"Mindennapi jó kis háborúnkat ad meg nékünk ma..."

Az új-machiavellisták és a háború

A jelenlegi amerikai politikai-filozófia egyik meghatározó vonulata az a neokonzervatív ideológia, amely a machiavellizmus korszerűsített változatának tekinthető. Érdemes bemutatni ezt az új-machiavellizmust az iraki események elemzésével. Az iraki invázió hivatalos verziója annyira gyönge, hogy deklarált motívumait szinte mellőzhetőnek tekinthetjük. Ezért inkább a meggyőző, de nem kinyilvánított okokat tárjuk fel. Így rákényszerülünk olyan munkahipotézisek igénybevételére, amelyekben sok a közvetve bizonyításra szoruló feltételezés, és elkerülhetetlen az elméleti modellek alkalmazása. Ennek a módszernek a használata azonban nem új, mert szinte minden tényfeltárás szembetalálja magát azzal, hogy az érzékelhető látszat és a rejtőzködő lényeg nem esik egybe, noha a látszatokban ilyen vagy olyan formában a lényeg is megjelenik.

Abban már sok kutató megegyezik, hogy az iraki beavatkozás nem tekinthető sikernek. Egyesek szerint ez a megfelelő tervezés és a háború utáni helyzet felmérésének a hiányára vezethető vissza. A másik rutinszerű hivatkozás, hogy a terrorizmus elleni küzdelem, például a Közel-Kelet térségében, szükségtelenné teszi az ellene való harcot Amerika területén. Elterjedt az az indokolás is, mely szerint Franciaország, Németország, Oroszország és Kína érdekelt volt abban, hogy Szaddam Husszein hatalmon maradjon Irakban, mert ebből pénzügyi előnyei származtak az említett országok kormányainak és egyes politikusainak, illetve vállalatainak. Több szerző hivatkozott arra is, hogy az ENSZ alkalmatlan a mai világproblémák kezelésére, mert sem pénzügyi, sem katonai ereje nincs ahhoz, hogy legyőzze a terrorizmust és kialakítsa az új világrendet.

Mindazok, akik a rutinszerű magyarázatokat nem tartják kielégítőnek, helyette életszerűbb magyarázatokat próbálnak találni. Ezeket a magyarázatokat szokás összeesküvési elméleteknek minősíteni. A legfőbb ellenvetés ezekkel az elméletekkel szemben, hogy gyakran a legkönnyebb utat választják, és a háttérben működő erőknek olyan motívumokat tulajdonítanak, amelyeket ők a legelfogadhatóbbnak tekintenek. E magyarázatokra az is jellemző, hogy a legkülönfélébb ellenszenves tulajdonságokat kapcsolják az "összeesküvőkhöz". Előfordul ritkán az is, hogy ezeket "összeesküvőket" ésszerű embereknek tekintik, akik elfogadható értékrend alapján cselekszenek, és a többi emberhez hasonlóan saját családjuk és a társadalom egészének a jövőjét - a közjót - tartják szem előtt. Az nézet a legelterjedtebb, hogy az "összeesküvőket" erkölcsileg elítélendő motívumok vezetik. Ezért tesznek mindent titokban. Aki megpróbál tárgyilagosan közelíteni "ezekhez az összeesküvőkhöz", annak úgy kell felmérnie ezeknek a háttérben tevékenykedő történelemformáló erőknek a tevékenységét, hogy az minél inkább megfeleljen a tényeknek. Ez a törekvés nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a kutatónak együtt is kell érezni ezekkel a háttérerőkkel, és támogatni kell céljaikat.

A háttérben működő erőknek a kutatása ezért eleve rendkívül ingoványos és kockázatos vállalkozás. A legkisebb tévedés is, ha felnagyításra kerül egy elméleti konstrukció keretében, óriási tévedésekhez vezethet. Ezért gondosan ki kell választani azokat a tényeket és értelmezéseket, amelyek a legjobban alátámaszthatóak és a leglogikusabb magyarázatokat adják a valóság megtapasztalt jelenségeire. Természetesen szükség van bizonyos munkahipotézisekre és kiindulópontul szolgáló előítéletekre, de ezeket könyörtelenül szembesíteni kell a megismerhető tényekkel, és késznek kell lenni megváltoztatásukra, ha az mégoly kellemetlen is a kutató számára.

A legirracionálisabb, legönzőbb döntéseket is úgy célszerű megismerni és elemezni, hogy az adott esetben ne csak racionálisnak, de még emberileg is elfogadhatónak tűnjenek. Az egyik legnagyobb nehézséget ebben az irányban az okozza, hogy az életünket és a világ sorsát befolyásoló döntések többségét a legszigorúbb titokban hozzák és hajtják végre. Szándékosan álcázzák politikai vagy más okokból, s emiatt sok ember nem látja ezeknek a döntéseknek a belső logikáját.

A szervezett közhatalom, vagyis a kormányzatok és a szervezett magánhatalom, vagyis a pénzrendszer és a korporációs birodalmakat irányító érdekcsoportok - akár nyugatiak vagy keletiek, demokratikusak vagy tekintélyuralmiak -, amikor cselekednek, nemcsak céljaikat tűzik ki, de a végrehajtásukhoz szükséges irányvonalat is meghatározzák. Ezeket a feladatokat rendszerint képzett, hivatásos szakemberek végzik el, akik mérlegelnek számos lehetőséget, mielőtt a döntéshez az alternatívákat előterjesztik. Nem lehet abból kiindulni, hogy ezek a szakértők nem gondolkodnak logikusan, és nincsenek ésszerű érveik álláspontjuk alátámasztásához.

Már említettük, hogy a túltengő, az élet minden területére kiterjedő titoktartás elrejti e döntések mögött meghúzódó logikát. Ez nemcsak a politikai és katonai döntésekre, de a nagy kockázatú pénzügyi döntésekre is vonatkozik. Számos politikai megfontolást azért nem lehet nyilvánosságra hozni, mert a társadalom többsége számára elfogadhatatlanok. Igen gyakran azért kell szigorúan titokban tartani őket, hogy az ellenség vagy az ellenérdekű fél ne szerezhessen róla tudomást, illetve figyelme másfelé legyen terelve és ezért ne tudjon hatékony ellenlépéseket tenni. Hasonló ez a bűvészhez, aki állandóan eltereli a közönség figyelmét mindenféle mellékcselekménnyel azért, hogy a mutatvány lényege észrevétlen maradhasson.

A döntési helyzetben lévő személyek gondolkodásmódja gyakran azért érthetetlen, mert nem tárhatják a széles közvélemény elé, hogy milyen megfontolások vezették őket hirdetett álláspontjukhoz. A nagypolitikában ez kézenfekvő, hiszen minden országnak még barátai között is vannak riválisai, és ezért fontos, hogy szándékainak egy része titokban maradjon. Gondolkodásmódjuknak lényeges alkotóeleme, hogy egy sor tényező és megfontolás szükséges ugyan az adott ország vagy kormányzat számára, de a társadalom széles tömegei nem értékelnék, és nem is értenék ezeket a megfontolásokat. Itt a tájékozottság szintje a döntő. A döntéshozók lényegesen több információval rendelkeznek és sokkal több tényezőt vesznek számításba, mint egy átlagember. Éppen ezért az ő elemzésük és érvelésük ezeknek az információknak a birtokában jónak és hasznosnak tűnhet, s szolgálhatja az adott társadalom érdekeit is, még akkor is, ha pontosan e tájékozottság hiánya miatt a társadalom azt elutasítaná.

Célszerű figyelembe venni azt is, hogy a szervezett közhatalomnak és a szervezett magánhatalomnak is van önmozgással rendelkező formális és informális intézményrendszere. Az intézményeket működtetők nemzedékről-nemzedékre adják át ismereteiket, amelyek fontos része, hogy az adott intézmény elismertesse fontosságát és létezéshez való jogát. Egyes döntések logikáját a különböző intézmények közötti versengésben találhatjuk meg. Ezek a szakemberek különféle rangú kormányzati tisztségviselők, vonzódhatnak különböző politikai pártokhoz, de végül is az adott ország polgárainak tekintik magukat. A demokratikus rendszerekben ezek a közszolgálatban álló szakemberek rendszerint kísérletet tesznek, hogy felülemelkedjenek az egyes politikai pártok partikuláris érdekein, s politikai gondolkodásukban és cselekvésükben össztársadalmi szükségleteket és érdekeket képviseljenek.

