A háttérhatalom világstratégiája 1945 után
A globális kormányzás létrehozása
A világuralom megszerzése olyan cél, ami már az ókorban is megkísértett egyes uralkodókat, hatalomra törő érdekcsoportokat. Nagy Sándor egyike volt azoknak, akik az akkor ismert világot egyedül kívánták irányítani. A Római Birodalom uralkodó csoportjai is ezt a célt tűzték ki maguk elé, de hamarosan ez a birodalom is lehanyatlott és átadta a helyét a Német-Római Birodalomnak. Az ismert világ uralmáért szinte minden korszakban versenyeztek a rivalizáló erők. Általában valami szép eszmére hivatkoztak, de a nyers katonai erőre támaszkodtak. A XX. században két fő rivalizáló világstratégia harca mutatható ki, és ezek a mai napig küzdenek egymással.
Az egyik irányzat abból indul ki, hogy az emberek szabadnak születnek, elidegeníthetetlen emberi jogaik és politikai szabadságjogaik vannak, és az egyes ember, a természetes személy a szuverenitás igazi hordozója a végső döntési centrum. Ha ezek a szuverén egyének bizonyos szabadságjogaikat önkéntesen korlátozzák a közösség érdekében, és ezt átruházzák a közügyeket intéző korlátozott hatalmú államra, akkor létrejön az egyéni és közösségi érdek optimális összhangja, és a kölcsönös felelősséggel való korlátozása.
A rivális koncepció szerint a közhatalmat birtokló államnak kell lennie annak a döntési szubjektumnak és erőközpontnak, amely a hatalmat gyakorolja, és amely a szuverenitás hordozója. A szuverén állam és kormányzat feladata, hogy a társadalmi javakat egyenlően és igazságosan ossza szét, és úgy irányítsa a gazdasági és a társadalmi életet, hogy megvédelmezze a társadalom gyengébb tagjait az erősebbek visszaéléseitől. Ami az Egyesült Államokat illeti, ennek az országnak a megalapítói, az első bevándorlók, majd az amerikai Alkotmány megfogalmazói az első változat hívei voltak, és az egyes ember szabadságát helyezték mindenek fölé. Az amerikai Alkotmány pedig rögzíti is az emberiség legjobb törekvéseit egy szabad és szuverén emberekből álló társadalom létrehozására, ahol korlátozott hatalmú kormány intézi a közügyeket.
A másik irányzat, amely az államra, a kormányzatra, az abszolút uralkodóra helyezi a hangsúlyt, régebbi, mint az előző változat. Történelmileg nézve a hódító volt az, aki az államhatalmat megszerezte magának. A császár, a király, hozta létre a kormányzatot, és az ő rendeletei alkották a jogot. A két hatalmi koncepció között számos közbenső változat is létrejött, és ezekben bizonyos ideig és bizonyos mértékben az embereknek is volt beleszólásuk a közügyek irányításába, és a társadalmi-gazdasági életet szabályozó jogok megalkotásába.
A XX. században az emberiség több változatban is megismerhette, hogyan működik az a rendszer, ahol az állam uralkodik polgárai felett. A Szovjetunióban például formálisan megtartották a választásokat, de ezek olyan választások voltak, ahol előre biztosították azoknak a kimenetelét, és hogy a végső döntés joga a szuverén pártállamnál maradjon. Az állam elsőbbségét valló rendszerekhez tartoztak még a nemzeti szocialista Németország, a fasiszta Olaszország, és a fallangista Spanyolország. De ebben az irányban mozdult el Franklin Delano Roosevelt kormányzata, amikor a New Deal keretében jelentősen megnövelte a kormányzat hatalmát az állampolgárok autonómiája rovására.
A XX. században azonban kibontakozott egy olyan irányzat is, amely elméletileg már elő volt készítve az előző évszázadban, és amelynek a célja a világszintű egy központból működtetett kormányzati rendszer létrehozása: azaz Új Világrend keretében létrehozni az egy központból irányított világállamot, vagy egy ehhez hasonló globális kormányzati struktúrát.
A Népszövetség
Azok a háttérerők, amelyek át akarták rendezni a világrendszert, robbantották ki az I. világháborút. A világháború előkészítésében szerepe volt annak is, hogy a brit birodalom meggyöngült, és a gyarmati rendszer is felbomlóban volt. A XIX. és a XX. század fordulóján új hatalom, az Egyesült Államok került a figyelem központjába, rendkívül gyors gazdasági és technológiai fejlődésével.
Eurázsiában a cári Oroszország gyors gazdasági felemelkedése révén létrejött az ipart működtetők új osztálya, amely fogékony volt a Marx nevével fémjelzett eszmékre. A létrejött orosz szociáldemokrácia a nyugati pénzvilág által finanszírozva hatalmas erővé fejlődött. Kezdetben ezek a szociáldemokrata vezetők a nemzeti vagyon köztulajdonba vételét és a föld újraelosztását ígérték. Hamarosan kiderült azonban, hogy a cárizmus tekintélyuralmi rendszerét Lenin, Trockij, majd Sztálin még elnyomóbb állama váltotta fel. Így például hetekkel II. Miklós meggyilkolását követően Lenin és bolsevikjai államosították az összes magántulajdont, az egyházi és cári földbirtokokat minden ellenszolgáltatás nélkül. Bevezették a szigorú sajtócenzúrát, és nem csak államosították a nagyipari üzemeket, de törvényen kívül helyezték a sztrájkokat, elkobozták a bankokat, rendőri elnyomáson alapuló uralmat gyakoroltak, elkobozva a parasztoktól termékeiket, amelyekből a Vörös Hadsereget élelmezték. Lenin halála után 1924-ben Sztálin konszolidálta a bolsevik hatalmat, és személy szerint a saját zsarnoki uralmát, vezette be. Ezzel létrejött az állami szuverén hatalom legszélsőségesebb változata.
A nemzetközi beruházó bankárok hálózata Amerikában is fokozatosan átvette a pénzrendszer és annak segítségével a termelő ipar, valamint mezőgazdaság irányítását. A beruházó bankároknak sikerült megvásárolniuk az amerikai törvényhozás tagjait, illetve félrevezetniük az amerikai közvéleményt és így rá tudták kényszeríteni az Egyesült Államokra a világ legnagyobb magántulajdonban lévő pénzügyi kartelljét, a Federal Reserve System-et 1913. decemberében. A FED lehetővé tette, hogy a háttérerőket mozgató nemzetközi bankárok kellően finanszírozni tudják azt a világháborút, amit sikerült nekik 1914-ben kirobbantaniuk, majd pedig az Egyesült Államokkal finanszírozniuk. 1917-ben azt is elérték, hogy Amerika közvetlenül is belépjen a háborúba. A háború befejeződésében kulcsszerepe volt annak, hogy a katonailag le nem győzött Németország elfogadja Woodrow Wilson elnök 14 pontos békeajánlatát, amelyet azután az amerikai elnök szövetségesei megszegtek a legyőzöttekkel szemben.
De ez a 14 pont, amit azok a háttérerők dolgoztak ki, akik Wilsont a Fehér Házba segítették felhasználták arra, hogy kiinduló pontja legyen annak a nemzetközi rendnek a kialakításához, amelyben központi szerepet szántak a Népszövetségnek (League of Nations). A háttérhatalom leghatalmasabb nemzetközi bankáraiból álló csúcsvezetőségének a megbízottja Edward Mandell House "ezredes" volt Wilson elnök fő tanácsadója, ténylegesen az, aki állandóan kiadta neki az utasításokat, amelyek értelmi szerzői viszont a világ leghatalmasabb beruházó bankárai voltak. House volt az, aki rávette Wilsont, hogy írja alá az Amerikai Alkotmányt kijátszó Federal Reserve Act-et, és ugyancsak ő volt, aki a Népszövetségnek a legfőbb szervezeti és működési elveit kidolgozta. Wilson is tudta, hogy House nem egyszerűen egy tanácsadó, ő ugyan önmaga második énjének, alteregójának nevezte, de valójában a világuralomra törő nemzetközi pénzhatalom embere volt.
A nemzetközi bankárok kétpólusú rendszert óhajtanak, amelyben minden vagyon és pénz egy szűk és zárt csoporté, a nemzetközi beruházó bankároké, és mindenki más tőlük függő, bérből és fizetésből élő, vagy segélyezett. Ezt a kétpólusú rendszert kétféleképpen lehet megvalósítani. Az egyik az állam-monopolista szocializmus, a másik a magánpénz monopóliumra épülő liberál-kapitalizmus. Mindkettőben egy szűk csoport gyakorol kollektívan monopol-hatalmat a társadalom többi része felett. Ezért ez a rendszer tagadja, hogy az egyes természetes személy a szuverén, akinek az önállósága a gazdasági esélyegyenlőség alapján működtetett, személyhez kapcsolódó vagyonán nyugszik. Ennek a szuverén természetes személynek önálló anyagi bázisa révén van önrendelkezése.
Mivel a magán pénzmonopólium alapján működő liberál-kapitalizmus is kollektív uralom, a pénzvagyonosok szűk és anonimitásba burkolózó kollektívájának az uralma, amelyben a tulajdonosok el vannak szakadva a tulajdontól, lényegében parazita réteget alkotnak, ezért ez a rendszer rendkívül hasonlít az állam-monopolista szocializmus gazdasági és politikai rendszeréhez.
Ily módon a leggazdagabb beruházó bankárok az így értelmezett szocializmusnak, és világkommunizmusnak nem csak a kezdeményezői, de a meggyőződéses hívei, és haszonélvezői is. Ezért volt House ezredes is meggyőződéses szocialista, sőt kommunista. House 1912-ben egy regényben fejtette ki nézeteit. Ennek címe "Philip Dru: Az adminisztrátor". A történet lényegében a szocialista elgondolásokat fejti ki, amelyek szerint Dru gyakorolja a hatalmat, és tetteiből világosan kiderül, hogy azt a szocializmust próbálja meg megvalósítani, amelyről Marx Károly is álmodott. Ezeknek az elgondolásoknak megfelelően az alkotmányos állam helyébe a mindenható állam lép, és a minden egyes emberhez tartozó tulajdon helyébe az anonim tulajdonlás lép, ahol is a tényleges tulajdonos egy szűk és névtelenségbe burkolózó közösség egy vitathatatlan vezetővel az élén, vagyis minden tulajdon és hatalom egy ember kezében összpontosul. A regény sztorija szerint Philip Dru létrehozza a "Nemzetek Ligáját" ahhoz hasonlóan, ahogyan később a Népszövetséget is megalkották.
House ezredes úgy lett Woodrow Wilson "kezelője", hogy egy rendkívül nagyhatalmú elit baráti kör őt Wilson mellé rendelte. Ennek a körnek az volt a neve, hogy "Inquiry" (Kutatás). Ennek a szigorúan zárt csoportnak többek között Paul Warburg, J.P. Morgan, John D. Rockefeller, John W. Davis volt a tagja. Valamennyien közvetlenül vettek részt a Federal Reserve System létrehozásában, és ugyancsak közvetlenül voltak érdekeltek a Népszövetség felállításában. House ezredes tudatosan törekedett arra, hogy Woodrow Wilsont átalakítsa pontosan olyan politikai figurává, mint regényének hőse, Philip Dru. Ez a folyamat azonban elakadt azon, hogy az Amerikai Szenátus 1920-ban nem hagyta jóvá, azaz nem ratifikálta a Népszövetség Alapokmányát. Az I. világháború utáni fejlemények miatt rendkívül depresszióssá vált Wilson 1924-ben, vagyis abban az esztendőben, amikor Lenin is meghalt, távozott az élők sorából.
A világuralom megszerzéséhez szükséges intézményrendszer létrehozása azonban tovább folyt. House és az a háttérhatalom, amelyet szolgált felismerte, hogy az egy központból kormányzott világ létrehozásához szükség van az amerikai közvélemény megváltoztatására. E nélkül a világállam, vagy világkormány elképzelése nem ültethető át a gyakorlatba. Ezért megbízói utasítására House még a világháborút lezáró béketárgyalások idején a háttérhatalom által gondosan kiválasztott személyekből létrehozta az Institute of International Affairs-t (A Nemzetközi Ügyek Intézetét), amelynek két helyi központja volt. A londoni központot úgy hívták, hogy Royal Institute of International Affairs, RIIA, (A Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete) és a New York-i központot pedig Council on Foreign Relations, CFR, (Külkapcsolatok Tanácsa). Ez utóbbi hivatalosan 1921. július 29-én jött létre.
A CFR alapító elnöke John Pierpont Morgan jogásza John W. Davis volt, de Morgan munkatársai közé tartozott az alapító tagok közül Paul Cravath és Russel Leffingwell is. Aki pedig tudja, hogy a Morgan pénzügyi érdekeltség valójában a Rothschild-ház amerikai érdekképviselete volt, akkor világosabb képet kapunk arról, hogy milyen nemzetközi pénzügyi hatalmasságok döntöttek valójában a CFR létrehozásáról. Az új magántársaságként bejegyzett szervezet bőséges anyagi eszközökkel rendelkezett, amelyet G.P.Morgan, Bernard Baruch, Otto Kahn, Jacob Schiff, Paul Warburg és John D. Rockefeller bocsátott a rendelkezésére. Ezek ugyanazok a személyek, akik kulcsszerepet játszottak a Federal Reserve System létrehozásában, és akik ezt a központi bankot a saját magántulajdonuknak tekinthették. Érdemes megismételni, hogy a Federal Reserve System 100 %-ig magántulajdonban lévő pénzintézet, amely az Amerikai Alkotmány kijátszásával jött létre, és szerezte meg magának az amerikai pénz kibocsátásával kapcsolatos monetáris jogokat, amelyek kizárólag az amerikai törvényhozást illetik meg, és amely jogokat ez a törvényhozás nem adhat át egy magánintézménynek. Azzal, hogy ezt mégis megtette, valójában megkerülte az Amerikai Alkotmány alkotmánymódosításra kidolgozott rendelkezéseit.
Először ugyanis az Amerikai Alkotmányt kellett volna az előírt alkotmányos előírások szerint módosítani, illetve kiegészíteni és csak azután, ha ezt már jóváhagyták, lehetett volna a kongresszusnak lemondani a kizárólag őt megillető pénzkibocsátási jogról, és azt átadni egy magántulajdonban lévő pénzintézetnek.
A Külkapcsolatok Tanácsának, vagyis a CFR-nek az volt kezdetben a célja, hogy olyan tudományos munkálatokat kezdeményezzen, amelyek kidolgozzák és népszerűsítik a világkormányzat létrehozását, és alkalmasak meggyőzni erről a közvéleményt. Olyan tagokat toboroztak, akik vagy rendkívül gazdagok voltak, vagy tudományágukban szaktekintélynek számítottak és így olyan pozíciókba voltak helyezhetők, hogy közvetlenül befolyásolhassák az amerikai külpolitika irányát. Ebben a tekintetben a CFR rendkívül sikeresnek bizonyult. Legfontosabb negyedévenként megjelenő folyóirata a Foreign Affairs, ténylegesen olyan fórumnak bizonyult, ahol először lehetett megismerkedni azokkal az eszmékkel és elgondolásokkal, amelyek aztán ténylegesen is megvalósultak. Amikor a II. világháború végén megindultak a tárgyalások bukott Népszövetség helyére lépő Egyesült Nemzetek Szövetségének a létrehozására, az amerikai delegátusok közül 47-en a CFR tagjai voltak. Az alapító konferencia főtitkára is a CFR tagja, Alger Hiss volt. Hisst később hamis tanúvallomásért elítélték, ugyanis letagadta, hogy szigorúan titkos kormányzati dokumentumokat átadott az Egyesült Államokban működő szovjet hírszerzőknek.
A XX. század első negyedére tehát rányomta bélyegét az I. világháború, amely megmutatta Amerika gazdasági és pénzügyi erejét. Az eurázsiai térségben a hatalmas pénzvagyonnal rendelkező nemzetközi bankároknak sikerült hatalomra segíteni a bolsevikokat és ezzel létrejöhetett a kommunizmusnak egy sztálinista változata, amely azonban jelentősen eltért a nemzetközi bankárok elképzeléseitől. Mind Amerika, mind Szovjet-oroszország elsősorban belső problémákkal volt elfoglalva, és a világuralom megszerzése nem volt közvetlen politikai cél. A Szovjetunió megtestesítette a diktatórikus állami szuverenitást. Amerika ekkor még az egyes ember szabadságát képviselte, ahol az állampolgárnak elsőbbsége van a kormányzattal szemben. Nyilvánvaló volt, hogy ennek a két elképzelésnek valahol össze kell ütköznie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a két állam mögött az igazi hajtóerő a valódi rivális és ez a szervezett világhatalommá fejlődött Nemzetközi Pénzügyi Közösség. Ennek a harmadik hatalomnak volt az intézménye a CFR, amely létrejötte után hamarosan nekilátott az egy központból kormányzott világ intézményeinek a megtervezésének.
A "nagy terror"-nak nevezett időszakban Sztálin kemény pártállami diktatúrát működtetett, amelynek során mintegy 20 millió személyt, oroszokat, ukránokat és másokat kivégeztek. Beindulnak az első 5 éves tervek. Ugyanebben az időszakban Amerika is kemény időszakon megy át, mert a nemzetközi pénzoligarchia a kezébe került Federal Reserve System segítségével mesterségesen előidézte az amerikai tőzsde összeomlását. Ennek eredményeként a nemzetközi bankárok, akik időben kivonultak a tőzsdéről, az értékük töredékéért tudták felvásárolni az amerikaiak termelő vagyonát, és ezáltal rendkívül igazságtalan vagyoni viszonyok jöttek létre az Egyesült Államokban. A magánpénzrendszer tulajdonosai és irányítói mértéktelenül meggazdagodtak, a termelő tőke meggyöngült, és az érték előállító munkát végző rétegek, köztük a farmerek rendkívül módon elszegényedtek.
A nemzetközi bankárok New York-i embere Franklin Delano Roosevelt volt, akit a Wall Street támogatásával segítettek be a Fehér Házba 1932-ben. Ebben az időben House ezredes feladatát már nem egy személy látta el, hanem a CFR volt az, akit a nemzetközi bankárok vezérkara F. D. Roosevelt elnök mellé rendelt tanácsadónak és ellenőrnek. A New York-i Külkapcsolatok Tanácsa irányította Roosevelt elnöksége idején az amerikai külügyminisztériumot. Henry Wallace egy meggyőződéses marxista volt Roosevelt mezőgazdasági minisztere. A Roosevelt által kezdeményezett és megvalósított New Deal rendkívüli módon emlékeztetett arra, amit Philip Dru hajtott végre House ezredes regényében.
A nemzetközi bankárok által jóváhagyott Molotov-Riebentropp paktum, amelynek az eredményeként Lengyelország 52 %-a Sztálinhoz, 48 %-a pedig Hitlerhez került, lényegében azt a tervet szolgálta, hogy a két hatalom közvetlenül határos legyen és érdekellentéteik kiaknázásával könnyebben konfliktusba keveredhessenek egymással. Lengyelország felosztása miatt csak Hitlernek üzentek hadat a nyugati demokráciák, a másik hódítónak nem. Ma már az is ismert, hogy miként manőverezte Roosevelt elnök kormányzata Japánt a Pearl Harbor elleni támadásba. Embargóval elzárta a szigetországot az energiahordozóktól, és nem volt hajlandó ezen a helyzeten tárgyalásos megegyezéssel változtatni. Japánnak erőszakkal kellett megnyitnia az utat az energiaforrásokhoz és ezt megkönnyítették számára azzal, hogy szinte tálcán kínálták fel neki a védett San Diegóból a könnyen támadható Pearl Harborba áttelepített Csendes-óceáni amerikai flottát. A támadás időpontjáról pontosan tájékozódva volt Roosevelt és kormányzata, de erről a katonai és haditengerészeti vezetőket nem tájékoztatta. Szüksége volt egy elég nagy agresszióra az ártatlan Egyesült Államok ellen, hogy ennek segítségével meg lehessen változtatni az amerikai közvélemény háborút ellenző beállítódását.
Roosevelt elnök azzal nyerte meg a választást, hogy Amerika nem vesz részt a II. világháborúban. A Pearl Harbor-i manőver viszont mégis csak lehetővé tette, hogy a háttérhatalom irányítása alatt álló amerikai kormányzat a lakosság támogatásával vegyen részt a háborúban. A nemzetközi bankárok által létrehozott CFR mint koordináló központ, felismerte, hogy a világháború kiváló alkalmat nyújt egy olyan központilag irányított világrendszer létrehozására, amely azt ígérheti a világ népeinek, hogy meg fogja akadályozni az újabb háború kitörését. A Pearl Harbor ellen intézett támadás után két hétre Cordell Hull amerikai külügyminiszter kezdeményezte egy Elnöki Tanácsadó Bizottság létrehozását a háború utáni külpolitika kidolgozására. Ez a bizottság dolgozta ki az Egyesült Nemzetek Szövetségének a tervezetét. A Bizottság 14 tagja közül 13 a CFR delegáltja volt.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének a létrehozása komoly előkészítő tevékenységet igényelt és ez a háború egész ideje alatt tartott.
Fontos lépés volt az Atlanti Charta elfogadása 1941. augusztus 14-én. Az okmányt Roosevelt és Churchill írta alá, és országaik nevében elkötelezték magukat az általános biztonság tartós rendszerének a létrehozása mellett. Sztálin a német hadsereggel vívott élet-halál harc nyomása alatt az úgynevezett Moszkvai Deklarációval csatlakozott az Egyesült Államokhoz és Angliához, de csak 1943. október 30-án. Ez a nyilatkozat is síkra száll a nemzetközi békét és biztonságot garantáló nemzetközi szervezet létrehozása mellett. A kaliforniai Dumbarton Oaks-ban folytatott tárgyalásokon 1944. augusztusában létrehozták a Világbankot, és további politikai és jogi lépéseket tettek előre az ENSZ Alapokmányának a véglegesítése érdekében. 1945. februárjában került sor a jaltai csúcstalálkozóra. Ennek keretében a Szovjetunió három helyet kapott az ENSZ-ben azzal, hogy külön képviselethez jutott Belorusszia és Ukrajna is.
Az Egyesült Államok ahhoz is hozzájárul, hogy az ENSZ katonai ügyekben illetékes legfőbb tisztségviselőjét az oroszok jelölhessék ki. Eddig 14 személy töltötte be ezt a tisztséget, valamennyi orosz volt. A CFR szakértők által kidolgozott tervnek megfelelően 1945-ben került sor a San Francisco-i értekezletre. A CFR 47 tagja volt jelen, köztük volt az új amerikai külügyminiszter Edward Stettinius, továbbá John Foster Dulles, Adlai Stevenson, Nelson Rockefeller és Alger Hiss. A Rockefeller-ház feje, John D. Rockefeller a New York szívét jelentő Manhattan elegáns East River-i oldalán értékes ingatlant ajándékozott az új intézmény székháza számára.
Az Egyestül Államok szenátusa, amely nem fogadta el a Népszövetséghez való csatlakozást, az ENSZ esetében azért hozott jóváhagyó döntést, mert a CFR irányítása alatt álló külügyminisztérium biztosította a szenátorokat, hogy az ENSZ semmilyen vonatkozásban sem tekinthető egy világkormányzat intézményének, és ezért sem a szenátusnak, sem az amerikai polgároknak nem kell aggódniuk amiatt, hogy az ENSZ be fog avatkozni az Egyesült Államok szuverenitásába, vagy az amerikai belügyekbe.
Öt évvel később a szenátus külügyi bizottságának a meghallgatásán az ugyancsak CFR tag James Warburg (a FED létrehozásában kulcsszerepet játszó Paul Warburg fia) kijelentette: "Világkormányunk lesz akár akarják Önök, akár nem, vagy erőszakkal, vagy az Önök beleegyezésével." Az ENSZ létrehozását követően hamarosan létrejöttek az úgynevezett szakosított intézményei. 1945. novemberében már elkészült az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális szervezetének az alapokmánya. Julian Huxley lett az első főigazgató, aki korábban Nagy-Britannia Eugenetikai Társaságának (Eugenics Society) volt az elnöke. (Az eugenetika az ember öröklődő tulajdonságait a testi és szellemi képességek javításával igyekszik kihasználni. Szerepet játszik a fajelméletben is, a magasabb rendű emberi fajokra és ezek kitenyészthetőségére vonatkozó elképzeléseivel.)
Huxley ezt írta az UNESCO céljáról:
"Noha igaz, hogy bármely radikális fajnemesítési politika sok évig még nem lesz politikailag és pszichológiailag lehetséges, az UNESCO számára fontos látni, hogy az eugenetika problémáit a legnagyobb körültekintéssel kell kezelnie, hogy a közvélemény számára ezek a ma még elképzelhetetlen kérdések legalább elképzelhetővé váljanak."
Magában az UNESCO Alapokmányában ez olvasható:
"Minthogy a háborúk az emberek tudatában kezdődnek, ezért az emberek tudata az, ahol a béke védelmét létre kell hozni." Az UNESCO feladata volt olyan világszintű nevelési program elkészítése, amely a világszintű kormányzás céljait szolgálja. Bertrand Russel, aki az UNESCO egyik fő tanácsadója volt, ezt írta a szervezet lapjában: "Minden kormány, amely egy nemzedéken át kézben tartja az irányítást, képes lesz alattvalóinak a biztonságos ellenőrzésére hadseregek és rendőrök nélkül..."
Julian Huxley meg volt róla győződve, hogy a világnak egy központból irányított globális kormányra van szüksége. Az UNESCO-t e folyamat felgyorsítása és e cél elérése fontos eszközének tartotta. A globális tudományos-humanizmust tartotta az UNESCO értékrendszerét kifejező filozófiának. Hangsúlyozta, hogy a világkormányzat létrehozásához szükség van politikai integrációra, mert csak így tudja elérni az emberiség a társadalmi fejlődés következő fokozatát. Az UNESCO által készített nevelési programok arra törekedtek, hogy a gyerekeket már a legfiatalabb korban is bevonják a tudatosan irányított nevelési folyamatba.
William Benton amerikai külügyminiszter helyettes ezzel kapcsolatban már 1946-ban a következőket fejtette ki az UNESCO egyik tanácskozásán: "Ameddig egy gyermek a nacionalizmus mérgezett levegőjét szívja, a világpolgári tudat kialakítása nem lehet sikeres. Gyakran a család az, amely beoltja a gyermeket a szélsőséges nacionalizmussal. Az iskolának ezért olyan eszközöket kell használnia, amelyek leküzdik a következetes hazafiasságot előnyben részesítő családi beállítódásokat... Jelenleg a nacionalizmus a legfőbb akadálya a világpolgári tudat kialakításának. A nemzeti szuverenitás falai ledöntése hosszú folyamatának a kezdetén állunk. Az UNESCO-nak az élen kell járnia."
Az ENSZ és az UNESCO a világtörténelem legnagyobb mészárlását követően került felállításra. A közvéleményt mesterien befolyásolta a CFR Amerikában és az RIIA Európában. Az egész atlanti térségben elfogadták követendő irányvonalnak egy világszintű központi kormányzat létrehozását. Julian Huxley és társa az RIIA-ban Max Nicholson úgy látták, hogy a világkormány előkészítéséhez szükség van támogató intézményekre. Max Nicholson Huxley-val 1948-ban létrehozta az International Union for the Conservation of Nature-t, az IUCN-t, a Természetvédelmi Nemzetközi Uniót. A már meglévő intézményekből, azok egyesítésével 1961-ben létrehozták a World Wildlife Fund-ot, a WWF-et, (Környezetvédő Világalapítványt). Ehhez 1982-ban társult a World Resources Institute, a WRI, a Világ Erőforrásainak Intézete. Ezek az úgynevezett Non-Governmental Organizations, NGO-k, azaz nem-kormányzati szervezetek. Ezek a nem-kormányzati szervezetek azt a feladatkört látják el az ENSZ számára, amit korábban a CFR látott el Franklin Delano Roosevelt elnök mellett, vagy még korábban Edward House ezredes végzett Woodrow Wilson elnök tanácsadójaként a Fehér Házban. A három planetáris civil szervezet - IUCN, WWF, és a WRI - vált a világkormányzat kialakításának a motorjává.
