ÖTÖDIK FEJEZET: ATHÉN FÖLDI BIRODALMÁNAK BUKÁSA

Az athéni birodalmi politika megbukott. A veszteség, amely a várost Sziciliában érte, mértéken felül nagy volt: az elpusztult 216 trieres közül 160 az athéni flottát csökkentette, s a mintegy 50.000 ember elvesztéséből 12.000 az athéni polgárságot. A pénzügyek is a lehető legrosszabbul állottak. A szövetségesek újabb megsarcolására gondolni sem lehetett; sőt tanácsosnak tűnt fel az évi adó (a phoros) helyébe az ötszázalékos áruvámot (az eikosté-t) hozni be a birodalmi kikötőkben. Csakhamar az utolsó tartalékot, a már Periklestől őrizgetett 1000 talentumot sem kímélhették az athéniek, hogyha a háborút folytatni akarták. Ezt pedig – nem önhibájukon kívül – a legkedvezőtlenebb jelek között meg kellett tenniök.

413 nyarán történt a sziciliai szerencsétlenség s ugyanazon esztendőnek tavaszától kezdve Dekeleiát, Attika legnagyobb községét, amely az Euboia felé vezető fontos úton feküdt, a spártaiak már megszállva tartották. Mert ezek ismét háborús állapotban érezték magukat az athéniekkel, amióta ezek Argost támogatva a lakóniai partvidék pusztítgatásától sem tartózkodtak (414). Azt a tanácsot, hogy Dekeleia tartós megszállásával vágják el Athént északi összeköttetéseitől, Alkibiades adta a spártaiaknak. Újból megkezdődött a vidék beözönlése a város falai közé s ennek következtében újból mutatkoztak Athénben a túlzsúfoltság súlyos következményei, csakhogy most már nem az ellenséges betörés rövid idejére korlátozva, mint az „archidamosi háború”-ban, hanem endemikus formák közt.

Spárta el volt tökélve, hogy régi ellenfelével most egyúttal a tengeren is leszámol. Két egymásba játszó körülmény erősítette meg elhatározásában. A sziciliai katasztrófa Athén szövetségeseiben az elpártolás szándékát érlelte meg. Elsősorban a legnagyobb szigethatalom, Chios kérte az elszakadáshoz Spárta támogatását. Azután – az ión városok miatt – a perzsák is érdeklődni kezdtek a háborús fejlemények iránt. Athén annak idején azt a meggondolatlanságot követte el, hogy II. Dareios ellen a sardesi szatrapa fiát támogatta lázadásában. Ez a Kallias-féle szerződés megszegését jelentette s most egyszerre két perzsa követség is tett Spártának ajánlatot a szövetkezés érdekében. Tissaphernes-nek, az ión-káriai partvidék helytartójának, feltételeit fogadták el és nem Pharnabazos-éit. Ezentúl perzsa zsoldért szolgálnak hajóikon a peloponnesosiak s ennek fejében messzemenő határig ismerik el a barbárok jogigényeit göröglakta városok és területek fölött. A több alkalommal és többféle szövegben fogalmazott megegyezés nem igen szolgált a spártai politika dicsőségére. Távol vagyunk attól az időtől, amidőn a perzsák ellen vállvetve harcoltak a görögök egymás szabadságáért.

A főhadszíntér ilyformán az ión szigetek tengere lett. Chios elszakadását az athéniek már nem tudták megakadályozni (412). Ez a sziget a háború egész tartama alatt az ellenség kezén marad. Lesbosért harc folyik; az athéni uralom biztos támpontjának egyedül Samos bizonyult, ahol egy azidőtájt kitört polgárháború kegyetlenkedései alaposan elvették az oligarchák kedvét a nyugtalankodástól. A gyorsan és nagy áldozatkészséggel felszerelt flottának ez okból lesz Samos a bázisa. Viszont a sziciliai segítséggel – Hermokrates támogatásával bővült peloponnesosi hajóhad a miletosi kikötőben horgonyzott, miután Alkibiadesnek sikerült a legnagyobb ión várost az ellenség pártjára állítani. Eleinte nem is annyira a hadműveletek, mint inkább az Alkibiades személyével kapcsolatos politikai események vonják figyelmünket magukra. Ez a hozzátartozó közösségtől elszakadt nagy egyén, akit népével a gyűlölet kapcsolata fűzött össze továbbra is, összezördült a spártaiakkal és Astyochos-nak, a nauarchosnak (hajófőparancsnoknak) táborából Tissaphernes házába menekült. Szándéka, hogy előbb-utóbb hazájába térhessen vissza, kedvezően találkozott azon oligarchikus mozgalommal, amely Athénben a sziciliai szerencsétlenség óta és ennek hatására mind nagyobb erőre kapott.

