III. Kereskedelempolitika és vámregále.

Az Anjouk – szemben a mezőgazdasági politikát űző Árpádházi királyokkal – par excellence kereskedelempolitikát folytattak. A korszak legfontosabb gazdasági problémája a külső és belső kereskedelem fejlesztésének kérdése volt.

Magyarország a keresztes hadjáratok és különösen a XIII. századi városalapítások óta állandó kereskedelmi összekötésben volt Nyugat-, Dél- és Középeurópával. Az idegen kereskedőket más, kisebb jelentőségű árucikkeken kívül – minők a bor, só, gabona, hal, marha stb. voltak – főleg az ország szabadforgalom tárgyát alkotó dús arany- és ezüsttermése vonzotta hazánkba. A forgalom három főútvonalon – a zárai, bécsi és holics-brünni utakon – bonyolódott le.

Itália s jórészben Kelet árúi is velenczei és Velenczébe járó magyar kereskedők közvetítésével, a zárai úton kerültek hazánkba, melynek a korban még nem volt közvetlen összeköttetése a Levantevel, sőt a balkáni országokkal sem. A nyugati, különösen délnémet és rajnavidéki s részben az – olasz közvetítéssel nyugatra került – keleti árúk közvetítését is Bécs ragadta magához. A szigorú következetességgel gyakorolt és védelmezett bécsi árumegállító jog, súlyosbítva az idegen kereskedők magyarországi utazásának nehéz büntetésdíjjal sanctionált tilalmával, teljesen megakadályozta hazánk és a Nyugat közvetlen kereskedelmi összeköttetését. A bécsi útvonalat – úgy a szárazföldit, mint a vizit – a bécsi kereskedők kizárólagos joggal foglalták le s rajtuk kívül csupán Bécsig utazó magyar kereskedők használhatták. Nyugateurópa és Németország, másrészről hazánk kereskedői csak kerülő úton, a holics-brünni útvonalon közlekedve juhattak közvetlen érintkezésbe. S mégis Németország – különösen Bajorország (Regensburg s más városok), Szászország, Flandria, sőt Franciaországi kereskedői is – elég sűrűn fordultak meg a magyarországi vásárokon. A hosszadalmas utazás veszélyeiért és költségeiért bőven kárpótolta őket a nyereség, mit a bécsi közvetítőkereskedelem kijátszásával elértek. Az északi népek közül, a holcsi úton hazánkkal közvetlenül érintkező cseheken kívül, lengyelek és prémmel, bőrrel kereskedő oroszok voltak a magyar városok polgáraival kereskedelmi összeköttetésben. Az északkeleti utak mindazonáltal az Árpád-kor végéig nagyon csekély jelentősséggel bírtak a valószínűleg a lengyelek is – részben legalább – Morvaországon át közlekedtek^[1].

A XIII. század végén bekövetkezett belső zavarok következtében a külkereskedelmi forgalom hanyatlásnak indult. A közbiztonság teljes hiánya, a gombamódra szaporodó hamis vámok s a rendezetlen pénzviszonyok elriasztották a külföldi kereskedőket. A magyar városok polgárai is óvakodtak magukat és árúikat a bizonytalanná vált külföldi utazás veszélyeinek kitenni. Különösen a holcsi út forgalma szenvedett a felvidéki zavarok következtében.

Károly Róbert minden igyekezettel arra törekedett, hogy hazánk külkereskedelmi forgalma ismét helyreálljon. Először (1316) az itáliai összeköttetés fonalát vette fel.

Oltalomlevelet adott a Száva-révén át közlekedő külföldi – elsősorban velencei – kereskedőknek, kiknek a törvényes vámok lefizetése fejében egész országban szabad utazást és védelmet biztosít^[2]. Nem sokkal utóbb (1318) hasonló oltalomlevelet ad a Magyarország területén kereskedő bécsi polgároknak^[3]. A három főútvonal közül kettőn a forgalom ismét helyreállt s az évtizedek óta megbénított külkereskedelem új lendületet vett. A velencei és bécsi kereskedők sűrűn keresték fel a hazai városokat s Velence és Bécs piacán újra megjelentek a magyarországi kereskedők^[4].

