitvallásos könyve, a Heidelbergi Káté fölveti a kérdést - az örök húsvéti kérdést -: "Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?" És három feleletben foglalja össze a keresztyén lélek húsvéti bizonyosságának gazdagságát.

"Először: feltámadásával meggyőzte a halált, hogy minket részeseivé tehessen annak az igazságnak, amelyet halálával szerzett." Feltámadása tehát az üdvösségünk történetének kivívott győzelme, a befejezett isteni tényeknek egyike, amelyekre évezredek távolságából is visszaszáll a hitünk, hogy megnyugodjék rajta, mint az idők áradatába örökre beleállított mozdíthatatlan szirten. Sötét, senki által meg nem közelíthető bánya mélységében volt eltemetve az "igazságnak", a bűnbocsánatnak, és az istenfiúságnak az aranya, és Ő, aki érettünk leszállt ezekbe a mélységekbe nagypénteken, nem csak megtalálta, és a sötétség kezéből kicsikarta számunkra ezt az elvesztett kincset, hanem vissza is tért vele újra a napfényre. Azzal, hogy újra megjelent az üreg szájában, amely elnyelte az imént, teljessé vált műve. Most már szétoszthatja közöttünk halála által zsákmányolt javait.

Azután így folytatja a Káté: "Másodszor: az Ő ereje által minket is új életre támaszt". Feltámadása tehát az örök jelennek mindennap újra megtapasztalható áldása is. Mint ahogy halálának a mély örvénye szüntelenül magába szívja és elnyeli mindazt, ami bennünk bűn, ugyanúgy feltámadása, mint soha ki nem merülő életforrás, ontja magából az újjászületésnek, a megtisztulásnak, a gyógyulásnak az erőit.

És végül, hogy teljessé váljék a számadás, hozzáfűzi még a Káté: "Harmadszor: a Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga." Miután visszatekintett a kegyelemnek a múltba beleágyazott tényére, és beletekintett a kegyelemnek a jelenben folyó titokzatos munkájába, még a jövőbe vet egy tekintetet. Az út a dicsőségbe visz. A szemünkbe ígéretek fénye ragyog. És ezt a Krisztus feltámadásának köszönhetjük, amely a jövő biztosítékául már előre a kezünkbe adott drága zálog.

Ez ünnepi alkalommal ennek a legutóbbi nagy ajándéknak a megvizsgálására kérem a figyelmeteket. Erről szól alapigénk is. Amikor Pál apostol meg akarja erősíteni lelki fiának, kedves tanítványának, Timótheusnak a szívét hivatásában reá váró szenvedések ellen, és ezért tudatosítani akarja benne a reábízott Evangélium nagyszerű gazdagságát, amelyért érdemes mindent elszenvedni, - ő is éppen azt emeli ki annak sok-sok kincse közül, hogy a diadalmas jövő útját nyitja meg az ember előtt.

Éspedig felmutatja ezt a nagy ajándékot a visszájáról is, a színéről is, és belehelyezi az örökkévalóság felülről jövő megvilágításába is. Vegyük sorra egyenként az apostolnak ezeket a gondolatait, és nézzük meg a húsvéti ajándékot negatív oldaláról, pozitív oldaláról, és sub specie aeternitatis.

"Krisztus eltörölte a halált" - ez a negatív oldal. A halál a jövőnek útját szegő sötét rém. Ezt kellett eltávolítani onnan.

De - "eltörölni a halált"! Hogyan lehet erről szó? Néhány évvel ezelőtt megjelent egy amerikai író tollából egy könyv, amely ezt a címet viselte: "A halál botránya". Mindenki azonnal tisztában van azzal, hogy olyasvalamivel van itt dolgunk, amit az író hazájában "blöffnek" neveznek. Nagyhangú és nagyképű handabandázás, ami mögött nincsen semmi! A halál nem azok közé a dolgok közé tartozik, amik ellen fel lehet zúdítani a közbotránkozást, hogy az aztán elsöpörje a föld színéről. Sajtókampányok nem rendítik meg a hatalmát a legkevésbé sem. Társadalmi szervezeteket nem lehet ellene mozgósítani. Parlamenti törvényeket hiába hoznának a kiirtására. A halál dacol minden orvoslási kísérlet ellen. Megvan, mint sorsunk útjának kikerülhetetlen állomása, és meg is marad az idők végéig, amíg ember lesz ezen a földön.

És mégis beszélünk arról, hogy "a halál eltöröltetett". Mert eltörölni valamit nem csak úgy lehet, hogy megfosztjuk a régi jelentőségétől. Eltörölt ősi törvények megmaradnak azért; de csak a könyvtárnak polcain, érvényességük nincs többé. A dolgok mivoltát nem csak az teszi, hogy micsodák önmagukban, hanem mindig az is, hogy milyen hatással vannak ránk, milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik, milyen lélekkel fogadjuk őket. És ha valamivel szemben megváltozott az állásfoglalásunk, akkor az a dolog már nem az, ami volt; régi mivoltában "eltöröltetett", és nem számít többé.

A tengerfenék éles kavicsszilánkja szúrós, sebző, életet sértő tárgy. De ha belekerül a kagyló testébe, az munkába állítja titokzatos vegyi művészetét, és bevonja azzal a sima, fényes zománccal, amely drágagyönggyé alakítja át. Fájdalmas és szívünket megviselő idegen test a halál, amint beleékelődik a jövendőnkbe. De ha valami csodatétel által megadatik nekünk, hogy az élet dús nedvei fakadjanak bennünk az érintésére, bekövetkezhet, hogy elveszti régi életét, gyilkos hatalmát, és valami egészen mássá válik, mint ami volt.

Ha valaki arra vállalkozna, hogy eltörli az óceánokat, kinevetnénk, mint futóbolondot. Nincs és nem is lesz soha ezen a világon olyan zseniális technikai felkészültség, amely a tengerek kiszárítására vállalkozhatna. És mégis, bizonyos értelemben nem mondhatjuk-e el, hogy az óceánok - eltöröltettek? Ma már nem azok, amik voltak. Valamikor minden emberi igyekezet véghatárát jelentették. Az ókori ember úgy képzelte, hogy a föld partjait az "okeanon" vizei mossák, - ott "non plus ultra", ott nincs már mit keresnie és remélnie. Akinek a hajóját oda kisodorták a viharok, az többé nem tér vissza. És az emberek képzelete benépesítette ezt a félelmes, áthatolhatatlan birodalmat a maga rémlátásaival. Iszonyatos szörnyetegek tanyáznak ott a nagy vizekben; jaj annak, aki hatalmukba kerül!

Az óceánok hullámai ma is éppenúgy nyaldossák a szárazföldek fövenyét és szikláit, mint évezredekkel ezelőtt, - de milyen óriási a változás! Nem végállomása már a tengerpart az ember útjának, hanem kiröppenő fészke a sűrűn rajzó forgalomnak. Nem tátott szájú szörnyeteg már a nagy víz, amelytől eláll a vér is az ember ereiben, hanem engedelmes szolga, aki a hátán fáradhatatlanul cipeli és szállítja a rábízott rakományokat. Mert volt valaki egyszer, akit nem jajveszékelő védekezése ellenére erőszakkal sodort ki a végzet a rejtelmes hullámzó mezőkre, hanem aki ki akart szállni oda, önként vállalva minden kockázatot, - és visszatért az örömüzenettel, hogy túlnan is föld van, életlehetőségek virulnak, és új világ várja a bátrakat. Azóta "eltöröltetett" az óceán.

A halál sötét hullámai is éppúgy hozzá csapódnak partjainkhoz, mint valaha. Világunk szerkezetéből ki nem küszöbölhető alkotórész marad ezentúl is. De "eltöröltetett". Nem az többé, ami volt. Volt egyszer Valaki, aki odaáldozta magát a félelmes útra, hogy megtörje a félelmek átkát. És visszatért a túlsó part világának az örömhírével. Amióta a Feltámadottnak Evangéliuma zeng ezen a világon, azóta nem a rettentések szörnyetege a halál. Alázatos, szelíd révész csak, aki elszállítja a hozzáérkezőket, - és nem úgy, mint a régiek charonja, alvilági partok senyvedő árnyékvilágába, hanem a dicsőségnek abba a világába, amelynek fénye a feltámadott Krisztus arcán ragyog. Ha a hullámok morajlása rátelepszik is a lelkünkre, és felébred is benne sok régi, babonás rettenet, és ha fáj is a búcsúzás kedves régi tájaktól és szerető hű szívektől, bátran szállhatunk be mégis a sajkába, vagy nyugodtan bízhatjuk rá az útrakelőket. Könnyek között is mosolyogva intünk egymásnak istenhozzádot, - a viszontlátás hazájába visz az utunk. Krisztus "eltörölte a halált".

A másik oldaláról nézve a dolgot, ugyanezt a nagy változást így hirdeti az apostol: "Krisztus világosságra hozta az életet és halhatatlanságot." Az élethez, ahogy azt rendesen értjük, hozzátartozik a halandóság. Természetes az, hogy múlandó és hervatag. Az volt a nagy kérdés, hogy nincs-e rajta túl, nincs-e mögötte valamilyen más élet is számunkra, olyan, amely romolhatatlan. Ez a kérdés el van döntve a Krisztus feltámadása óta.

Jelentős dolog, hogy az apostol azt mondja erről az "életről és halhatatlanságról", hogy Krisztus azt "világosságra hozta", a homályból kiemelte, éles fényt vetett reája. Azt jelenti ez, hogy ha sötétségbe borítva is, de egészen nem hiányzott sohasem. Valamilyen sejtelmes tudomása mindig volt az embernek arról, hogy ez a romlandó élet, amelyet bölcsőjétől a koporsójáig eltölt, nem minden. Véglegesen tagadnia a síron túli folytatást sohasem sikerült. A felszín alatti zátonyként mindig megvolt és megmaradt valamilyen hite a túlvilágban, és azon előbb-utóbb fennakadt evilágiságának a büszke vitorlása.

Az bizonyos, hogy vannak korszakok az egyén életében, az emberiség életében is, amikor egészen elveszni látszik minden nyoma a halál utáni élet iránti érdeklődésnek. Elég az embernek ilyenkor az, ami a halálon innen van, a romlandó élet, és mintha semmi köze sem volna már a másikhoz, a romolhatatlanhoz. Azok a napok ezek, amelyekben az ember új kontinensek partszéleire érkezik, és előtte beláthatatlan új lehetőségek nyílnak meg. Mérhetetlen széles mezők várják honfoglaló munkáját. Érintetlen erdőségek és hegységek kínálják kimeríthetetlennek látszó gazdagságukat. Még ha ez a reménységekkel zsúfolt világ egy kicsinyke műhelybe vagy egy meghitt otthonnak a falai közé van is bezárva, - van úgy, hogy az ember lát maga előtt egy életre való elég küzdelmet, feladatot és reménységet, és cseppet sem zavarja a halál gondolata, amely egyszer határt fog vetni merész hódításainak. De aztán jönnek idők, amikor szűk lesz mégis a világ. Az egyes ember is ijedve veszi észre, hogy fogytán fogynak a napjai, és álmaiból csak vajmi kevés vált valóra. Itt is, ott is beleütközik sorsának kemény sziklafalaiba. Kiáltó "Nem!" visszhangzik feléje vágyaira. És hova-tovább kevésbé érzi már otthon magát ebben a romlandó életben, amely mindent ígért, és olyan keveset adott. Egész nemzedékek is átélik ezt a kiábrándulást. Amikor már szinte mindent elértek, amit kitűztek maguk elé, akkor jönnek rá, hogy milyen keveset sikerült elérniük. Kiaknázták ennek a világnak minden lehetőségét, és egyszerre csak "nincs tovább". Hiába volt minden hódításuk, alkotásuk, a természet erőinek leigázása, az emberi munkának szédítő arányú megszervezése; tudománynak, művészetnek, társadalomnak és politikának a mesébe illő felfokozott teljesítményei, - az ember belefáradt, de kielégülést nem talált benne. Átokra fordult, ami áldásnak ígérkezett. Romlandónak bizonyult az egész élet. S az idő rohan közben, és kérdés: mire vége lesz a nagy hajszának, volt-e valami értelme az egésznek?

Ilyenkor megmozdul a lélekben újra a sejtése annak, hogy kell valaminek lennie ezen túl is. Kezdik az emberek úgy tekinteni a földi sorsukat, mint amely csak külső héja valami másnak, ami a felszíne alatt él és fejlődik, mint az anyaméhben bimbózó új élet, és ami egyszer maga mögött hagyva ezt a földi világot, kiszakad belőle egy másik világ számára. Olthatatlan vággyal keresik újra az "életet és halhatatlanságot". Szívós ostrommal dübörögnek a titkok ajtaján, hogy valamiképpen betekintést nyerjenek a halál utáni világba, és kapcsolatba jussanak a romolhatatlansággal.

De milyen homályban tapogatóznak! Ilyen idők jártak Pál apostol napjaiban is. Földalatti sötét üregekben lejátszódó misztikus szertartásokban keresték ezrek meg ezrek a múlandóságból való menekülést egy jobb életbe, amely a halál után is folytatódik. És ilyen időket élünk ma is. Százezrekre rúg azoknak a száma, akik besötétített szobákban görcsös reménységgel figyelnek bele az éjszaka csendjébe, nem jön-e üzenet onnan túlról, a szellemek világából?

Nekünk minderre semmi szükségünk nincs már. Az Evangélium fölöslegessé teszi azt, hogy reménységeinket pincenövények módjára nyújtogassuk valamelyes derengő, halovány fény után. Reánk a delelő nap fénye süt. Amióta Krisztus feltámadott, nem próbálgatjuk reszkető lábbal, hogy léphetünk-e tovább is, és nem tátong előttünk szakadék, mint ahogy az éjszakai vándor kénytelen vele; előttünk világos az út. Akinek még bizonyítékok kellenek arról, hogy az élet nem csak a halálba hulló romlandó jószág, hanem romolhatatlan, az elmúlást túlélő ajándék, - az még nem értette meg a húsvéti Evangéliumot. És ha annyi húsvétot ünnepelt is már, ahány esztendőt megért, igazán még sohasem ünnepelte meg. Mert a feltámadott Krisztusban örökké elintéződött a kérdés. Aki odaáll a húsvéti csoda fényébe, abban nem maradhatnak kétségek. Előtte éles, határozott vonásokkal rajzolódik ki a helyzet. "Krisztus világosságra hozta az életet és halhatatlanságot."

De hogy jól megértsük a húsvétnak ezt a nagy ajándékát, abban a felséges távlatban is meg kell még szemlélnünk, amelybe Pál apostol helyezi. Mert szerinte olyasvalaminek a birtokába jutunk itt, ami a világ teremtése előtt el volt már készítve számunkra. Ez a "kegyelem megadatott nekünk a Krisztus Jézusban örök időknek előtte". Amikor a halál fölött kivívta a romolhatatlan élet győzelmét, ez az öröktől fogva elkészített ajándék "jelentetett meg" a számunkra.

Ezzel teljesedik ki a mi húsvéti örömünk és hálánk. Sohasem volt kétséges az élet és a halál viaskodásának a sorsa. "Örök időknek előtte" eldöntötte már a "kegyelem". Isten a teremtés hajnala előtt szemmel tartott már bennünket. Látta az elmúlással való tusakodásunkat. Megszánta a halál árjában való fuldokló vergődésünket. Hallotta segélykiáltásunkat, amellyel az életet hívtuk. És megfelelt rá örök végzésében. "Minekelőtte hegyek lettek és a föld és világ formáltaték", Ő már örök menedéket és hajlékot készített nekünk szívében. Örök szövetségkötésben rendelte minekünk a Krisztus Jézust, aki megáldoztatott a halálra, de egyben az élet győzelmes Urává is koronáztatott a számunkra, mielőtt a mindenség fundamentumai lerakattak volna.

Ami az "idők teljességében" történt, ennek a predesztinált áldozatnak és megdicsőülésnek a "megjelenése" volt. Nagypénteken félrehúzódott az örök Kárpit, hogy a világ láthassa, milyen hatalmat adott az Isten a halálnak: még az Ő egyszülött Fián is kipróbálhatja magát. De húsvétkor lehullt a lepel a végső titokról is: hogy nem a halálé, hanem a romolhatatlan életé az utolsó szó az Isten terveiben. A nyitott síron át beleláthatunk a mindenség végső rejtelmeibe, az Isten örök szívének mélységeibe, - és attól, amit látunk, elmúlnak a félelmeink és kétségeink, és megtelik a szívünk diadalmas hálaénekkel. Csodálatos ajándéka a kegyelemnek! Meglepetésként tartogatta a világnak. Eleitől fogva készen volt. Csak az idejét várta, hogy felfedje. És amióta "megjelentette", azóta van Evangéliuma a világnak, amelyben "eltöröltetett a halál", és "világosságra hozatott az élet és a halhatatlanság".

Nincs másra szükségünk tehát, minthogy odaálljunk ennek a fénynek a sugárzásába. Húsvét ünnepén, és az életünk minden napján oda kell zarándokolnunk, ahol ez az ajándék sugárzóan ragyog. Ezerfelé kanyargó és tévelygő utunkról vissza kell találnunk oda, ahonnan az Evangélium zeng: a feltámadott Krisztushoz. Ha megrettent a mulandóság vihara, itt készen vár a biztos menedék. Itt Isten maga adja a kezünkbe, amit öröktől fogva szánt nekünk: a halál felett győzelmes élet ajándékát.

Így ünnepelj húsvétot te, aki még eddig rabja voltál a félelmek királyának, aki remegő kezedből leteszed a tükröt, mert elárulja az igazságot, hogy szaporodnak fejeden az ősz hajszálak, és sűrűsödnek arcodon a ráncok; aki ijedezve veszed észre, hogy rohamosan fogy az életed, ez a kipótolhatatlan tőke, és elszorult szívvel számlálgatod, hogy mennyi lehet még hátra belőle. Te is, aki még az út elején vagy, de már rádöbbentél, hogy a hajnali pírban felkelő nap is azonnal az alkonyat égalja felé indítja sebes pályáját, hogy estére eltűnjék annak bíbor ködében. Ti mindnyájan, akik szemébe néztetek már komolyan a halálnak. És ti is, akik bújtok előle; akik a struccmadár politikáját követve azt hiszitek, hogy azzal elintézhető a kérdés, ha az ember nem látja az ellenséget; akik nem tartjátok jó társasághoz illendőnek a halálról beszélni; és akik nem mertek arra gondolni, hogy odakint mindig meg van ásva egy sereg kész sír, nagy és kicsiny, nem tudni, kinek, és a mesteremberek műhelyeiben nap-nap után készülnek a koporsók, amelyekre ma vagy holnap már ráfestik valakinek, ifjúnak vagy öregnek a nevét. Mind, akik féltek és fáztok a haláltól, - jertek, és lássátok meg az Isten húsvéti ajándékát. Nektek készítette. Nektek küldte. Jertek elő a húsvét előtti kétségek és szorongások világából, - mintha nem támadt volna fel a Krisztus. És vegyétek birtokba a húsvéti örömöt, - ha még eddig nem, hát most először életetekben!

