Az orosz föderáció politikai kultúrája

Ebben az írásban kísérletet teszünk a mai Oroszország politikai kultúrájának a politikai kultúra és struktúra kölcsönhatásából kiinduló bemutatására. Az orosz politikai kultúrát egyidejűleg tekintjük függő és független változónak, amely nemcsak a politikai struktúrát határozza meg, hanem önmaga is meg van határozva ezáltal a struktúra által. Az orosz politikai kultúra, az orosz politikai rendszer szubjektív oldala, kapcsán elemezzük a politikai ismeretek szintjét és azokat a tényezőket, amelyek befolyásolják a politikai érzelmeket és beállítódásokat, valamint az érvényesülő politikai értékeket és normákat.

A történelmileg örökölt társadalmi struktúrák és folyamatok döntően kihatottak a jelenlegi politikai kultúrára, valamint azokra a struktúrákra és funkciókra, amelyek az Orosz Föderációban jelenleg kibontakoztak. A világ ma is területileg legnagyobb méretű államában - részben az ország geopolitikai helyzete miatt - folyamatosan jelenlévő szükségletek és érdekek szorosan egybe kapcsolódnak a cári, a szovjet, valamint a jelenlegi politikai kultúra dimenzióival és magatartásmintáival.

A szovjet politikai kultúra kutatása a bolsevik időszak kezdeteitől meglévő dogmák szövegmagyarázatára és dicséretére korlátozódott. Az ezen túlmenő szerény és szűkös kutatási eredményeket vagy nem hozták nyilvánosságra, vagy csak cenzúrázottan váltak ismertté. Ezért az Orosz Föderáció politikai kultúrájáról igen kevés megbízható adattal és ismerettel rendelkezünk. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az orosz demokratizálódás a politikai kultúra szempontjából vizsgálva egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben felel meg a nyugaton ismert folyamatoknak. Egyedülálló sajátossága, hogy kezdettől fogva egy hiány jellemzi: a demokratizálást meghatározó alapelképzelések eredeti értelme - a glasznoszty és a peresztrojka - messzemenően eltűnt belőle. A rájuk való hivatkozás már csak rituális jellegű.

Történelem és hagyományok

Az a fatális átalakulás, amelyen ma keresztülmegy Oroszország, gyakran terhes a szovjet rendszer örökségétől. A jelenlegi problémák gyökereit a cári időkben találjuk meg. A XIX. századig Oroszországot kizárólag a mezőgazdaság határozta meg. Mivel Oroszország korábbi terjeszkedése következtében a lakosságnak mindig újabb és újabb földtartalékok álltak a rendelkezésére, elmaradt az a gazdasági nyomás, amely arra kényszerítette volna a mezőgazdaságot, hogy hatékonyabban termeljen. Oroszország elmulasztotta a csatlakozást a modern ipari technológiákhoz, ezért a bolsevik hatalomátvétel előestéjén gazdaságilag messze elmaradt a Nyugattól. A szovjet korszakban az iparosítás nagy léptekkel haladt előre, de az áruk minősége alacsony maradt, mivel a termelőüzemek védve voltak a nemzetközi versenytől.

A belső fejlődés elősegítése helyett a cárok egyoldalúan a hadsereget és az állami bürokráciát fejlesztették. A szovjet vezetők ugyan erőltették a belső építkezést, de a második világháborúban aratott győzelem ismét világpolitika elsőbbségéhez vezetett, noha ehhez hiányoztak a gazdasági alapok. Ami a lakosság mentalitását illeti, az orosz és a szovjet lakosság egyenlősítő gondolkodásmódja a cári rendszer mezőgazdasági rendszerére vezethető vissza, amely az egyes parasztokat nem ösztönözte a nyereségorientált gazdálkodásra.

Miért öltötte a peresztrojka éveken át egy felülről irányított reform formáját? Ennek a kulcsa a múltban található. Azokat a kulturális tényezőket, amelyek tetten érhetők a veszélyektől és kockázatoktól való tartózkodásban, a felelősség vállalásától való vonakodásban, éppen olyan nehéz leküzdeni, mint a technológiai lemaradást és az archaikus gazdasági struktúrákat. Az orosz társadalom államnak való alávetettsége annak az évszázados történelmi fejlődésnek a következménye, amelyet viszont Oroszország óriási területi nagysága határozott meg. A munkaerőhiány problémájának a leküzdése alaposan kimunkált erőszakrendszerhez vezetett, amelyben valamennyi társadalmi osztály csak olyan mértékben tekinthette magának létjogosultnak, amilyen mértékben adózott vagy más közfeladatok teljesítésére volt kötelezhető. Oroszországban a földbirtok szétosztása nem járt együtt a tulajdonjog átruházásával, és ezért örökölni sem lehetett. Az 1649-es orosz törvénykönyv megerősítette a jobbágyparasztok földhöz, a városlakók adózáshoz és a katonák fegyveres és őrző-védő szolgálat teljesítéséhez való kötöttségét. Ezek a legapróbb részletekig kidolgozott kötelezettségek a társadalmi élet minden lényeges vonatkozását felölelték, és megerősítették az állam és az állami erőszak-apparátus szerepét. Ez a túlzott szabályozottság a hatalom rendkívüli mértékű koncentrációjához, elbürokratizálódáshoz és militarizálódáshoz vezetett. Nagy Péter cárnak a reformjai radikalizmusuk ellenére nemcsak megőrizték az orosz társadalom archaikus alapelemeit, hanem még meg is erősítették. A bolsevik forradalmat is a nagy mértékű konzervativizmus jellemezte. Az intézményrendszer és a hatalmi struktúra modernizációja a rendszer hagyományos alapjainak a megőrzését szolgálta.