A nyugattal való közvetlen érintkezés azonban nem állt helyre. A holics-brünni útvonal forgalma csaknem teljesen szünetelt. A zavaros belsőviszonyok következtében legtöbbet szenvedett északnyugati országrész pacifikálisa – Csák Máté halála után is – évek hosszú sorát vette igénybe s addig a közbiztonsági viszonyok éppen nem voltak alkalmasak a békés kereskedelem előmozdítására. Pedig a buda-holics-brünni útvonal jelentősége a külpolitikai helyzet következtében folyton fokozódott.

Bécs városának árumegállítási joga korántsem lett volna olyan teher, mint azt ma gondolhatnók. Minden hátránya mellett is megvolt az az előnye, hogy a külföldieknek árúik elhelyezésére állandó piacot biztosított. E joghoz azonban szigorú tilalmak fűződtek, melyek megakadályozták a híres bécsi piactól csalogatott nyugati kereskedőknek Magyarországba s a cseheknek Itáliába való utazását. A magyar-német és cseh-olasz kereskedelem teljesen ki volt szolgáltatva a bécsi kereskedők és az osztrák herceg nyerészkedési vágyának. Magyar- és Csehország gazdasági életére súlyos teherként nehezedett a közvetítő kereskedelem révén hatalmi pozícióra szert tett Bécs gyámkodása. A helyzet még súlyosabbá, sőt válságossá lett, mikor az osztrák hercegekkel vívott, folyton megújító harcok a Bécs és Magyarország, illetőleg Bécs és Csehország közti forgalmat is megbénították.

A két uralkodónak egyaránt érdekében állt a déli és nyugati német tartományokkal és a rajnamenti városokkal, valamint Felső-Itália városaival a közvetlen érintkezés előmozdítása. János cseh király minden eszközt megragadott e cél elérésére és ellenrendszabályokat léptetett életbe Bécs gazdasági egyeduralmával szemben^[5]. Csehország és Ausztria közt a háború gazdasági térre is átcsapott, de e gazdasági harc csak akkor vált komollyá, mikor a lengyel és magyar királyok is János oldalára álltak. Az 1335. évben Visegrádon kötött hármasszövetség^[6] elsősorban gazdasági szövetség volt, melynek éle határozottan Ausztria, illetőleg Bécs ellen irányult. János király 1336-ban a magyar és lengyel királyok belegyezésére, közös megállapodásukra hivatkozva értesíti a frankfurti kereskedőket, hogy az addig Bécsben eszközölt árulerakás ezentúl Brünnben fog megtörténni^[7]. Ugyanekkor Károly a cseh királlyal egyetértésben meghatározza a brünn-holics-budai kereskedelmi főútvonalat, szabályozza annak vámjait és védelmébe veszi a Csehországból és azon túlfekvő tartományokból, sváb, bajor és szász földről, a Rajna vidékéről és Flandriából országába jövő kereskedőket^[8].

Magyar részről a németországi és flandriai, csak részről a felsőitáliai kereskedőkkel való közvetlen érintkezés előmozdításában látták a szerződés célját. Az évtizedek óta elhanyagolt buda-holics-brünni útvonal megnyitásával a német-flamand és magyar, illetőleg a cseh és olasz kereskedelem érintkezőhelyeivé az árumegállítás jogával felruházott Brünn és Buda lettek, hol a külföldi kereskedők mindenkor biztos és látogatott piacot találtak s maguknak e városoknak polgárai, az addig Bécs vagyonát gyarapító közvetítőkereskedelem révén, dús jövedelemhez jutottak.

A cseh és magyar uralkodók felszabadítván országaik piacát a bécsi közvetítő kereskedelem kéretlen gyámkodása alól, érzékeny csapást mértek az osztrák hercegség gazdasági életére és pénzügyeire. A két király – respektálva egymásnak az országaikat összekötő útvonal végpontjain lévő városok árumegállítási jogában s az igazságos útvámszedési jogban kifejezett érdekeit – közös erővel igyekezett a közös ellenség gazdasági hatalmát megtörni.

A szövetséghez harmadikul csatlakozott lengyel királynak országa geográfiai helyzete miatt kénytelenségből is hozzá kellett járulnia hatalmasabb nyugati szomszédja, nemrég még ellensége és pártfogó szövetségese, a magyar király megállapodásához.

