V. Bányaregále. – Sómonopólium. – Földregále. – Törvénykezési regále.

A valutareformmal és nemesércmonopóliummal egyidőben, velük szoros kapcsolatban hajtotta végre Károly Róbert a bányaregálé reformját.

A középkori Magyarország gazdasági jólétének jelentős tényezője volt virágzó nemesércbányászata. A XII–XV. Században a világ nemesércszükségletét Afrika, Magyar- és Csehországok, Meissen és Szilézia termelése látta el.^[1] Nyugat-európának – a galliai gazdag aranytelepek teljes kitermelése után – nem volt számottevő aranytermése. Spanyolország kis termését a mór fejedelmek pénzverése emésztette fel. Német földön itt-ott, így Salzburgban, Meissenben s másutt is mostak aranyat, de ennek mennyisége minimális volt.^[2] Jelentékenyebb Csehország és Szilézia aranytermelése, de a XIII–XIV. században ez sem igen nagy.^[3] Csehország évi termelését a XIII. század végén és a XIV. század közepe táján alig tehetjük többre 20–25 kg-nál,^[4] a XIII. század közepén pedig, amikor az aranymosás és a bányászat nagyon fellendült, maximálisan 100–120 kg-ra becsüljük.^[5] A sziléziai aranybányák túlnyomó része a liegnitzi hercegséghez tartozott. Összes bányáinak évi termelését 65–70, egész Sziléziát maximálisan 80–100 kg aranyra tehetjük.^[6]

Magyarország aranybányászata és aranymosása a XIII. század közepén első virágkorát élte. Már Anonymus említi az erdélyi aranymosókat, s dicséri az ottani arany jó minőségét. Okleveleink a XIII. sz.-ban s a XIV. elején az ország legkülönbözőbb részeiben – Erdélyben, a későbbi Alsó- és felsőmagyarországi bányavidéken, a Szepességen, Liptóban, a Duna felső folyása mentén, Szatmárban és Szlavóniában – említenek aranybányákat és aranymosókat,^[7] aranyműveseket,^[8] arannyal adózó népeket,^[9] „Aranyos” nevű falvakat és folyókat.^[10]

A magyar arany világkereskedelmi szerepének ismeretét illetőleg fontosak az osztrák hercegek intézkedései. Az újabb kutatások kiderítették, hogy a bécsi árumegállító jog igazi jelentősége abban volt, hogy általa Bécs a XIII. században magához ragadta Németország és a nemesércekben gazdag Magyarország közt a közvetítő kereskedelmet. Bécs egyik fő piaca volt az aranynak és ezüstnek, noha Ausztriának nem volt nemesérc-termelése.^[11] 1192-ben a regensburgi kereskedők kiváltságot kaptak, hogy Bécsben szabadon vásárolhatnak aranyat.^[12] Itt csupán magyar aranyról lehet szó, mert a csekélyebb mennyiségű cseh és sziléziai arany közvetlenül jutott nyugatra. Egy a XIII. sz. elejéről való bécsi vámszabály megemlékezik az idegen országból behozott aranyról.^[13] Később az 1221. Évi városjog rendelkezése szerint, melyet 1244-ben és 1278-ban is megerősítették, az idegen kereskedő már nem vásárolhatott sem aranyat, sem ezüstöt s ha hozott magával (persze magyarországi kereskedő), azt pénzverőházban, a hercegi kamarában volt köteles eladni, beváltani. A Magyarországba Bécs elkerülésével belépő regensburgi, passaui és sváb kereskedőket – visszatértükkor – 2 márka arany fizetésre kötelezték büntetésképpen.^[14] Ez annál feltűnőbb, mert egyébként a városokban aranyban kirótt büntetésdíjak nem szerepelnek. Mindezek a rendelkezések a magyar aranytermelés jelentős voltának kétségtelen bizonyítékai. A XIII. században Németország aranyszükségletét, Bécs közvetítése mellett, a magyar bányák láttak el.^[15] A XIII. század végén a magyar arany már a flandriai (brüggei) piacon is szerepel.^[16]