Ott már 413–12 telén tíz „tanácsadót” (probulos-t) állítottak a közügyek élére, hogy ezek mindazt az intézkedést megtegyék, mit a rendkívüli viszonyok a közjó érdekében haladéktalanul megkívántak; kérdést nem tárgyalhatott a rendes tanács, javaslatot nem fogadhatott el a népgyűlés e 40 éven felüli férfiak előzetes jóváhagyása nélkül. Az eddig titkos politikai társaságok (a hetaireiák) most már nyilt szerepre is mertek vállalkozni s a valamikor nagy demokraták egymásután cseréltek pártállást. A leghangosabbak, a vezetők is: Peisandros és Phrynichos. Utóbbi ugyan nem akart még most sem Alkibiadesről tudni. De vele ellentétben az oligarcha párt a maga egészében Athén számára még a perzsa segítséget is megnyerhetőnek gondolta, hogyha a szükséges alkotmányváltozás Tissaphernes barátjának, Alkibiadesnek visszatérését készíti elő. Mindez utólag illuziónak bizonyult. Tissaphernes semmiképpen sem volt az athéni barátság számára kapható; ő legfeljebb szabotálta az erélyesebb segítségnyujtást; Alkibiadesnek pedig csak az volt fontos, hogy bármi áron, de diadallal térhessen vissza.

Az oligarchák összeesküvése a samosi táborból indult ki s a samosi tábor vet véget az oligarchák négyhónapos uralmának (411 jún.–szept.). Peisandros, az egyik flottavezér, miután az athéniek megbízásából sikertelenül tárgyalt Alkibiades-szel és Tissaphernes-szel, újból Athénben termett s itt társaival együtt a demokratikus alkotmányt megbuktatta. Az első népgyűlés, amely máris a terror hangulatában tanácskozott, a 30 syngrapheus („összeíró”) testületévé egészítette ki a 10 probulosét. Kifejezetten azt a jogot kapták meg most ezek a férfiak, hogy bármiféle indítványt, tehát alkotmányelleneset is, írásban és közvetlenül (tehát a bule megkerülésével) terjeszthessenek a nép elé. A döntő ekklesia egy-két nappal később a Kolonos dombján ülésezett. Ekkor határozták el, hogy az állami bevételek csupán háborús célokra fordíthatók; hogy a tisztviselők – a háború ideje alatt – fizetést nem kapnak, hogy a teljesjogú polgárok számát cenzus alapján 5000-re csökkentik. Aristoteles és Thukydides egybehangzó értékelése szerint intézményesen „mérsékelt oligarchiát” konstituáltak mindezzel. De az oligarchiának radikális képviselői gondoskodtak természetesen arról is, hogy a tényleges hatalom a syngrapheis intézményén túl is az ő kezükbe kerüljön. Az 500-ak tanácsát a 400-aké váltotta most fel olyképpen megválasztva, hogy 5 proedros összesen 100 embert, ezek közül meg mindegyik további hármat kooptált. Egy végleges, majd „a jövő időre szóló” alkotmánytervezetet is készítettek és fogadtak el az összeesküvők. De nemcsak hogy ennek a megvalósítására nem került soha sor, hanem még ama bizonyos 5000 polgár nevét sem írták soha össze az e célból megválasztott „lajstromozók” (katalogeis).