A korábbi keletű magyar-lengyel rokoni és politikai szövetségnek egyébként szintén megvolt a maga gazdasági háttere. E két ország kereskedelmi összeköttetése, mely az előző korban csekély jelentőségű volt, sűrűbbé s állandóvá lett. Bártfa, Eperjes, Sáros, Kisszeben s részben Zsolna, Rózsahegy és Túrócz-Szentmárton alapítása, a szepesi városok, különösen az árumegállítási joggal is megadományozott Lőcse kiváltságolása, főleg azonban Kassa nagyarányú fejlesztése, ami két évvel Károly halála után az árumegállítási jog adományozásával nyert betetőzést^[9], a lengyel-magyar kereskedelmi összeköttetés biztosítását célozta. A három külkereskedelmi főút mellé Károly idejében két új járult: a buda-kassa-szanecz-krakkói és a kassa-bányavidék-zsolna-tescheni, melyeken Magyarországnak Szilézia, Orosz- és Lengyelország felé való kereskedelmét bonyolították le. A szepesi városok lengyel érintkezései is sűrűbbé váltak a lőcse-lubló-szandecz-krakkói úton^[10].

A lengyel-magyar szövetség eredménye az addig kereskedelmi szempontból jelentéktelen északkeleti országrész külforgalmának nagyarányú fellendülése, városainak gyors fejlődése és gazdasági megerősödése lett.

Károly Róbert a külkereskedelemben rejlő adóforrás jelentőségét és a cseh-magyar-lengyel gazdasági szövetség fontosságát felismerve, kivívta országának Bécstől fenyegetett teljes gazdasági függetlenségét. Új körzeteket vont Magyarország gazdasági érdekkörébe s alapját vetette XIV–XV. századi virágzó külkereskedelmünknek. A nagy munka teljes befejezése fiára maradt. Lajos az erdélyi gazdasági körzet megszervezése s az erdélyi szász városokból – Besztercze-, Brassó-, Szebenből – és Kolozsvárról kelet, illetőleg délkelet felé irányuló külkereskedelmi relációk megteremtése által jutatta tető alá apja nagykoncepciójú kereskedelempolitikai terveit^[11].

Az Anjouk gazdaságpolitikájában domináló szerephez jutottak a külkereskedelmi szempontok s a városfejlesztésben is elsősorban ezek érvényesültek. Régi jeles városok, mint Esztergom, Fehérvár, Győr, az Árpád-kori kereskedelem központjai, háttérbe szorulnak a külkereskedelem főútvonalain, ezeknek érintkezőpontjain fekvő Buda, Pozsony, Kassa, Lőcse, Kolozsvár, Pécs, a cseh-lengyel kereskedelem révén jelentőségben folyton emelkedő régi és új alapítású felvidéki, majd később az erdélyi városok mellett.

Károly Róbert már trónjáért vívott harcaiban nagyon sokat köszönhetett az erős központi hatalom után sóvárgó, ennek védelmét nélkülöző városok támogatásának, később reájuk támaszkodva igyekezett királysága financiáit rendbe hozni. Ezért szeretettel és megértéssel karolta fel a városok ügyét, melyekben biztos és erős támaszát látta.

A városok és polgáraik régi jogait és kiváltságait megerősítve, újakkal szerezte meg. Új városokat alapított. A polgárság számát a telepeseknek adott gazdasági előnyökkel szaporította. Budát, a külső és belső kereskedelem útjainak gócpontját – Esztergom rovásra – az ország fővárosává, kereskedelmi központjává emelte. A nyugati határszélen Pozsony, Sopron és Kőszeg, Erdélyben Kolozsvár városát előnyös kiváltságokkal ruházta fel. Az északi országrész szerencsés fekvését felismerve, különösen nagy gondot fordított a cseh-lengyel szövetség révén nagy gazdasági jelentőséget nyert Felvidék kereskedelmi és ipari kultúrájának fejlesztésére. A szepesi szász városok kiváltságait bővitette. A máramarosi városok, Bártfa, Eperjes, Sáros, Kisszeben, Rózsahegy, Zólyom-Lipcse, Túrócz-Szentmárton, Zsolna, a bányavárosok közül Szomolnok, Telkibánya, Körmöczbánya várossá fejlesztése Károly nevéhez fűződik. Lőcsét – a szepesi kereskedelem központját – árumegállító joggal adományozta meg. Kassát másodrangú városból Északkelet-Magyarország kereskedelmi és ipari központjává s az általa minden eszközzel előmozdított lengyel-magyar kereskedés érintkezőhelyévé emelte^[12].