Oroszország ismét zűrzavaros társadalmi folyamatok kezdetén áll. A szovjet kommunizmus összeomlása ideológiai és politikai vákuumot hagyott maga után, és ez Oroszország számára természetellenes állapot. Ilyen kritikus időszakok nem kedveznek a demokratikus intézmények megszilárdulásának. Az orosz történelem egyik meghatározó témája jut megint központi szerephez: a viszony Oroszország és Európa között. Oroszország vajon Európa szerves része-e, vagy pedig annak határán fekszik, és geopolitikai súlypontja Ázsiában van? A másik kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági rendszerét az európai vagy pedig az amerikai mintát követve kívánja-e átalakítani? Vagy pedig továbbra is ragaszkodik saját motívumaihoz, hagyományos erőinek a mozgósításához azért, hogy az állam, a társadalom és a gazdaság jelenlegi mély válságából megtalálja a kiutat?

Az autokrácia, azaz egy olyan politikai szereplők felett álló hatalmi központ létrehozása, amely érinthetetlen, alapvető jellemvonása a moszkvai állam politikai kultúrájának, amely a késői középkorban jött létre, és amelynek a mai Orosz Föderáció az örököse. A társadalom és a politika felett álló hatalmi központok létrehozása egyszerre tekinthető teljesítménynek és tehertételnek. A politikai tradíció megköveteli, hogy a politikai hatalom piramisának a csúcsa világosan látható legyen. Emellett a hatalom csúcsán lévő személynek a hatalmat nem szükséges egyedül gyakorolnia. Lehetősége van korlátozott uralkodásra, és a rendszer nem omlik össze, ha éppenséggel a hatalmat nem vagy csak részben gyakorolja. Mindig lesznek olyanok, akik ezt hajlandóak lesznek az érdekében és a javára megtenni. Az autokrácia rendszerének stabilitása azon nyugszik, hogy ki tudja vonni magát a napi politika gyakorlásával együtt járó konfliktusok alól. Még államcsínyek esetén is az a cél, hogy az uralkodó személyt egy másikkal váltsák fel, nem pedig a tekintélyuralom rendszerének a megszüntetése. Az autokrata uralmi csoport eltávolíthatatlansága és érinthetetlensége azzal a veszéllyel jár szükségszerűen, hogy elszigetelődik és elszakad az adott társadalom valóságától.

A bolsevik rendszer összeomlásával Oroszországban ma egy gyenge állam, és egy gyenge társadalom létezik. Ugyanakkor a rendszer összeomlása mozgásba hozta az önszerveződés erőit a jelenlegi orosz társadalomban. Mind a központban, mind a tartományokban egymás után jönnek létre érdekcsoportok, szakmai együttműködések, lobbik az ipar, a mezőgazdaság, a tömegtájékoztatás, a nemzeti politikai mozgalmak, a vallási szervezetek körében. Ezek a társadalmi tevékenységek ma szilárdabb alapokon állnak, mint a XX. század kezdetén, mert a társadalom az urbanizáció és az iskolázottság következtében átalakult, és ezzel létrejött a bázis a középrétegek számára. Mindazonáltal továbbra is erőteljesek az erős állammal szembeni elvárások. A jelenlegi gyenge periódusban egyre erősebben hangzik azoknak a hangja, akik szilárd államhatalmat akarnak. A születőben lévő politikai kultúra elősegítheti, hogy ezek a hangok meghallgatásra találjanak. A társadalom nagy része kész egy tekintélyuralmi államhatalom és végrehajtó hatalom elfogadására, mert ez a rend és a biztonság helyreállításának az előfeltétele.

Az orosz politikai kultúra alapvonásai

A bolsevikok sikeresek voltak, mert gyengén szerveződött társadalommal volt dolguk, amelyben az SZKP véres polgárháború után vette át az államhatalmat. A bolsevikoknak jól jött a társadalomban mélyen gyökerezett bizalom és alárendelődés az állammal szemben. A cári rendtől eltérően a bolsevik uralom részletesen kidolgozott elméletre és átfogó intézményi szabályozásra támaszkodott, hogy a társadalmi aktivitást vagy ellenőrizze vagy megtiltsa. A társadalom önállótlansága volt az egyik oka annak, hogy a hatalom és a tulajdon csak nagyon későn és nem teljes mértékben lett egymástól szétválasztva. Csak egy tulajdonos volt: a társadalom felett álló autokrata uralkodó. Az érvényesülő elv nem tett különbséget az uralkodók, az állam és az alattvalók vagyonbirtoklása között.

