HETEDIK RÉSZ: A MAKEDON BIRODALOM

ELSŐ FEJEZET: SPÁRTA VEZÉRSZEREPE A PELOPONNESOSI HÁBORÚ UTÁN

A peloponnesosi háború után Spárta maradt az egyetlen nagyhatalom, a peloponnesosi szövetség az egyetlen még fennálló görög államszövetség. De maga Spárta sem saját erejével verekedte ki a győzelmet, hanem a perzsa arany segítségével. Ezt az ázsiai görögök kiszolgáltatásáért kapta, meg azért, hogy elismerte a perzsa király uralmát a görögség negyedrésze felett. A hellén világ ezer sebből vérzett. Attika fel volt dúlva, lakóinak csaknem felerésze elpusztult. Maga Spárta kénytelen volt csapatait háromnegyedrészben perioikosokból kiállítani. A phoinikiaiak betörése Sziciliába három várost megsemmisített és a megmaradtak legtöbbjét is a karthagóiak fennhatósága alá juttatta. Még szörnyűbb volt az államok belső bomlása. A régi jólétnek vége, a kereskedelmi utak elhagyottak. A pártviszályok dühe mindinkább fokozódik. Athénben, Kerkyrában, a sziciliai városokban vadállati módon marják egymást a politikai ellenfelek. A perrendtartás és a jogérzés odavesztek, a bírák megvesztegetése és a politikai besúgás napirenden voltak, a belpolitika a pártok véres villongásaiban és a mindenkori győztesek rémuralmában oldódik fel. A legyőzött hozzászokik, hogy a hazaárulás a politika rendes eszköze. A városokban a háború alatt árulás útján állandóan változnak a párturalmak. Már 411-ben közel álltak ahhoz, hogy magát Athént is a peloponnesosiak kezére játssza az árulás. A görög világban hemzsegtek a száműzöttek, akik kész segítői voltak minden vállalkozásnak a hazájuk ellen. A nagy háború utolsó éveinek hadseregei tele vannak az ellenséges államok kiűzött polgáraival. Ezek maguk is háborút viselő hatalommá alakulnak és fegyveres hazatérésük után gyilkossággal és vagyonelkobzással állnak bosszút. Nem csoda, hogy a háborúskodás eldurvult, hogy a foglyok lemészárlása, családjaik rabszolgának való eladása, a temetés megtagadása mindennaposak lettek.

Már a kortársak is világosan látták, hogy az államok bomlása az egyes személyiségek győzelmét jelenti és hogy a régibb időkben nem volt példa olyan emberek politikai hatalmára és egyben lelkiismeretlenségére, mint amilyen egyének Kleon, Alkibiades vagy Lysandros voltak. Ők csinálták a politikát, tárgyaltak Perzsiával, váltogatták a pártjukat, határoztak a háború folytatásáról és befejezéséről. Alkibiades mint politikai hatalom Thrákiában és a szatrapák udvarainál tevékenykedett. Lysandrosnak még Spárta is kénytelen volt szabad kezet adni, mert a perzsa rokonszenv az övé volt, nem az otthoni névtelen hatóságoké. Tűrnie kellett Spártának, hogy Athén felszabadított alattvalói vallásos tisztelettel adóznak neki: ez az első nyoma a 4. század királykultuszának. Nemcsak az athéni demokrácia maradt a csatatéren, de a „polis” gondolata is, a közösségé, amelynek akarata szükségképpen a polgárok sorsa. A gátlást nem érző férfiúnak felkínálkozott az új eszköz: a szerteszéledt száműzöttek, a zsoldos katonaság legjobb anyaga. Az emberöltőnyi háború megteremtette a zsoldos alakját, aki minden fizetőnek szolgál és akinek nincs hazája. Új könnyű fegyverek, a hajítógépek „tüzérsége” tűntek föl. A régi polgárkatonaság, még Spártáé is, arra ébredt, hogy megszületett a hivatásos katonaság. A csatahajózás és az erődítés is hatalmasan kifejlődtek a háborúban.