Krisztus feltámadott, - és ezzel kitárta előttünk is az utat az enyészet világából a dicsőség világa felé. Mondjátok el a húsvéti hitvallást felszabadult, ujjongó lélekkel: "A Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga!"

***

(Református Egyház, 1951. Dr. Victor János V. jelzettel.)

Textus: Zsid. 2, 10.: "Mert illendő volt,
hogy akiért minden és aki által minden, sok
fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő idvességük
fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé."

Nem mond ebben a mondatában semmi újat a szentíró olvasóinak. Nem is arra volt nekik szükségük, hogy a keresztyén hit újabb magasságaira vezérelje el őket valaki. Hitükben megrendült Krisztus-hívő zsidók voltak, akik - amikor környezetük támadásai miatt megnehezült a helyzetük, - abban a kísértésben forogtak, hogy az Újtestamentum világából visszatérjenek az Ótestamentum világába. (Az egész irat szereztetési körülményei részletezhetők.) Arra volt szükségük, hogy valaki egészen világosan felmutassa előttük: mi forog kockán? Az Ótestamentumi hit világa is szent és gazdag világ. Levelének mindjárt a legelső versében hálásan állapítja meg a szentíró, hogy "Isten szólott hajdan az atyákhoz a próféták által", éspedig "sok rendben és sokféleképpen". Nagy kiváltság volt ebben az ajándékban részesedni! De azt is mindjárt hozzáteszi: "Ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által". És egész levelében azt magyarázza olvasóinak: milyen meghálálhatatlan többlet az, amit Jézus Krisztusban nyertek el. Amott a drága ígéretek, itt a még sokkal drágább beteljesedés. Amott a megváltás reménysége, emitt maga a Megváltó, a Fiú, aki mindeneknél feljebbvaló, ha érettünk nagyon mélyre megalázta is magát és maga a megváltás, az üdvösség. Hogyan fordíthatna ennek az ajándéknak hátat az, aki már egyszer örvendett neki? De ha alapigénkben is az Evangéliumnak jól ismert alapigazságairól beszél és így sem olvasói előtt, sem mielőttünk nem új dolog az, amit a szentíró mond, az a mód, ahogyan tárgyáról beszél, mégis megállíthat bennünket néhány percre, hogy elgondolkozzunk felőle.

I. A megváltás művét, amelyet Isten Jézus Krisztus által véghez vitt és véghez visz, ezekbe a szavakba foglalja bele: "Sok fiakat vezérel a dicsőségre". Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag átsiklik tekintete az egész úton, sehol nem áll meg annak fontos állomásainál, - sem azoknál, amelyeken maga Jézus Krisztus végighaladt (egyenként felmutathatók az üdvtörténet nagy tényei karácsonytól pünkösdig), sem azoknál, amelyeken Isten kegyelme bennünket végigvezet (itt is egyenként felmutathatók az ordo salutis állomásai), - hanem egyenesen az út legvégére irányítja a tekintetét: a "dicsőségre". Mindaz, ami közbül van s amiről levele más helyein komoly tanításokat ad elő a szentíró, hozzátartozik Isten "vezetéséhez". De az egész útnak az adja meg az értelmét, hogy végül a "dicsőségbe" torkollik bele.

Ez pedig azt jelenti, hogy a mi megváltásunk lényege nem abban áll, hogy Isten az Ő nagy könyörületében hogyan segít a mi nagy szükségünkön, hanem abban, hogy mikké akar bennünket végül is tenni. Amikor velünk megengesztelődve megbocsátja bűneinket és megajándékoz bennünket azzal az új élettel, amelyben immár "fiak" vagyunk, akik mennyei Atyjukkal közösségben élve tőle mindent bizalommal kérhetnek és meg is kaphatnak, amire szükségük van, ez mind nem arra való, hogy mi Istenben megtaláljuk azt a békességet, örömöt és biztonságot, amelyre mi óhajtozunk, hanem arra, hogy megvalósuljon az, ami Istennek tulajdon vágya és törekvése. Ez pedig az, hogy bennünk megdicsőítse magát. Most, - valljuk meg: - nem válunk becsületére az Ő nevének. Olyan művei vagyunk, akik elromlottunk az Ő keze alatt. Ezt akarja Ő jóra fordítani s azért "vezet a dicsőségre" bennünket.

Ezért beszél a szentíró itt Jézus Krisztusról is úgy, mint "üdvösségünk Fejedelméről". A szentíró gondolatát talán jobban visszaadja az, ha ezt így fordítjuk: "üdvösségünk Vezére". Persze olyan vezérre kell gondolnunk, aki seregének élén jár és azt mondja: "Utánam!" Ő a "dicsőség" felé vezetettek úttörője. Ő vívja meg érettünk a legnehezebb harcokat és Ő vág számunkra szabad utat minden akadályon keresztül. Ezért Ő érkezik el elsőnek a célhoz. S akik a nyomában haladnak és küzdenek, azoknak az a legszentebb reménységük, hogy vele együtt lévén, olyanok lesznek, mint Ő, és osztoznak az Ő dicsőségében.

Ez a reménység persze ezen a földi életen túlról világol felénk. De aki azt mondja: annyira elfoglalják ennek a földi életnek a gondjai és feladatai, hogy azokban nem zavartathatja magát a földi élet után következő dolgokkal, az nem értette meg, miről van szó. Hát zavarja az utasembert az ő útközbeni igyekezetében az, ha a célra gondol, amely útjának a végén vár reá? Nem abból a reménységből, hogy oda el fog érkezni, kap-e eligazítást minden válaszútnál, és mindig friss erőt a továbbvándorlásra, amikor elfárad? Most és itt lesz egészen más az élete annak az embernek, aki tudja, hogy Isten Őt napról napra a "dicsőség" felé "vezeti"! Ez a Jézus Krisztus megváltottainak a boldog kiváltsága.

II. Ezért adta Ő az Ő életét áldozatul, - és a "dicsőség" felé vezető útnak erre az állomására mégis rámutat a szentíró. Azt mondja: Isten "az üdvösség Fejedelmét szenvedések által tette tökéletessé". Ebben megint van valami különös. Nem azt emeli ki ez a mondat, hogy mit jelentett Jézus Krisztus kínszenvedése és halála a mi számunkra, hanem arról szól: mit jelent az Ő számára. Amarról, az Ő szenvedéseinek engesztelő áldozati jelentőségéről, amelynek köszönhetjük azt, hogy Isten örökre nem vet el bennünket, hanem kegyelmesen felénk fordul, másutt sokat és nagyon fontosat mond levele során a szentíró. Itt azt emeli ki, hogy "tökéletessé", vagyis teljesen azzá, akinek az Ő mennyei Atyja szánta Őt, Jézus Krisztus nem válhatott volna az Ő "szenvedései" nélkül. Milyen igaza is van! Megragadó volna Jézus Krisztus életében amúgy is az Ő Atyja iránti engedelmessége és embertestvérei iránti szeretete. De ha az Ő szenvedéseinek a végső próbáját is meg nem kellett volna állania, mindez sohasem ragyogott volna fel előttünk abban a teljességben, amely így térdünkre omolni késztet előtte. (Felhasználható ennek kifejtésében pl. Fil. 2,8.: "engedelmes lévén halálig". Ján. 13, 1.: "mindvégig szerette őket". Stb.)

Amikor pedig a szentíró azt mondja, hogy "illendő vala", hogy Isten ezeknek a szenvedéseknek az éles késével vésse ki számunkra Jézus Krisztus arcát "tökéletessé", - nem világos-e, hogy ezzel párhuzamba állítja Őt és a benne hívőket? Az utóbbiak szenvedéseiről itt kifejezetten nem beszél. Miért is beszélne? Hiszen olvasóinak a lelke tele volt éppen amiatti panasszal, hogy szenvedniük kell. Mintha azt mondaná erre: természetes, hogy szenvednetek kell, hiszen ezért volt "illendő", hogy a ti Megváltótok is szenvedjen! Persze, az Ő szenvedéseinek van valami külön titka is: az megváltó szenvedés volt, amelyet csak Ő egymaga hordozhatott el. Ezért hasonlítja Őt éppen ez a levél az ótestamentumi főpaphoz, aki az engesztelő áldozat vérével egymaga mehetett csak be a szentek-szentjébe, hogy ott Isten kegyelmét biztosítsa az ő népe javára. De nyilván mégis van valami Jézus Krisztus szenvedéseiben, ami rokon a mienkkel. Ahogy "a Fiú", úgy a "fiak" is. Ő maga beszélt arról, hogy nekünk is fel kell vennünk a magunk keresztjét és úgy követnünk Őt az Ő útján.

Megértjük az összefüggést. Ha az üdvösség lényege az volna, hogy Isten kegyelemből kielégíti a mi vágyainkat, akkor megütközhetnénk azon, miért van szenvedés is az életünkben. Hiszen akkor Istennek minden imádságunkra igennel kellene válaszolnia. De ha a mi üdvösségünk ügye akörül forog, hogy eljussunk a "dicsőségre", amelyben Istennek felőlünk való szándékai valósulnak meg, akkor nyilvánvaló, hogy sokszor nemet is kell mondania a mi vágyainkra. Amikor a kézműves ember remekbe készít valamit amire büszke lehet, akkor az anyag sokszor nyög és csikorog a keze alatt. Szenvedések kemény kalapácsütései alatt megy sokszor végbe a mi "tökéletessé" tételünk, mint az élünkön járó Jézus Krisztusé is. És gyakran fel van vetve számunkra a kérdés: utána tudjuk-e mondani az Ő imádságát, hogy ne úgy legyen, amint mi akarjuk, hanem amint az Atya akarja?

III. Van azonban alapigénkben még egy figyelemre méltó mozzanat. Az egész mondat alanyaként úgy említi meg Istent, mint "akiért minden és akitől minden" van. Tehát kiszélesíti látóhatárunkat úgy, hogy felölelje a nagy "mindent" és ugyanakkor felragyogtatja előttünk Istennek azt a hatalmát, amely ezt a nagy "mindent" a maga céljai felé igazgatja, - "minden Őérette van", - éspedig annak alapján, hogy Ő a teremtő Ura mindennek, - "minden Őtőle van".

Nem érezzük-e kissé zavaró hangnak itt az Isten világteremtő és világkormányzó hatalmának ezt az emlegetését? Miért nem beszél a szentíró inkább a megváltó Istenről? Amikor arra tanít bennünket, hogy merüljön bele tekintetünk a reánk váró "dicsőségbe" és vigasztalódjunk meg Jézus Krisztus "szenvedései" által minden fájdalmunkban, amelyet a felséges cél felé haladva útközben át kell élnünk, nem úgy érezzük-e mintha végül is magunkra maradnánk Istennel abban a meghitt négyszemközti csöndességben, amelyben kiönthetjük a szívünket és nagy örömre változhatik a szomorúságunk? És most a szentíró szélesre kitárja az ablakunkat, hogy beáradjon rajta a kavargó, nagy "minden" a maga tarka látványaival és zajos hangjaival, amelyek elől éppen olyan nagyon jól esett volna bezárkóznunk áhítatunk csendjébe? Ha ez zavarólag hat ránk, az csak annak a jele: milyen nagy szükségünk van reá. Mert az az Isten, akivel úgy el lehet zárkózni a csendes együttlétbe, mintha Ő csak ott volna jelen és ugyanakkor nem volna jelen a nagy világnak minden történésében, nem az igazi Isten, hanem csak a magunk kedvére formált bálvány-isten. Az Igaz Isten az, "akiért minden és akitől minden".

Csak ilyen Istennek a kezéből lehet elvenni a mi "szenvedéseinket" úgy, mint amelyek a mi "tökéletességünket" szolgálják. Ő forgatja a mi életünk faragása céljából azokat az éles vésőket, amelyek a nagyvilág felől sokszor belehasítanak az életünkbe és nagyon fájnak. Ahogyan illő, hogy naponként hálát adjunk a teremtő és világkormányzó Istennek minden ajándékáért, amely a nagy világ életében a mi kívánságaink kielégítésére megterem, ugyanúgy illő átadnunk magunkat gyermeki készséggel annak a hatalmas Atyai kéznek, amely a természet és a történelem alakításán át alakítja a mi sorsunkat sokszor a mi rövidlátó, balgatag kívánságainkkal homlokegyenest ellenkező irányban. (Megvilágítható időszerű példákkal.)

És végeredményben hogyan bízhatnánk abban, hogy a mi utunkat Jézus Krisztus vezérlete alatt mindenen keresztül végül csakugyan eljuttatja Isten a "dicsőség" végső állomására, ha nem tudnánk, hogy Ő ilyen nagy Isten, az egész világnak hatalmas Istene? Csak azért tudhatjuk, hogy a magunk életének kicsinyke szála jó kézben van, mert ugyanaz a kéz szövögeti az egész mindenség szőnyegét a maga eltervezte minta szerint.

Befejezés. Ez a minta majd csak az örökkévalóságban fog a szemünk elé tárulni és csak akkor fog a mi életünk szálacskája is "dicsőségben" csillogni benne, mint beleszőtt aranyszál. De néha ad már Isten ebben az életben is ízelítőt abból: milyen jóságos kézzel, milyen biztosan "vezet" bennünket. Sokszor megtörtént már, hogy idők múltával hálát tudtunk adni neki és magasztalni tudtuk Őt valamiért, ami nagyon fájt, amikor át kellett élnünk. Rájöttünk: előbbre vitt általa a maga végső céljai felé. Így lesz ezentúl is mindig, amíg Jézus Krisztus által vezettetjük magunkat.

(1929. ápr. 21-én, a Pro Christo Diákszövetség összejövetelén.)

"Mert amennyiben szenvedett,
ő maga is megkísértetvén, segíthet
azokon, akik megkísértetnek."
Zsid. 2. 18.

"Szenvedésről" és "kísértésről" van itt szó egymással szoros összefüggésben. S ez a két árnyék csakugyan mindig egyszerre vetődik rá az életünkre. Egyiket sem ismeri senki sem igazában, aki nem a másikkal karöltve találkozott vele. A szenvedés akkor válik igazán szenvedéssé, amikor kísértésbe hajlik át. Vagyis, amikor fájdalmas körülmények és események nem csak a bőrünk felülete alá szúrják fullánkjaikat, ami lehet nagyon kínos, de még egyáltalán nem tragikus, - hanem egészen a szívünkig lövellik a mérgüket. Amikor kérdésessé válik, hogy sértetlenül kerülünk-e ki a szenvedésből; amikor megrendülnek bele az életünk alapjai, és nem bizonyos, hogy ugyanazokon az alapokon tudunk-e még tovább építeni; egyszóval: amikor kísértésbe dönti az embert a szenvedés. Nem szenvedett még az, aki így nem szenvedett. - Másfelől a kísértés is akkor igazán kísértés, ha szenvedésbe hajlik át. Az még magában véve nem kísértés, ha valakit olyan külső hatások érnek, vagy bensejében olyan rugók mozdulnak meg, amelyek az eddig helyeselt vagy a környezete által helyeselt irányból másfelé fordulni késztetik. Csak akkor lesz ebből kísértés, ha valaki ellenáll az ilyen hatások csábításának s az ilyen belső indítékoknak; ha kitör a harc az emberben, és kétfelé szakadozik bele a lelke. Ez fáj. A kellemes kísértés nem érdemli meg a kísértés nevet. Akinek jól esik magát átengedni a kísértéseinek, ne beszéljen kísértésekről. Csak annak van joga hozzá, aki szenvedett a lelke tusáiban.

Néha elöl jár a szenvedés, és a nyomában következik a kísértés. Máskor a kísértés mutatja meg előbb az arcát, s aztán mered ránk testvérének, a szenvedésnek az ábrázata. Viszont sokszor úgy összefog a kettő, hogy kölcsönösen támogatják egymást szomorú szerepükben, és nem is tudunk különbséget tenni köztük.

Így lehetett azoknál is, akikhez a "zsidókhoz írott levél" küldetett. Nem régen keresztyénné lett zsidók voltak, akik csakhamar bajba kerültek hitük miatt. Szenvedtek. És a szenvedés olyan súllyal érte őket, hogy kísértésükké vált. Megingott a keresztyénségük. Azt kérdezgették már maguktól: nem volt-e elhibázott lépés a régi hit világából átlépni az új hitébe, és nem érhetnék-e be újra a régivel, ha egyszer az új hit annyi ellenségeskedést zúdított reájuk? De egyszer már megízlelve a keresztyénségnek az ízét, nem volt könnyű búcsút venni tőle. Nehéz küzdelmekben emésztődtek, és sorvadozott az egész életük. A kísértés még több szenvedéssel tetézte azt a szenvedést, amelyből maga is fakadt.

Ennek a megkínzott és megzavarodott seregnek akar megmentésére sietni az író úgy, hogy az ő sajátos nyelvükön kiteregeti előttük a keresztyén hitnek kincseit. Hadd legyen alkalmuk számot vetni magukban azzal, hogy mit veszítenének, ha mindettől megválnának! Vajon nem érdemes-e mindent elszenvedni csak azért, hogy az ember a magáénak vallhassa ezeket a kincseket?

A középpontban természetesen Jézus Krisztus személyisége áll. Kimeríthetetlen gazdagságát más-más oldalról mutatja be a levél, mint ahogy egy sok színben ragyogó drágakövet forgat meg az ember a kezében. S így sorra kerül az Ő embersége, a miénkkel rokon természete, "az Ő atyjafiaihoz mindenestől fogva hasonlatos" volta is. Tud az író az Ő emberfeletti dicsőségéről, lényege örök titkáról, isteni fenségéről is. De ez nem homályosítja el előtte amazt: hozzánk tartozását, velünk egy szinten járását, a mi testünkben és vérünkben való részességét. Olyan nagy erővel tartja fogva a lelkét ez a gondolat, hogy amerre néz, ennek a visszaverődését látja. Megakad a szeme az Ótestamentum egyes kijelentésein, és bizonyságul idézi azokat a maga hite mellett. "Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak..." (12.v.), "Én őbenne bízom" (13.v.), "Imhol vagyok én és a gyermekek, akiket az Isten nekem adott" (13.v.). - Ha ezeket az idézeteket a maguk helyén, összefüggésükben olvassuk, bizony aligha vonatkoztatjuk őket arra, amire itt az író: a Jézus Krisztusnak emberi természetére. De ha ő ezt olvasta ki belőle, akkor csak annál megragadóbb az ő bizonyságtétele. Olyan hangosan zengett lelkében ez a húr, hogy együttzöngéssel kellett reá visszhangoznia mindennek, ami a közelében volt. Az ótestamentumi igékből is annak hangjai kellett, hogy kicsendüljenek.