Ez a politikai kultúra megkönnyítette 1917 után a bolsevikok számára a magántulajdon felszámolását, és a nemzeti vagyon egészének a kisajátítását a bolsevik párt számára. A nyereségre való törekvés, a vagyon megszerzése és a társadalmi közösségekből való kitörés már 1917-et megelőzően is a bizalmatlanság és az elutasítás együttes ellenállásába ütközött. Az ellenállóknak ez a frontja az állami bürokráciától az ortodox egyházon keresztül a forradalmi értelmiségig húzódott. Ilyen háttérrel következett be a "burzsoá" civilizáció hanyatlása anélkül, hogy előzőleg nyugati értelemben vett valódi polgári társadalom bontakozhatott volna ki. Amikor a bolsevikok alárendelték maguknak az államot és saját diktatúrájuk eszközévé tették, az állam mindent felölelő szerepe már szilárdan meggyökeresedett az orosz politikai kultúrában. A társadalom elvárta és elfogadta, hogy az állam mindenhatóságot igényeljen magának. Az állami szervezetek folyamatos beavatkozását, szorongatását és gyámkodását a polgárokkal szemben magától értetődőnek tekintették.

Oroszországban történelmileg konszenzus-kultúra fejlődött ki. A politikai döntéseket alkudozások után egyetértéssel kellett meghozni. A konfliktusok a kettéhasadást, a szembenállást segítik elő, és a szembenálló felek közötti párbeszéd megszakadásához vezetnek. Az így elérni kívánt konszenzus nem szabad vélemény- és akaratnyilvánítás eredménye, hanem létrehozásában a kényszer és fenyegetés játszik döntő szerepet, amelyet gyakran intézményesen gyakorolnak, és amelyre jó példa volt az SZKP "demokratikus centralizmusa". Szabadelvű politikai vitakultúra, amelynek Nyugaton a demokratikus parlamentarizmus a megkülönböztető jegye - teljesen hiányzik. A különböző álláspontok átmenetinek számítanak, amelyeket le kell küzdeni és ennek nyomán vagy egyetértés vagy szembenállás jön létre. E mögött az a tévképzet áll, hogy a társadalmi-politikai életben is csak egy ténybeli igazság létezik és a politika ugyanúgy köteles ezt az egyetlen igazságot képviselni, mint a filozófia és a vallás. Csak ténykérdésekben létezik elvileg egy igaz állítás, egy igazság. Az érdekviszonyok által meghatározott politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekben a ténykérdések mellett hasonló erővel fejeződnek ki az érdekek és értékek, amelyek az igazságosság és hasznosság érdekorientált nézőpontjából ellentétesen viszonyulhatnak az egyetlen tényigazsághoz. Az orosz politikai kultúra szerint az állam még mindig köteles mindenki által elfogadott "igazságokhoz" tartania magát, és ezeknek az érvényesülését kell elérnie. Mivel a politika nem tud ennek az igénynek megfelelni, ezért az orosz társadalom jelentős része elfordult tőle.

Az orosz valóságban a konszenzus elve és a tekintélyuralmi elv kölcsönösen kiegészíti egymást, ugyanakkor ellentmondásban is állnak egymással. A kommunista diktatúra idején az SZKP legfőbb vezetője volt a mindenkori társadalmi konszenzus hordozója és kifejezője. Az orosz politikai kultúra átörökölt rendszerében ez könnyebben volt megvalósítható, mint egy angolszász politikai kultúrában, amelyben az egymással szembenálló álláspontok és érdekek megkövetelik a kiegyenlítődés és a kompromisszumok folyamatos keresését anélkül, hogy a szembenálló felek kiindulási álláspontjukat teljesen feladnák. Az egyetértési elv és a vezérelv összekapcsolódása a szovjet hatalomnak - különösen háborúk és háborús helyzetek esetén - szokatlanul nagy ütőerőt biztosított. Ugyanakkor megakadályozta, hogy a szovjet hatalom megfelelő eszközrendszert fejlesszen ki a konfliktusok feloldására. A szovjet rendszer két utat ismert a konfliktusok megoldására: az ellenség megsemmisítését, illetve a konfliktusok letagadását. Sztálin egyértelműen az első utat részesítette előnyben, és ennek nyomán a konfliktusokat növekvő mértékben a szőnyeg alá söpörték, mellőzték azok feldolgozását és a szembenálló álláspontok ütköztetését. Az egyetértés-kialakítás kultúrája nagy teljesítményekre képes, ugyanakkor azzal a veszéllyel jár, hogy hirtelen összeomlik, mivel a konszenzus a hosszan tartó folyamatban kiüresedik, és ez nem válik észlelhetővé. Emiatt nem kerül sor időben az elfajulás megakadályozásához szükséges ellenintézkedések meghozatalára.

