Nemesség és városok. Magasabb műveltség.

Az új nemesi életideál. A békekorszak hatása. A nemesi ház. Közjogi privilégiumok; védelmük a Hármaskönyv segélyével. Pörösködés, mint a nemesi jogok biztosítása. A vármegyén felüli, független törvényhozás. – Kisnemes-életmód; birtok, katonáskodás, török rabság; tanulás nehézsége; hatalmaskodás. A jobbágymunka állandósulása. A kereskedelmi érzék visszafejlődése. Az új vidéki nemesi tipus. – Nemesek városba költözéséért harc; a vármegye győzelme a város felett. Nemzeti és általános vonatkozások. A városi szavazati jog az országgyűlésen. Ipari termelés és fogyasztás, város és vármegye viszonya. Városok magyarosodása; ellenreformáció hatása. – A város belső élete; oligarchia; gazdasága; napszámosok. – Végvári katonaság mint osztály; hajdúvárosok. – Nemesi és polgári képzettség; középfokú iskolázottság, literatus műveltség; alsóbbfokú műveltség; valóságos olvasmányok.

Beniczky Péter a XVII. század első negyedében Balassa Bálint modorában írt csekély tehetséggel, de nagy sikerrel, „magyar rhythmusokat”, melyek magában a XVII. században öt, a XVIII-ban nyolc kiadást értek és a magyar nemesség legkedvesebb olvasmányai voltak; közöttük van „A szabadságrul” szóló. Ebben írja:

„Nem mondom: királyság,
De egy kis uraság,
Ki lakhatik házánál,
Bár füstös légyen is
És sárral fedett is…

Nem panaszos étked,
Nem hajtnak ki asztaltúl,
Nem űznek dologra,
S nem jön ablakodra
Birságpecsét birótúl.”

És joggal veti hozzá a nemesi szabadság e dícséretéhez: „Hogyha szabadságban nem laktál sorsában, ezt nem tudod fontolni, mely drága, kincs légyen … ahhoz nem tudsz szólani, én is armalissát, s arannyal írt jussát nem érkezem fejteni.”

Az új korszak kezdődő nemesi ideáljára jellemző verssorok. Nincs bennük nyoma sem az egy nemzedékkel előbb írt Balassa Bálint harcos szenvedélyeinek, nyoma sincs a kereszténységet védő lovagi ideálnak, melynek követői pihenést nem ismerve, forognak a végvárakban a haza szent nevében. De amint Balassa életideálja, is tényleg élt és hatott nagy tömegekben, melyek életüket adták a pogányság ellenében a hitért, hazáért, úgy Beniczky Péteré is, mely az előbbit a nemesség egy igen nagy részénél felváltotta és generációkon át követett mintáúl, áhítozott életnormáúl szolgált.

A változást itt is, mint annyi más téren, Bocskay korszaka hozta meg azzal az új elhatározással, mely magyar és török között békesség állapotát akarta ezután látni. E tekintetben a XVI. század, meg a XVIII. század első fele két különböző korszak, mindegyiknek megvan a maga társadalmi struktúrája, mely a béke vagy háború alapján fejlődött ki. A XVI. század folytonos hadiállapotában a nemes még egyszer odasímul természetes vezetőihez és védelmezőihez, a nagybirtok uraihoz, ezeknek seregében szolgál, ezeknek váraiba menekül és ezeknek politikai befolyása alatt folytatja a középkori familiáris életét. A nagyúr e tekintélye a török háborúk következése, de magától megszűnik akkor, amikor Bocskay török koncepciója megvalósultával a háborút béke váltja fel és a nemesnek nincs többé szüksége a nagybirtokos várai védelmére. 1606-tal legalább negyvenéves békekorszak kezdődik, mely a végvári területet nem képes ugyan a napi portyázásoktól és rablásoktól megmenteni, de azontúl, a végvárak mögötti megyékben békésebb élet lehetőségeit adja. Hiszen maguk a nagybirtokosok is kezdenek a békésebb életmódhoz hozzáidomulni, váraik nem tisztán zordon tanyái a fegyveres védelemnek, bennük a barokk-kor finomultabb formái terjednek; inkább lakásra és kényelmes, szép életre kezdenek berendezkedni, francia kertekkel, csipkézett, díszített oromzatokkal. Ugyanekkor nyílik meg annak is a lehetősége, hogy a nemesúr kúriái lakályosabbá váljanak, az eddig kizárólagos erődítési szempontok elhagyásával; a hosszú békében nem oly kockázatos többé a várakon kívül lakni és az udvarház kényelmesebbé tételére költekezni. A XVI. század vége felé még sokfelé lehetett olyan kevéssé lakályos nemesi kúria, aminő volt Vasdinnyey Sándoré Nagyölbőn: az első szobán kívül, mely a tornácból nyílt, s benne zöld kályha és négy üvegablak volt, alig van lakható helyiség, a szoba mellett van a kis konyha, ebből nyílik egy kis kamara, ebből pedig egy kis kályhás szoba, ahonnan ismét a tornácra van kijárás; tovább már csak egy kamara van, benne bort tartanak, s mellette öt lóra istálló, szekérszín; az udvaron „füstös Szoba” és több istálló, pajtáskert, cséplőpajta, jégverem, állatok tartására nagyobb és kisebb kert, körülötte pedig 140 hold szántó, 32 kapás szőlő, 50 kaszás rét és 3 egész-, 4 két félhelyes jobbágy. Ahol 4–5 szobás kúriáról olvasunk, ott sem érthető ekkor még 1–2 lakható helyiségnél több, egyedül a béke évtizedei hozzák meg a terjeszkedést, kőházaknak, virágos- és veteményeskerteknek divatját a közép- és kisnemes-családokban is. Gazdagabb köznemesnek már a XVII. században is megvan, mint korábban csak a főúrnak, az ebédlőpalotája, az asszony és leányok háza és téli meg nyári hálóháza, ez utóbbi még gyakran csak fából, a kertben, továbbá az úr háza. A bútorzat is gyarapodott, bár nem oly mértékben, mint majd a XVIII. században látni fogjuk; a legtöbb bútor gyalult deszkából van, ebédlőházakban asztal, székek, padok a fal mellett. A haladás azonban félre nem ismerhető, így pl. 1662-ben az ócsva-apáti udvarház, mely gazdag úré, de még nem főnemesé, palotából, úr házából, két kamarából, asszony házából áll, ez utóbbihoz tartozik két kis kamara, a kisasszonyok háza, a leányasszonyoké, ezek pitvara, a folyosón erkély, a páter háza, a palota alatt a katonák háza, továbbá mellékhelyiségek: alsó élésház, belső ecetesház, cipós-, sütőház, pince; mindenütt „asztaloscsinálta” ágyak, asztalok, székek, könyvtartó, képek, fogas, mázos kemencék, üvegablakok, gyontáros ágyak, almárium, festett rekeszek dupla ajtóval, árnyékszékek stb. Kisebb vidéki nemes háza ennél persze egyszerűbb, s ekkor körülbelül olyan berendezésű, mint a XIX–XX. század fordulóján, a technika modern vívmányainak bekebelezése előtt, egy vidéki parasztgazdáé.

Azzal a lényeges különbséggel, hogy a nemesi ház, bármily „füstös légyen is és sárral fedett is”, a szabadság háza, s tulajdonosa szabad ember, akinek jogait Verbőczi szinte örök érvénnyel foglalta össze a most kezdődő nemesi korszak bibliájában, a Hármaskönyvben. A szabadságok a régiek, hiszen erőssé éppen a régiség teszi őket, az, hogy a személyi szabadságot, az adó alól mentességet, a királlyal szemben való ellenállási jogot már századokkal előbb megadta a legnagyobbnak tartott magyar király, II. András. A nemesi szabadságok ez ősi patinája magában véve nem volna elég arra, hogy érvényüket oly szokatlan hatalommal, ellentmondást nem tűrően vigye be az emberek köztudatába, ha Verbőczi hozzájuk nem fűzte volna az ő elmélkedéseit, éles jogi formulákban, melyek félre nem érthetően kimondják a nemesek és nagyurak „egy és ugyanazon szabadságát”, az una eademque libertast és a nemesi jogakat a szent korona hatalmából próbálják levezetni. Ez utóbbi, a szent koronára mint jogforrásra való hivatkozás, ekkor még éppen nem játssza azt a szerepet, melyet a XIX. században kap; a szent korona fogalma ekkor általában a magyar államtestet jelöli, jogairól akkor beszélnek, mikor a törökkel vagy az önállósulásra törekvő erdélyi fejedelemmel szemben kell a magyar állam, a „sacra corona regni” elévülhetetlen jogait hangsúlyozni; egyébként a szentkorona a törvényesen megkoronázott magyar király ősi hatalmi körét jelenti, mellyel a XVII. század Habsburgjai mind kevésbbé tudnak élni, s nem messze az idő, mikor a Lipót-féle abszolutizmus theoretikusai a szentkorona jogaira inkább csak formailag hivatkoznak, de urok hatalmi körét inkább a római jogból és a nemzetközi, természeti jogból próbálják levezetni. A „szentkoronának és a törvényes fejdelemnek jogait” a fiskus képviseli a nemességgel szemben, leginkább birtokjogi vonatkozásban, amikor a nemesi család fiága kihaltával a királyra száll a birtok, híven feudális eredetéhez. Viszont a nemesség megköveteli a királytól, hogy az ily módon reászállott birtokot megint nemeseinek adományozza, hogy így a nemesi kézen levő birtok állaga ne csökkenjen. De a koronázás nagy közjogi jelentőségén túl, miről alább lesz szó, a szentkorona fogalma nem igen szerepel a nemesség számításaiban.

Annál fontosabbak Verbőczi megállapításai, nemcsak magáról a nemesi szabadságról, hanem azon utakról és módokról, melyeken a nemesi jog alapja, a birtok, minden támadás ellenében megtartható. Bár, mint tudjuk, Verbőczi Hármaskönyve formálisan nem emelkedett törvényerőre, a benne foglalt perrendtartási szabályok már a XVI. században is érvényesültek, s reájuk úgy a fiskus képviselői, a királyi jogügyek igazgatói, mint az ország nagybírái és a XVI. század második felében már szép számmal élő prókátorok is állandóan hivatkoznak. A következő század elején Kithonich Jánosnak, II. Mátyás király jogügyi igazgatójának nagy munkájában, a Directio methodicában (1619) készen áll a Verbőczi népének tudománya, mely a pörösködés minden furfangjába bevezeti a magyar nemzetet, s ebben sokkal nagyobb hatást gyakorol a következő három század nemzedékeire, mint azon törekvésében, hogy Verbőczi megállapításait római jogi és természetjogi szabályokkal is megtámassza és kiegyeztesse. Kithonich e korszakalkotó munkáját a XVII. század közepétől kezdve Kászoni János magyar fordításában is tanulmányozták a nemesek, s megtanulhatták belőle a per megindítását és lefolyását akadályozó fogásokat, az eltiltások, betiltások, megtiltások, fegyveres ellenzések rendszerét, megolvashatták benne a pör leszállításának, az ítélet elkerülésének módjait, meg hogy „a keresetnek idejét mivel vontathatják és halaszthatják más időre?” Kithonich maga konstatálta, nem minden rezignáció nélkül, hogy Verbőczi és az azóta kifejlődött gyakorlat szerint „időmúlással és patvarral úgy elromol a kereset, hogy többé fel nem állíthatni” és hogy ezek „elrontó, felfordító és megfojtó ellenvetések, fogások”. Ezért illik is a bírónak félbehagyatni a prókátorok ilyetén fogásait, melyeket „emez amaz poshadt tócsákból, csak az elszaladásra és idő rontatásra iminnen amonnan rángatnak elő”. Elég különösnek találja, hogy a Verbőczi alapján gyakorlatban lévő jogszabályokban a justus titulusról és bona fidesről, igaz jogcímről és jóhiszeműségről nincsen szó, de azzal vigasztalja magát, hogy a jó bírónak enélkül is elsősorban a jó lelkiismerettől kell magát vezettetnie.