A hidegháború 1950-től 1970-ig
A világuralom megszerzésére nem egyetlen zártkörű érdekcsoportot alkotó összeesküvők törekedtek. Több versengő hatalmi központ volt, és azon belül is különböző frakciók léteztek, amelyek egyes kérdésekben megegyeztek, másokban versengtek egymással. 1950-ben legalább három világszintű hatalmi központ versengett a világuralomért. Mindhárom nyíltan is törekedett erre, de nagyrészt a színfalak mögött folytatott, jól álcázott tevékenységgel.
A hivatalos, úgynevezett főáramlatú történészek és társadalomtudósok azért használják az összeesküvési elmélet rosszcsengésű kifejezését, mert el akarják hitetni, hogy a történelem másból is áll, mint leírt, megőrzött és évtizedek múltán kutatható irattári dokumentumokból. A történelemnek rendkívül sok részeleme valóságos, de papíron rögzített módon nincs dokumentálva. Vagyis a történelem sokkal több annál, mint az, ami nyomot hagy a kutatható, főleg állami jellegű dokumentumokban.
Ha feltételezzük, hogy emberek egy csoportja szövetkezik egy közös stratégia kidolgozására és végrehajtására, és az így létrejött tervet titokban tartja azért, hogy azt külső beavatkozás nélkül, hatékonyabban lehessen megvalósítani, akkor csak olyasmit feltételezünk, ami a világtörténelem szerves részét alkotta minden történelmi korszakban. Ha pedig ezek a titokban tervet készítők eme tervükkel és annak végrehajtásával befolyásolják más embertársaik, más népek életét is, mégpedig úgy, hogy azok erről tudnának, vagy ehhez a tervhez a beleegyezésüket adnák, akkor egy ilyen titkos szövetkezést és koordinált cselekvést összeesküvésnek lehet minősíteni.
Ha pedig ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a szervezett és titkos együttműködés kizárásával azt is állítjuk, hogy a történelem csupán esetlegességek, szeszélyes véletlenek halmaza, akkor még kevésbé elfogadható az álláspontunk, mintha feltételezzük, hogy a történelemben a véletlenek mellett jól átgondolt, titkos stratégia szerint is cselekednek a nyilvánosság számára nem látható szervezett csoportok. Az átgondolt stratégia és annak titkos megvalósítása egyszerre van jelen a láthatóval és a véletlenek sorozatával. Ezért az összeesküvési elmélet nem más, mint az összeesküvés gyakorlatának - valóságának - az elméleti kifejeződése.
A történelmet a háttérből megtervezők, megszervezők és irányítók valamilyen formában mindig érzékelhetők is, hiszen amikor a rejtett erők aktivizálódnak, lényegük is így, vagy úgy, de megjelenik, legalább is részben. Az 1950-es és 60-as években az eurázsiai térség vezető katonai hatalma, a Szovjetunió, a Marx, Lenin és Sztálin nevével fémjelzett kommunizmus változatát képviselte. Ennek a rendszernek a lényegéhez tartozik a terjeszkedés, és nyíltan vallott célja, hogy a világot az ellenőrzése alá vonja. Ezt talán Hruscsov fejezte ki a legegyértelműbben, amikor 1959-es amerikai látogatása során közölte az amerikaiakkal: "El fogunk temetni benneteket!" Az amerikai alkotmányon nyugvó Egyesült Államok és ezen alkotmányos értékeket képviselő lakossága nem kért ebből a szovjetrendszerű kommunizmusból. Amikor Joseph McCarthy szenátor akcióba kezdett a kommunisták eltávolítására a kormányzati tisztségekből, a pénzhatalom által kézben tartott tömegtájékoztatás erősen támadta. McCarthy-nak ennek ellenére sikerült néhány kommunista ügynököt, így Alger Hiss-t, a Rosenberg házaspárt és Morton Sobell-t lelepleznie.
McCarthy szenátornak a meghallgatásai, amelyeket a televíziók is közvetítettek, felhívták az amerikaiak figyelmét a kommunista veszélyre. A koreai háború kitörése tovább csökkentette a kommunista ideológia hatását az amerikai társadalomra. Az amerikai vezetők nem jelentették be igényüket a világhegemóniára, de az amerikai külpolitika és gazdaságpolitika nem hagyott kétséget az iránt, hogy az Egyesült Államok nem fogja tűrni, hogy a Szovjetunió megszerezze a maga számára a világuralmat.
A harmadik világhegemóniáért versengő erő nem az Egyesült Nemzetek Szervezete volt, hanem azok az érdekcsoportok és rejtett hálózatok, akik kezdettől fogva az egy központból kormányzott világról álmodtak, és akiket kiábrándított az ENSZ kudarca. A Nemzetek Szövetségének az eltűnése és az a körülmény, hogy az amerikai szenátus nem volt hajlandó ehhez csatlakozni, a világkormány szorgalmazóit ráébresztette a realitásokra. Fel kellett ismerniük, hogy az ENSZ is csak úgy létezhet, ha azt az Egyesült Államok és a Szovjetunió kölcsönösen támogatja és azt is be kellett látniuk, hogy az ENSZ nem rendelheti maga alá a vezető nagyhatalmakat. Ugyanakkor az ENSZ tényleges célja egy globális kormányzat létrehozása volt azért, hogy hatékonyan szolgálja a világállam létrehozásán fáradozó Nemzetközi Pénzügyi Közösség céljait.
Mielőtt folytatjuk ennek a harmadik erőnek az igényét a világhegemóniára, meg kell magyarázni, hogy ez az erő is a világszocializmus - amelynek egyik változata volt a bolsevista rendszer - híve, és ez is szocialista (kommunista) világrendszert akart és akar létrehozni. Nehéz megérteni, hogy a világ leggazdagabb embereinek ez a szűk csoportja miért támogatta kezdettől fogva a kommunizmust, mikor a kommunisták, leninisták és sztálinisták egyaránt nyíltan azt hirdették, hogy el kell pusztítani a kapitalizmust, és annak legélősködőbb változatát, a finánckapitalizmust.
Ezt az ellentmondást csak úgy tudjuk feloldani, ha megértjük, hogy a szocializmus csak szavakban volt a vagyon (és a vagyonon alapuló önrendelkezés és hatalom) igazságos elosztásának a rendszere. Valójában a szocializmus (bolsevik és egyéb változataiban) a vagyon elrablásának, és egy kis csoport ellenőrzése alá vételének volt a módszere. Azaz a szocializmus minden változatában egy kétpólusú uralmi rendszert jelentett a gyakorlatban, ahol egy szűk érdekcsoporté az államhatalom és az államhatalom révén a társadalom vagyona és ennek segítségével az abszolút uralom az emberek felett. Erre a kétpólusú rendszerre úgy is át lehet térni, hogy a nemzetközi bankárok szűk érdekcsoportja a magánpénzrendszer segítségével kisajátítja magának az egyes országok és népek termelő vagyonát, a szolgáltatások működtetéséből eredő jövedelmét és így megszerzi a politikai hatalom irányítását is az emberek feletti korlátlan uralmat. A vagyonnal együtt ugyanis az emberek az önrendelkezésüket is elveszítik és függő helyzetű, kiszolgáltatott státuszba kerülnek. Ezért csak látszólag paradoxon, hogy a szuper gazdag nemzetközi bankárok voltak a szocializmus kiagyalói, és elterjesztői. Ma a magánmonopolista csoport anonim és kollektív uralma váltotta fel a korábbi állammonopolista csoport kollektivista uralmát. Ilyen módon logikussá válik, hogy a szocializmus a hatalomra törő szuper gazdag pénzvagyonos csoport eszköze volt a világuralom megszerzésére. A szocializmus és a kommunizmus soha nem az elnyomott tömegek mozgalma volt, hanem a szuper gazdag pénzügyi és gazdasági elit tömegekre rákényszerített mozgalma.
Az 1950-es és 1960-as években a nemzetközi háttérhatalom teremtménye, az ENSZ alig volt több olyan nemzetközi vitafórumnál, ahol a versengő világhatalmak nagy szócsatákat vívtak. A közvélemény figyelmét lekötötték a belső problémák és az elmélyülő hidegháború. Amikor a Szovjetunió fellőtte az első szputnyikot, akkor az arra ösztönözte az Egyesült Államokat, hogy maga is egy űrkutatási programot indítson be. A kommunista Castro azonban nem nyerte el a nemzetközi bankárok támogatását, mert rendszere hatalmas jövedelemtől fosztotta meg a szolgálatában álló szürke és fekete gazdaságot, és ezért a CFR orgánuma, a Foreign Affairs meghírdette a "Containment" (a Visszatartás) politikáját a kommunizmussal szemben. Az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság 1954-ben elfogadta a faji megkülönböztetést eltörlő törvényt, és ez a mccarthyzmust, a kommunizmust és az ENSZ-et is lényegében eltávolította a közvéleményt leginkább foglalkoztató témák közül. Ez volt az az időszak, amikor a színes bőrű lakosságot dr. Marthin Luther King győzelemre vezette az amerikai társadalmat megosztó polgárjogi küzdelmekben.
Ilyen okok is hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai társadalom figyelmét elkerülte a Környezetvédő Világalapítvány létrehozása. Julian Huxley elsősorban azért hozta létre ezt az alapítványt, hogy az finanszírozza az IUCN-t, vagyis a Természet Védelmére létrehozott Nemzetközi Uniót. Az alap elnöke a brit uralkodó férje, Fülöp edinbourghi herceg. A WWF-nek és az IUCN-nek gazdag szponzorai vannak, központja pedig a svájci Gland-ban van. 1987-ben az alapítvány felvette a World Wilde Fund for Nature (Természetvédelmi Világalapítvány) elnevezést.
A világhegemóniáért folytatott versengés szigorúan titkos módon a fegyverkezés területén is folytatódott. Amerika vízre bocsátotta az atommeghajtású tengeralattjárók új nemzedékéhez tartozó Nautilus-t. Mind orosz, mind amerikai részről egyre nagyobb robbanófejű nukleáris eszközöket fejlesztettek ki. Épültek az atombomba biztos bunkerek, és a hivatalos védelmi politika a Mutually Assured Destruction, a MAD (a kölcsönösen szavatolt megsemmisítés) volt.
A színfalak mögött a legrejtettebb agytrösztökben azonban már készültek a tervek arra, hogy a kölcsönös elrettentésnek ezt a doktrináját lecseréljék. Az ENSZ-nek sem joga, sem hatalma nem volt arra, hogy megfékezze a felgyorsuló fegyverkezési versenyt. Ugyanakkor globális kormányzat hívei számára fórumot nyújtott ahhoz, hogy stratégiai elképzeléseiket kifejtsék, és ebben a világpolitikai színjátékban sztár szerep jutott az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. 1961-ben John F. Kennedy előterjesztette a háborúmentes világról szóló fegyverzetcsökkentési tervét. E szerint három szakaszban az Egyesült Államok átruházná katonai hatalmát az Egyesült Nemzetek Szervezetére. Kennedy terve felhívta a világ országait, hogy kövessék az Egyesült Államokat és csökkentsék fegyverzetüket olyan mértékig, hogy ne maradjon egyetlen egy olyan katonai hatalom se a világon, amely felvehetné a versenyt a fokozatosan megerősített ENSZ békeerőkkel.
1962. májusában ezt a tervet egy korszerűsített változatban is előterjesztették, és amely akkor a békeverseny terve - Blueprint for the Peace Race - elnevezést kapta. Ennek elkészítésében kulcsszerepe volt John McCloy-nak, a CFR egyik kulcsfontosságú vezetőjének. Az említett dokumentumokat közvetlenül nem a CFR készítette, de olyan személyek, akik a CFR-nek befolyásos tagjai voltak, így a már említett John McCloy és Robert Lowett.
Lowett fontos irányítója volt annak a rejtett hatalmi hálózatnak, amely már évtizedek óta kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok irányításában. Robert Lowett-nek Kennedy a külügyminiszterséget is felajánlott, de ő maga helyett Dean Rusk-ot ajánlotta. Rusk is a CFR tagja volt 1952 óta és ezek a Foreign Affairs egyik 1960-as számában fontos írást közölt arról, hogy miként irányítsa az új elnök a külpolitikát. Kennedy idején a külügyminisztérium 82 legfontosabb beosztásából 63-at a CFR tagjai töltöttek be. F. D. Roosevelt-hez, valamint az utána következő valamennyi elnökhöz hasonlóan Kennedy is a CFR tagjaival vette körül magát. Az említett Lowett-en, McCloy-on, Rusk-on kívül ilyen személyiség volt McGeorge Bundy éss Adlai Stevenson.
A CFR tagjai döntő fontosságú befolyást gyakoroltak a külpolitikára. Akár megszervezett stratégiák eredményezték ezt a befolyást, akár csupán az egyének képességei, akik ugyanahhoz a szervezethez tartoznak, a tényen nem változtat. Számos társadalomtudós és közéleti személyiség nevezte már úgy a CFR-t, vagyis a Külkapcsolatok Tanácsát, mint az Egyesült Államokat irányító szervezetet. Tagja a CFR-nek az Egyesült Államok elnöke, a külügyminiszter, a külügyminiszter általános helyettese, további öt helyettese, valamint a főosztályvezetők egész sora, továbbá a külügyminisztérium jogtanácsosa.
Ugyancsak CFR tag az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója és helyettese, a Központi Hírszerző Szolgálat, a CIA igazgatója, valamint a Külföldi Hírszerzési Tanácsadó Testület (Foreign Intelligence Advisory Board). CFR tagok a védelmi miniszter, a védelmi minisztérium államtitkárai és államtitkár helyettesei. Ugyancsak a CFR-hez tartozik a lakásügyi és városfejlesztési minisztérium, a belügyminisztérium, az egészségügyi és szociális minisztérium (Health and Human Services) államtitkárai, továbbá a Fehér Ház sajtófőnöke. Ezt a felsorolást nem helyes úgy felfogni, mintha a CFR tagok alkotnák az elnök "kíséretét". Ugyanis itt nem az elnök hatalma érhető tetten, hanem annak lehetünk tanúi, hogy egy szűk testülethez tartozó néhány ember már több mint egy fél évszázada egyedül irányítja az Egyesült Államok külügyeit, és azt az összefonódott katonai, ipari hatalmat, amit Eisenhower elnök "military-industrial complex-nek", vagyis katonai-ipari komplexumnak nevezett.
Az ENSZ alapokmányának a 11. cikkelye felhatalmazza a közgyűlést, hogy kialakíthatja és ajánlhatja azokat az irányelveket, amelyek elősegítik a leszerelést, és a fegyverzetek korlátozását. Az ENSZ-nek azonban ténylegesen nincs hatásköre a leszerelés kikényszerítésére. Kennedy javaslata merész lépésnek számított, amikor felhatalmazást adott az ENSZ-nek a világkormányzati szerepkör részbeni betöltésére. Ez volt az eredeti elképzelés, amit azonban kezdetben nem kaphatott meg a kényszerű kompromisszumok következtében. Kennedynek ezt a tervét soha nem vonták vissza. Igaz, módosították és elhalasztották a politikai helyzet változásainak megfelelően, de a fegyverekről történő lemondás, valamint a fegyverek előállítására és szétosztására vonatkozó politikai irányítása átkerült az ENSZ hatáskörébe J. F.K. óta. Kennedy előtt az ENSZ csupán 1948-ban irányított egy fegyverszüneti ellenőrzési műveletet, és egy katonai megfigyelő csoportot 1949-ben az indiai-pakisztáni határvidéken. Kennedy óta az ENSZ békefenntartó tevékenysége folyamatosan bővült.
A színfalak mögött az ENSZ azonban folyamatosan kiépítette szervezeteit és hálózatát. Létrejött az UNICEF (United Nations International Emergency Children's Fund), az ENSZ Gyermeksegélyezési és Védelmi Alapja. Ez az intézményt 1946-tól segélyezte a II. világháború gyermekáldozatait. 1950-ben újabb felhatalmazást kapott azzal, hogy hosszú távú programokat dolgozzon ki és indítson be a fejletlen szegény országok gyermekei érdekében. Az UNICEF feladata elsősorban annak a mechanizmusnak a létrehozása volt, amelyen keresztül a nevelést el lehet juttatni a gyermekekhez.
Az ENSZ alapokmányának 55. cikkelye rendelkezik arról, hogy a szervezet elősegíti a magasabb életszínvonalat, a teljes foglalkoztatottságot, a gazdasági és szociális haladást és fejlődés feltételeit. E feladat végrehajtására az ENSZ 1949-ben létrehozta az UNEPTA-t (UN Expanded Program of Technical Assistance), az ENSZ technikai segítségnyújtásának kiterjesztett programját. 1957-ben ez átalakult az ENSZ fejlesztési programjává, amelynek az irányítását James Gustave Speth, a Világ Erőforrásai Intézet korábbi elnöke irányítja, és amely több mint 1000 milliárd dollárt költ évente nagyrészt a fejlődő országok szükségleteire.
A közel-kelet feszültség gócában, Palesztinában működik az ENSZ segély- és munkaügyi ügynöksége, a palesztin menekültek számára. Ezt 1949-ben hozták létre. 1951-ben megkezdi működését az ENSZ menekültügyi főbiztosa. 1963-ban megkezdi a FAO, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete a világélelmezési programot. Ugyancsak az ENSZ szakosított szervezete a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, amely 1953-ban jött létre. A légiközlekedésben fontos szerepet játszó Nemzetközi Polgári Repülésügyi Szervezet 1947 óta működik. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1919-ben jött létre, mint a Népszövetség egyik intézménye, de újjászervezték 1948-ban az ENSZ égisze alatt. További szakosított intézmények még a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet, amely 1947 óta működik, az Egyetemes Postai Unió, amely 1863-ban jött létre, de 1948-ban az ENSZ égisze alá került. Ugyanebben az évben kezdi meg működését a Világegészségügyi Szervezet. Rá egy évre pedig a Nemzetközi Telekommunikációs Unió is az ENSZ szakosított intézményei közé kerül, később csatlakozik hozzájuk az UNIDO, az ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezete 1966-ban, majd 1967-ben a Szellemi Tulajdon Világszervezete. Mivel összesen 130 szakosított intézménye van az ENSZ-nek, ezért csak a legfontosabbakat említettük.
A fenti felsorolásból jól látható, hogy a tömegtájékoztatás figyelmét elkerülve az ENSZ intézményi hálózata hatalmas rendszerré fejlődött. A média figyelmét lekötötték a faji zavargások, a polgárjogi mozgalmak és a fegyverkezési verseny. Az UNESCO közben hatalmas lépésekkel haladt előre a világ nevelése, elsősorban az ifjúság indoktrinálása útján. Robert Muller, aki hosszú időn át az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának a főtitkára volt, amely az UNESCO-t is felügyeli, 1995-ben beszédet mondott a Colorado államban lévő Denver-i Egyetemen. Ebben kifejtette, hogy a politikát fel kell váltani planetikával, azaz világpolitikával. Planetáris szintű irányítókra és irányításra van szükség. Mindehhez elengedhetetlenek a globális tudományok: a globális pszichológia, szociológia és antropológia. Ezért Robert Muller egy világszintű alaptantervet javasolt.
A világszintű alaptanterv elsődleges célja: segíteni a gyermeket, hogy olyan integráns személyiséggé váljon, aki képes úgy feldolgozni személyi tapasztalatát, hogy közben a nagyobb egész részének tekinti magát. Más szavakkal elősegíti a csoport-tudat növekedését, a csoport megértést és kapcsolattartást, és a csoport szolgálata váltja fel az én-központú célokat, így hozva létre a csoport-tudatosságot.
Elkészült a világ alaptanterv kézikönyve is. Eszerint Robert Muller oktatási elképzelései Alice A. Bailey tanításain alapulnak, amelyeket a háttérhatalom olyan szellemi műhelye publikált, mint a Lucis Publishing Company. Alice Bailey vállalatának először a Lucifer Publishing Company nevet adta, és ez lett átnevezve Lucis Press-nek 1924-ben. Bailey nem csak a saját írásait, de Djwhal Khul tibeti misztikus tanító könyveit is publikálta. Egészen a közelmúltig a Lucis Press anyagvállalata, a Lucis Trust az ENSZ központjának a közvetlen szomszédságában, a United Nations Plaza-n működött. Alice Bailey-ről azt kell tudni, hogy Helena Petrovna Blavatsky halálát követően ő lett a Teozófiai Társaság vezetője. Ennek a társaságnak 6000 tagja van, köztük olyan ismert személyiségek, mint Robert McNamara (aki védelmi miniszter, majd a Világbank elnöke volt), Donald Regan, Henry Kissinger, David Rockefeller, Paul Volker, George Shultz. E megnevezett személyiségek kivétel nélkül a CFR tagjai.
Megállapíthatjuk, hogy miközben az ENSZ színpadán az Egyesült Államok látványos mérkőzéseket folytatott a Szovjetunióval, és lépést tartott vele a nukleáris robbanófejek gyártásában, azok a háttérerők, amelyek mélyrehatóan befolyásolták az Egyesült Államok és az ENSZ hivatalos politikáját, ténylegesen nem a formális kormányzati szervekben, hanem úgynevezett NGO-kban (non-governmental organizations), vagyis a szervezett magánhatalom civil szervezeteknek álcázott intézményeiben tömörültek. Az NGO-k közül fontosságban és befolyásban magasan kiemelkedik az 1960-as évek végére a CFR, valamint a hozzá kapcsolódó szervezetek egész hálózata. Ide sorolhatók a misztikus, okkult, vagy "new age" - elsősorban spirituális jellegű - mozgalom, a IUCN-hez, a Természetvédelem védelmére létrehozott nemzetközi unióhoz kapcsolódó számos társszervezet. 1968-ban az IUCN együtt harcolt az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsával azért, hogy bizonyos kivételezett NGO-k tanácsadói státust kapjanak. Az így elfogadott 1296-os számú ENSZ határozat előkészítette az átmenetet a globális kormányzás létrehozásához. Természetesen a Lucis Trust volt az első olyan NGO, amely megkapta ezt a konzultatív státust az ENSZ-nél.
Az 1964-es természetvédelmi törvényt (Wilderness Act) egyhangúlag hagyta jóvá a képviselőház és így került a szenátus elé. Az amerikai törvényhozás arra gondolt, hogy megőriz az utókor számára 9 millió acre (mintegy 4,5 millió hektár) ősparkot azért, hogy az utódok lássák, hogy őseiknek milyen vad vidékkel kellett megbirkózniuk azért, hogy létrehozzák a civilizált Amerikát. Ez a törvény megkoronázta a Természetvédelmi Társaság éveken át tartó, kemény lobbyzását. A törvény azonban észrevétlenül véget vetett a hagyományos természetvédelmi mozgalomnak, és beindította az új környezetvédelmet, amelynek már nem a "Conservation", hanem a "Preservation" volt a lényege. A conservation szó jelentése megőrzés, fenntartás, karbantartás, olyan mozgalmat jelöl, amelynek az volt a célkitűzése, hogy a föld tulajdonosai önkéntesen tartsák fenn a termőföld és az erdő, valamint a nem művelt földterület természeti erőforrásait. A preservation szó jelentése nagyon közel áll a conservation jelentéséhez, megóvást, megvédést, tartósítást, védelmet jelent. A környezetvédelmi megóvást célzó mozgalom elképzelései szerint az államnak és a kormányzatnak kell kikényszerítenie kemény és szigorú szabályok életbe léptetésével a környezet megóvását.
Az első értelembe vett környezetvédelem célja az emberközpontú, az egyén önrendelkezését biztosító földtulajdonon alapuló önkéntes tevékenység, az életet megtartó természeti erőforrások megőrzése érdekében. A második fajta környezetvédelem az államot és az államot a háttérből irányító anonim hatalmat teszi meg a természet regulátorává.
A Wilderness Society (Természetvédelmi Társaság) alapítói, Robert Marshall, Benton McKaye és Aldo Leopold meggyőződéses szocialisták voltak. Marshall 1933-ban írott könyvében (The People's Forests - A nép erdei) írja: "A köztulajdonlás az egyedüli alap, amire támaszkodva reményünk lehet a felbecsülhetetlen értékű fát-termelő erdők megvédelmezésére, a talaj és a víz megőrzésére, és a regenerálódásra... Tekintet nélkül arra, hogy ez kívánatos lenne, a jelenlegi kormányzati rendszerben lehetetlen köztulajdonba venni a magánerdőket. Nem engedhetjük meg magunknak az államosítás elhalasztását addig, amíg megváltoztatjuk kormányzati rendszerünket." Ezt a jelentős változást a közvélemény nem érzékelte. A figyelme a faji viszályra összpontosult, és az 1968-ban kiéleződött politikai helyzetre, továbbá a vietnami háborúra, amely megosztotta az amerikai társadalmat.
Az 1970-ben megünnepelt első Föld Napja, amely egész véletlenül Lenin április 22-i születésnapjára esett, nem keltett nagyobb figyelmet, mint egy gyermekek számára rendezett virágfesztivál. A háborúellenes tiltakozás és a Watergate botrány kötötte le az emberek figyelmét. A Tiszta Víz törvény 1972-ből és a Veszélyeztetett állatfajokról szóló törvény 1963-ból csupán annyi hatással volt az ifjabb nemzedékekre, hogy jelezze nekik milyen irányban fejtsenek ki erőfeszítéseket. Az 1970-es években rövid idő alatt számos környezetvédelmi szervezet jött létre és jelentősen megnőtt a hozzájuk csatlakozók száma is.
Ezek közül a szervezetek közül a legfontosabb a Római Klub, amely 1968-ban, és a Háromoldalú Bizottság, amely 1973-ban kezdte meg működését. A Római Klub olyan internacionalista nagyiparosok és szolgálatukban álló tudósok, közgazdászok, nemzeti és nemzetközi intézményeknél dolgozó közszolgálati személyek válogatott csoportja, akiknek a soraiban a Rockefeller dinasztia több tagja, valamint a CFR legalább 25 tagja is megtalálható volt. Ezek egyike volt Maurice Strong, aki 1972-ben publikálta a "Növekedés határai" című könyvét. Ebben szemrebbenés nélkül kifejti, hogy milyennek kell lennie világunknak: "Úgy gondoljuk, hogy igen hamar nyilvánvalóvá válik a társadalmi megújulást összhangba kell hozni a technikai változással, az intézmények radikális reformját és a politikai folyamatokat minden szinten, beleértve a legmagasabb, azaz a világszintet. Minthogy az intellektuális helyzetfelmérésnek nincs hatása politikai politikai felvilágosodás nélkül, ezért a Római Klub bátorítja olyan világfórum létrehozását az államférfiak, a politikaformálók és a tudósok számára, ahol a formális, kormányok közötti tárgyalások korlátai nélkül megvitathatják a jövőbeni globális rendszerrel kapcsolatos veszélyeket és reményeket.
Az ENSZ 1972-es 2997-es határozatával jóváhagyta ezt a fórumot, amely "ENSZ konferencia az emberi környezetről" elnevezést kapta. Maurice Strong volt ennek a konferenciának a főtitkára. Ez a konferencia javasolta többek között az ENSZ környezetvédelmi programjának az elfogadását, amely intézményi formában 1973. január 1-vel meg is kezdte a működését. Első ügyintéző igazgatója Maurice Strong lett. A Stockholmban tartott értekezlet 26 általános jellegű és 109 specifikus ajánlást dolgozott ki a Római Klub által kidolgozott tanulmányokra alapozva. A különbség azonban elég nagy volt, mivel ENSZ konferenciáról volt szó, dokumentumainak ezért jelentékeny hatása volt szinte az egész világra.