A polgárság kereskedelmi tevékenységét előmozdítandó, kiterjesztette vámmentességi kiváltságait^[13] és szabályozta a magánosok tulajdonában levő leső vámok tarifáit. Korábban az uralkodók vámszedési jogot adományozó kiváltságlevelei ritkán terjeszkedtek ki az egyes járművek és árufajok után járó vámtételek pontos megállapítására^[14]. Az általánosságban nyert vámszedési jog azonban visszaélésekre, igazságtalanul magas vámtételek kivetésére vezetett. Károly e visszaéléseknek akart véget vetni, mikor a régebbi s általa adományozott belsővámokat szabályozta, pontos és részletekre kiterjeszkedő vámtarifákat állapított meg.^[15]

A városok jómódú, munkás, számban és vagyonban folyton gyarapodó polgársága megerősödve felvirágoztatta az ország kereskedelmét, iparát és bányászatát. Erős és egységes társadalmi osztállyá tömörülve, az államháztartás terheinek főhordozójává lett s ezáltal az állami élet fontos funkcióit látta el. E funkciók átvételével megkezdődött a városi polgárság országos renddé fejlődése, ami 1405-ben a városok országrendiségének alkotmányjogi elismerésével fejeződött be^[16].

* * *

A kereskedő népelemek gazdasági erejét az államháztartás a vámregále útján vette igénybe. Magyarország XI–XIII. századi vámrendszere a domaniális államháztartás szellemének megfelelően a belső vámok elvén épült fel. A XII. században kialakult kereskedelmi határvám – a nyolcvanad – a közlekedési vámok (út- és hídvám, rév) és vásárpénz mellett alárendelt jelentőségű volt.

A XIII. század folyamán a belső vámok financiális jelentősége mindinkább csökkent. A legfőbb királyi vámnak legalább egy hányada s maguk a királyi vámhelyek és város községek is. A vámszedési joggal együtt jórészben magánosok kezére kerültek.

A kizárólagos vámszedési és vásártartási felségjog elenyésztésével a belső vámok szaporításában teljesen mellőzték a közgazdasági szempontokat. Egyedül a magánbirtokosok financiális érdekei voltak irányadók. Egyházi és világi birtokosok sűrűn kaptak kiváltságokat új vámok és vásárok felállítására s a XIII. század utolsó évtizedei óta gyakran önhatalmúlag is szedtek vámot. A vámfizetés elviselhetetlen teherré nőtt. A belső vámok – különösen a közlekedési vámok – megbénították a kereskedelmet anélkül, hogy a kincstárnak számottevő hasznot hajtottak volna. A királyi vámhelyek szaporításával fokozni lehetett volna a vámregále bevételeit. Az így elérhető haszon azonban nem állt arányban azokkal a károkkal, amiket a vámszaporítást kétségtelenül nyomon követő közgazdasági bajok okoztak volna. A királyi vámhelyek szaporítása csak a magánvámok egyidejű korlátozásával vezetett volna eredménye. Erre azonban gondolni sem lehetett. A régi kiváltságon alapuló vámhelyek megszüntetése épp azt a birtokos osztályt sújtotta volna, melyre Károly uralmában támaszkodott^[17]. Legfeljebb a IV. Béla halála óta felburjánzott önkényes vámszedési törekvések voltak korlátozhatók^[18].

A vámregálét, ha financiális jelentőségét fokozni akarták, teljesen újjá kellett szervezni. A régi rendszerrel szakítva a vámregále súlypontját a közlekedési (út-, híd-, rév-) vámokról a kereskedelmi (áruforgalmi) vámokra, a belső vámokról a külkereskedelmi vámra kellett áthelyezni. Az árpádkori határvámot – a nyolcvanadot – határszéli helyeken az árúk ellenőrzése nehézkes lévén, teljesen elejtették. A „nyolcvanad” neve néhány évtizedig még fennmaradt, de külkereskedelmi értékvámból az országhatáron, árúk átvizsgálása nélkül szedett útvámmá alakult. Eredeti jelentőségét elvesztette s helyét új külkereskedelmi vám – a harmincad – foglalta el.