A 400-as tanács zsarnoki uralmát a samosi tábor ellenkezése buktatta meg. Első eset a görögök történetében, hogy a politizáló hadsereg dönt az események fölött. A katonák nyilt lázadásba törtek, a gyanús hadvezéreket letették és a demokratiához hű Thrasybulos és Thrasyllos köré csoportosultak. Azután – előbbinek sürgetésére – Alkibiadest magukhoz hívták száműzetéséből és strategosukká tették meg. Az athéni oligarchák most már hiába jártak küldetésben a samosiaknál; a 400-as tanács távozását maga Alkibiades is követelte, csupán a polgárok redukált száma ellen nem volt kifogása.

Az összeesküvők végleges bukására az alkalmat egyrészt az ellenséggel való alkudozásuk és Éetioneiának, a peiraieusi kikötő földnyelvének gyanút keltő megerősítése, másrészt egy harctéri esemény: az euboiai vereség és a sziget elvesztése adta meg. A mérsékelt közép pártot képviselő Theramenes-nek átmeneti és csak rövid ideig tartó alkotmánya után, amely – irányszámul az 5000-et fogadva el – „fegyvert nyujtók” körére szorította a polgárságot, újból a demokráciának régi formái tértek vissza Athénben (Demophantos törvénye a demokrácia védelmére, 410). A megtorlás természetesen nem maradhatott el. Phrynichost már az első zavarok idejében orgyilkos kéz ölte meg, Peisandros pedig bukása után a spártaiakhoz menekült; Antiphon-t, az egész mozgalom értelmi szerzőjét, kinek szónoki képességeit és érdemeit hálás szavakkal ismeri el e korszak nagy történetírója, törvényszék elé állították és kivégezték.

A politikai zűrzavarból Alkibiades személye került ki győzelmesen. Az ő hadvezéri erényeitől várta most Athén megint – a közelmult szomorú tapasztalatait feledve – jövő boldogulását. Egyelőre nem is csalatkozott. Mindenekelőtt a Hellespontos vidékén kellett rendet teremteni, mert az erre vezető út biztosította az Attika élelmezéséhez szükséges gabonabehozatalt. Az athéniek létfenntartása függött a helynek birtoklásától. Derkyllidas, a spártai parancsnok, Abydost, a megarai Helixos meg Byzantiont és Kalchedont szakította volt el Athén oldala mellől és több város önként hódolt meg a győzteseknek (411). A Kynossema-i siker után, melyet még Thrasybulos és Thrasyllos vezetésének köszönhettek az athéniek, először Abydosnál, azután Kyzikosnál verte meg Alkibiades a peloponnesosiakat (410 tavaszán), utóbbi helyen annyira fölényesen, hogy még a spártai nauarchos is áldozata lett a szárazon folytatott kézitusának.

Spártában nagy ijedtséget váltott ki a kyzikosi vereség. A status quo alapján rögtön békére lettek volna hajlandók a spártaiak. De mint a háború első fázisában, most is találkozott Athénben vezető államférfiú, aki nem látta elérkezettnek az időt, hogy a hosszan húzódó küzdelmet befejezzék. Ez alkalommal Kleophon, a hangszerkészítő, mondott határozott nemet és hiusította meg propagandájával a sokaktól óhajtott békekötést. Az ő nevéhez fűződik az akkortájt behozott diobelia intézménye is. Minden athéni polgár közellátás címén napi két obolosra tarthatott igényt. És ez akkor már nemcsak „demagógia” volt; ez az athéni polgárság rohamos elszegényedését is élénken dokumentálta.