Az orosz politikai kultúrában tehát létre kell hozni a társadalmi szintű egyetértést, majd pedig végre kell azt hajtani. Az orosz tekintélyuralmi rendszerben a döntések meghozatala mindig titkosan, a nyilvánosság elől gondosan elzárva történik. 1917 után a hatalom új birtokosai esetében ehhez még hozzáadódott, hogy ők korábban illegális összeesküvő csoportot alkottak.

A bolsevikok nem tagadták, hogy a földalatti tevékenységben szerveződtek meg, és a szigorú titoktartást tekintették sikerük egyik zálogának. A titoktartás volt az egyik előfeltétele annak, hogy a hatalom csúcsára korlátozódott döntéshozatalt társadalmi konszenzusnak tüntethessék fel. Ez a titoktartás megkönnyítette a hirtelen politikai irányváltásokat, az ellenfél meglepetésszerű lerohanását, amely nyílt társadalmi rendszerben nem lett volna lehetséges. A konspiratív magatartásnak azonban az is a következménye, hogy mindenki mást - ellenfelet és barátot - az általa gyakorolt szintre süllyeszt. Többek között ezért is nevezhető Oroszország az összeesküvési elméletek termékeny talajának.

Az átöröklött konszenzus-kultúra nem tette lehetővé, hogy a politikai pártok túljussanak a kezdeti nehézségeken. Belátható időn belül, aligha jön létre a programjaik szempontjából jól megkülönböztethető pártok szilárd választéka. A hatalomért egymással versengő politikai szervezetek azonban nem ellenségek, és koalícióra tudnak lépni egymással. Ez ellentmond az olyan társadalmi jövőképnek, amely a "vagy-vagy", a barát vagy ellenség világos megkülönböztetése szerint működik. Jelcint politikai ösztöne távol tartotta attól, hogy valamely párt élére álljon. A párthoz való tartozás akadályt jelent az autokrata politikus számára, mert a választók szemében az egész nép és az állam alapvető érdekeinek a képviselője helyett párt- és részérdekek képviselőjének tűnik.

Oroszország politikai kultúrájában a vezető személyiségek játsszák a központi szerepet, az intézmények pedig a perifériára szorulnak. A hatalom központjában mindig egyetlen személy áll. Ez bámulatra méltóan stabilnak bizonyult az intézményrendszer változása során a cári tekintélyuralomtól a bolsevik vezérelven át egészen a demokratikus elnöki rendszerig. A személyhez kötődés áthatja az egész politikai rendszert, és a lakosság életviszonyait is meghatározó módon befolyásolja. A földművelő lakosság lojalitása egészen a XX. század kezdetéig személyesen a cárokhoz kötődött, nem pedig az orosz birodalom intézményeihez.

A bolsevikok ebből a tapasztalatból indultak ki, s önmaguk meghatározását, valamint lojalitásukat a mindenkori vezérhez kapcsolták. A valódi hatalmi viszonyokat sokkal inkább informálisan és személyhez kötötten szabályozták, semmint formális eljárásokhoz kötve. A játékszabályok a szokásjog alapján fejlődtek ki. A döntések jogi úton történő felülvizsgálatát nem vették számításba. A kormányzás és közigazgatás legszilárdabb elemei a cári és a szovjet korszakban a patrónus és a védenc viszonyához kapcsolódtak, és az egymás iránt odaadó, egymástól függő funkcionáriusok hálózatára épültek. Ahogyan az állam egésze a cárok, illetve a kommunista pártfőtitkárok klientúrájának volt tekinthető, ugyanúgy alakultak ki alacsonyabb szinteken a patrónus-védenc kapcsolatok, amelyek informálisak voltak, és nem feleltek meg a társadalom formális alá- és fölérendeltségi viszonyainak.

A bolsevikok a társadalmi intézmények kikapcsolását a végletekig fokozták. Az 1930-as évek közepétől Sztálin haláláig a politikai rendőrség volt a diktátor hatalmának a központi eszköze. Azt megelőzően, és az után pedig a bolsevik párt apparátusa volt az, amely a vezetés legfontosabb végrehajtó szervezete volt. A átláthatatlanság folyamatosan érvényesült. Egyetlen törvény sem határozta meg pontosan a hatásköröket és a felelősek körét. Az uralkodó apparátus mindenben illetékes volt, de jogilag nem lehetett semmiért felelőssé tenni. A kommunista párt teljes mértékben maga alá rendelte az államot. A párt első embere volt a hatalom birtokosa, ugyanakkor nem volt párttörvény, nem is szólva a főtitkári tisztség, és a vele járó teljhatalom jogi szabályozásáról. Mindennek a protekciózás, a rokonokkal való kivételezés lett a következménye, amely egyben stabilitást biztosító tényezőnek is bizonyult.