Spárta szövetsége most magába foglalta az egész Peloponnesost Argos, Elis és néhány kisebb helység kivételével, azonkívül Athént és a szigeteket. Az első feladat ennek a területnek az új rendezése volt. Egyelőre folytatódtak a vad megrázkódtatások. Lysandros mindenüvé saját párhíveiből álló kormányokat ültetett: Athénbe a harmincakat, az athéni birodalomhoz tartozott egyéb városokba kisebb testületeket. Ezek mindenütt véresen dühöngtek a demokraták ellen. Athénben, ahol a történteket figyelemmel kísérhetjük, látjuk, hogyan mészárolnak le egész helységeket, hogyan űznek el ezreket, végeznek ki gyanusítottakat vagy jómódúakat. Az volt a kérdés, vajjon a hivatalos Spárta jóváhagyja-e mindezt. Ez azért fontos, mert ez dönti el, vajjon beadja-e derekát az állam saját győztes hadvezérének. Már kezdték is hiresztelni, hogy a régi dinasztiát megfosztják a tróntól és Lysandrost teszik meg Spárta királyának. A kérdés hamar eldőlt. Athénből a polgárságnak felét kiűzték, ezek Boiotiában gyülekeztek – figyelmeztetés volt ez is Spártának, amely láthatta, hogyan távolodik el az egykori hű szövetséges a Lysandros szellemében kormányzott barátjától. Thrasybulosnak sikerült is Attikában megvetnie a lábát és a kormány csapatait megverni. Lysandros bosszút követelt, de Pausanias király közbelépett, bevonult Attikába és közvetítette a pártok békekötését. 403 szeptemberében a demokraták bevonultak Athénbe, a harmincak és híveik pedig Eleusisban külön államban rendezkedtek be – ez azonban hamar beolvadt megint Athénbe. Lysandrost ezzel félretették az útból, rendszere megbukott és a terror mint uralkodási forma megszűnt a peloponnesosi szövetségben. A hivatalos Spárta más helyeken is beavatkozott, ahol Lysandros hívei működtek. Sestosba, ahová tengerész-zsoldosait telepítette, visszatértek a polgárok. Byzantionból elmenekült Klearchos, a helytartója.

Legfőbb ideje volt már: a magas politika kérdései mindnagyobb mértékben követelték Spárta készenlétét. Hellas régi nagyhatalmainak szétmarcangolása időt adott a szomszédoknak, hogy helyzetüket megszilárdítsák. Makedoniában 413 óta Archelaos király uralkodott, aki országát erődítmények és utak építésével, a hadsereg új megszervezésével gyors ütemben fejlesztette. Már Thesszália felé törekedett, ahol akkor a városok a még alig megingott helyzetű birtokos nemesség ellen küzdöttek. Archelaost a nemesség hívta be; Spárta pedig, hogy egy északgörögországi nagyhatalom kifejlődését megakadályozza, a polgárság mellé állt, amelynek élén mint tyrannos a pherai Lykophron állott. Thesszália most jut arra a fokra, amelyre Athén a 6. században. Archelaos halála (399) lehetővé tette Spártának, hogy Thesszália déli részét és a délen Boiotiáig terjedő vidéket a szövetséghez csatolhassa. Ugyanakkor több hadjáratot indított Spárta Elis ellen is, hogy visszakényszerítse ezt az államot a szövetségbe, amelyből az Athén elleni háború idején kivált. 399 tavaszán ez sikerült is. És a belső ügyekben még távolról sem volt vége a válságnak. Néhány hónapra rá egy helóta-összeesküvést az utolsó pillanatban hiusítottak meg. Lysandros befolyása is új lendületet vett: a 399-iki spártai trónváltozáskor Agésilaost juttatta hatalomra, akiről úgy hitte, hogy neki fog kedvezni.

De a főkérdés a Keleten volt. Spárta győzelmének gyűlöletes ára az ázsiai testvérek kiszolgáltatása volt. Annak az államnak, amely egész Hellas fölött akart uralkodni, ezt jóvá kellett tennie. Alkalom hamar kínálkozott. II. Dareios király 404-ben meghalt és utódja, Artaxerxes ellen fellázadt öccse Kyros, aki még apjuk idejében helytartója volt fél Kis-Ázsiának. Spárta titkos támogatásával, olyan sereggel, amelynek magvát görög zsoldosok alkották, 401-ben vonult hadba. Az ázsiai görögök szabadsága lett volna Spárta támogatásának az ára. De a számítás nem vált be, Kyros Kunaxánál elesett. A görög nehézfegyverzetű gyalogság legyőzhetetlensége nagy hatást keltett minden ázsiainál, de a politikai cél kudarcot vallott. Kyros régi ellenfele, Tissaphernes szatrapa átvette a kisázsiai perzsa seregeket és a görög városok bekebelezéséhez fogott. Spártának döntenie kellett, hogy teljesítse-e fegyveresen a kötelességét mint görög vezető hatalom. Teljesítette is: a peloponnesosi szövetség seregei 399-től kezdve végeztek hadműveleteket Tissaphernes és a hellespontosi vidék szatrapája, Pharnabazos ellen. De a háború vontatott volt. A perzsa birodalom hűbéri rendszerű laza felépítése lehetővé tette, hogy egyes nagybirtokosokat, a szatrapák hűbéreseit megnyerjék. A szatrapákkal magukkal hamar fegyverszünetet kötöttek. Másfelől a perzsák teljességgel nem bírták az ellenséget kiszorítani az országból. Amikor 396-ban Agesilaos király vette át a vezérséget, a görögök győzelmet arattak ugyan Sardesnél és hadjárataik meg politikai sikereik egészen Belső-Phrygiáig és Paphlagoniáig hatoltak el, de a lábukat tartósan megvetni épp annyira nem tudták, mint azelőtt.