Aki tehát a látható világ mögé kíván tekinteni, hogy az elrejtett lényegi folyamatokat is megérthesse, célszerű, ha abból indul ki, hogy a globális hatású döntéseket sem korlátolt vagy teljesen elfogult, hozzá nem értő emberek hozzák.

Az állandó háború szükségszerűsége

Vegyük közelebbről szemügyre a "Az új amerikai évszázad tervezetének" - a PNAC-nek (The Project For The New American Century-nak), valamint a neokonzervatív mozgalom más dokumentumainak mi az ésszerű indokolása, miért lehet azok célkitűzéseit mégis elfogadni.

Az állandó háború szükségességét valló elméletet olyan befolyásos, magukat hazafinak, konzervatívnak, és igaz amerikainak tartó személyiségek és csoportok dolgozták ki, akik olyannak akarják megőrizni társadalmukat, amilyennek megismerték. Ezért meg akarják védelmezni a jövőben is hazájuk különleges helyzetét. Ebbe természetesen beletartozik az is, hogy fenn akarják tartani az uralmon lévő érdekcsoportok pénzügyi és politikai befolyását. A hatalmi elit előnyös helyzetét az amerikai világhatalom továbbélése nélkül nem lehet biztosítani a jövőben. A neokonzervatív "patrióták" rendszerint jól ismerik a történelmet és az emberi civilizációt konfliktusok szakadatlan folyamataként értelmezik. A történelem konfliktusok keletkezéséből és megoldódásából állott, és ez így lesz a jövőben is.

A történelemben, pl. mindig voltak, a jelenben is léteznek és a jövőben is lesznek gazdasági és katonai érdek-összeütközések. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ez egyrészt azért van így, mert az erőforrások és a piacok mindig csak korlátozottan álltak rendelkezésre. Másrészt az egyes nemzetek mindig versengeni fognak egymással. A gazdasági erő nagyon fontos, de önmagában nem elég a versenytársak fékentartásához. Éppen ezért katonai erő is szükséges a legyőzésükhöz. És végül valamennyi társadalom, amely a világtörténelemben hátat fordított a háborúnak és a katonai erő alkalmazásának az elgyöngült, dekadensé vált, és végül veszített, mert más katonailag erősebb versenytársak győzedelmeskedtek felette.

A szovjet birodalom felbomlásával és a hidegháború győzelmes befejezésével a Nyugat - közelebbről Amerika - számára eltűnt a közvetlen fenyegető veszély. Legalábbis a hidegháború végén így vélte számos amerikai. Azt várták, hogy a katonai költségvetést jelentősen lecsökkentik, az amerikai társadalom könnyebben és lazábban élhet, energiáit saját és mások felemelkedésének szentelheti, fokozhatja a globális együttműködést, a különböző kultúrák békés fejlődését. Ez azonban a neokonzervatívok szerint az állam és a nemzet enerváltságához, végül pedig hanyatlásához vezet.

Álláspontjuk szerint gyengíti a társadalmat és az államot, ha annak lakói csak előnyöket akarnak kapni a társadalomtól. Nagyvonalú nyugdíjakat, jóléti szolgáltatásokat, olcsó vagy ingyenes egészségügyi ellátást, s vonakodnak attól, hogy mindezért komoly erőfeszítéseket tegyenek. Ez kikényszeríti, hogy a társadalom erőteljes és hatékony tagjai, valamint az értékteremtő korporációk egyre több adót fizessenek. Ha Amerika engedne ennek a nyomásnak, miközben más népek és nemzetek, akik Amerika világhatalmi szerepére pályáznak, szorgalmasan építik gazdasági potenciáljukat és erősítik hadseregeiket, akkor az Egyesült Államok elbúcsúzhat jelenlegi egyedüli szuperhatalmi státuszától. Kína bámulatos tempóban fejleszti gazdasági és katonai erejét. De a megkisebbedett Oroszország is újra versenybe szállt. Azt sem lehet tudni, hogy Japán meddig marad engedelmes. Ilyen megfontolásokból kiindulva felelőtlenség lenne egy igazi hazafi részéről, ha nem venné számításba komolyan a jövőben előforduló veszélyeket.

Az Európai Unió máris világhatalomnak tekinthető, amelynek kitapinthatóak az Egyesült Államoktól eltérő érdekei. Ez különösen érezhető a korlátozott erőforrásokért és piacokért folyó versengésben. Ma már nem kapcsolja össze Amerikát és Európát a közös szovjet veszély elleni védekezés. A szovjet birodalom felbomlásával az egymásra utaltság kötelékei eltűntek. A versengő érdekek megjelennek a közel-keleti konfliktus eltérő megközelítésében is. Az Európai Unió több vezetője is másképp látja a terrorizmus elleni küzdelmet és Kínával, valamint Iránnal szemben is önálló álláspontra helyezkedett. Az Európai Unió növekvő ipari, gazdasági és kulturális befolyásával számolni kell. Noha Nagy-Britannia hűséges szövetségese maradt Amerikának, Franciaország és Németország potenciálisan kemény versenytársakká válhatnak hosszabb távon.

Kína a jövő óriása. Peking következetesen törekszik arra, hogy a világ következő szuperhatalma legyen. Oroszország még nem került ki a szovjet birodalom felbomlása utáni káoszból, és ma még nincs szuperhatalmi víziója. Kína a valódi konkurens. Mintegy egymilliárd háromszázmillió keményen dolgozó ember él határai között, akiket hosszú távú stratégiát követő, keménykezű vezetés egyesít, amely gyorsan és elszántan modernizálja országát. Ez az öntörvényű kultúrával rendelkező hatalmas állam hosszú távú fegyverkezési programot hajt végre. Ennek része a növekvő jelenlét a világűrben és a nukleáris fegyverkezés. Tudomásul kell venni, hogy Kína a világ következő szuperhatalma.

A gazdasági és katonai hatalom

A gazdasági hatalom attól függ, hogy az adott ország mennyit képes termelni és a világpiacon értékesíteni. Vagyis termékei és szolgáltatásai mennyire versenyképesek. Éppen ezért az erős jelenlét a világkereskedelem szabályozását végző testületekben rendkívül fontos. Az Egyesült Államoknak óriási előnyei vannak mind a kutatás-fejlesztésben, mind a gyártásban. Az amerikai gazdasági rendszer még mindig erős, sokrétű és dinamikus, de két gyenge pontja is van - az egyik a folyamatosan gyengülő dollár, a másik az egyre nagyobb ütemben fogyó és nem pótolható energiahordozók - elsősorban a dráguló kőolaj. Mind a dollárt, mind a kőolajat - minden mást megelőzően - védelmezni kell és ellenőrzés alatt kell tartani. A XXI. században valószínűleg továbbra is a kőolaj marad a legfontosabb energiahordozó. Mivel a rendelkezésre álló mennyiség korlátozott, számítani kell az egyre nagyobb versengéssel. Éppen ezért a kőolajellátást biztosító területek katonai ellenőrzése nélkülözhetetlen. Az Egyesült Államoknak már több mint fél évszázada a kőolaj-ellátás ellenőrzése az egyik legfontosabb stratégiai célja. Az az állam, amelyik ellenőrzi a világ kőolajtartalékait, valamint a szállítási útvonalakat, az gyakorlatilag az összes többi ország sorsát befolyásolni tudja.

A másik konfliktus-terület a katonai erő. Kiéleződő konfliktusokban a végső döntőbíró a hadsereg, amely megoldja azokat a kérdéseket is, amire a politikai-diplomáciai kompromisszum-keresés nem képes. Már a hatékony katonai erő puszta jelenléte - tényleges bevetés nélkül - képes a konfliktusok kedvező kimenetelű megoldására, legyenek azok gazdasági vagy politikai természetűek.