Miben csúcsosodnék ki jobban az ember Jézus Krisztusnak ez a hirdetése, mint az Ő megkísértetésének és szenvedésének a felmutatásában? Ettől oszlik el a végső kétség. Ebben látszik meg, hogy csakugyan egy utat jár velünk. És ezért ebben van a nagy segítség, amelyre a megkísértett és szenvedő olvasóknak szükségük volt, - s velük együtt nekünk is.

"Amennyiben szenvedett ő maga is megkísértetvén, segíthet..."

Azt jelenti ez mindenekelőtt, hogy enélkül egyáltalán nem volna meg a lehetősége sem annak, hogy segítsen. A szenvedéstől és megkísértetéstől megkímélt ember, és az azok tüzében égő ember két külön világban él. Az utóbbinak olyan élményei vannak, amelyekről az előbbinek sejtelme sincs. Többet tud, mint amaz. Be van avatva olyan titkokba, amelyeknek zárt ajtajai előtt a másik legfeljebb ámuló tűnődéssel áll meg, hogy vajon mi lehet mögöttük? Hogyan segíthetne a tudatlan a tudón? Csak az lehet hasznára a megpróbált embernek, aki járta már ugyanazt az utat. Ezért olyan borzasztó árvaság magányos vándornak lenni sötét völgyekben, míg mindenki más napfényes vidékeken jár, s ezért olyan nagy igazság az, hogy "solamen miseris socios habuisse malorum". Nehéz napokban egyik legfelemelőbb gondolatunk mindig az lehet, hogy mi is bejutottunk a "socii malorum" sorába. Szenvedésben és kísértésben megkaptuk a kvalifikációt arra, hogy másoknak segítségére lehessünk. Előléphettünk a beavatottak sorába, akik most már illetékesek hozzászólni másoknak a nyomorúságaihoz és gyötrelmeihez.

Még Jézus Krisztus sem segíthetne a segítségre szorultakon, ha csak onnan felülről kínálna nekik segítséget. Csak "amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, - segíthet" rajtunk. Melléjük kellett kerülnie a sötét utakon tántorgóknak, hogy kezét nyújthassa nekik, és támaszukká lehessen. Könnyektől kellett fátyolossá lennie az Ő szemének is, hogy azokba beletekintve megnyugodhassanak a sírók. Véres verejtékezéssel kellett neki is tusakodnia, hogy a közelsége ne terhes, hanem kívánatos társaság legyen a kísértésekkel vívódóknak. Szavainak azért van súlya a legnehezebb óráinkban, mert jól tudjuk, hogy Ő is megízlelte a mi keserűségeink poharát, és megkereszteltetett a mi gyötrelmeink keresztségével.

Jézus Krisztus megismerésében vannak fokozatok. Hogy milyen ajándékai vannak neki az ember számára, arról lehet világosabb és lehet homályosabb felfogásunk. De még a leghomályosabb, leghiányosabb, sőt talán félreértésektől is elsötétített Krisztus-ismereten át is fényesen világol egy dolog: a szenvedő Krisztusnak vigasztalása. A Megfeszítetthez ösztönszerűen menekül, és keresztje tövében megpihen minden fájdalmas lélek, - még ha nem értette is meg az Ő áldozatának igazi titkát. Maga az a tény, hogy "szenvedett, ő maga is megkísértetvén", ha nem tudjuk is, hogy miért és mivégre - hozzá vonz bennünket, amikor segítségre van szükségünk, mert annyit mindnyájan megértünk ilyenkor, hogy "segíthet rajtunk".

De aztán tudatára ébredünk annak is, hogy miben van ennek a segítségnek a titka. Fontos, hogy Ő is szenvedett, de még fontosabbá válik az, hogy hogyan szenvedett. Bizalomra indít iránta, hogy Ő is megkísértetett, de végül is azért fogódzunk bele bizalmunkkal, mert Ő minden kísértésből győzelmesen került ki. Megkönnyebbülés az áradatban vergődőnek az is, ha bíztató szóval szól hozzá valaki, aki maga is küzd a hullámok sodrával. De igazi segítséget csak olyasvalaki nyújthat neki a veszedelmes helyzetben, aki erősebb a rohanó vizeknél, s aki dacol azok elragadó erejével. Jézus szenvedéseinek és kísértéseinek éppen az a jellemző sajátsága, hogy azokban mindig Ő az erősebb. Nem látszat-szenvedések és nem ál-kísértések. Valóságosak. A szívéig hatolnak és vérig kínozzák Őt. De mégsem bírnak vele. Nem árthatnak neki. Mindig Ő kerül ki belőlük fölényesen, sértetlenül.

Megrohanják a szenvedések, hogy elborítsák az örömét, feldúlják békességét, megingassák a szilárdságát, visszariasszák útjából, elrabolják bizodalmát. Kísértések özönévé válnak számára. De Ő megmarad annak, ami volt, sőt mind nagyobbra nő ebben az ostromban. Nyugodtan néz elébe minden szenvedésnek, nem tér ki az útjukból, egyenesen szembe halad velük, előre tudva, hogy nem vallhat kárt bennük, sőt győzelmek várják ezen az úton. S amikor összecsaptak felette a hullámok, hamarosan ki is tűnik, hogy igaza volt: szenvedéseiből kibontakozva csak annál dicsőségesebben jelenik meg újra a kivívott győzelem fényében.

És a dolog másik oldaláról nézve küzdelmeit: ismerte a kísértések támadásait. Sokszor hallotta a Csábítónak és a Rettentőnek hangjait, amelyek másfelé vonogatták, mint amerre a kötelessége, a küldetése vitte. Kínos órákat élt át, amikor tisztáznia kellett, hogy mi az Atya akarata, és mi a Gonosznak tanácsa? A kísértő ravaszul értett hozzá, hogy milyen emberi vágyakba kapcsolja bele ajánlatait. Kínált neki a pusztában testi kielégülést, olcsó hírnevet, gyors eredményt, megszólította a szerető tanítványok óvó, kímélő szavában, belemarkolt a gyötrelmektől visszariadó testének és lelkének az érzékenységébe a Gecsemáné kertjében. De minden hiába volt. Ő nem engedte magát megzavartatni. Hű maradt a kapott parancshoz. Legyőzött minden csábítást és megfélemlítést. Végigjárta az egész utat, amelyre küldetett, és soha le nem tévedt róla.

Ezért "segíthet azokon, akik megkísértetnek". Micsoda ellensúly ennek a Győzelmesnek a látása a szenvedések és kísértések minden hatalmával szemben! Hiszen ezeknek az ostroma azért olyan veszedelmes, mert megfélemlítenek! Már eleve megejtenek azzal, hogy megbabonáznak a hatalmuk sugallatával. Már messziről is remegve gondolunk rájuk. Megadjuk magunkat, mielőtt a harc kitört volna. Menekülünk előlük, ha feltűnnek a látóhatáron. S ha nem lehet elkerülni őket, kényszeredetten, elernyedten, magunkon máris szánakozva vánszorgunk elébük, hogy kiszolgáltassuk magunkat prédájukul. Még ha ellenkezünk is, küzdelmünk erőfeszítését megbénítja a balsejtelem, hogy úgyis hiába minden! A szenvedésbe legfeljebb "beletörődünk"; veszteségünkkel leszámolunk, és igyekszünk jó ábrázatot mutatni hozzá. A kísértéseinkkel legfeljebb húzzuk-vonjuk a harcot, hogy vereségünket végül azzal szépítgethessük, hogy amíg csak tudtunk, ellenálltunk. De ki gondolna magától arra, hogy a szenvedéseket azzal a bizalommal fogadja, hogy nyerni fog általuk, és ki menne bele a kísértések kereszttüzébe azzal a dacos bizonyossággal, hogy sértetlenül fogja túlélni támadásukat?

Ez elé a gyávává félemlített sereg elé áll oda Jézus a maga élete példájának csodálatosan szuggesztív erejével. Őhozzá mérve rögtön kitűnik az ellenség hatalmának korlátolt volta. Félelmetes az ereje, de nem mindenható. Nehéz ellene a küzdelem, de nem reménytelen. Volt valaki, aki széles rést ütött az ellenség hadsorain. S az Ő nyomában mi is bátran nyomulhatunk előre. Amíg Őreá tapad a tekintetünk, s a szenvedések és kísértések seregeit is az Ő győzelmének a fényében látjuk, addig nem száll az inunkba a bátorságunk, addig bízva merünk, és ez a bizakodás, ez az előlegezett győzelem már félig eldönti a harcot.

Csak el ne tűnjék a szemünk elől a látás, - mert akkor megint hatalmába kerít a szenvedések és kísértések terrorja. Csak hangozzék szüntelen a fülünkbe a legvadabb csatazajban is, az erőt adó szózat: "Ne félj! Utánam! Velem együtt előre!" - mert különben elveszett emberek vagyunk. Magunkra maradva egy kaján hatalom mosolyog ránk: "Úgyis az enyéim vagytok! Rakjátok le a fegyvert!" Honnan veszünk erőt arra, hogy az Isten nevében a szemébe vágjuk: "Nem igaz! Csak azért se!" - ha nem ragyog előttünk a szenvedésben-kísértésben örök-győztes Jézus? Ő - "segíthet".

Ezzel azonban még nem értünk a végére annak a segítségnek, amely Jézus szenvedéseiből és megkísértetéseiből fakad. Ennél még több is van az Ő emberi életének küzdelmeiben. Nem csak testvérünkké lett Ő azok által, - velünk együtt küzdve a mi küzdelmeinket. Nem is csak lelkesítő példánkká és vezérünkké, - előttünk küzdve ki a győzelmet, hogy utána nyomulhassunk. Megváltónkká is lett, aki érettünk viselte a szenvedés terhét és a kísértések hevét. Van az Ő harcaiban valami, ami nemcsak rokon a mieinkkel, nem is csak dicsőségesebb a mieinknél, - hanem egyedülálló és utánozhatatlan. Valami, amiben nem osztozhatunk, és amiben nem követhetjük Őt. Valami ajándék, aminek csak az élvezői vagyunk. Sem hozzá nem tehetünk, sem el nem vehetünk belőle, - csak elfogadhatjuk.

Az az egész győzelmes élet, amelyet Ő kísértések viharaiban sértetlenül végigélt és szenvedések oltárán készségesen elégetett, egyszeri tökéletességében, lezárt csodájában, mintha ellensúlya volna minden romlásnak, amelyet kísértések és szenvedések valaha is rázúdítottak e világra. Tegyük az egyik serpenyőbe a magunk és minden embertársunk bukásait és kárvallásait, s a mérleg másik oldalára a megkísértett s a szenvedő Jézust: akármilyen mérhetetlen világsúlya legyen is az előbbi sötét tömegnek, az egyensúlyt tartja Jézus, egymagában. Isten is így látja a mérleget: az Egyetlennek győzelmes engedelmessége a kísértésekben, és áldozatos készsége a kínszenvedésekben, elégtétel neki mindnyájunk megvert és megtépett életéért. Attól a látványtól, amelyet a mi életünk nyújt neki a föld színén, ezért - Őérette - nem fordítja el az arcát! És az egész világ legmélyebb igazsága akkor nyílik meg előttünk, ha mi is ennek a megszentelt isteni látásnak a fényében szemléljük egymás mellett önmagunkat és Jézust.

Ebben rejlik az Ő kísértéseinek és szenvedéseinek legnagyobb "segítsége". A vezérlő példa utat vághat előttünk a jövő félelmein át. De mi lesz a múltunkkal? Hiszen a jövő kísértéseitől és szenvedéseitől is azért félünk, mert a múltnak a vereségeiből oly jól ismerjük nyomorult gyengeségeinket. És mi lesz, amint a jövő útja is mindegyre a hátunk mögé kerül, múlttá, és bizony, minden józan előrelátás szerint, megint csak fájdalmas és szégyenletes múlttá válik? Ám váljék! És ám legyen még akárhány megismétlése a régi vereségeknek! Nem baj! Ezt mondják nekünk a Jézus megkísértetései és szenvedései. Nem ezen fordul meg a sorsunk. Akármilyen sok és mély bukásnak is bőségesen egyenértéke az Ő győzelme. Nincs olyan leverettetés, amely után fel ne lehetne kelni, és újra ne lehetne kezdeni a harcot!

Könnyelműség? A felelősség meglazítása? Ne mondja senki! Csak balgatag ember, a lélek nem ismerője gondolhatja, hogy a szenvedések és kísértések harcának érdekében meg kell terhelnünk magunkat a "most vagy soha" szorongató tudatával. Mennél görcsösebben kapaszkodik valaki bele a pillanat válságába, úgy érezve, hogy most forog kockán minden, és most örökre el is játszhatja a sorsát: annál valószínűbb, hogy a kísértés leszedi a lábáról, s a szenvedés végzetes sebeket ejt rajta. A felszabadult léleké a győzelem, - azé, amelyik az ideig-óráig való vereségtől sem retten meg; amelyik tudja, hogy ha kísértése bűnbe ejti, van számára bocsánat, és ha szenvedése felzaklatja is, van számára gyógyulás.

Így veszti el végképpen minden rettentését a kísértés, és minden mérgét a szenvedés.

Valóban, "amennyiben szenvedett ő maga is, megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek".

*

Milyen volna a helyzetünk e nélkül a segítség nélkül? Csak egy napig képzeljük el a világot s benne magunkat úgy, hogy hírből sem ismernénk a kísértések és szenvedések Legyőzőjét! Zivatarban sodort falevelek nem olyan tehetetlenül kiszolgáltatott játékszerei az elemeknek, mint amilyenek mi volnánk, szemben az életnek ezekkel a vészterhes hatalmaival!

Milyen méltatlan dolog hát tudni, hogy van segítség és nem élni vele; kacérkodni a veszélyekkel és nem kihasználni a győzelem biztos lehetőségeit; kísérletezni a magunk elégtelen erejével és nem két-kézzel megragadni a felénk nyújtott segítőkezet!

***

(1929. január 1-én a fasori templomban.)

Annakokáért atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti
elhivatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni;
mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha.
I. Péter 1, 10.

Az első hallásra bizonyára megállapítottátok már magatokban, hogy mi avatja ezt az apostoli intést újévi textussá a számunkra. Az utolsó mondat, az intéshez hozzáfűzött ígéret az, amiért egy új esztendő első napján elmélkedésünk alkalmas alapigéjéül kínálkozik ez az ige. "Nem ütköztök meg soha". Erre a bíztatásra van ma szükségünk. Rajtunk kívül, ez az egész újévet ünneplő világ is minden elképzelhető árat megadna azért, ha valaki biztosíthatná arról, hogy a ma megkezdődő évben "nem fog megütközni soha".

Ismeretlenül terül el előttünk egy évnek ködlepte útja. Milyen lesz rajta a járás, - sima-e, vagy tele akadályozó nehézségekkel? Milyen meglepetések várnak ránk, milyen veszedelmek ólálkodnak rejtélyes fordulóinál? Egy év múlva, ha ránkvirrad a következő újév ünnepe, milyen állapotban talál majd bennünket?

Feltárulnak előttünk a különböző lehetőségek. Képzeletben látjuk magunkat, amint a homályban nem is sejtett akadályokba botlik siető lábunk, elesünk, újra összeszedjük minden erőnket, de aztán valamiben megint csak megütjük magunkat és elterülünk az út porában-sarában. Ilyen kínos csetlés-botlás az egész utunk, és vánszorgásunk végére kimerülten érkezünk meg, mint összetört emberek, akikkel csúnyán elbánt az élet. - És látjuk magunkat másképpen is. Ugyanolyan nehézségek útján talán, de mégis egyenesen járva. Akadályok kerülnek ugyan elénk, de átlépjük őket, vagy rájuk hágva csak annál magasabbra emelkedünk általuk. Ha közben meg is botlunk egyszer-másszor, vagy el is esünk, fölkelve csak annál gazdagabb tapasztaltsággal haladunk tovább. És egy év múlva emelt fővel, győzelmesen érkezünk meg egy újabb állomáshoz, tudva, hogy hová törekszünk és tudva, hogy közelebb jutottunk a célhoz.

Ki tudná nekünk ezt az utóbbi lehetőséget biztosítani, és ki tudná elhárítani felőlünk az előbbinek szívünket szorongató veszedelmét? Alapigénk éppen erre a megbecsülhetetlen szolgálatra vállalkozik. Az apostoli írónak van biztos tanácsa, amelyet útravalóul felajánl nekünk. "Igyekezzetek inkább a ti elhívástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha."

Nézzük meg közelebbről: miben kínálja alapigénk az óhajtott biztonságot?

"Igyekezzetek" - úgymond, és ezzel erőteljes felszólítást intéz az akaratunkhoz. De rögtön kitűnik, hogy ennek a felszólításnak vannak előfeltételei, amelyek nem a mi akaratunktól függenek. "Igyekezzetek a ti elhívástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni", - ehhez az szükséges, hogy meglegyen az elhivatásunk és a kiválasztatásunk. Ez pedig nem a mi hatalmunkban áll, hanem egyedül Istenében.

Tagadhatatlan igazság ez már akkor is, ha csak felületesen vesszük a dolgot, és "elhivatás" alatt azt értjük, amit a református hittan a "külső elhivatás" nevével szokott körülírni. Vajon a magunk "igyekezetének" köszönhetjük-e, hogy külsőképpen is egyáltalán eljutott hozzánk az Isten hívó szava? Rajtunk fordult-e meg, hogy a keresztyén egyház világban születtünk meg, ahol zsenge gyermekkorunktól fogva elhangzott felénk, és később is újra meg újra felkeresett s állandóan a fülünkbe zeng az Evangélium, - nem pedig valahol Afrika ingoványos őserdőiben, vagy Polinézia elhagyott szigetcsoportjain, ahol talán még hírből sem tudnánk máig sem, hogy Krisztus eljött erre a világra, s az Atya szívéből csodálatos meghívást hozott az embereknek?