Ezideig Alkibiades száműzetése óta még nem járt Athénben; ez csak 408 nyarán következett be, miután a Bosporost (Byzantiont és Kalchedont) is kiragadta az ellenség kezéből. Rendkívüli sikerek érdemével térhetett így vissza szülővárosába; a polgárok kenyerét most már nemcsak a chrysopolisi (skutari) vámőrség, hanem az egész szabaddá tett tengerszoros biztosította. De nem sokáig örvendhettek egymásnak: a szülőváros és megtért vezére. A harctér változásai Alkibiades jelenlétét sürgősen követelték. Ott Ioniában ugyanis a kétszínű Tissaphernes helyett a perzsa király fia, Kyros, az eljövendő görög fiatalságnak lovag-ideálja, vette át a perzsa erők parancsnokságát. Ez egyúttal a háború energikusabb folytatását jelentette. A második személyi változás az új spártai nauarchosnak, Lysandros-nak fellépésével történt meg. Az a kiváló hadvezér jelent meg vele a görög események színterén, aki az alkibiadesi szellemet és tudást a dór diszciplináltsággal párosította. Lysandros nagyratörő céljai jobban összhangzásban is maradtak hazája érdekeivel, mint Alkibiadeséi. E mellett voltak az athéniek régi ellenfelére Kleomenesre emlékeztető politikus-tulajdonságai. Az ión városokban az oligarchák társaságait (a hetaireiákat) mozgósította és helyezte a háborús cél szolgálatába.

Alkibiades Notion-t, Kolophon városának kikötőjét, választotta a hadi műveletek bázisául az Ephesos alatt horgonyzó ellenséges flotta közelében (407). Nagyobb összetűzésre – Lysandros tartózkodása miatt, ki a spártaiaknak valóságos Cunctatora – nem került a sor. De az egyik athéni kormányos, a meggondolatlan Antiochos, a fővezér távollétében és egyenes tilalmára, megtámadta az ellenséget és vereséget szenvedett. A 15 hajónyi vereség nem volt épp túlságosan nagy; de következményében Alkibiades elejtéséhez és távozásához vezetett. Az athéniek most másodízben követik el azt a hibát, hogy épp azt tolják félre, kitől még csak az imént mindent reméltek. A régi bizalmatlanság támadt fel ellene: Athénben azt hangoztatták, hogy dorbézolásai miatt mulasztotta el fővezéri kötelességét. A további érvényesülés minden reménye nélkül egyik chersonnesosi vagy propontisi várba vonult vissza. Megismétlődik benne Themistokles sorsa. Csakhogy ő mintha e sorsot tudatosabban és féktelenebbül provokálta volna. És mégsem volt ez ekkor már pusztán egyéni sors, hanem egyúttal azé az államé is, amelyben a nép és a nagy ember egyensúlya végleg megbomlott. Az athéni forma belső veszélye lett végzetessé, mint az élő szervezeté, amely érett korának erejében még diadalmasan lebeg önhalálának veszélye felett, hogy azután egyszerre – érthetetlenül – mégis belézuhanjon. Az önkénytesen száműzöttet később (404) Pharnabazos bérencei ölték meg; sírját Phrygiában, Melissában mutogatták.

Az athéni táborban most Konon vette át Alkibiades tisztét, míg a spártaiaknál Kallikratidas váltotta fel – csak egy évre szóló szolgálat idejének letelte után – Lysandrost (406). Az új vezetésű felvonulás az athéniek vereségével kezdődött. Az ellenség Lesbos szigeténél 30 hajójukat elfogta és a flottának többi részét a mytilenei kikötőben zárta körül. Amennyire lesujtotta a hír az athénieket, annyira felébresztette áldozatkészségüket. Tudták nagyon jól, hogy az utolsó, a sorsukat eldöntő erőlködésekről van szó. Besoroztak tehát minden épkézláb polgárt és metoikost, sőt sokat a rabszolgák közül is, kiknek szabadságot ígértek és adtak is utólag. És hogy az anyagiakat előteremtsék, az istenek vagyonának sem kegyelmeztek: a Parthenon üresen tátongott, mert az arany-ezüst ajándékokat, még a Nike-szobrocskákat is, beolvasztották (ez az első aranypénz Athénben). A nagy áldozatkészségnek jutalma az Arginusai-szigetek közelében, Lesbos déli partja és az ázsiai szárazföld között aratott fényes győzelem lett. Ebben a legnagyobb tengeri ütközetben, melyet görögök ezideig egymás ellen vívtak, a peloponnesosi hajóhadnak háromötöd részét (70 hajót) semmisítettek meg az athéniek.