Az új-machiavellista gondolkodásmódban az ENSZ már nem számít a nemzetközi élet meghatározó tényezőjének, sokkal inkább leküzdendő akadálynak. A fő világtörténelmi szereplők - Kína, Oroszország, Franciaország és közvetve Németország is - aránytalanul nagy befolyást gyakorolnak erre a jelenlegi formájában idejét múlt szervezetre, hangzik a neokonzervatív álláspont.

A konszenzus keresése nemzetközi szinten természetesen fontos, de a saját befolyásukat érvényesíteni törekvő rivális hatalmak várhatóan szabotálni fogják Amerika akaratérvényesítését. Ezért az új-machiavellista stratégia szerint az Egyesült Államoknak szavakban dicsérnie kell az ENSZ-et, de ténylegesen, a gyakorlati lépések szintjén, le kell járatnia, és csökkentenie kell szerepét a világpolitikában. Tudomásul kell venni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete betöltötte szerepét és mára már kolonccá vált. Legalábbis a globális uralomra törő nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia számára.

A kihívásokkal való szembenézés miatt Amerikának mind belföldön, mind külföldön erősnek kell lennie. A hadseregnek képesnek kell lennie a legváltozatosabb háborús akciók sikeres lefolytatására. Éppen ezért állandóan fejlesztenie kell a fegyvereket és a hadiipart. Ez utóbbi kutatási részlegeit maximálisan ki kell használni, a hadiipari termelést pedig a lehető legnagyobb mértékben nyereségessé kell tenni. Csak megrendelésekkel ellátott, nyereséges hadiipari üzemek képesek a legkorszerűbb fegyverek kifejlesztésére és legyártására, mind békeidőben, mind válságok idején. A hadiiparban foglalkoztatottak állásait feltétlenül meg kell őrizni. Ahhoz, hogy ez a munkaerő teljes kapacitással termeljen, az államnak gondoskodnia kell a folyamatos hadiipari megrendelésekről. Fel kell vásárolnia a hadiipari termékeket, elsősorban a rakétákat, repülőgépeket, a legkülönbözőbb harcijárműveket és lőszereket. Ha mindezt nem teszi meg, akkor az amerikai állam harci készültsége katasztrofálisan meggyöngülhet.

Amerika gazdasági rendszerét, amely több mint kétszáz éve jól teljesítette feladatát, fenn kell tartani és meg kell védelmezni. Azokat az értékeket, amelyekre az amerikai társadalom épült gondosan meg kell őrizni a felforgató eszmerendszerektől, amelyek kikezdik ezeket az értékeket. A kártékony eszméket a tudatipar minden rendelkezésre álló eszközével le kell küzdeni. Az új-machiavellisták - névadójuk, Niccolo Machiavelli hagyományait követve - hangsúlyozzák, hogy egy ország és egy nép legfontosabb morális fundamentuma a vallás. Azok a liberális-demokraták, akik rosszindulatúan támadják a kereszténységet, valójában a dekadenciát, a bomlasztó, enervált és morbid multikulturalizmust népszerűsítik, ami ellen az egészséges erőket mozgósító új-machiavellizmusnak fel kell lépnie.

Az amerikai politikai rendszer természetének megfelelően az Egyesült Államok nem képes agresszív és harcos magatartást tanúsítani, ha nincs egy olyan doktrínája, amit a lakosság többsége nemcsak elfogad, de tevékenyen támogat is. Ahhoz, hogy a harcrakészség elérje a megfelelő szintet, arra is szükség van, hogy a lakosság többsége veszélyeztetve érezze magát, és kész legyen szembeszállni az őt fenyegető veszéllyel. Egy emberként kell felsorakozni a mögé a vezető mögé, aki harcba szólítja őket. Egy erős és harcias nemzetnek szüksége van nemcsak a háborús fenyegetettségre, de a háború folyamatos fenntartására is. Az Egyesült Államok neokonzervatív új-machiavellistái nem tartják ajánlatosnak a nyílt konfrontációt Európával vagy Kínával. Ezt a politikai légkör még nem teszi lehetővé, ehhez még át kell alakítani a lakosság jelentős részének a tudatát. Ezért van szükség a kisebb ellenfelekre, hogy a társadalmat át lehessen állítani, és háborús készenléti állapotban lehessen tartani. Kisebb ellenfeleknél a siker elérése is könnyebb és ez jó kiindulópontot jelenthet a XXI. században érvényesítendő hosszútávú stratégiai célok eléréséhez.

Az állandó háború vagy háborús fenyegetettség fenntartása tehát elengedhetetlen. Mivel nem célszerű ezt a folyamatot az erősebb riválisokkal konfrontációba kerülve beindítani, a jó megoldás az, ha a háttérhatalom világstratégiájának szolgálatába állított amerikai társadalom folyamatosan kisebb háborúkat indít és nyer meg. Ezek az úgynevezett "jó kis háborúk" biztosítják a megfelelő sikerélményt. Amikor ennek a szükségessége előáll, akkor Amerikának nem kell várnia, hogy a másik fél kezdje meg a konfrontálódást. Célszerű, ha a számára legkedvezőbb időpontban maga indítja azt el. Éppen ezért az új-machiavellista ideológusok szerint a XXI. század jelentős részében szükség lesz ezekre a "jó kis háborúkra". A pénz-és korporációs oligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatásnak folyamatosan meg kell győznie a társadalmat arról, hogy ezek a kisebb ellenfelek ténylegesen fenyegetik az Egyesült Államokat. Az olyan háború, amelyben Amerika rövid idő alatt, gyorsan és véglegesen győz, nem a legmegfelelőbb. Az ilyen gyorsan véget érő háborúk nem tudják kellően fenntartani a tartós fenyegetettség állapotát. Éppen ezért az új-machiavellisták szerint háborúk egész sorozatára van szükség és ezeket minél tovább el kell húzni.

Az Egyesült Államokat ma irányító új-machiavellista vezető csoport röviden a következőket ajánlja:

Amerikának harci készültségbe kell helyezkednie, mert tetszés szerinti ideig elhúzható "jó kis háborúk" egész sorozatára van szüksége. Ehhez jól képzett hadsereg szükséges, amely kellő harci tapasztalatokkal rendelkezik. Ezt a hadsereget fel kell szerelni a legkorszerűbb fegyverzettel, olyan haditechnológiával, amely feltétlenül modernebb és hatékonyabb, mint a legyőzendő hadseregek haditechnikája. Ez viszont teljes kapacitással működtetett és üzletileg profitáló amerikai hadiipart tesz szükségessé. Az Egyesült Államoknak tehát megfelelő ellenségekre van szüksége. Az ezekkel folytatott háborúk révén megszerezheti a világ energiahordozói, elsősorban a kőolaj feletti ellenőrzést is. Az Egyesült Nemzetek felett pedig eljárt az idő, az ENSZ betöltötte szerepét és ezért háttérbe kell szorítani. És ugyancsak korlátozni kell az öreg és hanyatlóban lévő európai földrész világbefolyását is.

Miként lehet ezt az új-machiavellista stratégiát megvalósítani?

E stratégia sikeréhez elengedhetetlenül szükséges, hogy az a világuralomra törő pénzügyi és korporációs oligarchia, amelynek politikai stratégiáját és taktikáját a neokonzervatív új-machiavellisták képviselik, szilárdan kézben tartsa a politikai hatalmat az Egyesült Államokban. Ha ezt az előfeltételt nem tudják teljesíteni, akkor a neo-machiavellista világstratégiát nem lehet végrehajtani. A politikai hatalom kézbentartásához abból kell kiindulni, hogy az amerikaiak demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalomhoz szoktak hozzá. Az államhatalom kézbentartói nem hozhatnak olyan döntéseket, amit rendőri módszerekkel kényszerítenek a lakosságra. Az amerikaiknak meghatározott létszámú részét meg kell győzni arról, hogy a neo-machiavellista döntések helyesek és az ő érdekeiket szolgálják. Ezért magas színvonalon kell tartani a tudatipart az emberek megfelelő manipulálása érdekében, és el kell fogadtatni velük a háttérhatalom szolgálatában álló neo-konzervativ célokat: az állandó háborús készenlétet, valamint a folyamatos háborúzás gyakorlatát. Éppen ezért a tudatipar manipulációs technikáit a legkorszerűbb eszközökkel kell végezni, és mindig biztosítani kell a maximális hatékonyságot. A tömegtájékoztatáson nem szabad takarékoskodni, frontembereit jól meg kell fizetni.