A prókátori furfang kifejlődése kétségtelenül érthető a XVI. század viszonyai közt, amikor a nagyurak erőszakoskodásaival szemben ilymódon is némi alkalom nyílt a kisebbek, a köznemesek jogai védelmére. De Verbőczinek úgyis a kisnemesi jogokkal szimpatizáló Hármaskönyvét a prókátorok nemcsak a jogok védelmére, hanem a jogtalanságok fedezésére és a büntetlenség biztosítására is ki tudják használni. A tisztán pörökből élő nemesi prókátorok tömege már Miksa és Rudolf korában is országos csapásnak számít; számuk apasztására és üzelmeik korlátozására 1567-ben behozzák az ügyvédi eskűt, ami azonban csak újabb visszaélésekre ad alkalmat. Az ő működésük, a Hármaskönyv jogszabályainak állandó alkalmazásával nagyban hozzájárul ugyan azon régi felfogás kiküszöböléséhez, amely szerint fegyverrel, nem per útján keresik a felek igazukat, – ezt hangsúlyozza az 1588 : 25. tv.-cikk is, követelvén, hogy „a perlekedő felek ne fegyverrel, hanem a törvénnyel harcoljanak egymás ellen”, – de hogy a fegyveres támadás helyébe a magán- és büntetőjog terén, a nemesi jogok védelmében egy formális eljárás lép, melynek perrendtartásbeli útvesztőjében az igazság ugyan sokszor elsikkad: ez is a prókátori tudomány, a Hármaskönyv érvényesülésének következménye. Így fejlődik ki nemcsak a per folyamát közbeesőleg feltartóztató jogszabályok egész tömege, a legkülönbözőbb okokból kérhető halasztások útján, hanem az anyagi igazság sorsára még végzetesebb azon gyakorlat, mely szerint végítélet jóformán alig jön létre és alig hajtható végre, mert a pörvesztes félnek végítélet kimondása után is éppen elég jogorvoslat áll rendelkezésére, hogy az ítélet végrehajtását megakadályozza. Ebben az irányban már a Hármaskönyv is elég alapot szolgáltatott, többször is világosan kimondván, hogy a nemesi birtokjog védelmében ajánlatos az ítéletek végrehajtásánál óvatosan járni el, illetőleg a végrehajtás ellen, az ítélet meghozása után is jogorvoslatokat engedni. Így tartja szükségesnek a bírságoló bírói levelekbe azt a záradékot felvétetni, hogy az ítélet csak akkor érvényes, ha az elítélt „nem volna képes magát elfogadható módon kimenteni” (Hármaskönyv II. rész, 59. titulus), nehogy ő „elhirtelenkedve és csak úgy egyszerűen essék el jószágaitól vagy bűnhődjék fejével”; még világosabban nyilatkozik Verbőczinek az igazságot nemesi jog érdekében feláldozó tendenciája a hűtlenség esetében (Hármaskönyv II. rész, 75. titulus): „Mert káros és fölötte veszélyes volna, ha valakit az ítélet erejénél fogva legott, mihelyt a bíró a felek szóváltásai alapján azt az ítéletet meghozta és kihirdette, az ő fekvőjószágai uralmából és békés birtokából kirekesztenének és ha annak aztán birtokon kívül kellene azokat keresnie. Mert – teszi hozzá Verbőczi az ő saját jogszabályainak igazságkutató erejét illetőleg sajátságos szkepszissel – a bíró az ítéletet a két vagy több peres fél ellenvetései és szóváltásai és többnyire az előtte felmutatott és előadott levelek és okiratok tartalma, és foglalatja alapján köteles meghozni; bizonyos pedig, hogy a felek ügyvédei szóváltásaikban sokszor hanyagságból vagy tudatlanságból, néha rosszindulatból is csalatkoznak és hibáznak”, ha tehát „valamelyik fél észreveszi, hogy őmaga vagy ügyvédje a szóváltásokban hibát követett el, vagy a levelek előadásában megfogyatkozott, nehogy őt az ilyen fogyatkozás és hiba miatt ellene hozott ítélet következtében fekvőjószágainak uralmából azonnal kizárják, a hozott ítélet végrehajtásakor erőszakos visszaűzést” használhat, amely esetben okai előadására a bíró új határnapot kénytelen kitűzni, s így a pör, tekintet nélkül a már meghozott végítéletre, újra elkezdődhetik. Utolsó esetben a pörvesztes a királytól pörújítást kérhet kegyelem útján, úgyhogy végső fokon a pörök sorsa nem annyira a bíróságoktól és azok igazságkeresésétől, mint inkább a perbeli felektől és azok érdekeitől függ, azokhoz igazodik. Mindez a Hármaskönyv népének, a nemesi rendnek az ő szabadságain túlmenőleg is privilegizált helyzetet, valóságos hegemóniát biztosít a többi néposztályokkal szemben: kereskedelemmel foglalkozó nemeseken városi polgárok soha meg nem kapják keresetüket, egész kis- és középbirtokos nemesek is szabadon erőszakoskodhatnak katonáik és hajdúik által környékükön, anélkül, hogy az ilyenek miatt ellenük folytatott perekben valaha is végrehajtásra kerülne a sor. Viszont az is megeshetik, hogy a szolgáit erőszakosságra, rablás- és utonállásra kiküldő nemes nem vállalja a bűntettbeli részességet, s ilyenkor a servitort kivégzik, ő pedig büntetlenül marad. A XVII. század elején Pozsony, Nyitra, Trencsén megyékbe költözött anabaptisták, szorgalmas iparosok évkönyvei elmondják egy pörük történetét, melyet a Nagymihályiak ellen folytattak, akik Szobotistban tőlük fuvart követeltek, holott ők megtelepedésük óta jobbágyi szolgáltatásoktól, így a robottól is, census, évi összeg fejében szabadok voltak. Nagymihályi Ferenc huszárokkal fölvereti őket, az anabaptisták fegyveresen védekeznek, s az ügy 1632-ben Nyitra vármegye törvényszéke elé kerül, ahol ők arra a meggyőződésre jutnak, hogy a magyar jognak az a sajátsága, hogy mielőtt kimondanák, egyezséget akarnak csinálni. A nyakas morva testvérek ebbe nem voltak hajlandók belemenni, mire a vármegye elítélte őket, bár más nagyúri földesuraik, a Nyáryak és Pálffyak pártfogolták őket; vezetőik börtönbe kerültek és csak váltságdíj fizetése után szabadultak ki azzal a tanulsággal, hogy „megtanultuk, mi az, kezet emelni egy magyar úrra és hogy milyen hatalma van a magyar jognak” – azaz a nemesi jognak, a nemesek védelmében.

A Hármaskönyv így bizonyul, eredeti tendenciája szerint is, a nemesi rend hatalmát fenntartó, s alkalmazásában a többi társadalmi osztálytól elválasztó tényezőnek, mely végzetes hatásában annál korlátlanabb lesz, minél inkább sikerül a nemesi alkotmány segítségével a király tekintélyét és a főurak és főpapok befolyását visszaszorítani. Az országgyűlések mind ritkábban folynak be a jogrend védelmébe, ezirányú működésük kimerül végre nem hajtott újabb törvények alkotásában és egyes nemesek panaszai előadásában, de különben is láttuk már, miként szolgáltatták ki a jobbágyságot a nemesi vármegyének, s látni fogjuk azt is, miként szorítja vissza a nemesség a városi polgárságot is politikai befolyás dolgában. A nem nemes néposztályok védelme, a Habsburg-királyoknak távollétében és ekorbeli közömbösségében egyedül az ország nagy bíróira, köztük az ország báróira és főpapjaira háramlott: a nemesi jogtól független és azon felülemelkedő általános érvényű igazságot az octavális törvényszékek tartják fenn, a nádor vagy ilyen nem létében az esztergomi érsek-helytartó égisze alatt. A vármegyétől független nagyurat, országos hatalmánál fogva, Messiásként várják azok, akiknek semmi reményük sincs arra, hogy a Hármaskönyv labirintusaiban megtalálhassák igazságukat, melynek az a nagy szerencsétlensége, hogy alkalmilag ellentétben van a nemesi jogokkal vagy a vármegye egyetemének érdekeivel. Valamikor, a XIII. században a vármegye igazságszolgáltatásának kialakulásánál a vármegye védte a szegénységet a nagyurak ellen, – most pedig a szegénység újjong, amikor közibe jön az igazi nagyúr, az ország bárója, akinek nem kell félnie a vármegyétől és akinek szabadon el lehet panaszolni a bajokat, vigasztalás reményében. Esterházy Miklós, az újonnan megválasztott nádor Pápára nagy fénnyel, ágyúdörgés, dobszó, trombitaszó mellett bevonulva, az igazán független nagybíró jogos önelégültségével írja: „ugyan tolong a sok megbántott ember reám, az úton is, ahol eljöttem közöttük, a fákra, a kertek sövényére, a házakra hágtak fel, s úgy kívántak látni, csak egy fán is megláttam tízig valót bennek. S a sok hamisság alatt penig ugyan nyögtek szegények. Csak egy nap is talán száz rendbéli dolgot is igazítottam el”. A lelkek kívánságában ott szunnyadt az európai fejlődés tendenciája: a földesúri, a nemesi hatalommal szemben az erős központi, állami hatalom kifejlődésére, mely a szegénységnek a független állami hatóságok közbelépésével biztosít igazat és tisztességes megélhetést. A magyar fejlődés itt ágazik el tragikusan a nyugatitól, amikor erős központi hatalom nemlétében a Hármaskönyvben összefoglalt partikuláris és regionális, vármegyei, nemesi érdekek érvényesülnek, s Magyarország a magyar nemes országává lesz.

A köznemesség nagy tömegei a XVI. század végén és a következőnek elején nagy krízisen mentek át. A végvári szervezet visszafejlődése, mely Bocskay török-békekoncepciója következtében állott be, magában véve is súlyos csapást jelentett a sokgyermekes nemesi családokra, melyekből azelőtt igen sokan találtak megélhetést a végvári katonaság soraiban. Az őrségek létszáma apasztásával ez a lehetőség is megszűnt, vagy legalább is nagymértékben korlátozódott. Igen sok család anyagi létét sujtotta a hajdúk pusztítása és Bocskay és Bethlen hadjáratai, melyek a kisnemesi birtokokat olyan területeken is tönkretették, ahol Katziánerék és a Ferdinánd–Zápolyai János-féle hadseregek óta alig járt ellenség. Bocskay hadjárata, hajdú és török megszállásával nemcsak a nagybirtokokat sujtotta, s nemcsak Illésházy István haragudott érte; Asztalos András írja 1608-ban a Nagyszombat körüli viszonyokról Szenci Molnár Albertnek: „számlálhatatlan sok károkat vallottam az hajdúk és török jövetelekor, minden jószágom elveszett, valami az váras kerítésén kívül volt, minden lábas marhám, ökreim, teheneim, juhaim is, sertés marhám mind prédára költ”; a Mátyusföld az egy évig pusztító török, cserkesz, hajdú után most kezd lassan épülni, s Asztalos 1609-ben írhatja a külföldön élő nagy tudósnak: „A kegyelmed atyjafiai felől értekeztem, mostanában békével vadnak, miolta az hajdúság eltávozék. Akkor bizon sok nyomorúságot, kárt, veszedelmet szenvettek szegények, mind városuk.” Hasonló átmeneti pusztulást jelentettek a Felvidék nyugati részeire, sőt a Dunántúlra is az erdélyi fejedelmek későbbi hadjáratai, melyeknek már hírére is, így 1619-ben Bethlen Gábor hadai közeledtekor felbomlott a törvényes rend, sok nemes és nem-nemes felhasználta a közijedelmet, rabolva és fosztogatva. A nemesi birtokjog állandóságát is nagy veszedelemmel fenyegették Bocskay és Bethlen birtokelkobzásai és érthető, hogy a magyar országgyűlések, mint az érdekelt nemesek és főurak gyülekezetei, nem voltak hajlandók ezen konfiskációkat és a nyomukban történt adományokat elismerni. És az ilyen átmeneti pusztulás kétségkívül súlyosabb hatással volt a kisbirtokos nemesre, mint a nagybirtokos mágnásra; utána évek adósságaira volt szükség, hogy a birtok kiépülhessen.

A köznemesi birtok általában véve is kicsiny volt, s ez a gazdasági viszonyok fejlődésével, az élet komplikáltabb menetével, a városok barokk luxusával mindinkább érezhetővé vált. Láttuk már korábban, miként szereznek a XVI. században kisnemes családok szerencsés fiai hatalmas birtoktesteket, úgyhogy köznemesből egyszerre nádori, fejedelmi sorba emelik magukat, az is bizonyos, hogy éppen a Felvidéken sok nemesből lesz birtokszerzés, házasság, hivatal, katonai szolgálat segélyével nagybirtokú középnemes, akinek bár címe nincs, sem gróf, sem báró, sem királyi tanácsos, mégis életmódjában már inkább a főurakhoz, mint a kisnemességhez tartozik. A legtöbb köznemes család azonban alig tudja birtokát gyarapítani, királyi adományban a XVI. században is ritkán részesül, később még kevésbbé, hiszen Rudolftól elkezdve az 1670–71-i konfiskációkig királyi birtok, melyből a nemességet táplálni lehetne, úgy sincsen, s legföllebb a magvaszakadt családok birtokai szállnak a királyra, de az ilyeneket is elkérik a nagyurak, s különben is a Hármaskönyv fogásaival sikerül a XVII. századra szinte állandó gyakorlattá tenni, hogy a fiágon kihalt birtokba a távolabbi atyafiak beülnek, s onnan a fiskus csak pörrel, azaz sehogysem tudja őket kiszorítani. Ehhez járul a XVII. század nagytömegű nemesítése, leginkább puszta armális nemesség, címerlevéllel, birtok nélkül, úgyhogy elmondhatjuk, a kisbirtokosok földje nemcsak hogy nem gyarapodott e korszakban, hanem a már meglevő kisnemesek számához teljesen vagyontalan, jobbágytelken lakó bocskoros nemesi tömeg is járult; a színvonal minden tekintetben leromlott.

Pedig a birtok jövedelme már a XVI. században sem volt elég azon primitív igények számára, melyeket a Verbőczitől felnevelt nemesi öntudat bizonyára megsokszorozott. E tekintetben tipikusnak tarthatjuk a Nyitra és Hont vármegyékben elterjedt Palásthyak életmódját. Köztük Palásthy János 1568-ban birtoka egy részét zálogba adja, hogy lakodalmát nyolc napig tarthassa; a fiú követi atyja példáját: hogy feleségét díszesen hozhassa haza, eladja atyja házát, egy másik szintén birtokot ad el azért, hogy házasságát „tisztességes és dícséretes ünnepélyességgel” tarthassa. Katonai szolgálatban csak azon családtagok gyarapodnak, akik nagyurak várnagyai, kapitányai, vagy királyi végvárak tisztjei lehetnek; ilyen azonban nem minden családból telik, s egyébként a vármegyei vagy generális felkelés kereteiben való hadi szolgálat inkább a szegényedés forrása. Egész birtokrészeket emészt meg a török rabságba került családtagok váltságdíja: így kell 1567-ben egy Palásthy-lány férjét kiváltani, 1584-ben Palásthy Mihály és felesége török rab, 1583-ban Palásthy Márton, 1594-ben György, 1616-ban Gáspár, 1639-ben János és lánya Zsuzsi, akiket a török váci tömlöcéből 450 forinton kell kiváltani, 1642-ben Palásthy Miklós anyja esik török rabságba, váltságáért birtokot kell zálogba tenni, 1659-ben ugyanezen Miklós egyik fia esztergomi török rab, 1662-ben másik fia is, ez meg is hal ott. Az élet folytonos küzdés tehát, török harc mellett az erdélyi felkelők, majd 1670-től kezdve a kurucok vonulásai is folytonos gondot okoznak; a kisnemes csatlakozni kénytelen mindegyik félhez, egyszer Bethlenhez, később a kurucokhoz, közben Esterházy Miklóshoz és a német seregekhez, mert birtokát a teljes pusztulástól, kúriáját a felégetéstől csak az mentheti meg, ha személyesen odaáll mindegyik párthoz, melyek seregei egymást váltják fel a vármegye megszállásában. Ez anyagi gondok értetik meg, hogy a családból aránylag kevesen mennek közép- és felső iskolába, a Palásthyak közt az egész XVI. és XVII. században mindössze három akad ilyen (amikor, mint fönt láttuk, ugyanezen idő alatt 11 kerül török rabságba – mindennél kiáltóbb jele, mit jelentett a török korszak a magyar családok és nevelésük hátramaradására!), ezen három iskolátjáró családtag közül is az egyik 1577-ben, akadémiára menetele miatt zálogba kénytelen adni egyik nemesi kúriáját és négy jobbágytelkét 500 forintért. Állami szolgálatba csak egy lép közülök, ez pozsonyi harmincados volt, annál több a vármegyei tisztviselő; a honti alispánság szinte állandóan ez ekkor meglehetős szegény és műveletlen család tagjaival töltetik be. A vármegyei hivatalok közt a legtöbbet jövedelmezőt, a notariusi tisztséget már nem viselhetik, hiányozván az ahhoz szükséges ismereteik és írásbeli műveltségük. Annál többet pörösködnek, annál többet küzködnek jobbágyaikkal és a szomszédos nemesekkel; vannak köztük különösen veszekedő természetű családtagok, így 1665 körül egy Palásthy, aki szolgáival folyton vadászatot tart más arra járó jobbágyokra, hogy váltságdíjat kérhessen szabadonbocsátásukért, szomszédjainak fenyegető leveleket irkál, rokonok házára rohan, kapujokat, pincéjöket feltöri, embereket magával visz és elzár. Az ilyen hatalmaskodások kis dolgokban, csekély haszonnal is előfordulnak; a Petrőczyek katonáikkal az illavai vásárra menő parasztoktól a hegyekben fejenkint egy-egy dénárt sajtolnak ki, ami akkor is igen csekély összeg volt; a vámokon kétszer szednek vámot, az erdőkben dolgozó jobbágyokat a várba vagy kúriába hajtják, hogy váltságdíjat szedhessenek tőlük, marhaelhajtások s hasonlók naponkénti bizonyítékai egyrészt a nemesi szabadságok ily extenzív magyarázatának, másrészt annak, hogy a nemesség valóban nincs jó anyagi helyzetben, mikor ilyen módokon kénytelen helyzetén javítani.