Hátha még a dolognak arra a rejtelmesebb és lényegesebb oldalára fordítjuk a figyelmünket, amit az előbbitől megkülönböztetve "belső elhívásnak" szoktak nevezni hitünknek régi tanítómesterei! Emlékezzél csak vissza: arra a hívogatásra, amelyet hívő szülők bizonyságtételéből, vagy a szószéki igehirdetésből, vagy Isten tudja, honnan és hogyan, olyan sokszor hallottál, egyszer valamikor megmozdult valami odabent a lelkedben. Megértetted, hogy ez az üzenet valóban neked szól. Az Evangélium mennyei levelén felismerted a címzést: a te nevedet viselte. Mintha egyenesen hozzád is odalépett volna Jézus, mint egykor a halászokhoz, és azt mondta volna: "Kelj fel, és kövess engem!" - és te nem néztél körül, hogy vajon kihez is szól a hívás, mert tudtad, hogy most rólad, éppen rólad van szó. Amikor a kereszt tövében álltál, a töviskoszorús főről nyílegyenest a szívedbe fúródott egy soha el nem felejthető tekintet, amely azt mondta: Ez a te bűnöd miatt és a te örök üdvösségedért elszenvedett áldozat! - Ilyenkor élted át az igazi "elhivatásodat". De az ilyen élményeket nem mi szerezzük magunknak. Nem megrendelésre jönnek. Hanem titokzatosan, a Lélektől, aki fú, ahonnan és ahová akar, és mi csak a zúgását halljuk és boldogan tárjuk ki elébe a lelkünket, hogy átjárhassa.

Aki elnyerte ezt az "elhivatást", az tudja azt is, hogy mi a "kiválasztás". Érteni - nem érti, sőt mennél tovább él, annál kevésbé érti, de tudja. Mélységes titok marad előtte, hogy miért részesült éppen ő abban a kiváltságban, hogy az Isten személy szerint megszólítsa, reátegye a kezét, megragadja, és magához vonja az emberek nagy tömkelegéből. De azt tudja, hogy az Isten nem szeszélyes ötletek szerint, vaktában jár el, hanem örök végzései és rendelései szerint. S ezért kimondhatatlan hálával ismeri fel, hogy ő is a kegyelem örök tanácsába volt belefoglalva, az ő neve is bele volt írva az élet könyvébe, ő is öröktől fogva oda volt számlálva a "kiválasztottak" közé.

Ezek valóban nem a mi "igyekezetünktől" függő dolgok.

De itt következik mármost az a felhívás, amellyel az apostoli intés a mi "igyekezetünket" akarja fölindítani. Ezt az "elhivatásunkat" és "kiválasztatásunkat", ha egyszer a birtokába jutottunk, "igyekeznünk" kell mennél inkább "erőssé tenni". Jobban mondva (biztosan így érti az apostol is) nem az "elhivatásunkat" és "kiválasztatásunkat", - mert az nem lehet erősebb vagy gyengébb; az Istenben megdönthetetlen erővel áll öröktől fogva mind örökké, - hanem inkább az "elhivatásunk" és "kiválasztatásunk" tudatát önmagunkban. Mert ez a tudat lehet sokféle, - az egyiknél erős, a másiknál gyenge, és ugyanannál az embernél is néha erős, néha gyenge. Van úgy, hogy alig pislákol, mint az olaját már-már fölemésztett mécses, amely alig bír még valahogy megküzdeni a kétségek éjszakájával. Van úgy, hogy lobog, mint a fáklya, és messze világít másoknak is, akik keresik az utat a sötétben. És van úgy, hogy ragyog, mint a fényes nap, amely a homálynak utolsó foszlányait is messze űzi, és meg sem tudjuk már érteni, hogy hogyan lehetett előbb még éjszaka.

Nos, hogy "igyekezzék", mit tehet az emberi szív, hogy el ne homályosodjék az ő "elhivatásának" és "kiválasztatásának" egyszer már kigyulladt tudata? Hogyan táplálhatja, fejlesztheti, erősítheti?

Mindenekelőtt azzal, hogy mindig újra elébe áll az isteni üzenetnek, amely "kiválasztatásáról" hírt hoz neki, és annak betöltésére "elhívja". Hadd vésődjék bele a lélekbe ez a szózat egyre mélyebben! Hadd kerítse hatalmába az öntudatunkat egyre teljesebben! Drága alkalom erre minden óra, amelyet akár a hívek gyülekezetében, akár csendes magányunkban a felnyitott Biblia mellett eltölthetünk. Aki nem él vele, ne csodálkozzék, ha távolodik tőle az égi üzenet, és már-már alig hallható, elhaló, távoli harangszóként érkezik el megfeszítetten figyelő füléhez! Legyen gondunk rá, hogy "lakozzék közöttünk az Isten beszéde bőségesen", és akkor mindig újra bizonyosságra változik a bizonytalanságunk: Isten kiválasztott, Isten hív!

Legyen azután ez a figyelmezésünk az onnan felülről jövő szózatra olyan készséges, hogy valójában az egész lelkünk kitáruljon elébe. Ne csak hallgassuk, amit mond, hanem a hitünknek mind a két kezével utána kapva ragadjuk is meg. Ez az az erőkifejtés, az az "igyekezet", amelyet úgy hívunk, hogy: imádság. Mert hiszen igazán imádkozni nem annyit jelent, mint a magunk akaratát érvényesíteni próbálni az Istenével szemben, alkudozni Ővele, rábeszélni Őt valamire, amit Ő nem akarna; hanem éppen ellenkezőleg: alázatosan, de erőteljesen "igent és áment" mondani az Ő szavára. Az imádság a mi feleletünk az Isten üzenetére; a lelkünk minden vágyának belesimulása az Ő tudtunkra adott gondolataiba; a mi életünknek egyre tisztább hozzáhangolása ahhoz, amit Ő magáról megjelentett nekünk. Az ilyen imádság természetesen nem szavak és formulák dolga. Az életünk maga, összefüggő egészében, kell, hogy fölzengjen az ilyen imádságban, - visszhangként arra, hogy Isten "kiválasztott" és "elhívott". De mennél inkább a szív mélyéről fakad ez az imádság, annál "erősebbé" lesz általa "kiválasztott" és "elhívott" voltunknak tudata.

Ebben az "igyekezetünkben" sok ellenség állja ez az utunkat. A szívünk restsége, önző kívánságaink, tisztátalan indulataink - mind ellenünk támadnak, és a szemünkbe kacagnak: "Miről nem álmodozol" - mondják - "Te az Isten üdvösségre elhívott, kiválasztott embere volnál? A miénk vagy! A mi hatalmunkban van az életed! Bűnös vagy!" Azután megkörnyékeznek ennek a romlásába rohanó világnak a kísértései, és ők is csúfot űznek velünk: "Te sem vagy jobb másoknál! Elragadunk mindenkit, és téged is a többiekkel együtt!" Minderre nekünk csak egy feleletünk lehet: életre-halálra való küzdelem minden bűn ellen, akár a magunk lelke rejtekeiből, akár a külső világból keljen is fel ellenünk. Már maga az eltökélt ellenállás is, amellyel "nem"-et mondunk a kísértésnek, hát még egy-egy, a bűn fölött kivívott győzelem, egy-egy elfojtott gonosz indítás, egy-egy sikeresen véghezvitt jó elhatározás, - mind azt az édes jutalmat termi meg, hogy "erősebbé" lesz általa az "elhivatásunk" és "kiválasztatásunk" tudata.

Ezt az elszánt "igyekezetet" írja tehát elénk az apostoli intés. Az új évnek küszöbén is erre kell fogadást tennünk, - hogy az Igével szorgalmatosan élünk, hogy az imádságban meg nem restülünk, hogy lankadatlanul vívjuk a keresztyéni élet harcait, - ha el akarjuk nyerni a felajánlott biztonságot a jövőnek titkos esélyeivel szemben.

Nincs-e igaza az apostoli útmutatásnak?

Voltaképpen azt mondja nekünk, hogy a jövendő sorsunk nem attól fog függeni, hogy mi történik velünk, hanem attól, hogy milyen lélekkel fogjuk fogadni azt, ami velünk történik. Nem az útnak minősége fogja eldönteni, hogy valaki el fog-e terülni vándorlása közben, vagy pedig "soha nem fog megütközni". Csak legyen "erős" benne az "elhivatás" és "kiválasztatás" bizonyossága, és akkor nem kell féltenünk az útnak semmilyen alattomos veszedelmétől. Lehet nyomorultul elbukni a legsimább úton is. És lehet szálegyenesen végighaladni a leggyötrőbb nehézségekkel telehintett úton is. Lehet szerencsétlenül vergődni a legszerencsésebb külső körülmények közepette is, és lehet diadalmaskodni az élet legnyomorultabb gátlásai fölött is. Minden azon fordul meg: él-e az emberben "elhivatásának" és "kiválasztatásának" "erős" tudata?

Olyan sok izgató kérdés telepszik ránk az újév határmezsgyéjén. Egészséget hoz-e, vagy betegséget? Sikerre viszi-e a terveinket, vagy kegyetlenül keresztülhúzza-e? Víg társaságban folytathatjuk-e vándorlásunkat, vagy fájó magányosságban kell-e utunkat rónunk? Napsütés fogja-e bearanyozni a tájakat, vagy unott, nyomasztó borulat alatt kell-e továbbvergődnünk? Ki tudja? De miért izgatna mindez minket? Nem fontos! Egyetlen fontos kérdés mered csak elénk az új év titokzatos arcáról: hogyan állunk az "elhivatásunkkal" és "kiválasztatásunkkal"?

Akiben nem él ennek tudata, az a nagy világ szeleitől céltalanul sodort, ide-oda hányódó hitvány porszemnek kell, hogy érezze magát a legjobb sorsban is. De aki bizonyos a felől, hogy "elhivatott" és "kiválasztatott", az Isten kezében tudja magát mindenkor; meg van győződve, hogy az a hatalom, amely lenyúlt érette és megragadta, keményen fogja és megtartja, még ha minden megrendülne is alatta és körülötte; mélységesen érzi, hogy az élete Istennek drága, és Őneki megvannak vele a céljai, - mindegy, hogy milyen utakon és módokon vezeti is azok felé. Ha betegágyhoz bilincselve is, ha összeomlott tervek romhalmazán át is, ha az ínségnek sötét mélységeiben, ha árvaságban és gyászban, - elégséges tudnunk azt, hogy változatlanul szól hozzánk az "elhivatás", és diadalmasan beteljesedik a "kiválasztatásunk".

"Nem ütköztök meg soha!"

*

Nemrégiben ünnepelte a keresztyén világ Bunyan Jánosnak, a "Zarándok Útja" című nagyszerű allegória írójának három százados emlékezetét. Akik olvasták a keresztyén életnek ezt az álomlátásba öltöztetett megkapó rajzát, bizonyára mind emlékeznek egy fejezetére. Amikor a zarándok, "Keresztyén", elérkezett a kereszthez, amely előtt vállairól lehullt a bűnnek görnyesztő poggyásza, és eltűnt egy sötét mélységnek a torkában, három égi alak jelent meg neki, és különböző ajándékokkal látta el őt útjának folytatására. A harmadik, aki mintegy a többiek ajándékait is betetőzte, mint legdrágább kincset, egy pecsétes írást adott át neki azzal, hogy jól rejtse el a köntöse keblébe, s ha megérkezik a Mennyei Város kapujához, ott majd mutassa fel, és akkor bebocsáttatást fog nyerni. Keresztyén megfogadta a szót, és további útja során nem egyszer új erőt merített abból, hogy elő-elővette az írást, és olvashatta benne zarándokútja végső sikerének a biztosítékát. De egyszer, amikor az "Akadály dombján" küszködött fölfelé, megtörtént vele, hogy egy kies lugasban, amely az utasok enyhületére állt a domb oldalán, megpihenve elnyomta a fáradtság álma, és e közben észrevétlenül kihullott kebléből az írás, és elgurult a lugas bokrai közé. Felébredve továbbindult a nélkül, hogy veszteségét észrevette volna. Nem sokára két útitárs csatlakozott hozzá: "Félénk" és "Bizalmatlan". Társalkodásuk csakhamar beoltotta az ő lelkébe is a kételyek mérgét. Már-már ingadozni kezdett a hite: jól tette-e, hogy elindult erre az útra, el fogja-e érni az óhajtott célt? Elő akarta venni a pecsétes írást, hogy mint máskor, megnyugtassa vele a lelkét, - de az írás nem volt sehol sem. Nem volt más hátra, vissza kellett fordulnia, hogy megkeresse. Végül a lugasnál nagy boldogan rátalált. Új erővel haladhatott most már tovább. De figyelmetlenségének megadta az árát: az elvesztett idő miatt hamar leszállt reá az alkonyat; aznap már nem érhette el a remélt állomást, és a beállt sötétségben sok nehéz félelemmel kellett megküzdenie, amitől különben megkímélhette volna magát.

Ez a történet is azt mondja el, amit alapigénk hirdet. Kárba vész ez az új esztendő, kárba annak minden hónapja és napja, amelyet úgy fogunk átélni, hogy nem lesz nálunk "elhivatásunk" és "kiválasztatásunk" pecsétes levele. A végéhez érkezve siratni fogjuk a hiába elszállt időt, és csak azért leszünk még hálásak, hogy még egyszer újra kezdhetjük az elhibázott utat, - hogy, ha megbotlottunk és elestünk is, még egyszer újra felkelhetünk.

Ilyen szomorú kárvallástól mentsük meg ezt az új esztendőt! Isten nyújtja felénk a pecsétes okmányt. Zárjuk jól a szívünkbe! Teljes "igyekezettel" szorítsuk magunkhoz, és soha álom ne nyomjon úgy el, hogy valaha kiejthessük a kebelünkből. Akkor "nem ütközünk meg soha". És egyik esztendő a másik után elmúlván felettünk, végül megállhatunk majd a célnál: a kapuban, ahol megnézik az írást, és írva találják benne, hogy "elhívottak" és "kiválasztottak" vagyunk. Ugyebár, így csakugyan nem bizonytalan már előttünk a jövendő?

***

Textus: "A szeretetben nincsen félelem,
sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet".
I. Ján, 3, 18.

Valljuk meg őszintén, - tegnap esti óévi elmélkedésünkben is megvallottuk - mindnyájunkban van félelem, amint belenézünk a ránk virradt új esztendő titkaiba. Kisgyermekedet kézenfogva visszaránthatod és biztosabb, távolibb helyre vezetheted onnan, ahol két tagbaszakadt és nekidühödött ember egymásnak esik az utcán. De amikor, mint előre látható, dübörögni és porzani fog a világ ebben az esztendőben a döntő mérkőzésre összecsapó óriás világhatalmak tusájától, ki veti közbe magát egy olyan, az útjukban lábatlankodó kis nemzet épségben maradásáért, mint amilyen a miénk? Ha Isten csodája volt, hogy eddig is aránylag sértetlenül maradtunk, s inkább nézők lehettünk, mint szenvedő részesek ebben a páratlanul nagyra nőtt és elmérgesedett háborúban, most attól félünk mindnyájan, hogy az új évben megszűnik ez a kiváltságos helyzetünk.

Nem szégyen ezt megvallani. A félelem még nem gyávaság. "Ha te úgy félnél, mint én, fiam, már régen megfutottál volna innen!" - mondta a tiszt a roham előtt, amikor bakája megjegyezte: "A hadnagy úr is reszket?" Maga a félelem nem esik még erkölcsi elbírálás alá. Olyan lelki jelenség, amely egyszerűen tényként lép fel, mert bizonyos körülmények vagy hatások kiváltották. Erkölcsi elbírálás alá az esik: mit csinál az ember ezzel a benne felbukkanó érzéssel? A gyáva ember azért érdemel megbélyegzést, mert átengedi magát a félelemnek, s az eluralkodva felette, az ő egész magatartásában megtermi dicstelen gyümölcseit. De az ember szembe is szállhat a félelmével, hogy ne az határozza meg magatartását. Arra igyekezhet, hogy leküzdje, és elfojtsa a félelmét. És nyilvánvaló, hogy ez a mi dolgunk is, amint szemtől-szembe állunk az új esztendő félelmes lehetőségeivel.

Ebben lehet nekünk hathatós segítségünkre alapigénk, amely éppen a félelem ellenszeréül kínálja nekünk a szeretetet. Szeretet és félelem, azt mondja, olyan ellentét, mit tűz és víz. Vagy az egyik, vagy a másik hatalmasodik el bennünk. Mennél több szeretet, annál kevesebb félelem. És ha "teljes a szeretet", akkor egészen eltűnt a félelem. "A szeretet kiűzi a félelmet."

Nyilvánvaló, hogy az Isten iránt való szeretetről van szó. Az emberek iránt való szeretetről nem mondhatna ilyet az Ige. Hiszen arról azt kell mondanunk, hogy éppen ellenkezőleg: mennél több szeretet, annál több félelem. Aki senkit sem szeret, hanem csak a magányos élet könnyű poggyászával járja az élet országútját, az ilyen csavargó léleknek a saját bőrén kívül nincs mit féltenie. A szeretet által ellenben úgy kiszélesedik az életünk, úgy benne élünk a hozzátartozóinknak, a baráti körünknek, az egyházi és nemzeti közösségünknek az életében, hogy a veszedelmek támadási felülete beláthatatlanul kiterjed. Sokan vannak, akik drágák nekünk, és sok minden van, ami drága nekünk. S ezért a szeretetért nem hogy megfogyna, hanem csak megsokszorozódik bennünk a félelem.

Az Ige szem előtt tartja az ilyen szeretetet is. Sőt, amint elolvastuk az egész szakaszt, amelyből alapigénket vettük, hallhattátok, milyen nagy súlyt helyez Istennek arra a "parancsolatára", amely megköveteli, hogy ki-ki "szeresse az ő atyjafiát". De ezt az emberek iránti szeretetet úgy tekinti, mint megnyilvánulását, következményét, és ezért ismertető jelét egy másfajta szeretetnek: az Isten iránt valónak. És erről hirdeti, hogy: "a szeretetben nincsen félelem".

