A pénzügyi világháború

A bankok és korporációk hadviselése a világuralomért

Franklin Delano Roosevelt, a XX. század nagy amerikai elnöke, így jellemezte azt a helyzetet, amikor a magánhatalom maga alá gyűri a társadalmat és az őt képviselő demokratikus államot:

"Nincs biztonságban egy demokráciának a szabadsága, ha polgárai eltűrik, akkorára nőhessen a magánhatalom, hogy erősebb legyen, mint maga a demokratikus állam. A kormányzati hatalom birtoklása egyetlen személy, csoport, vagy bármely ellenőrzést gyakorló magánhatalom által - lényegében fasizmus."

A két világháború között a versailles-i békerendszer következményeként jött létre Németországban a nemzeti szocializmus, amely kezdettől fogva kétfrontos harcot vívott - egyrészt szembeszállt az internacionalista szocializmus mindkét vállfajával, a szociáldemokráciával és a bolsevizmussal, másrészt konfliktusba került a nemzetközi pénzhatalommal is. Az Olaszországban megszerveződött fasiszta mozgalom rokon vonásokat mutatott a németországi nemzetiszocializmussal, de nem volt azonos vele. Benito Mussolini, a fasiszta mozgalom megalapítója, aki korábban baloldali politikus volt, így határozta meg a fasizmust:

"A fasizmust pontosabban korporatizmusnak kellene nevezni, mert egyesíti az államot és a korporációs hatalmat."

Érdemes emlékeztetni Abraham Lincolnnak a sokszor idézett szavaira is a korporációs hatalomról:

"Olyan válságnak a közeledését látom, amely megbénít, és arra késztet, hogy remegve aggódjak hazám biztonságáért. A háború eredményeként a korporációk kerültek hatalomra és ezt a korrupció korszaka követi a legmagasabb szinteken. A pénzhatalom mindent maga alá gyűr, hogy meghosszabbítsa uralmát, kihasználja az emberek hiszékenységét, egészen addig, amíg a vagyon néhány kézben halmozódik fel, és a Köztársaság elpusztul."

A korporációk mai uralma tehát a magánhatalom győzelmét jelenti a közhatalom felett. Amerikában és Európában is sokan vannak, akik nem veszik tudomásul Roosevelt véleményét, miszerint a korporációs uralom - az állam alávetése a bankok és a korporációk tulajdonosainak - valójában fasizmust jelent. A fasizmusnak az a lényege, hogy egyesül a korporációs magánhatalom az állami-kormányzati közhatalommal. A korporációs uralom a maga partikuláris érdekeinek rendeli alá a közhatalmat. A korporációk belső struktúrája autokratikusnak tekinthető, vezetőit nem az alkalmazottak választják, vagy mozdítják el, hanem a tulajdonosok. Ha egy ilyen alá-és fölérendeltség szerint működő autoriter-struktúra alárendeli magának a formálisan még demokratikus közhatalmat, akkor az is a magánhatalom szolgálatában álló álcázott diktatúrává válik. A közhatalomnak ebből a szolgai szerepre kényszerítéséből következik, hogy a korporációs rendszerben elnyomják a munkavállalók szervezeteit, marginalizálják vagy felszámolják őket. A korporációs uralom másik jellemzője, hogy megnő a nyíltan vagy álcázva magánellenőrzés alá került fegyveres erőszakszervek hatalma.

Intézményesülnek továbbá az így vagy úgy meghamisított csaló választások. A nemzetbiztonsági érdek mindenek felett álló szabállyá válik, és ezen a címen számolnak le minden korporáció-ellenes megnyilvánulással. Az objektív tájékoztatás helyére a tudatipar manipulációja lép. A kiegyensúlyozatlan rendszer következményeként a növekvő társadalmi feszültséget és bűnözést szigorú bűnügyi eszközökkel kísérlik meg féken tartani.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség a magánpénz-rendszer kialakításával tett sikeres kísérletet arra, hogy az ellenőrzése alatt centralizálja a világ erőforrásait és termelővagyonát, majd erre támaszkodva a politikai hatalmat is. Ezt a programját azonban igyekezett elfogadható, sőt rokonszenves programokba csomagolni: a szegénység leküzdését, jólétet és biztonságot ígért a világ népeinek. A szélsőséges dereguláció, liberalizáció, privatizáció és globalizáció neoliberális programjának a végrehajtása során azonban csak az erősek szabadságának a korlátlan növelése lett általános norma. A felvilágosodás hármas-jelszavának másik két ígérete - az egyenlőség és testvériség - nem globalizálódott, pedig csak a három követelmény együtt képes kiegyensúlyozott helyzetet teremteni. A szabadsággal való visszaélést az egyenlőség követelmények az érvényesítése akadályozza, megvédelmezve a társadalom hátrányos helyzetben lévő tagjait az erősekkel szemben. A szabadság és az egyenlőség között a helyes arányt pedig csak az egymásrautaltságot és szolidaritást kifejező testvériség képes kialakítani az ember magasabb képességeinek a mozgósításával. A tényekből azonban azt állapíthatjuk meg, hogy az egyenlőség és a testvériség követelménye nem vált egyetemessé.

A neoliberális program keretében a világra rákényszerített úgynevezett szabadkereskedelem nem járult hozzá a világgazdaság fejlődéséhez. Valójában a bizonytalanságot és a világméretű szegénységet növelte. Olyan mértékben fokozta a súrlódásokat, hogy azok helyi háborúkhoz is vezettek. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség által irányított Nyugat centrum-országai, közelebbről az ezekben az országokban működő pénzügyi-szektor, hatalmas jövedelmeket húzott és húz az ingataggá vált pénzpiacokról. A nemzetközi cégek, transznacionális konszernek - saját túltermelésük nyomása miatt - mindent elkövetnek azért, hogy kibővítsék piacaikat a fejlődőnek nevezett, gazdaságilag gyenge országokban, valamint a Szovjet-birodalom felbomlása nyomán transzformációs-országoknak nevezett egykori kommunista rendszerű államokban. Ezekben a kiszolgáltatott országokban csak úgy lehet bővíteni a multinacionális cégek piacait, ha ezeknek az országoknak a saját termelőbázisát felbomlasztják, megsemmisítik. Ezek az országok egyre nagyobb mértékben függnek a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet drága hiteleitől, és megindult az alávetésük, illetve újragyarmatosításuk. Ez azt jelenti, hogy piacaikat minden védelem nélkül hagyva teljesen szabaddá kell tenni a multinacionális cégek számára, anélkül, hogy bármilyen vétó lehetőséggel rendelkezhetnének.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség által irányított gazdagok szövetsége, a beruházó bankárok által kézben tartott Egyesült Államok irányításával, valójában a szegénységet, a természeti környezet pusztítását globalizálta az apartheid, a rassziszmus és az etnikai jellegű konfliktusok világszintű elterjesztésével együtt. A hidegháború korszakának végével a Föld lakosságának jelentős része eddig példa nélkül álló gazdasági és társadalmi válságba került. Ez a világgazdasági krízis brutálisabb, mint amilyen az 1930-as években sújtotta a világot. Korábban működőképes országok egész gazdasági rendszere omlott össze és a civil társadalom struktúrái is meglazultak, felbomlottak. Világszinten jelentősen megnőtt a munkanélküliség és az elszegényedés.

A dereguláció, liberalizáció, privatizáció, globalizáció nyomán a teljesen szabaddá tett világkereskedelem segítségével a Harmadik Világ szegény országainak a városaiban a létfenntartási költségek ma magasabbak, mint az Egyesült Államokban. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szisztematikusan aláásta mind a városi, mind a vidéki térségekben a gazdasági életet, amennyiben a gazdasági tevékenység nem szolgálta közvetlenül a multinacionális cégek globális piaci rendszerét. Noha a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak is az a megbízatása, hogy küzdjön a szegénység ellen, és járuljon hozzá a környezetvédelemhez az életfontosságú erőforrások fenntartása érdekében, mégis ez a két intézmény támogatja az erdők kiirtását, a természeti környezet gyorsított pusztulását és embermilliók elűzését, akik a nagy beruházások útjában állnak.

Mindezt részletesen alátámasztja adatokkal Michel Chossudovskynak, az Ottawai Egyetem tanárának "Global Brutal" című könyve, amely a "Szabadjára engedett világkereskedelem, a szegénység, a háború" alcímet viseli. Chossudovsky kimutatja, hogy a kiszolgáltatott országokra rákényszerített strukturális alkalmazkodás valójában a gazdasági népirtás egyik modern formája, amelyet a piaci erők tudatos manipulálásával elsősorban pénzügyi eszközökkel hajtanak végre.

Az úgynevezett támogatást nyújtó államok kormányai arra kényszerítik ezeket az országokat, hogy az eddig ingyenesen szolgáltatást nyújtó egészségügyi rendszerüket számolják fel, alakítsák át üzleti vállalkozássá, és tegyék teljesen szabaddá őket a nemzetközi gyógyszeripari vállalatok számára. Mindennek eredményenként az emberek többsége már nem engedheti meg magának a megfelelő egészségügyi ellátást, az orvosi- és gyógyszer-szolgáltatások igénybevételét. Hasonló sorsra jutottak a kiszemelt országok ingyenesen működő iskolarendszerei is. A Nemzetközi Valutalap kényszerítette a szegény országokat, hogy az ingyenes iskolarendszert számolják fel, és még a legszegényebbek is fizessenek az oktatásért, ha ismeretekhez akarnak jutni. A Világkereskedelmi Szervezet a legbrutálisabban be tud avatkozni a nemzeti jogrendszerekbe, és a tagállamok alkotmányos szabályozásába. Ugyanakkor a globálisan működő bankok és a transznacionális világcégek jogai jelentékenyen kibővültek, és ma már minden kereskedelmi módszer megengedett, még olyanok is, amelyek nemcsak súrolják, de kimerítik a büntetőjogi tényállásokat beleértve például a szellemi javak ellenszolgáltatás nélküli kisajátítását.