A szovjet rendszer összeomlása nyomán lehetőség nyílott a tiszta lappal történő indulásra. Nem léteztek sem politikai pártok, sem szakszervezetek, sem parlamenti ellenzék. Noha számos intézmény használja ezeket az elnevezéseket, de saját önértékelésük és a politikai rendszerben elfoglalt helyük szerint is alapvetően különböznek a nyugati parlamenti demokratikus rendszerekben létező megfelelő intézményektől. A működőképes intézmények hiánya eredményezte azt, hogy a társadalmi stabilitás minimumának a biztosítása érdekében a korábbról megőrződött klientúrás viszonyokhoz nyúltak vissza. A hatalomért való küzdelem ma nem a szilárdnak mondható intézményekben elérhető állások betöltéséért folyik. Az intézmények ma már sokkal inkább eszközök. Emeltyűként szolgálnak arra, hogy egyes személyeket és klientúrahálózatukat hatalomhoz és befolyáshoz juttassák. Az intézmények fellazult állapotba kerültek, és a háttérben álló érdekcsoportok kötélhúzásai számára nyújtanak terepet céljaik eléréséhez.

Az orosz politikai kultúra néhány jellemzője

A társadalmi változások nem dialektikus ugrásokban mennek végbe. Ennél fogva nem meglepő, ha Oroszország hét évszázadnyi totalitarianizmus, és egy évtized zavaros "demokratizálódás", valamint a brutális korai kapitalista módra gyakorolt piacgazdaság rossz tapasztalatai után, az orosz embereknél a régi tekintélyuralmi viszonyok fokozatosan megszépültek. Ideológiailag tanácstalanok, és sajnálkoznak az állami gyámkodás elvesztése miatt. Olyan "korlátozott" demokráciát óhajtanak, amit jellemző módon "demokratúrának" neveznek. Ettől a demokratúrától várják a védelmet, az állandóan növekvő bűncselekményekkel, az állami tisztviselők korrupciójával, a polgárháborús állapotokhoz hasonlítható konfliktusokkal, a terjedő éhínséggel, a menekülők áradatával, a pénz rohamos értékvesztésével, valamint a nemzeti értékek kiüresedésével szemben, amelyek létükben fenyegetik az orosz embereket.

Ezért megkísérlik, hogy a régi és emlékezetük szerint bevált magatartásmintákat kövessék. Zavarodottságukban még arra is készek, hogy vállalják egy totalitárius rendőrállam brutalitásait is. A jelenlegi állami és társadalmi intézmények (különösen a belbiztonság) eddig nem túlságosan megszilárdult legitimációja is a nullára csökkent. Az állami intézményrendszer egészét az időközben nemkívánatossá vált (mert létbizonytalansághoz vezetett) társadalmi-gazdasági átalakulások, vagyis a rendszerváltás képviselőjének tekintik, és ennek megfelelően elutasítják. Mindennek az a végeredménye, hogy az elidegenedés, az apátia - és a norma nélküliség - megbénítja az Orosz Föderáció politikai kultúráját. Szükséges azonban ennek az általános megállapításnak a differenciálása. A mai Oroszországban különösen az idősebb emberek azok, akik elidegenedtek az új államtól és társadalomtól. Azok a fiatalok, akik saját tapasztalatukból nem, csak az idősek elbeszéléseiből ismerik a totalitárius szovjet reálkommunizmust, sokkal inkább hajlandóak és képesek is az új viszonyokhoz - legalább mentálisan - alkalmazkodni.

Érthető, ha az új állammal és intézményeivel kapcsolatos érdektelenség a polgári, korábban a proletár, életformához tér vissza, amely eszmékhez igazodó szellemiségben, úgy mint a haza, a nemzet, a család érzelmekkel teli felértékelésében, valamint a személyes barátság és ismeretségi kör fontosságában nyilvánul meg. Mivel az állam nem rendelkezik kéznél lévő meggyőző eszmékkel, amelyeket felajánlhatna, és egyidejűleg a vallási közösségek állami, politikai tekintélye meggyöngült, ezért nemcsak a széles néprétegeknél, hanem az Orosz Föderáció politikai és gazdasági hatalmasságainál is a sarlatán csodadoktorok, az ezoterikus körök, a titkos társaságok, a szekták és a vallási közösségek, elsősorban a nagy hagyományú orosz ortodox egyház felértékelődött. Hogy milyen erőssé vált a hagyományos vallási értékekhez való visszatérés, azt abból is felmérhetjük, hogy a szigorú ateista világnézet alapján kiképzett Vörös Hadsereg parancsnoksága már hosszabb ideje tárgyal az illetékes moszkvai pátriárkával a tábori lelkészi tisztség bevezetéséről az időközben létrehozott orosz hadseregben. Visszatért az eredetileg cári rendszerből származó (a második világháború alatt Sztálin által a szovjet győzelem érdekében eredményesen felhasznált) értékhármas - "ortodoxia, autokrácia, patriotizmus" - az Orosz Föderáció kommunista pártja 1994-ben sorra került harmadik kongresszusának a záródokumentumába is.