Aranytermelésünket igen korán igyekeztek kihasználni a velencei kereskedők is. II. András és Velencei Doge 1217-ben a király szentföldi útjára szükséges gályák bérlete ügyében kötött szerződésükben a velencei és magyar kereskedők beviteli vámját, a nyolcvanadot is szabályozták. A magyar és a velencei területre bevitt aranyat drágaköveket, gyöngyöt, selymet és fűszert ezalkalommal teljesen mentesítették a határvám fizetése alól.^[17] A mentesség kölcsön volt, de elsősorban Velence érdekeit szolgálta. A vámmentes piacot biztosított a keleti kereskedelem révén elsőrangú árúcikkeinek, a fűszernek, a selyemnek és drágaköveknek, viszont vámmentesség nyújtása által Velencébe csalogatta az arannyal kereskedő magyarországi polgárokat. A velenceiek a XIII–XIV. században sűrű kereskedelmi összeköttetésben álltak hazánkkal^[18] s bizonyára nem utolsósorban aranya miatt. Velence mellett a középkor egyik legfontosabb nemesfémpiaca, Firenze is itt szerezte be aranya egy részét.^[19] A magyar aranykereskedelem jelentőségét az itáliai forgalomra nézve egy a XV–XVI. sz. század fordulójáról való értesítés illusztrálja, mely szerint az afrikai aranykereskedőket Ungaro-knak nevezték.^[20] A késő középkorban forgalomba hozott arany jelentős része hazánkból került ki.^[21]

Figyelembe véve a magyarországi aranybányászat geográfiai kiterjedését, a magyar aranynak imént megállapított világkereskedelmi jelentőségét és a későbbi termelési viszonyokat, a XIII. század második felében hazánk évi aranytermését – habár pozitív adatokkal nem rendelkezünk – minimális számítással 1000 kg-ra, a Soetbeertől felvett XV. Század végi termelés 50 %-ára tehetjük.^[22]

Afrika évi aranytermését Soetbeer – a nyugati Aranypartok felfedezése utáni időben – 3000 kg-ra becsült a XIII. században legfeljebb 2000 kg-ra tehetjük, amennyit egész Afrika termelt a XVI–XVII. században.^[23]

Ezüsttermelése a középkorban csaknem valamennyi európai országnak volt, de jelentékenyebb, a hazai pénzszükségletet meghaladó mennyiségben csak Magyar- és Csehországok, Szilézia és Meissen bányái termeltek ezüstöt. Csehország ezüstbányászata a XIII. század már igen jelentékeny volt, s különösen fellendült a kuttembergi ezüstbányák feltárása után, II. Vencel király idejében. Évi ezüsttermelését okleveles adatok alapján a XIII. század közepén 4–5000 kg-ra majd 10.000 s a XIII. század végén és a XIV. század első felében már 20.000 kg-ra tehetjük,^[24] melynek túlnyomó része a kuttenbergi bánya termése volt.^[25] Szilézia XIII. és XIV. századi ezüsttermeléséről részletes adataink nincsenek, mindenesetre sokkal csekélyebb volt, mint Csehországé, sőt valószínűleg Meissen termelését sem érte el. Az évi termés a XIII. században a leubisi monostor gazdag ezüsttelepeinek feltárása után sem igen tehető többre 3000 kg-nál.^[26] Meissen őrgrófság bányászata, melynek központja Freiberg volt, már a XII–XIII. században igen jó hírre tett szert s ezüstje a világpiacon is szerephez jutott.^[27] A XIV. század közepéről származó számadatok alapján az évi termelés mennyisége 3000 kg-ra,^[28] a XIII. században pedig – mikor a freibergi bányászat virágkorát élte,^[29] legalább is 4000 kg-ra tehető. Németország az egyéb bányáinak – a mansfeldi, halrzi és schwarzwaldi stb. bányáknak – termését kb. 4000 kg-ra becsülik.^[30] A skandináv államok termelése is bizonyára már e korban elérte az 1000 kg-ot.^[31] A többi európai ország termelését a XIII. században összevéve sem tehetjük többre 5–6000 kg-nál.^[32]