Az amerikaiaknak több olyan tulajdonsága is van, amely elősegítheti ezeknek a neo-machiavellista célkitűzéseknek az elérését. A legtöbb társadalomban - ez természetesen az Egyesült Államokra is érvényes - az emberek hajlanak arra, hogy szülőhelyüket, a hazájukat jelentő országot szeressék, érzelmileg is kötődjenek hozzá, és patrióták legyenek. Amikor sikerül bennük felkelteni azt az érzést, hogy szülőhazájukat veszély fenyegeti, akkor hazafias érzésektől indítatva, az éppen hatalmon lévő vezetés mögé állnak. Ilyen veszélyhelyzetben még azok a politikai vezetők és hatalmon lévő kormányok is, amelyeket a választópolgárok normális helyzetben eltávolítatnának, e hazafias felbuzdulás eredményeként hivatalban maradhatnak.

Az emberek még arra is készek, hogy a más körülmények között elutasított kényelmetlenségeket zokszó nélkül vállalják - beletörődjenek állásuk elvesztésébe, jövedelmük csökkenésébe, vagy szeretteik halálába. Ehhez arra van szükség, hogy legyen egy olyan nemes ügy, ami mindezt az áldozathozatalt elfogadhatóvá teszi. A jóhiszemű hazafiak gyakran minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül készek hazájuk védelmére és az ellenséges propagandával való szembeszállásra. Az amerikaiaknak ezt a hazafias buzgalomból származó tevékenységét célszerű kiegészíteni külföldi tömegtájékoztatási intézményektől érkező támogatással, amelyet meg kell ugyan fizetni, de megéri az anyagi ráfordítást, mert hatékonyan megerősítheti az amerikaiakat álláspontjuk helyességében.

Az új-machiavellista stratégák tisztában vannak azzal, hogy "a jó kis háborúk" folytatásához szükséges, hogy viszonylag alacsony szinten maradjon a háború áldozatainak a száma, és lehetőleg a sebesültek létszáma is alacsony legyen. A neokonzervatív machiavellisták is tanultak Vietnamból. Tudják, hogy az elesett katonák mutogatása a tévében akadályozhatja céljaik elérését.

Ki ismerheti az új-machiavellista stratégiát?

Ahhoz, hogy ezt a stratégiát sikeresen lehessen átültetni a gyakorlatba, arra is szükség van, hogy igazi céljai ne váljanak ismerté. A tényleges célokat mindig valamilyen elfogadhatóbb célkitűzésbe kell becsomagolni és így fogyaszthatóbbá tenni. A vezető csoportoknak ugyanakkor tisztában kell lenniük a valódi, de rejtett törekvésekkel is. Eisenhower tábornok elnökként többször is említést tett az úgynevezett katonai-ipari komplexum hatalmáról, amellyel számolni kell. Senki sem állítja még ma sem, hogy valamiféle összeesküvési elmélet megszállottja lett volna. Mérsékelt republikánus volt. A háttérhatalom új-machiavellista képviselői azonban természetes szövetségesüknek tekintik a hadiipar és a hadsereg vezetését, azaz a katonai-ipari komplexumot. Az ő világstratégiájuknak az egyik legnagyobb haszonélvezője a fegyvergyártás. Azok a nagy korporációk, amelyek ezt a hatalmas ipart tulajdonosként irányítják, természetesen támogatnak minden olyan világstratégiát, amely megnyitja számukra a világ nyersanyagpiacait, és állandó keresletet biztosít termékeik számára.

Legalább ugyanilyen érdekeltek az új-machiavellista világstratégia sikerében a nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő hatalmas pénzintézetek - köztük a nagy amerikai bankok is. Az amerikai hadsereg héjái, vagyis a háborút leginkább támogató főtisztjei - köztük a legbefolyásosabb tábornokok, ugyancsak meg vannak győződve arról, hogy Amerika katonai hatalmát nemcsak fenn kell tartani, hanem elengedhetetlenül szükség van a további növelésére, s vele együtt az ő hatalmuk és befolyásuk további erősítésére is. Ezek a befolyásos katonai vezetők készségesen támogatják az Egyesült Államok harci készültségének a magas fokú fenntartását.

Sem a korporációk, sem a nagy bankok és pénzintézetek, sem a felső katonai vezetés nem mondhatja meg ezt őszintén az amerikai népnek. Titkolniuk kell ezt az érdekközösséget, és a közös új-machiavellista stratégiát gondosan becsomagolva, "megédesítve" kell a közönség számára feltálalniuk. Ezért van szükség az olyan szépen hangzó programok kidolgozására, mint a "Project For A New American Century" (Az új amerikai évszázad tervezete), amit a neokonzervatív agytrösztöknek és gyakorlati politikusoknak kell népszerűsíteniük. Ha valaki a cukrozott szóvirágokat és az üresen csengő hazafias közhelyeket lebontja, akkor a neokonzervatív propagandában mindazt megtalálja, amiről eddig írtunk. Hogy ez összeesküvés-e vagy sem, az ízlés dolga. Ha bizonyos érdekcsoportok egyeztetik közös stratégiájukat és az elfogadott közös cél érdekében végzett erőfeszítéseiket lehetőleg titokban tartják, akkor ezt az együttműködést lehet természetes társadalmi jelenségnek tekinteni, de el lehet nevezni összeesküvésnek is.

Természetesen fel nem mérhető fontossága van a tömegtájékoztatási intézményeknek, mindenek előtt a korporációk tulajdonában lévő elektronikus médiumoknak. Ez a nemzetközi pénzügyi közösség részvényvagyonához tartozó korporációs tömegtájékoztatás nyíltan vallja, hogy hivatásának tekinti az új-machiavellista céloknak a népszerűsítését és a kellő tömegtájékoztatás biztosítását ehhez a világstratégiához.

Aki ismeri az amerikai politikai rendszert, az tudja, hogy a pénz- és korporációs oligarchia szilárdan kézben tartja nemcsak a két nagy párt gépezetét, de a pártgépezet köré kiépített alapítványi hálózatot, valamint a gondolati műhelyek szakértői gárdáját is.

A neomachiavellista program gyakorlatba átültetéséhez Amerika hagyományos erkölcsi és vallási értékrendszere is nélkülözhetetlen. Az állandó háború szükségszerűségének az elfogadtatásához a keresztény fundamentalizmus és az újjászületett keresztényi mozgalmak támogatása ma már elengedhetetlen.

A XXI.-ik században nem lehet sem elnökválasztási, sem kormányzó-választási, sem a kétévenként esedékes képviselő-választási kampányokat úgy lefolytatni, hogy ne legyen szó Amerika önvédelméről, a terrorizmus megfékezéséről, a tömegpusztító fegyverek elleni védekezésről, a demokrácia-terjesztésről, az emberi- és politikai szabadságjogok világszintű védelméről.

Ha elfogadjuk 9/11 hivatalos magyarázatát (amely magyarázatban e sorok írója nem hisz), akkor úgy kell e nap tragikus eseményeire tekinteni, mint felbecsülhetetlen értékű ajándékra, amelyet a közel-keleti terroristák adtak az új-machiavellizmus Amerikában hatalmon lévő képviselőinek. 9/11 ugyanis kiválóan szolgálja e világstratégia szinte valamennyi törekvését. A társadalomnak fokozni kell a harci szellemét. Ehhez ellenségre van szükség. 9/11 pedig tálcán szolgáltatta azokat az ideális ellenfeleket, akik ellen viszonylag könnyedén lehet győzelmesen és hosszú ideig folytatni az afganisztánihoz és az irakihoz hasonló "jó kis háborúkat".