Ebből a krízisből a század elején a már említett 1608. évi rendelkezés mentette ki a köznemességet, kezébe adva a jobbágymunkaerőnek tetszésszerinti kihasználását. Ez a törvény, a vármegyék által a nemesi előjogok szellemében végrehajtva, megmentette a kisnemes családot azon folytonos gondtól, hogy összesen se nagyszámú jobbágyuk egy része nem tud ellenállni a nagybirtokról integető jobb életnek és eltávozván birtokáról, azt kiteszi a legnagyobb gazdasági csapásnak, az akkoriban jobbágyok nélkül éppenséggel orvosolhatatlan munkáshiánynak. Viszont a földjéhez kötött jobbágyot a kisbirtokos is jól ki tudta használni az esetleges üzembővítéseknél, valamint a házi kezelésben végezhető munkáknál, amelyekből pénzbeli nyereséget vehetett be. Tehát a földhöz kötött jobbágy munkaereje stabilizálja a kis- és középnemesség helyzetét a XVII. század elejétől fogva, nem nagy, de állandó és biztos jövedelemhez szoktatván a földesúri családokat.

A jobbágymunka ez állandósulásával egyidejűleg megy végbe a köznemesség kereskedelmi tevékenységének visszafejlődése. E kettő együtt végleg elszoktatja a magyar nemest a pénzkereső munkától és hozzászoktatja, hogy kiváltságai birtokában másoknak, jobbágyainak munkájával tartassa el magát. A XVI. században még igen sok nemes foglalkozott kereskedéssel, vagy, amint akkor mondták, tőzsérkedéssel: a legtöbbet hajtó kiviteli kereskedelmi ág, a marhakereskedelem csupa magyar tőzsér kezén volt, akik részben török elől menekült nemesek voltak, részben a török hódoltságbeli nagy khászvárosok polgárai, s mint ilyenek szintén nem csekély számban nemes eredetűek. Kecskemét, Nagykőrös, Tolna, Ráckeve, Debrecen marhakereskedői letelepednek a dunai városokban, Győrben, Komáromban, Pozsonyban, külön marhakereskedő társaságok alakulnak Nagyszombatban, s tovább éjszakra is a harmincadhelyeken, s mindezek, akik ezrével hajtják a marhát Auspitz és Bécs vásáraira (tovább nyugatra már nem engedi Bécsnek árumegállító joga), akik egy-egy üzlet lebonyolítására három ország viszonyait kénytelenek áttekinteni, mindnyájan, szinte kivétel nélkül magyarok. Aki nem nemes köztük, az megszedve magát vagy valamelyik városban szerez magának polgárjogot, vagy pedig nemesi diplomát kap, úgyhogy végső fokon az egész tőzsérség, lehet mondani, átfolyt a polgárságba és nemességbe. Annál feltűnőbb, hogy a magyarságban a XVI. század folyamán még kétségkívül meglévő élénk kereskedelmi szellem lassankint, de nyom nélkül kipusztul, úgyhogy későbbi századokban a magyar nemesi gondolkodást már antikereskedelminek, minden pénzkereső mozgékonyságtól elfordultnak tartják. Igaz, a XVII. században épp a marhakereskedelem kerül a bécsi udvari hatóságok ellenőrzése alá, Lipót korában állandóan monopóliumokkal zárják ki belőle a magyar élelmességet, de pl. a Lengyelország és Szilézia felé haladó borkereskedelem tovább tart, akkor is, mikor már az alsó- és felsőausztriai tartományokba nem eresztik be a magyar bort, tovább tart tehát e hasonlóképen fontos kereskedelmi ágban a nemesi közreműködés lehetősége is, de mégis azt látjuk, hogy a borkereskedelem már a XVII. század közepe óta, mindinkább külföldi zsidók és általában külföldi kereskedők kezébe kerül.

Talán nem tévedünk, ha a nemességnek a commerciumtól való e visszavonulását, mélyebb kapcsolataiban, szintén a nemesi szabadságokról Verbőczi értelmében kifejlődő tan hatásának tulajdonítjuk. A kereskedelemmel foglalkozó nemes a dolog természete szerint nem szívesen mondott le nemesi szabadságairól, melyek közt az adómentességből mindennemű vám, így különösen a harmincad alól való mentességet is ki lehetett következtetni. Valóban az egész korszakon át folyik a harc egyrészt a kamara és a harmincadhivatalok, másrészt a tőzsérkedő nemesség közt a harmincad fizetése dolgában, heves országgyűlési tárgyalásokra is alkalmat adva, melyek során rendesen az a kompromisszum alakul ki és kerül törvénybe, hogy amennyiben a nemestől kivitt vagy behozott áru saját háztartásából származik vagy annak fenntartására szükséges, vámmentességet élvez, minden egyéb azonban, amivel a nemes pénzt keres, azaz kereskedik, a rendes állami vámok alá esik. Így mondja ki, sok előző országgyűlés után az 1638 : 49. tv.-cikk is, hogy a nemes úr allodiális terményei után, amennyiben kereskedés céljából vitetnek ki, köztük a bor után is, harmincadot tartozik adni. Ez alól ugyan a király egyes esetekben kivételt tett, amennyiben külön, kegyelmi természetű elhatározással bizonyos mennyiségű árunak ki- vagy behozatalát valamelyik hívének megengedte, de ilyen engedélyek inkább csak nagyuraknak jártak, akiknek több száz vagy ezer marha kihajtását engedték meg harmincad fizetése nélkül, így pl. az erdélyi fejedelmeknek, s később különösen német uraknak; a köznemesek ilyen kivételes elbánásban nem részesültek, s ezért vagy hozzászoktak a vámok lefizetéséhez, s ezzel nemesi életmódjukat lassankint kereskedőivé, városivá alakították át, vagy pedig lemondtak a kereskedelemről, mely végül is oly foglalkozásnak bizonyult, hol az ő egyre nagyobbra becsült nemesi szabadságaik nem voltak többé teljes egészükben fenntarthatók.

A nemesség nagy tömegei elfogadták az 1608-i törvény következéseképen kifejlődő stabilitást, meglehetős alacsony életformában, mely immár kereskedelmi és hadi foglalkozások köréből visszavezeti a nemest az agráréletbe, hol földjei kezelése és jobbágymunkásainak felügyelete lesz életének főfoglalkozása. A nyulászó, agarászó falusi nemesnek típusa ekkor kezd kialakulni, hozzátehetjük, az egykorú megfigyelők nagy megdöbbenésére, akik ebben a katonai erények hanyatlását, a régi magyar vitézség megromlását szemlélik. Esterházy Miklós, majd utána Nádasdy Ferenc és Zrínyi Miklós egyképen elkeseredve ostorozzák a falusi semmittevésbe merült köznemességet; ez utóbbi szerint „ülnek haszontalanul fiaink vagy otthon atyjoknál és anyjoknál”, vagy ha „ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában beállanak és szerződnek, ott mit tanulnak? innya; mit többet ? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egyszóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni”. Aki pedig udvarba sem megy, de nem is marad otthon az atyai kúriában, az „sem mégyen tanulni hadban, sem végekben, sem idegen országokban vitézlő mesterségeket, hanem egy prókátorságra patvarián, nem az igazságnak szeretetibül penig, hanem másokat nyomorítani kívánván tanul, vagy papságra adja magát, Isten tudja micsoda indulatból”. A javítni óhajtó moralista haragját nem kell ugyan egészen készpénznek vennünk, de a fejlődés egész menete, a végvári életnek a hosszú békében kényszerű visszafejlődése érthetővé teszi, hogy a köznemes, ahol csak tehette, birtokára vonult vissza, mely végre is egyedül nyujtott neki és családjának megélhetést, és ha másként nem, természetiekben a legszükségesebb táplálékot. Nádasdy Ferenc szerint sem katonáskodik a nemesség többé, az idősebbje kalmár és prókátor – de az egész rend feltartóztathatlanul süllyed alá a parlagiasság felé, s ezzel együtt a Hármaskönyvtől garantált munkátlanságba.

Egy nagy ország egész társadalmi osztályáról van szó, ahol általánosításokat a történeti folyamat az ő örök változékonyságával alig enged meg nekünk. A nemesi pacifizmus és elvidékiesedés is csak ilyen korlátok közt állapítható meg, inkább csak akkor, ha, századok fejlődését tekintjük át egyetlen, a részleteket elhanyagoló, a kisebb csúcsokat észre sem vevő pillantással. A XVII. század köznemessége kétségtelenül ritkábban van fegyverben, mint a XVI. századé, de hogy nem szívesen kel fel – Bethlen Gábor, Rákóczi György nem győznek eleget panaszkodni rája, hogy nem hajlandó mellettük fegyvert fogni –, ez még sem azt jelenti, hogy a török elleni védelemben véráldozatát megtagadja. A generális inszurrekciók, az egész nemesség hadbaszállásai ritkák ugyan, de inkább azért, mert a XVII. században török és Erdély felől egyformán nem biztos a határ, s ezért veszedelmes volna az összes nemességet egy helyre vonva, a hosszú határ annyi más pontját védtelenül hagyni. De a határok mentén a törökkel szemben most is áll a harc, a szomszédos megyék nemessége bizony folyton kénytelen felkelni, harcolni, pusztulni, még a kuruckort megelőző időkben is. Magában véve, a török hódoltság folytonos terjedése is mind több vidéken tette lehetetlenné a nemesség falusi, tétlen életmódját, úgyhogy ez utóbbi, az elvidékiesedés inkább csak egy későbbi, a török kiűzése után kifejlődő jelenség tünetének, előrevetett árnyékának tekinthető. A magyar nemesi életmód még hosszú fejlődésen ment át, míg a Patópálos, az „Én magyar nemes vagyok”-típus előállt, melyet azután oly könnyű volt, minden történeti ismerettől mentesítve, a magyar nemes ősi típusának tartani. Mintha két-háromszázéves fejlődés nem volna elég erős egy társadalmi osztály képét gyökeresen átalakítani!

Nemcsak azok a nemesek költöztek be a városokba, akiknek tőzsérkedésük érdekében szükségük volt a városi életmódra, annak vásáraira, hivatalaira, könnyű mozgékonyságára és más városokkal való kapcsolataira. A felsőmagyarországi, sőt az erdélyi városok is megtelnek ezidőben menekült nemesekkel, akik a töröknek hagyva udvarházukat, legtöbbször annak füstölgő falait, bebocsátást követelnek a várfalak mögé, melyek egyedül nyújtanak biztosságot a pogány ellenében. Magyar mezővárosokban, minő Debrecen, elég egyszerű a bebocsátás, de annál nehezebb a régi német szabad királyi és bányavárosokban, ahol a nemesi életmód folytatása a régi lakosokra nézve az ő ősi szabadságaik lábbal tiprását jelentené. A városba költözött nemes először is mentes, nemesi szabadságánál fogva, a város adói alól, mentes továbbá a városi hatóság, bíró és tanács joghatóságától, hiszen neki a vármegyén és a királyi hatóságokon kívül senki sem parancsol, felette senki sem bíráskodhatik; de mentes nemcsak ő, hanem jobbágyokból álló háznépe is, akik az ő jurisdictiója alá tartoznak, mentesek végül a városi illetékektől, adóktól és vámoktól azon árucikkek, bor és gabona, főként, melyeket ő saját használatára hoz be, nem egyszer a város szomszédságában elterülő kis birtokáról, mint saját terményeit. Mindebben megvan dióhéjban két világnézet, a polgári és a nemesi, a városi és a vidéki földesúri világnézet konfliktusának minden lehetősége.


Magyar nemes kisasszony.
Vörös ruha, szoknya és kötény, zöld szalagokkal és arany csipkével; ezüst főkötő arany csipkével.


Nagyszebeni polgármester.
A szebeni polgármester, mint akkor a szászok általában, magyar ruhában: meggyszín bársony mente, fehér prémmel, hét aranyskófiumos gomboló és gomb; sárga csizma.


Magyar kálvinista lelkész.
Hosszú lila posztódolmány, szürke zsinóröv; hosszú mente, ujjnyílásán fehér prém; fekete csizma, széleskarimájú nemezkalap.


Előkelő magyar nemes.
Az egész ruha, mente és nadrág rózsaszín, arany sujtással és zöld övvel; rózsaszín kucsma, barna szőrmével; fekete varkocs; sárga csizma.