A "Global Brutal"-ban Chossudovsky kemény tényekkel támasztja alá a globalizáció agresszív és demokrácia-ellenes arculatát, amelyet a gazdag országok igyekeztek és igyekeznek elleplezni.

Chossudovsky említett könyve azonban csak az egyik azok közül a tanulmányok közül, amelyek kellő tényanyagra támaszkodva alátámasztják, hogy Földünkön pénzügyi háború folyik. Kétségtelen, hogy a XXI. század egyik meghatározó sajátossága a világszinten folyó pénzügyi-háború. Ez sokkal rombolóbb és pusztítóbb erejű, mint a nagy reklámmal és propagandával hirdetett "terror elleni háború". Ebben a háborúban nemcsak államok és kormányok vesznek részt, de a gazdasági és társadalmi élet egészének szinte minden szereplője.

Úgy alakították ki a világ pénzügyi rendszerét, hogy rendszeresek legyenek a fizetési, valutaátváltási, a bankok működését és a pénzügyi szolgáltatások más formáit érintő válságok a világ különböző részein. Amikor ezek a válságok kirobbannak, az áldozatok rákényszerülnek arra, hogy keressék a válság kiváltó okait. A kutatók az okokat a globális pénzügyi intézményekben, és a Nemzetközi Pénzügyi Közösség egyes szereplőinek a tevékenységében találták meg. Ez volt a helyzet 1998-ban, az úgynevezett ázsiai pénzügyi válság idején is. Ekkor például Mahathir bin-Mohamad, Malajzia akkori kormányfője, Soros Györgyöt tette felelőssé, közelebbről az általa alkalmazott beruházási módszereket, és az úgynevezett "hedge-found"-okat - a fedezeti műveleteket végző alapokat. A "hedging" olyan művelet, amellyel a pénzember a jövedelmét védelmezi a jövőbeni árnövekedések ellen. A fedezeti műveletek szűkebb értelemben a devizapiacokon folynak, ahol a pénzügyi spekulánsok a biztosítással és az árfolyam-ingadozások mesterséges létrehozásával jutnak hatalmas jövedelemhez. A globális pénzügyi rendszer mindennapi műveletei a tények tanúsága szerint jelentékenyen hozzájárultak a gazdasági és politikai bizonytalanság, valamint a társadalmi nyugtalanság létrehozásához. Folyik úgynevezett gazdasági hadviselés is, azaz kereskedelmi szankciók, az embargó alkalmazása. Bebizonyosodott, hogy a pénzügyi eszközökkel folytatott hadviselés gyakran ki tudja kényszeríteni a megfelelő politikai magatartást, mert hatékony megelőző és elrettentő eszköz.

A nemzetközi pénzügyi piacok viszonylag alacsony költséggel, nagy hatékonysággal szolgálják a globális hatalom kiterjesztését és az egyes államok biztonsága igen sebezhető a tőke szabad áramlása következtében. A globális pénzügyi piacok integrációja megkönnyíti, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösség és az irányítása alatt álló intézmények feltételeiket az egyes államokra rákényszerítsék. A XXI. században már most megtapasztalhattuk, hogy a különböző politikai lépéseket jelentékenyen alá lehet támasztani pénzügyi eszközökkel. Ezek közé tartoznak az államok nagyméretű eladósítását, az árfolyamok manipulálását, a tőzsdéken és pénzpiacokon folytatott spekulációkat szolgáló műveletek.

A pénzügyi hadviselésnek az egyik legfontosabb része az úgynevezett információs háború. Még a legfejlettebb országok katonai és nemzetbiztonsági szervezetei sincsenek teljesen felkészülve a pénzügyi információs háború hatásának felmérésére.

A pénzrendszer ellen intézett szervezett hadviselés keretében általában annak leggyengébb pontjaira mérnek csapásokat, amelyek a legnagyobb károkat okozhatják. A nagy és jól szervezett magán pénzügyi-intézmények jobban tudnak egy ilyen támadással szemben védekezni, még az Egyesült Államokban is, mint kormányzat pénzügyi intézményei.

Ma már a pénzügyi információs háború részéhez tartozik a komputer-rendszerek megfertőzése, megbénítása, a banki és egyéb pénzműveleti tevékenységek leblokkolása. Ugyancsak ide tartozik olyan rendszerek működtetése, amelyek lehetővé teszik a piaci résztvevők megzavarását, és elősegíthetik azt, hogy téves információk alapján rossz döntéseket hozzanak. Ennek a jelenségnek már "szakkifejezése" is van: spoofing - ami becsapást, bepalizást, átejtést jelent. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy az elektronika nap-nap után jelentkezik újfajta elektromagnetikus technikai megoldásokkal, amelyek a pénzügyi hadviselésben is felhasználhatóak.

A piacok liberalizálása világméretekben lehetővé tette a fő pénzügyi központok, elsősorban az Egyesült Államok ellenfelei számára, hogy "megcsapolják" a globális pénzügyi piacokat. Így például az amerikai védelmi szervezetek ellenfeleinek már sikerült hozzáférniük részben legitim kereskedelmi érdekeken keresztül, vagy ál-korporációk felhasználásával, állami forrásokhoz. A kábítószer-kereskedelemmel és más jogellenes tevékenységekkel foglalkozó nemzetközi bűnöző csoportok is képesek voltak már arra, hogy "leszívják" a nemzetközi pénzügyi piacokat.

A pénzügyi hadviselésnek eddig kevéssé feltárt változata a szabotázs. A nemzetközi pénzügyi piacok ma már belülről is sebezhetővé váltak. Egyes szereplők vagy csoportok magán a Nemzetközi Pénzügyi Közösségen, annak intézményrendszerén belül képesek arra, hogy csődbe jutassanak egyes intézményeket, vagy megingassák a globális piacokat.

Az egyik példa egy ilyen lehetőségre a Barrings Bank szingapúri képviselője, aki 1995-ben csődbe juttatta a nagyhagyományú brit pénzintézetet azzal, hogy könnyelműen belement egy 27 milliárd dollár nagyságrendű tőzsdei spekulációba.

1998. augusztusában pedig a Long-Term Capital Management (LTCM) - egy zártkörű devizapiaci alap - hatalmas veszteséget halmozott fel. Emiatt a Wall Streeten egy külön konzorciumot kellett létrehozniuk a beruházó bankoknak, hogy megelőzzék a pénzrendszer világszintű összeomlását. Az LTCM kudarcát a globális pénzrendszerben ritkán előforduló különleges hatások egybeesésének tudták be, mégis világossá vált, hogy az ilyen esetek mekkora veszélyt jelentenek a globális pénzügyi rendszer biztonságára.

Veszélyt jelenthetnek a világ pénzügyi rendszerének a működésére az olyan akciók is, amelyek belső konfliktusok szításával megbéníthatják egy központi bank működését. Ilyen bank lehet például az Európai Unió Központi Bankja (az ECB). Ha ennek a rendkívül fontos intézménynek csökken a legitimációja, az rendkívül romboló hatást tehet egész világtérségek gazdaságára.

Az előbbiekben a pénzügyi rendszer tulajdonosai és irányítói szempontjából vizsgálódtunk. Az éremnek azonban van másik oldala is. A megfelelő jogi korlátok nélkül működő globális pénzrendszer, mint tudjuk 1997 közepén súlyos válságot idézett elő Ázsia pénzpiacain. Ezt 1997. októberében a világ tőzsdéin drámai méretű részvényárzuhanás követte. 1998 elején a Wall Street átmenetileg összeszedte magát, de néhány hónappal később újabb drámai eseményre került sor, amikor az orosz valuta értéke a mélypontra zuhant. Néhány héten belül 2300 milliárd dollár részvényérték tűnt el az Egyesült Államok részvénypiacairól. A moszkvai kereskedelmi bankok csődje lehetővé tette néhány nagy nyugati bank és brókerház számára, hogy átvegye az uralmat Oroszország pénzügyi rendszere felett. Az orosz pénzügyi válság azzal fenyegetett, hogy Moszkva nem tudja fizetni tartozásait olyan nyugati hitelezőinek, mint a Deutsche Bank és a Dresdner Bank. Az Oroszországra rákényszerített makrogazdasági reformok, azaz a Nemzetközi Valutaalap 1992-es sokkterápiája után, mintegy 500 milliárd dollár orosz nemzeti vagyon, köztük hatalmas gyárak és természeti erőforrások kerültek kényszerprivatizáció útján nyugati pénzemberek tulajdonába. A nemzetközi pénzügyi hadviselés óriási győzelme volt ez afölött a világhatalom fölött, amellyel a Nyugat katonailag csak rivalizált, de ténylegesen nem szállt szembe.

A pénzügyi hadviseléshez hozzátartozik az a világszintű tülekedés a tényleges értéket képviselő termelővagyonért, amelyet pénzügyi manipulációkkal kívánnak megszerezni. A Földünket sújtó gazdasági és pénzügyi krízisek mögött a pénzügyi hadviselés financiális manipulációi húzódnak meg. Ez a végső forrása a társadalmi struktúrák fellazulásának és leépülésének. A piaci erőknek ez a hatalmas pénzerőre támaszkodó nyomása olyan gazdasági fegyvert jelent, amely ma már szükségtelenné teszi elvesztett gyarmati területek újragyarmatosítását vagy katonai meghódítását. A XX. század végén és a XXI. század elején egy ország meghódítása úgy történik, hogy a hatalmas nemzetközi pénzügyi szereplők átveszik a termelőjavak, a munka, a természeti-erőforrások és gazdasági-pénzügyi intézmények fölött az ellenőrzést. Mindezt személytelen módon lehet megtenni, a hatalmas transznacionális korporációk irodáiból. Az anonim parancsnokság utasításai komputer terminálokon vagy mobiltelefonokon érkeznek. A fontos adatok azonnal továbbításra kerülnek a nagyobb pénzügyi piacokra. Ezeknek gyakran az a közvetlen hatása, hogy egész nemzetgazdaságok működésében zavarok lépnek fel.