Ezeknek a "jó kis háborúknak" azonban lehet egy korán jött és nem szándékolt mellékhatása az is, hogy az új-machiavellista amerikai vezetés összeütközésbe kerülhet idő előtt Kínával, de adott esetben még Oroszországgal és az öreg, enervált Európával is.

Ezért érdemes e világstratégia kialakítóinak és irányítóinak felmérni, hogy esetleg nem jöhetnének-e számításba kisebb ellenségként a dél-kelet-ázsiai államok az eddig előnyben részesített mohamedán országokkal szemben. Irak és Afganisztán ellen már folyt ilyen "jó kis háború". A nukleáris fegyverhez való ragaszkodása miatt Észak-Korea, a terrorizmusban korábban játszott korábbi szerepe miatt pedig Líbia neve is felmerült. 2005-ben már egyre többet szerepelt a világsajtóban Szíria és Irán is, mint ideális célpont "egy jó kis háború" megindításához.

Az új-machiavellista nagy stratégia szempontjából Afganisztán után Irak tűnt a legideálisabb célpontnak egy ilyen "jó kis háború" lefolytatásához. Egyrészt ez az ország a rendkívül ingatag helyzetű és a kőolajban gazdag közel-keleti térség középpontjában fekszik. Ez a szorongatott állam hatalmas kőolaj és földgáz tartalékokkal rendelkezik. Másrészt ellenszenves diktátora keményen elnyomta a lakosságot. Ez pedig jól kihasználható a közvélemény manipulálására. Ugyanakkor ez az ország az előző háború és a vele szemben alkalmazott szankciók következtében már gyenge és nem képes a hatékony ellenállásra. Lakossága nem támogatja a fennálló rendszert és polgárai egy része még örülne is egy inváziónak. Miután arab országról volt szó és korábban már sikerült nemcsak az amerikai, de a világközvélemény szemében is ellenszenvessé tenné a fundamentalista arabokat, így az amerikai közvélemény is könnyebben megnyerhető az Irak elleni "jó kis háborúnak". Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az amerikai pénzügyi, gazdasági és politikai életben nagy befolyással rendelkező Izrael-barát lobbi támogatására is számítani lehetett.

Ez az új-machiavellista gondolkodásmód nagy valószínűséggel nem ismeretlen az Európai Unió, Kína vagy Oroszország vezető körei számára. Azt is feltételezni lehet, hogy a háttérhatalom szolgálatába állított amerikai vezetésnek ez a stratégiája nem nyeri el a feltételezett riválisok rokonszenvét. Alappal feltételezhetjük, hogy az említett államok vezetői átlátnak ezen a gondolkodásmódon és stratégián, és ha az sérti érdekeiket, akkor ellent is állnak neki. Éppen ezért érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy milyen választási lehetőségeik vannak.

Ha a korábban kiemelt fontosságúnak tartott Egyesült Nemzetek Szervezetét már nem használhatják hatékonyan a globális pénzhatalom szolgálatában álló hivatalos Amerika megfékezésére, akkor más fórumot kell találniuk ellenállásuk kifejezésére. Egy nagy méretű fegyveres konfliktus nem kifizetődő, mert túlságosan költséges lenne és kimenetelét, nem várt mellékhatásait nehéz felmérni. Ezért valószínűleg a pénzhatalom - hivatalos amerikai politikaként tálalt - törekvéseit rejtett módon fogják akadályozni. A legkülönfélébb módon lehet nehézségeket támasztani, de ez vonatkozik a lehetséges kisebb-nagyobb ellenfelek támogatására is. Ez az alternatíva - rövid távon - előnytelennek mondható. A konfliktus azonban létezik, és számolni kell vele még akkor is, ha nem éri el a teljes nyíltság és nyilvánosság szintjét.

Az a háború, amelynek során a nemzetközi pénzügyi közösség által irányított Nyugat legyőzte a szovjet birodalmat, gazdasági-pénzügyi eszközökkel folyt, mert a nukleáris fegyverek elrettentő ereje visszatartotta a szembenálló feleket a totális világháborútól. Ez a nukleáris elrettentés ma is létezik, bár az Egyesült Államok e tekintetben ma előnyösebb helyzetben van, mint korábban volt. Amerika képes arra, hogy a világ bármely területén hatékony csapást mérjen. Ugyanakkor ő maga biztonságban érezheti magát ilyen támadással szemben azoknak az országoknak a részéről, amelyek most elsősorban számításba jöhetnek egy "jó kis háború" célpontjaként. Oroszország még jelentős nukleáris fegyverkészlettel rendelkezik, és ha a rakétaelhárító-rendszerek, valamint a világűri fegyverrendszerek tekintetében le is maradt az Egyesült Államoktól, még mindig komoly katonai erőt jelent, amellyel számolni kell. Kína egyre gyorsabb ütemben fejlődik, nemcsak gazdaságilag, de katonailag is. Ahhoz, hogy egyenrangú fél legyen azonban, még hosszú időre van szükség. Az Egyesült Államoknak a XXI. század elején már nem Oroszországgal van konfliktusa, ezért állíthatjuk, hogy Amerika ma viszonylag védett helyzetben van.

Az arab és a mohamedán világ nem képes hatékony ellencsapásokra. A fanatizmus ma már nem döntő tényező egy háború megvívásához. Ugyanakkor az új-machiavellisták úgy gondolják, hogy addig kell csapást mérni ezekre a megszállott mohamedán fundamentalistákra, amíg nem jutnak valamilyen módon tömegpusztító fegyverekhez. Ha ez sikerülne nekik, akkor már érezhető csapásokat tudnának mérni akár az Egyesült Államokra is. Ha ez az elméleti lehetőség valaha is valósággá válna, és tényleg csapást mérnének néhány amerikai városra tömegpusztító fegyverekkel, az olyan felháborodást váltana ki, hogy az Egyesült Államokat irányító hatalmi elitnek szabad kezet adna bármely olyan ellenlépés megtételére, amelyet céljai eléréséhez szükségesnek talál. Ebből következik, hogy a "jó kis háború" valójában nem jelent nagy kockázatot az új-machiavellista Amerika számára, mert csak győzelemmel kerülhet ki belőle.

Az új-machiavellisták és az ENSZ

Az ENSZ valószínűleg az a még működő nemzetközi intézmény, amely fenntartja a lehetőséget az emberiség számára, hogy megegyezéses alapon együttesen cselekedjék globális méretekben. Az ENSZ, amely a háttérhatalom elsőszámú világhatalmának a területén van, jelentékeny mértékben az Egyesült Államok befolyása alatt áll. Nem csak azért mert a New York-i 42. utcában van a központja, hanem azért, mert működéséhez a pénzügyi feltételeket elsősorban Amerika biztosítja. A neo-machiavellisták nem azért bírálják, hogy tevékenységét hatékonyabbá tegyék, hanem azért, hogy tehetetlenségét nevetség tárgyává téve lejárassák. Propagandájuk hangsúlyozza, hogy ez a bürokratikus vízfej elpazarolja a rábízott pénzeket és így többek között az "Olajat élelmiszerért" program lebonyolítása következtében az olajért adott pénz jelentős részét a korrupt ENSZ-tisztségviselők elsikkasztották.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy a jelenlegi washingtoni kormányzat, John R. Bolton személyében olyan meggyőződéses neo-konzervatív diplomatát nevezett ki az amerikai ENSZ-képviselet élére, aki írásban és szóban is kifejtette:

"Mindenesetre az amerikai politikát nem lehet továbbra is megbénítani azzal, hogy tévesen ragaszkodunk az egyhangúság elvéhez az ENSZ Biztonsági Tanácsában."

Ezt Bolton kiegészítette azzal, hogy "ha én újraszabályoznám a Biztonsági Tanácsot, akkor csak egyetlen állandó tagot hagynék meg, az Egyesült Államokat", továbbá "nagy hiba részünkről, hogy bármilyen érvényességet is tulajdonítunk a nemzetközi jognak, még akkor is, ha rövidtávon ez az érdekünkben állónak tűnik. - Akik úgy gondolják, hogy a nemzetközi jog valójában jelent valamit, azoknak hosszú távon az a céljuk, hogy az Egyesült Államokat korlátozzák, és kényszerpályára tereljék."