A Magyar Nemzeti Múzeum 198. Oct. Germ. jelzetű, XVII. századbeli kéziratában levő színes vízrajzok után.
V. ö. a leírások nagy részére Szendrei János művét, Adatok a magyar viseletek történetéhez, 1908. Ezen viseletképek kiválasztásában, összeállításában Höllrigl József tanár, a Nemzeti Múzeum őre és Török Pál tanár, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárnoka voltak szívesek útmutatásokkal szolgálni.

A harc korán kezdődött és első stádiumában, mikor a köznemesség még nem volt elég hatalmas és amikor az országgyűléseken rajta kívül más tényezők is hatalommal, sőt túlhatalommal bírtak, rendesen olyan kompromisszummal végződött, mely a városi privilégiumokat megóvta, de egyszersmind elég humánus volt és a török elől menekülő szegény nemesség jogos igényeit is kielégítette. Az 1563 : 62. tv.-cikk megengedi a török által házaikból elűzött nemeseknek, hogy a városokban maguknak házat vegyenek, de csak azon feltétel alatt, hogy a város terheiben és szolgáltatásaiban a polgárokkal együtt és egyformán részt vesznek, bort pedig csak saját használatukra vihessenek be, nem eladásra, pénzkereset céljából. Ez a megoldás egyik felet sem elégítette ki, a városok tovább hozták szabályrendeleteiket a nemesek beköltözése ellen, s ez utóbbiak tovább dörömböltek a zárt ajtókon; ha pedig bejuthattak, ott nemesi szabadságaikra hivatkozva, vonakodtak a közterhekben osztozkodni. A konfliktusnak egészen különös jelleget adott a nemzetiségi különbség és az, hogy Magyarországon, magyar törvények védelme alatt zárkózhattak el a német városok a töröktől elűzött magyarok bebocsátása elől. Ezt a nemzeti ellentétet a vallás egyenlősége sem tudta elfelejtetni, s bár Bocskay felkelésében a magyar nemesség és a német városok együtt tartottak, ez az egyezség nem terjedt ki a béke megkötése után a beköltözés kérdésére. A koronázás előtt hozott 1608 : 13. törvénycikk már a nemzeti felháborodás kifejezéseivel említi a magyarok panaszait, melyek szerint ezek a szabad királyi, bánya- és szlavoniai városokban nem vehetnek házat és közhivatalt sem viselhetnek – mindezt saját hazájukban! –, ezért kimondatik, hogy a városi bírák és tanácsosok ezután nemzeti és valláskülönbség nélkül vegyenek be és emeljenek tisztségekre magyarokat, németeket és cseheket vagy szlávokat; a beköltöző magyar nemesek tartsák épségben a városi szabadságokat az eddigi törvények értelmében, de viszont az ő nemes szabadságaik is érvényben tartassanak! Bizonyára nehéz dolog volt, két egymással ellenkező kiváltságkört egyszerre érvényesíteni! A nemesség távolról sem tanusított oly megértést a városi területek zárt volta és kizárólagos privilégiuma iránt, mint a vármegyei területek nemesi kizárólagossága iránt; ez utóbbit, mint láttuk, ez évben érvényesítették a jobbágysággal szemben, s nem sok időbe telt, míg a nemesi jogokat a városok eddig immunis földjére is sikerült bevezetni.

De a harc kimenetelét nemcsak a nemesség nagyobb érvényesülési képessége, hatóereje döntötte el: a magyar nemesség kívánságai mellett magasabb kulturális érdekek is szólottak, melyek egyúttal a német városok zárt volta ellen irányultak. Ez utóbbiak végre is magyar államterületen voltak, ahol környéküket nemcsak magyar nemesek, hanem magyar jobbágyfalvak alkották. Így az öt város körül, amelyekben, főként Kassán és Eperjesen, a legerősebben tiltakoztak a városiak a magyar bevándorlás ellen, holott környékük akkor még, a Szepességet kivéve, magyar volt. Már pedig minden korban megnyilvánuló jelenség, hogy ily érdekellentétek esetében a környék győzi le a várost, a falusi nép asszimilálja a városlakót, aki hasztalan védekezik a vidék inváziója ellen, nem segít rajta sem vastag városfala, sem pedig magasabb, városi műveltsége. Ez utóbbi a magyar nemes és német város küzdelmében egyébként sem állott a város részén. A magyarországi német városok nem voltak Nürnberg vagy Augsburg, bennük a délnémet patriciusság munkás élelmessége és nagyvonalú életformája egyaránt hiányzott, s a XVI. század folytonos harcaiban úgyis visszafejlődött kereskedelmük. Viszont az új kereskedelmi vonalak messze elkerülték őket: a marhakereskedelem az Alföld ridegmarhatartó síkságai felől Győrön, Komáromon, tovább nyugatnak Magyaróváron, Nagyszombaton ment keresztül, melyek e korban tényleg is nagy fellendülésben vannak; a borkereskedés még érintette ugyan Kassát és Lőcsét, de ezek mégis hiába követelőztek régi árumegállító jogaik alapján, az élet elment mellettük, s Kassát köztük legnagyobbá nem a kereskedés, hanem a királyi, majd az erdélyi hatóságok, s végül az ellenreformáció iskolái és papjai tették. Az alsómagyarországi bányavárosok lakossága is inkább csak kispolgárokból állt, s aki közte meggazdagodott, az sietett felcserélni a kispolgári életmódot a vidéki nemesivel. Látni fogjuk, hogy szellemi kultúra dolgában sem volt nemes és polgár közt különbség, viszont maga a nemesi életforma, az ő ha nem is nagyobb, de szélesebb, levegősebb, szűk utcáktól össze nem szorított szabadságával kellett, hogy a városi polgárság egy részének imponáljon, s a beköltöző nemesnek tekintélyt kölcsönözzön. Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az újkor e századai már sehol sem kedveztek a zárt városi kultúráknak, melyek önmagukból akartak táplálkozni, s idegen hatások elől várfalakkal elzárkózni. Nemcsak a legnagyobb városok, mint Páris, Amsterdam, London, Bécs köszönik e korban nagy fejlődésüket bevándorolt, nem autochton elemeknek, hiszen természetes szaporodással egyetlen újkori város sem tudta volna magát fenntartani, még kevésbbé nagyra növelni. Fejedelmi és udvari hivatalok, egyetemek, tudósok és írók, nagykereskedők és bankárok, tisztek és a garnizon katonái mindenütt idegenek, bevándoroltak voltak, már pedig ők, a nagy gondolat- és akarattermelők és a nagy fogyasztók tették a középkori városokat nagy modern empóriumokká, a merkantil gondolkodású korszak kezdődő nemzeti gazdaságának középpontjaivá. Mert a nemzetállamok százados fejlődésében most alakul ki a nemzetileg határolt gazdasági terület, melyet egyetlen nemzet tölt ki gazdasági energiáival, s amelyben középkori privilégiumoknak, középkori, önmagukat kielégítő városgazdasági egységeknek nincs többé helyük. A városprivilégiumok, mint egybezárt emberi tömegek életformáinak összetartói, idejüket múlták, s a harcban nem az csodálatos, hogy ellenük megindult, hanem inkább az, hogy nem az elavúlt formák teljes lebontásával végződött. A fejlődés ez általános szempontjaiból nézve a dolgokat, a nemzetiségi különbség eltörpült, jelentéktelen, alig észrevehető velejárójává lett a nagy társadalmi mozgalomnak, mely a középkori privilégiumok birtokosai közt elsősorban a leggyöngébbeket, a városokat akarta szabadságukból kivetkőztetni.

A nemesség világosan látta, hogy a küzdelmet, ha az minden zárt városi jogterületen külön folyik a menekült nemesség beköltözése érdekében, aligha nyerheti meg. Sokkal eredményesebb útnak kínálkozott a kérdés országgyűlési rendezése, amikor is egyetlen általános érvényű jogszabály által az összes városokat kényszeríteni lehet arra, amit egyik sem akart megengedni. De egyelőre még az országgyűléseken is nehézségek támadhattak, mivel, régi szokás szerint, a városok egyenkint éppen úgy szavazati joggal bírtak, mint a vármegyék, s már Miksa és Rudolf korában is voltak esetek, amikor a városi szavazatok majdnem egalizálták a vármegyeieket. A nemesibeköltözést pártoló törvényeket tehát a városok ilyetén szavazatjoga könnyen megakadályozhatta volna, ezért kellett előzőleg a városoknak közjogi érvényesülését megszorítani, országgyűlési szavazat jogukat megnyirbálni. A kezdeményező lépést itt is az 1608-i országgyűlés teszi meg, amikor a koronázás után szabályozza az országgyűlésen való megjelenés és szavazás jogát, kimondván, hogy egyelőre csak a II. Ulászló 1514-i dekrétumában felsorolt városoknak legyen megjelenési és szavazat joguk, a többinek bebocsáthatása iránt később fognak intézkedni. Az Ulászló dekrétumában felsorolt városok egyrésze azóta persze török hódoltság alá kerülvén, úgysem szerepelhetett a magyar országgyűlésen, úgyhogy rendi képviselet dolgában már az egész XVI. században inkább csak a hét alsómagyarországi bányaváros, az ú. n. ötváros: Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Szeben, később Kézsmárk, továbbá Pozsony, Sopron, az ekkor egészen magyar Nagyszombat és 1577 óta Szakolca jöhettek számba. A külön privilégiumok alapján élő és belsőleg is többféle német magánjogi szabályt követő városok közt a tárnoki szék hoz létre valaminő érdekközösséget, mely az egyes városoknak föllebbezési hatósága, s amelyben a szabad városok követekkel képviseltették magukat. A városi fejlődés során természetes módon lép fel a földesúri jog alatt álló mezővárosoknál, az oppidumoknál az a törekvés, hogy a földesúri hatóság alól szabadulva, a királyi városok sorába emelkedjenek, s ennek jeléül követeikkel úgy a tárnoki széken, mint az országgyűléseken képviselve legyenek. Régi magyar és egyúttal külföldi gyakorlat szerint is az ilyen törekvéseket a fejedelmi hatalom pártolni szokta, felismervén az érdekközösséget, mely őt a városokkal a feudális nemesség ellenében egybeköti, – ezt a gyakorlatot követte Rudolf király kamarája is, amikor a földesúri hatalom alól szabadulni igyekvő Modort, majd Szentgyörgyöt és Bazint támogatta, annak dacára, hogy mint láttuk, Bocskayt megelőzőleg a magyar országgyűlések erélyesen ellenezték ezeknek a királyi városok közé való felvételét. Tudjuk azt is, hogy a városok ügye, Illésházy István földesúri hatóságával kapcsolatban már egyik motívumát képezte Bocskay felkelésének, s mi sem természetesebb, minthogy a felkelés győzelmét a nemesség ezirányban is sietett kihasználni. Ehhez képest már a bécsi béke is kimondotta, a multat illetőleg, hogy Modor, Bazin és Szentgyörgy dolgát „további megfontolás és elhatározás végett” a legközelebbi országgyűlésre halasztják, ez a legközelebbi országgyűlés pedig, az 1608-i koronázás előtti, sietett a jövőre nézve is kimondani a 6. tv.-cikkben, hogy a király ezután a magyar tanács közreműködése nélkül mezővárosokat kiváltsággal vagy szabadsággal el ne lásson és községek javára birtokadományt tenni tartózkodjék. Ez utóbbi tilalommal kapcsolatban hangsúlyozták, hogy várossá csak olyan község lehet, melynek birtoka, tehát jobbágyai vannak, mert az országgyűléseken jobbágyok sorsáról határoznak és hogyan szólhasson bele ilyen tárgyalásokba az a város, mint rendi tag, amelynek magának nincs jobbágya! Ez a felfogás az új nemesi alkotmány szellemében tipikus módon tagadja meg az egész korábbi magyar jogfejlődést, melyben, mint tudjuk, a szabad királyi városok létjogát egész más dolgok adták meg, mint az, hogy van-e nekik jobbágyuk, vagy sem, valamint a nemességnek rendi, országgyűlési érvényesülése sem a jobbágyok birtoklásával kapcsolatban fejlődött ki. Csak az új nemesi felfogásnak lesz tengelyévé a jobbágyok feletti uralom, s csak ez az új nemesi felfogás próbálja meg az ő saját kizárólagosságát ily költött, elképzelt érvekkel támogatni.

A Rudolfra következő Habsburgok, bármily gyönge ellenállást fejtettek is ki a nemesség hegemoniális törekvéseivel szemben, egészen még sem tartózkodtak újabb városi tagoknak az országgyűlésekre való meghívásától. Az 1609-in ott vannak az Ulászló törvényében felsoroltakon kívül Varasd, Modor, Korpona, Zólyom, Kapronca, Kőrös, 1655-ben pedig Nagybánya, Trencsén, Zengg, Kőszeg, Kismarton, ez utóbbiak Alsó-Ausztriától visszacsatolt városok, úgyhogy a XVII. század folyamán körülbelül 30-ra szaporodik fel az országgyűlésen megjelenő városok száma, ami a vármegyei többséget már komolyan veszélyezteti. Ekkor végre, az 1687 : 17. törvénycikkben sikerül a nemességnek szigorú tilalmat állítani fel, azon megokolással, hogy a töröktől visszafoglalt területek gyarapodásával a városok száma is előreláthatólag annyira szaporodnék, hogy a „negyedik rend” a többit (azaz a köznemességet, mert az alsó táblán csak e kettő volt együtt) szuperálná, ezért számuk ne szaporíttassék, új város országgyűlésre csak külön törvény által legyen felvehető. Igaz ugyan, a városok hatalmas fejlődésével szemben ez a törvény nem volt teljesen végrehajtható, s például lehetetlenség volt később Debrecent vagy Szatmárt vagy Szabadkát és Szegedet kizárni az országgyűlési képviseletből, de ezeknek felvétele a XVIII. században már nem érintette a köznemesi hegemóniát, mivel közben, az 1687-i törvény hangulatából kifolyólag úgyis előállott az a gyakorlat, hogy akárhány város van az alsó táblán, mindnek együttvéve csak egy szavazatuk lehet, s így az ő részvételük inkább csak votum deliberativumból, tanácskozó jogból, mint a döntésekben való tényleges részvételből áll. A köznemesi hatalomnak ez az új, a XVIII. század elején kifejlődő gyakorlat adja meg a teljes győzelmét, a XVII. században a városok még megállapíthatólag birtokában vannak az egyenkénti szavazatuknak; utóbb azonban, a következő században ezt a nekik hagyott kollektív szavazatot – a rajtuk esett sérelem ellen tiltakozásul – nem hajlandók elfogadni, s óvakodnak élni vele, egészen a rendi korszak bezárultáig.