Az orosz politikai kultúra szociálpszichológiai tényezői

A mai Oroszország annak ellenére, hogy igyekszik magát demokratikus föderális államnak feltüntetni, elődeihez hasonló módon erősen központosított állam. A Szovjetunió diktátorai a cárok közvetlen utódai voltak. Időközben lezajlott a "demokratizálódás" (bármit is jelentsen ez), és a tekintélyuralmi totalitárius időkből származó társadalomlélektani maradványok ma is léteznek és hatnak. Ezek megnyilvánulnak számos orosz polgár vágyakozásában a korábban megszokott központosított erős és egyértelmű államvezetés iránt. A központosított állam egyik sajátossága, hogy a hatalom központjában nem öntudatos, hanem gyenge társadalom jön létre. Az Orosz Föderáció jelenlegi gyengesége olyan hagyomány túlélésével magyarázható, amely egészen a cári időkig megy vissza. Az orosz társadalom egészen mostanáig nem volt abban a helyzetben, hogy a terjeszkedő állammal szemben ellenálljon, vagy legalábbis alkalmanként távolságot tartson vele szemben. Az eddigi orosz társadalom, mivel a polgárai nem rendelkeztek a szükséges lélektani előfeltételekkel, soha nem rendelkezett azzal az eséllyel, hogy autonómiát szerezzen magának a mindenható állammal szemben érdekei érvényesítésére.

A történelmi folytonosságon túlmenően a központi hatalom erősségének egyik oka az, hogy erősségével a társadalom gyengesége áll szemben:

a) Hiányoznak vagy csak nagyon gyengén léteznek a föderális struktúrát ellenőrző és korrigáló hatások. Oroszországban időnként létrejön és kifejeződik a regionális öntudat, tiltakozás és ellenállás a központi hatalom ellen, mégis a központ despotikus hatalomgyakorlását a periféria nem ellenőrzi, nem helyesbíti, lényegében nem tudja megakadályozni.

b) A mostani - a Szovjetunióban az államot egyedül irányító - kommunista párt, méreteit és befolyását tekintve a legerősebb párt az Orosz Föderációban. Ugyanakkor a jelenlegi többpártrendszerben csak az egyik párt a sok közül. Mivel bebizonyosodott, hogy a reálszocializmus idejéből származó ideológiai díszletek és klisék már nem használhatóak a jelenben, a kommunisták is, a többi párthoz és politikai érdekcsoporthoz hasonlóan, minden további nélkül újrafogalmazták önazonosságukat és érdekeiket. Az államban és a társadalomban általuk óhajtott szerep betöltése teljesen igénybe veszi idejüket és erőiket a politikai szféra kaotikus és anarchikus viszonyai miatt.

c) Az Orosz Föderációban és elődállamaiban soha nem működtek a nyugati demokráciák államhatalmat ellenőrző intézményei, úgy mint a független igazságszolgáltatás és parlament, továbbá nem létezett az ahhoz szükséges önálló és független társadalom. Az igazságszolgáltatás és a parlament az Orosz Föderáció politikai színpadán továbbra is statisztaszerepet tölt be.

d) A hatalom központosításával - ugyancsak a történelmi hagyományokra visszavezethetően - folyamatosnak bizonyult a hatalmat birtokló személyre alapozott politika folytatása. Borisz Jelcin államelnökre másként tekintenek, mint a többiekre, mert "demokratikusan" legitimált. Sok orosz ember szemében ő a fehér és a vörös cárok utóda. Jelcin ennek megfelelően is viselkedik. Erre bizonyíték az az önkényes mód, ahogyan az orosz elnök alkotmányt értelmezi.

e) Oroszország politikai színterét továbbra is az általános társadalmi konszenzus utópiája határozza meg. Mivel azonban ezt többé nem lehet erőszakkal kikényszeríteni, ezért a jelenlegi orosz politikai kultúrát a különböző csoportosulások létrejötte, az idegenellenesség, az ellenségkép, a merev fekete-fehér gondolkodásmód, valamint az egymással szembenálló, kibékíthetetlen álláspontok jellemzik. Ismét feltűntek az ellenségkép-hordozás folytonosságának a jelei. A nép korábbi ellenségei (például a muszlimok, a zsidók, a nyugatosok) ma szintén államellenesnek számítanak. Ezek a tekintélyuralmi beállítódások megnehezítik a társadalmi kisebbségekkel, másként gondolkodókkal és idegenekkel szembeni bánásmódot.

Ilyen háttér mellett a nyugati értékrend kritikátlan és jóhiszemű átvétele túlságosan optimistának bizonyult és kudarcot vallott a politikai-lélektani realitás nem vagy csak igen lassan megváltoztatható tényein. A demokráciáról, mint jövőbeni gondolkodás- vagy magatartás- meghatározó tényezőről az Orosz Föderáció politikai tömegtájékoztatásában csak ritkán van szó.