A pénzügyi hadviselés vonatkozik olyan komplex-spekulatív pénzügyi eszközökre, mint a derivatív-kereskedés teljes skálája, az opciós-piac, a tőzsdei-határidős piac, a valutaopciók, a zártkörű devizapiaci-alapok, az indexalapok. Ezeknek a spekulatív pénzügyi eszközöknek a végső célja megszerezni a pénzgazdaság irányítását és ennek segítségével átvenni a termelővagyon feletti ellenőrzést.

A világ termelővagyonának a kisajátítása a pénzpiacok manipulációi útján olyan eljárás, amit rutinszerűen támogatnak a Nemzetközi Valutaalap makrogazdasági beavatkozásai. Ezek következményeként megbénulnak az egyes nemzetgazdaságok, és fokozatosan szétesnek. Ez immáron világszerte megfigyelhető jelenség. A pénzügyi hadviselés nem ismer területi korlátokat. Ez a háború nem csupán az egykori hidegháborús ellenfeleket támadja. Dél-Koreában, Indonéziában, Thaiföldön a központi bankoknak a páncélszekrényeit a nemzetközi spekulánsok fosztották ki, miközben ezeknek a pénzügyi fegyverekkel tűz alá vett országoknak a pénzügyi hatóságai hiába tettek kétségbeesett erőfeszítéseket azért, hogy megtámadott és gyengélkedő valutáikat megerősítsék.

1997-ben több mint százmilliárd dollárt tulajdonítottak el és juttattak magánpénz-emberek kezéhez Ázsia valutatartalékaiból. A helyi valuták leértékelése nyomán ugrásszerűen csökkent a foglalkoztatás, és mélypontot értek el a reálkeresetek. Azokban az ázsiai országokban, amelyek a világháború utáni korszakban jelentékeny gazdasági és társadalmi haladást értek el, egyik napról a másikra megjelent a tömegnyomor. A külföldi valutákkal folytatott pénzügyi csalássorozat aláásta a nemzetgazdaságok stabilitását, és ez által megteremtette az előfeltételeit a termelő javak mélyen áron aluli eltulajdonításához az úgynevezett dögkeselyű-beruházók által.

A Nemzetközi Valutalap rendelkezésére egyedül Thaiföldön 56 belföldi bankot és pénzintézetet zártak be és a munkanélküliség egyik napról a másikra megkétszereződött. Dél-Koreában a Nemzetközi Valutaalap egy hasonló "mentőakciója" csődök egész sorozatát okozta, és lényegében likvidálta az ún. bajba került kereskedelmi bankokat. A Nemzetközi Valutaalap közvetítése következtében több mint kétszáz vállalatot zártak be naponta és így, ugyancsak naponta, négyszázezer munkavállaló került az utcára. A dél-koreai parlament a pénzügyi zsarolás következtében úgy működött, mint egy "bélyegző-automata". Ha a szöuli törvényhozók nem teljesítették gyorsan a Nemzetközi Valutalap utasításait, akkor újabb valutaspekuláció veszélyét kockáztatták meg.

A Nemzetközi Valutaalap által szponzorált megmentési program (pontosabban kifejezve kikényszerített csőd) erőteljesen hozzájárult azoknak a magántulajdonban lévő, de az állam által finanszírozott és irányított holdingoknak a feldarabolásához, amelyeket ez után felszólítottak, hogy lépjenek stratégiai szövetségre a külföldi vállalatokkal, azaz vállalják fel önkéntesen a nyugati finánctőke ellenőrzését. A dél-koreai pénznem devalvációjával leértékelődött a dél-koreai munkaerő is. Ebben az időben szinte fillérekért lehetett megvenni a csúcstechnológiájú vállalatokat és velük együtt áruik márkáját, és munkásaik képzettségét.

A központi bankok szerepének hanyatlása

A világszintű pénzügyi válság sok tekintetben összefügg a központi bankok szerepének a hanyatlásával. Ezek a központi szerepet betöltő pénzintézetek már nem a nemzeti gazdaságok szuverenitása érdekében tevékenykednek. Ezáltal az egyes államok már nem képesek befolyásolni a pénzkibocsátást és a hitelezést a társadalom egészének az érdeke szempontjából. Ez azért következett be, mert az intézményi-spekulánsok kezében lévő valutatartalékok, a rendelkezésükre álló mozgósítható pénz mennyisége, messze túlszárnyalja a különböző országok központi bankjainak a pénzügyi lehetőségeit.

A központi bankok akár egyedül, akár együttesen cselekednek, többé nem képesek ellenőrzésük alatt tartani és megfékezni az óriási pénzeket mozgató spekulációs tevékenységet. A magánhitelezők olyan méretű pénzvagyon felett rendelkeznek, hogy képesek befagyasztani az egyes államok költségvetését, megbénítani a fizetési folyamatot és azt is megakadályozhatják, hogy az állam képes legyen alkalmazottai millióinak a havi bérét folyósítani. Ennek tanúi lehettünk a Szovjetunió utódállamaiban. Mindez felgyorsította a termelési-folyamat és a társadalombiztosítási-programok összeomlását. A világméretű pénzügyi krízis mélyülésével ma már pénzügyi támadások indulnak olyan országok központi bankjai ellen is, mint például Kína. Latin-Amerikában és a Közel-Keleten már pusztító hatást tettek ezek a beavatkozások a gazdasági életre, annak minden társadalmi következményével együtt.

A központi banktartalékoknak ez a folyamatban lévő kifosztása nem korlátozódik a fejlődőnek nevezett szegény országokra. Olyan államokat is sújtanak, mint Kanada és Ausztrália, ahol a pénzügyi hatóságok nem voltak képesek megakadályozni nemzeti valutájuk gyengülését. Kanada sok milliárd dollárkölcsönt vett fel magán-pénzintézetektől azért, hogy megerősítse központi bankja tartalékait a reá nehezedő spekulációs nyomás következtében. Japánban is mélypontra zuhant a Jen, és Tókióban úgy tekintenek a koreai forgatókönyvre, mint főpróbára, amelynek célja Japán pénzügyi-szektorának az átvétele néhány hatalmas nyugati befektető-bank által. Ebben a világméretű pénzügyi kaszinóban a nagy játékosok: a Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a Deutsche Morgan Grenfell. Más óriásspekulánsokkal együtt ők azok, akik kevesebbért, mint eredeti értéküknek a 10%-áért, vásárolják fel a japán bankok úgynevezett rossz követeléseit. Az Egyesült Államok kormánya pedig nyíltan politikai nyomást gyakorolt Tokióra, hogy könnyítse meg amerikai és más külföldi beruházó bankárok számára a problematikussá vált bankkölcsönök olcsó áron való felvásárlását. E cél érdekében még azt is kezdeményezték, hogy Japán módosítsa alkotmányát; alakítsa át politikai rendszerét és hozzon létre egy új pénzügyi rendszert. Ez érthető is, mert hiszen ha a külföldi beruházók kezébe kerül a pénzrendszer és az azt működtető bankok, akkor már nem lehet megakadályozni a japán ipar tulajdonjogának az átvételét is.

A világ legnagyobb bankjai és értékpapírokkal kereskedő cégei, brókerházai egyszerre hitelezők és intézményi-spekulánsok. Összehangolt műveleteikkel, szervezett spekulációs beavatkozásaikkal alá tudják ásni egy adott ország nemzeti pénznemét. Ezáltal megnövelik az adott állam gazdaságára nehezedő adósságterhet. Ezután hirtelen megjelennek, mint hitelezők, akik készek az így elviselhetetlenül súlyossá vált adósságterheknek az átvételére. Végül elintézik, hogy pénzügyi tanácsadóként, vagy a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank konzultánsaiként, szponzorálják a különböző csődprogramokat, amelyeknek végső soron ők a haszonélvezői. Indonéziában is lejátszódott ez a folyamat és a kikényszerített magánosítás utcai lázadásokba torkollott, amelynek következtében Suharto elnök lemondott. A Nemzetközi Valutaalap a világ nyolc legnagyobb kereskedelmi bankját bízta meg az indonéz gazdaság kulcsszektorainak a privatizációjával. Köztük voltak a Lehman Brothers, a Credit Suisse-First Boston, a Goldman Sachs, valamint a UBS/SBC Warburg Dillon Read cégek.

A bűvészmutatvány a következő: A világ legnagyobb pénzemberei mesterségesen pénzügyi válságot idéznek elő, azaz képletesen szólva felgyújtanak egy adott országot, majd pedig a Nemzetközi Valutaalap megmentési programja keretében ugyanőket kirendelik a válság megoldására, azaz az általuk okozott tűz eloltására. E szanálási folyamat keretében aztán ők döntik el, hogy mely üzemeket zárjanak be, és melyeket árusítsanak ki mélyen értékük alatti áron - külföldi befektetőknek.

Az ázsiai országok központi bankjai az ismétlődő spekulatív támadások hatására sokmilliárdos szerződéseket kötöttek a pénzpiacokon abban a reményben, hogy ilyen fedezetbiztosítási megállapodásokkal megvédhetik valutáikat a spekulációs támadásokkal szemben. Ezek az intézkedések is hozzájárultak tartalékalapjaik teljes kimerüléséhez, és ezért a monetáris hatóságok arra kényszerültek, hogy hatalmas összegű hiteleket vegyenek fel a pénzpiacokon a Nemzetközi Valutalappal kötött kezességi megállapodások keretében.