Spárta újból békehajlandóságot fejezett ki, úgy mint Kyzikos után. De Kleophonék, a teljes győzelem hívei, a tisztes megegyezésnek ezt az utolsó lehetőségét is megbuktatták. Az athéniek viselkedése megdöbbentően mutatja a megzavarodott és értelmét veszített nagystílűséget. Hat diadalmas strategost ítéltek halálra és végeztek ki amiatt a mulasztás miatt, hogy az ütközetben elesett katonák hulláinak a nagy viharban nem adták meg a végtisztességet.

A végső fordulatot a háborús eseményekben Lysandros újólagos szereplése hozta meg. Mivel nauarchos másodszor nem lehetett, mint vice-admirális (epistoleus) vette át az erősen megfogyatkozott peloponnesosi hajóhad újjászervezését és vezetését. Az athéni kihívások elől hosszú ideig kitért; végül a Hellespontosba csalta az ellenséget és a thrák Chersonnesos partvidékén, Aigospotamoi mellett megsemmisítette (405 szept. elején). Részben a hátrányos helyzet, részben elbizakodottságból származó hanyagság okozta a katasztrófát, melyből a fővezér, Konón is csak nagynehezen szabadult. Lysandros valósággal meglepte és csata nélkül kerítette hatalmába az ellenséges sereget. Miután Athén gazdasági forrásai immár végleg kiapadtak, Aigospotamoi az egész peloponnesosi háborúnak határkövévé lett. Mihez is kezdtek volna az athéniek élelmi útjuktól, a Hellespontostól elvágva, hajóhaduktól megfosztva, a Dekeleiát megszálló ellenség miatt a város belső területére szorítva? Athént végül is a gazdasági körülzárás kényszerítette térdre.

Lysandros most 150 hajóval közeledett a Peiraieus felé, az egész peloponnesosi hadsereg pedig Pausanias vezetésével a város falaihoz (405 nov). Kleophon még most is tud izgatni egy darabig a békekötés ellen, de azután halálra ítélik és kivégzik, a mérsékelt elemek – élükön Theramenes-szel – veszik kezükbe a békekötés ügyét. Sok engedményre nem lehetett kilátás. A végérvényesen megállapított békeszerződés szerint (404 április) Athén kénytelen volt belenyugodni abba, hogy meglévő összes birtokait elveszítette; egyedül Attika és Salamis maradt az övé. Még súlyosabbak voltak a többi feltételek: a kikötőnek és a városnak falait le kellett rombolni, a hajókat – 12 kivételével – kiszolgáltatni, a száműzötteket hazaengedni. És – úgy halljuk – a korinthusiak és a thébaiak, Athénnek legelkeseredettebb ellenségei, mindennél még többet, még rosszabbat szerettek volna kierőszakolni: a város teljes eltüntetését a föld színéről.

Mi tartotta ettől vissza Spártát? Kétségkívül nem a „nagylelkűség”. Hanem amint spártai tulajdonság volt megakadályozni azt, hogy „a fák az égbe nőjenek”, spártai dolog volt, úgy látszik, mértéket is tartani és megállani annál a határnál, amelyet a földből nőtt és az istenektől növelt valóságok iránti tisztelet szab meg az embernek. Ilyen valóság volt Athén. Az az emberinél nagyobb lendület, amely benne kétszeresen is felszabadult és megbontotta szerkezetének harmóniáját – a féktelen személyiség és a fékezetlen nép megzavarodott tetteivel – annak idején, Melos és Skione esetében, megmutatta, hogy nem ismer határt az idegen élet pusztításában, amint saját felfokozásában is korlátlan volt. Spártának e lendülettel szemben ellenséges másfélesége most Athént magát mentette meg, bár a felbomlás jelei nála is – éppen Lysandrosnak önmagát kiemelő és önállósító politikájában – mutatkozni kezdenek már. Ami pedig Athénból megmaradt, az árnyéka önmagának. A földi birodalomnak vége. Az athéni szellem, amely eddig egyszerre hordozott két birodalmat – saját szellemi birodalmát is – egyelőre megoszlott a földi haza szerelme (Demosthenes) – és egy égi hazáé között (Platón). De hamarosan eljön az az idő, amikor csak felülről ragyog le csodálatos tisztasággal a megmerevült Athénre, a tanulmányok városára.