A Római Klub egy másik kiadványa, a "Mankind at the Turning Point" (Fordulóponthoz érkezett az emberiség, vagy Válaszút előtt az emberiség) további betekintést nyújt a globális kormányzás stratégiai elképzeléseibe:
"Ezeknek a kríziseknek a megoldása csak globális összefüggésben lehetséges, a kibontakozóban lévő világrendszer és a hosszú időben gondolkodás teljes és kifejezett elismerésével. Ez több más változással együtt szükségessé teszi egy új világgazdasági rend és egy új erőforrás elosztási rendszer létrehozását. "Világtudatot" kell kifejleszteni, amelynek segítségével minden egyén képes felismerni, hogy mi a szerepe a világközösség tagjaként... Minden egyénnek tudatában kell lennie, hogy az emberi együttműködés alapegysége és a túlélés is átkerül a nemzetiről a globális szintre."
A Trilaterális Bizottság megjelentette a "Túl a kölcsönös függőségen: a világgazdaság és a Föld őkológiájának az összekapcsolódása" című könyvet, amelyet Jim MacNeil írt, de David Rockefeller írt hozzá előszót és Maurice Strong bevezetést. Ebben olvasható: "Ez az összekapcsolódás a század új valósága, amely mélyreható módon átalakítja mind a nemzeti, mind a nemzetközi kormányzati intézményeinket. 2012-re teljes mértékben integrálni kell ezeket a változásokat gazdasági és politikai életünkben."
Az ENSZ tehát kezdetben globális konszenzust alakított ki arra vonatkozóan, hogy a gyakorlati munkát milyen elvek szerint kell végezni. Az ENSZ-t vezérlő filozófia a lényegét tekintve szocialista. Ugyanakkor a világ pénzügyileg, gazdaságilag és katonailag legerősebb állama Amerika azon az elven építette ki intézményrendszerét, hogy minden egyes ember szabadnak születik, és ő maga dönti el, hogy egy korlátozott hatáskörű államnak és kormánynak önként mennyi jogot ad át. Ezek az amerikai alapelvek azonban nem érvényesülnek az ENSZ-ben, a CFR-ben, a Római Klubban, a Trilaterális Bizottságban, vagy pedig az IUCN-ben, vagyis a természet védelmére alakult nemzetközi unióban. E felsorolt szervezetek és intézmények azon az alapelven működnek, hogy az állam és a kormány szuverén, azaz jogában áll adni és visszavenni emberi jogokat, politikai szabadságjogokat és pénzügyi, gazdasági előjogokat, előírni korlátozásokat és kiszabni büntetéseket, azért, hogy polgárai számára biztosítsa a békét és a jólétet.
Az amerikai alapítóatyák és az általuk készített alkotmány szerint minden egyes embernek születésénél fogva Istentől kapott elidegeníthetetlen jogai vannak, amelyet az állam nem vehet el, nem korlátozhat, csak védelmezhet. Ezzel szemben az ENSZ és a mögötte álló támogató intézmények és hálózatok egy kollektivista világnézetet képviselnek, ahol a jogok egy mindenható kormányzat által megszabott és sok feltételhez kötött koncesszióitól függnek. Az eredeti nyugati koncepció a korlátozott államról tehát azon alapul, hogy a szabad egyéneknek az alapvető természetes emberi jogait az állam csak védelmezheti egy szabad társadalomban. Az egy központból kormányzott világ létrehozására törekvő erők viszont az állam szocialista koncepcióját képviselik. Ebben a polgárnak az a kötelezettsége, hogy támogassa az államot az ember társadalmasításában, szocializációjában, és a vagyoni javak köztulajdonba vételében.
Mindezekhez az elképzelésekhez kapcsolódik az, hogy az így felfogott szocializmus és kommunizmus állítólag azonos a demokráciával. A Kommunista Kiáltvány, amelyet Marx és Engels az Igazak Szövetsége - egy titkos illuminátus zártkörű társaság - felkérésére írt, és amely lényegében Adam Weishaupt-nak, az Illuminátus Rend alapítójának a nézeteit foglalta össze tömören, megállapítja, hogy "a kommunista forradalom a legradikálisabb szakítás a hagyományos tulajdoni viszonyokkal azért, hogy meg lehessen nyerni a küzdelmet a demokráciáért." Ehhez még azt is hozzátette Marx és Engels, hogy "a meglévő tulajdoni viszonyok megsemmisítése egyáltalán nem a kommunizmus megkülönböztető ismérve. A kommunizmus sajátos ismertetőjegye a magántulajdon megszüntetése."
Amiről nem szólnak a szerzők az az, hogy kétféle gazdaság van, az elsődleges termelő gazdaság és az arra rátelepült pénzgazdaság. Ez utóbbi a forgalmon, a fogyasztáson, és a gazdasági közvetítő közeggel - a pénzzel - való spekuláción alapul, és célja nem a szükségletek kielégítése, hanem, hogy a pénzből még több pénzt állítson elő.
A magántulajdon természetes tulajdon, amennyiben a tulajdonosa személyesen működteti és benne az ő személyi teljesítménye testesül meg. A magántulajdon természetellenes, ha a működtetők és a tulajdonos haszonélvezők különböző személyek. Ez a korporációs tulajdonlás - ahol anonim tulajdonosok kollektívája a haszonélvező - természetellenes, mert egy értéket elő nem állító, parazita réteg számára biztosítja a tulajdon működtetéséből származó hasznot. Erre az élősködő, anonim tulajdonlásra nincs szükség, ez kiküszöbölendő.
Az egy központból irányított világállam létrehozói okozzák azokat az ökológiai rendellenességeket, amelyekre hivatkozva kínálják fel megoldásként a világkormányzatot. Az emberiséget sújtó válságjelenségeket a kamat által működtetett pénzmonopolista rendszer okozza. Erre azt mondják, hogy az egyén szabadságát biztosító demokratikus rendszer. Valójában azonban ez a rendszer a szocialista-kommunista-kollektivista elv alapján működik, és egy névtelenségbe burkolózó - az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző - csoport elválasztja a tulajdont attól a természetes személytől, akit mint működtetőt megillet.
Ebben a felfogásban az állami tulajdon is anonim tulajdon, mert nincs mellette teljes felelősséggel bíró természetes személy, mint tulajdonos. De a kamatkapitalista pénzuralmi rend magántulajdona is anonim tulajdon, mert itt is a működtető természetes személy, mint az egyetlen erkölcsileg és jogilag elfogadható tulajdonos el van választva a tulajdontól. Mindkét kollektivista rendszert, az internacionalista-kommunistát és a jelenlegi kozmopolista-globalistát egy és ugyanaz a hatalmi elit tartja az uralma alatt. A szocialista-kommunista rendszerben ez a háttérben meghúzódó uralkodó csoport az állami tulajdon segítségével gyakorolja hatalmát. A jelenlegi kamatkapitalista rendszerben ugyanez a háttérben meghúzódó hatalmi csoport a bankok és a korporációk névtelen tulajdonlásával rendelkezik. A társadalom vagyonával, és a hatalommal, politikai felelősségvállalás nélkül. Mindkét kollektivista rendszerben - az államszocialistában és a pénzmonopolista-privátszocialistában - a hatalmi elit tartja kezében az ellenőrzést. Az egyikben az államot, mint erőszakszervezetet használja uralma gyakorlásához, a privát szocialista rendszerben pedig a magán pénzmonopóliumot és az ezzel járó pénzügyi kényszerítő eszközöket.
Uralmát "a piac" uralmának álcázza. Ez azonban nem a gazdasági szereplők gazdasági esélyegyenlőségen alapuló piaci versenye, hanem a magán pénzmonopólium tulajdonosainak a szűk körű pénzügyi mechanizmusa. A pénzzel spekulálóknak ez az úgynevezett "piaca" a nemzetközi pénzügyi közösség önző érdekeit érvényesíti, és mindent alárendel az egydimenziós profitérdeknek, minden más fontos társadalmi szempontot kiiktatva. Ezáltal a termőtalaj terméketlen homokká, vagy betonná változik, eltűnik a tiszta levegő és ivóvíz, és egyre több klimatikus változás áll elő, amelynek a következményei beláthatatlanok.
Azok, akik a környezeti válságot előidézték, hogy ez által a világállamot rákényszerítsék az emberiségre, hallgatnak arról, hogy milyen kártékony hatást tesz bolygónkra a spekulációs kamatkapitalista uralmi rendszer. A fenntartható növekedés - azaz a vég nélküli növekedés - jelszavával vég nélkül egyre több közvetítő jelet - pénzt - állítanak elő, és ezt a rendszert kombinálják a nemek és az etnikumok közötti különbség elmélyítésével, miközben állandóan ennek az eltüntetéséről beszélnek. Az önző és szűk látókörű pénzügyi érdekek a magán pénzmonopólium miatt egyre gátlástalanabbul tudnak, immáron globális méretekben érvényesülni.
A szabadság átértelmezése
A szavak és az ideológiák verbális háborúja változatlan intenzitással folyt, de világosan láthatóvá vált, hogy teljesen átértelmezik ennek a fontos fogalomnak a tartalmát. Reagan elnök kijelentette, hogy a szabadság és a demokrácia a béke legjobb szavatolói. 1985-ben ezt mondotta: "világszinten a társadalmak legerőszakosabb frakcióit el kell távolítani, és helyükre kell állítani az egységes világkormányhoz hűséges vezetőket. Ehhez szükség van az egységes világegyházra, és a globális egyesítés elsőrendű fontosságú. Ez gyönyörű látomás és álmaimban találkoztam velük. Isten adott nekem indíttatást, hogy én mozgassam az embereket. Megtettem ezt itt, megtettem ezt ott, most eljött az ideje, hogy eltávolítsam őket. Az én jövőképem a világról felöleli a földgolyót, és véget vet minden feszültségnek, viszálynak, túlnépesedésnek, és éhezésnek. Az én jövőképemhez hasonlóan látják világot az egyházak is, ahogyan azt az ő támogatásukból megtapasztaltam."
Reagan elnök egy másik alkalommal ugyanezt így fogalmazta meg:
"Ha rend lesz a világban, akkor világbéke lesz. Ha stratégiailag megfelelően helyezzük el a demokrácia elterjesztését vállaló amerikai patriótákat a világ minden részén, akkor valamennyi nemzet vezetőjének a gondolkodását befolyásolhatjuk, és megmutathatjuk nekik a szabadságot és az amerikai értékeket úgy, hogy soha ne felejtsék el. El fogják terjeszteni a népeknek és az egész világ azonos ügyet szolgáló egy szándék és egy cél lesz. Ez a szabadság."
A szovjet elnök, Gorbacsov pedig azt állította, hogy a béke és a maximális demokrácia garantálják a szabadságot. Ezt így fogalmazta meg: "Célunk garantálni a maximális szabadságot a népnek, az egyéneknek és a társadalomnak." Gorbacsov megfogalmazása szerint tehát a szabadságot az állam és a kormány adja ajándékként. Az Egyesült Államok alkotmánya azonban teljesen egyértelműen megfogalmazza, hogy a szabadság az ember természetes állapota, és az államnak (kormánynak) elsőrendű felelőssége, hogy az embernek ezt a születésénél fogva járó szabadságot védelmezze. Az ENSZ dokumentumai használják a nemzetközi egyenjogúság, méltányosság, a társadalmi igazságosság, a népek biztonsága, a demokratikus társadalom és az ehhez hasonló terminusokat. Ezek a szavak és terminusok azonban teljesen eltérő jelentést kapnak szocialista értelmezésben, és alapvetően eltérnek attól, hogy az Egyesült Államok alapító atyái és ennek megfelelően az amerikai társadalom túlnyomó többsége mit ért alattuk.
Ez az eltérő értelmezés különösen szembeötlővé válik, amikor az ENSZ emberi jogokról szóló egyezségokmányát vesszük közelebbről szemügyre. Ez az okmány ugyanúgy viszonyul az ENSZ Alapokmányához, ahogyan a "Bill of Rights" elnevezést viselő alkotmánylevél (az Egyesült Államok alkotmányának 1791-es módosítása) viszonyul az 1787-es amerikai alkotmányhoz.
Az ENSZ Alapokmányának 13. cikkelye szerint "A vallásgyakorlás és a hit kinyilvánításának szabadsága csak olyan korlátozásoknak vethető alá, amelyet a törvény ír elő..." Ezzel szemben a Bill of Rights - Jogok Törvénye - 1791-ben elfogadott szabálya erről így rendelkezik: "A kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása, vagy vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás-, vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslásának céljából."
Az ENSZ Alapokmányának a 14. cikkelye így szól: "Az információk és eszmék kereséséhez, megszerzéséhez és szétosztásához való jog meghatározott kötelezettségekkel és felelősséggel jár, és ezért a törvény által szabályozott keretek között alá lehet vetni meghatározott büntetéseknek, kötelezettségeknek, és korlátozásoknak."
Ezzel szemben a Bill of Rights - a Jogok Törvénye - azt mondja csupán, amint már fentebb idéztük, hogy: "A kongresszus nem alkot törvényt, amely csorbítja a szólás- és a sajtószabadságot." E tömörség mögött az húzódik meg, hogy a mindenható kormányzati hatalommal szemben az egyén szabadságát biztosító és az állampolgároknak alárendelt állam kötelezettségei egyszerűek és világosak. Az ENSZ dokumentumait viszont kezdettől fogva áthatják az állam fensőbbségét biztosító nézetek.
Ebből az államnak elsőbbséget adó szemléletből fakadnak az olyan megfogalmazások, mint amilyenekre az 1976-ban tartott első emberi környezettel foglalkozó világkonferencián is sor került. Itt fogadták el Maurice Strong irányítása alatt az ENSZ környezetvédelmi programját. Eszerint: "A magán földtulajdon a gazdagság felhalmozásának egyik fő eszköze, és ezért hozzájárul a társadalmi igazságtalansághoz. Ezért a termőföld használatának az állami ellenőrzése elengedhetetlen." A program ajánlása szerint "A föld köztulajdonát igazolja az, hogy inkább a közjót szolgálja, mint a már kivételezettek érdekeit védelmezze.
Első hallásra mindez nagyon igazságosnak tűnik, hiszen valóban a föld az ivóvízzel és a levegővel együtt az emberi élet nélkülözhetetlen előfeltétele, és mint ilyen nem lehet egyes kivételezett személyek magántulajdonába adni és elzárni tőlük a többi embert. A megtévesztés ott van, hogy a közösség és az állam érdeke mögött valójában a nemzetközi pénzrendszert a saját magántulajdonaként működtető nemzetközi bankárdinasztiák állnak, akik a pénzrendszer segítségével kézben tartják azokat az államokat és kormányzatokat, amelyek számára ezeket az állami-közösségi tulajdonjogokat követelik. Ténylegesen arról van szó, hogy az állami és közösségi tulajdonlás révén kizárólag ez a szűk bankárcsoport rendelkezzen a pénzvagyon mellett a termelő vagyonnal és értékelőállító szolgáltatásokkal is. Azaz ki legyenek zárva termelő vagyon, köztük a föld tulajdonlásából azok, akik azt működtetik, és az emberi élet szolgálatába állítják. Ehelyett a társadalmi igazságosságra hivatkozva a lehető legigazságtalanabb viszonyok jöjjenek létre, mégpedig úgy, hogy a mindenható állam elvehesse az egyénektől az önrendelkezésük - szabadságuk - alapját, az általuk működtetett vagyont, és azt átruházza annak a nemzetközi bankárcsoportnak, amely viszont a magán pénzmonopólium segítségével ellenőrzi és irányítja ezeket az államokat és kormányzatokat. Tehát miközben a szocializmus az igazságosságra hivatkozva a lehető legigazságtalanabb rendszert hozza létre, megfosztja az egyént szabadságának biztosítékától, az általa létrehozott vagyon tulajdonjogától.
Ugyanez a szemfényvesztés folyik a béke jelszavával. Amikor a nemzetközi bankárok a világuralomhoz szükséges intézményeket hozzák létre, akkor a gazdasági esélyegyenlőségtől és önrendelkezésüktől megfosztott embereknek a békéről beszélnek. Az 1970-es években az ENSZ keretében létrejött egy bizottság a béke szervezetének a tanulmányozására. Hamarosan létrejött egy ilyen bizottság az Egyesült Államokban is. 1974. május 1-én (1776. május 1-én alakult meg az Illuminátus titkos társaság, amelyet a frankfurti bankárok finanszíroztak, és amely szervezet ténylegesen az első kommunista internacionálénak tekinthető) előterjesztették az ENSZ Közgyűlésének azt a javaslatot, amely felhívja a tagországokat az Új Nemzetközi Gazdasági Rend (New International Economic Order, NIEO) létrehozására. Ezt elfogadták, és mint az államok gazdasági jogait és kötelezettségeit tartalmazó chartát hagyták jóvá 1974. december 12-én. Ez felhívja a világ népeit a gazdagság és a hatalom felosztására, és a nemzetközi igazságosság elősegítésére, amely a fejlett országok kötelezettségein és a fejlődő (szegény) országok jogain alapul.
Az 1970-es években diákok és más társadalmi csoportok tömegesen csatlakoztak a környezetvédő szervezetekhez. Divat lett tiltakozni, plakátokat körülhordozni, összeszedni a szemetet, a hulladék újrafeldolgozásáról beszélni, a természetes anyagokkal folytatott kertészkedést előnyben részesíteni. A nemzetközi bankárok által irányított pénzügyi csoportok tulajdonában lévő tömegtájékoztatás ezeket a mozgalmakat, és a velük egyidejűleg kidolgozott dokumentumokat a lehető legnemesebb ügyként tálalta. Az imádat tárgya "A természetes állapotában megőrzött környezet" lett. Valójában a nemzetközi bankárok világuralmához vezető újabb lépcsőfokról volt szó.
Valami vonzó dolog felkínálása, majd pedig valami teljesen másnak az eladása egy jól bevált technika, ami a gátlástalan kereskedők gyakorlatában már kiállta az idők próbáját. Az 1970-es években beindított környezetvédelmi mozgalom saját vezetésének vált az akaratlan áldozatává. Ez a vezetés a tisztább környezetről beszélt, és ehelyett az 1980-as években az egy központból kormányzott világ programjával állt elő. Az ENSZ környezetvédelmi programja, az UNEP beindított 1973-ban egy regionális tengeri programot, és 1974-ben létrehozta a kereskedelem és fejlesztés konferenciáját, az UNCTAD-ot. 1975-ben létrehozták a környezetvédelmi nevelés globális orientációs keretét, majd pedig beindították a nemzetközi környezetvédelmi nevelési programot. Működésbe lépett a globális környezetvédelmi megfigyelő rendszer, amelyhez társult az angliai Cambridge-ben a világ környezetvédelmi megfigyelő központ. 1976-ban kiegészül az embert érintő káros hatások meghatározását és felmérését célzó programmal (Human Exposure Assessment Location Program).
Megrendezésre került a sivatagosodás problémájával foglalkozó ENSZ program 1977-ben és létrejött egy szervezet a környezetvédelmi ügyekben illetékes szakemberek tömörítésére, a DOEM (Designated Officials for Environmental Matters). 1980-ban közzéteszik a világ környezetvédelmi stratégiáját, amely közösen készült az IUCN-el (a természet védelmére alakult nemzetközi unió) és a WWF-el (Környezetvédő Világalapítvány).
A DOEM egy olyan szervezeti struktúra, amely kötelezi valamennyi ENSZ ügynökséget és szervezetet, hogy egy tisztségviselőt küldjön az UNEP-hez (United Nations Environment Programme - Egyesült Nemzetek Környezetvédő Program). Ennek az a célja, hogy az ENSZ tevékenységének egésze összhangba legyen hozva az UNEP célkitűzéseivel. Az UNEP megfelelő helyzetben volt ahhoz, hogy a globális kormányzás érdekében avatkozzon be a környezetvédelembe. Felismerve azt, hogy a kommunikáció kulcsfontosságú a globális nevelési program végrehajtásához, amelyet az UNESCO fogadott el, és 1978-ban hozott nyilvánosságra, ez az UNESCO nyilatkozat a következőképpen hangzott: "Deklaráció azokról az alapelvekről, amelyek a tömegtájékoztatás szerepére vonatkoznak, a béke és a nemzetközi megértés erősítésére, az emberi jogok elősegítésére, valamint faji előítélet, az apartheid, és a háborús izgatás leküzdésére."
Dr. A.M. McBow, az UNESCO főigazgatója egy nemzetközi bizottságot hozott létre a tömegtájékoztatás és a kommunikáció problémáinak a tanulmányozására. Ez a bizottság 1980-ban tette közzé jelentését a következő címmel: "Many Voices One World: Towards a new more just and more efficient world information and communication order - Sok hang, egy világ: Egy igazságosabb, és hatékonyabb tájékoztatási és információs új világrend felé." A hivatalos szovjet hírügynökség, a TASSZ vezetője is a bizottság 15 tagja között volt.
Az említett jelentés kifejti, hogy "A médiának hozzá kell járulnia a szabadságukért és függetlenségükért küzdő népek igazságos ügyének a támogatásához, ahhoz, hogy idegen beavatkozástól mentesen, békében és egyenlő feltételek között élhessenek." Aggodalmát fejezte ki, hogy az olyan hírközlő világmonopóliumok, mint az Associated Press (AP) és a Reuters a szervezett magánhatalom információs monopóliumát érvényesíti. Ugyanakkor természetesen nem volt kifogása a szervezett államhatalom információs monopóliumát érvényesítő olyan hírközlő szervezetekkel szemben, mint a TASSZ.
Olyan transznacionális politikai kommunikációs szuperstruktúrát ajánlott az UNESCO keretein belül, amely az információ és kommunikáció tervezés és tanulmányozás nemzetközi központjaként működne. A bizottság meg volt róla győződve, hogy az új információs világrend az előfeltétele az új gazdasági világrendnek. Mindkettő pedig az egy központból kormányzott világállam előfeltétele. Az Emberi Jogok Egyezség Okmányának a 11. cikkelye szerint az államnak és az államot irányító kormánynak és nemzetközi szinten az UNESCO-nak a hatáskörébe tartozik az információ áramlásának a szabályozása azért, hogy célkitűzéseit elősegíthesse és csökkentsék az egymással versengő eszmék hatását a közvéleményre. Az az ajánlás, hogy működési engedélyt kapjanak a nemzetközi újságírók, gyors és kemény reakciót váltott ki, így ezt a javaslatot le kellett venni a napirendről. A tömegtájékoztatás ellenőrzésének az elképzelése azonban továbbra is élő szándék, lappangva jelen van, noha egy alternatív tervet dolgoztak ki az NGO-k.
Az ENSZ Fejlesztési Programja (United Nations Development Program - UNDP) pénzeszközöket biztosított komputerhálózatok létesítésére az NGO-k és a kutatók számára Latin-Amerikában. A Progresszív Kommunikációs Szövetség (Association for Progressive Communications - APC) egybekapcsolta Brazília, Oroszország, Kanada, Ausztrália, Svédország, Nagy-Britannia, Nicaragua, Equador, Dél-Afrika, Ukrajna, Mexikó, és Szlovénia kommunikációs hálózatait, márpedig partneri kapcsolatra léptek a Globális Kommunikáció Intézettel (Institute for Global Communications - IGC). Ez a gigantikus komputerhálózat több tízezer használóval rendelkezik közel 100.000 országban. Szerződéses viszonyban áll számos ENSZ ügynökséggel az ENSZ által rendezett konferenciákkal kapcsolatos és a rendezvényekről szóló információk szétosztásának a koordinálására és megkönnyítésére.
Willy Brandt az egykori Nyugat-Németország kancellárja elnökletével 1980-ban tanácskozott a Nemzetközi Fejlesztés Független Bizottsága (Independent Commission on International Development). Ez a Bizottság tette közzé azt a jelentést, amely "Észak-Dél: program a túlélésre" címet viselte. Ebben olvasható:
"A világ fejlődése nem puszta gazdasági folyamat, ez magába foglalja a teljes gazdasági és társadalmi struktúra alapvető átalakítását... Nem csak a gazdasági helyzet javulásáról, de az emberi méltóság, biztonság, igazságosság, és egyenjogúság növeléséről is szól... A Bizottság álláspontja az, hogy az emberiségnek ki kell fejlesztenie az egységes világközösség koncepcióját, a globális rend megvalósítása érdekében."
A jelentés szerint a fejlődés, vagy a pusztulás között kell választani. Vagy egy igazságos és humánus társadalom jön létre, vagy az emberiség tovább halad a saját elpusztítása felé.
Az Új Gazdasági Világrendről szóló Kartának (1974 Charter for New International Economic Order) a 13. cikkelye szerint "minden államnak kötelessége az általános és teljes leszerelés megvalósításának a támogatása hatékony nemzetközi ellenőrzés alatt, és a hatékony leszerelés által felszabaduló erőforrások hasznosítása az országok gazdasági és társadalmi fejlesztésére jelentős erőforrásokat juttatva a fejlődő országok szükségleteinek a kielégítésére.
A Brandt Bizottság jelentése megállapította, hogy a biztonság nem csak egy nemzet katonai védelmét jelenti, de a nem katonai jellegű problémák, mint a szegénység megoldását is. Ezért létre kell hozni azokat az alapvető létfeltételeket, amelyek a nemzetek közötti békés kapcsolatokhoz szükségesek. Végkövetkeztetésüket az ENSZ tanácsadóként is működő svéd külügyminiszter helyettes, Inga Thorsson jelentése is alátámasztotta:
"Fontos, hogy ne elégedjünk meg a tényleges leszerelési erőfeszítésekkel. Az általános leszerelés szükséges a világ fejlődéséhez, de ugyanúgy a világ fejlődés is az általános leszerelés előfeltétele. Amíg nem hozzuk létre az ésszerű igazságosság és gazdasági egyensúly állapotát a világon, addig nem lehetséges a tartós leszereléshez szükséges feltételek kialakítása."
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kölcsönös elrettentésen nyugvó politika (Mutually Assured Destruction - MAD) alternatívájaként kidolgozta a "békés egymás mellett élés" doktrináját.
Az 1982 után a hatalomba visszatérő Olof Palme vette át a Független Leszerelési és Biztonsági Bizottság elnökségét (Independent Commission on Disarmament and Security - ICDS). Ez a Bizottság javasolta, hogy a kollektív biztonság rendszerét, amelyet a szuperhatalmak és szövetségeseik szavatoltak, át kell alakítani az ENSZ keretében biztosított közös biztonság rendszerévé. Ez a javaslat is tartalmazta, hogy a szuperhatalmak leszerelése által felszabaduló pénzeszközöket a fejletlen országok megsegítésére kell fordítani, mégpedig úgy, hogy ezeket az összegeket az ENSZ juttatja el a rászorulóknak.
Az ENSZ első tengerjogi konferenciáját 1958-ban tartották Genfben. Ezen négy egyezményt fogadtak el: a nyílt tengerről, a Balti tengerről, a szárazföldi talapzatról, illetve a halászatról és a nyílt tenger biológiai kincseinek a megőrzéséről. A második tengerjogi konferenciára 1960-ban Genfben, a harmadikra pedig 1973-ban New York-ban került sor. Ez utóbbin mintegy 150 állam vett részt. A két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió lényegében hajózási kérdéseket kívánt rendezni. De 77 fejlődő ország elérte, hogy a szerződés szövegébe belekerüljenek az új gazdasági világrend alapelvei, amelyek szerint az ENSZ felhatalmazást kapna, hogy globális adóhatóságként nemzetközi adót vessen ki.