Az 1994-95-ös mexikói pénzügyi válság során a kezességre szolgáló pénzt nem a pénzügyi válság megoldására fordították. Ugyanezt a módszer használták Dél-Korea, Thaiföld és Indonézia esetében is, amikor a szükségessé vált pénzeket nem is folyósították a bajba jutott országoknak. Azok ezekbe az országokba át sem lettek utalva. Ezeket az összegeket az intézményi-spekulánsok követeléseinek a kiegyenlítésére fordították. Ily módon biztosította a Nemzetközi Valutaalap, hogy ezek a nemzetközi pénzügyi spekulánsok hozzájuthassanak sok milliárddolláros követeléseikhez. A nemzetközi bankárok így nem csak megszelídítették, de meg is bénították az egykor ázsiai tigriseknek nevezett, dinamikusan fejlődő országokat. Megszelídítve már be lehetett zárni őket az adósságfüggés és a kamatfizetés zárkáiba, arra kényszerítve őket, hogy ezen országok lakói a beláthatatlan időkig munkájuk egy jelentős részét ellenszolgáltatás nélkül adják át a nemzetközi pénzügyi közösségnek.

Ha utána nézünk annak, hogy honnan származnak ezek a sokmilliárdos összegek, akkor megállapíthatjuk, hogy egy kisebb részük a Nemzetközi Valutaalap forrásaiból jön. Az 1995-ös mexikói válság idején a G7-eknek nevezett fejlett ipari országokat, köztük az Egyesült Államokat is, arra kérték a Nemzetközi Valutaalap vezetői, hogy nagy összegű befizetésekkel tegyék lehetővé a Valutaalap kezesi műveleteinek a finanszírozását. Mindez jelentékeny mértékben megnövelte az adott kormányok eladósodását. Elsősorban Amerika államadósságát növelte meg. Figyelemreméltó az az összefüggés is, hogy az amerikai kormány által a Valutaalapnak nyújtott összegeket ugyanazok az intézményi-spekulánsok adták kölcsön a washingtoni kormánynak, akik Mexikó fizetésképtelenségét előidézték, és akik csak a Valutaalap segítségnyújtása révén juthattak a saját pénzükhöz, persze a nyereséggel és kamatokkal megnövelve.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy azok, akik biztosították az állami pénzügyi segítségnyújtáshoz a hiteleket, ugyanazok voltak, akik aztán a folyamat végén ezekből megkaphatták a nagy-összegű adósság-szolgálati pénzeket - kamatostul. Vagyis a Valutaalap segítségnyújtása nem volt egyéb, mint garancia arra, hogy a nemzetközi spekulánsok megkapják azokat a hatalmas összegeket, amelyekre az általuk előidézett pénzügyi válságok nyomán keletkezett óriási eladósodás révén tarthattak igényt. Az úgynevezett pénzügyi megmentési csomagok keretében nyújtott nagy-arányú pénzügyi segítség azt a célt szolgálta, hogy az ázsiai országok eleget tudjanak tenni adósságszolgálati kötelezettségeiknek azokkal a pénzügyi intézményekkel szemben, akik előidézték nemzeti valutáik összeomlását. Az így felvázolt ördögi kör következtében néhány kereskedelmi bank és brókerház minden képzeletet felülmúlóan hatalmas profitot zsebelt be. A pénz és a termelői vagyon felhalmozódásával pedig olyan gazdasági és politikai befolyáshoz jutottak, amellyel jelentősen növelni tudták hatalmukat a kormányok és az egyes politikusok felett világszerte.

Az elmúlt húsz év során a Nemzetközi Valutaalap döntő szerepet játszott a világ pénzügyi helyzetének az alakításában. A globális pénzügyi környezet az a hadszíntér, ahol a világszinten tevékenykedő bankok és beruházó bankárok kisebb-nagyobb csatáikat, sőt háborúikat vívják, pénzügyi eszközökkel. Ezek a globális pénzügyi hadviselő-felek csillapíthatatlan éhséget éreznek a bennfentes információk iránt. Ahogyan a hagyományos fegyverekkel vívott háborúkban, úgy a pénzügyi eszközökkel vívott küzdelmekben is rendkívül fontos szerepet játszanak a titkos és hiteles információk. A sikeres pénzügyi támadáshoz szükség van arra, hogy rákényszerítsék a támadási célpontul kiszemelt országokra a Nemzetközi Valutaalap megszorító előírásait. Ezek az "erős gazdasági gyógyszernek" szánt drasztikus beavatkozások valójában megbénítják a kiszemelt áldozatot, és könnyebben legyőzhetővé teszik. A pénzügyi hadszíntér olyan gladiátorai, mint a Chase, a Bank of America, a Citicorp és a GP Morgan, a Goldman Sachs, a Lehman Brothers, a Morgan Stanley, valamint a Salomon Smith Barney, valamennyien részt vettek azoknak a feltételeknek a megfogalmazásában, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap köteles alkalmazni és rákényszeríteni a kiszemelt országra. Így például, amikor Dél-Koreának igen gyorsan rövid távú, nagy összegű hitelt kellett nyújtani, akkor a Valutaalap soron kívül konzultált (1997. december 24-én, tehát Karácsony este) a FED legfontosabb bankjával, a Federal Reserve Bank of New York-kal.

A pénzügyi világpiac globális-szereplői közvetlenül érdekeltek a nemzeti valuták meggyöngítésében. Közvetlenül az ázsiai országok valutái elleni támadást megelőzően a Washingtonban működő kutatóintézet, az Institute of International Finance, IIF, amely 290 globális bank és brókerház érdekeit képviseli, arra szólította fel a kormányzati szerveket a fejlődő országokban, hogy segítsék elő a helyi valuták átváltási arányának a csökkentését. Így többek között a Nemzetközi Valutaalap arra kényszerítette Indonéziát, hogy szüntesse meg a rúpiának a dollár árfolyamához való kapcsolását. Ennek eredményeként a rúpia értéke három hónap alatt a dollárhoz viszonyított értékének a töredékére csökkent.

Azok a nemzetközi előírások, amelyek szabályozzák a tőke és a pénzmozgásokat, kialakítják azt a játékteret, amelyen aztán beindíthatják a globális spekulánsok gyakran tragikus kimenetelű támadásaikat. Ezek a globális bankok és multinacionális korporációk nyomást gyakoroltak a tőkemozgások világszintű teljes szabaddá tételére, beleértve az úgynevezett forró és piszkos pénzek szabad mozgását is. E törekvések nem is titkolt célja olyan pénzügyi helyzetek teremtése, amelyek segítségével világszinten kisajátítható a termelővagyon a pénzvagyon-tulajdonosok által.

1998. áprilisában a Nemzetközi Valutaalap ideiglenes bizottsága Washingtonban formális döntést is hozott a nemzetközi tőkemozgások teljes szabaddá tételére, deregularizációjára. A hivatalos kommüniké azt állította, hogy a Nemzetközi Valutaalap végre fogja hajtani az alapszabályának a kiegészítésével a tőkemozgások liberalizációját, amely az intézmény létezésének egyik célja, és ennek megfelelően ki is fogja terjeszteni a Valutaalap illetékességét és hatáskörét. A Nemzetközi Valutaalap ekkor hivatalban lévő igazgatója, Michel Camdessus, hozzátette mindehhez szenvtelen hangon, hogy tőkeszámláik megnyitását követően számos fejlődő ország spekulációs támadások célpontjává válhat. Nem mulasztotta el azonban újból elismételni a már ezerszer hallott okfejtést, hogy mindezek a spekulációs-támadások elkerülhetőek, ha a célországok szilárd makrogazdasági politikát folytatnak, és erős pénzügyi rendszert vezetnek be, természetesen a Nemzetközi Valutaalap által diktált feltételek szerint.

A Nemzetközi Valutaalapnak ezt a rendkívül fontos döntését, amely teljesen szabaddá tette a tőkemozgásokat, zárt ajtók mögött hozták, kényelmesen kikerülve a közvéleményt és a sajtónyilvánosságot. Mindez alig két héttel azt megelőzően történt, hogy aggódó polgárok csoportjai a világ minden tájáról összegyűltek 1998. áprilisában a francia fővárosban. A párizsi tömegtüntetések résztvevői tiltakoztak a "Többoldalú Egyezmény a Befektetésekről" (Multilateral Agreement on Investment - MAI) rendelkezései ellen, amelyeket az OECD (Organization of Economic Co-Opearation and Development - Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) égisze alatt folyt tanácskozásokon fogadtak el. Ez a megállapodás rendkívül széles jogokat biztosított volna a kereskedelmi bankoknak és a multinacionális cégeknek, amelyek mind elsőbbséget élveznek az egyes országok jogszabályaival szemben, a külföldi beruházások területén, és jelentékenyen sértették volna a polgárok alapvető jogait.

A MAI-megállapodás azt bizonyította, hogy a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó kormányzatok kapituláltak a magánbankok és a multinacionális korporációk előtt. Miközben a tömegtiltakozás hatására le kellett állítani a "Többoldalú Egyezmény a Befektetésekről" végrehajtását, ez nem akadályozta meg azt, hogy más úton valósítsák meg a külföldi beruházások javasolt deregulációját. Az Alapszabály cikkelyeinek a kiegészítése gyakorlatilag elvonja az egyes országok kormányaitól azt a hatáskört, hogy szabályozhassák felségterületükön a külföldi beruházásokat. A civil szervezeteknek a MAI-megállapodás elleni világszintű tiltakozási kampányát is lényegében eredménytelenségre kárhoztatja. Ily módon egyetlen tollvonással be lehet vezetni a külföldi beruházások liberalizációját anélkül, hogy foglalkozni kellene egy fáradtságos, sokoldalú nemzetközi egyezmény megkötésével. Ha egy olyan globális beruházási egyezményt kellett volna tető alá hozni, amely megfelel mind a nemzetközi közjog, mind a nemzetközi magánjog szabályainak, az rengeteg jogi vitát eredményezett volna.