Magyarország ezüstbányászata – éppúgy mint aranybányászata – első virágkorát élte a XIII. század második felében. A XIII. században és a XIV. század elején alsó-magyarországi bányavárosok közül az ősrégi Selmecbánya mellett, mely mint virágzó bányatelep IV. Béla korában az iglaui város- és bányajoggal ruháztatott fel s e révén később majdnem valamennyi magyar bányaváros anyavárosává lett,^[33] Besztercebánya, Bakabánya, a felső-magyarországiak közül Jászó, Gölnicbánya, Rozsnyóbánya, Erdélyben Radna ezüstbányászatáról van biztos tudomásunk. Ezen kívül ezüstbányák voltak a Szepességen, a jászói prépost birtokain, Losonc mellett s a valószínűleg Korponán és Zólyomban is.^[34]

Az ezüst hazánkban szabadkereskedés tárgya volt s a budai és gölnici vásárpénztarifák idevágó tételéből következtetve voltak kereskedők, pénzemberek, akik a vásárokra csupán ezüsteladás, pénzüzlet után jártak.^[35] Az ezüsttermelés kiterjedt voltát bizonyítja a veretlen ezüst-valuta XIII. századi nagy elterjedése.^[36] A magyar ezüst a világkereskedelemben is nagy szerepet játszott. Németország és Flandria ezüstszükségletének egy részét hazánk látta el Bécs közvetítésével s egészen bizonyos, hogy a bécsi kereskedők és az osztrák hercegi kamara fő jövedelmi forrásai közé tartozott a magyar ezüsttermés kivitelének közvetítése.^[37] Velencébe is volt tekintélyes ezüstkivitelünk.^[38]

Az ezüsttermelés évi mennyiségét illetőleg adataink nem maradtak fenn.^[39] Mivel azonban Selmecbánya, Gölnicbánya és Radna bányászata a XIII. század második felében már nem teljes virágjában volt s említett többi ezüstbányáink is működtek, mivel a magyar ezüst világkereskedelemben is szerephez jutott, a XIII. század második felében hazánk évi termését óvatos becsléssel is legalább 10.000 kg-ra kell tennünk, melynek 40–50 %-át Selmecbánya szolgáltatta.^[40]

Hozzávetőleges számításaink alapján a XIII. század második felében a világ évi átlagos nemesfémtermelését a következő táblázatba foglalhatjuk^[41]:

A magyarországi bányászat a XIII. század közepén megindult rohamos fejlődésének e század végén útját állták az ország gazdasági életére súlyos teherként nehezedő áldatlan politikai viszonyok. Az Árpád-ház kihalta után a legfontosabb érctermelő területeket az oligarchák vették birtokukba. A nyitrai aranymosók, és az alsómagyarországi bányavárosok – Selmecbánya vidéke – az esztergomi érsek birtoka; Rozsnyóbánya^[42] és liptói bányák is Csák Máté,^[43] az erdélyi bányák László vajda,^[44] a felsőmagyarországi bányavidék az Amadék kezére kerültek. A termés nagy része Máté, László vajda, az Amadék és párthíveik kincsesházába került, az ő javaikat szaporította. A termelés csökkent, mert az ököljog kora nem biztosította a bányásznép addig élvezett kiváltságainak és jövedelmének zavartalan élvezetét s emellett a királyi bányaművelési monopólium jogának következetes gyakorlása is bénítólag hatott a termelésre.^[45]