Ebből az tűnik ki, hogy félelem alatt is az Istentől való félelem értendő itt. Isten az, akit vagy szeret az ember, vagy fél tőle. Ne gondolja senki, hogy ez elvezet most bennünket a tárgyunktól, s valami olyan kegyes elmélkedés mezejére terel, amelynek semmi köze nincs már a lelkünket nyugtalanító mai valóságokhoz. Mert, ha jól meggondoljuk, az a félelem, amely bennünk ez új év küszöbén megszólal, nem az Istentől való félelem-e? A legtöbben persze nem így nevezik. Félnek az események szükségszerű kifejlésétől, félnek a világbeli nyers erők kegyetlen játékától, félnek a sors könyörtelenségétől és a végzet megmásíthatatlanságától. És így tovább. De hiszen mindenek mögött Isten rejtőzik, aki mindeneket igazgat! Alapjában véve Őtőle félünk mindnyájan. Akik kerülik az Ő nevének említését, éppen azt árulják el ezzel, hogy olyan félelmes szörnyetegnek sejtik, aki nem is érdemli meg az Isten nevet.

Nem is csoda! Isten, aki e világ történései mögött rejtőzik, valóban félelmes Titok. És a tőle való ösztönös rettegés alól semmi sem szabadítana meg bennünket, ha Ő maga a titok homályából elénk nem lépett volna, és Jézus Krisztusban meg nem jelentette volna magát nekünk. Azóta is ennek alapján lehetséges egy másik magatartás Őiránta: nem félni tőle, hanem szeretni Őt. Szeretni Őt - "mert Ő előbb szeretett minket". Jézus Krisztus hallatára és láttára elcsendesednek az emberi szív ősfélelmei. Reásugárzik az Isten örök szerelme, és viszontszeretetre melengeti fel érzéseit. Akiben pedig kivirágzott az Isten iránti szeretet csodavirága, az nyugodtan tud már szemébe nézni a világ fenyegető rettentéseinek. Ha nem érti is, hogy Isten miért igazgat mindent úgy, ahogy az a szemünkbe tűnik, annyit mégis tud, hogy Isten mindig szereti Őt. Istent szeretni annyit is jelent, mint bízni Istenben akkor is, amikor nem értjük Őt. Tehát: tudni, hogy akkor is áldott és jóságos célokat munkál velünk, amikor a látszat teljességgel ellene mond ennek. És így: "a szeretetben nincsen félelem".

A félelemnek ezt a hathatós ellenszerét sehol nem nyerheti el az ember, csak Jézus Krisztus kezéből. Másutt találhatsz a változhatatlanba való bölcs beletörődést, a kegyetlen valóságtól való áhítatos elvonatkozást, a végzet rideg fensége előtt való néma leborulást. De azt a boldog bizakodást, hogy "akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van", csak Ő adja meg. Mert Ő tanít meg Istent úgy szeretni, hogy ettől elmúlik minden félelmünk.

Van az Isten iránt való szeretetnek más köze is a mi szívünk félelmeihez. Nem csak bizalomra késztet Isten iránt, hanem a magunk megtagadására és odaadására is. Az Isten iránt való szeretetben felolvad a magunkkal való törődésünk és a magunk akaratának a mindenek fölé helyezése, - és ezzel elszárad a félelemnek fő forrása. Hiszen, ha valakit igazán szeretünk, annak a kedvéért, sőt annak a kezéből mindent el tudunk viselni készségesen!

Így van ez már a mi földi viszonylatainkban is. Sokszor, amikor egy-egy ifjú pár megáll előttem a házassági eskü letételére, különös kérdések ébrednek bennem. Csakugyan komolyan veszik, amit az esküben mondanak? "Sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, hűtlenül el nem hagyom". Hátha szavukon fogja majd egyszer az élet? Hátha az, akitől a sorsuk szépséges kiteljesedését várják, egyszer csakugyan nehéz teherré válik rajtuk, és házasságuk a szenvedéseknek előre nem látott hosszú, keserves próbáinak a forrása lesz? Nem fogják-e akkor azt mondani: ha ezt előre láttam volna, visszariadtam volna tőle? Vagy nem keresik-e akkor még utólag is az odábbállás útjait és módjait? Minden azon fordul meg: szívből, őszintén, igazán hangzott-e el az esküjüknek az elején az a nagy szó: "ezt a nőt, ezt a férfiút... szeretem"? Ha ez nemcsak annyit jelentett, hogy: kedvelem, vagy: tetszik nekem, vagy akár: szerelmes vagyok bele; ha valóban az egymás iránti szeretet megvallása volt, akkor nincsen baj! A szeretet azért szeretet, mert nem a maga kényelmét, élvezetét, hasznát és előnyét keresi, hanem annak a javát, akit szeret, - még ha ez a saját megáldoztatását jelenti is sok tűrésnek, lemondásnak, szenvedésnek az oltárán. Ezért "a szeretetben nincsen félelem", csak mindenre kész odaadás.

A régi idők kálvinistáiról azt mondogatták gúnyos bírálatként, hogy: "az Isten dicsőségéért készek volnának akár el is kárhozni." Ebben valóban mosolyra késztető a benne rejlő logikai képtelenség, mert hiszen az, aki olyan hódolattal csüng az Isten fenségén, hogy ha az Ő dicsősége úgy kívánná, még az elkárhozást is boldogan vállalná Őérette, az éppen az Isten előtti ilyen elragadtatott hódolatában az üdvösség birtokosa, és nem lehet a kárhozat martaléka. De egyébként ez az elméskedő bírálat csak a legnagyobb dicséretként fogható fel. Csak az marad rejtélyes, hogy ugyanazok a bírálgatók hogyan mondhatták ugyanezeket a kálvinistákat rideg és száraz lelkűeknek? Hiszen más szavakkal azt állapították meg róluk, hogy bennük "teljessé lett a szeretet" Isten iránt! Istenhez való viszonyukban mellékessé vált számukra az, hogy milyen áldásait nyerhetik el, és milyen nyereségük lehet belőle. Még az a kérdés is alárendelt helyre került az ő szemükben, hogy hogyan juthatnak el az üdvösségre. Nem Istent akarták a maguk javára biztosítani, hanem maguk akartak életükben és halálukban az Isten dicsőségére gyújtott szövétnekként elégni.

Ez az a "szeretet", amely ha "teljessé lesz, kiűzi a félelmet". Ez az az Istennel kötött szövetség, amely nemcsak a jó napokra szól, hanem életre-halálra. Aki így szereti Istent, az válságos, nehéz napok jöttével sem fogja felmondani neki az egyességet, mert az nem olyan szerződés-féle, amelyben a maga kockázatmentes hasznát kereste, hanem a magával nem törődő, feltétlen odaadás elkötelezettsége, amely áment mond az Isten akaratára minden körülmények között.

Ez a szeretet "kiűzi a félelmet" a mi szívünkből is. Ha Isten a mi testünkön át akarja kivívni az Ő győzelmét, hát hadd jöjjenek az Ő ítéletei! Múltak felgyülemlett bűneiért hadd teljesedjék be a mi nemzedékünkön az Ő haragja, és hadd legyünk példa az utánunk jövők számára, hogy megszégyenülésünkből okulva alázatosabban és engedelmesebben szolgálják majd Istent ezen a földön! Csak az fél, aki magát szereti, és minden egyebet is csak úgy szeret, mint a magáét. Ha Istent szeretjük, és Őérette szeretünk egyebeket is, akkor mindenre felkészült lelki nyugalommal nézhetünk elébe az elkövetkezendőknek!

De megvan-e bennünk ez az Isten iránti szeretet? Nem rúgtuk-e ki a lábunk alól a valóság talaját, és nem szálldosunk-e képzelt magasságokban, amikor erről beszélünk? Persze, hogy meg kell vallanunk az igazat: azért vagyunk tele félelmekkel, mert nem szeretjük Istent úgy, ahogy alapigénk azt elénk írja. És hiába határoznánk is el, előre tudjuk, hogy ez az Isten iránt való szeretet nem gyulladhat szívünkben olyan nagy lángra, egyik napról a másikra, hogy "teljessé" legyen bennünk. Ezért, ha hozna ránk ez az esztendő nagy csapásokat, el kell ismernünk, azok megérdemelt ítéletként sújtanának bennünket is, mint akárki mást. Felrémlő látomásukból is kizendül már felénk Istennek velünk szemben kimondott elégedetlensége. Adósai vagyunk neki azzal a teljes szeretettel, amellyel tartoztunk volna mindig. Ezért morajlik a látóhatáron feltűnő viharfelhőkből az Ő ellenünk szóló ítéletének a mennydörgése!

Bűnös voltunkban gyökerezik valóban minden félelmünk. De nézzétek, van az Isten iránt való szeretetben ez ellen is orvosság, mert ebben a szeretetben, ha még oly fogyatékos is, megvan a bűneink bocsánatának a bizonyossága is. Az alapigénk előtti vers ezt mondja: "Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához." Vonatkozik ez az ítéletnek arra az utolsó napjára, amelyen Isten meg fog semmisíteni mindent, ami ebben a világban nem az Ő akarata szerint való. És vonatkozik az olyan napokra is, amelyeknek rémségeiben Isten olykor-olykor ízelítőt ad a világnak az Ő eljövendő végítéletéből. Akik Őt szeretik, azoknak "bizodalmuk van": az utolsó ítélet nem fogja őket az örök kárhozatba taszítani, noha jól tudják: megérdemelnék; a földi történet során elkövetkező ítéletes napok sem dönthetik őket az Istentől való elvetettség sötét mélységeibe, noha jól tudják, hogy erre is rászolgáltak. Honnan van ez a "bizodalmuk az ítélet napjához"? Az Ige így magyarázza: "mert amint Ő van, úgy vagyunk mi is e világban". Vagyis: Isten joggal perbe szállhatna velünk, mint kikerülhetetlen Ellenfelünk, de Ő ugyanakkor mégis egy oldalon áll velünk. Jobban mondva: maga mellé, magával egy oldalra fogadott bennünket, közösséget vállalt velünk, és közösséget teremtett maga közt és mi közöttünk. Mi nemcsak ehhez a világhoz tartozunk, amelyen beteljesedik az Ő ítélete. Mi Őhozzá is tartozunk, s amint Ő fölötte áll a világ elmúlásának, "úgy vagyunk mi is e világban": az ítélet hullámai minket sem nyelhetnek el.

Ha csak egy kicsiny szikrája van is bennem az Isten iránt való szeretetnek, ez már annak a bizonysága, hogy Ő belém oltott valamit az Ő tulajdon lényéből, és a maga rokonává avatott ezzel. És ha könnyes fájdalmak között panaszkodom is amiatt, hogy olyan kevéssé tudom Őt szeretni, ez is csak annak a bizonysága, hogy megízleltem már az Ő szeretetének édességét, és azért kívánkozom annak kiteljesedésére. Tudom, hogy a legbenső, legigazabb énem az, amelyet az Ő újjászülő kegyelme teremtett meg bennem, és ezért sóhajtozom és nyögök a régi énemnek sok nyomasztó terhe miatt, amely amazt nem engedi teljes erejére kibontakozni. Távol élek Istentől, a magam bűnös életének hidegségében és sötétségében. De ezt is csak azért érzem gyötrelmes valóságnak, mert Isten igazában már nagyon közel vont magához, és, ha elborítva, elrejtve ég is bennem az Ő szeretetének meleget, fényt sugárzó lángja, de ég bennem, mert Ő meggyújtotta, táplálja, és őrzi ezt a belőle való tüzet!

Ezért lehet "bizodalmunk az ítélet napjához". Az véget vethet sok mindennek, de nem árthat ennek az Isten kegyelméből való legbelső életünk-magjának. Ami odaveszhet, az csak a külső burok. Nem kár érte. Ami összeomolhat, az csak a gerenda-állvány, amely mögött a tulajdonképpeni épület emelkedett. A végső ítélet napján is, minden részlet-ítélettartásban is, Isten csak azt hántja le az Őt szeretőkről, ami amúgy is elmúlásra van ítélve, hogy annál erőteljesebben kitáruljon az örökkévalóságra szánt lényeg: "úgy vagyunk mi is e világban, amint Ő van". A világ megítéltetése felett felragyog az Ő dicsősége, de kitündöklik egyúttal a mi megváltott életünk dicsősége is.

Ezért: bűnös szívünk minden félelmét is "kiűzi" az a szeretet, amely az Ő szeretetének visszhangjaként él bennünk.

*

Csak ennek az öröktől fogva való szeretetnek a sugárzásába kell hát odaállnunk. Csak el ne húzódjunk a Jézus Krisztusban reánk feljött tündöklő napnak a fényessége elől! Hadd költögesse, növelje, forrósítsa bennünk ennek az évnek minden napján a mi dermedt, nehézkes szívünkben az Isten szeretésének a lángját! Akkor ébredhetnek ugyan bennünk félelmek minden új napra való felkelésünkben, és minden új éjszakára való lefekvésünkben, de erőt nem vehetnek rajtunk. Békességünktől és bátorságunktól meg nem foszthatnak.

Ez az Isten újévi parancsa számunkra. Hiszen az Ő egész törvénye ebben foglaltatik benne: "Szeresd a te Uradat, Istenedet..." Tegyük hozzá újévi könyörgésünkképpen az Augustinus imádságát: "Uram, add meg nekem magad, amit tőlem követelsz!"

***

(1935. dec. 29.)

Lekció: Jel. 1, 1-8.

Textus: "Én vagyok az alfa és az ómega,
Kezdet és Vég, ezt mondja az Úr..."
Jel. 1,8.

Még nem azért gyülekeztünk egybe, hogy eltemessük ezt az esztendőt. De mindenesetre búcsúzni akarunk már tőle. Körülálljuk a halálos ágyát és tudjuk, hogy már meg vannak számlálva az órái. Utolsó, halódó lélegzete hallatszik már a csendben és nemsokára beköszönt a vég. A helyébe pedig következik a friss utód. "Meghalt a király! Éljen a király!" - kiáltották valamikor Párizs utcáin. Így fogjuk nemsokára gyászolni az eltűnt ó-esztendőt, s ugyanabban a percben ünnepelni az érkező újat. Ünnepélyes dolog lesz bizonyára most is, mint már annyiszor életünkben, - búcsúzni a régitől és először találkozni az újjal. Különös varázsa van az esztendők határánál való megállásnak. Megragadja a lelket, lesújtja s egyben fel is emeli. Ne kicsinyeljük ennek a határállomásnak a komoly jelentőségét!

De most, még néhány napnyi távolságra tőle, mégis megvallhatjuk, hogy alapjában véve egészen mesterséges dolog az egyik esztendőnek a másiktól való ilyen elhatárolása. Egyszerűen csak konvenció, évszázadokkal ezelőtt kialakult szokás, hogy december 31-én zárunk és január 1-én kezdünk egy-egy évet. Alakulhatott volna a közszokás másképpen is, és csakugyan ismert az emberiség a múltban és ismer itt-ott ma is más időszámítást.

Mert amikor december és január között éjfélkor tizenkettőt üt az óra, igazában nem történik semmi nevezetes. Meglehet, hogy valahol egy letompított fényű betegszobában éppen akkor hunyja le szemét egy nagybeteg, és amikor utolsót kondul a torony órája, átadja lelkét Teremtőjének. Itt valóban lezáródott valami. Vagy meglehet, hogy ugyanabban a pillanatban szüli világra egy anya a gyermekét, talán egyszerű közkatonának az élet légiói számára, talán olyan üstökösnek nemzete egére, amilyen egy ilyen éjszakán Petőfiben született meg. Ez mindenesetre valóságos, komoly kezdet beköszöntése. De az ilyen befejezéseknek és kezdéseknek vajmi kevés közük van az óra ütéséhez. Az a vég is régóta készülhetett már és mindenképpen bekövetkezett volna. Az a kezdet is régen csírázott már az anyaméhben, mielőtt a világba belépett, és éppúgy belépett volna a világba, ha a naptár és az óramutató egészen más időt jelzett volna is.

Valahol mégis határokat kell vonnunk az idő mezején. Meg kell jelölnünk pontokat, ahol az életnek egy-egy részét lezárjuk s egy másikat elkezdünk. Ünnepélyes pillanatok azok, amelyekben az élet egy-egy soha vissza nem térő szakaszára pontot teszünk s egy másikat veszünk sorra. De aki csak ilyen véget és csak ilyen kezdetet ismer, aki az életet, hogy valamennyire áttekinthető legyen, csak ilyen mesterséges darabokra elosztva tudja maga előtt látni, milyen szánandóan szerencsétlen ember az! Aki csak úgy tud magának számot adni sorsáról, hogy megállapítja: most megfutottam pályámnak egy évvel ezelőtt kezdett szakaszát, s most elindulok egy év múlva lezáródó másik szakasza felé, üres annak az embernek a lelke! Nincs az ilyen ember életének igazi értelme!

Hasonlatos az ilyen ember ahhoz az olvasóhoz, aki lapszámra fogyasztja a könyvet. Képzeljetek valakit, aki azzal dicsekszik, hogy ma elolvasott 20 lapot! Kezdte a 31.-en fenn a bal sarokban és végezte az 50.-en lent a jobb sarokban! Holnap pedig ugyanúgy el fog olvasni megint 20-at! Csakugyan, a könyvek lapokra vannak osztva. De jól tudjuk, hogy ez egészen mesterséges beosztás. Tisztán nyomdatechnikai kérdés, hogy a szövegben hol kezdődjék és hol végződjék egy-egy lap. Aki nemcsak betűket és szavakat, hanem magát a könyvet akarja olvasni, annak értelmét akarja megragadni, az úgy suhan át az egyik lapot a másiktól elválasztó határokon, mintha ott nem végződnék és nem is kezdődnék semmi.

Vagy képzeljétek el azt a zenészt, aki büszkén számol be arról, hogy egy zeneműből eljátszott kétszáz taktust, legközelebb pedig majd folytatja a következő kétszázzal! Vannak taktusvonalak, kell is hogy legyenek. De aki a zenének az értelmét, a lelkét keresi, nem számolgatja őket, mert tudja, hogy a dallamok úgy áthúzódnak felettük, mint a szelek járása, vagy a madarak röpte a határsorompók fölött.

Aki könyvet értelmesen olvas, aki zeneművet értelmesen élvez, az komolyabb kezdeteknél indul el és valóságosabb befejezéseknél pihen meg. Címlapja kell, hogy legyen a könyvnek és utolsó lapja kell, hogy legyen, amelyre odaírható: "finis". Meg kell, hogy legyen a zeneműnek a kezdő akkordja, amellyel megzendül és a záró akkordja, melyben elnyugszik.

És nekünk is valóságos, komoly kezdetektől kell elindulnunk az életünkben és valóságos, komoly végezethez kell érkeznünk, hogy az egésznek értelme legyen. Hadd hangozzék ezért felénk alapigénk üzenete, amelyben maga az Örökkévaló így szól hozzánk: "Én vagyok az Alfa és az Omega, Kezdet és Vég!"