f) A tulajdonképpeni orosz nemzet, illetve etnikum a XVI. század óta először az Orosz Birodalomban, később a Szovjetunióban lett - legalábbis a többi nemzet és etnikum szemszögéből nézve - a ténylegesen uralkodó nemzet és etnikum. Az orosz nacionalizmus ennek megfelelően az Orosz Birodalomban, később pedig a Szovjetunióban mindig tartalmazta a birodalmi jellegzetességeket. 1991 óta ez a viszony megváltozott: az orosz nemzet az Orosz Föderáción belül önmagára szűkült. Többé nem nagyhatalom, hanem csak az egyik a formálisan egyenrangú és egyenjogú többi nemzet és nép között. A tulajdonképpeni orosz etnikumnak - a Föderáció eddig arrogáns fölénnyel alacsonyabb rendűnek, és ez által ignorálhatónak tekintett - kisebb etnikumaival és nemzeteivel való alkotmányos egyenrangúvá tétele, az orosz identitás újragondolását, és új beállítódás kialakítását tette szükségessé. Ez eddig nem történt meg, és a megvalósulására utaló jelek alig mutatkoznak. A csecsen konfliktus jól bizonyítja, milyen nehéz a valódi Oroszország számára egyenrangúnak elfogadni azokat a nemzeteket, amelyek korábban ténylegesen tőle függtek, és amelyeket alárendeltnek tekintettek.

Az értelmiség

Az Orosz Föderációban az értelmiség nem kizárólag formális ismérvek (például iskolai végzettség alapján) beazonosítható társadalmi csoport. Bárki, aki akarja "az értelmiséghez" számíthatja magát. Strukturális sokrétűsége és változatossága az oka annak, hogy az értelmiség számos párthoz, frakcióhoz, egyesüléshez csatlakozott. A szovjet időkből származó "osztályszolidaritás" tartalmatlanná vált és az értelmiség egyes csoportjai elkeseredetten küzdenek az államban és a társadalomban a véleményhatalom megszerzéséért.

Elméleti síkon megkülönböztethetjük az orosz értelmiség két egymással szembenálló táborát. Itt elsősorban nem az egyén hasznosságának a megnöveléséről és a közösség kárára való személyes gazdagodásról van szó, ahogy az ember gondolná - noha ezek nem ritkán, mint az egyéni magatartást befolyásoló tényezők megtalálhatóak -, hanem a szovjet időkben szokásos gyakorlatra való támaszkodásról, az értelmiség kollektív kötelezettségteljesítése útján a közjó elősegítéséről. A másik tábort az elitek alkotják. A "posztmodern" magatartásból (vagy amit ennek tartanak) kiindulva, e frakció tagjai elutasítják mindannak az igénybevételét, amit a saját szempontjukból profán céloknak és kollektív törekvéseknek tartanak. Azok, akik ehhez a táborhoz tartozónak vallják magukat, különleges társadalmi státuszt ("elitek") igényelnek maguknak a közügyek intézésében. Gondolkodásmódjuk és magatartásuk egészében az önmegvalósítás homályos eszméjére támaszkodik. A nyugati ipari társadalmak viszonyaiból átvéve bontakozik ki a változás az Orosz Föderációban - mindenesetre teljesen más körülmények között és időben megkésve - a régi, tradicionális társadalmi értékekből (szolgálat és készenlét az alárendeltségre, engedelmesség stb.) kiindulva az egocentrikus ún. posztmodern értékek (autonómia, önmegvalósítás stb.) irányába.

Kevésbé elvont szintről tekintve az orosz értelmiség csoportjai besorolhatóak a tradicionalisták és a modernizálók, a populista orosz patrióták és a kozmopolita globalisták táboraiba. A jelenlegi helyzetben mindenki küzd mindenki ellen. (Bellum omnium contra omnes - mindenki háborúja mindenki ellen, és homo homini lupus - az ember embernek farkasa) Ezáltal nyernek hangsúlyt a kilátástalan gazdasági helyzet és a megkeményedett belpolitikai harcok. A reálszocializmus időszakában az értelmiség tagjaiba beültetett "mi-tudat" továbbra is lényegesen erősebb, mint az egyes egyén autonómiáját hangsúlyozó gondolkodás, amely etikai felelősséget vállalt és kritikai magatartást tanúsított az együttesen elfogadott célokkal szemben. Ez az autonóm egyén az Orosz Föderáció értelmiségében csak kis számban fordul elő.

A sztálini időkben a szovjet értelmiség a cenzúra nyomása alatt és az ideológiai másként gondolkodással való állandó gyanúsítgatás viszonyai között élt. Egyaránt szenvedett a bigott pártfunkcionáriusok provinciális és túlzásba vitt moralizálásától, valamint a bürokrácia diktátumaitól. A reálszocialista rendszer összeomlása után közvetlenül az orosz értelmiség szerepének kibontakozására, befolyásának a növekedésére lehetett számítani. Az ellenkezője történt. Utólag visszatekintve, úgy tűnik, hogy az értelmiség számos tagja számára nem jött rosszul az állami bürokraták és pártfunkcionáriusok hozzá nem értése, a hatalommal való visszaélése, sőt találtak elegendő és minden oldalról elfogadott mentséget a minőségi hiányosságokra és a lustaságra is.