Ez az egész városellenes fejlődés, ha közjogilag csak a korszak végén éri is el célját, közben a nemesség beköltözése és a polgárság közti jogállása dolgában teljes sikerhez jut. A száz év óta folytatott harcot nemes és polgár közt az előbbi javára az 1647. évi 78., 79., 81., 82., 93. törvénycikkek döntik el, kimondva a nemesnek városokba való szabad beköltözését, s ezzel kapcsolatban biztosítva az ilyen, városba költözött nemesnek a nemesi kiváltságok összességét. Ez a városi privilégiumok teljes feláldozásával egy jelentőségű. Kiindulva Kassa városának nemességellenes magatartásából, a törvény erős szavakkal ítéli el, hogy a „vallás vagy nemzetiség iránti gyűlöletből” a nemesek kizáratnak a tanácsból, házaikból kibecsültetnek vagy kitétetnek, s ezen gyakorlattal szemben ezután a városba költözött nemes szabadon bírhassa házát, városi törvény elé sem őt, sem szolgáit ne idézzék, a nemes halála után a város ne pecsételje le házát és ingóságait, hanem azok a nemesi örökösödési jog szerint szálljanak utódaira. Amint így a nemesi örökösödési jog fölébe kerekedik a városinak, hasonlóképen legyőzi a nemesség adózási szabadsága is a városoknak polgáraikra vonatkozó adóztatási jogát: a nemes nem kényszeríthető polgári adózásra, semmiféle közmunkára és személyes szolgáltatásra; nem kevésbbé érvényesül a nemesi szabadság a jogszolgáltatás terén: nemesek ügyeiben tanuvallatásokat és végrehajtásokat nem a városi hatóság, hanem a hiteles hely és a vármegye végez a városi területen is, amivel kapcsolatban a városnak ősi jogszolgáltatási hatáskörét is áttörik, kimondva, hogy a városi statutumok és jogszokások, melyek az ország törvényeivel (azaz a nemesi kiváltságokkal) ellenkeznek, nem érvényesek a bennlakó nemesre nézve; a városok az urak; és nemesek számára nem az ő saját helyi szokásaik, hanem az ország szokásai szerint szolgáltassanak igazságot. De nemcsak a vármegye és nemesi jog tör be a városnak eddig saját privilégiumai szerint élő zárt területére, a város maga, mint jogi személy is alávettetik a vármegyének, melynek eddig független, egyenrangú, mellérendelt társa volt a közjogi, rendi társaságban: az úron, nemesen, vagy szolgájukon elkövetett hatalmaskodásért a vármegye az egész várost mint jogi személyt maga elé idézheti, s a vármegyei törvényszéken elítélheti. Hogy a városi polgárság zárt élete ezen rendelkezések következtében mennyi zavarnak és külső befolyásnak tétetik ki, arra jellemző a 93. tv.-cikk, mely szerint a nemesek személyükre és ingóikra nézve ki lévén véve a városi hatóság alól, a vármegyei törvényszéken hozott ítélet ellenük a városban is végrehajtható, s ezt a végrehajtást az alispán és a vármegye személyesen végezhetik a város területén, amikor is a bíró, vagy hajdú és jászkún városokban a kapitány jelen lehetnek, ha éppen akarnak. A középkori városi életnek legfőbb elve semmisül itt meg: a városi területen mindeddig a községtől választott bíró volt az egyetlen, kizárólagos joghatóság, aki most tétlenül kénytelen szemlélni idegen joghatóságok működését az évszázadokon át immunis területen.

Bár ezeket a törvényeket az 1649. évi decretumban újra megerősítették, az egész katasztrofális törvényhozás mégsem tudta az életet egyszerre átalakítva a városi polgárság ősi makacsságát megtörni. A százéves küzdelem tovább tart és a városok, civitasok és oppidumok, németek és magyarok egyformán útját állják, tehetségük szerint, a nemesek beköltözésének, ami most már, az 1647-i őszinte törvényhozás értelmében, világosan a polgári jogok halálát jelentené. Amint már 1574-ben kimondotta Rozsnyó mezőváros, az esztergomi érsek tulajdona: a beköltöző nemesek az érsekhez mennek, elkérendők tőle a város földjeit, s ebből látszik, hogy ezután nem kell a nemeseket beengedni, mert íme saját kárunkon tapasztaljuk, hogy azok nem akarnak a polgárjogok szerint élni, nem egyeznek velünk, csak zavart és lázadást forgatnak elméjükben, mindent újítani és változtatni akarnak és helytelennek tartják mindazt, amit a mi őseink rendeltek; félő, hogy az ő beköltözésüket még gyermekeink megsiratják. Hasonló világossággal látja Kolozsvárnak ekkor már vegyes, magyar és német közönsége a két életformának és történeti előzményeinek különböző voltát, mikor 1603. évi statutumában megírja, hogy a királyok kezdettől fogva elválasztották egymástól a nemest, a jobbágyot és a polgárt; ezek közt a nemes a legelőkelőbb, a mezőben szabadon él; alája, van adva a jobbágy, hogy szolgálja őt, sőt még a fejedelmek is a nemességből választatnak; viszont a polgár szűk falak között él, hogy polgár és nemes összevegyülése elkerülhető legyen; a város egysége egyenlőjogú emberek közegyezségén alapszik, amit a nemes csak megzavarna, ezért okos dolog, hogy nemes ne eresztessék be. A kétnyelvű Kolozsvár hajlandó idegeneket beereszteni, s ebben liberálisabb, mint az univerzitás keretei közt megmaradt szász városok, de csakis olyanokat, akik születés szerint polgári, városi személyek; a nemes előtt még házasság által sem nyitja meg a polgárjog megszerzésének lehetőségét, kimondva, hogy ha polgárasszony külső nemeshez megy feleségül, ezáltal elveszti városi polgár- és birtokjogát, s tőle nemes ura és családja csakis az ingókat örökölheti.

De a városi jogok ellen a támadás az 1608. évi törvények óta mind nagyobb sikereket ért el, s olyan városok, melyek eddig erélyes ellenállást tanusítottak, a XVII. század 40-es éveiben mégis kénytelenek kapuikat megnyitni. Így Lőcse, ahol 1645-ben találkozunk az első nemessel, a vidéken birtokos Máriássy-család egyik tagjával. Mások még ekkor is sikerrel védekeznek: a kis Modor 1650-ben újra kimondja, hogy amiként eddig sem volt területén nemesi ház és birtok, ezután se legyen; hasonló eréllyel védekezik a tiszta székely-magyar Marosvásárhely a szintén magyar nemzetiségű nemesekkel szemben, akik ha nem élnek polgári jog szerint és ellenkeznek a civilis ordóval, az ilyeneknek házát és örökségét vegye el a tanács, becsű szerint adja el, s őket magukat zárja ki a városból: a rebellis és makacs nemesek a civilis statusból teljességgel zárassanak ki. Az ilyen tiszta magyar városok példája világosan mutatja, hogy itt elsősorban rendi-társadalmi jelenségről van szó, amelyhez csak véletlenül tapad oly nemzetiségi vonatkozás, hogy a polgár és a beköltöző nemes nemzetileg differenciálva vannak; szó sem lehet tehát arról az akkor úgyis anakronisztikus természetű gondolatról, mintha itt a magyar nemesség nemzetiségi elnyomást akart volna éreztetni a német városokkal, s ilyen célból bontotta volna meg azoknak évszázadok óta, erősen kiépített állásait.

A küzdelemben nem egyszer kompromisszumok jönnek létre, a városba költözött nemesség kiegyezik a városi polgársággal, még pedig nem az országos gyakorlat, vagy az 1647-i rendelkezés szerint, hanem a helyi hatalmi viszonyok értelmében. Ilyen egyezségekkel találkozunk a magyar királyságban úgy, mint Erdélyben is. Dés városában 1613-ban a nemesség kötelezi magát dézsma, robot, közmunka szolgáltatására, s ennek fejében egyrészt szabad beköltözési jogot nyer, másrészt házon kívül kiterjedt földbirtokjoggal is felruházzák és végül biztosítják, hogy semmivel rosszabb elbánásban nem fog részesülni, mint a nem-nemes polgárok. A dési nemes polgár ettől kezdve a városi nyilas földek felosztásánál éppúgy részesedik, mint a bennszülött polgár; a már magántulajdonban levő földeket megveheti korlát nélkül és rajtuk majorságokat létesíthet, a majorban űzött állattenyésztés után illetéket sem fizet a városnak, de mindezt azon feltétellel, hogy a földek a város külső területén legyenek; a templom, iskola, harang építésében ő is részt vesz, prédikátor, iskolamester eltartásában hasonlóképen, de ezek a nemes gyermekeitől se követeljenek több iskolapénzt, mint másoktól; az utak javításában, a közös védelemre készülő kastély építésében, a város és kastély őrzésében ő is részt vesz; de már a malomgátat nem köteles építeni és a város borát csak két hóig veszi, az év többi részében a magáét fogyaszthatja. Végül bizonyos terheket nem a város ró rája, hanem a nemesektől választott „principális” egyezkedik a városbíróval, más nemesi bizalmiférfiak jelenlétében. A principális ezen egyezség értelmében rója ki a nemespolgárokra tartozásukat, ő tehát a nemespolgárok közönségének bíróféléje, még alárendelve az egész város bírójának.

Ilyen kedvező szerződéseket a városok csak korábban tudtak kötni, a XVII. század második felében hasonló egyezségekben a nemesi jogok sokkal inkább biztosítvák, így az 1692-i rimaszombatiban, melyet egyrészről a város, másrészről 38 nemes ír alá Hont vármegye alispánja előtt, s amelyben a nemesek csak a fejadó fizetését vállalják el, az ingóságok, értékek és adásvétel utáni taksákat már nem, s egyébként csak nagy szükség esetén kegyeskednek a városi terhekben részt venni. Így hajlandók a város adósságai sürgős törlesztéséhez hozzájárulni, hadi szolgálatra csak utolsó esetben szekerezni, hogy a város gyorsabban megszabaduljon a beszállásolt katonaságtól; katonai elszállásolást csak kivételesen vállalnak és a porciót csak a belső városban levő házaik és földjeik után fizetik; mindezek kivetésében itt is közreműködnek a nemesek bizalmi emberei, akik már mintegy a városban fennálló nemesi városnak közhatóságai, funkcióikban a polgárok községétől is elismerve. Ezen független helyzetükben szinte természetes, hogy nem igen törik magukat a városi bíró és tanácsos tisztjéért, ami pedig a polgároknak évszázadokon át legfőbb ideálja, emelkedésük biztos célja volt: a rimaszombati nemesek nem is vállalják mindnyájan a bíróságot, ha annak sora rájuk jön, egyesek a szerződésben több évi immunitást kötnek ki maguknak a bíróság és egyéb tisztviselői állások viselése alól.

Egészben véve az 1647-i törvények hatása folyton fokozódik, s a nemesség ha nem is egyszerre, de lassankint vezető pozicióba jut a városi életben; hirtelen sikert, egy csapással már csak azért sem érhet el, hiszen a magyar országgyűlési törvényeket e rendi korszakban általában nem szokás gyorsan és egészükben végrehajtani. A vármegye befolyása azonban, ami a nemesi beköltözéssel kapcsolatban jelentkezik, mindinkább érezhetővé válik, és megérthetjük, mennyire megzavarta a városi élet egységét és a bírói jogszolgáltatásnak hatáskörét, mikor pl. Miskolc városa 1685-ben maga mondja ki, hogy piacára nemes és nemtelen egyformán behozhat szekérrel élelmet, ha a vásárbírónak lefizeti az illetéket és déli tizenkét órán túl nem árul; aki ez ellen vét, a nemtelent a város bírája ítéli el, a nemest pedig a bíró felkérésére a vármegye alispánja és hatósága; azaz a város még ilyen egészen alsófokú közigazgatási, rendőrbírósági ügyekben is kiadja kezéből a rendelkezést.

De mi egyebet csinálhattak volna a vármegyei területen elszórt városok, mikor egységes testületté alakulniok középkori privilégiumaik alapján alig lehetett, mindegyik külön, a többitől többé-kevésbbé különböző privilégiumokkal rendelkezvén, egyik bányaváros, a másik az ötváros egyike, a harmadik érseki, magánföldesúri mezőváros volt, különböző német: szász, sváb, magdeburgi jogokkal, magyar földesuraktól adott kiváltságlevelekkel. Magukra hagyatva, szomszéd segítségtől távol, egyenkint voltak kitéve a vármegye nyomásának, amely vármegye egyrészt fogyasztója volt a városi ipar terményeinek, másrészt szállítója a városi polgárságnak: élelmet, ha a saját termés nem volt elég és az iparnak nyersanyagot a vármegye hozott be, vagy legalább is ennek a területén át ment a szállítás. A konfliktusok legsúlyosabb eseteiben a vármegye nem habozik ezt a helyzetét kihasználni, így Szatmár megye 1668-ban, mikor a területébe ékelt Szatmár és Németi városok semmikép sem akarják a beköltözött nemesek sérelmeit orvosolni, blokád alá veszi a polgárokat: nem-nemes szatmári polgárnak eltiltja a vármegye területén való utazást, megszállást, marhájának legeltetését és szállítását, s aki polgárnak élelmet, barnainak füvet és takarmányt adna el, azt súlyos pénzbírságokkal, nemesembert 20–100 forintig, jobbágyot 12–14-ig terjedővel sujtja. Csakis a vármegye ily nyomásával érhették el a beköltözött nemesek, hogy több város formálisan elismerte külön községük létjogát, elismerte a nemesi község szabad hadnagyválasztását és hogy a hadnagy szedje be tőlük a városi adót is és ő képviselje őket a városbíróval és a polgármesterrel szemben is.