Aki figyelemmel kísérte John R. Bolton kinevezési eljárását, az meggyőződhetett arról, hogy a Fehér Ház minden ellenállást leküzdve, hosszú időn keresztül harcolt kinevezésének a kongresszusi jóváhagyásáért. A Fehér Háznak ez a kiállása Bolton mellett egyértelművé teszi, hogy Amerika jelenlegi neo-machiavellista kormányzata teljes mértékben támogatja nézeteit és törekvéseit. Ha feltesszük a kérdést, hogy miért volt ez a makacs ragaszkodás Bolton személyéhez, miért nem találtak más alkalmas személyt az ENSZ-hez akreditált amerikai nagykövet személyére, akkor nem adhatunk más választ, minthogy a neo-machiavellista kormányzat egyértelműen a világ és az ENSZ tudomására akarta hozni, hogy mi az álláspontja a világszervezet jelenlegi szerepével és jövőjével kapcsolatosan. Ezt a kemény álláspontot nem is volt olyan nehéz érvényesíteni, hiszen az ENSZ csaknem tehetetlen.

Az új machiavellisták Franciaországra és Németországra ma már úgy kezdenek tekinteni, mint jövőbeni ellenfelekre és ebben számos gyanútlan amerikai polgár is egyetért velük. Oroszország nemcsak a szovjet birodalom felbomlása miatt, de az orosz nemzeti vagyon jelentős részének a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tulajdonába kerülése miatt is még mindig védekező és visszavonuló szakaszban van. Ezt a deffenziv folyamatot nem tudták megfordítani Putyin orosz államelnök központosítási törekvései, sem az energiahordozók emelkedése miatti nagyobb jövedelmek.

A jövő nagy kérdése azonban Kína felemelkedése. Amerikának tudomásul kell vennie, hogy két-három évtizeden belül ez az ország lesz legfőbb kihívója. Ezért az új-machiavellisták támogatják Tajvan különállását, mert Tajvan függetlenségének a védelme kiváló ürügyül szolgálhat majd a Kína elleni fellépéshez, ha eljön az ideje.

Kifizetődő volt-e megtámadni Irakot?

Az új-machiavellisták szempontjából az Irak elleni "jó kis háború" a terveknek megfelelően zajlott le, és 2005-ben is a terveknek megfelelően alakultak az események. Az emberi életekben kifejezett háborús "költség" viszonylag csekélynek mondható, 2005 őszén haladta meg az elesett amerikai katonák száma a kétezret. A neokonzervatív stratégák szerint még ennek a tízszerese is elfogadható lenne, ha tekintetbe vesszük, milyen hasznok származnak az Egyesült Államokra, valamint az Egyesült Államok felett a főhatalmat gyakorló nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia számára ebből a háborúból. Az Irak feletti uralom megszerzéséből származó stratégiai előnyök gazdasági előnyök formájában is jelentkeznek, nemcsak a nagy korporációk, de az egyszerű amerikaiak számára is. Ez akkor is így van, ha ők nem látják ezeket az összefüggéseket.

Az iraki háború átlagban heti hat milliárd dollárjába kerül az amerikai társadalomnak és 2005 végéig közel háromszáz milliárd dollárt kellett ráfordítani az adófizetők pénzéből. Ez azonban az érem egyik oldala. Az érem másik oldala viszont az, hogy ezt az összeget az amerikai korporációk, hadiipari vállalatok termékeinek a megvásárlására fordították. Ezeket a fegyvereket és lőszereket és más hadifelszereléseket az amerikaiak már egyszer kifizették. Ha nem lenne a "jó kis háború", akkor ezek a fegyverek, lőszerek a hatalmas raktárak mélyén várnák, hogy elavuljanak, és aztán megsemmisítsék őket. Így viszont az elavulóban lévő fegyverzet felhasználásra kerül, gazdaságilag kifizetődő módon és helyükre újabb fegyverek kerülhetnek. Korszerűbb rakéták, repülőgépek, járművek és természetesen fegyverek és lőszerek. Ebből pedig sok-sok amerikainak lesz munkahelye, méghozzá jó fizetéssel. Vagyis az adófizetők pénzét fogyasztja ez a háború, de ez a pénz végül is némi közvetítéssel az amerikai korporációk jövedelmévé, és ezen belül sok százezer amerikai számára jól fizető állássá alakul át. Ilyen összefüggésben ez a heti hat milliárd dolláros költség az amerikai gazdaság egészének csak egy jelentéktelen részét teszi ki, ugyanakkor átgyűrűző hatásaiban sok amerikai anyagi érdekeit szolgálja.

Akik támadják a neo-machiavellista reálpolitikát, jóvátehetetlen hibákat emlegetnek. Felróják a neokonzervatív döntéshozóknak, hogy hosszú távon polgárháborús állapotokat hoztak létre Irakban. Ha viszont reálpolitikai szempontból kiindulva tudomásul vesszük, hogy soha nem volt az iraki háborúnak az a célja, hogy szilárd és kiegyensúlyozott belpolitikai állapotokat, valódi és szilárd demokráciát hozzon létre ebben a közel-keleti országban, akkor már az úgynevezett hibákat is másképp kell felmérni és értékelni.

A "jó kis háború" eredményeként az iraki hadsereg és rendőrség fel lett oszlatva és a közbiztonság hiánya következtében a bűncselekmények elkövetése a mindennapi élet részévé vált. A legalapvetőbb szolgáltatások is hiányoznak. A határok őrizetlenül állnak. A szemben álló politikai ellenfelek fegyveresen támadják egymást és az amerikaiak által létrehozott bábkormány senkit nem tud hitelességéről meggyőzni. A társadalom szétesett, a terrorizmus soha nem látott mértékben megnövekedett, és valójában Irak vált a nemzetközi terroristák gyűjtőhelyévé. Ami a szomszédos országokat érinti, nyilvánvaló, hogy mindent elkövetnek az amerikai megszálló erők kellő foglalkoztatása érdekében. Amíg az amerikai hadsereg le van kötve Irakban, addig nekik jóval nagyobb a mozgási lehetőségük. Az is természetes, hogy az irakiak jelentős része ellenáll a külföldi megszállásnak. De miért kell azt hinni, hogy nem pontosan ezt akarták az új-machiavellisták. Csak hozzá nem értők gondolhatják, hogy valami mást akartak volna.

Minthogy ez a világtérség rendkívül ingatag, Amerika pedig szilárdan ellenőrzése alatt akarja tartani elsősorban az ott található hatalmas energiahordozó tartalékok miatt, ezért abból kell kiindulni, hogy e világtérségből Amerika számára mindig is számítani kell fenyegetésre. Az iraki háború előkészítésére volt elég ideje a neokonzervatív stratégáknak és az amerikai hadsereg vezérkarának. Ez a "jó kis háború" elsősorban nem katonai kérdés volt. Pontosan azoknak a zűrzavaros állapotoknak az előidézése volt a tényleges cél, ami elő is állott. Ezért nem állja meg a helyét, legalábbis új-machiavellista szempontból az az érvelés, hogy az iraki invázió során súlyos hibákat követtek volna el. Az Egyesült Államok nem azért vállalta ezt a konfliktust, hogy valamiféle világszintű népszerűségi versenyben jópontokat szerezzen és az első helyre kerüljön. A neokonzervatív stratégák szerint valójában itt Amerika túléléséről van szó, ami világossá válik, ha az iraki háborút hosszú távú, több évtizedet is átívelő összefüggésbe helyezzük.