Az 1968-ban létrejött Nemzetközi Tengerfenék-bizottság ajánlásai alapján az ENSZ Közgyűlése 1970-ben nyilatkozatot fogadott el a tengerfenék és az óceán altalaja felhasználásának alapelveiről. Az első alapelv leszögezi, hogy a tengerfenék és természeti erőforrásai az emberiség közös örökségét alkotják és egyetlen állam, vagy személy sem gyakorolhat jogokat felettük azon a mértéken túl, amelyet a nemzetközi rendszer engedélyez. Az alapelvek megerősítették, hogy a tengerfenék és az óceán altalaja kizárólag békés célokra használhatóak. A Nemzetközi Tengerfenék-bizottság hatáskörébe került valamennyi nem területi vizekhez tartozó tengerfenékre vonatkozóan a bányászat, és egyéb gazdasági tevékenység engedélyezése. A pályázati díjat 250.000 dollárban szabták meg, és létrehoztak egy engedélyezési díjtáblázatot. Az 1981-es tengerjogi konvenció volt az első a világtörténelemben, amely lehetővé tette, hogy az ENSZ közvetlenül vethessen ki és szedhessen adót. Úgy tekintették az ENSZ nemzetközi adóztatási hatáskörét, mint a gazdagság újra elosztásának a jogi mechanizmusát, amely lehetővé teszi a vagyon átcsoportosítását a gazdaságilag fejlett országoktól a szegény országokhoz. Az Egyesült Államok 1994-ben írta alá a szerződést.
1982-re drámaian megnövekedett a hatásköre a szervezetileg is megerősödött Környezetvédő Világalapítványnak, a WWF-nek. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség tulajdonosai által létrehozott és igazgatott alapítványok egész sora jelentős összegekkel támogatja a WWF-et. Ezek az alapítványok létrehoztak egy új MGO-t, a Világ Erőforrásai Intézetet (World Resources Institute - WRI), amelynek a központja Washingtonban van. Elnöke James Gustave Speth, egykori Rhodes ösztöndíjas (Rhodes Scholar), a háttérhatalom hálózatának az erre a célra kiválasztott megbízottja. Speth mögött a Rockefeller-ház pénzügyi támogatása húzódik meg. Társalapítója volt a Természeti Erőforrások Védelmi Tanácsának (Natural Resources Defense Council). Speth 11 éven át volt a WRI elnöke. A WRI csatlakozott a WWR-hez, és az IUCN-hez, a Természetvédelmi Nemzetközi Unióhoz. Így egy három szervezetet egyesítő világszintű NGO-alapítvány jött létre a globális környezetvédelmi stratégia megvalósítására.
1982-ben a környezetvédelmi és fejlesztési világkonferencia elfogadta a Természet Világkartáját (World Charter for Nature). Ezen a konferencián Maurice Strong kijelentette: "Úgy hiszem tanúi lehetünk, hogy egybeolvad a fizikai és társadalmi világ erkölccsel, és a spirituális világgal. A szeretet, a törődés és a közös erőfeszítés egy józanabb és együttműködőbb világ érdekében képezik azt az elengedhetetlen alapot, amelyre e kis bolygó jövőbeni biztonsági rendszerét építenünk kell."
1984-ben a környezetvédelem menedzseléséről tartottak világtanácskozást. 1985-ben Bécsben megállapodás született az ózonkibocsátó anyagokról. Ebben az időben azonban a világ figyelmét Gorbacsov hatalomra kerülése kötötte le. A legtöbb amerikai az Ózon Megállapodásról csak 1987-ben hallott, amikor a Montreali Protokoll betiltott bizonyos hűtésre és tűzoltásra használt vegyi anyagokat. Ugyanebben az évben egy újabb környezetvédelmi világkonferenciára került sor. Ennek elnöke az ismert szocialista politikus, Gro Harlem Brundtland lett. A Brundtland vezette bizottság tette közzé "A közös jövőnk" (Our Common Future) nevű jelentést. Ez nem csak megismétli a korábbi környezetvédelmi világstratégia tételeit, köztük a "fenntartható fejlődés" koncepcióját, de összekapcsolja a környezetvédelmet a fejlődéssel, és a fejlődést a szegénységgel. E jelentés szerint: "A szegénység a globális környezetvédelmi problémák legfőbb oka és következménye. Éppen ezért hiábavaló szélesebb összefüggések mellőzésével - amelyek kiterjednek a mögöttük meghúzódó világméretű szegénység és nemzetközi egyenlőtlenség tényezőire - megkísérelni a környezetvédelmi problémák megoldását."
Brundtland, a Brandt Bizottság tagja volt. Maurice Strong pedig a Brundtland Bizottságban vett részt. Egy másik személy, Shirdath Ramphal egyaránt tagja volt a Brandt, a Palme, és a Brundtland Bizottságnak, később pedig ő volt az ENSZ által finanszírozott Globális Kormányzás Bizottságának (Commission of Global Governance) a társelnöke. Ramphal előzőleg az IUCN, vagyis a Természetvédelmi Nemzetközi Unió elnöke is volt. A Brundtland Bizottságnak két fontos kérdésben is sikerült áttörést elérnie. Egyrészt a környezeti problémákat egybekapcsolta a szegénység, az igazságosság és a biztonság kérdéseivel. Másrészt felismerte, hogy a környezetvédelem olyan népszerű probléma, amely lehetővé teszi, hogy mind az egyének, mind a nem kormányzati civil szervezetek, valamint az állami szervezetek is összefogva együtt tevékenykedjenek. Így vált a környezetvédelem olyan, az egész világon hallható csatakiáltássá, amelynek célja földgolyónk lakóinak mobilizálása egy új gazdasági világrend érdekében.
Miközben az ENSZ Környezetvédelmi Programjával foglalkozó testület (UNEP) tagjai gyülekeztek az időjárás változás kérdéseit megvitató kormányközi fórumra 1988-ban, az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) finanszírozta a Szellemi és Parlamenti Vezetők az Emberiség Túléléséért Globális Fórumát. A szponzorálásban részt vett az UNDP 1982-ben létrehozott szervezete, a Parlamenti-képviselők Globális Bizottsága, a Népességszámról és a Fejlődésről, valamint a Megértés Temploma (Temple of Understanding). Ez utóbbi egy civil szervezet, amelyet az ENSZ elismert, és amely egyike a NewYork-i Szent János (St. John the Divine) Katedrális által gondozott számos projektnek. A fórum központi előadója James Lovelock volt, " A Gaia korszakai" (The Ages of Gaia) című könyv szerzője. Lovelock szerint földünkön a Föld istennője Gaia az élet forrása, örökkévaló és ma is él, ő adott életet az emberiségnek, és mi emberek a részei vagyunk. A Gaia Intézet központja is a Szent János Katedrálisban van a Lindisfarne Associaton-nel együtt, amely viszont megjelentette a "G.A.I.A, A Way of Knowing: Political Implications of the New Biology (GAIA, Egy út a tudáshoz: Az új biológia politika következményei.) Maurice Strong a Lindisfarne-nak is a tagja a Szent János Katedrálisban, Robert Mullerhez és a Clinton kormányzat alelnökéhez Al Gore-hoz hasonlóan.
A fórum fogalmazta meg az úgynevezett "Joint Appeal" (közös kérelem) elnevezésű dokumentumot, amelynek nyomán jött létre a Nemzeti Vallási Társulás a környezetvédelemért (National Religious Partnership for the Environment, NRPE). Ezt a projektet 11 környezetvédő szervezet támogatja, és több mint 50.000 egyházközség és gyülekezet működik vele együtt. Az egyik igazgatója Amy Fox kijelentette: "Vallási alapelveink megkövetelik, hogy keressük a kapcsolatokat a méltányosság és a társadalmi igazságosság, valamint az ökológia között. Az alapvető hangsúly a környezetvédelemmel kapcsolatos méltányosságon van, beleértve a levegő szennyeződését és a globális felmelegedést; az ivóvizet, termelést, és mezőgazdaságot; a népesség számának alakulását és a fogyasztást; az éhínséget, a kereskedelmet és az iparfejlesztést; a közösségi gazdasági fejlesztést; a mérgező szennyeződést és a veszélyes hulladékokat; valamint a korporációk felelősségét."
Az Egyesült Államok politikai színpadán 1980-ban az őskonzervatívnak számító Ronald Reagan vette át az irányítást az ősliberálisnak tekintett James Carter-től. Reagan stratégiai védelmi kezdeményezése (Strategic Defense Initiative, SDI), amit az újságírók csak "star wars"-nak (csillagok háborújának) neveztek, döntően felgyorsította a fegyverkezési versenyt ilyen ütemben folytatni nem képes szovjet birodalom felbomlását. A Szovjetunió, amit Reagan "gonosz birodalomnak" nevezett, ekkor döntően megváltoztatta magatartását a fegyverzetek csökkentésével, és a leszereléssel kapcsolatosan. Gorbacsov meghirdette a "glasznoszty" (átláthatóság) és a "peresztrojka", a strukturális átalakulás programját, amely létre kívánta hozni a szabályozott "szabad piac" feltételeit.
Gorbacsov, ma már tudjuk, lényegesen közelebb állt a kollektivista szocializmust akaró körökkel az ENSZ keretén belül, azaz az egy központból irányított világ létrehozására szövetkezett titkos csoporttal, mint Reagan és kormányzata. Ez az ENSZ-en belül működő globalista titkos csoport már ekkor komoly előkészületeket tett, hogy a világszocializmus első számú központjává az Egyesült Nemzetek Szervezetét tegye. A kollektív biztonságra törekvésről áttértek a közös biztonság új stratégiájára, amely már nem volt összhangba hozható az önrendelkezésüket megtartó szuverén nemzetállamok elképzelésével. Ekkoriban úgy tűnt, hogy Gorbacsov az atlantista világstratégiának megfelelően a kapitalizmus és a piacgazdaság irányában tesz lépéseket. Gorbacsov, aki az ellentétes irányú erők fókuszába kerülve mindkét irányban támogatókat akart találni, Janus-arcú politikusnak bizonyult. Feltételezni lehet, hogy úgy akart eleget tenni a Nyugat euro-atlanti értékeket hirdető stratégiájának, hogy azért az Orosz-Birodalom valamilyen változataként a megreformált és áramvonalasított Szovjetunió fennmaradhasson.
1987-ben azonban Gorbacsov még a következőket mondotta az SZKP politikai bizottsága tagjainak: "Elvtársak! Ne aggódjanak amiatt, amit a glasznosztyról, a peresztrojkáról és a demokráciáról hallanak az elkövetkező években. Mindezt elsősorban külső fogyasztásra szánjuk. Kozmetikai célokon túlmutató lényegi belső változások nem lesznek a Szovjetunióban. Célunk az amerikaiak lecsillapítása, és figyelmük elaltatása."
Később pedig így írt: "Nagyot fognak csalódni azok, akik abban reménykednek, hogy letérünk a szocializmus útjáról. A peresztrojka minden része, és programunk egésze a még több szocializmus és a még több demokrácia alapelvein nyugszik... Ez irányban fogunk jobban haladni.
Az új világrend és az 1992-es Rió-i tanácskozás
Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején számos elhúzódó hőhullámra, szárazságra került sor a világ számos részén. A tömegtájékoztatásban összehangolt kampány indult a globális környezetvédelmi katasztrófa veszélyeiről. Az aggódó tudósok uniója közzétette "Az emberiség figyelmeztetése" című felhívását. Ebben írják a tudós szerzők:
"Nagy változásra van szükség bolygónkhoz, és az emberi élethez való viszonyunkban, ha el akarjuk kerülni az emberiség nyomorúságát, és azt akarjuk, hogy globális otthonunk ezen a földbolygónk ne legyen jóvátehetetlenül tönkretéve."
A Világfigyelő Intézet (WorldWatch Institute) évi jelentése bolygónk helyzetéről előre jelezte az egyre növekvő környezetvédelmi helyzetet. A főáramlatú tömegtájékoztatási intézmények csatlakoztak a kampányhoz azért, hogy meggyőzzék a világ közvéleményét, hogy planétánk az összeomlás széléhez érkezett. A tudományos igényű tárgyilagos tájékoztatás helyére a megfélemlítő propaganda lépett. Charles Alexander, a Time Magazin munkatársa kijelentette: "Mint a Time tudományos szerkesztője teljes mértékben elismerem, hogy a környezetvédelem kérdésében átléptük a hírek közlését, a propagandától elválasztó határvonalat." Barbara Pyle, a CNN környezetvédelmi igazgatója ezt mondta: "Igenis érdekelve vagyok... Egy kicsit lázítani akarok a televízióban."
Hasonlóan nyilatkozott a Boston Globe környezetvédelmi riportere Dianne Dumanoski: "Tárgyilagos riportkészítés nem létezik... Ravaszabbá válok, amikor annak a kifejezéséhez kell megtalálnom a hangot, amit igaznak tartok. Ez az én felforgató küldetésem."
Végül álljon itt Bernard Goldbergnek, az amerikai CBC munkatársának a véleménye: "A sajtóban szívesen állítjuk, hogy az információterjesztés becsületes végzői vagyunk, de ez nem igaz. A sajtónak igenis van a saját stratégiája."
A Clinton kormányzat alelnöke, Al Gore még szenátorként megírta "A Föld a mérlegen: Ökológia és az emberi szellem" című propaganda alkotását, amely a tudományos alaposságot az érzelmek mozgósításával próbálta kompenzálni. Al Gore a pótolhatatlan szerves energiahordozók felhasználását adózással kívánta korlátozni. Sürgetett egy olyan globális programot, amely teljesen felszámolja a belső égésű motorok használatát 25 éven belül. A társadalom vonatkozásában ezt írja Al Gore:
"Arra a meggyőződésre jutottam, hogy bátor és egyértelmű akciót kell tennünk: meg kell mentenünk a környezetet, a civilizáció központi szervező elvét... Egy központi szervező alapelv elfogadásával - amellyel önként értünk egyet - eszközöket kell felhasználnunk egy mindent átfogó erőfeszítés érdekében, felhasználva minden politikát és programot, minden jogszabályt és intézményt, minden szerződést és szövetséget, minden taktikát és stratégiát, valamennyi tervet és cselekvési eljárást. Röviden, minden eszközt fel kell használni a környezet pusztulás feltartóztatására és az ökológiai rendszer megőrzésére, és gondozására."
A tudományos közvélemény jogos ellenvetései ellenére, amelyeket a környezetvédelmi szervezetek nagyrészt nevetségessé tettek, a tömegtájékoztatási intézmények pedig ignoráltak, a fenyegető környezetvédelmi katasztrófáért sikeresen az emberiség létszámának a robbanásszerű növekedését tették felelőssé. Eszerint az emberiség okozta a globális felmelegedést, és a túlnépesedés az oka a biológiai fajok sokféleségének a csökkenéséért. Ezzel megtörténtek az előkészületek az ENSZ környezetvédelmi és fejlődési konferenciájára, az UNCED-re, amelyre 1992-ben Rio de Janeiro-ban került sor. Korábban egyetlen egy ENSZ konferenciára sem fordítottak ennyi előkészítő munkát.
Maurice Strong-ot nevezték ki a konferencia vezetőjéül, amit ő egyszerűen "Earth Summit II.-nek" (A II. Föld Csúcstalálkozónak) nevezett. Ő elnökölt az 1972-ben megtartott I. Föld Csúcstalálkozón is. Azt követően pedig részt vett szinte minden környezetvédelmi bizottság és konferencia munkájában. Strong lett a Világ Erőforrásai Intézet, a WRI irányító testületének az elnöke 1994-ben. A Rio-i Csúcsértekezlet előkészítéséhez tartozott az, hogy az UNEP, az ENSZ Környezetvédelmi Programja és az ő civil NGO-s partnerei kiadtak két hosszabb dokumentumot. Az egyik a "Caring for the Earth" (Törődés a Földdel) című 1991-ben jelent meg, a másik pedig a "Global Biodiversity Strategy" (A biológiai sokféleség megőrzésének világstratégiája) címmel, 1992-ben látott napvilágot. Ezek képezték az alapját azoknak az UNCED dokumentumoknak, amelyek fordulatot jelentettek a háttérhatalom környezetvédelmi világstratégiájában.
Ki is valójában Maurice Strong?
Azért teszünk egy kitérőt, hogy Maurice Strong-gal közelebbről megismerkedjünk, mert ő az egyik irányítója a háttérhatalom azon stratégiájának, hogy a környezetvédelemre hivatkozva rákényszerítsék a világ népeire a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által kidolgozott világállam elképzelést, és az ehhez az államhoz tartozó kétpólusú társadalmat, amely az világkormányt a háttérből irányító nemzetközi bankárokból, a pénz, a termelő vagyon tényleges tulajdonosaiból, valamint az összes többi emberből áll, akik ezektől a vagyonnal és hatalommal rendelkező emberektől függenek.
A stratégia megideologizálása szerint a környezetvédelmet azért kell az államnak, végső soron a világállamnak alárendelni, mert csak így lehet megvédeni planétánkat a nyerészkedő, felelőtlen és hanyag emberektől. A szép szavak mögött az az államnak elsőbbséget adó politika húzódik meg, amely szerint a végső szó kimondása a kormányokat illeti meg, végső soron a világkormányt, és az egyes embernek engedelmeskednie kell ennek a világkormánynak. E szerint az ideológia szerint a végső döntés nem a szabad embernek született egyéné, hanem az államé, és az államnak a saját belátásától függ, hogy minek ad elsőbbséget.
Ebben az ideológiában nincs szó arról, hogy az állam a felhatalmazását a végső döntést meghozó szuverén egyénektől kapja, és hogy ennek az államnak átruházott jogként az a feladata elsősorban, hogy megvédelmezze polgárainak a szabadságát. Ez a szabadság nekik nem az állam kegyelméből jár, hanem ez megilleti őket azon ténynél fogva, hogy embernek születtek. És mivel a tulajdon a szabad ember munkájának az eredményeként jön létre, és ez a tulajdon az ő energiáinak a tárgyiasulása, ezért ezt a magántulajdont ugyanúgy védelem illeti meg, mint az egyén szabadságát. De ez a tulajdon személyhez kötött, és csak azt illeti meg, aki azt létrehozta és működteti. A működtetőtől elszakított tulajdonlás a feleslegessé vált parazita tulajdonost védelmezi, akire valójában nincs szükség.
Ezek a parazita tulajdonosok, akik a gazdasági közvetítő jelrendszer, a pénz kisajátításával lettek a termelő vagyon tulajdonosai, erre a tulajdonra támaszkodva építik ki azt a világállamot, amelynek a kormányzatát ők irányítanák, és amellyel szemben a természetes személyek nem tudnák megvédelmezni függetlenségüket és szabadságukat, mivel a vagyont elvette tőlük a pénzmonopólium megszerzésével a Nemzetközi Pénzügyi Közösség. Ezért amikor ez a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzve a vagyon és a hatalom anonim tulajdonosaként a világállamot rá akarja kényszeríteni az emberiségre, valójában nem az emberiség közös érdekeit védelmezi, hanem saját önző érdekeit kényszeríti rá az önrendelkezésüktől megfosztott emberekre. Vagyis a szocializmus ebben a felfogásban a legigazságtalanabb és legönzőbb társadalmi rendszert jelenti, amelyben az állam nem szolgálja és védelmezi polgárait, hanem vagyonuktól és szabadságuktól megfosztott alattvalóvá teszi őket.
A Nemzetközi Pénzügyi Közösség világuralma szempontjából nélkülözhetetlen eszköz a világ jelenleg pénzügyileg, gazdaságilag és katonailag is legerősebb állama, az Egyesült Államok. De ugyanakkor ez az állam biztosítja állampolgárai számára alkotmányában legteljesebben az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, és teszi lehetővé az állampolgárok számára a szabad fegyverviselést, továbbá azt, hogy ellenállhassanak egy olyan kormányzatnak, amely nem az ő egyéni szabadságukat és tulajdonukat védelmezi, hanem egy háttérben meghúzódó szűk hatalmi csoport uralmi igényeit szolgálja.
Élesen meg kell különböztetni a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által Amerikára kényszerített nemzetköziséget, amely egy diktatórikus világállam létrehozásához használja eszközként az amerikai népet, az Egyesült Államok valódi nemzeti érdekeitől. Innen adódnak azok az ellentmondások, amelyek a világállamot sürgető erő, és az Egyesült Államok nemzeti érdekeit védelmező amerikaiak között fennáll.
Több más program mellett a környezetvédelem is az egyik fontos része a világállam létrehozását szolgáló stratégiának. A környezetvédelem szépen csengő jelszavai mögé bújva el lehet venni egyedül a természetes egyént illető és általa működtetett vagyont, lehet korlátozni önrendelkezését, és arra kényszeríteni, hogy az emberiség ilyen alapon adja át a világ irányítását egy önjelölt csoportnak. Egyelőre nincs válasz arra, hogy ki adott ehhez jogot és felhatalmazást ennek a világuralomra törekvő pénzvagyonos csoportnak. Arra sincs válasz, hogy milyen árat kérnek az egyes embertől, hogy az általuk az emberiség közös érdekeinek akár erőszak alkalmazásával is érvény szerezzenek. Jellemző a háttérhatalom álnokságára és arroganciájára: meg se engedi, hogy tisztázni lehessen mi mindent kell az egyes embereknek, az egész emberiségnek ahhoz feláldozniuk személyes szabadságukból és a munkájuk nyomán előállott tulajdonukkal való rendelkezésből ahhoz, hogy a világállamot létrehozó - és jelenleg a világ vagyonával rendelkező - szűk csoport Földünk életfenntartó képességét megőrizze.
Maurice Strong, aki a már korábban megjelölt pozíció mellett többek között a Római Klubnak is a tagja, így rója meg az amerikaiakat:
"Ténylegesen az Egyesült Államok környezeti agressziót követ el a világ többi részével szemben... Katonai szinten az Egyesült Államok, aki ellátja a felügyeletet. Környezetvédelmi szempontból az Egyesült Államok egyértelműen a legnagyobb kockázat... Az egyik legsúlyosabb probléma Amerikában az, hogy az energia ára túlságosan alacsony. Világos, hogy a jómódú középosztály jelenlegi életstílusa és fogyasztási szokásai... a gépjárművek, a legváltozatosabb elektromos háztartási berendezések, a légkondicionálás, a drága kertvárosi lakások nem fenntarthatóak."
Maurice Strong szavait számos amerikai úgy értelmezte, hogy a háttérhatalom a fejlett nyugati országok életszínvonalát kívánja új adókkal és korlátozásokkal csökkenteni. Feltették a kérdést, ha megtörténik a fejlett ipari országok gazdagságának az átirányítása a fejletlen országokba, és az amerikai gazdaság teljesítménye mondjuk Malajzia mértékére csökken, akkor vajon jobb lesz-e az élet a világ többi részén. Azt is megkérdezték, hogy Maurice Strong, aki környezetvédelmi agresszornak nevezi az Egyesült Államokat, vajon szegénységben él-e, valamilyen elmaradott ország polgáraként? Ő azonban valójában a világ egyik leggazdagabb embere. A kanadai olajipar egyik tulajdonosa.
Eddig már megtudtuk, hogy Strong volt a riói Föld Csúcsértekezlet főtitkára. 1972-ben ő vezette az ENSZ emberi környezettel foglalkozó konferenciát Stockholmban. Ő volt az ENSZ környezetvédelmi programjának az első főtitkára. Az ENSZ Világfederációjának az elnöke. A Világgazdasági Fórum társelnöke. Az Aspen Intézet célvagyonkezelője, a Világ Jövő Társadalma (World Future Society) igazgatója, de ez nem a teljes felsorolás.
Maurice Strong azt állítja, hogy a világ ökológiai rendszere megóvható, ha a bőségben élő népeket rá lehetne venni arra, hogy csökkentsék életszínvonalukat. Mind a termelést, mind a fogyasztást korlátozni kell. Ezért a nemzeteknek alá kell vetni magukat az erőforrások korlátozott és tervezett szétosztásának, adózásnak, és természetesen annak a világkormányzatnak, amely ezt rájuk tudja kényszeríteni. Strong tisztában van azzal, hogy számos nép ezt nem fogja megtenni önként, így tehát kényszeríteni kell őket. Ennek a végrehajtásához azonban szükség lehet egy világszintű pénzügyi válság tudatos előidézésére, amely le fogja rombolni e fejlett ipari országok gazdasági rendszerét. Ezután már nem lesz más választásuk, mint hogy elfogadják az ENSZ-et kulisszaként használó, a nemzetközi bankárok által létrehozott és irányított világkormány segítségét, és ellenőrzését. Ezt a célkitűzést Strong Colorado déli részén fekvő birtokán mondta el egy Daniel Wood nevű újságírónak, aki az interjút megjelentette a West című folyóirat 1990. májusi számában.
Maurice Strong megemlíti, hogy tervezi egy regény megírását. Ebben szó lenne a svájci Davosban évente sorra kerülő Világgazdasági Fórumról. A Fórumon nagy számban vesznek részt multinacionális cégek legfelsőbb vezetői, kormányfők, pénzügyminiszterek, vezető tudósok minden év februárjában. A tervezett regény szerint az egyik ilyen, a svájci Davosban tartott tanácskozás alkalmával a résztvevők megállapodnak, hogy elengedhetetlen a gazdag országok megállapodása arról, hogy csökkentik ipari termelésüket és fogyasztásukat a világ környezeti megóvása érdekében. A gazdag államok csoportja azonban nem hajlandó egy ilyen megállapodás aláírására. Ezért a világvezetőknek egy beavatott csoportja létrehoz egy titkos társaságot azért, hogy kirobbantson egy világszintű gazdasági összeomlást. Akik ezt elhatározzák nem terroristák, hanem a világ vezetői. Éppen ezért, mivel kézben tartják az áru és az értékpapír tőzsdéket, irányítják a pénzrendszert, és az információs hálózatot, mindezt végre tudják hajtani. Ez a titkos társaság a Davosban összegyűlt politikai vezetőket túszként fogva tartja, és a pénzügyi hatalmasságokból álló titkos társaság nem engedi bezárni a világ tőzsdéit és pénzpiacait. Ennek következtében az értékpapírok ára zuhanni kezd, és a gazdag országok a földre kerülnek.
Mint tudjuk, Maurice Strong "összeesküvésére", amit a halálra sápadt Daniel Wood-nek előadott, nem került sor, és ilyen módon nincs is szükség akcióra. A világ azon vezetőit, akik Davosban szoktak tanácskozni nem szükséges túszul ejteni. Ők lesznek azok, akik maguk is részt vesznek - ha szükségessé válik - egy krízis létrehozásában. A harmadik világ szegény államainak nem állnak a rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel egy ilyen világméretű válságot kirobbanthatnak. Az ehhez szükséges nagyarányú pénzügyi manipulációra csak New Yorkból, Tokióból és Stockholmból kerülhet sor. Ehhez természetesen szükség van a CFR és testvérintézménye, a RIIA, valamint a Franciaországban, Belgiumban, Kanadában, Japánban, Németországban és másutt működő kirendeltségeik közreműködésére is.
A magunk részéről azt tartjuk fontosnak, hogy Maurice Strong milyen koordinátarendszerben gondolkodik. Ha tervezett regényének a forgatókönyve soha nem is valósul meg, de megvalósulhat egy hozzá hasonló, hasonló következményekkel. Soros György, a Nemzetközi Pénzügyi Közösség egyik frontembere, egy Moszkvában megjelent tanulmányában írta, hogy "a nagy pénzek csinálják a történelmet". A történelem bizonyítja Soros igazságát. Azok, akik rendelkeznek a világ pénzügyi rendszerével, és ennek révén a termelő vagyonával, valójában a politikai hatalomnak is a birtokosai. Kellően bizonyították ezt háborúk megindításával, gazdasági válságok kirobbantásával, olyan nemzetközi konfliktusok létrehozásával, amelyek elősegítették világstratégiájuk céljainak a megvalósítását.