A bányaművelés terén már a XIII. században teljes mértékben érvényesült a bányaszabadság elve, minek értelmében a király bányatelepesei, a bányavárosok polgárai szabadon kereshettek ércet bárkinek birtokán s az így talált érceket a királynak, mint a bányák birtokosának járó urbura, a termelt arany tizede, más érc 1/8-a fejében saját hasznukra aknázták ki.^[46] A vállalkozó szellemű bányásznép igyekezett is a bányaszabadság kiváltságát kihasználni, de munkásságának a királyi birtok határán túl gátat vetett a bányaművelési monopúlium elavult rendszere. A monopólium értelmében az ország egyedüli bányabirtokosa az uralkodó volt s a nemesércet magában rejtő földbirtokot tulajdonosa pénzért vagyis más cserebirtokért a kincstárnak volt kénytelen átengedni. Ez az elavult s a földbirtokosok érdekeit sértő jogszabály a XIV. században a magánbirtokon talált arany- és ezüsterek eltitkolására s a királyi birtok megfogyatkozása után a bányászat visszafejlődésére vezetett. A kitermelt bányák helyett nem nyíltak újak, mert a földbirtokosoknak nem állván érdekükben az érckereső királyi bányászok munkájának támogatása, minden erővel akadályozták azt. A helyzeten mit sem változtatott, hogy néhány földesúr különös kegyből bányaművelési kiváltságot nyert, ami csupán a középkorban általánosan ismert egyéni mentességek egy faja volt.^[47]

A bányamonopóliumnak teljes szigorúságában való fenntartása mellett a termelést alig lehetett fokozni. E cél eléréséhez gyökeres újításra volt szükség. A királyi kincstár érdekeit összhangba kellett hozni az érctartalmú földbirtokot kezükben tartó földesurak érdekével.

Csehországban korán belátták ennek szükséges voltát s már a XIII. század elején kialakult a földesúri bányaszabadság rendszere, mely szerencsésen egyesítette a király és a magán urak érdekének megfelelő szempontokat. Eszerint a bányászok továbbra is szabadon kutathattak érc után s a korábbi feltételek mellett a bányászatra az egész ország területén, de ha magánbirtokosok földjén találtak ércet, a birtok továbbra is a földesúré maradt s a rajta művelésbe vett bányákból bizonyos részesedés, sőt a királyi urburának egyharmada is őt illette meg.^[48] Az új rendszer nem jelentette a királyi bányaművelési monopólium elvének feladását. A monopólium fennmaradt, de korlátozott formában. Nem terjedt ki a bányaművek fölött eltérő földbirtokra s a monopólium jövedelmének egy része is a magánföldesurak birtokába jutott.^[49]

A cseh rendszert vette mintául Károly Róbert, mikor 1327-ben – a nagyszombati királytalálkozó évében, nyilván János cseh király és kisérői tanácsára – elrendelte, hogy mindazok a földesurak, kik birtokaikon nem gátolják meg a bányák feltárását és művelését, továbbra is teljes tulajdonjoggal rendelkezhetnek birtokaik felett, sőt ők élvezik az azokon művelt bányákból a királynak járó urbura egyharmadát is.^[50]

Az univerzális rendeletet nyomon követték az egyes birtokosoknak ugyanily feltételek mellett adományozott bányakiváltságok.^[51] A földesurak bányászati tevékenységét előmozdítandó, gyakran az urbura beszedését s a király kétharmadrészének beszolgáltatását is az ő kötelességükké teszik, megkímélvén őket a bányakamarák tisztjeinek alkalmatlankodásaitól.^[52] A földbirtokosok ezidő óta egyre-másra alapították a bányatelepeket s minden eszközzel elmozdították a bányászat fejlődését.^[53] Maga Károly a régi királyi bányavárosok kiváltságait sorra megerősíti és több újat alapít.^[54] Az aranypénzverés megkezdése óta főleg az aranybányászat fejlesztésére fordít gondot. Erdélyben Aranyosbánya (Offenbánya), Szatmár-megyében Nagybánya és Felsőbánya várossá emelése az erdélyi és szatmári aranybányászat nagyarányú felvirágzásának kezdetét jelenti. Az aranyat termelő Szomolnokbánya, főleg azonban a csehországi Kuttenbergből telepített Körmöcbánya alapítása és az alsómagyarországi bányavidék központjává emelése mutatják az aranybányászat jelentőségének emelkedését.