Irakból nem kell gyorsan távozni. Amerikának jó oka van arra, hogy hosszú ideig ott maradjon. Ma már látható, hogy ha az amerikai hadsereg gyorsan távozna, akkor országosméretű, a társadalom valamennyi rétegét mozgósító polgárháború törne ki. Ha eljön az ideje, akkor majd fokozatosan távoznak az amerikai katonák és így van elég idő arra, hogy egy olyan iraki kormányzat jöjjön létre, amely hosszú távon stabilizálni tud egy olyan pénzügyi-gazdasági és katonai rendszert, amely a Szaddam Husszein-féle tekintélyuralmi kormányzáshoz képest lényegsen korszerűbb és elviselhetőbb. Amit a neo-machiavellisták euró-atlanti értelmezésű szabadságnak és demokráciának neveznek, az egyáltalán nem olcsó árucikk. Ennek meg kell fizetni az árát és az irakiak előbb vagy utóbb rájönnek, hogy megéri nekik, mert korábban sokkal nyomorúságosabban éltek. Legalábbis így szól a neokonzervatívok új-machiavellista kánonja.

Tény, hogy az Amerika elleni gyűlölködés a Közel-Keleten, de világ szerte is egyre erősebb. Azok, akik nem ismerik a magasabb szintű neokonzervatív gondolkodásmódot, ezt veszélyesnek tartják. A gyűlölet felkeltése valójában az egész iraki háború egyik fontos célja. A fanatikusok felrobbanthatnak még további épületeket és meggyilkolhatnak embereket. Ennél sokkal többet nem igen tehetnek. Az már kevésbé valószínű, hogy házilag készített tömegpusztító fegyverrel nagyobb károkat tudnának okozni valamelyik amerikai városban. Ha erre mégis sor kerülne, az természetesen sajnálatos lenne, de veszteségek nélkül nem lehet háborúzni. Ezek a várható veszteségek - összehasonlítva a korábbi világháborús veszteségekkel - csekélynek mondhatók. Ha Amerika nem cselekedne most, akkor a jövőben már azzal kellene számolnia, hogy nagyobb és veszélyesebb riválisai is modernizálják haderőiket és akkor sokkal nagyobb árat kellene fizetnie ugyanazokért az eredményekért.

Ilyen körülmények között az amerikai Kongresszus ellenvetés nélkül hagyta jóvá a hadikiadások folyamatos és nagyarányú növelését. A hadiipari üzemek pedig teljes kapacitással működhetnek, ami nemcsak nekik hoz nagy nyereséget, de számos amerikainak munkát biztosít. Ahhoz, hogy ez az állapot fennmaradhasson, folyamatosan kell gondoskodni a "jó kis háborúkhoz" szükséges kellő számú ellenségről. Egyelőre nincs belőlük hiány. Az is felbecsülhetetlen előnyt jelent, hogy a szárazföldi csapatok harci körülmények között szerezhetik meg a megfelelő tapasztalatokat, gyakorolhatják be a modern haditechnikai eszközök kezelését.

Ma már az amerikai hadsereg képes arra, hogy bármely atomfegyverrel nem rendelkező ország hadseregét a légtérből - távirányítású technikával - megbénítsa és megsemmisítse. A terület ellenőrzése azonban már áldozatokkal járó harci feladat. A hadseregnek az afganisztáni és iraki háborúban mutatott taktikai hibái jelzik, hogy e téren az amerikai hadseregnek még további harci tapasztalatokra van szüksége.

Eisenhower elnök a maga idején bírálta a katonai-ipari komplexum túlzottan nagy hatalmát és befolyását. Most ez a komplexum hatalmasabb, mint valaha. Eisenhower még nem sejthette, hogy Amerika érdeke és a katonai-ipari komplexum érdeke bizonyos történelmi időpontokban egybe is eshet.

Amerika közvetlenül ellenőrzése alatt tartja Kuvait és Irak kőolaj-mezőit. Az ugyancsak nagy kőolaj-tartalékokkal rendelkező Szaúd-Arábia és Irán már közvetlenül érezheti Amerika katonai jelenlétét is. Ennek a térségnek a stabilitása elengedhetetlenül szükséges a világ legnagyobb kőolaj-tartalékainak a biztonságos ellenőrzéséhez.

A "jó kis háborúk" stratégiája tehát nem valami összeesküvési elmélet, amely szerint rossz szándékú gonosz emberek titokban összeesküdtek valamilyen baljóslatú cél érdekében. Kétségtelen, hogy ezt az új-machiavellista stratégiát, és annak hosszú távú céljait nem célszerű a nagy nyilvánosság előtt megvitatni. Sokkal előnyösebb intim, meghitt légkörben baráti társaságok keretében körvonalazni. Ma már közhely, hogy a szovjet birodalom felbomlásával Amerika különleges helyzetbe került és lehetősége van arra, hogy a XXI. században ezt az egyedülálló szuperhatalmi státuszát hosszú ideig megőrizze úgy, hogy megelőző háborúkkal és más lépésekkel elejét veszi újabb riválisok felemelkedésének, akikkel majd szembe kellene néznie a világhatalomért folytatott versengésben. Ezt a célját azonban csak katonai hatalmának állandó erősítésével és gyakorlati érvényesítésével tudja elérni.

Mi ad jogot Amerikának ahhoz, hogy katonai erőt is bevessen világhatalmi státusának a megőrzéséhez? Az új-machiavellisták válasza igen egyszerű: Amerika az emberiség javát szolgáló közjót érvényesíti modern világunkban. A szabadság és a demokrácia globális terjesztésével a lehető legjobb befolyást gyakorolja a világra Ezért egy igazi amerikai patriótának pontosan a közjó szolgálata érdekében azt kell elérnie, hogy az Egyesült Államok ezt a civilizációs küldetését teljesíteni tudja. Olyan fanatikus rendszerek féken tartása, mint amilyen a fundamentalista Iránban hatalmon van, vagy a gyors tempóban fegyverkező diktatórikus Kína semlegesítése, folyamatos erőfeszítést igényel Amerika részéről is. A józanész diktálja, hogy a várható összeütközésekre Amerika számára kedvező időpontban és helyen - lehetőleg ne az Egyesült Államok területén - kerüljön sor. Nincs értelme megvárni azt az időpontot, amikor a lehetséges riválisok már olyan erősek lesznek, hogy nagy károkat okozó csapásokat tudnak mérni Amerikára.

Biztonságban nemcsak az Egyesült Államok földjét kell tudni, de azokat a stratégiai útvonalakat is, amelyeken a nélkülözhetetlen nyersanyagok és más erőforrások Amerikába áramlanak. A kívánatos biztonság nélkülözhetetlen eleme, hogy olyan kormányok legyenek hatalmon, amelyek osztják az amerikai hagyományok, a demokrácia és a szabadság értékeit.

Mindez még meggyőzően hangozhatna, ha meg lehetne pontosan határozni, hogy mi is valójában az a közjó, ami az egész emberiség szükségleteit, érdekeit és értékeit szolgálhatná. A neokonzervatív új-machiavellistáknak az a szilárd meggyőződése, hogy Amerika jó befolyást gyakorol a világra. Ez azonban erősen vitatható, mert ami jó az amerikaiaknak, még nem biztos, hogy ugyanígy jó az egész emberiség számára. Ki dönti el azt, hogy tényleg az jó-e az egész emberiségnek, ami Amerikának, pontosabban neokonzervatív nézeteket valló új-machiavellista hatalmi elitjének jó?

Az új-machiavellisták és a tudatipar

Ahhoz, hogy a "jó kis háborúk" stratégiáját el lehessen fogadtatni az amerikai- és a világközvéleménnyel, a neokonzervatív stratégia szolgálatában álló korporációs tömegtájékoztatás számos technikát dolgozott ki és ültetett át a gyakorlatba. A tömegtájékoztatás szakemberei jól tudják, hogy a túltengő titkolódzás korszakában igen veszélyessé válhat igaz tények nem kellő időpontban történő nyilvánosságra kerülése. Ezért az új-machiavellista hatalomgyakorlás egyik legfontosabb követelménye a tudatbefolyásoló technikák hatékony alkalmazása a tömegtájékoztatásban.