Az, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösség is a szolgálatában álló politikusok, és az általuk tulajdonolt tömegtájékoztatás már egy idő óta oly sokat beszél a Föld megóvásáról, nem szabad, hogy megtévesszen minket. Miközben szükség van az élet alapját képező erőforrások, a tiszta levegő, ivóvíz és művelhető termőtalaj megőrzésére, nem szabad, hogy bedőljünk a környezetvédelemmel folytatott megtévesztő befolyásolásnak. A környezeti problémákat álságos célból használják arra, hogy megfélemlítsék az emberiséget, és rájuk kényszerítsék a már régóta megtervezett világállamot. A gazdasági erő meggyengítése is a nemzetállamok regionális tömbökbe való tömörítésével ezt a célt szolgálja. Erre mind szükség van más egyéb előfeltételekkel együtt ahhoz, hogy létrejöjjön az az egyközpontból hatalmat gyakorló világkormány, amely képes Gulliverként lekötözni az emberiséget.
Mindezt alátámasztja az az amerikai tudóscsoport által készített tanulmány, amely "Report from Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountain-ből) címmel vált ismertté. Ez a tanulmány az erkölcsi szempontok mellőzésével, szenvtelen, "objektivitással" elemzi azokat a módszereket, amelyekkel a hatalmat gyakorló szűk csoport és a kezében lévő kormány meg tudja őrizni hatalmát. Azokról az eszközökről és módszerekről szól, amelyekkel az uralmat gyakorló csoport meg tudja akadályozni a többi embert, hogy ellene fellázadjon és a hatalomból, a kormányból eltávolítsa. A jelentés készítői szerint a múltban a háború volt a legmegbízhatóbb módszer e cél elérésére. Egy világállam globális kormánya számára egy ilyen háború kirobbantása többé nem lehetséges, hacsak nem világ-polgárháborúban gondolkodunk. A tanulmány tehát feltárja azokat az uralmi módszereket, amelyekkel hatékonyan lehet ellenőrizni a lakosságot, és kényszeríteni lehet őket, hogy legyenek lojálisak uraikhoz. A tanulmány készítői arra a végeredményre jutottak, hogy a többé már nem lehetséges háború helyett új - engedelmességet kikényszerítő - ellenségként egy fenyegető veszélyt kell kreálni, amelynek az elhárítása elengedhetetlen feltétele a túlélésnek. Sem a fenyegetésnek, sem az ellenségnek nem kell valóságosnak lennie. Egyedül az szükséges, hogy a nagy tömegek számára hihető legyen. Ez pedig a tömegtájékoztatási ipar tudatbefolyásolásával elérhető.
A "Report from Iron Mountain" szerzői számos lehetséges fenyegetést megvizsgáltak. Az egyetlen, ami sikerrel kecsegtetett, a környezetszennyezés elleni globális védelem modellje volt. A szerzők úgy találták, hogy ez azért lehet sikeres, mert az emberek többségének kézzel foghatóan lehet megmutatni az egyre rosszabbodó környezeti feltételeket, a szmogot, a vízszennyeződést, vagyis a megtévesztést részben igaz tényekre lehet alapozni, és így hihetővé tenni. Másodszor ez a program vázolja fel az emberiség elé egy olyan végzetszerű pusztulás forgatókönyvét, ami legalább olyan elrettentő, mint az atomvilágháború. A jelentés azt is megállapította, hogy a világpusztulásra vonatkozó jóslatoknak nem kell tudományosan megalapozottaknak lenniük. Nem a tárgyszerű tájékoztatás a céljuk, hanem az emberiség megfélemlítése azért, hogy egy világkormánytól várjanak védelmet. Ezt a programot is a jóhiszemű környezetvédők számára szépen hangzó jelszavakkal tálalják, és így e tiszteletre méltó környezetvédők valóban Bolygónk életfenntartó képességét kívánják biztosítani. De nem árt, ha ezek a jószándékú emberek is tudják, hogy azok, akik a környezetvédelmi világmozgalmat vezénylik, egész más stratégiai célt követnek. Az ő céljuk egy világállam létrehozása egyközpontból irányított kormányzattal, amely mögött a pénzrendszer és a termelő vagyon tulajdonosai gyakorolják az egyeduralmat.
A világkormányzat előkészítése az 1990-es években
A Maurice Strong szerepével kapcsolatos fejtegetések érthetővé teszik, hogy mi is zajlott le a környezetvédelem jelszavával az 1990-es évektől kezdődően. Az NGO-k, vagyis a szervezett magánhatalommá átalakult Nemzetközi Pénzügyi Közösség által finanszírozott úgynevezett civil szervezetek - vagyis a magánhatalom intézményei - fórumot hoztak létre az UNCED, vagyis az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlesztési Konferenciájának a támogatására, e szervezet programjának a megvalósítására. Az UNCED lehetővé tette az NGO-k számára, hogy tökéletesítsék lobbyzási technikájukat. Az ENSZ környezetvédelmi programjának a támogatásával közel 8.000 NGO kapott felhatalmazást arra, hogy részt vegyen az UNCED fórumán. További 4.000 NGO pedig megfigyelői státuszt kapott. Ezáltal a résztvevők teljes létszáma több mint 40.000 volt, vagyis a legnagyobb méretű tanácskozás a világon. Az UNCED fórum valójában beindította a világkormányzat felállítását célzó végső folyamatot.
A konferencia "Agenda 21" elnevezésű dokumentuma röviden összefoglalta mindazt, amit eddig az UNEP, az IUCN, a WWF és a WRI dokumentumok eddig tartalmaztak. 115 különböző programajánlást tett 294 oldalon. Az Agenda szó többek között napirendet, tárgysorozatot, irányadó célkitűzéseket és megoldandó feladatokat jelöl. Az "Agenda 21"-et tovább áramvonalasította az úgynevezett Riói Deklaráció, amely tömören megfogalmazott 27 alapelvet. Ezekre alapozták az ajánlásokat, amelyek viszont a globális környezetvédelmi feladatok elvégzéséhez szolgálnak iránymutatásul. Készült két nemzetközi szerződés is azért, hogy az UNCED-hez előterjesszék. Az egyik egy keretmegállapodás volt a klímaváltozásról, a másik pedig a biológiai sokféleségről szóló konvenció.
1992 nyarán idősebb George Bush az Egyesült Államok akkori elnöke már készülődött az őszi választási kampányra. Ezért kevés érdeklődést mutatott a Rio de Janeiróban rendezett konferencia iránt, amiért is Al Gore szenátor, a későbbi alelnök keményen bírálta. Bush végül engedett és több mint 100 államfővel és kormányfővel együtt ő is elfogadta az UNCED dokumentumait. Bush azonban nem írta alá a biológiai sokféleségről szóló konvenciót annak a technológiai transzferre vonatkozó kétértelmű rendelkezései miatt. Az amerikai elnök erről ezeket mondotta: "A biológiai sokféleség védelmére irányuló erőfeszítéseink meghaladják a szerződés követelményeit. De a javasolt megállapodás veszélyezteti a biotechnológia megőrzését és aláássa a szellemi javak védelmét... Soha nem könnyű egyedül az elvek szerint állástfoglalni, de a vezetői szerep időnként ezt megköveteli. Most ilyen helyzet állott elő."
Az "Agenda 21" és a Riói Deklaráció nem kötelező dokumentumok, úgynevezett puha jogszabályok, amelyek azonban jövőbeni kötelező szabályozások alapjául szolgáltak. Ilyenek voltak a klímaváltozásról szóló keretmegállapodás, és a biológiai sokféleségről szóló konvenció. Ez a két szerződés olyan fontos új szabályokat tartalmazott. Ezek eddig nem fordultak elő abban a több száz nemzetközi megállapodásban sem, amelyeket az Egyesült Államok nem ratifikált. Az új szabályozás nem enged meg semmilyen fenntartást, vagy kivételt. A korábbi szerződések lehetővé tették az aláíróik számára, hogy igénybe vegyenek bizonyos fenntartásokat és kivételeket. Így bizonyos szabályok nem voltak kötelezőek rájuk nézve. Az UNCED szerződések "a dupla vagy semmi" elve alapján úgy vannak megfogalmazva, hogy vagy mindent elfogad a szerződő fél változatlanul, vagy semmit. Ezek a szerződések létrehozták "a Felek Konferenciáját" (Conference of the Parties - COP). Ez azoknak a küldötteknek az állandó testülete, akiknek joguk van azokat a jegyzőkönyveket és szabályzatokat elfogadni, amelyek útján végre lehet hajtani a szerződés rendelkezéseit. A szerződések feladatok és célok felsorolásából állnak. A COP-nek kellett ezeket az általános megfogalmazásokat konkrét célok formájába is megjelölnie, és ratifikálásuk után a végrehajtásukról gondoskodnia.
A klímaváltozásról szóló keretegyezmény például arra kötelezte a résztvevő államokat, hogy a széndioxid kibocsátásukat 2000-re a 10 évvel ezelőtti szintre csökkentsék. A biológiai sokféleségről szóló konvenció pedig előírja, hogy létre kell hozni a természetvédelmi területek rendszerét. A COP fogalmazza meg azokat a jegyzőkönyveket, amelyek meghatározzák, hogy milyen területek alkalmasak arra, hogy védett övezetek legyenek. A kötelező rendelkezéseket előíró szerződések olyan fogalmakat, meghatározásokat használnak, amelyek azt a látszatot keltik, hogy környezetvédelemről van szó. Ténylegesen azonban olyan alapelveken nyugodnak (Riói Deklaráció), amelyek alapvető társadalmi változásokat kívánnak elérni azoknak a dokumentumoknak alapján, amelyeket a különböző szocialista vezetésű bizottságok az 1980-as években kidolgoztak.
Ennek bizonyítására elég néhány alapelvnek a felsorolása:
1. Az egyes emberek állnak a fenntartható fejlődés középpontjában;
2. A nemzeti szuverenitás alá van vetve a nemzetközi jognak;
3. A fejlődéshez való joggal úgy kell élni, hogy az egyenlő módon kielégítse a jelen és a jövő nemzedékeinek a fejlődési és környezetvédelmi szükségleteit; Nyilvánvaló, hogy a Deklaráció első és legfontosabb célja a társadalmi változás.
Dr. Dixy Lee Ray, aki részt vett a konferencián, ezt így fogalmazta meg:
"Az UNCED vezetői által egyértelműen kinyilvánított cél megváltoztatni a független nemzetállamok jelenlegi rendszerét. A világkormányzat a jövő, az ENSZ keretében végzett központi tervezéssel. A környezetvédelmi válságoktól való félelem - akár valóságosak, akár nem - arra szolgálnak, hogy kikényszerítsék az államok és népek alkalmazkodását és beletörődését."
A célból, hogy a Szerződő Felek Konferenciái, a COP-k, megfelelő módon megvitassák a vonatkozó szerződések végrehajtásához szükséges jegyzőkönyveket, négy intézmény - az UNEP, az IUCN, a WWF és a WRI - beindította a globális biológiai változatosság felmérését szolgáló programot, a Global Biodiversity Assessment-et, a GBA-t. Robert T. Watson, a NASA (National Aeronautics and Space Administration), az Országos Repülésügyi és Űrkutatási Hivatal vegyész szakértője és az UNEP ózonszakértői csoportjának a társelnöke került ennek a programnak az élére. Az IUCN-től Jeffrey McNeely lett kijelölve az "Emberi Hatás a Biológiai Sokféleségre" (Human Influences on Biodiversity) megszervezésére, és a WRI munkatársa Kenton Miller koordinálta azt a szekciót, amely "intézkedések a biológiai sokrétűség megőrzésére és alkotó elemei fenntartható használatára" elnevezést kapta. A munka azt megelőzően elkezdődött, hogy a szerződést akár egyetlen állam is ratifikálta volna. A programokban több mint 2000 tudós és aktivista vett részt a világ minden tájáról. Amikor az UNCED elnapolta a tanácskozását, az NGO képviselők ezrei tértek haza országaikba, hogy megkezdjék a kampányt a szerződések elfogadtatása érdekében. Az "Agenda 21" és a Riói Deklaráció rendelkezései és alapelvei gyakorlati végrehajtása ezzel megkezdődött.
A GBA folyamat tehát már akkor a napi politika részévé vált, amikor még jogilag is kötelező érvényű dokumentumok nem léteztek. Így például az Egyesült Államok szenátusa számára a még csak tervezett formájában létező dokumentumokról összefoglalókat készítettek, amit valamennyi szenátorhoz eljuttattak. A társadalmak világszintű átalakítását célzó terv így is elriasztotta a szenátorokat, és azok elutasították a szerződés ratifikációját. Tették ezt annak ellenére, hogy a Külkapcsolatok Bizottsága nagyarányú többséggel (16:3) ajánlotta elfogadásra.
Az "Agenda 21" felszólítja a világ valamennyi országát, hogy készítsen egy tervet - összhangban a Riói Deklaráció alapelveivel - a fenntartható fejlődésre. Az ENSZ létrehozott egy új bizottságot a fenntartható fejlődésről, és Maurice Strong pedig megszervezett egy új NGO-t, amely a Föld Tanács (Earth Council) elnevezést kapta és központja Costa Rica-ban van. Az Earth Council feladata végrehajtani a Riói Deklaráció célkitűzéseit az egyes országokban működő Fenntartható Fejlődés Programok útján. A Föld Tanács összeállított egy listát több mint száz országról, amelyeken belül formálisan is elfogadtak a fenntartható fejlődést szolgáló terveket. Az ENSZ egy másik programja - "Mentőakció, cél: a Föld Bolygó" - a gyermekeket kívánja mozgósítani. "Felhatalmazza a gyerekeket" hogy segítsenek a maguk módján a Fenntartható Fejlődés Program végrehajtásában. A Rescue Mission (Megmentési küldetés) Action Update (Legújabb akció) című hírújságja úgy határozza meg a gyermekek által elvégzendő feladatokat, hogy rájuk vár a kormányok összehozása, akik egymást kívánják felelőssé tenni azért, hogy nem hajtották végre mindazt, amit megígértek az "Agenda 21"-el kapcsolatosan.
Az Egyesült Államokban 1993-ban az akkori elnök, Bill Clinton elnöki rendeletet bocsátott ki, amely létrehozta a PCSD-t, vagyis a Fenntartható Fejlődés elnöki tanácsát. A Világ Erőforrásai Intézet, a WRI elnöke lett ennek az elnöki bizottságnak a társelnöke. Jay D. Hair, az IUCN elnöke a 8 NGO vezetőként szintén tagja lett ennek a tanácsnak. A 11 kormányzati tisztségviselő együtt a 8 NGO vezetővel már könnyen átvehette az irányítást ebben a testületben, amely aztán el is készítette jelentését: "Fenntartható Amerika: egy új konszenzus" (Sustainable America: A New Consensus) címmel. Ez a dokumentum 154 akciót jelöl, meg 38 ajánlást tesz, amelyek pontosan egybevágnak az "Agenda 21" stratégiai célkitűzéseivel.
Egy rövid megjegyzés erejéig ki kell térni arra, hogy mit jelent a fenntartható fejlődés. A fenntartható szó valamilyen vég nélküli, de legalább is igen hosszan tartó folyamatra utal. A fejlődés szó pedig valójában a növekedés kifejezést helyettesíti. Fejlődés az a végnélküli gazdasági növekedés, amely elengedhetetlen minden pénzgazdasági rendszerbe, ahol a forgalomban lévő hitelpénznek évről évre minimálisan a kamattal növekednie kell. Mivel a reálgazdaság növekedési üteme mindig lényegesen kisebb a pénzmennyiség növekedésénél, ezért a fenntartható növekedés valódi értelme az, hogy biztosítani lehessen a pénzvagyon reálkamathozamát, valamint a termelő gazdaság arányos növekedését. Mivel a pénzmennyiség növekedésének nincs felső határa, így a pénzvagyon alapját képező termelő vagyonnak is elvileg végtelenül - fenntartható módon - kellene növekednie. Mivel Bolygónk véges, erőforrásai is korlátozottak, ezért valójában a fenntartható növekedés nem lehetséges. Mivel a végtelen (fenntartható) növekedés véges Földünkön lehetetlen, ezért a "fenntartható fejlődés" kifejezés megtévesztő. Nincs fenntartható növekedés és ennek a hangoztatása kizárólag az emberek propagandisztikus megtévesztését szolgálja.
Visszatérve a PCSD akcióprogramjának a tartalmára, az valójában a Riói Deklaráció alkalmazása az Egyesült Államokra, és az abban foglalt 27 alapelvnek olyan átfogalmazása, hogy könnyen érthető legyen az amerikai közvélemény számára. A 10. ajánlás többek között így hangzik: "Gazdasági növekedés, környezetvédelem és társadalmi igazságosság egybekapcsolódik. Szükség van integrált politika kialakítására e célok elérése érdekében." Mindez egybe cseng a Riói Deklaráció fentebb már hivatkozott 3. alapelvével: "A fejlődéshez való jogot úgy kell érvényesíteni, hogy az igazságosan tegyen eleget a jelen és a jövő nemzedékek fejlődési és környezetvédelmi szükségleteinek." Mindebből megállapítható, hogy az "Agenda 21" végrehajtása már több mint egy évtizede intenzíven folyik Amerikában.
A fenntartható növekedés kérdésében illetékes elnöki testület (PCSD) betekintést enged a világkormányzat létrehozását szolgáló folyamatba. A társadalom egészét érintő politika kezdeményezése politikai felelősséggel nem tartozó, nem megválasztott bürokraták hatáskörébe kerül. A politikai javaslatokat rendszerint egy NGO által dominált "érdekeltek bizottsága" kozmetikázva terjeszti elő, amelyet aztán jogi formába öntenek készséges bürokraták, akik maguk is rendszerint vagy valamilyen NGO korábbi tisztségviselői voltak. A másik szokásos eljárás, hogy a javasolt politikákat előterjesztik a kongresszusnak jóváhagyás végett azzal a gyakran nem is álcázott fenyegetéssel, hogy ha nem fogadják el, és nem lesz a javaslatból törvény, akkor a legközelebbi választáson nem számíthatnak annak a sokmilliónyi NGO tagnak a szavazatára, akiknek a véleményét ezek az úgynevezett "érdekeltek bizottságai" képviselik.
Az NGO-k és az úgynevezett civil szervezetek elnevezése és szerepe megtévesztő. Még a fejlett ipari országokban is, ahol világszinten a legmagasabb az életszínvonal, általában nem az egyes tagok finanszírozzák a különböző NGO-k és civil szervezetek működési költségeit. Ha van is esetleg független személyektől bizonyos anyagi hozzájárulás, az NGO-k tényleges finanszírozói világszinten a Nemzetközi Pénzügyi Közösség irányítása alatt álló bankok, pénzintézetek és multinacionális korporációk vannak olyan NGO-nak álcázott szervezetek, amelyek közvetve állami támogatásból működnek. Mindebből látható, hogy a szervezett magánhatalom az ellenőrzése alatt álló pénzrendszerre és a tulajdonában lévő vagyonra támaszkodva finanszírozza az NGO-kat saját céljai érdekében. Az NGO-k tehát nem az állampolgárok, hanem a szervezett pénzhatalom intézményei. Azok, amelyeket pedig az állam támogat, így, vagy úgy a kormányzat érdekeit képviselik.
Valójában tehát arról van szó, hogy a vagyont magának kisajátító magánhatalom az NGO-kon keresztül saját intézményrendszerét működteti. Ezeket az intézményeket senki nem választja, senki felelősségre nem vonhatja, és ily módon politikai felelősség nélkül intézhetik a közügyeket. Az NGO-k nem a társadalomnak felelősek, hanem kizárólag annak a szervezett magánhatalomnak, amely finanszírozza őket. Ezért tevékenységük kifejezetten káros a közérdek szempontjából, mert így a fontos közügyeket partikuláris magánérdekek alapján politikai felelősséggel nem tartozó személyek döntenek el. Ez nem a demokrácia bővítését, hanem a társadalom önrendelkezési jogának az elvonását, kisajátítását, a közéleti funkciók privatizálását jelenti. Nemcsak a pénz és a vagyon kerül kisajátításra, de a közügyek intézése is. És mindezt a demokrácia kulisszái mögé rejtőzve az NGO-k trójai falovaival hajtja végre a hatalom igazi birtokosa, a Nemzetközi Pénzügyi Közösség és korporációs vezérkara.
Az UNCED és az "Agenda 21" olyan széleskörű programokat és feladatokat hajt végre, amelyek ténylegesen Bolygónk valamennyi lakóját érintik. A politikai ajánlások egész sorozata állítólag azt a célt szolgálja, hogy megvédjék planétánkat a mohó, felelőtlen, vagy hanyag és gondatlan emberektől. Ugyanakkor, ha elemezzük az ajánlott politikai programokat, azok mind szocialista politikák, és azon a feltételezésen alapulnak, hogy az állam és a kormány a szuverén, és korlátlan joga van az egyes természetes személyeknek az ügyeit intéznie, és életüket kötelezően szabályoznia.
Ez a szocialista program egy olyan diktatórikus világállam létrehozását szolgálja, amelyben az állam korlátlan uralmat gyakorol a természetes személyek felett. Az állam viszont a pénzvagyon és a termelői vagyon tulajdonosainak az engedelmes eszköze, az ő döntéseik végrehajtója. A háttérben meghúzódó szűk hatalmi elit a hatalom minden birtokosa, és a vagyonuktól és önrendelkezésüktől megfosztott természetes személyek pedig tőlük függő, bérből és fizetésből élő alkalmazottak, vagy segélyezésre szoruló támogatottak.
Az "Agenda 21"-ben, a Riói Deklarációban, vagy a PCSD ajánlásaiban még csak egy szó sincs arról, hogy minden egyes ember szabadnak születik, és születésénél fogva elidegeníthetetlen emberi jogok és politikai szabadságjogok illetik meg, és az egyes ember a végső szuverén, az állam és a kormány szuverenitása másodlagos, ettől a szuverén embertől származik. Egy szó sincs az említett okmányokban arról, hogy az államok és kormányaik, mint jogi személyek a természetes személyek akaratából léteznek, és hogy elsődleges feladatuk ezen természetes személyeknek, az állampolgároknak a jogait megvédeniük. Elsősorban azt, hogy saját vagyonuk lehessen, amit saját maguk működtethessenek. Az egyes ember szabadságának, önrendelkezésének ugyanis az az alapja, hogy saját vagyona lehessen, amely az ő munkájának, életenergiájának a tárgyiasulása, és amely létfenntartásának és szabadságának az alapja. Nem az állampolgárok alkotása a másodlagos létező a jogi személyiségű állam és kormányzat kegyéből illetik meg a konkrét természetes személyt az emberi jogok és politikai szabadságjogok, hanem ezek Isteni eredetűek, vagy pedig a természeti törvényből vezethetők le. Az állam ezeket a jogokat nem adhatja és nem is korlátozhatja, nem vonhatja el őket. Az államnak csak az egyes emberek akaratából lehetnek jogai, de az egyes ember jogai nem az állam akaratából léteznek. Röviden: az állam van az emberért és nem fordítva.
Az UNCED szinte valamennyi dokumentuma ezzel szemben az egyes ember, a természetes személyek szabadságát kívánják korlátozni, és minden eszközzel - álcázottal és nyílttal - korlátozni akarják a természetes személyt megillető magántulajdont. A cél nyilvánvaló: el akarják éri, hogy teljesen tulajdon nélkülivé váljon az egyes ember, minden tulajdon az államé, végső soron a világállamé legyen, amely viszont kizárólag a pénzvagyon és a termelő vagyon monopóliumával rendelkező Nemzetközi Pénzügyi és Korporációs Közösség ellenőrzése alatt áll.
Az IUCN háromévenként tartja tanácskozásait. A Buenos Aires-ben 1993-ban tartott ilyen ülésén a lelépő Shirdath Ramphal-tól dr.Jay D. Hair vette át az elnökséget. Ennek az volt az oka, hogy Ramphal az ENSZ által alapított Globális Kormányzat Bizottság társelnökeként a világállam létrehozására több időt kívánt fordítani. Búcsúbeszédében ezeket mondotta:
"Rió minden csalódás ellenére rányomta pecsétjét a világ új programjára: Ez az irányadó célkitűzés a fenntartható fejlődés. Természetesen ez nem volt új az IUCN számára, amely 1980 óta a világ erőforrásainak a megőrzését szolgáló stratégiájával kitűzte az irányvonalat a fenntartható fejlődés irányában. Az igazságosság elérésének vannak más aspektusai is. Ha bizonyos erőforrások használatának megvannak a korlátai, akkor azokon fair módon kell osztozni. A korábbi felhasználókat, akik gazdaságilag prosperáltak, nem szabad kisajátítani de el kell kezdeniük kevesebbet felhasználniuk, hogy mások is boldogulhassanak. A gazdagoknak mérsékelniük kell az erőforrásokra vonatkozó igényeiket, úgy, hogy a szegények is olyan szintre emelkedhessenek, amely lehetővé teszi számukra, hogy elfogadható életszínvonalon éljenek. Az igazságosság minimum ezt követeli meg tőlünk. Meg kell győznünk másokat, hogy a Föld érdekében a fogyasztást jobban ki kell egyensúlyozni gazdagok és szegények között."
A "fenntartható fejlődés" világosan látható valódi célja a vagyon felosztása az igazságosság jegyében. A "fenntartható fejlődés" címén történő vagyon és erőforrás szétosztás határozza meg az UNEP tevékenységét, és a globális irányadó célkitűzéseket és megoldandó feladatokat. Az UNEP-nek 68 szuverén állam, továbbá 103 kormányzati ügynökség, valamint 641 NGO tagja van. Köztük ott van az Egyesült Államok külügyminisztériuma, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége, az USAID (U.S.Agency for International Development), valamint az Egyesült Államok Halászati és Vadvilágvédelmi Szolgálata (U.S. Fish and Wildlife Service).
Az IUCN értékeli ki mindazokat a javaslatokat és ajánlásokat, amelyek a világörökséghez tartozó helyszínekre vonatkoznak. Az IUCN tesz ajánlást az UNESCO-nak, hogy a konkrét javaslatot jóváhagyja-e vagy se. Külön számon tartják a világörökségnek azon részeit, amelyek veszélyeztetett helyzetben lévőnek tekinthetőek.
A New York Times 1994. április 15-én egy teljes oldalt betöltő hirdetésben a World Trade Organization-t, a WTO-t, a Világkereskedelmi Szervezetet az új világrend harmadik tartóoszlopának nevezte. A WTO-ra vonatkozó törvény keresztül ment a szenátuson. Így az ENSZ rendszerének a hatáskörébe került mindaz a joghatóság és eszközrendszer, amely a kereskedelmi kérdések szabályozásában eddig az Egyesült Államok törvényhozását illette meg. A Világkereskedelmi Szervezet alapszabályának a bevezetője kimondja, hogy a világ erőforrásainak az optimális felhasználására a fenntartható fejlődés céljaival összhangban kerülhet sor. A WTO megköveteli, hogy olyan megállapodásokat kell kötni és gyakorlatot kell folytatni, amely lehetővé teszi az NGO-kkal és a kormányközi szervezetekkel a hatékony együttműködést. Előírja a tagországoknak, hogy harmonizálják jogszabályaikat a WTO előírásaival. Valamennyi tagállamnak összhangba kell hoznia törvényeit, szabályait, és közigazgatási eljárásait a WTO alapokmányához csatolt megállapodásokkal. Noha az Egyesült Államok viseli a WTO költségeinek a túlnyomó részét, ennek ellenére csak egy szavazati joggal rendelkezik.
A WTO szankciókat léptethet életbe azzal az országgal szemben, amelyről megállapítják, hogy nem a megjelölt nemzetközi szerződésekkel összhangban jár el. A szankciókat, a bírságokat és az egyéb büntetéseket egy országgal szemben, vagy egy iparággal szemben lehet kiszabni. A tagállamok kötve vannak a WTO által hozott vitás határozatokhoz. A kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat is jóvá kell hagyatni a WTO-val. A kétoldalú és többoldalú kereskedelmi megállapodásokat a WTO tagok szavazataival meg lehet változtatni. A WTO alapokmány azt is kimondja, hogy a megállapodás egyik rendelkezésével szemben sem lehet fenntartásokkal élni. A Világkereskedelmi Szervezet nem maradhatott volna fenn az Egyesült Államok támogatása nélkül. Az ENSZ nem ellenőrizhette volna a világkereskedelmet a WTO nélkül. Most, hogy ez az intézmény már a helyén van, bürokráciája fokozott tempóban készül arra, hogy a világállam globális kormányzatának a végrehajtó apparátusává váljék.