Közben a perzsák is lerakták aknáikat. Már 397-ben elkezdte a perzsa hajóhad az ellenség összeköttetéseit fenyegetni és ugyanakkor megkezdődött Európában is az alattomos munka. Spárta volt ellenfelei és szövetségesei még nem felejtették el Lysandros napjait, sem a szövetségi városok belső szabadsága ellen való későbbi túlkapásokat. A Boiotiától nyugatra fekvő területek beolvasztása a szövetségbe rossz vért szült: Boiotia és Argos féltek, hogy ők is hamarosan sorra kerülnek. Athén is forrongott. 403 után a mérsékeltek uralkodtak, Thrasybulos, Anytos és mások ragaszkodtak Spártához és megtettek mindent, ami tőlük tellett, hogy újjárendezzék az államot. De csakhamar ők is megérezték, hogy a radikalizmusnak nincs még vége. A nagyhatalmi helyzet elvesztése a főváros utcáira taszította a családok ezreit, akik addig gyarmati birtokaikból éltek. Visszhangra talált minden terv, amelynek célja a régi dicsőség visszaállítása volt Spárta rovására. És a perzsa követek nyitva tartották a fülüket. 395-ben robbant a perzsa akna, a boiotiaiak rávetették magukat Lokrisra, a peloponnesosi szövetség egyik tagjára. Spárta sereget küldött, de ennek ereje Lysandros vigyázatlansága folytán Haliartosnál megtört. 394 elején Boiotia, Athén, Argos, Korinthos, Euboia és még több állam fegyverben állott Spárta ellen. A perzsa hajóhad ugyanakkor megszállta Rhodost – az athéni Konon volt a tengernagy – és a nemzeti háborúnak Perzsia ellen véget kellett vetni. Agesilaos szárazföldi úton sietve hazatért. Makedoniában és Thesszáliában már akadályokba ütközött az útja. Hazaérkezésekor az volt a helyzet, hogy Spárta a Korinthostól nyugatra folyó Nemea-pataknál megnyert ugyan egy ütközetet, de nyeresége csupán a csatatér volt. Mikor Koroneia mellett a boiotiaiakkal ütközött meg, ugyanaz volt az eredmény. Így nem kockáztathatta, hogy az Isthmoson keresztül, Korinthost hátbatámadva vonuljon haza. Ugyanazokban a napokban, 394 augusztusában Konon megsemmisítette a peloponnesosi hajóhadat Knidosnál. Spárta terve, a görög világ egyesítése, összeomlott.

Az erre következő háború Boiotia, Athén s a többek ellen felőrlő küzdelem volt az Isthmosért. Éveken keresztül harcoltak Korinthos kikötőjéért. Közben azt is megkísérelték, hogy árulással Korinthost magát is megnyerjék Spártának. Mozgóháború csak 390-ben kezdődött, amikor Iphikrates athéni hadvezér könnyű zsoldoslovassággal először semmisített meg egy spártai nehézfegyverzetű gyalogos hadtestet. Offenzíva végrehajtásához azonban a szövetségesek ereje is túlságosan felőrlődött. A Perzsiához való politikai vonatkozások jelentősége egészen magától nőtt túl a katonai dolgokon. Perzsia eléggé csalódott Athénben. Konon és az Athénben most uralkodó radikálisok arra használták fel a király jó pénzét, hogy a város falait helyreállítsák és a demokrácia etető-jászolát üzembe helyezzék. A szigeteket Athénnel akarták szövetségbe hozni, nem Perzsiával. Így nem volt csoda, hogy Spárta már 392-ben megkísérelte Pharnabazosszal érintkezésbe lépni és nem volt csoda, hogy a mérsékeltek Athénben és Boiotiában beléúntak a háborúba. A diplomáciai lépés egyelőre nem volt sikeres, sőt egy spártai sereg, úgy-ahogy, még egyszer viselt is hadat Kis-Ázsiában, de a dolgok folyásán ez már semmit sem változtatott. Perzsia elhatározását Athén oktalansága hívta ki. Birodalma újjáalkotása érdekében egy felkelést támogatott, amelyet Euagoras, a kyprosi Salamis királya kezdett 390-ben és – ha csak pénz hiányától hajtva is – megjelent egy hajóhaddal a kisázsiai parton, hogy a görög városokat megnyerje vagy legalább is megzsarolja. Spárta és Perzsia most már közös érdekükben találkoztak. Antalkidas sorsa lerontotta a király rokonszenvét eddigi eszközeivel szemben. 397-ben Perzsia ultimátumot intézett az összes hadviselőhöz, hogy kössenek békét, amelynek alapja a kisázsiai szárazföld görögjeinek kiszolgáltatása és minden egyéb állam autonómiája. Ezt úgy értelmezték, hogy csak a peloponnesosi szövetség maradjon fenn. A kimerültség engedelmességet parancsolt, a béke, amelyet „a király küldött le”, 386-ban alapja lett a görög államok világának. Már nem voltak messze attól, hogy Perzsia hűbéresei legyenek. Perzsia diktálta a határokat, a szövetségesek és államok fennállását. Spárta győztesnek tekinthette magát, mert a király úgy akarta.