Ha ezt a szózatot nem hallanánk, akkor ennek az egész nagy világmindenségnek amelyben élünk, nem volna számunkra értelme. Megoldhatatlan rejtélynek a labirintusa volna az egész, amelyhez hiányozna a kulcs; nem tudnánk, hogy a kusza vonal kifejtéséhez hol kell hozzáfogni és kibogozásával hova kell elérkezni. Bármint kutatnánk és vizsgálnánk is az értelmünkkel, - nem találnánk benne sem Alfát, sem Omegát, s így hogy rendeződhetne el az egész betűhalmaz értelmes sorozattá?

Ha visszafele haladva nyomoznánk, azt kellene éreznünk, hogy nincs megállás, nincs végső kezdethez érkezés sehol sem. Nem tudod elképzelni ennek a világegyetemnek olyan kezdetleges, nyersanyagszerű állapotát akárhány évmiriádnyi távolságban sem, hogy ott is ne kellene kérdezned: mi volt hát az előtt? Mert az értelmed azt mondja, hogy valamiből annak is elő kellett állnia! Ha meg előre nézel és a jövőt számítod ki, akkor sem tudod elgondolni a mindenségnek olyan végkifejlését, amelyről azt mondaná az értelmed: itt már álljunk meg, mert ezen túl nincs semmi! Tovább, tovább! Végnélküli horizontokban tárul ki előtted a jövő is, akármilyen legyen egyébként az elgondolásod róla.

Magában a világban nincs kezdet és vég, amely lezárná az egészet és értelmet adna neki. Csak a világon túlról, onnan felülről, az örökkévalóságból jöhet a szó: "Én vagyok a kezdet és a vég." Ő, akit értelmünk meg nem találhat, de aki megjelenti magát nekünk, ha szavára hallgatunk, átfogja örökkévalósága ölelésével a múltnak és jövőnek végtelenbe nyúló sorozatát, mint ahogy az ég aláhajlik a ködbevesző látóhatárra. Ő a kezdet, mert Őtőle jön, és Ő a vég, mert Ő felé halad a világ élete - s ezért van értelme.

Ha nem volna meg hitünknek az a bizonyossága, hogy Ő a Teremtő Isten és egyben Ő a világot céljai felé kormányzó Gondviselő Isten, akkor - hadd mondjam meg egészen nyersen - nem volna más az egész világmindenség, mint valami óriási szemétdomb. Nem azt értem ez alatt, hogy nem csillannának fel benne akkor is fényes értékek, szépséges drágagyöngyök, cizellált remekművek. De ezek is ott hányódnának s ott pusztulnának a többi lom között. Mennél több értelme van egy-egy töredéknek, annál borzasztóbb volna az egész együttesnek gazdátlan összevisszasága, siralmas bitangjára hagyottsága.

De mert tudjuk, hogy Őtőle indult el minden, aki ennek a szédítően nagy, titokzatos mindenségnek élő Teremtője és kormányzó Ura, s mert tudjuk, hogy így felé is törekszik minden, akár tudva, akár nem tudva, - azért vagyunk bizonyosak, hogy nem őrült összevisszaság az, amit látunk, nem ostoba véletlen az, hogy mi emberek is itt vagyunk ebben a világban, és nem hiábavaló vergődés az, ha mi előre és felfelé törekszünk. Van valami mély értelme mindennek, van magasabb rendeltetése az embernek, van bíztató reménysége a mi küzdelmeinknek, - mert Ő a kezdet és Ő a vég!

Nem azt állítjuk, - hiszen nevetséges is volna -, hogy ez a mindeneken áthúzódó értelem előttünk mindig világosan kitárul. Sokszor egészen eltűnik a szemünk elől a fonál menete és csak összegabalyodott csomót látunk. Rejtélyek, számunkra megoldhatatlan rejtélyek, maradnak bőven. De ha a fonal kezdetét és végét Isten tartja a kezében, akkor Ő ismeri minden rejtélynek a nyitját. S nekünk elég annyit tudnunk, hogy van értelme annak is, aminek mi nem látjuk az értelmét. Megoldhatatlan kérdéseinket boldogan, vagy legalább is békességben rábízhatjuk arra, Aki maga a Kezdet és a Vég.

De ugyanígy vagyunk mindnyájan a magunk kicsiny életével is, azzal a hajszálvékony, rövidke fonállal, amellyel ki-ki közülünk bele van sodorva a nagy mindenség életének az óriáskötelékébe. Az én sorsomnak s a te sorsodnak is csak az ad értelmet, ha Isten a Kezdet és a Vég, vagyis ha egyenként is Őtőle indulunk el és egyszer Őhozzá érkezünk meg.

Ezért azt kell mondanunk, hogy egy-egy ember voltaképpen akkor kezd élni, amikor Istennel kezd élni. Ami addig volt, az magában véve értelmetlen zűrzavar. Hiába születtünk bele ebbe a világba már akármilyen régen s hiába jegyezték fel a születésünk napját valamilyen tekintélyes jegyzékbe már évtizedekkel ezelőtt. Ez nem jelent komoly kezdetet. Ez csak egyszerű folytatás. Mint ahogy a tengerek színe alatt nőnek a korall-szigetek s azoknak szinte őserdő-szerű rengetegén szakadatlanul fakadnak az új szemek, testi megszületésünkben is csak az emberiség nagy fája folytatja a maga növekedését. A hatalmas világtörzsnek egyik nagy ágán, amit nemzetnek nevezünk, annak is egyik kicsiny gallyacskáján, amit családnak nevezünk, kinőtt egy-egy új rügy. Csak folytatás vagy, - folytatás a családod, a fajtád, az emberi nemzetség életében. A nagy életfolyamatban egy új cseppnek a felszínre vetődése, nem több.

De amikor tovább haladva egyszer elérkeztél oda, hogy kivilágosodott előtted az Isten szeretete, aki Atyád neked; amikor belesugárzott a lelkedbe a Megváltó Krisztus arcáról az égi napfény és átjárta a lelkedet annak a tudatnak a melegsége, hogy nem vagy elfelejtett porszem ebben a nagy mindenségben, hanem számon tart és rád számot tart az Örökkévalóság Ura, a te Istened: attól kezdve megváltozott a helyzet. Megértetted, hogy egész életedről időknek előtte már Ő gondoskodott; Őneki megvoltak a tervei felőled, s miközben esztendeidet egymásután éled ebben a világban, nem történik más veled, mint amit Ő végzett el felőled örök atyai szívében.

Ez már komoly kezdet! Ettől kezdve élsz igazán! Ez az, amit a Szentírás nyomán úgy nevezünk: "újjászületés". Az az élet, amely ezt megelőzi, csak olyan, mint amikor a zenekar zenészei hangolnak. Sok hang hallatszik, lehet a zengése nagyon színes, élénk, mozgalmas, - de milyen zavaros az egész! Nem illeszkednek egymáshoz, nincs bennük összhang, nem hallatszik ki belőlük zenei jelentés. Csak amikor a karmester megjelenik a színen és felemeli vezénylő pálcáját, attól kezdve szólal meg a mű. Amikor Krisztus által belenyúl Isten az életünkbe és újjászüli azt, hogy benne minden az Ő dirigálásának engedelmeskedjen, - akkor simul össze az életünk sokféle hangja szépséges összhangba. Akkor mondhatja el az ember igazán, hogy most már él.

Vagy mint ahogy a postahivatalban üresen is futhat a távírógépből a szalag és voltaképpen kárbavész mindaddig, amíg a kattogó szerkezet nem kezdi el a jelek ráírását, hogy láthatóvá váljék egy távoli vidékekről jövő üzenet, - ugyanúgy üresen futhat az emberélet szalagja is sokáig. Kárbaveszhetnek hosszú évtizedek, amelyekben nem tudja az ember, hogy miért is él? Amíg egyszer aztán el nem kezdi az életet Istennel. Attól fogva az Isten örök gondolatai rajzolódnak ki benne. S így már megtalálta életének az értelmét.

Ugyanakkor megkapja az életünk a világos és határozott célját is, - mert Aki a Kezdet, ugyanaz a Vég is. Az is, ez is titokzatos előttünk. Megfoghatatlan dolog: hogyan futnak be életünkbe az Isten örök gondolatainak sínjei s hogyan emelik magukra az életünk vonatját, hogy végre vágányon lehessen. S megfoghatatlan dolog az is, hogyan érkezünk majd el ezen a sínpáron a végső állomásunkhoz. De annyit tudunk, hogy ott a végső állomásnál Isten vár ránk és az életünk egész rakományát Ő fogja átvenni. Ez lesz majd a vallomásunk, amikor elé érkezünk: "Uram, Te indítottál el, Veled kezdődött az igazi életem. Most itt vagyok, a pályát megfutottam. Ítélj meg engem. Te vagy a végső állomás, amelynél elpihenhetek!"

Nagyon jól tudjuk, hogy ebben a végső szembesítésben sok minden megítéltetik. Nincs okunk büszke bizakodással nézni elébe ennek a találkozásnak. De csak az vallhat kárt az ítéletben, ami mi magunkból való. De attól fogva, hogy Istennel kezdtük az életet, sok olyan aranyfonal szövődött bele, ami nem tőlünk, hanem Őtőle való. Ő végzi bennünk a maga munkáját bűneink ellenére is, véget nem érő hosszútűréssel. És ez az Ő műve megállja az örökkévalóság próbáját. Ami belőlünk való, azért orcánk pirulásával, megsemmisülten, alázatosságban járulunk majd színe elé. De bizakodva fogjuk mégis felemelni a tekintetünket Őhozzá, sőt dicsőítve az Ő nevét ujjongó örömmel visszük elébe az életünket: "Nézd, Uram, megvolt benne a Te ajándékod, megmutatkozott benne a Te segítséged! Amit Szent Lelked által elkezdtél, amit hűséges kegyelemmel ápoltál, tisztogattál, erősítettél, védelmeztél, - azt vajon most elvetnéd-e? Hiszen azért cselekedted és munkáltad mindezt, hogy most tökéletességre vidd! Örökkévaló kezednek utolsó simítása jöjjön hát, s aztán hadd foglaljak helyet dicsőségednek hajlékában, amelybe befejezett műveidet egybegyűjtöd!" - Ahol Ő a Kezdet, ott Ő a dicsőséges Vég is.

Így van meg az értelme egész küzdelmes, hányt-vetett földi sorsunknak.

S ha egész földi életünket ebben a magasabb értelemben élhetjük végig, hogy Istentől elindulva végül Őhozzá érkezünk meg, - akkor ennek megvan a kihatása földi életünk minden legkisebb részletére is. Ha a Kezdetnek és Végnek e közé a két végpontja közé van kifeszítve az egész élet fonala, megfeszül és kiegyenesedik benne minden szálacska. Kapcsolj be a villanyáram két pólusa közé egy fémszálat, izzóvá lesz, de azért, mert minden egyes parányi darabkája is megérzi a rajta áthaladó áramnak az erejét és kitüzesedik tőle.

Hasíts ki az életedből egy olyan mesterségesen elkülöníthető darabkát, mint amilyen egy újév és óév által elhatárolt szakasz - és az is ünnepélyes és szent jelentőséget nyer, ha Isten volt a Kezdet és Ő a Vég is. Akik ezt az 1935. esztendőt Istennel kezdték és annak minden eléjük meredő bizonytalansága ellenére Istenre támaszkodtak, reménységüket Őbelé vetették és magukat boldog szolgálattételre Őneki ajánlották fel, azok most Istennel is végezhetik. Minden örömért hálát adhatnak Őneki. Minden veszteségükre és fájdalmukra vigasztalást Őnála találhatnak. Minden elért eredményért Őt magasztalhatják. Mindenre, amit elmulasztottak vagy elvétettek, bocsánatot Őtőle nyerhetnek. Így ez az esztendő számukra sem üresen, haszontalanul, értelmetlenül folyt le az idő medrében. Egy eleven darabja volt ez az Isten örökkévalóságának. Rajta ott fénylik az Ő dicsősége. Mély értelmű ajándék volt. S nem adhatunk eléggé hálát neki azért, hogy - nekünk adta.

De vegyük az életnek szervesebben egymásba illeszkedő és szétválasztható részeit. Vegye az ifjú az ő iskoláztatásának időszakát. Vegye a felnőtt ember az ő házaséletének pályafutását. Vegye bárki az ő hivatalnokoskodásának útját, amelyre valamikor szorongó lélekkel rálépett s amelyen azóta verejtékezve haladt. Vagy vegyük szemügyre az életnek bármely különválasztható alkotórészét. Valamennyinek az ad igazi értelmet, emelkedettséget, nemességet, hogy ha Isten a Kezdet és Isten a Vég. Aki az új útra, - akár az iskola első osztályánál, akár a pályaválasztásnál, akár a házasságkötésnél, vagy akármi legyen is az, - úgy lép rá, hogy Istennel kezdi és abban a tudatban halad tovább hogy Istennel is fogja végezni, Őhozzá fog érkezni és Őneki fog számot adni, arra várhatnak útközben nehéz szakaszok, kemény próbatételek, de az utat mégis boldogan fogja végigjárni. Szent kiváltság lesz számára az útnak még a fáradalma és töredelme is. Lesz számára értelme a vándorlásnak, olyan értelme, amelyért érdemesnek érzi azt végigjárni s amelyért mindig újra hálát kell adnia Istenének.

Megtörténhet olykor, hogy egy-egy váratlanul vagy nem is váratlanul bekövetkező esemény teremt új helyzetet és szab új irányt az életünkben. Néha sorsunknak egy-egy fénylő ajándéka az, ami az ölünkbe hull és azt az érzést kelti, hogy voltaképpen új naptárra volna szükségünk mostantól fogva és másképpen kellene számlálnunk az esztendeinket ezután. Máskor elfátyolozott arcú félelmes idegenekként jelennek meg az életünkben olyan fordulatok, amelyeknek érkezésekor úgy érezzük, hogy el van vágva az egész addigi életünk s ami ezután még következhet, az annyira más, hogy talán sohasem fogjuk megszokni tudni.

De egy-egy ilyen életszakasznál is csak azt kell megtanulnod, hogy Isten a Kezdet és a Vég. Amikor egy-egy új helyzetbe állít bele, csak azt ne feledd, hogy Ő állít bele abba. Boldogságodat, mint valami drága tőkét, Ő bízza a kezedre, hogy sáfárkodj vele. Szívednek nagy fájdalmait Ő méri rád, mint valami nagy feladatot, hogy gyakorold magad és nevelődj benne. Tőle kapott kitüntetés az új helyzet mindenképpen, - arra való, hogy az Ő dicsőségére megálld benne a helyedet! És Őt tartva szem előtt, mint Kezdetet, amelyből elindulsz az új életszakaszra, Őt tartsd szem előtt, mint Véget is, amely felé haladsz. Minden örömödért egykor Ő elé fogod felemelni a hálaadás poharát. S ha még oly nehéz volt is a teher, egyszer Ő előtte fogsz felujjongani, amikor lábához lerakhatod és felsóhajtva megköszönheted neki, hogy megsegített az egész úton, amíg súlya alatt görnyedtél.

Csak Vele indulj és csak Feléje tarts, - akkor soha nem válik üressé az életed. Sem az örömök íze nem válik keserűvé a szádban, mint azoknál, akik éppen a sok jó közepette csömörlenek meg az élet hiábavalóságától. Sem a fájdalmak sebeiben nem vérzik el a szíved, mint azoké, akik a sok csapás alatt vesztik el hitüket az élet igazi értelmében. Ismerni fogod a boldog élet titkát és hálás leszel érte Istenednek!

*

Végezetül még egyet, ami alapigénkből világosan kitűnik. Ha Isten az a Kezdet és az a Vég, amelytől életünk értelme függ, - hol találjuk meg ezt az Istent? Ugye, ez a nagy kérdés? Itt a felelet: alapigénk Istenről, aki Kezdet és Vég, nem harmadik személyben beszél, mint ahogy mi beszéltünk róla eddig, hanem első személyben. "Én vagyok az Alfa és az Omega, Kezdet és Vég" - így hangzik az üzenete. Isten maga jelentkezik és szólal meg benne. Onnan tudjuk, hogy Ő a Kezdet és Vég, mert Ő maga mondja ezt meg nekünk. Csak tudjunk erre az Ő szavára elcsendesedett lélekkel figyelni!

Vannak emberek, akik panaszosan számolnak be arról, hogy keresték Őt és sehol sem tudták megtalálni! Vajon engedték-e, hogy őket megtalálja az Ő szava? Figyeltek-e Őrá ott, ahol Ő maga jelentkezik? - Erre való ez a mi Szent Könyvünk - eleitől végig nem más, mint az Isten jelentkezése a mi embervilágunkban! Erre való az Istennek az a nagy ajándéka, amely ott ragyog ennek a könyvnek a középpontjában, mint a gyémánt a foglalatban, - a mi Urunk Jézus, a testet öltött Ige. Ha nem telepszel le lábaihoz, hogy hallgasd Őt, hanem csak messziről vetsz felé kíváncsi pillantásokat, - nem csoda, hogy nem hallod az Isten élő beszédét! És erre való a Szent Lélek kitöltetése e világra, hogy szüntelen zörgessen az ajtónkon és hírül adja nekünk, amik ebben a régi könyvben és különösen a mi Urunk Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában nyilvánvalókká lettek. Nem az Istenen múlik, ha mi nem halljuk meg az Ő szavát!

Hányszor jelentkezett ebben a lepergett esztendőben is! Hallgattunk-e Rá? Legalább az év utolsó napjaiban, utolsó óráiban üljön el a zaj bennünk és körülöttünk. S a csendben hadd halljuk meg mindnyájan, amint egyenként megbíztat, megnyugtat bennünket: Ne félj! Én vagyok a Kezdet és a Vég!

***

(1929. ápr. 24-én, a Keresztyén Diákok Világszövetségének
Balatonfüreden tartott délkeleteurópai vezető-konferenciáján.)

