A Meotisz partján.

A keleteurópai népek V–IX. századi történetében a sokféle elmélet mellőzésével visszatértem az egykorú forrásokhoz s azokra támaszkodtam. Az V. sz. második felére Priszkosz Rhetor, a VI. századra Jordanesz (530 körül), majd Prokopiosz (552-ig), Malalasz (563-ig), Agathiasz (552–558), Menander (558–582), a türk feliratok (Thomsen id. m.), kínai évkönyvek (Chavannes és Thomsen id. m.) és Teofülaktosz Szümokattész (582–602) voltak főforrásaim. Mellettük néhány használható adatot találtam a szír források közül az ú. n. Zakariász Rhetor-féle műben (555), az Edesszai krónikában (550 k.), Efezoszi János-nál (580 k.), a régi források alapján dolgozó Mihály pátriárka szír krónikájában (1166–1199), Mar Grigor és Mar Abá életirataiban, a későbbi arabok közül Beladori (+ 892), Al Jaqubi († 897), Al Hamadani (850 k.), Ibn Miskawaih († 1030), Ibn Batriq vagy Eutychios († 939, Mahbur, Tabari és At-Ta’Alibi műveiben. A VII. és VIII. század történetére görög részről Teofanész (813-ig) és folytatói szűkszavú krónikájával, Geneziosz és Nikeforosz pátriárka néhány adatával vagyunk kénytelenek beérni. Mellettük az arab íróknál találunk adatokat, főleg a kazárokra vonatkozóan. Az örmények közül az Ál-Chorenei Mózes és János pátriárkák krónikái is használhatók voltak. A kazárok történetére s a IX–X. századra általában elsőrangú források az arab írók – az említetteken kívül Ibn Kordadbeh (832 k.), Sallam tolmács útleírása (842), Ibn Rustah (950 k.), Al Bekri (1090 k.) és a perzsa Gardézi (1050 k.), Istakhri (935 k.), Ibn Fadhlan (921. k.), Al Maszúdi († 956) – továbbá Bölcs Leó (895 k.) és Bíborbanszületett Konstantinosz (950) császároknak a magyarokról részletesen beszélő művei, Szent Ciril és Metód legendái és Georgiosz Hamartolosz folytatója (965). A görög írókat De Boor kiadásában és a bonni kiadásban (Corpus Scriptorum Hist. Bizantinae) használtam, az arabokat és szíreket Kmoskó fordításában.

A források mellett haszonnal forgattam Zichy id. művét, továbbá Gr. Kuun Géza: Relationum Hungarorum cum oriente historia antiquissima. I–II. Kolozsvár, 1893–1895; Munkácsi: A magyar őshaza kérdése (Ethnographia, 1908); Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge. Leipzig, 1903.; D’Ohsson: Des peuples du Caucase et des pays au nord de la Mer Noire et de la Mer Caspienne dans le X. siècle ou Voyage d’Abou el Cassim. Paris, 1828; Lukinich: Az avar-görög háborúk történetéhez (Történeti Szemle. III. 1914); Moravcsik: Török népvándorlás az orosz síkságon (Turán, 1926). V. ö. még Hóman: Újabb őstörténeti kutatások, 1923. Sok becses megfigyelést találtam Munkácsy (A magyar őshaza. Ethn. XVI. 1905), Nagy Géza (Ethnographia 1907, 1908, 1911, 1912) és Thúry József (Századok, 1896, 1897) merész intuicióval, de a források alapos ismeretével írt tanulmányaiban. Attila fia Irnik bolgár királyságáról és a húnbolgár Dsula-házról Marquart: Chronologie der alttürkischen Inschriften, 1909; Mikkola: Die Chronologie der türkischen Donaubulgaren (Journal de la Societé Fou. XXX.); Fehér: Die Namenliste der ersten Bulgarischen Chane. Sofia, 1926. Az onogur-szabir és hún-bolgár kapcsolatot illetően jó hasznát vettem Fehér Géza talpraesett megfigyeléseinek (Bulgarischungarische Beziehungen, 1921); Gombocz: A bolgár kérdés és a magyar húnmonda (Magyar Nyelv, 1921) és A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány (Nyelvtud. Közl. XLV–XLVI. 1918, 1923); Németh: Húnok, bolgárok, magyarok (Budapesti Szemle, 1924) és On-ogur, hétmagyar, dentümogyer (Kőrösi Csoma Archivum I. 1921); Moravcsik Gyula: Muagerisz király (M. Nyelv, XXIII. 1927) c. dolgozatainak. V. ö. még Hóman: A magyar húnhagyomány és húnmonda, 1925. A három bolgár nép szétválásának VII. századi történetét a IX. századi Teofanész és a XII. századi Sziriai Mihály zavaros elbeszéléseiből kellett rekonstruálni, a mondai és tudákos elemek kiválasztásával. E tekintetben is nagyon értékesek Fehér Géza megállapításai. A baskir kapcsolatról Pauler: A magyar nemzet története Szt. Istvánig, 1900, és Gombocz id. ért. (Nyelvtud. Közl. XLVI.). A kazárokról Kmoskó: Araber und Casaren (Kőrösi Csoma Archivum, I. 1924–25). A kétnyelvűségről Brockelmann: Mahmud al Kasghari über die Sprachen und Stämme der Türken (Kőrösi Csoma Archivum. 1921).

A magyarok IX. századi hazájának – Lebediának – fekvése tekintetében az irodalomban eltérő véleményekkel találkozunk, ami a források látszólagos ellentmondására vezethető vissza. Némelyek a Kaukázus-Kuban–Don vidéke mellett kardoskodtak, míg a kutatók többsége – köztük magam is – a Don-Dnyeper-Bug folyók közti terület mellett foglaltunk állást. (V. ö. Hóman: Őstörténetünk keleti forrásai. 1908). A szövegben idézett források s a Kaukázus vidékére utaló nyomok alaposabb vizsgálata és a Don-Dnyeperközti terület gazdasági karaktere meggyőzött húsz év előtti felfogásom helytelenségéről. A magyarok szállásai – bár a VIII–IX. században kétségtelenül kiterjeszkedtek a Dnyeperig – kelet felé nem a Don, hanem a Kuban és a Kaukázus vidékéig húzódtak s a nép egyik ágazata – mint azt Pauler már régen felismerte – már ebben az időben fentlakott a Jajk és Volga vidékén. Az id. műveken kívül v. ö. Zichy István: Le voyage de Sallam (Kőrösi Csoma Archivum. I. 1922), Levedia és Etelköz (Akad. Értesítő. 1926); Darkó: Zur Frage der magyarischen u. urbulgarischen Beziehungen (Kőrösi Csoma Arch. I. (1924); Kmoskó: Gardîzî a törökökről (Századok, 1927); Melich–Németh: Duba = Duna. (Magyar Nyelv, 1928).