Globális pénzügyi-felügyelő rendszer létrehozása

Az agresszívvá váló tülekedés a világ termelővagyona feletti rendelkezési jog megszerzéséért egyre jobban kibontakozik és a világ pénzügyi válsága tovább mélyül. A nemzetközi bankrendszer és a pénzügyi befektetők, különösen az agresszív spekulációktól sem visszarettenő tagjai, közvetlenül kívánnak beavatkozni a pénzügyi struktúrák alakításába, hogy azt a számukra legkedvezőbbé alakítsák át. Ezért országról országra részletekbe menően ellenőrzik a gazdasági reformokat. Az Egyesült Államokban a szabad piac legkonzervatívabb hívei is azt vetették a Nemzetközi Valutaalap szemére, hogy gátlástalan magatartást tanúsít. Tekintet nélkül a Nemzetközi Valutaalap kormányközi státuszára, ezek a konzervatívok azt követelik, hogy az Egyesült Államok gyakoroljon erőteljesebb felügyeletet a Nemzetközi Valutaalap felett. Kifejezték azt az igényüket, hogy az IMF a jövőben tanúsítson mérsékeltebb magatartást, hasonlót a különböző hitelminősítő intézetek, például a Moody's vagy a Standard and Poor tevékenységéhez. Mindezt természetesen úgy kell tennie, hogy közben gondoskodjon a nemzetközi befektetőbankárok és a nagy kereskedelmi bankok sokmilliárdos befektetéseinek a biztonságáról, adott esetben a veszteségeik pótlásáról.

A világ legnagyobb kereskedelmi bankjai és befektetési központjai (beruházó házai) 1998. áprilisában kezdeményezték egy pénzügyi megfigyelő szervezet, a "Private Sector Advisory Council" - "Magánszektor Tanácsadó Testület" létrehozását, amely rendszeresen felügyelné az IMF tevékenységét. A washingtoni Institute of International Finance (Nemzetközi Pénzügyi Intézet), amelynek világszerte minden vezető magán-pénzügyivállalat a tagja, bekapcsolódott ebbe a tevékenységbe. A nagy transznacionális bankok kezdeményezésére az IMF konkrét lépéseket sürgetett a magánszektor megerősítésére, gazdasági válságok menedzselésekor. Ezt úgy is felfoghatjuk, mint egy hatalommegosztási megállapodást a globális bankok és az IMF között.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség saját számára is létrehozott egy olyan irányító szervezetet, amely magas szinten foglalkozik a fejlődő piacok pénzügyeivel. Ebben az irányító testületben szerepet vállalt a világ néhány leghatalmasabb pénzügyi szakembere, köztük William Rhodes, a Citibank helyettes elnöke és David Walker, Morgan Stanley elnöke. A nem is túlságosan rejtett célja ezeknek a kezdményezéseknek az, hogy fokozatosan átalakítsák az IMF-et egy olyan önálló, globális pénzügyi bürokráciává, amely hatékonyabban szolgálja a világszinten tevékenykedő óriásbankok érdekeit, mint a korábbi IMF, amelynek számos nemzetközi megállapodásra tekintettel kell lennie, mint kormányközi testületnek.

A globális bankok és a vezető pénzügyi spekulánsok hozzá kívánnak jutni azoknak a tárgyalásoknak és megállapodásoknak a részleteihez, amelyeket az IMF folytatott tagországainak kormányaival. Ezeknek az adatoknak a birtokában már sikeresebb pénzügyi tranzakciókat bonyolíthatnak le, egyrészt az IMF szanálási megállapodást megelőzően, másrészt az azt követő időszakban is. Mindez további extraprofithoz juttathatja őket. Ezért van az, hogy az egyébként a titkolódzásban a végsőkig elmenő szuperbankárok a legnagyobb hangerővel követelik a transzparenciát, vagyis az átláthatóságot a maguk számára. Ezért felszólították az IMF-et, hogy bocsássa a rendelkezésükre mindazokat az adatokat és ismereteket, amelyekhez a tagállamok kormányaival folytatott tárgyalásokon jutott. A forma kedvéért nem tartanak igényt a bizalmas információkra, de valójában olyan belső információkhoz, bennfentes értesülésekhez kívánnak jutni, amelyek korábban nem álltak a rendelkezésükre.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség globális szabályozást akar

A kibontakozóban lévő globális pénzügyi-válság meggyorsítja a nemzetállamok intézményeinek a háttérbe szorulását és eltűnését világszinten. Cél továbbá az is, hogy a globalizációt akadályozó intézményeket vagy lebontsák, vagy ha ez lehetséges: magánellenőrzés alá vegyék őket. Ez vonatkozik a Bretton Woods-i Konferencián 1944-ben létrehozott ikerintézményre, a Nemzetközi Valutaalapra és a Világbankra. 1944-ben még az IMF írásban is rögzített feladata az volt, hogy őrködjék a nemzetállamok gazdaságainak a stabilitása felett. Az Egyesült Államok akkori pénzügyminisztere, Henry Morgenthau a következőket mondta:

"Azért gyűltünk össze, hogy kidolgozzuk azokat a módszereket, amelyek véget vetnek a gazdasági bajoknak - az egymással versengő valutaleértékelésnek és a kereskedelem romboló akadályainak - amelyek ezt a háborút megelőzték. Sikerült ezt a feladatot teljesítenünk."

Ilyen pénzügyi előzmények nyomán érkezett a világcivilizáció a XXI. századhoz. A világgazdaság válaszút előtt áll. Az úgynevezett fejlődő világ országaiban, vagyis a legszegényebb országokban, a gazdasági átstrukturálódás tömeges éhínséghez és soha nem látott nagyfokú elszegényedéshez vezetett a lakosság széles rétegeiben. Ami pedig a Szovjet- birodalom felbomlásával önálló útra lépett kelet-európai országokat illeti, ott is megjelentek a latin-amerikanizálódás és az afrikanizálódás jellemző tünetei. Az 1980-as évek elejétől kezdődően indult be az IMF és a Világbank által kezdeményezett makrogazdasági stabilizáció és strukturális alkalmazkodás. Ezek a programok olyan feltételeket kényszerítettek a legszegényebb országokra, amelyek százmilliók életesélyeit ásták alá. A kemény megszorítások képezték az előfeltételét annak, hogy ezeknek a rendkívül eladósodott országoknak az adósságszolgálati terheit újratárgyalják, és fizetési kötelezettségeiket átütemezzék.

1973 májusában a svédországi Saltsjöbadenben, a nevezetes Wallenberg bankár-dinasztia birtokán Bernhard herceg elnökletével tárgyalt a nagyhatalmú Bilderberg-csoport. Ez eldöntötte, hogy 400%-kal emelni kell a kőolaj világpiaci árát. Saltsjöbadenben nemcsak az úgynevezett olaj-sokkot készítették elő, de arról is gondoskodtak, hogy mi történjen a hatalmas olajbevételekkel: a petrodollár-milliárdokkal. A Bilderberg-tanácskozáson kulcsszerepet játszó Henry Kissinger, aki ebben az időben nemcsak az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, de egyben az Egyesült Államok külügyminisztere is volt, részletes tervet ismertetett a petrodollár-milliárdok visszaforgatásáról (Petrodollar-Recycling).

1973. október 6-án tört ki a Yom-Kippur háború, amikor is Egyiptom és Szíria támadást intézett Izrael ellen. Akkor a kötelességtudóan félreinformáló tömegtájékoztatás azt adta tudtul, hogy a háború szerencsétlen hibáknak, téves kalkulációknak, illetve egy Izrael Állama ellen szőtt arab összeesküvésnek tudható be. A Yom-Kippur háborúra azonban szükség volt a Bilderberg-csoport által jóváhagyott nagyszabású pénzügyi tranzakció végrehajtásához.

Ezt a feladatot a jól informált Kissinger hajtotta végre az úgynevezett "inga-diplomáciájával". A Washingtonban készült forgatókönyv azonban pontosan követte a Saltsjöbaden-i irányvonalat, amelyet hat hónappal a háború kitörése előtt fogadtak el. A háborúért természetesen az olajtermelő arab országok lettek felelőssé téve, és az olaj-sokk miatt kitört nehézségekért a "gonosz olajsejkeknek" kellett viselniük a felelősséget. A háború nyomán keletkezett olajembargó következtében az olajár először 70%-kal emelkedett, második menetben pedig elérte a kitűzött 400%-os áremelkedést.

A kőolaj világpiaci árának a 400%-os emelkedése még a leggazdagabb nyugat-európai országokat - köztük az Egyesült Államokat - is megrázta. Európa-szerte kormánybukásokra került sor az olajsokk gazdasági és szociális következményei miatt. A legsúlyosabb gazdasági nehézségek elé azonban a fejlődő országok kerültek. Ezeket teljesen felkészületlenül érte az energia-ellátás költségeinek a 400%-os emelkedése. Ekkor kezdték a legkeményebben sújtott harmadik-világbeli országokat negyedik-világnak nevezni. Ezek az országok 1973-ig pozitív kereskedelmi mérleggel rendelkeztek, de 1974-ben már óriási külkereskedelmi deficittel kellett megküzdeniük.

Azért, hogy energiaimportjukat fedezni tudják, természetesen kölcsönért folyamodtak az iparilag fejlett országok kormányaihoz és kereskedelmi bankjaihoz. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség és hálózatának intézményei ebben az időben szívesen adtak kölcsönt viszonylag elviselhető 5-6%-os kamattal a hozzájuk befolyt hatalmas petrodollár milliárdokból. Ezekkel a milliárdokkal elsősorban ők rendelkeztek, minthogy kőolajat csak dollárért lehetett az OPEC államoknak eladni, és így a hatalmas olajár-többlet végül is a Nemzetközi Pénzügyi Közösségnél kötött ki.

1979 nyarán a City of London vezető bankárai úgy döntöttek, hogy lényegesen megemelik az alapkamatot, és az igen rövid idő alatt valóban a négyszeresére emelkedtek az irányadó kamatlábak. A City of London példáját hamarosan követte a Federal Reserve, amely 1979 és 1982 között ugyancsak megközelítőleg 20%-ra emelte fel a meghatározó kamatlábat. Mindezt arra hivatkozva tette, hogy megfékezze a felgyorsult inflációt. Mindennek az eredményeként az 1929-es Nagy Gazdasági Világválság óta a legsúlyosabb gazdasági visszaesés következett be.