A két különböző rendi terület viszonyát a városra még hátrányosabbá tette az ipari fogyasztás kérdése. E téren a középkor óta most kezd lényeges változás beállani, amennyiben maga az ipari termelés sem marad meg a város privilégiumának, másrészt pedig a vármegyétől képviselt vidék, mint fogyasztó, hatalmasul belenyúl a városi termelés viszonyaiba. A nagybirtok kolonizáló tevékenységével, majorságok és mezővárosok támogatásával újra, megkezdődik az a kisvárosi fejlődés, melyet az 1492-i törvény szakított meg, s melynek során a régi szabad királyi városoknak versenytársaiként felnőnek a félfalvak, félmezővárosok százai, ahol az egyszerűbb életszükségleteket kielégítő iparcikkeket már céhekben, tehát védett, szabályozott, termelésre képes munkaüzemekben készítették az iparosok tömegei. Mindezek földesúri hatóság alatt élő, inkább falusi, mint városi telepek voltak, és olcsóbban termeltek, mint városi kollégáik, akik adódénárjaikból költséges városi tisztviselői kart és aránylag sok kultúrintézményt voltak kénytelenek eltartani. Már pedig a földesúri ipartermények, éppen a vármegye védelme alatt, megtalálták a piacot, úgy a városokban, melyek kénytelenek piacaikra a falusi iparost bebocsátani, mint egy csomó olyan helyen, ahol azelőtt nem volt vásár, tehát az ilyen vidéki, nem városi helyek vásárai magukban véve is konkurenciát alkotnak a régi szabad városok iparosainak. Ipari termelést, még pedig piaci eladásra, most már a jobbágy-, vagy féljobbágy-sorban élő mesterember is végez, aki a városi iparoshoz hasonlóan eljár az országos vásárokra, aminő nagy számmal van feljegyezve minden kalendáriumban, az ország különböző helyein, így pl. augusztus és szeptember havában vásár tartatott, az 1592-i debreceni kalendárium szerint Eperjes, Gönc, Tolna, Kecskemét, Szászrégen, Csenger, Muzsna, Kassa, Szatmár, Debrecen, Túr, Nagymihály, Nagybánya, Küküllővár, Keresztúr, Gyöngyös, Szászsebes, Beszterce városokban, köztük több földesúri jog alatt élő mezővárosban.

A jobbágyiparos e konkurrenciáján túl az ekkor már terjeszkedő szabadkereskedelmi, s bizonyos mértékig céhellenes felfogás is elősegítette a városok jólétének hanyatlását, ez a felfogás azonban egyelőre csak az erdélyi fejedelmek részéről nyilatkozik meg, – sokkal általánosabb érvénnyel sujtotta a városi gazdálkodást a vidéki fogyasztóknak megszervezése, melyet szintén a vármegye vett magára. E téren is a XVII. századdal kezdődik a vármegyék szerepe, miután már az előző században többször megkísérelték, az országos rendelkezésektől függetlenül árszabásokat, limitációkat adni ki. Bármennyire természetes volt is, hogy egy vármegyényi nagy föld az ő saját igényei szerint szabályozza saját területén az iparcikkek és élelmiszerek eladási árát, a folytonos háborúkban a katonaság ellátása szempontjából nem volt közömbös dolog, milyen árakat szab egy-egy vármegye. Innen a törekvés a tizenötéves háborúban, hogy az országgyűlés egységesen szabályozza az árakat, amit 1596-ban királyi előterjesztés követel, de a rendek nem fogadják el, azzal, hogy ilyen árszabást a hadvezéreknek a táborban kellene kiadniok. A valóságban ezt a hatáskört is a vármegyék szerzik meg maguknak, és az 1625 : 40. tv.-cikk csak általánosan gyakorolt szokást állapít meg, kimondván, hogy a vármegyék közgyűlései intézkedjenek az élelmiszerekre, árucikkekre, úgyszintén minden kézmívesekre és mesteremberekre nézve akképen, hogy így „minden dolognak értéke és minden munkának bére meg jutalma, az országban a legújabb hadi mozgalmakat megelőzően fennállott árszabásra szálljon alá”. Az 1659 : 71. tv.-cikk megerősítve ezt a rendelkezést, a megyétől kiadott árszabások áthágóit, köztük kimondottan a szabad városokat is, a vármegyei törvényszék és az alispán elé utalja, ezen a téren is teljessé tévén a vármegye diadalát a város fölött. Az azután természetes, hogy a vármegyék a limitációkat nemcsak arra használták fel, hogy a céhekben nem szervezett, bevándorolt elemeket távoltartsák a kereskedelemtől, így pl. a lengyel zsidókat a bor- és pálinkakereskedelemtől, kocsmatartástól, hanem az árakat a fogyasztók, a nemesi és falusi lakosság érdekében szabván meg, ennek a szabad városok ipari termelőosztályait feláldozták.

A vármegye e növekvő hatalma azonban, bár úgy a polgári öntudatra, mint a városi gazdaság autarkiájára nyomasztó hatással volt, lényeges változást a középkorból átvett városi szervezetben és polgári életben nem hozott létre. A városi élet itt-ott magyar színeket nyert, a beköltözött nemesek új életformája, elsősorban nemzeti köntöse nem mulasztotta, el itt-ott imponálni a polgárságnak, különösen azon rétegeknek, melyek maguk is, német polgári eredetük mellett, nemesi armálist szereztek maguknak. Lőcse gazdag polgársága szívesen járt magyar ruhában, annyira, hogy a város utóbb eltiltotta ezt és bírságot szabott olyan tanácstagokra, akik piros vagy sárga csizmában, bő magyar köpenyben jelentek meg. A városok oligarchikus szervezete mellett a bevándorolt magyar kisebbség nem igen tudott befolyást gyakorolni az ügyek menetére, arra azonban alkalmasak voltak a nemespolgárok, hogy a magyarul tárgyaló tárnoki székre őket küldjék követeknek, ami a XVII. század kezdetétől fogva szinte állandó lesz. Lényeges változást egyes szabad királyi városok igazgatásába az ellenreformáció utolsó hulláma hoz, 1670 után, amikor kommissiók járják be a Felvidék városait, s a templomoknak katholikus részre foglalásával kapcsolatban a városi tanácsokat is megmagyarítják. Az ismét katholikussá vált államhatalom magyarosító akcióinak egyike volt az, amikor pl. 1673-ban Szegedy Ferenc egri püspök és Volkra szepesi kamarai elnök Eperjesen leteszik a városi tanácsot és helyébe csupa magyart vétetnek be bírónak és tanácsosnak; hasonlókép kénytelenek más városok, így Kézsmárk, Kőszeg is magyar tanácsosokat befogadni. Lőcse esetében egészen világos ez a processzus, mely a vidéki nemesség beköltözésével kezdődik és amelynek ez ellenreformációi törekvések csak utolsó fázisát képezik: itt 1675-ben előbb a Szepes megyei nemes, Gundelfinger József királyi biztos követelte nemes uraknak a tanácsba felvételét, amit a város nem teljesített, mire Holló Zsigmond szepesi kamarai tanácsos katonai kísérettel jelent meg Lőcse „reformációjára”, a városbírót magyar nyelven szólítá meg, azért is, mert, mint mondá, a kíséretében levő kanonokok, mint hiteleshelyi kiküldöttek nem tudnak németül, de azért is, mert „mi magyar király alatt, Magyarországban élünk”. Mire a bíró azt válaszolta, hogy ők, ruhájokról is láthatja a királyi biztos, németek és ezért más nyelvet nem beszélhetnek; Holló végre is németül tárgyalt velük, de az eddigi német magistratust letéve, magyar nemesekből és elmagyarosodott német polgárokból állította össze a szenátust. Lőcsét ekkor a kurucok közeledése mentette meg városi hatóságának elmagyarosodásától, akik elől Hollóék sietve elhagyták a várost.

A város belső életében továbbra is az oligarchia, a gazdag, „ring”-polgárok hatalma érvényesül, a legtöbb városban a bíró és tizenkét esküdt, tanácsúr vagy szenátor, mielőtt a hivatalból lelépne, összeállítja a választott község, az electa communitas listáját, azt az ötven vagy száz embert, akik Szentgyörgykor megválasztják az új bírót és vele új tíz esküdtet, két másik esküdtet azután maga az új bíró jelöl ki magának. Igaz, hogy a választott község névsora egyik évről a másikra ugyanaz marad és a bíró többnyire csak a közben elhaltak helyére vesz be újakat, de az egész rendszer csupasz meztelenségében mutatja az oligarchikus elvet, melyet a vármegyei nemesi szelekciónál sem jobbnak, sem műveltebbnek vagy haladottabbnak nem tarthatunk. Ehhez képest a száztagú testület, melynek élete a bíró és a tanács kezében van, egyszerű eszköze ezeknek, s parancsolói elé hallatlan alázatos formákban járul, ahelyett, hogy eredeti kötelességéhez híven irányítaná vagy ellenőrizné őket. Ez a forma azután a magyar városokban is uralkodóvá lesz, pl. Szegeden a 60 vagy 100 tagú selectus civium épp olyan viszonyban van a forma szerint tőle választott bíróval és szenátorokkal, akik az igazi rendelkezők, mint akár az erdélyi szász városokban a Hundertmänner a Ratsherrennel és a Bürgermeisterrel. Nagyszeben, Brassó, Segesvár belső története a XVII. században súlyos harcokból áll, melyeket az oktalan, politikai dolgokban belátásnélküli sokfejű állat, a „herrn Omnes” törekvései ellen folytatnak az oligarchikus vezető családok.

Hogy a városok vagyoni helyzete a folytonos háborúkban, állandó török, német, kuruc sarcoltatásokban nem javul, az csak természetes. Maguk a községek, kimerítve a különböző taksák, vámok, illetékek egész rendszerét, a földesuraktól eltanult módon szeretnének gazdagodni, s ezért ők is meghódolnak a majorságok divatjának, persze nem nagy eredménnyel. Így elmélkedik Kassa tanácsa 1639-ben: „igen jó volna, ha mit feltalálnánk az nemes város jövedelmének szaporítására, az többi közt az sem volna tán káros, ha Forrón valami majorságot tartanának az város számára”, őszi és tavaszi gabona legyen benne, s néhány városi jobbágyot más helyről helyezzenek át oda. A század végén lemondóan konstatálja Kassa e törekvései csődjét, amikor az ispotály fenntartására a tanács „valami majorságocskának szervezésében munkálkodott vala, de mivel azon majorságnak is kevés haszna láttatván, félben maradott, mostan a sem kontinuáltatik”; helyette inkább „parasztul őrlő egykövű malmocskát” építenek, bizonyítékául a politikailag oly hatalmas város csekély gazdasági érzékének. 1663-ban még Kassa határában is „sok puszták” vannak, melyek bevettetésén gondolkodnak; a város munkaereje elsősorban a jobbágy, akit éppoly mértékben kihasznál, akár csak a nemes az övét; de a jobbágyterhek egy-egy újabb súlyosbításánál el nem felejti az istenes polgár hozzátenni ezt a fordulatot: „hogy ne egye hiába a kenyeret”. A jobbágy mellett napszámost is használ úgy a város, mint az a polgár, akinek saját földjei, szőlői vannak. A bérmunkát végző, minden ingatlan, sőt ingó vagyont nélkülöző emberek nagyobb tömege a XVII. században kezd újra hullámozni, anélkül, hogy a munkaadók rendszeresen felhasználnák őket. Bethlen Gáborról tudjuk, hogy Várad építésére tót napszámosokat hozatott le. Város és vármegye egyformán kezeli őket, a béreket különböző munkák szerint maximálva és azok átlépését szigorúan eltiltva. Bérük a század folyamán lassú emelkedést mutat: 1606-ban a „napiszámos” bére 8 denár és élelem, 1632-ben 9, 1634-ben 12 denár, a kévekötőé ugyanekkor 10–12–15, egy kötél föld aratásáért szakmányban 1606-ban 1 forint 70-et, 1632-ben 2 forintot kapnak, 1677-ben 1 forint 60 és hozzá öt font kenyér és 9 font hús. Mindez körülbelül megfelel az általános drágulás mértékének, mely például a köböl búza és rozsra nézve a XVI. századi 30–40–50 dénárról 1601-re 1 forintra emelkedik, s innen lassan megy fel a század közepéig 1 forint 80 dénárra, leszámítva persze az inséges esztendőket, amikor egyes helyeken 2 forint 60-at, sőt 4 forintot és 4 forint 50-et is kellett érte fizetni. Bérmozgalmak hiányának tehát nemcsak a kötött életmód, a sokféle kisebb-nagyobb hatóság fegyveres tekintélye az oka, hanem az is, hogy az aránylag csekélyszámú napszámosoknak a munkáskéz hiányában szenvedő városok és polgáraik mégis csak megadták a létminimumot. Több bérmozgalomról van tudomásunk a hegyaljai szőlőmíveseknél, akiknek a szőlőmunka pontos, időhöz kötött menete inkább adott alkalmat béremelési tárgyalásokra. Itt már persze a vármegye is beleszólt a bérviszonyokba, s pl. Győr vármegyében a század végén a vincelléreknek esküt kellett tenniök, hogy a nemes vármegye akaratja szerint a metsző, kapás, borító munkáért 20–25, a kötözésért és gyomlálásért 15 pénznél többet nem kérnek. Az igaz, hogy akkoriban másutt is körülbelül ez a napszám volt divatos.