A harmincad (tricesima) eredetében belső kereskedelmi vám, illetőleg bizonyos városokban az eladományozott vásárjövedelemből a király (illetőleg a királyné) részére fenntartott hányad volt. Vajon a lefizetett vásárvám egyharmincadát a vámösszegből hasították-e ki, vagy ezen felül fizették? Kétséges. Annyi azonban bizonyos, hogy a harmincadhelyekre vitt s ott vásárra kerülő belföldi és külföldi árút egyaránt terhelte. A kivitel – mint a kiviteli árúk megharmincadolása ellen közel egy századon át folytatott szívós küzdelem is bizonyítja – nem esett harmincadolás alá; ennek megvámolása éppúgy, mint a behozatala, a határon – a nyolcadhelyeken – történt.

Károly Róbert kora óta azonban a régi elnevezés alatt új intézmény lép fel: a behozatali és kiviteli árúk után, a főútvonalokon lévő harmincadhelyeken (az ország belsejében lévő nagyobb kereskedelmi központokon) az árúk átvizsgálása mellett szedett – kezdetben 1%-os, Zsigmond kora (1405) óta 3.33%-os külkereskedelmi értékvám.

A belső forgalom harmicadvámjának a köztudatban meggyökeresedett, de elhalványult jelentőségű elnevezését az új általános külkereskedelmi értékvám megjelölésére alkalmazták. A harmincad evvel – noha az ország belsejében szedték – lényegében határvámmá alakult. Vele pótolták a nagyobb vásárokon rendszerint az árúknak hasonlóképen egyszázadrész értékben szedett régi királyi vásárvámjövedelmet, maga e jövedelem adományozás útján magánosok birtokába jutván. Az Anjou-kori harmincadba beolvadt a tulajdonképpeni harmincadvám s később a nyolcvanad határvám is^[19].

A harmincadnak külkereskedelmi vámmá fejlesztése gyökeres újítást jelentett a vámpolitikában. A vámregále, mint államháztartási jövedelmi forrás, ezidő óta főleg a külkereskedelemre támaszkodott. A király birtokában levő – csekélyszámú – közlekedési és vásárvám pénzügyi jelentősége a harmincadé mellett teljesen háttérbe szorult. Jövedelmük egészen jelentéktelen volt, míg a harmincadvám a kincstár egyik legfőbb jövedelmi forrásává emelkedett^[20].

Az Árpád-kor belsővámrendszere, mint pénzügyi regalitás megbukott s helyét a külsővámrendszer foglalta el. A vámregále jellegének ez az átalakulása adja magyarázatát Károly Róbert kereskedelempolitikájának. A külkereskedelmi vámokon alapuló vámregále intenzívebb kihasználására irányuló törekvés tette szükségessé az ország külkereskedelmének nagyarányú fejlesztését.

A pénzügyi és közgazdasági szempontok szoros kapcsolódása, s az előbbiek irányító szerepe, ami annyira jellemzi az Anjouk reálpolitikáját, a kereskedelem- és vámpolitika terén is érvényesült. Károly Róbert a kereskedéssel foglalkozó országlakosok jólétét következetes és céltudatos kereskedelempolitikával mozdította elő, de e politikának financiális okok és szempontok, a belső vámok pénzügyi jelentőségének csökkenése, a külkereskedelmi vámokban rejlő gazdag jövedelmi forrás felismerése szab irányt.