Emberi életünk legeslegnagyobb élménye az, amikor tudatára ébredünk a négy Evangélium időfelettiségének. Kétezer évvel ezelőtt elhangzott, egészen más viszonyok adottságai által kiváltott szavak egyszerre úgy ütik meg belőlük a lelkünket, mintha most hallanánk olyasvalakitől, aki önmagunknál is jobban ismeri éppen jelenbeli szükségeinket. A bennük leírt események úgy megragadnak, hogy áhítattal csatlakozunk azoknak szemtanúihoz, és képzeletben elkísérjük őket mindenüvé, hogy úgy szívhassuk magunkba a benyomásokat, mintha mi is ott lettünk volna. A Jézus Krisztus alakja körül lejátszódó küzdelmek bennünket is bevonnak örvénylésükbe, és olyan érdekeltséggel veszünk részt fel s alá kavargásukban, amilyet csak a jelen világ sorsdöntő eseményeivel szemben szoktunk tanúsítani. Egész személyisége kilép a kétezer éves távolságból, és minden napunknak és minden pillanatunknak kifogyhatatlanul friss, örökké aktuális, élő hatalmává lesz. Kereszthalálának a látványa az életünk legmélységesebb válságát támasztja fel és tartja ébren bennünk, - azt, amelyben ítéletet kell mondanunk, és ítéletet kell elfogadnunk egész valónkra. És csak annak köszönhetjük, hogy ebből a krízisből épen kerülünk ki, sőt éppen általa épülünk meg mindig újra, hogy együtt örvendezhetünk az első tanítványokkal, akik a húsvéti "harmadnap" után sok bizonyságát nyerték annak, hogy Ő nem maradt a sírban, hanem él.

És mégis, sőt éppen ezért nem állhatunk meg a négy Evangéliumnál. A mi helyzetünk már nem az, mint amelyben az evangéliumokban Jézus körül nyüzsgő kortársak voltak. Ha a magunk helyzetének igazi párhuzamát keressük, tovább kell lapoznunk az Apostolok Cselekedeteinek könyvére. Az Evangéliumokban olyan emberek között forgolódunk, akikre nézve Jézus Krisztus még időben élő valóság volt. Számukra lehetséges volt ezért olyan viszonyban állni Ővele, amely azóta az Ő idejével együtt visszahozhatatlanul letűnt a múlt feneketlen mélységeibe. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve mutatja fel olyan emberek életét, akikre nézve, már a múltból a jelenbe nyúló, az idők korlátaiból kilépett, örökké élő valóság.

Itt találjuk meg a feleletet arra a kérdésre is, amely titkon ott feszeng és megvilágításra vár, valahányszor az emberi életben megismétlődik az Evangéliumok időfelettiségének az átélése. Mert mégis csak meg kell kérdeznünk: mi a titka ennek a csodálatos kapcsolatnak egy távoli múltban élő alak, és a mi jelenlegi legmélyebb tapasztalataink között? A feleletet megkapjuk mindjárt az első fejezetekben. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve a pünkösdi történet nyitányával kezdődik. A Szent Lélek kitöltetése az alaptéma, amelynek variációja aztán az egész irat. Ezzel az Isten terveiben egy új világkorszak kezdetét jelöli meg ez a könyv. Pünkösd óta egy új rend köszöntött be az emberiség és Isten viszonyában: a Szent Léleknek ökonómiája. És ha azt kérdezzük, mi ennek a lényege, akkor az a felelet, hogy ütött az Isten órája mindannak az értékesítésére, ami Jézus Krisztus után, mint összegyűlt és kivívott érték itt maradt a világban. Az emlékezetét ébren tartani, az ígéreteit beváltani, a követelményeit érvényre juttatni, - általában mindazt, ami Őbenne egyetlen, csodálatos emberéletben összezsúfolva volt, egymás utáni nemzedékek során a történelemben kibontani és mindenki számára hozzáférhető közkinccsé tenni, örökké igazolni és egyetemesen megvalósítani: ez az új idők programja. Isten most már Jézus Krisztus alapján áll szóba az emberrel és igazgatja az emberiség történéseit. Istennek ez az új bemutatkozása a Szent Lélek kitöltetése, és ebben van a nyitja annak a titoknak, hogy Jézus romolhatatlanul élő valóság a múló évezredek ellenére is. A Szent Lélek Isten hozza Őt közel hozzánk az egyre növekvő távolságon át, hogy "bizonyságot tegyen róla" és "megdicsőítse Őt" mindig újabb nemzedékek emberei előtt.

A Szent Léleknek ez a munkája életünkben nem volna teljesen megvilágítható a nélkül, hogy egynéhány nagyon súlyos kérdésre is ki ne kelljen terjeszkednünk, amelytől az idő rövidsége eltilt bennünket. Olyan kérdések ezek részben, amelyek a múltban évszázados nagy vitákban foglalkoztatták a keresztyén gondolkozást, és nem egy egyháztörténelmi meghasonlásra is vezettek. Nem ezért térünk ki az útjukból. Hiszen éppen az a körülmény, hogy nagy keresztyén közösségek útjai elváltak egymástól miattuk, mutatja ezeknek a kérdéseknek a súlyos komolyságát, és ajánlaná a megbeszélésünkbe való bevonásukat. Hiszen ma már, legalább ebben a körben, számíthatunk arra, hogy különböző keresztyén felekezetek hívei nem tekintik a maguk felekezete elleni hűtlen árulásnak, ha minden izgatott ingerültség nélkül meghallgatják az eltérő véleményt is, és megbecsüléssel, komolyan veszik számon másnak még azt a meggyőződését is, amelynek helytelenségéről vannak meggyőződve. Nyugodtan szólhatnánk tehát az érintett vitás kérdésekről is, de nem vállalkozunk rá, mert korlátoznunk kell magunkat. Csak azért vetünk mégis egy futó pillantást rájuk, hogy a tudatában maradjunk a továbbiak során korlátozottságunknak. Súlyos hiba volna akár mások, akár önmagunk előtt csak a látszatát is kelteni annak, mintha megfeledkezhetnénk ezekről a kérdésekről, vagy lebecsülhetnénk őket.

Az első nagy kérdés, amelyet így meg kell említenem, tárgyunknak jelentősége a keresztyén Isten-fogalomra vonatkozólag. A Szent Lélek munkája életünkben nem tudatosítható a nélkül, hogy el ne jussunk a Szent Háromság kérdéséhez. Azután, hogy Jézus Krisztus személyiségében felragyogott a keresztyének előtt Isten valósága, az az újabb meggazdagodás érte őket, hogy Istennel, mint a maguk életében munkálkodó Szent Lélekkel is megismerkedtek. És adva volt az elkerülhetetlen feladat, hogy ezt a két sajátlagosan keresztyén Isten-ismeretet világos fogalmazásban beleépítsék a régebben is bírt Isten-ismeret anyagába úgy, hogy egyik se veszítsen a maga külön értékéből, és mégis kitűnjék, hogy nem három, hanem egy Istent vallanak. Ennek a szellemi munkának harcaiban történt, hogy a keleti keresztyénség elvált a nyugatitól, másképpen fogalmazván meg mindegyik a Szent Léleknek viszonyát a Fiúhoz.

Egy másik súlyos kérdés az egyház jelentősége a Szent Lélek munkájában. Mert akármennyire legbensőbb személyes ügyünk is a Szent Léleknek életünkben való munkája, nem szakíthatjuk ki magunkat mások közösségéből. A háború utáni lelkiség egyik nagy nyereségeként könyvelhetjük el éppen azt, hogy megszabadultunk az előző évek túltengő individualizmusától. Nem egyéni karrierek izgatják már ma a diákságot, hanem a kollektív életnek nagy, megoldásra váró kérdései. Élesen áthat ma mindnyájunkat annak tudata, hogy nem egyedül álló és magányosan küzdő lények vagyunk, hanem csak tagok egy-egy nagy testben, amellyel együtt emelkedünk vagy zuhanunk. Ezért ma nem kell bővebben hangsúlyoznunk, hogy a Szent Lélek munkája sem különálló egyénekben, hanem összefüggő közösségben megy végbe. Apró sejtekként éltet minket a Szent Lélek egy hatalmas organizmusban, amely a maga egészében hordozója és teste. Az egyén és az egyház viszonyának olyan súlyos kérdései merülnek itt fel, amelyek választófalat képeznek a protestantizmus és a többi keresztyénség között.

Azután: ha valaki egyházat mond, egyházi rendet is kell mondania. Ha a Szent Lélek közösségteremtő és közösség által munkáló hatalom, akkor nem hiányozhatnak módszereiből bizonyos megállapított intézmények, berendezések, szertartások, amelyeket felhasznál munkájában. Munkája nem csaponghat minden megkötöttség nélkül, és ezért vannak bizonyos név szerint megnevezhető "kegyelmi eszközök", amelyeket engedelmesen el kell fogadnia és hálásan fel kell használnia annak, aki azt akarja, hogy a Szent Lélek munkája valóság legyen az életében. Itt megint nagy eltérések támadtak és tátonganak máig is protestánsok és mások között, sőt maguk között a protestánsok között is.

De mindezeket csak éppen érintve, az említett kényszerű okból mellőzöm most, és csak egyet szeretnék: egészen gyakorlati, egyszerű módon azt feltüntetni, milyen óriási valóság életünkben a Szent Lélek munkája. Ne féljen senki attól, hogy ezzel a magunk személyes életébe fordított tekintettel valamilyen beteges szubjektivizmusba vezetném hallgatóimat. Az élmények meleg fürdőjében való olvadozás szintén azoknak a háború előtti hajlamoknak egyike, amelyekből hála Istennek kigyógyított a szellemi életünkön átvonult földrengés. Megtanultuk, hogy a "vallás" helyett újra Istent keressük, a lélek érdekes tapasztalatai helyett Arra figyeljünk inkább, Akit a lelkünk megismer tapasztalatai közben, az ingatag, változó alany helyett a szilárdan álló Tárgyat állítsuk a középpontba, mint erre egyedül jogosultat. De nem is arról van most szó vizsgálódásunkban, hogy számon véve személyes életünk néhány tényét, gyönyörködjünk tarka színeikben, hanem arról, hogy ezeken az alanyi mozzanatokon át egyenesen tovább haladjunk a Szent Lélek Istenhez, akire utalnak, mint beszédes nyomai a keze munkájának.

Hadd idézzek az emlékezetünkbe egy, jobban mondva két hasonlatot, amelyet Pál apostol szeret együttesen használni. Sokszor hasonlítja a keresztyén életet, az egyénben is, az egyházban is, egyrészt épülethez, amelynek alapokkal kell bírnia, s a kövek egybeilleszkedésével kell mind magasabbra emelkednie, hogy Istennek alkalmas lakóhelyéül szolgálhasson; másrészt pedig növényhez, amelynek gyökerekkel kell megfogódzania a talajban, és növekedésben kell megmutatnia az erejét, hogy meghozhassa várt gyümölcsét. Világos, hogy mire utal ezzel a hasonlatpárral. Két oldala van a keresztyén életnek. Az egyik oldaláról nézve emberi munkának is tekinthetnénk. A másik oldaláról nézve tűnik ki, hogy nem emberi munka, hanem a Szent Lélek munkája. Ház csak úgy épülhet, ha van világosan átgondolt tervezet, s ha építés közben mindig pontosan igazodunk ahhoz. Itt gondos számítás szerint történik minden. Az egész folyamat tudatos célzatosság és tervszerűség. A növény életében minden másképpen van. Egyetlen rügy vagy bimbó fakadása sem mondható meg előre. Hiábavaló minden beleszólás a dolgok rendjébe. Valami belső titkos erő működik itt a maga szuverén tetszése szerint, s az ember csak utólag veheti számon hálás csodálkozással, hogy mi történt. - Épület a keresztyén élet, mert nem lehet el tudatos, tervszerű munka nélkül. Semmire sem megy benne az, aki világosan ki nem tűzi a terveit és megfeszített igyekezettel nem váltja azokat fokozatosan valóra. Nem lehet eléggé a lelkünkre kötni a felelősséget, amely a mi emberi vállunkon nyugszik mindezekben. De növekedő plánta is a keresztyén élet, mert van egy másik oldala is. Van benne valami, ami kiszámíthatatlan, ami sokszor megcsúfolja előre felállított szándékainkat, s ami meglepetések elé állít gyakorta. Észre kell vennünk mindig újra, hogy tőlünk független, szuverén életerő bontogatja bennünk titkos terveit, s mi csak hálás részesei lehetünk ajándékainak. Ez a Szent Lélek munkája életünkben.

Két irányba fordulhatunk szemlélődésünkkel, ha ennek bizonyságait keressük. Az egyik a saját belső fejlődésünknek, a másik a másokra gyakorolt hatásunknak az iránya. Az előbbi téren abban foglalhatjuk össze a való helyzetet, hogy legfőbb javaink nem a mi vívmányaink, hanem ajándékok, az utóbbi téren ugyanúgy megállapíthatjuk, hogy legfőbb eredményeink nem a mi teljesítményeink, hanem szintén csak ajándékok. Bennünk is, és általunk másokon is a Szent Lélek végzi ezekben a maga munkáját.

Ami a bennünk végzett munkáját illeti, jöhetnek ajándékai váratlan meglepetésként is úgy, hogy felkorbácsolják egész lelkünket, mint a tóra hirtelen lecsapó szél, vagy legalább is megrendülünk tőlük, mint ahogy jó ideig remeg az ág, ha rászállott a madár; de jöhetnek észrevétlenül is, és mi csak azt vesszük észre egyszer, hogy itt vannak, mint ahogy a gyermek ébred fel éjszaka az ablakába tett meglepetés örömére. De mindig nyilvánvaló, hogy nem mi terveztük el és nem mi küzdöttük ki. Még ha meg is küzdöttünk az ilyen javainkért, akkor is kitűnik utólag, hogy nem is tudtuk, miért küzdöttünk, mert sokkal többre, sőt talán másra jutottunk el végül, mint ami a szemünk előtt lebegett.

Ilyenek a hitünk bizonyosságai. Isten, bűn, kárhozat, bűnbocsánat és mind a többi régi, jól ismert hittani szó és belénknevelt dogmatikai fogalom, - milyen üresen hangzik sokáig, vagy milyen bosszantó vagy kínzó ellentmondásokkal teljes marad, amiért nem is verhet élő gyökeret bennünk. Ha jelentenek is valamit nekünk ezek a szavak és fogalmak, a jelentésüket elutasítjuk magunktól. Mindaddig, amíg egyszer, magunk sem tudjuk hogyan, beáll a nagy változás. Ami érthetetlenül közömbös dolog volt, eleven, személyes ügyünkké vált. Ami ellen felsorakoztattuk érveinket, most lefegyverez és hatalmában tart. Mint amikor a megfagyott növény újra meleg helyre kerül, úgy költögeti életre bennünk egy titkos napfény ereje átöröklött, eltompult hitbeli fogalmak és tételek megdermedt tartalmát. Eleven tulajdonunkká, személyes bizonyosságunkká válnak, és uralkodnak az életünk felett.

Legszembeszökőbb a dolog a Jézushoz való viszonyunkban. Az alakja mindig vonzó, tiszteletet parancsoló, példaként serkentő. De akárhogy imponáljon is, sokáig olyan bőséges keretnek tűnik fel körülötte az, amit a keresztyén hit vall róla, hogy sehogyan sem tölti be annak végtelen távlatait. Idegen, nem rászabott, s ezért szétbontható váznak látszik csak. Mindaddig, amíg egyszer új látásunk nem nyílik meg. S akkor megnő az alakja úgy, hogy a legmagasztosabb meghatározások is szűknek bizonyulnak. Ha lehetne, még többet szeretnénk mondani róla, mint amennyit valaha is állítottak és vallottak a hívei. Igénytelen emberi alakján át olyan földöntúli, örök fenség és hatalom sugárzása özönlik ránk, hogy leborulunk és dadogva mondjuk: "Én Uram és én Istenem!" Nem test és vér jelentette meg nekünk ezt a megismerést. Nem is használt, amíg megpróbáltuk, akármilyen tudós elmék gondolataival birkóznunk érette. Ajándékba kaptuk.

Így vagyunk az erkölcsi győzelmeinkkel is. Hiába vettük fel a harcot kísértéseinkkel. Ha kitértünk az útjukból, megkerestek s újra a szemünkbe nevettek. Ha szembeszálltunk velük, előbb-utóbb elernyedt a karunk és kihullott a kezünkből a fegyver. De aztán voltak tapasztalataink a győzelemről és szabadságról is. Hogyan-hogyan nem, a hosszúnak ígérkező harc hamar véget ért, mintha mögöttünk meglátott volna valakit az ellenfél, akitől megfutamodott. Vagy meg sem támadott, hanem észrevétlenül meglapult. Olyan vidékeken, amelyeken máskor lépten-nyomon nyugtalanított, békességesen mehettünk át, és nem is jutott tudomásunkra, milyen veszedelmek lesnek ránk. Láthatatlan védőpajzs vett körül, hogy a közelünkbe se férkőzzék az ártalom. Nem mi győztünk. Valaki más harcolt érettünk. Ajándékba kaptuk a tisztaságot és épséget.

Ugyanez a tapasztalatunk a külső körülményeinkkel való leszámolásainkban. Valahányszor jóról rosszra, vagy rosszról még rosszabbra fordulnak, vagy valahányszor hosszas várakozás és reménykedés után is csak mind messzebbre tolódik ki a kívánt javulásuk, megannyi megrendülés éri az egyensúlyunkat. Veszteségeink kínoznak, csalódásaink sorvasztanak. S mennél jobban igyekszünk felülkerekedni, annál jobban von le, mint a hínár, az elkedvetlenedés, a csüggedés, a lázongó mogorvaság. Egyszerre aztán egészen új megvilágításban látjuk helyzetünket. A bajok, mintha a visszájukról látnánk őket, fényes oldalukat mutatják, amelyről nem is tudtuk addig, hogy van. Nyereséget fedezünk fel a fájdalmas csonkaságban. Áldásra bukkanunk rá a veszteségben. Megvigasztalódunk és megtaláljuk újra egyensúlyunk biztonságát. Ha valaki előre megmondta volna, tiltakoztunk volna ellene. De bekövetkezett. A Szent Lélek ajándéka volt.

Még egyet a sok közül, amit erre a lapra felírhatnánk. A közösségünk kitágulásával is így vagyunk. Voltak válaszfalak, amelyeken nem tudtunk túl látni. Úgy éreztük, hogy semmi közünk sincs azokhoz, akik a túlsó oldalon élnek. Csak ellentétek viszonyában tudtunk lenni velük. Védekező állásba helyezkedtünk, ha valaki azt merte ajánlani, hogy keressük a találkozást, mert tanulhatunk tőlük is, és gazdagabbakká lehetünk a közösségük által. Tele voltunk előítélettel és ellenszenvvel. Valahogyan aztán megtettük a nagy felfedezést, hogy ott túl is csakugyan testvéreink élnek, akik ugyanattól az Atyától nyerték ajándékaikat, - ha másokat is, mint mi. Az ellentétek mellett megismertük a mély azonosságokat is. És most már jól tudjuk, hogy mennyivel szegényebbek voltunk, amíg elzárkóztunk tőlük. Az elválasztó határok megmaradnak, de már nem égbenyúló falak, amelyek elzárják a tiszta kilátást, hanem csak kerítések, amelyeken át öröm kezet fogni a szomszédokkal. Az történt csak, hogy megnőttünk. Magasabbról nézünk már szét. És jól tudjuk, hogy amilyen lehetetlen lett volna ezt "megcsinálni", olyan természetesen következett be ajándékképpen a Szent Lélek munkája által.