Összefoglalva a talán túlságosan adatokra töredező, adalékszerű kutatás eredményeit: bizony a török korszak városai kisvárosok voltak, kisszerű viszonyokkal, állandó küzdelemben a nehéz élettel; amely küzdelem ha néha elült, a polgárok többsége magasabb törekvés nélkül adta át magát az anyagi életnek, semmiben sem különbözve a Zrínyi Miklóstól ócsárolt nemesembertől. A városok kisszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy a hatalmas Kassán, mellyel még a nádor és az országgyűlés sem tudott végezni, 1696-ban mindösszesen 294 ház volt a falakon belül – a külvárosokban nem laktak teljes jogú polgárok! – s ebből egyemeletes nagy kőház volt 17, emeletes középnagyságú 38, keskeny, de emeletes 42, düledező 26, földszintes 83, emeletes és földszintes faház, hitvány pedig 88! A falakon kívül találtatott 61 ház, a majorságokban 33 ház és csűr, szőlő 67, elpusztult szőlő 117, konyhakert 45, káposztáskert 28, rét 28. Ugyanekkor lakott a városban 3 nagykereskedő, 10 kiskereskedő, 11 vászon- és marhakereskedő. Az igen nagy Debrecenben a század végén van 935 polgárház, 460 zsellérház, összesen 2247 jókarban levő ház, 336 rossz földalatti kunyhó és 361 elpusztult ház. Ily kezdetleges viszonyokhoz képest egy-egy nagy, királyi városunk lakosságát sem tehetjük a XVI–XVII. században 3–4000 léleknél többre, mezővárosokét 3–400-tól legföllebb 1000–1500-ig, hiszen a nagy német birodalmi városok is a XVII. század elején legföllebb 20–30.000 lakossal bírnak és csak a hollandiak emelkednek fel egész 50.000-nyi lélekszámig. A nagykereskedők sem igen egyebek, mint nagyobbfajta vegyeskereskedők, akik rőfösáruval, vasáruval, fűszerrel, papirossal egyformán kereskednek, s ha tehetik, földeket, szőlőket vesznek és áttérnek a nemesi életmódra. Nagy kassai kereskedő a XVII. század első felében Almásy István, a Kassára beköltözött, török elől menekültek közül; apósától 8000 forintnyi értéket örököl, de maga Bécsben egyszerre 15–16.000 forint árút is vásárol. Bécsi nagykereskedőknél meglehetősen el vannak adósodva a magyarok, így 1604 körül Henkel Lázárnál, aki Rudolf császárnak is nagy hitelezője, Almásyn kívül Szegedy György 1430 forinttal, Erszénygyártó deák 150-nel, Pattay György 335-tel, Som Lőrinc 3200 forinttal, csupa kassai kereskedő. A városok általában véve vigyáznak polgáraik hitelviszonyaira: Kassa városa is tart arrestatió-könyvet, melyben idegen kereskedők megokolt kérelmére zár alá veszik az egyes polgárok ingatlanait, sőt ingóit, bort, ruhát, mentét, lovat is, gyakran titokban, nehogy az illető hitele ezzel egészen tönkremenjen.

Mindez azonban inkább kispolgári és vegyeskereskedői pontosságnak, mint valami nagy üzleti szellemnek, kapitalista vállalkozó kedvnek bizonyítéka. A magyarországi német városok sem német, sem magyar korukban nem szültek Fuggereket és Welsereket; korábban talán azért nem, mert a századok előtt ideköltözött németség tehetsége lassankint kiszikkadt a folytonos egyedüllétben; később pedig, a magyarság benyomulása óta talán az egész országban ideállá vált nemesi életmód akadályozta, a városi polgárerények kifejlődését. Új gondolat, új életforma századokon át nem születik e városokban, melyeknek nevezetes épületeit sem ők maguk, hanem nagyurak, külső emberek emelik. Pozsonyban a Pálffy Páltól királyi parancsra restaurált királyi várat, az érseki palotát és kertet csodálják, Nagyszombatnak, Kassának hasonlóképen egyháziak emelnek híres épületeket, egyedül Lőcse közelíti meg városi építményekben, templomokban és városházában a délnémet és osztrák városokat, de az ő nagy építkezési periódusa is a korszak elejére esik, mintegy végső akkordjául középkori nagyságának. XVI–XVII. századi emlékeit már a Thurzóknak köszönheti. A török korszak, általános depressziójával, a városokra is dekadenciát, pusztulást hozott, melyből századokon át ki nem épülhettek; a korszak végén, a kuruckor negyven esztendős zavaraiban pedig az egész városi élet közel volt a teljes elhanyatláshoz és Kassa városa 1705-ben szomorú panasszal rajzolva siralmas helyzetét, megjegyzi, hogy ma már a beköltözött külső és belső nemesi főrendek, papok, szerzetesek, sőt a városi tanács tagjai is a mesterember conciviseket becsmérlő nevezettel illetik, aminek oka az, hogy a fiatalok vándorlás helyett csak helyben vagy a környéken, Eperjesen, Lőcsén, Rozsnyón tanulnak egy-két évig, s ha visszatérnek, a céhek már 20–30 év óta nem követelnek tőlük rendes vizsgát, mert e súlyos teherviselő időben a tanács mindenkép szaporítani akarta a lakosság számát, s ezért „ha lehetett volna, tízből százat csinált volna”; a céhek és a város érdeke tehát a színvonal emelése, s ha ezt a céhek maguk nem teszik, a város fogja ezután a fiatalokat vizsgáztatni.

Szellemi és gazdasági élet valóban végveszély felé haladt, amikor végre a XVIII. század elején sikerült állandó békével az új berendezkedéshez közel jutni.

Itt kell felvetnünk a kérdést, vajjon a szemügyre vett korszakban tényleg minden társadalmi erő a köznemesi hegemónia felépítésén dolgozott-e, mely a jobbágyságot maga alá gyűrve, főpapságot és főurakat politikailag neutralizálva, a városokat részben meghódítva, részben jelentéktelenségbe szorítva, ekkor kezd a magyar társadalom gerincévé válni? Vajjon nincsenek-e olyan erők is, melyek e túlhatalmas köznemesség számára ellensúlyokat szolgáltatnának és ezzel valamiképen feltartóztatnák a tisztán nemesi Magyarország közelről várható kialakulását?

A hadi foglalkozástól visszavonulni kezdő köznemességnek természetes ellensúlya lehetett volna a katonaságban, mely a XVI. század végén a legjobb úton volt, hogy külön társadalmi osztállyá alakuljon ki. Láttuk a végvári élet társadalmi mechanizmusát, melyben a főúr körül nemes és nem-nemes vitéz ugyanazon zsoldot, ugyanazon emberi bánásmódot élvezett, s láttuk azt is, mint alakul ki e rendileg különböző eredetű katonaságból itt-ott, egyes végvárakban katonai község, mely már alapját képezhetné politikai szervezettségnek. A végváriaknak ez az újonnan megszerzett súlya magyarázza azt is, hogy Bocskay és Illésházy tárgyalásaiban a végvári protestánsok szabad vallásgyakorlata folyton szereplő kérdés, aminthogy a bécsi béke már a társadalmi osztályok felsorolásában róluk külön is megemlékszik. A katonaság politikai érvényesülésének egy másik bizonyítéka, hogy Bocskay az ő felkelő-országgyűlésére hajdúseregének tisztjeit is beviszi az igaz, hogy a nemesség ellenzése mellett és csak olyan kérdésekben kapnak hozzászólási jogot, melyek a hadsereget érdeklik.

Ez a fejlődés hirtelen megakad, s a végvári katonaságból sem társadalmi osztály, sem pedig külön politikai rend nem alakul ki. Feltevésekbe nem bocsátkozhatunk, s így nem mondhatjuk meg, vajjon ha a végvári élet Balassa Bálinttól megénekelt virágjában megmarad, nem lesz-e ennek a nagyszerű harci seregnek elég ereje arra hogy politikai érvényesülését kiküzdje és a rendi társadalomban a köznemességgel szemben egy szabadabb, nem-nemesek érdekeit is képviselő osztályt alkosson. Ezt a kérdést úgyis hiábavaló volna felvetnünk, hiszen tudjuk, hogy Bocskay koncepciója következtében a törökkel tartós béke köttetvén, a naponkinti végveszély érzete elült, és úgy király, mint rendek fölmentve érezték magukat a végvári szervezet ápolásától, még inkább újabb kiépítésétől. A következőkben látni fogjuk a végvári rendszer elhanyatlását a kezdődő nemesi alkotmány korában, amin Esterházy Miklós nádornak évtizedes fáradozásai sem tudnak segíteni. Nagy török hadjáratoktól nem kell többé félni, ez a közfelfogás, így tehát kárbaveszett fáradság volna a végvárakra különösebben költekezni. A végvári katona éhezése ekkor lesz állandóvá, a végek élete így hanyatlik, tengődik a hosszú béke korszakában egészen addig, míg a török kiűzésével az eddigi vonal felszabadul és a bécsi kormány az Aldunánál rendezheti be az új, de már nem magyar végvonalat.

Bocskay István volt az egyetlen, kinek praktikus észjárása, magát a dolgot vizsgáló értelme megmondotta, hogy a védekezés legbiztosabb módja, ha a katonaság zsoldtól függetlenítve, saját földjéből él. Ezt a gondolatot felismerve, ő az egyetlen, aki politikai vonatkozásokon túlmenve, a magyar társadalom képén, ha csak néhány vonással, de mégis változtat, letelepítve az ő 9254 hajdúját azokon a földeken, melyek a későbbi Hajdúmegyétől kezdődőleg, mélyen benyomultak Bihar vármegyébe. Ugyanazon hajdúk ezek, akiknek embertelen pusztításait évtizedek óta átkozták Magyarországon és Erdélyben, s akik ellen a magyar törvények egyszerűen a kivégzést tartották alkalmas büntetésnek. A hajdúcsapatoknak eredetileg szláv eredete azonban már erősen elhalványult, Bocskay seregében a hajdúvezérek közt sem lehetett több, a nevekből ítélve, mint legföllebb egynegyedrész rác származású; magában véve a harcias életmód is megmagyarázza, hogy a régebbi rác hajduk gyorsan elhaltak, s helyükbe Bocskay zászlaja alá már csak magyarok csődültek, a Tiszántúl és Felvidék hazátlan menekültjei, szökött jobbágyai. A letelepedett hajdúk közül is a rácok inkább Hajdúdorogra szálltak, a böszörményi letelepülők már ott találtak valami rác lakosságot, a Brankovics-jobbágyokat, de mindez a szláv elem sokkal kevesebb volt, semhogy egy-két generáció mulva nyomokat hagyhatott volna a Hajduság magyar arculatján.

A hajdúk pátrónusa, Bocskay, csak éppen hogy kiadta 1605 december elsejei korponai oklevelét, melyben hajdúit közös címerrel, szablyát tartó karral, megnemesíti, a település végrehajtását és befejezését már nem érhette meg. Halála után az országgyűlés kétségbe vonta birtokadományai érvényességét, s a végvári főtisztek, így Dóczy András, elűzték a megtelepedett hajdúk egyrészét, amiből 1607–8-ban az egész ország békéjét veszélyeztető hajdúlázadás származott. Abban az időben a magyarság tömegeinek valóságban a földbirtok volt az egyetlen földi ideálja, s megérthetjük a hajdúk elkeseredését, mikor a földet kisiklani érzik lábuk alól. Főkapitányuk, Nagy András panasszal írja Illésházynak és Thurzó Györgynek: „minket semmi adományban meg nem tartván, hanem falukról falukra és városokról városokra kergetvén bennünket, dobbal, zászlóval, – ennek okáért támadtunk föl, gondolván azt magunkban, hogy jobb minékünk mind egy lábig meghalnunk, hogy nem mint az magunk nemzete miatt ilyen nagy gyalázatot vallanunk”. Illésházy, aki eléggé haragudott rájuk pusztításaikért, végül maga is pártjukra áll, mondván: „ugyan nem kell azért megvetni ezeket, akik országunk szabadságáért felkötötték kardjukat”. A végleges letelepedést utóbb Forgách Zsigmond főkapitány, a későbbi katholikus nádor szabályozta, akinek a vámospércsi hajdúkapitány számára adott 1613-i utasítása adja meg a hajdúvárosok sajátságosan félkatonai, félpolgári szervezetét: bíró helyett a kapitány alatt áll a község, a vitézek katonásan tizedekbe osztva, tizedet, füstpénzt, robotot nem adnak, s nekik ugyancsak a kapitány szolgáltat igazságot „régi vitézlő törvény” szerint, ami a végvári életnek egyik utolsó maradványa. A város építési tervében még ott él a régi magyar telepedés reminiszcenciája: belül körben szűk utcákban egyes házak, kis telken, egyelőre még sövény, kerítés nélkül; a háztömeg körül az ú. n. kertek, azaz az egyes házakhoz tartozó kihelyezett gazdasági udvarok, a háziállatokkal és ezek óljaival; a kertek ilymódon, összehalmozott épületeikkel, pótolják a várfalat, amire bizony e szegény községeknek, a török-magyar-erdélyi viharsarokban elhelyezve, ugyancsak szükségük volt. Bár az erdélyi fejedelmek, főként a hozzájuk közelebb eső bihari hajdútelepeket többször is újjáalkották, az eredeti, Bocskay-féle telepítés csak nagynehezen állotta ki a század viharjait; Bocskay 9254 hajdújából 1702-ig mindössze csak 650 család maradt életben, azaz a hajduság sem kerülte ki a kúnok, jászok sorsát: ugyanazon privilégiumok alatt az ősi vér idővel szinte teljesen kicserélődött.

Erdély és a magyar királyság közt megosztva, a hajduság bizony képtelen volt útjába állani a köznemesség hegemóniájának. De még ha lett volna is erre ereje és politikai iskolázottsága, elejét vette a nemesség jóeleve, amikor az 1608-i koronázás utáni országgyűlésen szabályozva az országgyűlési megjelenés és szavazás jogát, a hajdú városokról említést sem tett. Az új telepesek végül is vármegyévé alakultak, mert utóbb ez lőn egyetlen módja Magyarországon a politikai érvényesülésnek.

Az a politikai érzék, mellyel a köznemesség hatalmi, közjogi és gazdasági helyzetét kialakítja, magában véve is bizonyos magasabb iskolázottságot tételez fel a nemesi tömegekben. Hiszen ezek most nem mennek egyes nagyurak pórázán, mint még száz évvel előbb, nincs is Verbőczihez hasonló vezérük, aki számukra a politikai tanokat kigondolja, hogy azokat a tudatlan köznemesi tömeg, tisztán számbeli túlsúlyával diadalra vigye. A jobbágyság és városok legyőzését nem a személyesen megjelenő köznemesség éri el, hanem a vármegyék követei, műveltségben meglehetősen homogén egyének, akiknek e korban alig vannak kiemelkedőbb vezéreik. Úgylátszik, hogy a politikával foglalkozó köznemesség az utóbbi század alatt egész tömegében emelkedett műveltség dolgában.