Uruguaytól Kairóig
Az ENSZ régóta kiemelkedő feladatának tekinti a népességszaporulat korlátozását. E cél érdekében különböző időkben, eltérő nevek alatt indított be programokat. Ma elsősorban a népességszaporulat gyors növekedésére hivatkoznak, amely kártékony hatást gyakorol a biológiai sokféleségre és az időjárás változásra. Az ENSZ célkitűzései közé a népességszaporulat ellenőrzése eugenikai, azaz fajegészségtani feladatként került. Az eugenika az ember öröklődő tulajdonságait a testi és szellemi képességek javítására hasznosítani igyekvő genetikai irányzat. Julian Huxley, aki kulcsszerepet játszott a Brit Népességkutató Bizottságban (British Population Investigation Commission), és az Eugenikai Társaságban, elsősorban eugenikai problémának tekintette a népességszaporulat kérdését. Az 1954-ben megtartott római konferencia is közgazdasági tényezőnek minősítette a népszaporulatot. A 20 évvel később megtartott bukaresti konferencia egyesítette a népességszaporodás és a fejlődés kérdését. A konferencia résztvevői szerint a népesség létszámának csökkentése a gazdasági fejlődés elengedhetetlen feltétele. A Mexico City-ben megtartott konferencián ez a kérdés már úgy fogalmazódott meg, mint a "nők jogainak" az érvényesítése, és a gyermekvállalás és abortusz kérdésében pedig a "szabad választás" biztosítása. Az ICPD (International Conference on Population and Development - Nemzetközi konferencia a népesedésről és fejlődésről) kairói értekezletén a kérdést egyesek úgy fogalmazták meg, hogy az államnak fel kell hatalmaznia a nőket, míg mások azt hangoztatták, hogy a fenntartható fejlődés elengedhetetlen feltétele a népességellenőrzés megvalósítása.
A Kairóban elfogadott Akcióprogramban ez olvasható:
"A nem fenntartható fogyasztási és termelési szokások hozzájárulnak a pótolhatatlan természeti erőforrások elhasználódásához és a környezet pusztulásához, valamint a társadalmi egyenlőtlenségekhez és a szegénységhez. A kormányoknak létre kell hozniuk a szükséges belső intézményi mechanizmust azért, hogy a népességi kérdésekkel a döntéshozó és igazgatási eljárásokban megfelelően foglalkozzanak."
A kairói konferencia napirendjén szerepel a nemek egyenjogúsága, a szegénység megszüntetése, a különböző formájú családszerkezetek, a gyermekjogok, a nevelés, valamint a népességszaporulati politikák, az emberi jogok, és a fenntartható fejlődés témái. A népességszabályozás a világszintű környezetvédelmi stratégia fontos részévé vált. A Globális Biológiai Sokrétűség Felmérésé-nek (Global Biodiversity Assessment) szerzői megállapították:
"Észszerű becslés alapján a jelenlegi észak-amerikai életszínvonal alapul vételével egy iparosított világtársadalomban egymilliárd ember élhetne. A sokkal takarékosabb európai életszínvonal alapul vételével már egytől három milliárdig alakulhatna a népességszám. Egy "mezőgazdasági világban", amelyben az emberek többsége földművelő, öttől hét milliárdig terjedően élhetnének emberek."
A WRI, a Világ Erőforrásai Intézet beszámolt arról, hogy a kairói konferencián a népességszám nulla növekedése (Zero Population Growth) célkitűzése érdekében lobbyzott.
A koppenhágai világcsúcsértekezlet
1995-ben a dán fővárosban került sor az ENSZ társadalmi fejlődéssel foglalkozó világcsúcsértekezletére. Ennek is a célja az volt, hogy előkészítse az utat a világállam globális kormányzati rendszere kiépítéséhez. Annak a taktikának megfelelően, hogy mindig egy szépen hangzó fedő-programba csomagolják a valódi programot (csokoládéba a keserű pirulát), a központi téma "a szegénység megszüntetése" volt. A napirenden szerepeltek a különböző népesedési programok, a fogyasztás csökkentése, és az NGO-k - a szervezett magánhatalom privát intézményei - részvételének a fokozása. Valójában mindent megelőzően a legfontosabb téma a pénz volt, mégpedig hogyan lehet az ENSZ-t nagyarányú pénzeszközökhöz juttatni mégpedig úgy, hogy azt nemzetközi adózás keretében az ENSZ szedhesse be és költhesse el.
A koppenhágai értekezlet ajánlást tett egy nemzetközi "20/20 Compact" (20/20 Megállapodás) megkötésére, amely előírná, hogy a fejlődő országok és a támogatást nyújtók a hivatalos fejlesztési támogatás (Official Development Assistance) 20 %-át emberi erőforrás fejlesztési feladatokra fordítsák. A konferencián elfogadott szerződéstervezet szövege felszólítja az államokat, hogy nemzeti össztermékük (GDP-jük) 0,7 %-át a hivatalos fejlesztési támogatásra fordítsák.
A koppenhágai konferenciát a globális kormányzat kiépítésével megbízott és az ENSZ által finanszírozott bizottság három kísérleti léggömb felbocsátására is kihasználta. Az egyik volt a globális adózás. Az ENSZ fejlesztési programjának (UNDP) az emberi erőforrások fejlesztéséről szóló 1994-es jelentésében szerepelt James Tobin elképzelése arról, hogy a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra egységes nemzetközi adót kellene kivetni. Az ONDP jelentésének az előterjesztésekor ezt a javaslatot úgy mutatták be, hogy az jelentős összegű, megbízható pénzügyi alapokat juttatna az emberi erőforrások fenntartható fejlesztésére. A konferencia dokumentumai szerint ebből az adóból évente 1,5 trillió dollár jövedelem folyna be, ami a százötvenszerese az ENSZ teljes jelenlegi költségvetésének. Ezt a hatalmas összeget nemzetközi és humanitárius célokra kellene fordítani, mégpedig úgy, hogy a nemzetközi intézmények rendelkezésére kellene bocsátani.
Más globális természetű adók is javaslatba kerültek. Így például a nemzetközi utazásokra, a telekommunikációra, valamint az erőforrások, különösen az energiahordozók felhasználására kivetett adók. A konferencián elfogadott dokumentum sürgeti a nem kormányzati szervezetek erősítését azért, hogy aktívan részt vehessenek a politikai döntések meghozatalában. Ezeket a szervezeteket be kell vonni a társadalmi fejlesztési stratégiák és specifikus programok kidolgozásába, végrehajtásába és kiértékelésébe.
A koppenhágai deklaráció fő törekvése nem csak megfigyelő testületek, de a végrehajtást kikényszerítő ügynökségek létrehozása is volt. Ezekhez lehetne egyénileg és csoportosan előterjeszteni a sérelmeket. Nagyarányú nyomás érvényesült a nemzetközi közigazgatás érdekében, amely érintené az egyes településeket, közösségeket, és otthonokat, és hatékonyan beavatkozna az értékorientációk megváltoztatásába.
1995. A nők világkongresszusa Pekingben
A nők negyedik világkongresszusára (World Women's Congress) 1995. szeptemberében Pekingben került sor. Előtte megrendezték az egy hetes NGO fórumot. Ennek az volt a feladata, hogy cselekvési programot nyújtson a nőpolitika nemzeti és nemzetközi vonatkozású kérdéseiben, kitekintéssel a XXI. századra. A pekingi rendezvény a csúcspontja volt egy olyan 180 napos kampánynak, amelyet a WEDO (Women for Environment and Development Organization - A Nők a Környezetért és Fejlődésért Szervezete), egy NGO rendezett. A WEDO amerikai testvérszervezetét, a Women U.S.A. Fund, inc-t Bella Abzug, valamint több képviselőnő irányítja. Ezt az NGO-t többek között a Ford és a MacArthur Alapítvány finanszírozza. Ez a szervezet indította be a "vedd át egy napra a törvényhozást" kampányt, és ehhez hasonló egyéb akciókat világszerte. A cél az volt, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a pekingi tanácskozásra, és különösen a WEDO konferencia napirendjére.
A Nők a Környezetért és Fejlődésért Szervezet olyan társadalmi és a női egyenjogúsággal kapcsolatos tanulmányokat kezdeményezett, amelyek alkalmasak a nemzeti és nemzetközi gazdasági és fejlesztési programok nyomon követésére. A WEDO kezdeményezte az iparosított országok gazdasági növekedésének a korlátozását és az olyan köztulajdonú természeti kincset, mint az ivóvíz, az erdők, a legelőnek használt területek és halászásra alkalmas vizek nemzetközi ellenőrzés alá helyezését. A WEDO meg kívánja tiltani, hogy nemzeti és nemzetközi korporációk a tulajdonosai legyenek az ilyen köztulajdonú erőforrásoknak. További célkitűzései a WEDO-nak olyan nemzeti és nemzetközi stratégiák kidolgozása, amelyek enyhítenek a nők nyomorán. Ebbe tartozik az, hogy juttassanak ellenszolgáltatást a nők olyan, eddig fizetés nélkül végzett munkájáért, mint a házvezetés, vagy a gyermeknevelés. Az adókat a jövedelem megadóztatásáról át kell irányítani a fogyasztás megadóztatására. Egyetemesen garantálni kell a jövedelmet a gyermekgondozás és más társadalmilag hasznos tevékenység után. A WEDO azt is kezdeményezte, hogy az 50/50 program keretében a magáncégek és az állami intézmények is fele-fele arányban alkalmazzanak férfiakat és asszonyokat.
A pekingi konferencia a szenzációhajhászást és a feltűnéskeltést szolgálta elsősorban. Már az felhajtásra adott okot, hogy a női egyenjogúsággal foglalkozó világértekezletet egy olyan országban rendezték meg, ahol durván elnyomják a nőket. Aztán nagy volt az izgalom a konferencia létesítményei körül, valamint a rendkívüli biztonsági intézkedések miatt, és természetesen Hillary Clinton személyes jelenléte miatt is. Igaz újból előkerül a Tobin-adó, hogy azzal finanszírozzák a küldöttek által követelt különböző programokat. Ismét előkerült az, hogy megnöveljék az NGO-k státuszát és hatáskörét a döntéshozatalban és a különböző programok levezénylésében. Új ötletként merült fel a "Family Dependency Ratio", a családfüggőség aránya. Eszerint az elgondolás szerint nyomon kell követni minden család minden tagjának a tevékenységét, fogyasztását és termelését azért, hogy megállapítsák: vajon az adott család nettó fogyasztó, vagy termelő. Ez az ötlet annak abból a követelésből adódott, hogy kiértékeljék, és díjazásban részesítsék az asszonyok eddig nem fizetésért végzett munkáját.
A pekingi konferencia során a komoly kérdések megvitatásakor senki nem vonta kétségbe, hogy vajon helyénvaló-e az, hogy az ENSZ hatáskörébe kerüljön számos olyan feladat és kérdés elintézése, amelynek célszerű lenne nemzeti hatáskörben maradnia, vagy egyenesen az adott személyre kellene azt bízni. Az ENSZ hatáskörébe utalták az adózást, a munkaügyi politikát, és a földhasználatot. A küldöttek és az NGO lobbysták egyszerűen megkerülték annak a megvitatását, hogy helyénvaló-e egy globális kormányzatot létrehozni. Csupán az volt a kérdés, hogy mekkora hatásköre legyen ennek a világkormánynak és milyen gyorsan jöjjön létre. Pekingben már nem volt vita a szabadságról, a természetes személyhez kötődő tulajdonjogokról, vagy a nemzetállamok szuverenitásáról. A viták akörül folytak, hogy hogyan lehet a leghatékonyabban a fejlett országok gazdagságát az ENSZ újrafelosztása révén átcsoportosítani a fejletlen országokhoz. A pekingi és az azt követő világkonferenciák abból a feltevésből indulnak ki, hogy az ENSZ keretében létrejövő világkormányzat a szuverenitás igazi hordozója, és a nemzetállamok, valamint a természetes személyek csak másodlagosak. Megszűnik az önrendelkezéssel bíró szuverén természetes személy, és átalakul függő helyzetű, tetszés szerint irányítható robottá, birkává, vagy ágyútöltelékké.
1995. Gorbacsov világfóruma San Francisco-ban
Alighogy véget ért a pekingi konferencia, megnyílt 1995. szeptember 27-én a Gorbacsov által szervezett "Fórum a Világ Helyzetéről" San Francisco-ban. Ez az összejövetel nem volt hivatalos ENSZ rendezvény, de a Fórum egészét a világkormányzat mielőbbi felállításának szentelték. A Fórum elnöke és a Christic Intézet alapítója, Jim Garrison a San Francisco Weekly-nek ezt nyilatkozta:
"Létre fogjuk hozni a világkormányzatot. Kormányoznunk és szabályoznunk kell az emberi tevékenységet." Gorbacsov az ismert személyiségekből és előkelőségekből álló hallgatóságnak kifejtette, hogy "életre hívjuk a világ első globális civilizációját." Zbigniew Brzezinski a Council on Foreign Relation vezető ideológusa, a trilaterális bizottság alapítója és első elnöke, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója pedig azt fejtegette, hogy a világkormányzat felállítását meg kell előznie a regionalizmusnak. A New Age mozgalom egyik hangadója, Sam Keen lelkes tapsot kapott, amikor bejelentette: "Ha 90 %-kal csökkentjük a világ népességét, akkor nem marad elég ember ahhoz, hogy kárt tegyen a természeti környezetben."
Amit Sam Keen nem mondott el az az, hogy ő úgy gondolja: az összes jelenlévő abban a 90 %-ban legyen, akitől meg kell szabadítani a környezetvédelem érdekében Földgolyónkat. Azt sem mondta el Sam Keen, hogy a tanácskozás résztvevőit ki hatalmazta fel arra, hogy ítéletet mondjanak az emberiség 90 %-ának a sorsáról. Milyen jogon nyilatkoznak ők más emberek életéről? Milyen áron akarják ők a maradék 10 % számára megmenteni Földünk természeti erőforrásait?
A Fórum felszólította a világ államait, hogy adják át fegyverzetüket az ENSZ számára, és kezdődjön meg a világméretű globális adófizetés. Ugyancsak sürgette a Fórum szigorúbb népesedési programok beindítását a népszaporodás hatékony korlátozására, valamint síkra szállt a nemzetállamok és a nemzeti határok megszüntetéséért. A Fórum csúcspontja az volt, amikor Gorbacsov, idősebb George Bush korábbi amerikai elnök, valamint Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök együtt jelent meg. A Szovjetunió utolsó elnöke, a Zöld Kereszt nevű szervezet elnök, és természetesen ő irányítja a Gorbacsov alapítványt is. Gorbacsov Maurice Strong-gal együtt számításba van véve arra, hogy esetleg ők kerüljenek ENSZ főtitkári tisztségbe. Ezt 1996-ban még nem lehetett végrehajtani, mert az ENSZ szabályok előírták, hogy ebben az időszakban egy afrikai politikusnak jár a főtitkári tisztség. Így lett Kofi Annan a főtitkár. Maurice Strong egyelőre főtanácsadói beosztást kapott, és feladata az Egyesült Nemzetek átszervezése és a világkormányzati szerepre való előkészítése.
1997. július 16-án Kofi Annan jelentést tett közzé az ENSZ reformterveiről. Ezek egybeesnek azokkal az elképzelésekkel, amelyek részletezve vannak a "Globális Környezetünk: A világkormányzati bizottság jelentése" című dokumentumban. Ennek is a hangadó szerzője Maurice Strong.
1996. Habitat II. konferencia Isztambulban
A Habitat szó angolul elsősorban természetes környezetet, előfordulási helyet, élőhelyet jelent. Az I. Habitat Konferenciára 1976-ban került sor. Annak ellenére, hogy az emberi településekről szóló ENSZ konferencia - a Habitat I. - sürgette a magántulajdon megszüntetését, az Egyesült Államok mégis több mint 32 millió dollárral támogatta tevékenységét, és az 1996. júniusában megrendezett II. Habitat konferenciára is Isztambulba nagy létszámú és lelkes delegációt küldött. A napirend egésze a fenntartható fejlődés kétértelmű nyelvezetébe volt becsomagolva. 4000 küldött és 25.000 NGO képviselői lényegében két kérdésről tárgyaltak: a lakáshoz való jogról és a jó kormányzásról. Legalább három ENSZ dokumentum deklarálta a lakáshoz való jogot, de ezek közül kettőt az Egyesült Államok nem ratifikált. Mivel Amerika esetében az egyetlen szuperhatalomról van szó, a ratifikálás elmaradása miatt a lakáshoz való egyetemes jog továbbra is kétséges. A "Faji megkülönböztetés valamennyi formájának megszüntetéséről" szóló ENSZ megállapodás 5. cikkelye mondja ki a lakáshoz való jogot. Az Egyesült Államok ezt a konvenciót ratifikálta. A gazdasági, szociális és emberi jogokra vonatkozó nemzetközi megállapodást, és a gyermekek jogaira vonatkozó konvenciót - mindkettő kinyilvánítja a lakáshoz való jogot - az Egyesült Államok nem ratifikálta.
A lakáshoz való jog hatalmas erejű mozgósító eszköz a női csoportok, az utcagyerekek problémáival foglalkozó szervezetek számára. Nyilvánvaló, hogy a lakáshoz való jognak a megtagadása nagy visszalépés lenne. Ha a lakáshoz való jogot egyetemes joggá nyilvánítják, akkor az ENSZ felelősséget vállal arra, hogy szavatolja ezt a jogot, és érvényt szerez neki. Az ENSZ-nek tehát olyan pénzbeszedési hatáskörrel kell rendelkeznie, amellyel finanszírozni tudja az egyetemes lakáshoz való jogot.
Még gyakorlatiasabb jelentőséggel bír a jó kormányzás kérdésköre. Az 1990-es évek konferenciáinak egész sorában hangsúlyozott szerepet kapott az, hogy az NGO-k minél erőteljesebben vegyenek részt a döntéshozatalban, az irányításban, és a kormányprogramok megvalósításában. A Habitat II. konferencia főigazgatója, Wally N'Dow kijelentette:
"Sok innováció jelezte az Isztambulba vezető utat. Az egyik legnagyobb horderejű volt az eljárási szabályoknak a megváltoztatása... Annak a fontos szerepnek az elismerése, amelyet a helyi szervek és NGO-k játszanak. Ennek eredményeként a civil társadalom minden szervezete és intézménye eddig példa nélkül álló elismerésben részesült egy ENSZ konferencián, kijelölhették a formális tanácson résztvevő képviselőiket... Ők a földkerekség számos faluja és városa sok milliónyi férfi és nő lakója nevében jártak el. Ők, a Habitat II. igazi felhatalmazói."
A szabályváltoztatás hivatalosan is részvételi státuszt biztosít az NGO-knek az ENSZ politikaalakító folyamataiban. Olyan egyéneknek részvétele az érdemi döntéshozatalban, akik sem közvetve, sem közvetlenül nem vonhatók felelősségre azok által, akiket képviselnek, teljesen idegen az amerikai politikai kultúra számára. Ez azonban nagyon is szokásos eljárás volt az úgynevezett szocialista országokban. Amerikában, ha a választók nincsenek megelégedve azzal, ahogyan a hazájukat az ENSZ-ben képviselik, a választópolgároknak jogukban van elmozdítani az elnököt, aki az ENSZ delegátusokat kinevezi, és valaki mást megválasztani, aki pontosabban igazodik az amerikai értékekhez. Az amerikai választópolgárok nem tudják elmozdítani a Sierra Club képviselőit, vagy egy homoszexuális feminista NGO-nak az elnökét, vagy bármely más NGO-nak a vezetőjét, akiket elöljáróik kijelölhettek arra, hogy az Amerikát érintő globális politika alakítói legyenek.
Ezen túlmenően a 61-es szabály felszólítja a helyi vezetőket, hogy vegyenek részt ebben a tevékenységben. Mindez ideig az ENSZ tagállamainak a szolgálatában állott, amelyeket hivatalos delegátusok képviseltek. Ez a szabály az első lépés abban az irányban, hogy kikerülve a hivatalos nemzeti kormányokat, kiterjesszék az ENSZ befolyását, programjainak a végrehajtását, közvetlenül a lakossághoz egy adott országon belül. Az úgynevezett civil társadalom által irányított kormányzásnak - legalább is az ENSZ értelmezésében és rendezésében - ez a lényege. Ez a világkormányzás megvalósításának az első hulláma.
1996. Genf, újabb tanácskozás az időjárás változásról
A klímaváltozásról szóló konvenció keretében résztvevő felek konferenciájának a II. találkozójára (The Conference of the Parties to the Framework Convention on Climate Change - COP-FCCC) a svájci városban 1996. július 8-19. között került sor. Ezt a megállapodást a Rio de Janeiró-i Föld Csúcsértekezleten terjesztették elő 1992-ben, és 1996-ig már 159 ország, köztük az Egyesült Államok is ratifikálta. A szerződés előírja, hogy a résztvevő fejlett országok csökkentsék a széndioxid kibocsátást 2000-ig az 1990-es szintre. Az 1995-ben Berlinben megtartott AOSIS tanácskozás (Alliance of Small Island States - A kis szigetállamok szövetsége) javaslatot tett a fejlett ipari országok számára, hogy 20 %-kal csökkentsék a széndioxid kibocsátásukat, azaz alacsonyabb szintre, mint az 1990-es színvonal. Genfben nem fogadták el ezt a javaslatot, de egyetértettek az úgynevezett Berlini Mandátummal, amely arról szólt, hogy egy jogilag is kötelező megállapodást fogadnak el 1997-ig. Az 1997-ben Kiotóban megtartott COP-II. konferencia feladata volt, hogy megfogalmazza annak a nemzetközi megállapodásnak a szerződési feltételeit, amelyet a Japánban, Kiotóban megtartott COP-III konferencián hagytak jóvá.
A folyamat befolyásolására a klímaváltozással foglalkozó kormányközi testület (Intergovernmental Panel on Climate Change - IPCC) közreadta II. felmérési jelentését (Second Assessment Report - SAR). A hivatalos ENSZ testület első alkalommal állította, hogy "a bizonyítékok mérlegelése ember által befolyásolt globális klímaváltozásra utal". Noha száz tudós a Lipcsei Deklarációban nyilvánosan elutasította a jelentés megállapításait, a konferencia mégis elfogadott egy jogilag kötelező Jegyzőkönyvet. Ezt a dokumentumot "Végrehajtási Nyilatkozatnak" nevezték, és ebben jóváhagyják a II. SAR értékelés tartalmát. A Nyilatkozat leszögezi, hogy a légszennyező gázok kibocsátását a felére kell csökkenteni, és felszólítja az ipari országokat, hogy indítsanak be a különböző iparágak számára, úgy, mint az energia, szállítás, mezőgazdaság, erdészet, hulladék anyagkezelés, a környezetszennyezést csökkentő programokat.
Shirdath Ramphal 1993-ban átadta az IUCN elnöki tisztét Jay Hair-nek 1993-ban, és ettől kezdve minden energiáját a Világkormány Bizottságnak (Commission on Global Governance) szentelte, amelynek Ingvar Carlsson-nal, a korábbi svéd miniszterelnökkel együtt a társelnöke volt. Ez abban az értelemben volt független bizottság, hogy nem az ENSZ Közgyűlés határozata nyomás létesült. Hivatalosan NGO-ként működött, de gyakorlatilag az ENSZ intézménye volt. A Világkormány Bizottság tevékenységét formálisan is jóváhagyta az ENSZ akkori főtitkára, Butrous Ghali, és az ENSZ fejlesztési programjából finanszírozták. Ezen túlmenően még 9 állam és számos magánalapítvány is finanszírozta. Oscar Arias is a bizottság tagja volt. A korábbi Costa Rica-i elnök azért kapott Nobel békedíjat, mert hatékonyan közreműködött a leszerelési programokon megtakarított összegek ENSZ fejlesztési feladatokra fordításában. A bizottságban a CFR tagok is közreműködtek és ugyancsak a tagok között volt a már eddig is sokat emlegetett Maurice Strong.
Az 1990-es években a Világkormányzat Bizottság számos elgondolását a gyakorlatban is kipróbálták. Kipuhatolták egy globális adózási rendszer bevezetésének a lehetőségét, és egy olyan globális kormányzást, amelyben kulcsszerepet játszanak a civil szervezetek. A Bizottság zárójelentésében (Our Global Neighborhood - Globális Környezetünk) 1995-ben számos ajánlást tett: Ajánlotta, hogy az ENSZ Közgyűlése járuljon hozzá egy világkonferencia megtartásához a kormányzásról. Ezek az ajánlások azon a feltételezésen alapulnak, hogy az emberi tevékenység visszafordíthatatlan hatást gyakorol a környezetre, és hogy az emberi aktivitást irányítani kell, hogy elfogadható keretek közé lehessen szorítani a káros hatásokat. A hatékony és igazságos irányítás rendszeres, hosszútávú és globális megközelítést igényel, amelyet a fenntartható fejlődés elve szerint irányítanak. Ennek az univerzális alkalmazása a globális kormányzat elsődleges feladata.
A Világkormányzat Bizottság meggyőződését fejezte ki, hogy a világ kész elfogadni azokat az alapvető értékeket, amelyek egyesíthetik a különböző filozófiai, vallási, politikai és kulturális háttérrel rendelkező embereket. Alapvetően fontos, hogy a kormányzást minden szinten alá kell támasztania a demokráciának, végső soron a kikényszeríthető és szankcionálható jog uralmával. Itt megint utalni kell arra, hogy a demokrácia kifejezés teljesen mást jelent azon emberek számára, akik úgynevezett szocialista berendezkedésű társadalmakban élnek, vagy éltek, szemben azokkal a népekkel, és egyénekkel, akik egy olyan szabad országban éltek, mint amilyen az alapító atyák által elfogadott alkotmány szerint működő Egyesült Államok volt. Ma is még az amerikaiak a demokrácia alatt azokat a folyamatokat és eljárásokat értik, amelyek keretében, és amelyek által kiválasztják azokat az egyéneket, akik képviselik őket a korlátolt hatalmú állam működtetése során, ennek az államnak és kormányzatnak annyi hatalma van, amennyit a szuverenitás végső hordozójától, a természetes személyiségű állampolgártól kaptak. A szocialista berendezkedésű országokban az állam az elsődleges, és a demokrácia azt jelenti, miként kell részt venni azokban a folyamatokban, amely által a szuverén állam és kormányzat eldönti, hogyan kell az állam alattvalóit irányítani.
Verbálisan a szépen hangzó szavak folyamatában a világállam globális kormányzatának az alapértékei közé tartozik a szabadság is. De ismét rá kell mutatni, hogy az Egyesült Államokban a szabadság szónak teljesen más a jelentése, mint ahogyan azt a Világkormányzat Bizottság leírja. A Bizottság azt állítja, hogy "a szabadságot a nélkülözés, a gazdasági kényszer, a nemi különbségeken és eltérő szexuális irányultságon alapuló elnyomás, a gyermekek bántalmazása, az adósságfüggőség és más társadalmi és gazdasági bajok veszélyeztetik." Az amerikaiak látják, hogy ez a szabadsággal járó néhány kockázat feltételeit sorolják fel. A szabadság az egyéni találékonyság akadálytalan gyakorlása, az egyéni energia felhasználásának a lehetősége a kockázatok elkerülésére és valamennyi veszély leküzdésére.