Az igazság elfojtásának egyik legkézenfekvőbb módszere az elhallgatás, vagyis amikor a megtörtént tényekről nem adnak semmilyen tájékoztatást. Ha valamiről nem tudunk, akkor az meg sem történt. Egy kellemetlen igazságot lehet műfelháborodással is fogadni. Hogyan állíthat valaki ilyen vagy olyan képtelenséget? Ennél enyhébbnek tűnik, amikor az elfojtandó igazság tényeit híreszteléseknek, alaptalan közéleti pletykának minősítik. Ennek az a hátránya, hogy ekkor már kell tájékoztatni a közvéleményt, hogy valami történt, csak a hatását kell semlegesíteni azzal, hogy az egész csupán híresztelés, egy paranoid téveszme megszállottjának a képzelgése, vagy hisztérikus véleményalkotás.

Ennél már kifinomultabb technika az, amikor az elfojtandó tényállásban megkeresik azt a leggyengébb pontot, vagy a hír forrásában azt a legjobban kikezdhető személyt, akit a legkönnyebb hiteltelenné tenni. Ha nincs ilyen könnyen hitelteleníthető személy, adott esetben még az is hasznos lehet, ha ilyet kitalálnak, hogy könnyen meg lehessen cáfolni.

Ma már szinte divatnak mondható, hogy a hivatalos álláspontok bírálóit az összeesküvési elmélet követőinek, össze-vissza handabandázó, zavarosan gondolkodóknak, fura különcöknek, vagy csak egyszerűen hamis hírekkel házalóknak nevezik. Ezekkel szembe lehet állítani a higgadtságot és megfontoltságot képviselő tapasztalt közéleti személyiségeket, felelős állású hivatalnokokat, tekintélyes szakértőket, akik sokkal szavahihetőbbek, mint az előbb felsoroltak. Ilyen esetben nem célszerű nyíltan szembesíteni az ellenkező álláspontot képviselőket. Sokkal eredményesebb, ha beépített "szkeptikusokkal" zajlik le a nagy nyilvánosság előtt a forgatókönyv szerinti vita, ahol a titkos munkatársat aztán könnyű szerrel meg lehet cáfolni.

Hatásos az a módszer is, amikor kétségbe vonják a hivatalos állásponttal szembeszállók motívumait. A tömegtájékoztatási műfajokban sok lehetőség nyílik arra, hogy ezeket a kritikusokat úgy állítsák be, mint akik valójában nem is érdekeltek az igazság kiderítésében, hanem önös érdekeiket vagy pártpolitikai célokat követnek vagy egyszerűen csak pénzt akarnak keresni. Az igazság elfojtásának egyik legegyszerűbb módja, ha a kellemetlen, de igaz híreket már "szakállasnak" minősítik, és lerágott csontként félredobják.

Az egyik legkifinomultabb igazságelfojtási módszer az úgynevezett részleges beismeréssel való kitérés a valódi tényfeltárás elől. Ennek az a lényege, hogy őszinte és becsületes benyomást keltve elismerjük: ebben vagy abban a kritikusnak van igaza. Adott esetben szükség lehet a korábbi álláspont részleges megváltoztatására is. Ez a módszer akkor sikeres a tömegtájékoztatási intézményeknél, ha a műsorvezetők beépített szkeptikusokkal működnek együtt - így biztosítva a kedvező végeredményt.

A félrevezetés egyik gyakran alkalmazott módszere, ha tekintélyes emberek szájából elhangzik, hogy az adott ügy rendkívül összetett, bonyolult és a végső igazság valójában nem kideríthető. Sokszor eredményes a látszólag logikus, de valójában felületes deduktív gondolatmenet. Ilyen például, ha 2001. szeptember 11-ével kapcsolatosan abból indulunk ki, hogy az Egyesült Államokban maradéktalanul érvényesül a sajtószabadság. Ha viszont az igaz tényeket megfelelően továbbító elektronikus és nyomtatott sajtó mégsem adott hírt arról, hogy az illetékes szervekhez számos előrejelzés érkezett nagyszabású terrorcselekmény előkészületeiről, akkor ez azt jelenti, hogy a hatóságok a terrorcselekmény fenyegető előkészületeiről semmilyen előrejelzést sem kaptak.

Az igazságot úgy is el lehet fojtani, hogy a hivatalos álláspontok kritikusait a médiumok tudatbefolyásolói megszorongatják, és arra kényszerítik, hogy az adott problémakör minden vitatott részére adjanak elfogadható alternatív magyarázatot. Ez természetesen megtévesztő módszer, hiszen aki nem fogadja el a hivatalos verziót, a tagadása nem jelenti azt, hogy elegendő információval rendelkezik az elfojtott igaz álláspont bizonyításához, illetve a még nyitott problémák megoldásához.

Jól bevált igazság-elfojtási technika az is, amikor mindössze egyszer és futólag számolnak be egy fontos eseményről, s utána már soha többé nem térnek vissza rá, holott fontossága és következményei miatt ez indokolt lenne. Ez az alibi-tájékoztatás.

Az egyik leghatékonyabb félretájékoztatási módszer, amit a totális rendszerek nagyon eredményesen alkalmaztak a hazugság. Ismeretes Joseph Göbbels-nek, Hitler propaganda miniszterének az a véleménye, hogy minél nagyobb a hazugság, annál könnyebben hiszik el az emberek. Az ilyen hazugságoknak azért adnak hitelt, mert úgy gondolják, hogy ez már olyan nagy hazugság, hogy ekkorát nem lehet a lelepleződés kockázata nélkül állítani, és ha mégis állítják, akkor azt csak azért tehetik, mert igaz.

A neokonzervatívok új-machiavellista stratégiáját és taktikáját tehát nem feltétlenül szükséges összeesküvési elméletnek minősíteni csupán azért, mert valóban nagyhatalmú érdekcsoportok egyeztetett stratégiája és ténylegesen titokban, illetve a közvéleményt félrevezetve hajtják végre. Az összeesküvés legegyszerűbben megfogalmazva titkos együttműködést jelent, ugyancsak titkos célok elérése érdekében. Ha áthatolunk a túltengő titkolódzás labirintusain, akkor kellően megmagyarázható reálpolitikával szembesülünk. Azok a történelemformáló erők, amelyek már több évszázada arra törekednek, hogy a pénzrendszer magánmonopóliumának a segítségével a saját ellenőrzésük alatt centralizálják a világ vagyonát, és hegemóniájukat e cél érdekében az egész világra kiterjesszék, most Amerika katonai, gazdasági, pénzügyi és politikai erejének a maximális kihasználásával akarják felgyorsítani az egyközpontból irányított világrendszer létrehozását. Ehhez nekonzervatív ideológiára és új-machiavellista módszereket alkalmazó pragmatista gyakorlatra van szükség, amelynek az egyik gyakorlati megnyilvánulása a "jó kis háborúk" beindítása.

A "jó kis háborúk" sorozatára azonban azért is van szükség, mert biztosítani kell a fogyasztói igényt az Egyesült Államok óriásira fejlesztett hadiipara számára. Az első világháború után az amerikai gazdaságot visszaállították a békés célú termelésre. A második világháború alatt az óriásira fejlesztett amerikai hadiiparnak nemcsak az amerikai fegyveres erőket kellett korszerű fegyverekkel, repülőgépekkel, harci járművekkel, lőszerekkel ellátnia, hanem jelentős mértékben a szovjet hadsereget is. A második világháború után ismét felmerült az a kérdés, hogy a háborús célú termelést átállítsák-e békés célú termelésre. Ekkor - részben Sztálin agresszív külpolitikája miatt - az a döntés született, hogy Amerika és a Nyugat biztonságát jobban szolgálja, ha működőképes állapotban tartják a hadiipart, sőt megbízzák a legmodernebb haditechnika kifejlesztésével. Ez a hatalmas iparág azonban csak úgy tud működni, ha folyamatos igény van a termékeire. Csaknem ötven éve az Egyesült Államok a világ legnagyobb hadiszállítója. Ahhoz azonban, hogy ez hadiipar folyamatosan teljes kapacitással működhessék "jó kis háborúk" állandó jelenlétére van szükség a világban.

---