[1] V. ö. Horváth Mihály: Kisebb történeti munkái II.; Hóman: A magyar városok. 67, 68. l.; Gárdonyi Albert: Felsőmagyarország kereskedelmi útjai a középkorban. (Közgazdas. Szemle, 1908.); Kováts Ferenc. Adalékok a dunai hajózás történetéhez az Anjouk korában. (Magy. Gazdaságtörténelmi Szemle, 1901. 434. l.); Diószegi András: A Magyarországon keresztülvezető kereskedelmi utak az Árpádházi királyok idejében. Kolozsvár, 1909; Borcsiczky Béla: A politikai változások befolyása Mg. Kereskedelmi útjaira. Bpest, 1916; Domanovszky Sándor: A harmincadvám eredete. Bpest, 1916; és Duna-Feketetengeri kereskedelmi hajózásunk múltjáról. Bpest, 1908. 3-8. l.; Hóman. A XIV. sz. aranyválság. Fejérpataky Emlékkönyv 219-221, 224, 227. l. s az ott id. műveket; Mayer, Theodor: Der auswärtige Handel des Hgtums Österreich im M. A. Innsbruck, 1909: továbbá Knauz: Monum. Strigon. II. 229, 238, 252. l. Anjou Dipl. Eml. I. 159. l. Tomaschek; Rechte und Freiheiten der Stadt Wien. I. 5-6, 13, 29, 49, 50, 65. l.

[2] Anjou Dipl. Eml. 207. l. E védelem gyakorlati megvalósítására nézve Id. (U. o. 211. l.) Károly rendeletét egy adott esetben velenceieket ért sérelemről. V. ö. még 1319: Soranzo János doge oklevelét. U. o. 214. l.

[3] Fejér VIII/2 154. l. V. ö. még a bécsi halkereskedők kiváltságai Magyarországon. (Magy. Gazdaságt. Szemle 1902. 62–63. l.)

[4] V. ö. az 1320. évi bécsi vámszabályok rendelkezéseit a Magyarországból jövő különféle árúkról. Tomaschek 94-95. 96. l.

[5] Emler Reg. Boh. III. 657, 697, 7001, 778, 792. l. V. ö. Mayer id. m. 28–32. l.

[6] Fejér VIII/4. 66–76. l.

[7] Mayer id. h. 29. l.

[8] Anjou Dipl. Eml. I. 343 és 345. l. V. ö. Telegdi Csanád esztergomi érsek védlevelét (1337) a Csehországból birtokain át utazó cseh, sváb, rajnai és flandriai kereskedők részére. Emler Reg. Boh. IV. 200. l., továbbá Fejér IX/7. 36. Anjou Dipl. Eml. II. 47, 54, 63, 391, 482, 484, 664. l. Magyar Tört. Tár. IX. 117. l. és Domanovsky id. m. 10–11. l.

[9] Anjou Dipl. Eml. II. 54. l.

[10] A lengyel-magyar kereskedelem XIV. sz.-i fellendülésre nézve az id. m. kívül ld. Divéky Adorján: Felsőmagyarország kereskedelmi összeköttetései Lengyelországgal. Bpest, 1905. 6-10. l. és Domanovszky Sándor: A szepesi városok árumegállítójoga. (Sajtó alatt)

[11] Kétségtelen, hogy az erdélyi városok fejlesztését s a keleti kereskedelem fellendítését már Károly tervbe vette s ennek kivitelében csak szerencsétlen kimenetelű oláh hadjárata akadályozta meg.

[12] 1316: Kolozsvár. Zimmermann-Werner I. 319; 1317: Sopron Fejér VIII/2 73, Zsidópatak U. o. VIII/2. 49, 57, Szepesi szász városok U. o. 59. Erdélyi szászok. Zimmermann-Werner I. 323; 1318: Medgyesszék U. o. I. 331. Rózsahegy Fejér VIII/2. 167; 1319: Kassa U. o. VIII/2. 213. 1320: Bártfa U. o. VIII/2. 253, Fehérvár U. o. VIII/7. 127; 1321: Kassa Thallóczy: Kamara haszna tört. 148; Zsolna Fejér XI. 508. 1323: Pozsony Fejér VIII/2 475; 1324: Nagymaros U. o. VIII/2. 514; 1325: Offenbánya Zimmermann Werner I. 395; 1327: Szomolnokbánya Anjou II. 284 (v. ö. Fejér VIII/3. 577, 644); 1328: Körmöczbánya. U. o. VIII/3. II. 295; 1328: Kőszeg U. o. VIII/3. 281; 1329: Visk, Huszt, Técső, Sziget és Hosszúmező U. o. VIII/3 353; 1331: Bars Anjou II. 527, Buda Fejér VIII/7. 229. Eperjes U. o. VIII/3. 562, Kolozsvár Jakab Elek Okl.-tár I. 41. l. Komárom, Fejér VIII/3. 531; 1334: Szécheny Anjou III. 71; Rimaszombat U. o. 73; Buda. Magy. Tört. Tár. IV. 133; 1340: Beszterczebánya Fejér VIII/4. 442, Rózsahegy U. o. 377, Túrócz-Szentmárton U. o. 439; Zólyom-Lipcse U. o. 444 és Anjou IV. 50. 1341: Telkibánya Anjou IV. 121; Eperjes, Sáros, Kisszeben Fejér IX/1. 494. l. Kolozsvár: Jakab Elek Okl. t. l. 39. l. Lőcse: Domanovszky: A szepesi városok árumegállító joga. 6. sz. oklevél, Nagy Lajos hasonló irányú tevékenységére v. ö. Fejér IX/1. 50, 282, 490, 494, IX/2. 69, 224, 236, IX/3 250. IX/5 85, 97, 258, és Csánki Dezső: Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában. Bpest, 1880. 22-29. l.