A magyarországi bányaművelés központjai a XIII. században a főbb ezüsttermelőhelyek: Selmecbánya (alsómagyarországi bányavidék), Gölnicbánya felsőmagyarországi bányavidék) és Radna (erdélyi bányavidék) voltak. 1325 után az aranytermő Körmöcbánya, Szomolnokbánya, Offenbánya és Nagybánya (szatmári bányavidék) vették át a vezető szerepet. Az aranypénz verésének főleg azonban az aranymonopóliumnak szempontjai tették szükségessé az új körmöci, szomolnoki, erdélyi és szatmári pénzverő kamarák felállítását s csak természetes, hogy a bányakamarák székhelyeit is ezekbe a városokba helyezték át.

Bár az arany mellett az ezüst jelentősége háttérbe szorult, az ezüstbányászatot sem hanyagolták el. Besztercebánya, Gölnicbánya régi kiváltságainak megerősítése és gyarapítása, Telkibánya, az e korban ezüstöt termelő Zólyom-Lipcse és Rózsahegy várossáemelése az ezüstbányászat fejlesztése érdekében történt. A nemesércek mellett a réz- és ólombányászat is szép lendületet vett s a bécsi vámszabályok éppen Károly idejében kezdik a magyar földről hozott árúk közt a rezet és a cinnt emlegetni.^[55] A réztermelés központja Besztercebánya. A vasbányászat még egészen jelentéktelen volt.^[56] Higanybányászatról a XIV. század vége előtti időből nincsenek adataink.

* * *

Az 1327 óta rohamosan fejlődő ércbányászat pénzügyi kihasználása részben az urbura, részben a nemesércmonopólium útján történt.

A tulajdonképpeni bányaregálé jövedelme az urbura – a termelt arany tizede s az ezüst nyolcada – volt, melynek évi összegét már a XIII. század második felében kb. 9000 márka ezüstre tehetjük.^[57] A századfordulón bekövetkezett hanyatlás korában ez a jövedelem természetesen csökkent, de 1327 után – a bányászat rohamos fellendülésével – hamarosan elérte, sőt kétségtelenül túl is haladta ezt az összeget, bár a magánbirtokon feltárt új bányák urburájának egyharmada a földesúri bányaszabadság értelmében a bányabirtokosokat illette meg.

A földesúri bányaszabadság életbeléptetése óta azonban a bányászat financiális kihasználása nem merült ki az urburában. A nemesércmonopóliumot a pénzverési regáléval együtt kezelték, de tulajdonképpeni rendeltetése a nemesérctermelés, a bányászat intenzívebb pénzügyi kihasználása volt. A folyton fokozódó nemesérctermelésben rejlő gazdag jövedelmi forrást elsősorban a nemesércmonopólium révén aknázták ki, melynek jövedelme sokszorosan meghaladta az urbura jövedelmét.^[58]

A bányászat fellendítését, az ország nemesérctermelésének fokozását célzó üdvös gazdaságpolitikai intézkedések hátterében tehát ismét ott látjuk az Anjouk gazdaságpolitikáját irányító financiális szempontokat. A földesúri bányaszabadság a birtokosoknak, a bányavárosok alapítása és jogkiterjesztése a bányásznépnek adott előnyös kiváltságok, de végső eredményben a kincstár érdekeit szolgálták.

* * *

Az ércbányászat mellett már a királyság első századaiban nagy jelentőséghez jutott a sóbányászat. Az erdélyi gazdag sótelepek kitermelése már a vezérek korában megindult. A XIII. században a só egyik fő kivitelicikke volt az országnak. III. Bélának 16.000 márka évi bevétele volt a sóregáléból s az egyházak részére II. András korában kiutalt hatalmas sómennyiség^[59] bizonyítja a termelés folytonos emelkedését.