Az a tény, hogy az amerikaiak és mindazok, akik szabad társadalmakban élnek, e kockázatok fölé tudtak emelkedni igazságtalanságot hoz létre a világon a Bizottság álláspontja szerint. Ezt így fogalmazza meg: "Noha az ember szabadnak születik a rendkívül egyenlőtlen gazdasági és társadalmi körülmények közé, hatalmas aránytalanságok vannak feltételeikben és életesélyeikben, és mindez ellentmond az emberi igazságérzetnek. Az igazságosság iránti törekvés nem egyenlő az egyenlőséghez való ragaszkodással, de ösztönöz olyan tudatos erőfeszítésekre, amelyek csökkentik a nagyarányú egyenlőtlenségeket... és elősegíti az erőforrások igazságosabb elosztását." A kölcsönös tiszteletet toleranciaként, a törődést és az erkölcsi integritást pedig a Bizottság alapértékeit megvalósító programok támogatásaként határozzák meg.
A világállam globális változatának az önkéntes elfogadása a legelőnyösebb módja mindennek a megvalósítására. Az a nevelési program, amely megtanítja "a globális etikát", a világpolgári erkölcsöt, már folyamatban van az UNESCO és az UNEP irányításával több, mint 20 éve. Az a tény, hogy az Egyesült Államok kormánya az ENSZ különböző intézményeinél lévő képviselői útján már nem lépett fel a világállam globális kormányzatának a stratégiája ellen, mindennél jobban bizonyítja az ENSZ nevelési programjának a hatékonyságát. A Világkormányzat Bizottság azonban nem elégszik meg az önkéntes elfogadással. Létezik egy konvenciókból, szerződésekből, végrehajtási megállapodásokból, bonyolult szabályokból álló labirintus, amelyek kikényszeríthető jogi eljárások formájában behálózzák az egész Földünket.
A Bizottság, hogy végrehajtsa, igazgassa és kikényszerítse a globális kormányzatot, ajánlást tett az ENSZ egész rendszerének az alapvető átalakítására. A Bizottság ajánlja egy "Népi Közgyűlés" (Assembly of the People) felállítását, amely azokból a civil társadalmi szervezeteknek a képviselőiből állnak, akiket az ENSZ Közgyűléséhez akkreditáltak... A globális civil társadalom három-hatszáz szervezetének a Fórumát tartja a Bizottság kívánatosnak és megvalósíthatónak. Szerepel az ajánlások között egy új intézmény, a "Kérelmező Tanács" (Petitions Council), amely a civil társadalom öt-hat képviselőjéből állna, és az lenne a feladata, hogy felülvizsgálják az NGO-któl beérkező kérvényeket, folyamodványokat, és ezek nyomán irányítsák a megfelelő ENSZ intézményeket a szükséges intézkedések meghozatalára és végrehajtására.
Szerepel a javaslatban egy új Gazdasági Biztonsági Tanács (Economic Security Council - ESC) létrehozása is, amely a jelenleg működő Gazdasági és Szociális Tanács helyébe lépne. Az új GBT-nek nem lenne több, mint 23 tagja, és ők lennének felelősek valamennyi nemzetközi pénzügyi és beruházási tevékenységért. Ennek az új testületnek lennének alárendelve a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, és a Világkereskedelmi Szervezet, ténylegesen világszinten valamennyi pénzügyi és beruházási tevékenység. Egyetlen ENSZ tagállamnak, vagy országnak sem lenne vétójoga, és ebben a bizottságban egyetlen államnak sem lenne állandó tagsága.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsát is átszervezik. Megszüntetik az öt állandó tag vétójogát, valamint egy idő múlva az állandó tagság intézménye is megszűnik majd. A főtitkári hivatal hatásköre kibővül és kiegészül a főparancsnoki funkcióval. A Biztonsági Tanács felügyelete alá kerül az ujjászervezett ENSZ állandó hadserege, teljes ellátási, logisztikai és szállítási kapacitásával együtt. A Világkormányzat Bizottság jelentésének az ajánlásai felszólítják a Földünk államait, hogy kössenek nemzetközi egyezményt a fegyverkereskedelem korlátozásáról, az egyes országok nemzeti hadseregeinek a felszámolásáról és a katonai berendezések leszereléséről, valamint a polgárok fegyverviselési jogának a megszüntetéséről.
Az ajánlások szerint létre kell hozni az új Nemzetközi Büntetőbíróságot (International Criminal Court - ICC), amelynek az igénybevétele a szerződés elfogadása után már nem az államok önkéntes alávetésétől függ, hanem joghatósága meghatározott ügyekben kötelező. Az egyes ügyekben hozott döntései pedig kötelező érvényűek azért, hogy erősítsék a nemzetközi jogot. A Nemzetközi Büntetőbíróság felállítására vonatkozó szerződést 1998. július 17-én 120 állam jóváhagyta. Azóta már 139 állam írta alá a szerződést, és közülük 90 saját törvényhozása útján is megerősítette, vagyis ratifikálta. Ez a nemzetközi szerződés 2002. július 1-én lépett hatályba. A Nemzetközi Büntetőbíróság csak ez után az időpont után keletkezett ügyekben járhat el, vagyis ki van zárva a visszaható hatály a hatáskörét és illetékességét illetően. Az ICC székhelye Hágában, Hollandiában van. Hatásköre kiterjed a szerződést ratifikáló minden országra, illetve a ratifikáló állam minden állampolgárára. A szerződéshez nem csatlakozott államok önkéntesen elfogadhatják a Bíróság hatáskörét egyes ügyekben.
Az ICC állandó Bíróság, amely elsősorban a legsúlyosabb nemzetközi bűncselekmények, a népirtás, az emberiség iránti háborús bűntettek körében végez nyomozást, és folytat le eljárást. Célja azoknak a nemzetközi bűnelkövetőknek a felelősségre vonása, akik eddig büntetlenséget élveztek és ki tudták vonni magukat a büntetőjogi felelősségre vonás alól. Az ICC igazságot szolgáltat az áldozatoknak, és a túlélőknek, továbbá kárpótolja őket az elszenvedett sérelmekért. Mindez fontos lépés a globális igazságszolgáltatás érvényesítésére.
A Nemzetközi Büntetőbíróság nem államokat, hanem konkrét személyeket vont felelősségre. A Bíróság 18 választott bíróból áll és egy ugyancsak választott ügyészből, aki az egész eljárás során irányítja a nyomozást, és képviseli a vádat. Csak azok az államok jelölhetnek és választhatnak bírákat és ügyészeket, akik ratifikálták a megállapodást.
Az említett államok, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsának a tagjai megbízhatják egy ügy kivizsgálásával a Hágai Bíróságot. Az ICC ügyésze megkezdheti a vizsgálatot olyan információk alapján is, amelyeket az áldozatoktól, a nem-kormányzati civil szervezetektől, vagy más megbízható forrásból szerzett. Az ICC-nek nincs saját rendészeti szervezete, és ebben a vonatkozásban együttműködik az egyes országok hatóságaival.
A Hágai Bíróság nem azonos azzal a külön erre a célra létesült úgynevezett ad hoc Büntető Törvényszékekkel (Ad Hoc Criminal Tribunals), amelyek a korábbi Jugoszlávia felbomlása során, illetve a Rwanda-ban elkövetett nemzetközi bűncselekményekben jártak el. Ezek a Törvényszékek azonban jelentősen hozzájárultak a nemzetközi büntetőjog és igazságszolgáltatás fejlődéséhez és kibővítéséhez. A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság az itt szerzett tapasztalatokra építve kívánja elérni, hogy a legsúlyosabb nemzetközi bűncselekményekben független és pártatlan bíróság járjon el, amely nem teszi lehetővé a büntetlenséget, a tények eltüntetését, és a jövő nemzedékek megfosztását a cáfolhatatlan bizonyítékoktól.
(Csak tájékoztatásul emlékeztetünk arra, hogy az ugyancsak Hágában működő Nemzetközi Bíróság - International Court of Justice - az ENSZ 6 fő szervének egyike, a Világszervezet legfőbb bírói szerve. Ennek a Nemzetközi Bíróságnak a joghatósága minden olyan kérdésre kiterjed, amelyet a felek eléje visznek, továbbá mindazon ügyekre, amelyeket az ENSZ Alapokmánya, vagy hatályos nemzetközi egyezmények odautalnak. A Nemzetközi Bíróság maga dönti el, hogy az adott ügyre kiterjed-e joghatósága. Ezelőtt a Bíróság előtt csupán államok léphetnek fel, és magánszemélyek ügyében a Bíróság nem járhat el. Az ENSZ Közgyűlése, vagy a Biztonsági Tanács felkérheti a Nemzetközi Bíróságot, hogy bármilyen jogi kérdésben tanácsadó véleményt adjon. Az ENSZ szakosított szervezetei saját hatáskörükben ugyancsak kérhetnek tanácsadói véleményt. Ennek a bíróságnak a 15 tagját az ENSZ Közgyűlés és a Biztonsági Tanács egymástól független szavazással 9 évre választja meg. Minderre azért emlékeztettünk, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság nem azonos az ugyancsak Hágában működő Nemzetközi Büntetőbírósággal.)
Visszatérve a Világkormányzat Bizottság ajánlásaira, a környezetvédelemről ezt írja:
"Javasoljuk, hogy a Meghatalmazottak Tanácsa kapjon világszintű felhatalmazást a létfeltételekhez tartozó természeti javak feletti felügyelet gyakorlására. A globális természeti javakhoz tartoznak az atmoszféra, a világűr, a nemzeti felségterületeken túl az óceánok, valamint a velük kapcsolatos környezeti és életfenntartó rendszerek, amelyek hozzájárulnak az emberi élet fennmaradásához. Feladatai körébe tartoznak az időjárás változásra, a biológiai sokétűségre, a világűrre, és a tengerjogra vonatkozó környezetvédelmi megállapodások végrehajtása. A Tanács ennek megfelelően a felsorolt ügyekből keletkező bármely gazdasági és biztonsági kérdést a Gazdasági Biztonsági Tanács, vagy a Biztonsági Tanács hatáskörébe utalna át."
A Világkormányzat Bizottság álláspontja szerint az új Meghatalmazottak Tanácsa támaszkodhat a civil társadalmi szervezetek hozzájárulására. Nagyfontosságú a biztonság koncepciójának a kiterjesztése:
"Az államoktól nem kisebb mértékben valamennyi embernek joga van a biztonságos létezéshez, és valamennyi államnak kötelessége ezeknek a jogoknak a megvédelmezése. Ahol az emberek nagyarányú szenvedésnek és lelki gyötrelemnek vannak kitéve, ott szembesíteni kell az állam autonómiához való jogát lakosságának biztonsághoz való jogával. Meggyőződésünk, hogy globális konszenzus van arról a válaszról, amit az ENSZ-nek humanitárius alapon az emberek biztonsága nagyfokú megsértésének az eseteiben adnia kell."
Az emberek biztonságát veszélyeztetik a Föld életfenntartó rendszerei részéről érkező fenyegetések, úgymint a szélsőséges gazdasági nélkülözés, a hagyományos kézifegyverek elterjedése, a polgári lakosság terrorizálása belföldi csoportok által, és az emberi jogok nagyarányú megszegése. A Világkormányzat Bizottság ajánlásai szerint az ENSZ-nek meg kell védenie a szuverén nemzetek határain belül is az emberek biztonságát, mégpedig a nemzeti kormányok felkérésére, vagy a nélkül. A Bizottság ezért javasolja egy NGO-kból álló előrejelző hálózat létrehozását, amely a Kérelmezők Tanácsa (Petitions Council) útján riasztja és mozgósítja az ENSZ-t a lehetséges intézkedés megtételére. Ezért ajánlották az úgynevezett Tobin-adó (Tobin Tax) bevezetését számos más adózási elgondolással együtt. Az ajánlás sürgette egy világkonferencia megtartását azoknak a szerződéseknek és egyéb dokumentumoknak a kidolgozására, amelyek szükségesek a világállam globális kormányzatának a mielőbbi teljes létrehozásához, és működtetéséhez.
A világállam elfogadtatásához tehát az egyik legfontosabb eszköz a környezetvédelem és az emberiség fennmaradásához nélkülözhetetlen természeti környezet és erőforrások megőrzése. A világkormányzat másik nagy indoka, hogy az emberiséget meg kell védeni a világűrből fenyegető veszélyekkel szemben, és erre csak egy globális kormányzat alkalmas.
A világállam működéséhez új pénzrendszerre és megreformált gazdaságra van szükség. Ezt a programot szorgalmazza a NESARA (National Economic Security And Reform Act, vagy egy másik értelmezés szerint: National Economic Stabilization and Recovery Act) nevű mozgalom, amely részleteiben kidolgozta a jelenlegi válságba jutott pénzrendszernek azt a változatát, amelyet a világállamot létrehozó és irányító Nemzetközi Pénzügyi Közösség dolgozott ki, és akar úgy elfogadtatni a világ népeivel, elsősorban az amerikaiakkal, hogy azt higgyék, a saját helyes elképzeléseik szerint alakítják át a jelenlegi csődbe jutott pénzügyi világrendszert.
A világállam tudati előkészítése - Egy különleges internetes-levél
Mielőtt rátérünk az úgynevezett "OMEGA Agency" (Omega Ügynökség) tevékenységének az ismertetésére, ismerkedjünk meg egy olyan levélnek a tartalmával, amelyet elsősorban Észak-Amerikában, 1999 óta terjesztenek tömeges méretekben az Internet útján. Az internetes dokumentumnak nincs aláírója, a címzett, akit megszólít az a "Kedves Világpolgár". Mivel a levél tartalma egybecseng azokkal a programokkal, amelyeket a világállam globális kormányzatának a kezdeményezői propagálnak, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a dokumentum névtelenségbe burkolódzó szerzői is az új világrend hálózatához tartoznak. Az internetes levél mondanivalója nagyon hasonlít ahhoz, amit dr. Richard Day orvos egyetemi tanár adott elő 1969. márciusában Pittsburgh-ben egy gyermekorvosok számára tartott szakmai konferencián. Előadásának célja az volt, hogy felkészítse az orvosokat a várható változásokra, és ily módon megkönnyítse alkalmazkodásukat az új világrend feltételeihez. Richard Day többször is elmondta: "Mindennek két célja van. Egyik az állítólagos cél, amely elfogadhatóvá teszi a változást az emberek számára, és van egy másik, az igazi cél, amely valójában az új rendszer létrehozását segíti elő. Nincs más lehetőség az emberiség számára."
Az említett internetes levelet rövidítve ismertetjük. A szerzők, akik többes szám első személy használva magukat egyszerűen "Mi"-nek nevezik, indíttatva érezték magukat arra, hogy az emberek, elsősorban az amerikaiak és a kanadaiak számára felfedjenek néhány olyan körülményt, amelyek előtt tanácstalanul állnak. Ezt azért teszik, mert helyes, ha minél többen tudják, hogy a most alakuló új világrendben miként célszerű viselkedniük. Azt kívánják a címzettektől, hogy az új társadalom aktív és szerves részévé váljanak, mert ez szolgálja az érdekeiket.
Tudatják, hogy ha az illető nem fogadja el az új világrendet, akkor rendkívüli nehézségekkel fogja szembetalálni magát, mert megvannak az eszközeik arra, hogy elbánjanak az ellenállókkal. Mindezt csak azért most közlik a gyanútlan amerikaiakkal, mert most már nem lehet visszafordítani az események menetét. Már ők rendelkeznek az egész világ pénzügyei felett, és ez által teljes hatalmat gyakorolnak. Ezt kiegészíti a tájékoztatási monopólium, és ma már egyetlen egy nemzetállam sincs, amely legyőzhetné őket.
Szemmel tartják a világ valamennyi országában a kormányokat, és mindent tudnak a titkaikról. A szerzők hivatkoznak Kínára, amely azt vetette az amerikai tömegtájékoztatás szemére, hogy például Koszovóval kapcsolatban hazudik. Az internetes levél írói elismerik, hogy hazudnak, de erre szükség van, mert így az emberek többségét kétségben és ellentmondásokban tudják tartani. Gúnyolják azokat, akik azt hiszik, hogy a levélírók a liberálisok, és a jók azok a konzervatívok. A valóságban mind a két oldal azoknak a céljait szolgálja, akiknek a nevében a levélírók megszólaltak. Mindkét tábor csak a háttérhatalom jóváhagyása pecsétjével működhet, de az igazi kérdéseket egyik sem hozhatja nyilvánosságra. A háttérerők minden szinten ellentéteket szítanak, és ezért pontosan senki nem tudja, hogy mit tegyen.
A levél ez után megemlíti, hogy az amerikai elnök, noha rendszeresen túllépi a hatáskörét, nem vonható felelősségre. Az elnök csak azt teszi, amit a háttérerők akarnak, mert tudja, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor jelleme miatt könnyen eltávolítható hivatalából. (Bill Clinton volt 1999-ben még az Egyesült Államok elnöke, és hivatali ideje alatt számos anyagi természetű vád és magánéleti erkölcsi kifogás merült fel személyével kapcsolatosan, amiért hivatalosan is megindították a washingtoni Kongresszusban a köztisztviselő hivatalból eltávolítására indított úgynevezett "impeachment" eljárást. D.J.) Ez azért zseniális stratégia, mert a hatalom rejtőzködő tényleges gyakorlóit nem lehet látni és nem is lehet őket felelősségre vonni. A bíróságok is őket szolgálják. Ez a szigorú rejtőzködés és titoktartás tette lehetővé, hogy a háttérerők uralják a világot, mégpedig úgy, hogy a világ még csak rá sem jöhet, hogy ki uralkodik felette.
A tömegtájékoztatási eszközök segítségével pontosan azt tálalják az emberek számára, amit elvárnak tőlük, és amire rá kívánják venni őket. A háttérhatalom döntéshozói odaküldenek amerikai és európai csapatokat ahová csak akarnak, és máris minden ember engedelmesen kiszolgálja őket. A háttérirányítók rá tudják venni bármely amerikait, hogy elhagyja otthonát, családját, és háborúba menjen pusztán láthatatlan urai parancsára. E célból elég valami zagyvaságot feltálalni a Fehér Házból a rejtett csatornákon érkező parancsra. A média képes feltüzelni a közvéleményt, és az emberek nem tehetnek mást, mint amit parancsolnak nekik.
Az ellenállás pedig hiábavaló. Ha bárki erre szánná el magát, a hatalom tényleges gyakorlóinak megvannak azok a módszerei, hogy bárkit nevetségessé tegyenek, ahogyan azt az amerikai milícia mozgalommal is megtették. (Az Egyesült Államok alkotmányának 1791-ben elfogadott első tíz alkotmánykiegészítése, amely a Jogok Törvénye - Bill of Rights - elnevezést viseli, kimondja II. alkotmány-kiegészítésében, hogy mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani. D.J.) A levél szerzői örömüket lelték abban, hogy megmutathatták, hogy a milícia mozgalommal nem lehet hatékonyan ellenállni. Gúnyolja, akik fegyvereikkel menetelnek, mintha ezzel méltó vetélytársai lehetnének a hadseregnek. A levél hivatkozik a Waco-nál történtekre, amikor is a Davidian szektával véresen leszámoltak. A levél kezdeményezői leírják, hogy bőségesen megadóztatják az amerikaiakat, és a pénzből olyan modern fegyvereket fejlesztettek ki, amelyekkel nem lehet szembeszállni. Az amerikaiak pénzéből lett kovácsolva az a lánc, amellyel megkötözik őket, mert az összes pénz a háttérhatalom ellenőrzése alatt van.
Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy megszökhetnek, vidékre költözhetnek. Emlékezteti a levél az így gondolkodókat, hogy ebben az esetben is földbérletet fizetnek a pénzvagyon tulajdonosainak. Ha ezt ingatlanadónak is hívják, valójában a szervezett pénzhatalomnak fizetett magánadó. Bármit is tesz az átlagember, pénzre van szüksége. Ha netalántán nem fizetné a földbérletet, akkor a pénzvagyon tulajdonosok elveszik a földjét és átadják olyanoknak, akik fizetnek utána. Ebből a földbérletből aztán a háttérhatalom hálózata belesulykolja a gyerekekbe a saját gondolkodási módját, és értékrendszerét. A gyerekek azt tanulják, amit a pénzvagyonosok szervezett magánhatalma akar, hogy tanuljanak. De ennek a költségeit az amerikai polgárok fizetik a földbérleten keresztül.
Ezekből finanszíroznak más, a háttérhatalom számára fontos projekteket is. A gyermekek sem már a szüleiké. Bármikor rájuk lehet bizonyítani, hogy rosszul bánnak velük, és ezen a címen el lehet őket venni. Ha nem jelennek meg az iskolai agymosáson, hanyagsággal vádolhatók a szülők és ezen a címen elvehetők a gyerekek. A gyerekek valójában a szervezett magánhatalom tulajdonát képezik.
Az elektronikus kereskedelmen keresztül pontosan lehet tudni bárkiről, hogy hol tartózkodik, mit vásárol, mennyi pénzből él. A havi pénzügyi statisztikákból még azt is tudja a szervezett magánhatalom, hogy az egyes polgár miként gondolkodik, és mit mond. Nem különösebben fontos, hogy mit hisz, amíg azt teszi, amit a háttérhatalom és hálózata sugall. Ha valaki viszont veszélyessé válik a szervezett pénzhatalom számára, akkor megvannak azok a módszerek, amelyekkel elbánik az ilyen személlyel. Addig hurcolható egy ilyen ellenálló a bíróságra, hogy soha se kerül ki a perekből. Legkülönfélébb ürüggyel meg lehet fosztani bárkit a vagyonától. A szervezett magánhatalomnak kimeríthetetlen tárháza van, és ebből könnyedén fizeti az ügyvédeket. Valójában azonban ezeket a jogászokat is az adófizető egyszerű amerikai fizeti adó formájában. Aki ebben kételkedik, azokat a levél szerzői emlékeztetik arra, hogy már eddig is hány ország uralkodóját buktatták meg.
A levél ezután rátér a "Moral Majority" (Erkölcsi többség) elnevezésű társadalmi mozgalomra, amellyel kapcsolatban arrogánsan megállapítja, hogy az sem erkölcsöt nem képvisel, se nem többség. A szerzők örömére szolgált, hogy ezt a mozgalmat felhasználva nevetségessé tudták tenni a keresztény hitet. Szerintük azokat az ostobákat, akik ezt a mozgalmat irányítják, a végén mindig tojással dobálják meg. Az a rejtőzködő hatalom, amelynek a levélírók a képviselői, kétszínűen látszólag megvédte a megtámadottakat. Ugyanúgy megvédte az Országos Lövészegyesületet, az NRA-t (National Rifle Association) is. A háttérhatalom, ha akarja a feje tetejére állítja az amerikai konzervatívokat éppen úgy, mint a liberálisokat. Mind a két irányzat azt a célt szolgálja, hogy elhitessék az amerikai választópolgárokkal, hogy két egymástól eltérő politikai erő küzd az adott pozícióért. Ez elősegíti a demokrácia látszatát, azt, hogy minden tisztességesnek tűnjék. Valójában pedig már csak egy oldal van többféle álarcban, de az átlag amerikai képtelen ezen mélyebben átlátni. Ezért a szerzők kijelentik: azt tehetnek, amit akarnak, és az átlagpolgár nem tehet ellene semmit. Nincs felszabadulás. A szervezett pénzhatalom ellenőrzi az üzemanyag szállítást. Ha akarja, bármikor leállíthatja valamilyen üzemanyag hiányra hivatkozva. Ha elromlik az autó, ugyancsak a szervezett pénzhatalomtól függ, hogy hozzájut-e a polgár alkatrészhez, vagy sem. Az összes forgalomban lévő pénz a szervezett magánhatalom kezében van, ezért bármikor megbéníthatják a pénzrendszert, és csődöt idézhetnek elő. Utasíthatják ilyen esetben az elnököt, hogy nyilvánítsa az összes pénzt értéktelennek. Ebben az esetben új pénz bevezetése válik szükségessé. Vagyis az átlag amerikai biztonságba helyezett készpénze egy pillanat alatt eltűnik.
A levél rátér arra, hogy az élelmiszerellátást is ez a háttérhatalom ellenőrzi, és bármikor képes megbénítani a közellátást, például kamionos sztrájk előidézésével. Emlékeztet a levél arra, hogy a nagy gazdasági világválság idején is az élelmiszerellátás a háttérhatalom ellenőrzése alatt volt. Elkerített helyeken élelmiszerhegyeket halmoztatott fel, és azt hagyta ott elrohadni. Az éhezőket aztán munkatáborokban dolgoztatták. Kitér ez után arra, hogy az sem nyújt menekvést, ha valaki aranyat próbál gyűjteni, hogy egy pénzügyi összeomlás esetén mégis legyen fizetőeszköze. A szervezett magánhatalom ekkor is hozhat olyan törvényt, amely megtiltja az arany birtoklását pontosan úgy, ahogyan azt Franklin Delano Roosevelt idején is elérték. Ha tehát aranyat találnak egy amerikainál, azt egyszerűen elkobozzák, sőt még törvénysértésért be is börtönzik. A börtönben pedig dolgozhat a börtöniparban. A börtönbeli munkatáborok ma már elfogadottá váltak. Sikerült az embereket meggyőzni arról, hogy a gyilkosok fizessenek az eltartásukért.
Az persze már senkinek nem jut eszébe - folytatódik a levél - hogy a háttérhatalomnak a paradicsomtermesztőket is módjában áll lecsukatni. Elérheti olyan törvények elfogadását, amely betiltja a kerteket, aztán kitalálnak rá valamilyen áltudományos magyarázatot, hogy miért csak a szervezett magánhatalomtól származó élelmet lehet megvásárolni. Így aztán ha valaki engedély nélkül paradicsomot termel, azt fel lehet jelenteni, és akkor a szervezett magánhatalom az ilyen amerikait egyszerűen átszállítja a saját földjére dolgozni. A levél csaknem patetikussá válik: "Ó, ti ostoba nacionalisták! Nincs menekvés számotokra, mert már jóval születésetek előtt elkezdtük szőni a rabul ejtésetek tervét. Tanáraitok és lelkészeitek már nemzedékek óta formálják gondolataitokat számunkra. Fogalmad sincs, hogy hogyan került ki a befolyásunk alól az öngyilkosságot kivéve. Gyerünk, öld meg magad! Csak bennünket segít ez is a túlnépesedés leküzdésére. Nekünk nem árthatsz, és minket nem találhatsz meg. Elképzelni sem tudod, hogy mire készülünk."
A levél ezután a tudatfeletti uralom megszerzésével foglalkozik. Megállapítja, hogy a szervezett pénzhatalom irányítja Hollywood-ot, és az olyan filmeket, mint például a Terminátort (aki végleg befejezi, illetve elrendezi a dolgokat), vagy az Armageddont (Isten ítéletének beteljesedése, a végítélet). Csak azért készítették, hogy a háttérhatalom utasításainak megfelelő gondolkodásmódot kialakítsák a nézőkben. Úgy rendezték meg ezeket a filmeket, hogy az átlag amerikai örömét lelje az erőszakban, mert így előkészítve már könnyebben végrehajtja majd akár az ölést is, minden nyafogás és erkölcsi fenntartás nélkül. Ugyanezért az erőszakot terjesztő videójátékokat helyeztek el a bevásárlóközpontok játéktereibe, hogy a fiatalokat rászoktassák a harcra. Ezekben a hadsereg és a rendőrség képviseli a jót. A művészi programok is úgy vannak megtervezve, hogy az amerikaiakat segítsék alávetni az új világrendnek, és hogy azt önkéntesen szolgálják.
A Star Track (Űrszekerek) és a többi hasonló film azt sulykolja az emberekbe, hogy engedelmeskedjenek az új nemzetközi hatalmasságok parancsainak. Ezek a filmek tehát elsősorban az agymosást szolgálják. Ide tartozik az új Csillagok háborúja című film is, amelyben az emberek mindenféle szörnyekkel tárgyalnak, angolul. Ezt a filmet mindenhol reklámozták, mert van benne valami, amit a világ tényleges urai akarnak, hogy az átlagember megtanuljon.