A csecsen felkelés brutális elfojtása mélyrehatóan és tartósan aláásta az orosz értelmiségnek a demokrácia megszilárdításához vezető útba vetett hitét. A totalitarianizmus visszatérésétől való megalapozott félelem ellen az értelmiség egyelőre nem tettekkel, hanem a diktatúra alábecsülésével és puszta erkölcsi hivatkozásokkal védekezik. A költő Kovalov példáját - aki tiltakozásból tudatosan kitette magát Csecsenföldön a saját honfitársai által végrehajtott bombázásnak és lövöldözésnek - ugyan hosszan és szenvedélyesen vitatták, de mindez nem vezetett számottevő tiltakozási akciókhoz. Ellenkezőleg: az orosz értelmiség egy része a költőnek ezt az egyetlen tettét átstilizálva az egész értelmiség erkölcsi fölényének a bizonyítására használta.

Oroszország mítosza

A Szovjetunió összeomlása óta mindenek előtt "Oroszország" fogalmát próbálják újradefiniálni. Ehhez mindenek előtt szükséges lenne az orosz embereknek az Orosz Föderációhoz való állampolgári és érzelmi azonosulását kifejleszteni. Az Orosz Föderáció fogalma a szövetségi állam új mechanizmusainak a létrehozását jelenti. Ennek napjaink egyik legnagyobb szorgalmazója Andrej Szaharov volt. Oroszország fogalma másrészt politikai stratégiákhoz kötődik, amelyek az Alexander Szolzsenyicin által hirdetett eszmékre támaszkodnak, és valamennyi orosz egyesítését szorgalmazzák. Ezekhez az eszmei és politikai áramlatokhoz próbálnak a különböző nacionalista és fasiszta csoportosulások is csatlakozni, amelyek különben alig tudnának a társadalmi fejleményekre befolyást gyakorolni. Jelenleg még abból indulhatunk ki, hogy nem létezik intézményes és szervezett kapcsolat ezek között a heterogén erők között.

Ezek mellett az ideológiai vonatkozások mellett az Oroszország mítoszhoz kapcsolódó lelki és szellemi beállítódás az Orosz Föderációban meghatározó jelentőségű. Az uralkodó csoportokban továbbél a nagyhatalmak közé tartozó Oroszország képe, amely hatalmas földrajzi térséget ölel fel és sokféle természeti kinccsel rendelkezik. Ebben az összefüggésben azonban nem lényegtelen a különbség a hatalmat gyakorló elitek és a lakosság között. A lakosság széles rétegeinek a passzív magatartása a történelmileg meghatározott államnak való alárendelődésre és természetesen a mindennapok megélhetési gondjaira vezethető vissza. Ezen túlmenően az Oroszország-mítosz csaknem vallásos tartalmat nyert. A posztkommunista Oroszország, amely ténylegesen megszűnt világhatalom lenni, nehezen tudja ezt a helyzetet fájdalommentesen elviselni. A megsebzett nemzeti büszkeség nemcsak a nacionalista jobboldal szóhasználatában fejeződik ki, hanem a történelmi, kulturális jelenségek egész áradatában is. A rendszerváltás az orosz politikai kultúrában fájdalmasabban megy végbe, mint a korábbi szocialista tömb többi országában. Az oroszországi fordulat több mint egy politikai rendszer koordinátáinak a kicserélése. Oroszországnak a rendszerváltozással egyidejűleg bizonyos értelemben önmagától is fel kell szabadítania magát. Ez kolosszális fájdalmat okoz, és a terapeutákat nemritkán arra készteti, hogy a fájdalom helyét a betegség helyének tartsák.

Éppen ezért az orosz lakosság tudatának jelenlegi megkülönböztető jegyeit a következőkben foglalhatjuk össze:

- Társadalmi pesszimizmus a peresztrojka eredményeiben való csalódottság, a gyors sikerben való hit elveszítése;
- Bizalmatlanság minden politikai intézménnyel szemben, kezdve a régiektől és bevégezve az újakkal; ellenszenv és bizalmatlanság valamennyi politikai vezetővel szemben;
- Csalódottság, amely a folyamatban lévő események feletti mély aggodalomban fejeződik ki a jövőben vetett bizalom hiánya és minden elgondolható bajra való készenlét;
- Az erkölcsi értékek és normák egyre mélyülő vákuuma, amely a kommunista ideológia és a hagyományos értékrend összeomlásának a következménye;
- A paternalizmus és az egalitarianizmus, amely a reálszocializmus talaján mély gyökereket eresztett, és amely az emberek jelenlegi elszegényedése és megalázó helyzete következtében ismét erősödik;
- Nyílt és agresszív irigység minden anyagilag jobban állóval szemben, különösen a privilegizált társadalmi csoportokkal szemben.

Továbbra is nyitott kérdés és kényes téma, hogy vajon a mozgásba hozott fejlemények a nyugati mintájú politikai demokráciához vezető helyes utat jelentik-e Oroszország számára. A társadalom még mindig keresi a karizmatikus vezetőket. Jelenleg egy sem mutatkozik közülük, sem a politikusok, sem az értelmiség soraiban.

(Ez az írás a müncheni Weizsäcker Stiftung - Weizsäcker Alapítvány - felkérésére 1995 decemberében készült német nyelvű szöveg magyar fordítása.)

---