[13] V. ö. Illés: Anjou-kori társadalom és adózás. 66-67. l. és Magyar Gazdaságtört. Szemle. XI. 1904. 188. l.

[14] Az Árpádkorból alig egy-két belsővámtarifát ismerünk, noha vámadományozásokról szép számban tudunk. V. ö. Magyar pénztörténet. 528. l.

[15] U. o. 528. lapon az 1326. előtti időből hét ily tarifát ismertettem. V. ö. Még Hazai Okm. VII. 362. Anjou III. 608, Fejér, VIII/3. 56. l.

[16] Minderre v. ö. Hóman: A magyar városok és Szende Pál: Magyar városok a középkor végén, Budapest, 1913. (Bíráló ismertetését Id. Századok, 1913) s a bennük idézett monografiákat, továbbá Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története. (Kisebb történeti munkát. II.) és Csánki Dezső id. m.

[17] Maga Károly is számos földesúrnak adott vámszedési kiváltságot. V. ö. pl. Anjou I. 111., 135, 264, 570, II. 149. Fejér VII/2. 525, VIII/3 57, VIII/4. 440. VIII/5. 192. Hazai okl. 187. Sztáray okl. I. 40. Zichy okm. I. 277, Soproni okl. I. 78. Hazai okm. VII. 362. l. és Illés id. m. 59. l.

[18] V. ö. III. András 1291: XXII. XXIII, 1298: XXV. és Nagy Lajos 1351: VIII. tc. valamint Domanovszky: A harmincadvám eredete. 11-12. l. Az igaztalan vámok nagyarányú elszaporodására nézve v. ö. az 1349. évi szlavóniai vámvizsgálat eredményét. Kukuljevic: Jura regni Croatiae. I. 115-116. l.

[19] A régi belkereskedelmi vám határvámmá való átalakítását a középkornak a külsőségek tekintetében igen nagy konzervativizmusa magyarázza és okolja meg. Új határvám vagy királyi kereskedelmi vám életbeléptetése heves ellentmondásokat váltott volna ki. Viszont egy ismert vámfaj jellegének megváltoztatása szinte észrevétlenül volt végrehajtó. A harmincad eredetére és külkereskedelmi vámmá alakulására nézve mindenben Domanovzsky Sándor id. alapvető tanulmánya után indulok. A harmincad Károly-kori szedésére nézve az ott id. források közül 1316: Anjou Dipl. Eml. I. 207. l.: 1336: U. o. 344. l.

[20] Sajnos, egykorú forrásadatunk nem maradt fenn e jövedelem nagyságát illetőleg. Pedig abból értékes következtetéseket vonhatnánk a külkereskedelmi forgalom terjedelmére is. A XV. században az ekkor már az árúk egyharmincad értékben szedett (3.33%-os) harmincadvám – helyes kezelés mellett – nagyon szép jövedelmet hajtott. Mátyás király 50.000, sőt 100.000 arany forint vett be belőle. Viszont a királyi hatalom hanyatlása idején – V. László s a Jagellók korában – alig 10-12.000 forintra rúgott a harmincadjövedelem. V. ö. Thallóczy: A kamara haszna 85. l., Csánki Dezső. l. Mátyás udvara. Bpest. 1884. 13-14. l. Benisch Artur: Marino Sanuto Diariije, Bpest, 1903. 101. l.