A sóbányák kezdetben a királyi magángazdaság részei voltak, de már a XIII. században a termelés fokozódásával a fontosabb erdélyi sótelepek – Désvár, Désakna, Tordaakna, Kolosakna, Székakna és valószínűleg Vízakna is – városokká emeltettek.^[60] E sóbányavárosok polgárai művelték a királyi sóbányákat, de korántsem élveztek az ércbányászokéhoz hasonló kiváltságokat.

Míg ezek a bányaszabadság elve alapján szabadon kereshették a nemesércet szerte az országban és az így talált és feltárt ereket kiaknázva, a termelt nemesércet a királynak urbura címén járó hányad lefizetése mellett saját hasznukra szabadon árusították, addig a sóvágó polgárok meghatározott munkadíjért dolgozó munkások voltak^[61], kik a sótermésből nem részesedtek. Mindössze annyi kiváltságuk volt, hogy évente nehány napig saját hasznukra vághatták a sót a királyi bányákban s amit ekkor termeltek, szabadon árusíthatták^[62].

A sóregále terén a XIV. században sem volt szükség a földesúri bányaszabadsághoz és a nemesércmonopóliumhoz hasonló újításokra, mert a királyi sómonopólium elvének legridegebb formában való alkalmazása ezt feleslegessé tette.

A sóbányaművelési monopólium értelmében sótermelésre csak a király volt jogosult s az ország egyedüli nagyobb sóbányabirtokosa ő volt. Az összes nevezetesebb sótelepek – az erdélyi s az ekkor még kiaknázásra nem került máramarosi sóvidék – királyi birtokon terültek el. Kivételnek, mentességnek alig van nyoma. Magánföldesúri sótelepet mindössze kettőt ismerünk^[63].

Hasonló szigorúsággal kezelték a sóárusítási monopóliumot. A termelt só teljes egészében a király tulajdona maradt s az egyházi tized^[64] levonása után a Szalacson, Szegeden, Lippán és a kiviteli kereskedelem érdekében az országhatárokon felállított királyi sóraktárakból^[65] került piacra.

A sóregále kezelésében és kiaknázásában Károly Róbert teljesen az elődök nyomdokában haladt. Mind a sóbányaművelési, mind a sóárúsítási monopólium érvényben maradt. Működése e téren a fejlődés előfeltételeinek biztosításában, a termelés fokozásában merült ki. Már trónraléptekor igen nagy súlyt helyezett az erdélyi sóbányavárosok – Dés-, Kolos- és Székakna – birtokbavételére^[66] s később is nagy gondot fordított a sóbányászat fejlesztésére. A sóvágó polgárokat védelmébe vette a hatóságok túlkapásaival szemben, a városoknak kiváltságait megerősítette és lakosságukat telepítéssel szaporította.^[67] Az erdélyi sóvidék fejlesztése mellett a máramarosi városok alapításával^[68] alapját vetette a másik – Nagy Lajos korában felvirágzott – gazdag sóvidék bányászatának.

A sóbányászat pénzügyi eredményeit illetőleg az Anjou-korból – sajnos – nincsenek adataink.^[69]

* * *

A bányaregáléval rokoneredetű és természetű régi jövedelmi források közül kincs- és jószágregálé, valamint vízregálé jövedelmezősége a patrimoniális királyi hatalom bomlása után minimálisra csökkent. A nagy birtok területi kialakulása és a földesúri immunitás teljesen illuzóriussá tették a királynak a talált kincsre és bitangjószágra való felségjogát, mert sem hatalma, sem közegei nem voltak annak gyakorlásához. A vízregálé jövedelme pedig a XIII. század gazdasági mozgalmaiban a magángazdasági és vámjövedelmekkel együtt adományozás útján szállt a magánbirtokosokra.