A nemzetközi pénzügyi-rendszer irányítói mindezt tervszerűen hajtották végre a Saltsjöbaden-i Bilderberg tanácskozáson elfogadott stratégiának megfelelően. A petrodollár kölcsönöket felvett országok adósságszolgálati terhei igen rövid idő alatt a nélkül emelkedtek a négyszeresére, hogy ténylegesen pénzhez jutottak volna gazdasági nehézségeik megoldásához. Ez után már csak azért kellett újabb és újabb kölcsönöket felvenniük, hogy eleget tudjanak tenni adósságszolgálati, elsősorban kamatfizetési kötelezettségeiknek. Ebbe az eladósodási spirálba Magyarország is belekerült a pénzügyeit irányító neoliberális pénzügyi lobby jóvoltából, így a Nemzetközi Pénzügyi Közösséggel már ekkor együttműködő pártállami nomenklatúra őt is a Bilderberg-csoport eladósítási stratégiája egyik korai áldozatává tette.

Az 1980-as évektől kezdődően az eladósodott országokra rákényszerített IMF makrogazdasági stabilizációs programok és strukturális alkalmazkodást kikényszerítő előírások százmilliók példa nélkül álló elnyomorodásához vezettek. Az IMF és a Világbank megszigorító intézkedéseinek az elfogadása nélkül az eladósított országok képtelenek voltak újabb kölcsönökhöz jutni, illetve a hitelezők nem voltak hajlandók e nélkül újratárgyalni adósságaik átütemezését. A Bretton Woods-i megállapodásokkal szöges ellentétben, amelyek célja a termelőgazdaság rekonstrukciója és a valuták közti árfolyamok stabilizálása volt, az IMF és a Világbank 1980-as strukturális felzárkózási programja ténylegesen aláásta az egyes államok nemzeti valutáit, megbénította és bomlásra ítélte a fejlődőnek nevezett szegény országok gazdaságát.

A globális eladósítás

A szegény országok külső eladósodása ebben az időben elérte az 1,9 trillió dollárt (1 trillió dollár 1000 milliárdnak felel meg). Egész országok gazdasága rendült meg és a nemzeti valuták egymást követő összeomlása eredményeként társadalmi konfliktusokra, etnikai összecsapásokra és egyes esetekben még polgárháborúkra is sor került. A washingtoni központtal működő nemzetközi pénzügyi intézmények irányításával zajlott a világgazdaság átszervezése. Ezek a befolyásos körök elutasították azt, hogy az egyes fejlődő országok saját maguk építhessék nemzeti gazdaságukat. Ez a neoliberális makrogazdasági politika az egyes országok gazdaságát olyan nyílt, védelem nélkül maradt gazdasági területekké alakította át, amelyek szabadon rendelkezésre állnak, és a nemzetközi pénzügyi közösség, valamint vállalatai számára akadálytalanul biztosítják az olcsó munkaerőt, valamint a természeti erőforrásokat. Ezek az internacionalista átalakítási programok meggyengítették az egyes államokat és aláásták a belső piacokat. A nemzeti tulajdonban lévő vállalatokat tervszerűen csődbe juttatták.

Azt a teljesen hamis és soha semmivel be nem bizonyított állítást ismételgették, amit Magyarországon ma is elsősorban a Szabad Demokraták úgynevezett szakértői mondogatnak. Eszerint a magántulajdon minden esetben hatékonyabban működteti a termelőgazdaságot, mint ha a termelőeszközök köztulajdonban vannak. A köztulajdon nem azonos az állami tulajdonnal, mert a köztulajdonnak számos egyéb változata van. A neoliberalizmus tulajdonlása valójában ugyanolyan anonim és kártékony, mint amilyen anonim és kártékony volt a kommunista diktatúra idején az állami tulajdonlás. Eltekintve attól, hogy mitől tudja például a francia állam jobban működtetni a budapesti vízműveket, mint a magyar állam vagy a főváros, a köztulajdonban lévő gazdálkodás piaci feltételek mellett ugyanolyan hatékony lehet, mint az ugyancsak anonim köztulajdonban lévő multinacionális cégek gazdálkodása. A multinacionális cégek is egy ismeretlenségbe burkolózó kis csoport köztulajdonában vannak, amely azonban kizárólag a profitérdekeket követve működnek.

Már Mária Terézia idején ismert volt, hogy csak akkor szabad királyi (állami) tulajdonban lévő vagyont, például ércbányákat eladni, ha a működtetésükből a tulajdonosnak járó haszon kisebb annál, mintha eladnák ezeket a bányákat, és az új tulajdonosok több adót fizetnének be a királyi kincstárba. Ugyanez a szabály érvényes a jelenlegi köztulajdonra is. Csak akkor szabad egy köztulajdonú termelőegységet magántulajdonba adni, ha a magántulajdonos által fizetett adó nagyobb jövedelmet biztosít a közösségnek, a társadalomnak, mintha az adott termelő egységet állami tulajdonként működtetik. Ezért nincs semmi értelme a közösségi érdek szempontjából olyan nyereséges tevékenységek privatizálásának, mint amilyent a Szerencsejáték Rt. folytat. De mondhatunk erre példát az energiaszektorból is. Teljesen kártékony lenne a Paksi Atomerőmű eladása, és semmivel sem tudná biztonságosabban és gazdaságosabban működtetni egy magáncég. A privatizáció egész másképp zajlott volna le, ha az egyes gazdasági egységek eladása előtt hatástanulmányokat végeztek volna arról, hogy azok mikor nyújtanak nagyobb jövedelmet: köztulajdonban maradva vagy magántulajdonba kerülve, azaz a jövedelem vagy a befizetett adó lenne nagyobb? Ehelyett az általános szabály az volt, hogy pénzügyi eszközökkel, elsősorban a forgótőke korlátozásával, illetve megvonásával veszteségessé tették ezeket a vállalatokat és utána kizárólag a "shareholder value" mesterséges értékét szem előtt tartva a veszteségessé tett vállalatokat mélyen a valódi értékük alatt adták el.

Fenti fejtegetéseknél a magyar helyzetet tartottuk szem előtt, de ugyanez játszódott le világméretekben. Mindez nem volt más, mint a Nemzetközi Pénzügyi Közösség azon stratégiájának a végrehajtása, hogy a pénzügyi rendszer segítségével megszerezze a termelővagyon magántulajdonát is. Ezt a globális vagyonszerzést reformokként tüntették fel és nyomában nemcsak az emberiség közös vagyona került egy szűk pénzügyi befektetőkből álló érdekcsoport ellenőrzése alá, de az érem másik oldalaként a szegénység is globalizálódott. A mérhetetlen gazdagodás nyomán járó ugyancsak mérhetetlen szegénység világszinten ásta alá száz és százmilliók életlehetőségét és mindenütt lerombolta a civil társadalmat, ahol ez a globalizációs folyamat kibontakozott: így Délen, Keleten és Északon. Az általános elnyomorodás egyik megjelenési formája volt, hogy összeomlott a belső piac, a belső vásárlóerő meggyöngülésével, illetve eltűnésével. Megjelent a tömeges éhínség és az elnyomorodás áldozatává váltak egész gazdasági és szolgáltatási szektorok, így az egészségügy és az iskolaügy is. Gyermekek százmilliói maradtak oktatás nélkül. Az egészségügy leromlása következtében ezekben a szegény országokban újból felütötte fejét a tuberkolózis, a malária és a kolera. Ezek mind olyan betegségek voltak már, amiről azt hihettük, hogy az emberiség végleg megszabadult tőlük. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség és az őket kiszolgáló neoliberális pénzügyi és gazdasági szakemberek a kezükben lévő pénzrendszer segítségével nemcsak az úgynevezett harmadik világban hajtották végre a strukturális átalakítást. A nemzetközi bankároknak a fejlett országok termelővagyonára is szükségük volt. Hiszen céljuk a világ valamennyi vagyona felett megszerezni az ellenőrzést.

Strukturális átalakítások a fejlett országokban

Az 1990-es évektől kezdődően a nemzetközi pénzügyi közösség rákényszerítette a neoliberális makrogazdasági reformokat az OECD országokra is. Ezeknek a reformoknak a lényegi elemei megegyeztek azokkal a strukturális alkalmazkodási programokkal, amelyeket az IMF és a Világbank a Harmadik Világ országaira és Kelet-Európára kényszerített rá. Ezek az úgynevezett makrogazdasági reformok azt a célt szolgálták, hogy eladósítsák az egyes államokat, a gazdasági szereplőket és az állampolgárokat. Egyszóval a gazdaság és a társadalom egészét. Az 1980-as évek elejétől a nagy korporációk és a kereskedelmi bankok magánadósságát úgy szűntették meg, hogy azokat a társadalom egészére terhelték át különböző technikákkal. Azaz köztartozássá alakították át őket.

Az adósság átalakításának ez a folyamata a világot sújtó jelenlegi adósságválság központi jellemzője. Az üzleti és pénzügyi vállalkozások a bankok veszteségeit szisztematikusan ráterhelik az egyes államokra. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség által beindított nagy egyesülési folyamat az 1980-as évek végén, amikor egyre több nagyvállalat és nagybank még nagyobb vállalattá és még nagyobb bankká fuzionált, a korporációk veszteségeit úgy terhelték át az államra, hogy felvásárolták a csődbe ment vállalatokat. Ezeket aztán bezárták és leírták őket az adójukból, mint veszteséget. A nagy kereskedelmi bankok rossz kihelyezésnek számító kölcsöneit pedig rutinszerűen leírták és átalakították őket adózás előtti veszteséggé. Az úgynevezett gazdasági megmentési intézkedéscsomagok, amelyeket a bajba jutott korporációk és kereskedelmi bankok számára dolgoztak ki, szintén azon az elven működtek, hogy a korporációs-adósságokat átterheljék az államkincstárra, a költségvetésre, azaz az adófizetők egészére.