A demokratikus látszat érdekében a háttérhatalom gondoskodik arról, hogy a választott tisztségviselők látszólag fellépjenek a gonosz erőszak ellen. Ezért kapott engedélyt tőlük Clinton elnök arra, hogy szót emeljen a Hollywood-i filmek erőszakossága ellen. Egy ilyen megnyilatkozás nem oldja meg a problémát, de az emberekkel elhiteti, hogy foglalkoznak a kérdéssel. A szex és az erőszak olyan erők, amelyek előnyösen szolgálhatják a háttérhatalmat. Az emberek nem szeretik feladni a szexet és az erőszakot, ezért a manipulátorok mindent tálalnak nekik. Ezzel lekötik őket, és így a valóban lényeges kérdésekkel nincs lehetőségük foglalkozni. Ezek teljes egészében a szervezett magánhatalom kezében maradnak. Clinton ki van szolgáltatva ennek a háttérhatalomnak a hálózatának, hiszen teljes egészében annak a kezében van. Ez a hálózat választotta ki és tette meg elnöknek.
A hálózatot kellemesen érintette, hogy hiábavalónak bizonyult azoknak az erőfeszítése, akik azt hitték, hogy Clintont az akarata ellenére eltávolíthatják a Fehér Házból. Amíg az elnök a háttérerők hasznára van, senki el nem mozdíthatja. A levél írói figyelmeztetik az amerikaiakat, hogy oly sokat hivatkozott szabadsága és emberi méltósága ellenére csak azt teheti, amit a háttérhatalom előír a számára. Ez a szervezett magánhatalom eltávolítja az elnököket, ha akarja, és minden elnök csak addig maradhat a Fehér Házban, amíg ugyanez a hatalom le nem cseréli egy másikkal. Az amerikaiak csak olyan jelöltek közül választhatnak, akiket ez a szervezett magánhatalom előre kijelöl a számukra. Erre is csak azért van szükség, hogy fenntartsák azt a látszatot, hogy a választópolgároktól függ, hogy ki lesz az Államok új elnöke.
A levél ezután rátér a koszovói háborúra, amely 1999-ben még folyt. Eszerint a TV-ben, rádióban a félrevezetés érdekében csak értelmetlenül fecsegnek, de a lényeget elhallgatják. Koszovó oly gazdag természeti kincsekben, hogy a háttérhatalom a teljes ellenőrzése alá kívánja vonni. Az itt lévő uránium fontos a számára. De az is lényeges, hogy ezek az ásványkincsek ne kerülhessenek a lehetséges ellenfelek birtokába. Milosevics nem volt hajlandó ezeket a nyersanyagokat a háttérhatalom kezére játszani, így kényszeríteni kellett arra, hogy jobb belátásra jusson. A büszke szerb népet alázatra kell kényszeríteni. A háború után, ha Milosevics nem alázkodik meg kellőképpen, akkor nemzetközi bíróság elé kerül háborús bűnök vádjával. A háborús bűnös kifejezést a szervezett magánhatalom találta ki. Ez meglehetősen zavaros fogalom, hiszen a háború lényege, hogy a szabályokat felrúgják. A levél írói szórakoztatónak találják, ahogy az országok a háttérhatalom által készített előírások és törvények szerint próbálnak háborúkat vívni. Úgy vélik, hogy az egyetlen tényleg létező háborús bűn az, ha valaki az új világrendet akaró háttérhatalom ellen van.
Aki a szervezett magánhatalom ellen lép fel, az bűnt követ el. Ha valaki támogatja ezt a háttérhatalmat, akkor sok mindent megtehet. Nelson Mandela bombakészítő terrorista volt, aki sok ellenségét megölte. A háttérhatalom nem vesz figyelembe semmilyen törvényt, ha ő háborúzik. Bárhol és bármikor azt tesz, amit jónak lát. Ha szükséges, halálra éheztet nemzeteket, elpusztíthatja a lakosságot, és megteszi mindazt a szörnyűséget, amiért az ellenségeit nemzetközi bíróság elé hurcolja. Így például Szerbiát szétbombázták, a koszovóiak otthonait is lerombolták, megmérgeztek folyókat, patakokat, kikapcsolták az áramot. Óriási válságot idéztek elő az országban és aztán mindezt úgy állították be, hogy Milosevics bűne, akit ezért nemzetközi büntetőbíróság elé kell állítani.
Waco-nál lényegében ugyanezt tették, és az egészért a felelősséget David Koresh-re hárították. Utal a levél arra is, hogy az iraki Szaddam Husszeint a tömegpusztító fegyverek birtoklása miatt támadják. Most ő az ügyeletes rosszfiú. (2003. tavaszán az ENSZ Biztonsági Tanácsának a felhatalmazása nélkül, vagyis az érvényes nemzetközi jog megkerülésével az Egyesült Államok és Nagybritannia elfoglalta Irakot arra hivatkozva, hogy bevethető tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Ezeket a fegyvereket nem találták meg és ma már a háborút utólagosan azzal indokolják, hogy az iraki nép és a világ békéjét szolgálja, ha egy olyan véreskezű zsarnok, mint Szaddam Husszein már nincs hatalmon, és ha a nyugati típusú képviseleti demokrácia esélyt kap arra, hogy Irakban is gyökeret verjen. A valódi oknak az iraki olaj feletti kontroll megszerzését, valamint az ország atlantista stratégia szerinti politika semlegesítését tartjuk a magunk részéről. D.J.)
A háttérhatalom bármikor talál magának olyan ügyeletes "rosszfiút", mint amilyen Szaddam Husszein is volt, hogy rájuk hivatkozva hajthassa végre saját programját. A levél szerzői ezután arról írnak, hogy a világ vezetői reszketnek a szervezett pénzhatalom, az igazi hatalom birtokosainak a jelenlétében. Ezek a politikusok tudják, hogy nincs más hatalmuk csak az, amit a világ vagyonának a tulajdonosai adnak nekik. A valódi hatalomnak ezek a birtokosai nem félnek Oroszországtól, vagy Kínától, mert e két hatalmas ország is az ellenőrzésük alatt van. Kína tisztában van azzal, hogy a szervezett pénzhatalom irányítói bármikor az összes vállalatát befagyaszthatják Amerikában és az összes tőkéjét egy tollvonással megsemmisíthetik. A szervezett pénzhatalom arra használja a nemzeteket, amire csak akarja. Ezért mindenki csak a behódolás, vagy pedig az elpusztulás között választhat. Néhány ellenálló, így Szaddam Husszein, vagy Milosevics segítségével a világnak ezek a tényleges urai megmutatták a politikusoknak, hogy mi történik velük, ha valaki ellenáll és nem hódol be. Ezért a levél azt ajánlja az amerikaiaknak, hogy kövessék a pénzhatalom utasításait, mert ha engedelmeskednek, akkor azért dicsőség jár. Aki ellenáll, annak viszont szomorú és tragikus sorsa lesz.
A levél a továbbiakban arról ír, hogy semmi értelme nincs az olyan lázadásnak, amelynek során bombát helyeztek el egy abortusz klinikán, vagy egy kormányépületben. Ez előnyös a világuralomra törő pénzhatalom számára, mert felhasználhatja arra, hogy még nagyobb ellenőrzést és terhet rójon a lakosságra. Ezért szinte örül ez a rejtőzködő hatalom, ha egyes amerikaiak fellázadnak és felrobbantanak valamit. Ez elősegíti, hogy még több olyan jogszabályt hozzanak, amelyek megakadályozzák mindazt, ami esetleg még megvédhetné az amerikai társadalom szabadságát. Ilyen ellenállás nélkül nehéz lenne a további megszorítás.
Végül idézzünk szószerint a levélből, amelyben a "MI", tehát a rejtőzködő és világuralomra törő szervezet magánhatalmát és hálózatát jelenti:
"A mi birodalmunk a pénz birodalma. Bocsáss meg (szólítja meg az amerikai polgárt D.J.) de be kell vallanom, hogy inkább a pénztelenség urai vagyunk. Ebben a kijelentésben látnod kell a humort. Adtunk nektek egy darab papírt, vagy számjegyeket a számítógép képernyőjén, aminek azt a nevet adtuk, hogy pénz. Semmilyen fedezete nincs, és semmi nem igazolja, csak az, amit mi mondunk. A semmiből teremtjük, nyomtatjuk, kölcsön adjuk, értéket adunk neki és vesszük el, ha kell. Minden, aminek köze van a pénzhez, a mi kezünkben van. Gondolkozz, mit tehetsz ellenünk pénz nélkül. Ha ellenállni próbálsz, megvonhatjuk a hitelt tőled, vagy befagyaszthatjuk a számládat. A készpénzedet könnyedén elkobozhatjuk. Oly sok szabályt hoztunk az életben, hogy pénz nélkül egyszerűen nem tudsz létezni.
Táborozzál állami földön és két héten belül menned kell. Két hét alatt nem tudsz kertet műveli. Vadonjaink legtöbbjében a csapásokon csak engedéllyel léphetsz be. Olyan törvényt hoztunk, hogy nem sokáig lakhatsz lakókocsiban egy helyen. Bizonyos idő után költöznöd kell. Nem gondolkoztál még azon a nevetséges dolgon, miszerint megengedjük, hogy az emberek egész életükön át egy dobozban éljenek, de nem engedjük, hogy lakókocsiban éljenek, hacsak nem fizetnek adót a táborhelyért. Azt akarjuk, hogy rendszerünk része legyél. Amikor házat veszel, nem csak az adójövedelmet kapjuk, amit saját céljainkra fordítunk, hanem nagy jövedelmünk származik a kölcsön kamataiból is. Csak a kamat miatt a házad értékének két-háromszorosát fizeted meg. A kamat is adóköteles, amely összeget szintén mi használunk azokban a szektorokban, ahol akarjuk.
Nem akarjuk, hogy megszabadulj tőlünk. Ezért csináltuk meg így ezt a rendszert. Te a mi tulajdonunk vagy. Nem engedjük, hogy vásárolj, vagy eladj, ha csak be nem hódolsz fennhatóságunknak. Ha bíróságra viszel minket, kifárasztunk és a végén veszítesz. Ha erőszakhoz folyamodsz valamelyik munkatáborunkban kötsz ki, pontosabb nevén börtöniparunk valamelyik intézményénél. Szükséged van a pénzünkre, a szórakoztató iparunkra, az üzemanyagunkra, és az életfenntartás többi eszközeire, és ha ezek nincsenek, akkor megfosztva érzed magad. Ezért alá kell vetned magad az akaratunknak. Azt sem tudod többé, hogyan gondolkozz, mert vallásaitokat és istenhiteteket már teljesen elerőtlenítettük. Egyedül maradtál."
A levél végül kijelenti, hogy az új évszázad az a háttérhatalom uralmának az évszázada és egyben a világ uralmának az új évezrede. Az új világrendhez bárki csatlakozhat, ha úgy cselekszik, mint ahogy azt a Nemzetközi Pénzügyi Közösség urai kívánják. A szervezett pénzhatalom irányítóinak nem állt szándékában, hogy az amerikaiak és mások úgynevezett emberi jogaival és alkotmányaival bíbelődjenek. Ezeket a jogokat és szabadságjogokat csak egy ideig használta a háttérhatalom saját céljai érdekében. Erről ezt írják a levél szerzői az amerikai polgároknak: "Az alkotmányod számunkra csak vicc. Azt teszünk vele, amit akarunk. Nem tűnt fel neked, hogy ötven évvel ezelőtt az alkotmányodra hivatkozva tiltottuk be az abortuszt? Amikor aztán úgy döntöttünk, hogy legalizáljuk az abortuszt, akkor is ugyanezzel az alkotmánnyal támasztottuk alá. Alkotmányos jogaid és emberi jogaid azok, amiket mi megjelölünk a számodra. Az 'emberi jogok' kifejezést csak arra használtuk, hogy megfelelő zavart keltsünk vele. Minél több a feszültség, annál jobb nekünk, egészen addig, amíg nem áll az egész világ a szolgálatunkban."
A levél írói nem kérnek befejezésül elnézést az arrogáns és sértő hangnemért, mindössze annyit közölnek, hogy ez a szempont nem érdekli őket.
A levél ismertetésekor e sorok írója a "MI" megjelölést saját értelmezése szerint konkretizálta úgy, hogy a háttérhatalom, a szervezett magánhatalom, a szervezett pénzhatalom, a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, a rejtőzködő hatalom kifejezéseket használta. Erre az értelmezésre a 12 év alatt eddig áttanulmányozott mintegy 800 kötetnyi könyvből és tanulmányból szerzett ismeretei ösztönözték. A világállam létrehozására törő Nemzetközi Pénzügyi Közösség és hálózata ismertté vált dokumentumainak a szellemisége, célkitűzései nagymértékben megegyeznek a most összefoglalt - ismeretlen szerzőségű - internetes dokumentum tartalmával. A szerzőség megközelítő konkretizálását a hasonlósága tette lehetővé. Ezt a dokumentumot is a valódi hamisítványtól az különbözteti meg, hogy tartalmát a tények nagymértékben alátámasztják és hitelesítik is.
Kiút a neoliberális világzsákutcából
Akik ma egyeseknek a felelősség nélküli abszolút szabadságát erőltetik, valójában a pénzmonopolisták szűk csoportjának a világuralmát készítik elő. Nagyon is kétséges, hogy valaha is létezett a világon egy teljesen szabad gazdaság. A neokonzervatív gondolkodást hirdetők (nálunk elsősorban az SZDSZ és az MSZP milliárdosokat képviselő frakciója) úgy határozzák meg a társadalmi szabadságot, hogy az az állami szabályozás és a kormányzati korlátozások hiányát jelenti. Változatlanul az első számú közjónak a szakadatlan gazdasági növekedést tekintik, és a gazdagság mérőeszköze számukra a pénzpiacon elérhető "shareholder value", vagyis részvényárfolyam. Csak a pénzben kifejezett haszon az abszolút jó, tekintet nélkül arra, hogy mi az, ami növekszik és ki az, aki abból hasznot húz.
Ha ragaszkodunk az élet valóságához, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ténylegesen csak vegyes gazdaságok léteztek és léteznek. A magántulajdon és a köztulajdon, az egyenlő esélyek alapján működő szabad piacgazdaság és a tervgazdálkodás, az egyén szabadsága és e szabadságnak az állami korlátozásai szükségszerűen kiegészítik egymást és sokkal inkább egymást kölcsönösen feltételező komponensek, semmint egymást kölcsönösen kizáró ellentétek.
A jó és igazságos állami, vagy társadalmi korlátozás egy valódi alulról jövő önrendelkezést biztosító demokratikus társadalomban - amelyben a termelő gazdaságé az elsőbbség - a valódi szabadság nem más, mint az állampolgárok többségének az a tényleges lehetősége, hogy érvényt szerezzen a társadalom egészét szolgáló felelősségnek a pénzvagyonnal rendelkező kisebbség partikuláris érdekeivel szemben. Ez a kisebbség nemzetközi szinten a leggazdagabb bankár dinasztiák irányítása alatt álló Nemzetközi Pénzügyi Közösség. Magyarországon pedig az a bankárkaszt és komprádor tőkés réteg, amely ennek a Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek a szolgálatába szegődött. Ez a Nemzetközi Pénzügyi Közösség gyakorol monopol hatalmat a központi bankok felé és a világ pénzügyi rendszerének az egésze felett.
Amikor tehát a pénzvagyon tulajdonosok szélsőséges szabadságát, vagyis a szabadsággal való visszaélés szabadságát próbáljuk meg összeegyeztetni a társadalom egészének - különösen a hátrányos helyzetű tagjainak - az érdekeivel, szükségszerűen kell közelítenünk egymáshoz a szélsőséges érdekeket és álláspontokat. A vagyont kisajátító szűk érdekcsoportnak tudomásul kell vennie, hogy a profit és a kamat egydimenziós hajszolása helyére egy olyan igazságos és hatékony gazdasági rendre van szükség, amely nem csak a gazdaság és a gazdagság növekedését szolgálja, de hozzájárul az általános jólét, a kultúra, a béke és a harmónia, azaz a társadalom minden tagjának a boldogulásához, és jó közérzetéhez.
A pénzmonopolisták által erőltetett pénzgazdaság, a krematisztika olyan rendszer, amelyet a magán pénzmonopólium tart uralma alatt, és amely a szabadsággal való visszaélés szabadságát biztosítja a multinacionális vállalatbirodalmaknak. Ezeknek a tulajdonosai megbújnak a keresztbe-kasul történő részvénytulajdonlás és az arctalan pénzviszonyok mögé. Ez az anonim kollektív tulajdonlás az alapja annak a világstratégiának, amelynek a célja a világállam, egy szűk pénzvagyonos csoport uralma alatt. Ez a gazdasági rendszer azonban belső kiegyensúlyozatlansága miatt rendkívül ingatag.
A forgalomban lévő pénz, az elektronikus és számlapénz, az értékpapírok és derivátumok formájában létező pénz mennyisége globálisan olyan aránytalanul nagy, hogy tényleges vagyonnal és szolgáltatással csak néhány százaléka van fedezve. Egy ilyen rendszer bármikor összeomolhat.
A piacgazdaság is eltűnőben van, mivel a modern ipari rendszer alig 400 világmonopóliumával és a mindkettőt ellenőrző globális pénzmonopóliummal gyakorlatilag csaknem teljesen felszámolta a valódi gazdasági versenyt, és megszüntette a szabad piacgazdaságot. Egyelőre nincsenek olyan nemzetközi szintű trösztellenes törvények, amelyek korlátozhatnák a transznacionális pénzügyi közösség monetáris monopóliumát. Az a Big Bussines, amely a nemzetközi beruházó bankárdinasztiák irányítása alatt áll, magának abszolút gazdasági szabadságot igényel, ugyanakkor megsemmisítéssel fenyegeti a piacgazdaságot.
Világszerte egyre több gondolkodó ember ismeri fel, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek ez a korlátlan tulajdonlása összeegyeztethetetlen az emberiség alapvető és közös érdekeivel. Egy ember - egyedül a saját képességeire és teljesítményére támaszkodva - képtelen bármit is előállítani, például egy egész emberi élet nem lenne elegendő ahhoz, hogy egyetlen ember egyedül egyetlen gombostűt előállítson. Ha ez így van, és ennek igazságát könnyű a gyakorlatban is bizonyítani, akkor még sokkal inkább igaz az, hogy egy ember nem tud létrehozni egy nagyvállalatot kizárólag a saját erőfeszítéseire támaszkodva. Ebből következik, hogy a nagyméretű vállalat birodalmak, a multinacionális cégek tulajdonlása valójában csak egy megtévesztő fikció, amely azt a célt szolgálja, hogy lehetővé tegye a működtetésben részt nem vevő, hasznos tevékenységet nem végző, tehát funkció nélküli tulajdonosok számára, hogy parazita módon élősködjenek mások munkáján. Éppen ezért nagyon is igazságos az, hogy ezek a természetellenes tulajdonformák névtelen tulajdonosaikkal együtt eltűnjenek. Arra van szükség, hogy egy vegyes gazdaság keretében a vagyon olyan személyek egyéni, vagy közös tulajdonába kerüljenek, akik azokat hatékonyan működtetni tudják. A vagyon és a gazdagság ugyanis sok természetes személy együttes erőfeszítésének az eredménye. És nem is csak egy nemzedékhez tartozó egyéneké, hanem nemzedékek egész sorához tartozó egyéneké.
A profit, a pénzmennyiség növelése egyedül nem segíti elő a társadalom és világszinten az emberiség valamennyi tagjának a jólétét, és a gazdasági gyarapodását. A profit és a pénzzel és az értékpapírokkal való spekuláció nem járul hozzá a társadalom többségének az erkölcsi és kulturális gazdagodásához. A magán pénzmonopóliummal működtetett gazdaság csak egy szűk és anonimitásba burkolózó csoport profitigényeit szolgálja, és ennek megfelelően rendkívül szűk és önző érdekeket követ. Az ilyen, működtetésben részt nem vevő parazita tulajdonosok nem törődnek azzal, hogy ezek a vállalatok milyen tényleges emberi szükségleteket elégítenek ki, vagy nem elégítenek ki. Csak az érdekli őket, hogy milyen pénzmennyiségben kifejezhető nyereséget tehetnek zsebre a termelésből és a spekulációból. Ez a pénzmonopolista hegemónia alatt álló, egyáltalán nem szabad gazdaság senkinek nem tartozik felelősséggel, csak önmagának. Minden csak mennyiségi és pénzügyi szempontokból kerül mennyiségileg összehasonlításra. Az ember és az emberi társadalom számára életbe vágóan fontos minőségi szempontok figyelmen kívül maradnak. Ezért a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által az emberiségre rákényszeríttet pénzgazdaság, és az azt véglegesítő világkormányzat valójában a szélsőséges individualizmus és a felelőtlenség globális rendszere egy szűk érdekcsoport javára.
Mi lenne a megoldás, legalább is elvekben? Mivel az egészséges gazdaság és társadalom örök mozgásban lévő összerendeződés, egymásra hangolódás, a disszonanciák harmóniát kereső feloldódása, vagyis szükségszerűen az ellentéteknek egyfajta keveréke, ezért nincs más választása az emberiségnek, mint hogy kialakítson egy olyan optimális egyensúlyra törekvő vegyes gazdaságot igazságos társadalmi ellenőrzéssel, és a lehető leghatékonyabb módszerekkel.
De mind regionális, mind világszinten egy olyan vegyes gazdaságra van szükség, amely ötvözi az önrendelkező demokráciát és a hatékony gazdaságirányítást az egyéni és a közösségi tulajdonlás legváltozatosabb formáival. Elkerüli a szükségtelen centralizációt, és a szervezett közhatalom túlzott beavatkozását. Elkerüli azt, hogy monopolhelyzetű egyének és csoportok szervezett magánhatalommá integrálódjanak, és ők gyakoroljanak illetéktelen befolyást a gazdasági és a társadalmi életre.
Minden magántulajdon, tehát a közösen gyakorolt magántulajdonlás változatai is jelentős hasznos húznak abból a természeti és társadalmi környezetből, ahol működnek, és különösen abból az infrastruktúrából, amely a közösség erőfeszítései nyomán közköltségből jött létre. Éppen ezért a társadalom minden tagjának részesülnie kell valamennyi gazdasági szereplő profitjából, különösen a nagyméretű magántulajdonú gazdasági szereplők jövedelméből, mégpedig nem a profit megadóztatása útján, hanem oly módon, hogy a társadalom valamennyi tagja együttesen és kötelező módon e magánvagyonok meghatározott százalékának a tulajdonosa.
A nagyméretű vállalatokat és korporációkat kisebbekre kell felbontani, mert az ilyen túl nagy vállalati struktúrák teljesen elszakadnak a munkát végzőktől, és egyre inkább a szerzést és a kisajátítást szolgáló passzív tulajdonná alakulnak át egy szűk csoport javára, és valódi céljuk már nem gazdasági, hanem politikai. Ez a végtelen gazdagodás már csak e szűk csoport hatalmát növeli a társadalom többi tagja felett. Amennyivel e csoport hatalma és vele szabadsága növekszik, ugyanolyan mértékben a társadalom többi tagjának a vagyona csökken és szabadsága is, korlátozódik.
A kisméretű és részben középméretű vállalkozások egyéni, vagy társult tulajdonlása szorosan hozzákötve ahhoz a személyhez, illetve személyekhez, akik azt ténylegesen működtetik, igazságosnak, és hatékonynak tekinthető. Éppen ezért ezt a személyhez kötött tulajdonlást a közhatalomnak, a társadalomnak védenie kell.
Csak az így létrejövő vegyes gazdaság lehet valóban kiegyensúlyozott rendszer, amelyben egyszerre érvényesül a gazdasági szabadság, és a közösség érdekeit szolgáló felelősség. Egy ilyen vegyes gazdaság képes kifejezésre juttatni és ki is kényszeríteni az egész társadalom javát szolgáló általános érdekeket, egy aránytalanul gazdag és teljesítmény nélküli kisebbség önző csoportérdekeivel szemben. Mivel ez a főleg nemzetközi beruházó bankárokból álló csoport ma ellenőrzi a világ pénzügyi rendszerét, és világszinten is a háttérben meghúzódó tulajdonosa a multinacionális cégeknek, óriási aránytalanság jött létre a világ vagyoni felosztásában. Ennek következtében a hatalom is rendkívül aránytalanul oszlik meg. Így a Nemzetközi Pénzügyi Közösség aránytalanul nagy hatalmát arra tudja felhasználni, hogy egy ilyen vegyes gazdaság a személyhez és teljesítményhez kötött egyéni tulajdonosokkal ne jöhessen létre.
Elméletileg bizonyítható, hogy egy ilyen kiegyensúlyozott vegyes gazdaság dinamikus és stabilizáló belső viszonyaival hatékonyan tudná egyesíteni a társadalmat előre vivő motort, az azt egyensúlyban tartó fékrendszerrel. Ebben az esetben egyszerre lehetne eleget tenni a rend és a szabadság követelményeinek. A szabadság a társadalmi felelősség érvényesítésével nem torzulhatna a szabadsággal való visszaélés szabadságává egyes kiváltságosok számára. De az egyenlőség sem válhatna minden teljesítményt megfojtó egyenlősdivé, ahol a lusta ugyanannyit követel magának, mint aki szorgalommal és tehetséggel nagy teljesítményt nyújt.
Rend, tervezés, előrelátás, alulról jövő társadalmi ellenőrzés, beszámoltathatóság és elszámolás, engedelmesség, fegyelem nélkül, vagyis mindazok nélkül, amelyek biztosítják a társadalmi felelősséget, a társadalmi és gazdasági élet szétesik. Szabadság, önfeledt könnyedség, rögtönzés, vállalkozó szellem, kockázat és játék, alkotó képzelet, kutató innováció, vagyis az alkotó értelem és a szabad akarat érvényesülése nélkül minden statikussá válik, és élettelenné lesz. Így pedig semmi nem fejlődik természetesen és az emberek, nem tudják optimálisan kibontakoztatni adottságaikat. A háttérhatalom és az általa támogatott és magas pozícióba helyezett személyek azonban nem így látják.
Mi ezzel szemben úgy látjuk, hogy csak egy vegyes gazdaság, a személyhez kötött, megreformált tulajdonviszonyokkal képes biztosítani a nagyobb szabadságot, és a célok közti szabad választást. Csak így válhat valósággá, hogy az emberi tevékenység ne csak az anyagi és a pénzügyi gyarapodást szolgálja, de az egész társadalom erkölcsi és kulturális gazdagodását is. A vegyes gazdaság nem korlátozódna a jelenlegi uzsoracivilizáció egy dimenziójú céljára, egy szűk csoport határokat nem ismerő gazdagodására.
Egy ilyen vegyes gazdaság az önrendelkező demokráciával nem korlátozódna az erőszakolt és határokat nem ismerő gazdasági növekedésre, és ami ezzel jár, a profithajszára, amely megszüli a korlátlan szerzési vágyat és az irigységet. Az emberiség valódi jövője számára meg kell szabadulni ezektől a korlátozott és egyoldalú céloktól, hiszen véges Földünkön semmiféle alrendszer végtelen növekedése nem lehetséges. És ma már azt is tudjuk, hogy a féktelen gazdagodás óriási különbségeket hoz létre ember és ember között, ez társadalmi méretű irigységre vezet, és konfliktusokat eredményez szükségszerűen nem csak egyének és társadalmi csoportok között, de államok és nemzetek között is. Az emberiségnek nem végtelen növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szüksége, amelyek megőrzik számára és utódai számára az élet lehetőségét egyedüli otthonunkat jelentő Bolygónkon..
2004
Dr. Drábik János: Világzsákutca
5. fejezet