A nemesi osztály képzettségének emelésén már a XVI. században több oly iskola fáradozik, amely az elemi népoktatáson túlmenőleg magasabb ismereteket közvetít. Eleinte, a katholikus egyházi hatalom leromlásával, amikor a középkor kolostori és székesegyházi iskolái vagy megszűnnek, vagy pedig a város, mint patrónus, vallásváltoztatásával protestáns iskolává alakulnak át, a középfokú és magasabb oktatás céljait szinte kizárólag protestáns iskolák szolgálják. Majd a tridenti zsinat után, előbb Oláh Miklós, majd a Báthoryak vezetésével megjelennek a jezsuiták is, akiknek kitünően szervezett középiskolái nagy konkurenciát okoznak a protestánsoknak és bár pl. Erdélyben többször összeromboltatnak is, a XVII. században mind nagyobb befolyást nyernek az ifjúság kiképzésére. Mindkét iskolatípus konviktusok által próbálja a fiatal lelkeket minden oldalról, a tanításon kívül is megközelíteni, aminthogy ha az akkori viszonyokat nem akarjuk félreérteni, észre kell vennünk, hogy a nevelés célja úgy katholikusoknál, mint protestánsoknál elsősorban vallásos: hitbelileg erős fiakat nevelni és az illető egyháznak megtartani.

A módszert mindkét fél Középeurópa szomszédos területeiről vette át; a protestáns középfokú intézetek, Bártfán, Besztercebányán, Selmecbányán, Kassán, a Perényiektől katholikus iskolából kiépített, a Rákócziaktól dotált sárospataki iskolák a wittenbergi és strassburgi protestáns rendszereket próbálják átültetni; az ellenreformáció kipróbált tanítását a jezsuiták, s mellettük később a piaristák gyakorolják. Az oktatás nyelve mindenütt latin, a klasszikusok ismerete a fő, s ez már annyira átmegy a litterátus középosztály vérébe, hogy igen korán készülnek magyar fordítások, a XVI. században Sophoklesből, Sallutiusból, később Curtiusból, Senecából stb. A nyugatról átvett tananyag aránylag gyorsan kerül magyarnyelvű feldolgozás alá, egyes tudományágak, mint pl. az arithmetika, német szövegből magyar fordításban jelennek meg, ez utóbbi, a „számvetésnek tudománya” 1591-ben.

A nemesség vezető elemeinek, azoknak, akik a vármegyei hivatalokban és országgyűlési követségekben osztozkodnak, megvan tehát a lehetőségük a művelődésre, a latin nyelv és az azzal összefüggő római, hazafias és politikai frazeológia elsajátítására, de nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy a politikai szerepet vivő köznemesek, birtokukat tekintve úgyis már középbirtokosok, műveltség dolgában a mögöttük álló széles nemesi rétegek homogén reprezentánsai. Hasonló a viszony a városok műveltebbjei és a polgárok tömege közt. A XVI. századi, még kizárólagos protestáns oktatás nem képes, nem is lehet képes az egész széles köznemességből és polgári osztályból egy homogén műveltséget kialakítani, ehelyett létrehoz egy irodalmi műveltséget, egy literátus osztályt, mely prédikátorokból, hivatalnoki pályára lépő műveltebb egyénekből összetéve, már világosan felismerhető körvonalait adja a későbbi intelligens középosztálynak, s benne az írók kasztjának, akik igen gyakran egyedüli olvasói a saját munkáiknak. A hitvitázó irodalom legtöbb terméke nem jutott el az átlagos nemeshez és a kispolgárhoz és tévedés volna azt hinni, hogy a vitairatok megjelenése rendes körülmények közt országos érdeket keltett volna. A theológusok körén túl talán csak Pázmány művei keltettek visszhangot, már nagy közjogi állásánál fogva is, viszont a Lorántffy Zsuzsánna személye körül kitört méltatlan theológus-vita politikai okból keltett szélesebb körökben is érdeklődést. De az írók akkor is önmaguknak írtak, a nagy költők művei meg sem jelentek, vagy kevesen olvasták őket, s Balassa Bálint nem sokkal több olvasóval dicsekedhetett, mint Zrínyi Miklós, sőt még az annyira alattuk álló Beniczky Péter, Rimay János és a XVIII. században Gyöngyössy István műveinek népszerűsége sem azt jelenti, hogy a nemesség és polgárság százezrei olvasták volna őket, hanem csak ez a literátus középosztály s rajta kívül módosabb, de kevésbbé művelt vidéki nemesek. A magyar szellem legnagyobb alkotásainak, így Balassa és Zrínyi műveinek századokig kellett várniok, míg a magyarság szélesebb köreire hatást gyakorolhattak, – e tekintetben csak a gyakorlati vallásos téma és feldolgozás tett kivételt. Szenci Molnár Albert zsoltárfordítása, Károli és Káldi bibliája, Pázmány imakönyve és prédikációi, ez utóbbiak elmondva is, mély hatást gyakoroltak ebben az elsősorban vallási érdeklődésű társadalomban.

Ha a nemesi és polgári osztály valóságos olvasmányait akarjuk megismerni, akkor kezünkbe kell venni a rongyokká olvasott, semmiféle könyvgyűjtői szeretettől ki nem javítható rongált unikumokat, melyeket évszázadokon át senki sem tartott érdemesnek gyűjteni, mert sem külsejükön, sem tartalmukban nem mutattak a régenmult napi szükségleten túlmenő igényeket. Ilyenek a többé-kevésbbé német vagy lengyel hatás alatt készült csíziók és kalendáriumok, versbe szedett névsorával a szenteknek (pl. Filep kérdi Got (hard) Jánost, Sztaniszló koszorút ad Szofinak), a vásárok jegyzékével, továbbá az „egeknek forgásából és csillagoknak járásából szörzetett jövendölésekkel”, ez utóbbiakban háborúk, döghalál és hasonló tömegbajok jóslásával, de rendesen csak távoli országokat érő bajokról, pl. hogy „főpapoknak, apáturaknak sok szerencsétlensége lesz Frantzia, Hispániában,” mondja 1577-ben a dantzkai (danzigi) jövendölő az új kométa felől. A háborúkat a kor felfogása szerint, mely a király akaratán kívül mást nem ismer történethajtó tényezőnek, a fejedelmek okozzák, így az 1573-i krakói kalendárium szerint: „a fejedelmek tisztesség kívánásával meggerjednek és idegen tisztességeket és országokat kívánnak és egyik megbántja a másikat és abból megindíttatnak, hogy egyik a másiknak fejedelemségébe kap. És ebből támadnak utána, nagy vérontások”. A török itt, protestáns és katholikus kalendáriumokban egyformán, csak a „vad pogány” néven szerepel; hazai vonatkozások néha az agrár részben találhatók, pl. a termés-jövendölésben, ahol bor, búza, rozs, köles, lencse mellett el nem felejtik a jó dinnyetermést sem. Decemberben búzát és fokhagymát vettetnek, de legtöbbet az életmóddal foglalkoznak, havonkint megállapítván a vértisztítás, köpülés, érvágás szükségét. A kalendáriumok mindezen tanácsaikkal a babonának melegágyai, pl. a bártfai meghagyja augusztusban: „Véredet oltalmazd, orvos eltávozzék tőled”, egyes utasításaik azonban, mint pl. a trágyázásra vonatkozók, ha egyebet nem, de a gazdasági ismereteket elősegítették.

Hasonló tömeghatása volt különböző verses vagy prózai népkönyveknek, melyeknek durvább fajtáit szintén német eredetiekből kaptuk. Ide tartoznak a német grobián-irodalom termékei, meg a fortuna- vagy sorsvető-könyvek, melyek rendesen erkölcsjavító formában jellemzik szélesen, és rosszúl elrejtett gyönyörűséggel az alacsony, eszem-iszomnak hódoló életmódot, de nem egyszer nyiltan is könnyelmű életre csábítják az embereket. Így, mikor az egyik leszólja az olvasót, hogy nem való tanítónak, inkább disznópásztornak, mert „igen örülsz a lopott szalonnának”, – kalmárrá se legyen, mert nincs tehetsége rá, hanem álljon olyan úrhoz szolgának, aki szívesen költ: „Ifjú gazdát víg kedvvel szolgálhatod, mert erszényedet pénzzel megrakhatod, vén embernek soha nem kell szolgálnod.” A különféle Sibyllák versei is leplezetlenül erkölcstelenséget terjesztenek, férfi, asszony, lánynak szerelmi tanácsokat adnak, s egyebek közt igen sokszor tárgyalt kérdés bennük, fiú vagy lány fog-e születni. Ezekkel a fametszetekkel és sorskerékkel ellátott kiadványokkal, ahol a sorskerék küllőit magyar városok nevei ékesítik, valóban nem sok kultúrát hoztak be az országba; kiadóik, Kassán, Bártfán, Kolozsvárott lelkiismeretlen kúfárlelkek voltak, akik azonban pénzsóvár számításaikban bizonyára nem csalatkoztak, könyveik nem maradtak raktáron. Nem sokkal magasabb színvonalú termékekkel ajándékozott meg bennünket különböző felsőmagyarországi német kiadók élelmessége a népszerűvé vált Salamon és Markalf, meg a Fortunatus mese magyarításaival; a francia eredetű Szép Magelona szintén népkönyvvé lett, anélkül, hogy a nép műveltségét emelte volna. Tisztán obszcén „szépirodalmi” munkáikat hazai németségünk kezdő barokk-korának félművelt emberei megtartották maguknak, nem fordították magyarra.

Magasabb természetű olvasmányt talált köznemességünk a históriás énekekben; ezek már nyomtatásban megjelenhetvén, az egész műfaj nagy lendületet vett. Elég itt Tinódit említenünk, akit a nagyurakon kívül leginkább a servitorok, vitéz katonák és kisnemesek hallgattak, mellette több énekmondó folytatta a magyar hősiesség emlékeinek verses felidézését, így akadt Hunyadi Jánosnak, Mátyás királynak, Szigetvár elestének, a török harc több részletének kissé krónikás, de lelkes költője. A közszükséglet e téren igen nagy lehetett, mert nem elégedtek meg magyar események feldolgozásával, a klasszikus történetek is újra éledtek, Trója, Aeneas, római császárok, Nagy Sándor és Jeruzsálem pusztulása verses leírásai közkézen forogtak a kevésbbé finnyás publikum körében, míg azok egy részét e korszak végén, 1695. évben Haller János, az erdélyi főúr, Hármas istóriájában összefoglalva, át nem mentette a következő századokra. A klasszikus és középkori mesekincs is igen sok feldolgozásra talált, a XVI. század első felében Pesti Gábor és Heltai Gáspár meséitől elkezdve, az úgynevezett „szép históriák” egész során, Volter király, vitéz Francisco, Árgirus királyfi, Bankó leánya történetén át. Magyar események regényes vagy anekdótikus előadása Ilosvai Selymes Péter Toldijával és Szilágyi és Hajmási történetével kezdődik, hogy száz év mulva Gyöngyössy István a köznemesi olvasóközönség osztatlan tetszése közben rajzolja meg az ország nagyjainak, Wesselényi Ferencnek és Kemény Jánosnak megházasodása történetét, a magyar barokk-korszak adekvát barokk költői termékében.

A haladás a két évszázad alatt félre nem ismerhető, Pesti Gábor nehéz nyelvétől kezdve még a kalendáriumok stílusa is javul, s a stílus a XVI. századnak még középkorias szókimondásától folyvást finomul, egészen a barokk-kor leplező, mindent bzonyolultan kifejező nyelvéig. A köznemesi és polgári osztály, mely az irodalom pártolója és vevője volt, nagy lépést tett előre az urbanitás, a polgáriasodás felé, nem úgy, mint keleti és déli szomszédaink, akiknél még mindig nincs irodalom és nincs oly középosztály, mely könyveket fogyaszthatna. De nyugati viszonylatban sincs okunk hátramaradásról beszélni: a németségnek hasonló társadalmi osztályai, melyek nem tartoztak a latinos literátusok közé, semmivel sem élveztek magasabb színvonalú szépirodalmat és költészetet. Inkább a jövő fejlődést illetőleg kell itt befejezésül kiemelnem, hogy a magasabb műveltségi fok emberei, így a külföldön járt prédikátorok és a XVII. század oktatói, ekkor már, mint olaj a vízen, úsznak a köznemesség tömegműveltsége felett, német mintára latinos és görögös neveket vesznek fel, élvezhetetlen latin versekben ünneplik egymásnak minden kis kompilációját, s a legjobb úton vannak, hogy a néptől elszakadt, gőgös, tudós osztállyá váljanak, ha külföldi tanulmányaik után az életbe visszatérve, ismét sorsosává nem lesznek a keserű, pusztulásos magyar életnek… Az ő körükben születik meg már a XVI. században az a papirosízű ítélet, hogy a magyar nem műveli eléggé a tudományokat, mert hiszen nálunk sokkal kevesebb tudományos könyv jelenik meg, mint külföldön. Ez az ítélet adja aztán kezébe a tollat Erdély nagy idealistájának, az örökdiáknak maradt Apáczai Csere Jánosnak, akivel még találkozni fogunk, hogy a nagy szégyenen, a magyar tudomány hiányán segítsen és megajándékozza népét a „magyar encyclopaediával”. Ez az 1653-ban megjelent könyv egy csapással átültet minden tudni érdemest, logikát, filozófiát, az ég, föld, állatok, növények természetrajzát, a polgári társaság tudnivalóit csak úgy, mint Isten és a vallás tanait; a szerző azonban, iskola és tudomány iránti lelkesedésében papiroséletet ir le, a lóról azt mondja, hogy „erős és vastag, hadi és serény, engedelmes, könnyen tanuló állat, a trombita harsogására felindul”, a nyáj- és csordaőrzőkről pedig így szól: „A pásztorok, akik tér helyeken legeltetnek kiváltképen, ha a marhával hazajárnak estvéken, gyermekek, sőt leánkák is lehetnek; de akik hegyeken és erdőkön őriznek, jól felserdült ifjaknak kell lenniök, azaz bátroknak, okosoknak és serényeknek, akik nemcsak tudják, hanem ugyan őrizhetik is a marhát, sőt ha kivántatik, meg is oltalmazhatják a vadak ellen.”

Mikor Magyarország egész testén a török kíséretében vagy előfutáraként ott kóborolnak idegen pásztorok ezrei, százezrekre menő barmaikkal, maguknak lakást foglalandók és a magyart egykor kiszorítandók, akkor az idealista iskolamester ennyit lát az egész kérdésből és iskolás logikai differenciáló modorban, idegen szövegekre támaszkodva, a pásztorokat gyermekekre és felserdültekre osztályozza.

A magyar sors pedig haladt, haladt lassan a maga szenvedéses útján tovább a török kiűzése felé, de míg odáig el nem jutott, igazi magyar tudományról és a néplélek teljes kibonatkozásáról szó sem lehetett.