Az állami támogatások ahelyett, hogy új munkahelyeket teremtettek volna, a nagy korporációk fúzióit finanszírozták, amelyek eredményeként munkaerő-csökkentési technikákat alkalmaztak. A termelési-tevékenységet kihelyezték az olcsó munkaerővel rendelkező Harmadik Világ országaiba. A korporációknak ez a átalakítása hatalmas költségekkel járt, amelyeket azonban a fejlett országok kormányzatai viseltek. A közkiadások közvetlenül hozzájárultak a nagy vagyonok további koncentrációjához és a termelőgazdaságban dolgozók létszámának a nagyarányú csökkenéséhez. A kis- és középméretű gazdaságoknak a sorozatos csődje és alkalmazottaiknak az elbocsátása (akik így adófizetőből segélyezetté váltak) szintén jelentősen hozzájárult az állami bevételek csökkenéséhez.

Az OECD országokban rekordméreteket öltött az eladósodás, és a köztartozás meghaladta a 13 trillió dollárt. Ennek a globális adósságnak a finanszírozása nagymértékben hozzájárult az új hitelek felvételéhez és az államok szisztematikus eladósításának a gyors ütemű fokozásához. Az Egyesült Államokban, amely a világ legeladósodottabb országa, a köztartozás a Reagen-Bush korszak idején megötszöröződött és elérte az 5 trillió dollárt. Mindebből látható, hogy pénzügyi ördögi kör indult be. Azok a nagy bankok és korporációk, amelyek a hatalmas állami támogatások kedvezményezettjei voltak az eladósítási folyamat során az államok és a kormányok hitelezőivé alakultak át. Az államok pénzügyi intézményei, így az Államkincstár - Magyarországon Állami Adósságkezelő Központ - állami hitelleveleket, kötvényeket, kincstárjegyeket bocsát ki azért, hogy finanszírozza azokat a nagy bankokat, pénzügyi alapokat és üzleti vállalkozásokat, amelyek ezeket az államkötvényeket megvásárolják.

A világdrámának ez az abszurd jelenete a következőképpen zajlik: Az állam finanszírozza a saját eladósodását, mégpedig úgy, hogy a költségvetésből juttatott támogatásokat eladósításra fordítják. Ennek a haszonélvezői - a nagybankok és korporációk - ezt az állami támogatást visszaforgatják úgy, hogy megvásárolják a támogatást nyújtó államnak az adósleveleit. Az állami költségvetés, azaz a társadalom adóbefizetései felett rendelkező kormány egyrészt arra kényszerült, hogy szubvencionálja a legerősebb üzleti csoportokat, másrészt óriási pénzeket kellett juttatnia az állami hitellevelek és azok kamatai formájában a pénzügyi hitelezőknek. Mivel a köztartozás nagy része a magánbankok és pénzintézetek kezébe került, ez utóbbiak nyomást tudtak gyakorolni a kormányokra és elő tudták nekik írni, hogy mire fordítsák a költségvetési erőforrásokat.

Eladósítás és közteherviselés

Az előzőekben részletesen tárgyalt problémákra az lenne a megoldás, ha a tulajdonviszonyokat világszinten úgy lehetne átalakítani, hogy a reálértékét képező vagyon annak a tulajdonában legyen, aki azt saját személyes teljesítményével létrehozta és működteti. Az ilyen személyhez és teljesítményhez kötött tulajdonlás természetesen társult formában is megvalósítható. Az így kialakított tulajdon már lehetővé tenné a közpénzrendszer visszaállítását, és a pénzt ismét eredeti rendeltetése szerint működtetné: azaz a reálgazdasági folyamatokat közvetítő közeg lenne, spekulációs eszköz helyett. Egy ilyen nagy horderejű változás hosszú előkészítést, valamint kemény gazdasági és politikai küzdelmet igényel. Addig is, amíg ezeket a célokat el lehet érni, szükséges a monetáris rendszer, a fiskális - vagyis költségvetési - rendszer és az adózás összhangjának a jobb megteremtése, mind világszinten, mind nálunk itt Magyarországon.

A közhatalom a monetáris politika felett az Európai Unió egyik országában sem gyakorol ma ellenőrzést. A monetáris hatalom nemzetközi szinten magánellenőrzés alá került. Ezzel szemben a költségvetés és az adóztatás nemzeti hatáskörben maradt. Ténylegesen azonban ez az állítás is kétségbe vonható, mert a költségvetési bevételek nagy része adósságszolgálat és kamat formájában a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által irányított pénzügyi rendszerhez vándorol, ennyiben a fiskális és adózási politika is magánellenőrzés alatt áll.

Az adófizetési képesség, a költségvetési bevétel alapvetően a gazdaság pénzügyi eszközeinek jó vagy rossz, helyes vagy helytelen használatából adódik. A monetáris politika, azaz a pénzkibocsátás, a hitel- és kamatszabályozás, valamint a pénzügyi intézmények és a költségvetés kapcsolata lényegében egyik európai ország törvényhozásában sem kap megfelelő hangsúlyt. Ez érvényes a magyar Országgyűlésben lezajlott vitákra is. Az Európai Unióban ma működő bankrendszer már nem tekinthető a gazdaság részére nyújtott pénzügyi szolgáltatásnak, hanem sokkal inkább a termelő gazdaság feletti hatalom gyakorlásának. Magyarországon az Országgyűlés és a Kormány által nem ellenőrzött Nemzeti Bank - és az általa irányított bankrendszer - tekinthető a gazdaság irányítójának. Ez a bankrendszer hitelezési döntéseivel megszabja, hogy hol lehet, és hol nem lehet termelés, melyik cég maradhat, meg és melyiknek kell megszűnnie.

A jelenlegi elektronikus technológia lehetővé tette a monetáris eszközök még könnyebb előállítását, és az a pénz, amely már csak elektronikus jel formájában jelenik meg, szinte határtalanul tud növekedni. Koncentrálódása folytatódik a pénzügyi szektor egészében. A bankrendszer el van árasztva pénzzel és pénzhelyettesítő eszközökkel, ugyanakkor a termelőgazdaság fuldoklik a pénzhiánytól. A bankrendszeren belüli forrásbőség ma már nem növeli automatikusan a hitelezést, nem teremt munkahelyeket, nem segíti elő a fogyasztást, és ily módon az állam számára sem növeli az adóbevételt. A bankrendszerben felhalmozódott pénzmennyiség inkább elvonja a már befizetett adót is, mert arra törekszik a pénzügyi rendszer, hogy az államnak - a költségvetésnek - csak hitelek felvétele révén álljon pénzeszköz a rendelkezésére. Az így felvett hitelekért az állam kamatokat fizet, de miután bevételei nem elégségesek a hitelek és a kamatok egyidejű törlesztésére, ezért a fizetendő kamatokra további hiteleket kell felvennie - természetesen a bankrendszertől - és ezzel beindul az adósságspirál, amelynek a kamatterheit mindaddig viselni kell, amíg ez a rendszer fennáll.

Az Európai Unióhoz tartozó országok lakói - köztük a magyarok is - csak a szokásos fiskális kiadásokról hallanak, de az évi összes kiadást megközelítő mértékű adósságtörlesztés, a kamatfizetés, az új hitel felvételének folyamata nem kerül a tájékoztatás látókörébe, és az adófizető polgárok szemszögéből a sötétben marad. Magyarországon például a Parlament nem korlátozza a hitelfelvétel mértékét. A költségvetési vitákban nem kerül részletesen megvitatásra az adósságkezelés valamennyi összefüggése. Ez azért rendkívül káros, mert a gazdaságtól és fiskális céloktól elvont pénzügyi források munkahelyek eltűnéséhez, a fogyasztás korlátozásához, a fejlődés lelassulásához, az adóalap és az adófizetési képesség elvesztéséhez vezetnek. Az így előálló gazdasági visszaesés pedig mérsékli a termelésbe történő tőkebefektetést. Ennek még kevesebb adó, még több hitel felvétele, még nagyobb eladósodás és a szüntelenül növekvő kamatterhek kényszerű vállalása az eredménye.

A hiteleket nyújtó bankrendszer képviselői természetesen követelik a közcélú kiadások mérséklését, és ha jelentős az eladósodás mértéke, akkor még a kamatokat is megemelik, arra hivatkozva, hogy nagyobb a kockázatuk, és ezért az általuk nyújtott hitelekért nemcsak kamat, hanem kamat-felár is jár. Mindez a gazdaság folyamatos leépüléséhez vezet. A szakemberek ismerik ezeket a folyamatokat, de a főhatalmat gyakorló Nemzetközi Pénzügyi Közösség és magyarországi érdekképviselete elég erős ahhoz, hogy ezt a rendszert tovább működtesse a magyar adózó polgárok kárára.

Erre a helyzetre nem jelentene megoldást, ha az Európai Unió tagországai számára új - európai szintű - adót vezetnének be. Egy ilyen európai adóval nem lehet elérni a szociális, a környezeti és infrastrukturális téren meglévő különbségek felszámolását. De ez az adó nem segítené elő a tagországok között meglévő különbségek felszámolását sem, mert azokat nem lehet eltüntetni a pénzforrások központosításával és újra elosztásával. Egy európai adó valójában a központi eladósodás alapjait teremtené meg, azaz most már nemcsak az egyes tagállamok lennének eladósítva, hanem az Unió egésze is, mint föderális állam. Mert ha az Unió kormányzatának van biztos adóbevétele, akkor arra hitel is folyósítható. Így ami lejátszódott az egyes államok eladósításával, most megismétlődhet az Európai Unió, mint föderációs állam eladósításával is.