Ami a Szent Léleknek általunk másokon véghezvitt munkáját illeti, abban is ugyanez a helyzet. Az eredmények nem akkor mutatkoznak, amikor mi terveink szerint elvárnánk, hanem a mi számításainktól függetlenül. Néha sokkal előbb, máskor sokkal később. Nem is ott jelentkeznek, ahol mi célba vettük őket. Ott sokszor egészen elmaradnak. Ellenben, mintha a földből bukkannának elő, egyszer csak onnan mosolyognak ránk, ahol egyáltalán nem számítottunk rájuk. A módjuk és a formájuk sem igazodik a mi programunkhoz. Az a fajta eredmény, amelyért mi dolgoztunk, néha lehetetlenségnek bizonyul. És mégis kitűnik, hogy nem volt hiábavaló a fáradozásunk és az imádságunk, mert megszületett belőle valami, amire mi álmunkban sem gondoltunk.

Aki munkába áll, hogy más emberek életében eredményeket érjen el Krisztus ügye előbbreviteléért, mint ahogy mi is, a keresztyén diákmozgalom munkásai ki-ki a maga nemzete diákságában, annak mindenekelőtt ezzel a nagy igazsággal kell tisztában lennie. Különben teméntelen keserű csalódásnak teszi ki magát, és jóvátehetetlenül árt annak az ügynek, amelyet szolgálni akar. Jól elkészített tervek, fokozatos előhaladásra beállított számítások, statisztikai gyarapodásra feltett reménységek mind halomra dőlnek az Isten országának történetében. Az nem "szemmelláthatólag" jön el, mondotta Jézus, vagy szavainak pontosabb fordítása szerint, nem "megfigyelhetőleg". Nincs menetrendje, mely szerint ellenőrizhetnénk, mennyire haladt már és mekkora utat kell még megtennie. Amikor egy helyben látszik vesztegelni, talán akkor közeledik rohamosan egy-egy győzelme felé. S amikor azt hinnénk teljes megelégedéssel, hogy biztos lendülettel, szemlátomást fogyasztja a távolságot célja felé, ki tudja, nem él-e igazában meddő napokat, vagy nem hanyatlik-e éppen akkor nem is sejtett visszaesésbe? Sikernek és bukásnak minden emberi mértéke illetéktelen itt, mert alapjában véve nem emberi munka vívja ki az eredményeket, hanem a Szent Lélek ajándékozza a maga szuverén tetszése szerint, ott, akkor és úgy, ahogy jónak látja.

Hogy milyen alárendelt szerepe van embernek emberek életére gyakorolt hatásában a tervszerű munkának, az valóságos közhely a nevelés világában. Visszatekintve a magunk nevelőire, világosan látjuk, hogy mindaz, amit nagy gonddal, céltudatosan igyekeztek belénkhelyezni, már régen szétszóródott a szelek szárnyán. Ami maradandó nyomot hagyott az életünkben, az legnagyobb részben azokból az önkéntelen hatásokból csapódott le bennünk, amelyeknek a kisugárzását talán ők maguk sem vették észre. És minden öntudatos nevelő eleve tisztában van azzal, hogy munkája javarészét nem a céltudatosság napfényében, hanem az önkéntelen hatások sötétségében végzi el, és levonja ebből a komoly konzekvenciákat nevelői személyiségének önnevelésére vonatkozólag.

Még inkább így áll a dolog annál a legmagasabbrendű lélekformáló szolgálatnál, amelyet mi szeretnénk elvégezni. Éspedig közelebbről két okból. Az egyik az, hogy sohasem ismerjük eléggé önmagunkat, a másik az, hogy sohasem ismerjük eléggé azokat, akikre hatással akarunk lenni.

Az önismeretünk hiányossága magában is eléggé óvhatna attól, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsunk öntudatos igyekezetünknek. Ki tudja: amíg mi legjobb belátásunk szerint szólunk és cselekszünk, a lényünkből magából mi szólal meg minden szónál hangosabban, és milyen erők hatnak ki minden cselekedetnél nyomósabban? Hiszen még az a veszély is fennforog, hogy tudatos buzgólkodásunkat észrevétlenül meghiúsítjuk rácáfoló öntudatlan magaviseletünkkel. "Nem hallom, amit beszélsz", - mondja Emerson - "olyan hangosan kiabál, ami vagy!" Milyen jó, hogy fordítva is megtörténhet! Sokszor nagyon elégedetlenek vagyunk elvégzett munkánkkal. Ügyetlenül szóltunk és cselekedtünk. Nem jól képviseltük a szent ügyet. S ugyanakkor, magunk sem tudtunk róla, valahogyan mégis kellő súllyal esett a latba a fellépésünk, mégis megragadott valakit a komolyságunk, s utólag, meglepetésünkre, mégis előttünk áll az örvendetes eredmény. Ajándékba kaptuk. A Szent Lélek munkálkodott általunk.

Másfelől az embereket sem ismerjük, akikkel dolgunk van. A legjobb esetben is vékonyka réseken láthatunk csak bele a lelkükbe. Mindabból, ami bennük végbemegy, s amibe nekünk a mondanivalónkkal és a segítségünkkel bele kellene kapcsolódnunk, csak kicsiny töredéket árulnak el nekünk, vagy pedig egyenesen hazug színjáték mögé rejtik a javarészét. Hogyan tudhatnánk mi azt, hogy a mi munkánk szikrái hol hullanak csakugyan gyúlékony anyagba, és hol alusznak ki nyirkos rongyok között? Néha, jól átgondolt tervek alapján, lelkiismeretesen véghez vitt szolgálat után biztosra vesszük az elmaradhatatlan hatást. Máskor talán joggal is számíthattunk volna rá. De éppen akkor ismeretlen gátlások forogtak fenn. És mi hazug álmoknak adjuk át magunkat, ha sikerek tudatában pihenünk le aznap. Máskor a szemünkbe sötétlenek a nehézségek. Biztosak vagyunk, hogy szirtekről pattan vissza minden igyekezetünk. S nem tudjuk, hogy milyen termőfölddel kínálkozó repedések voltak ott mégis, amelyekben meg is fogamzott az új élet. Szédítően váratlan meglepetések érik az embert a tekintetben, hogy hol, mikor, mely elejtett szava vagy elhullatott tette bizonyult maradandóan jelentősnek valakire nézve! Nem vívmányok ezek, hanem ajándékok a Szent Lélek általunk végzett munkája nyomán.

A mag is titokzatos, amit vetünk. A talaj is kifürkészhetetlen, amelybe vetünk. Sokszor rá kell gondolnunk a példázatbeli gazdaemberre, aki elvégezve munkáját hazamegy, alszik és felkel, mert tudja, hogy a vetés "magától nő". A döntő része a mi munkánknak is nem a mienk, hanem az általunk munkálkodó Szent Léleké.

Nem azt jelenti ez, hogy akár a magunk fejlődésében, akár a másokra kiható munkánkban fel volnánk mentve az építőmester felelőssége alól. A Pál apostolnál látott másik hasonlat, az épületé is érvényben van minden konzekvenciájával egyetemben. De ennek a felelősségnek a komoly lerovása közben mindig szem előtt kell tartanunk az Apostolok Cselekedetei írójának az ideálját. Ha valakiről a legszebbet akarja mondani, ezt a jellemzést adja róla: "teljes volt Szent Lélekkel". Ilyen megteljesedett emberekké kell válnunk, elhárítva minden akadályt a Szent Léleknek útjából, és kitárva előtte a lelkünk minden rejtekét. Akkor bennünk is állandóan több fog végbemenni, mint amennyire mi magunk igyekszünk, rajtunk keresztül másokra is mindig több hatóerő fog kiáradni, mint amennyinek mi tudatában vagyunk; és gazdag lesz a Szent Lélek "gyümölcseinek" termése, amelyet mi sohasem mesterkedhetnénk elő. Beteljesedik életünkben a növény hasonlatában hirdetett törvény.

Végül még egyet, - egy nagy dolgot, - egészen röviden. Azt a világot, amelyből mi itt néhány napra összeverődtünk, ezzel a szóval lehet jellemezni: káosz. Az az összhang, amelyben mi itt együtt vagyunk, nem felejtetheti el velünk az ellentétek kavargását, amelyet a hátunk mögött hagytunk, s amelybe vissza kell térnünk. Rá kell, hogy nehezedjék a lelkünkre most is, és állandóan az a nagy kérdés: hogyan lehetséges ebből az összevisszaságból, ebből a megbomlott állapotból kibontakoznia egy új teremtés szép rendjének? Mennél biztosabbak vagyunk a Szent Lélek munkájáról életünkben, annál kétségtelenebb feleletnek birtokában vagyunk. Mint ahogy a teremtés hajnalán ott lebegett a kavargó vizek felett a Szent Lélek, úgy tűnik fel előttünk ma is a sötét hullámok felett szárnyait kiterjesztő csendes, biztos isteni valósága. Tudjuk, a magunk életéből tudjuk, hogy itt van és munkálkodik. Ő az a rendező elv, amelynek uralmát az elemek el kell hogy ismerjék előbb-utóbb. Ő szabja meg az új világ kristályosodását, amelynek folyamán minden zűrzavar áttetszővé lesz, és minden rész megtalálja a maga helyét. Isten él, és a világ sorsa jó kezekben van. "Veni Creator Spiritus."

***

Örökké nyugtalanító és titokzatos az az ellentét, amely Jézus személyiségében egybeolvad. Egyrészt annyira rokon mivelünk, másrészt mégis valami egészen más! Egyfelől nem tudnánk elgondolni emberibbnek, mint amilyen, - másfelől olyan isteni, amilyen csak Isten maga lehet. Sehol nem feszül jobban ez az ellentétesség, mint azokban az eseményekben, amelyek felé most ünnepi áhítatunk fordul. Ezért kétféle módja van a nagypéntek és a húsvét megünneplésének - és csak a kettő együttvéve igaz ünneplés.

Körülszálldoshatják ünnepi gondolataink a töviskoszorús Főt, mint a Szenvedő Ember tökéletes szimbólumát s azután ujjonghat a lelkünk a húsvéti reggelen a felett, hogy mégsem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó. Ez a fajtája az ünneplésnek mindig nagy vigasztalásuk a szenvedőknek. És különösen akkor, ha "gonosz emberek kezeitől" szenvednek. A megfeszített Jézus minden eltiport igazságnak a zászlóvivője. Mi sem érthetőbb, mint hogy a magyar nemzeti lélek is olyan nagy erővel veti magát a nagy ünnepeknek ilyen kiaknázására. Nekünk is megvoltak egy évezreden át és megvannak ma is a Kajafásaink, Pilátusaink és Heródeseink és ünnepi vezércikkek özöne emlegeti a mi "Golgotáinkat" és a mi "feltámadásunkat".

De ez így magában csak félünneplés és pedig veszedelmes is, mert - egymagában nem is igazi ünneplés. Elszalasztjuk vele a keresztnek és a nyitott sírnak a tulajdonképpeni üzenetét és áldásait. Hozzá kell vennünk ehhez, sőt elébe kell tennünk azt, amiben senki, még a legártatlanabb szenvedő sem helyezheti magát egy sorba Jézussal, - amiben Ő egészen egyedülálló, összehasonlíthatatlan és más, mint mi. Az igazságtalanul megkínzott ember - egyenként is, együttesen is - végül mégis csak bűnös ember. Ő ellenben szenvedésében és feltámadásában a szentséges Isten, aki tisztára másokért szenved, és másokért győzedelmeskedik. Miérettünk. Itt megszűnik minden párhuzam. Nem egy irányban haladunk Jézussal. Egymással ellentétben futó két vonal találkozik itt egymással. Ő jön a mennyei dicsőségből a megaláztatásba, a magasság felől a mélységbe, - mi pedig tisztátalanságunkból, nyomorúságunkból, a bűnből, felemeltetünk a szabadulás örömeibe Őáltala. Szemben állunk Ő és mi, a Megváltó és a kegyelemre talált bűnösök, az Úr, aki lefizeti a váltság díját és a rabszolgák, akikről leoldja a bilincseket. Az ünneplésnek ez a része az, ami mélységes bűnbánatot fakaszt és utána az újjászületés erőit árasztja szerte.

Ám vigasztalódjunk: nagy dolog az embernek megaláztatásában egynek érezni magát Azzal, akinek orcáját megcsúfolták és hátát megverték a kegyetlenek; és nagy dolog az Ő sírjának megnyílt szájában a jobb jövő zálogát látni, amely felderül minden zsarnokság éjszakája után. De ez az ígéretes hajnal mégis csak úgy fog reánk köszönteni, ha előbb sok minden megváltozik bennünk. Ne csak az ellenünk elkövetett bűnöket juttassa eszünkbe a Golgota, hanem elsősorban a magunkéit. És ne csak a mi diadalunk előízét érezzük a Feltámadás napján, hanem elsősorban az Isten diadaláét, amelyet még rajtunk kell kivívnia.

Előbb álljunk meg szemben az érettünk megáldoztatott és mégis élő, némán szenvedő és mégis félelmetesen hatalmas, isteni Úrral. Akkor azután Ő maga emel maga mellé, hogy ártatlan, türelmes kínszenvedéseiből magasabb értelem és szentség sugározzék át a mi gyötrelmeinkre és lebírhatatlan hatalma erős várunk legyen minden ideig-óráig rajtunk kegyetlenkedő igazságtalanság ellen.

***

Előima:

Mi Atyánk, Istenünk! Kegyelmes ígéreteidben bízva és hívogatásodnak engedve gyülekeztünk egybe színed előtt. Él bennünk az a reménység, hogy a Te szent Fiadért, mi egyetlen Közbenjárónkért kedves lesz Tenéked a mi gyarló tiszteletadásunk és bűneinkért most sem fordulsz el tőlünk, hanem megjelented magadat nekünk Igéd által ebben az órában is, hogy előhaladásunk legyen a Te ismeretedben és megújulhasson rajtunk a Te szövetséged.

Hálaadással áldunk ezért a verőfényes reggelért, amelyre felvirrasztottál, a mindennapi munka fáradalmaitól való megpihenésért, amelyet lelkünk a hívek testvéri közösségében elnyerhet, de azért a mindennapi munkáért is, amelynek ma ünnepet szentelnek a dolgozó milliók. Légy áldott azért a nagy ajándékért, hogy munkára teremtettél minket, és minden testi-lelki erőért, amellyel felruháztál, hogy ezt a rendeltetésünket betölthessük. Köszönjük néked, hogy a mi munkánk által részesítesz másokat a Te gondviselésednek jótéteményeiben csakúgy, mint ahogy mások munkája által elégíted ki atyai jósággal a mi szükségleteinket is.

Könyörgünk hozzád, munkáld bennünk ebben az órában is a szeretetnek azt a lelkét, amely nem fárad el a másokért való felelősségnek a hordozásában és nem marad adós a mások fáradozásának a hálás megbecsülésével. Szólj hozzánk evégre a Te szent Fiadnak szavában, amelynek igazsága, ha ég és föld elmúlnának is, mindörökké megmarad. És adj nékünk olyan figyelmes szívet, amely megérti, befogadja és megtartja a hallott beszédet, megteremvén annak gyümölcsét a Te dicsőségedre. Ámen.

Utóima:

Hálát mondunk Néked, mi üdvösségünknek Istene, mennyei édes Atyánk, hogy feléd óhajtozó szívünk szükségeit megtekintetted most is és megelégítetted Igéddel a mi lelki éhségünket és szomjúságunkat. Megerősítetted bennünk azt a megtartó bizonyosságot, hogy a Te választottaid vagyunk, - hiszen a Benned való életre hívogattál most is és a Te szolgálatodra tanítottál. Kimondhatatlan örvendezéssel magasztalunk azért, hogy a mi nyomorult és méltatlan életünket azzal mented meg a hiábavalóságba való elveszéstől, hogy belefoglalod a Te terveidbe és elfogadod a magad eszközéül. Hadd szenteljük oda magunkat valósággal erre a szent elhivatásra és hadd ajánljuk fel a Te dicsőségedre minden képességünket. Ami munkát reánkbízol ebben az életben, hadd végezzük azt el olyan hűséggel és olyan örömmel, amilyen a Veled együttmunkálkodókhoz illik.

Evégre légy segítségül minékünk, hogy el ne felejtsük soha és mindig engedelmesen megtarthassuk a mi Urunk Jézus Krisztus parancsát: "Maradjatok énbennem!"

Magunkkal együtt kérjük a Te áldásodat mindazokra, akik evilág szerint velünk egy munkaközösségben dolgoznak. A mai ünnepnap örvendezéséből hadd fakadjon mindnyájuk szívében új bizakodás, hogy nem hiábavaló az a munka, mely kemény ítéleteidnek romhalmazásából újjáépíti életünket, sőt a megítéltnek helyébe az életnek új, igazságosabb és szebb rendjét igyekszik felépíteni. Add meg az emberi tervekhez azt a Te áldásodat, amely által jó sikert érhetnek el. És adj minden mi fáradozásunkhoz jó reménységgel való állhatatosságot.

Vezesd tanácsaiddal és támogasd erőddel azokat, akiket ebben a nagy építő munkában az élünkre rendeltél, köztársaságunk elnökét, kormányunk férfiait, és minden dolgozó fiát és leányát e nemzet nagy családjának. A szükség évei után hadd láthassunk bőséget s a háborúságok pusztításai után hadd örvendezhessünk csendes és nyugodalmas életnek. Szégyenítsd meg mindazokat, akik ellenségeskedést szítanak a nemzetek között és tedd győzedelmessé a békességes jóakarat hatalmait a világ életében.

Evangéliumod, amelyben örök atyai szeretetedet a mi üdvösségünkre kijelentetted, szálljon szerte és hódítson e világon mindenütt. Általa épüljön közöttünk és minden népben a Te egyházad. És állhasson az idők hullámverésében úgy ez a mozdíthatatlan kőszikla, mint menedéke minden békességet és életet keresőnek. A Te szent Fiad által kérünk. Ámen.

***

---