Elősegítené az előrelépést a monetáris eszközök felhasználásának és a költségvetés viszonyának az újragondolása és újraszabályozása. Ezen túlmenően szükség lenne a spekulatív célú - nem működő tőkéknek - a közcélok finanszírozása irányában történő terelésére. Az adóról önmagában nem érdemes dönteni, mert valójában csak úgy lehet helyes adóügyi döntéseket hozni, ha az adózásért felelős törvényhozó és kormányzati szervek nem mondanak le az adó képződése és felhasználása szempontjából döntő fontosságú pénzügyek ellenőrzéséről. Ahhoz, hogy az Európai Unió, mint nemzetek feletti államalakulat szociálisan kiegyensúlyozott, fejlődőképes európai rendszert tudjon kialakítani, ahhoz szükség van a monetáris eszközök és az adózás együttes ellenőrzésére és irányítására.

Miként oldható meg a közpénzek társadalmi ellenőrzése?

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség által bevezetett pénzügyi- és gazdasági rendszer politikai megfelelőjének a parlamenti demokrácia tekinthető. A demokrácia a maga valóságában, azaz a reáldemokrácia, az adóztatásban és a pénzügyekben ellenőrizetlen alrendszert működtet. Miközben a politikai szférában, legalábbis az eljárások és a formák tekintetében, demokrácia van, a pénzügyekben magándiktatúra érvényesül.

A világ napjainkra egyetlen globális rendszerré szerveződött. E rendszer alrendszerei hatékonyságuktól függően részesülhetnek a világon fellelhető és egyre fogyatkozó javakból. Önként adódik az a követelmény, hogy a közpénzek kivetése, a közterhek szétosztása ne legyen kitéve a magánérdekeket szolgáló manipulációknak. Ahhoz, hogy az alulról jövő társadalmi ellenőrzés hatékonyan érvényesülhessen, több kérdésre is világos választ kell adni.

Az első ilyen kérdés az, hogy az állam mondjon-e le kötelezettségei teljesítéséről, vagy pedig növelje az adókat? Napjaink valósága, hogy miközben az adóteher növekszik, a közszolgáltatások zsugorodnak. A biztosan behajtható bér és fogyasztási adók nőnek, a pénztőke pedig - különösen a nem működő spekulatív tőke - megtalálja a kibúvókat a közteherviselés alól. A nyugati világban például a munkabérek adóterhei az elmúlt három évtizedben 25-30%-ról 45-50%-ra növekedtek.

Érdemes megemlíteni a közteherviselés anomáliáira a közelmúlt egyik magyarországi példáját. 2004. november 10-én a kormányon lévő MSZP országgyűlési frakciója azt állította, hogy a MOL - ez a magyarországi központtal rendelkező multinacionális cég - megengedhetetlen gazdasági manipulációkkal hatalmas extraprofitra tett szert. Az MSZP képviselőcsoport állítása szerint a MOL 28 vezetője - visszaélve a rendelkezésére álló bennfentes információkkal - OTP kölcsönből MOL-részvényeket vásárolt, amelyek csaknem 11 milliárd forint árfolyamnyereséget hoztak e vezetőknek. Az említett vezetők ismerték azokat az információkat, hogy miként fog változni a MOL-részvények árfolyama a gázüzletág eladása után. Magáról a tranzakcióról is ők döntöttek. A szóban forgó MOL vezetők ezt az árfolyam-nyereséget adó megfizetése nélkül kaphatták meg. Mindez azért van, mert az Országgyűlés az árfolyam-nyereség adóról szóló javaslatot nem szavazta meg. A MOL visszautasította, hogy bármilyen szabálytalanságot követett volna el, és azt állította, hogy a MOL-vezetők eljárása megfelel a nemzetközi gyakorlatnak.

A második kérdéscsoport az adópolitika korszerűsítése. A kormányok általában hatalmi pozícióik erősítésével vannak elfoglalva és az adópolitika korszerűsítése egyre halasztódik. Az adózás céljához és lényegéhez kapcsolódó viták helyett sok szép szó hangzik el a közérdek és a közjó szolgálatáról, ugyanakkor folytatódik az állami adminisztráció és bürokrácia növekedése.

A harmadik kérdéskör, amire meg kell találni a választ, hogy milyennek kellene lennie egy jó adórendszernek. A neves brit közgazdász, Adam Smith, szerint az a jó adórendszer, amely egy gazdasági cikluson keresztül képes fedezni a kormány kiadásait, mégpedig úgy, hogy az adózás ne fékezze a gazdasági fejlődést, és teret engedjen a gazdasági hatékonyságnak. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ne ossza meg túlságosan az adott társadalmat és legyenek olyan jövedelemmel rendelkező rétegek, akiktől az adó be is hajtható.

Az alulról jövő ellenőrzés hatékonnyá tételéhez negyedikként elkerülhetetlen a közterhek pontos meghatározása és szabályozása. Ezért szükség lenne, hogy egyetlen törvényben legyen mindez kodifikálva és lehetőleg széles közmegegyezésre támaszkodjék. Eljött az ideje annak az ellentmondásnak a feloldására, amely szerint a közteherviselés alkotmányosan kötelező, ugyanakkor a közterhek függetlenek az alkotmánytól és a mindenkori közigazgatási irányítók, és a közhatalom éppen döntési helyzetben lévő személyiségei saját igényeik szerint szinte korlát nélkül létrehozhatják és növelhetik a közterheket.

Igen fontos feladat tehát az adóztatás rendszerének vizsgálata alkotmányossági szempontból, de szükség van azt is felmérni, hogy milyen az adóztatás rendszerének a hatása a versenyképességre és az adott ország munkaerőpiacára.

A jelenlegi pénzuralmi rendszer általános jellemzője, hogy azok az államok, amelyek ebbe a rendszerbe integrálódtak, begyűjtenek minden elérhető forrást, majd pedig lényegesen többet költenek a kivetett és behajtott összegeknél. A világ egyetlen szuperhatalma is ennek megfelelő gyakorlatot folytat. Mivel a dollár még mindig az első számú világvaluta, ezért mindaz, ami ebben a vonatkozásban Amerikában történik, meghatározóan hat ki a világgazdaságra. Az Egyesült Államok adóssága jelenleg eléri a 38 000 milliárd dollárt. Amerika fizetési kötelezettségei 54 000 milliárd dollárral meghaladják az adóbevételeit. A megtakarítás aránya az Egyesült Államokban rendkívül kicsi, és noha 2003-ban csekély mértékben nőtt, így is csak az 1,9%-os arányt érte el. Amerikának külföldi megtakarításokból kell importálnia ahhoz, hogy finanszírozni tudja a gazdasági növekedését. Ezért van az, hogy az Egyesült Államok külföldi tartozásai elérik a nemzeti össztermék 5,7%-át. Ennek következményeként a világ legnagyobb gazdasága arra kényszerül, hogy munkanaponként 2,6 milliárd dollárt importáljon hiányzó belső megtakarításai pótlására. A kereskedelmi deficit új rekordokat döntött 2004-ben és a költségvetési hiány is lényegesen gyorsabban nő az iraki háború következtében.

Máshonnan is gyülekeznek a viharfelhők. Az úgynevezett "baby-boom" idején született nemzedékek hamarosan elérik a nyugdíj-korhatárt. A 65 éven felüli amerikaiak száma az elkövetkező 25 évben 12%-ról több mint 18%-ra fog növekedni. Ezért látja úgy Pat Buchanan, hogy az amerikai dollár feltartóztathatatlanul tovább hanyatlik és az amerikai világbirodalomnak és terjeszkedésének hamarosan vége lesz.

Amerika termelői kapacitásának a leépítését meg lehetne fordítani, ha az Egyesült Államok visszatérne a hamiltoni közgazdasághoz, újra írná adózási és kereskedelmi törvényeit, és szakítana a Világkereskedelmi Szervezettel, a WTO-val. Az alapító atyákhoz tartozó Alexander Hamilton 1789-ben lett pénzügyminiszter. Számos alapvető gazdasági intézkedést hozott, amely megerősítette a szövetségi kormányzat befolyását a gazdasági életre. Kezdeményezte védővámok bevezetését, rászorítva az amerikaiakat a fokozottabb saját erőre támaszkodásra. Jelentősen meg tudta emelni az állami bevételeket és így biztosította azt, hogy minden adósságnak megvolt a mértékben pontosan azonos nagyságú fedezete. Ez világosan jelezte, hogy a központi kormány felelősségteljes költségvetési politikát folytat. Thomas Jefferson még Hamiltonnál is tovább ment, mert ő teljesen meg akarta szabadítani a kormányzatot az adósságtól. Hamilton csak a megfelelő fedezetet kívánta hozzá biztosítani, mert úgy gondolta, hogy adott esetben a hitel erősítheti a gazdasági növekedést, még akkor is, ha ezért a hitelért kamatot kell fizetni.

Ma azért nem térhet vissza az Egyesült Államok a hamiltoni közgazdasághoz, mert azok a transznacionális korporációk, amelyek mindkét amerikai pártot finanszírozzák, óriási extraprofitra tettek szert abból, hogy az Egyesült Államok termelőüzemeit Ázsia és a harmadik világ alacsony munkabérű és önköltségű államaiba telepítették át. A világgazdaságot uraló transznacionális korporációk érdekeivel tehát nemcsak a harmadik világ országai, de immáron Amerika érdekei is konfliktusba kerültek.

A pénzügyi világháborút a Nemzetközi Pénzügyi Közösség és a tulajdonában lévő transznacionális korporációk vívják immáron a világ valamennyi országa és népe ellen. Ha tovább fokozódik a dollár hanyatlása, és napról-napra tovább nő milliárdokkal az Egyesült Államok adóssága, akkor Amerika nem lesz képes vállalni a vég nélküli háborúzást, sem fegyverekkel, sem pénzügyi eszközökkel. A nemzetközi pénzrendszer összeomlása azt is jelentheti, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösség mégsem tudja a világstratégiájában foglalt menetrend szerint létrehozni azt a Globális Uniót, s elveszítheti a pénzügyi eszközökkel vívott világháborút.

---