Másként állt a dolog a földregáléval. Az ököljog korában az uralkodó nem tudta érvényesíteni az uratlan földbirtokhoz való jogát. A gazdátlanná vált birtok önhatalmú foglalás révén legtöbbször a hatalmaskodó oligarchák kezére került, kik azokat saját vagyonuk gyarapítására használták fel. A belső viszonyok konszolidálása után azonban Károly Róbert ismét teljes érvényt szerzett jogának. Uralkodása idejéből hosszú sorát ismerjük a megszakadás következtében uratlanná lett birtokoknak, melyek öröklés címén a királyra szálltak.^[70]

A földregálén alapuló jövedelemmel rokonnak látszó bár eredetében más természetű jövedelem volt a hűtlenségbe vagy más főben járó bűnbe esettek elkobzott, tehát urhatlanná vált vagyonának birtokbavétele. Károly Róbert idején ez a korábban kivételes jövedelem hihetetlen mértékig nőtt meg. Az oligarchákkal vívott győzelmes harcok eredményeképpen ezeknek és párthíveiknek birtokai hatalmas családok és virágzó nemzetségek rengeteg uradalmai kerültek a kincstár kezére. Különösen a rozgonyi csata, Kopasz nádor lázadásának leverése és Záh Felicián merénylete után öltött nagy méreteket a birtokkobzási akció.^[71] E csoportos birtokkonfiskációk mellett előfordultak szórványos esetek is, mikor gyilkosság, hamispénzverés, vagy más főben járó bűnök miatt kobozták el némelyek vagyonát.^[72]

A vagyonkobzásból származó jövedelem – akár a király törvénykezési felségjoga alapján kirótt büntetésdíjnak, akár a királyi felség ellen elkövetett sérelem compositionális díjának tekintjük – kétségtelenül regáléjogi természetű jövedelem volt.^[73]

A királyi kisebb jövedelmek közt szokták még felsorolni a törvénykezési felségjog alapján kivetett bírságokat. E bírságok azonban, melyek behajtásának módját és eljárását Károly Róbert részletesen szabályozta,^[74] a XIV. században nem a királyt, hanem a perben eljáró bírákat illették meg. Legfeljebb a királyi curiában megitélt bírságokról lehet szó a királyi jövedelmek közt, bár erre is csak sokkal későbbi korból van adatunk.^[75] A belőle befolyt jövedelem mindenesetre jelentéktelen volt.

[1] V. ö. Soetbeer Adolf: Edelmetalproduktio u. Wertverhältniss zwischen Gold-u. Silber (Peterman’s Mitheilungen, Ergzgs. Bd. XIII. Nr. 57. 1879.) 42-46, 107. 1., Shaw: Histoire de la Monnaie, Paris 1896. 10. 1. Schaube: Handelsgeschichte. 48., 285, 1., Conrad-Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. VII. … Aufl. 505. 1., Salamon Ferenc id. m. III. 102-103. 1. Egy a XIII. század végéről való flandriai (brüngei) forrás szerint az ott vásárra kerülő arany és ezüst Magyar- Cseh- és Lengyelország termelése volt. (Korpf Lajos: Magy. Gazdas. Tört. Szemle. V. 1898. 237. 1., Inama-Sternegg id. ért. 18. 1.). Lengyelország alatt itt mindenesetre Szilézia értendő, mert a szoros értelemben vett Lengyelországnak sohasem volt számottevő aranytermelése. V. ö. Zivier, E: Geschicte d. Bergregals in Schlesien. Katowitz, 1898. 20-22. 1. – A meisseni (freibergi) ezüst világkereskedelmi jelentőségét bizonyítja, hogy 1265-ben már a franciaországi vásárokon tűnik fel. Schaube id. h. 290. 1. V. ö. még Shaw 10. l.

[2] V. ö. Eheberg: Das alt, deutsche Münzwesen (Schmoller’s Froshungen, 11 /5. Leipzig. 1879.) 57–58. l., Schmoller, Gustav: Die Geschichtliche Entwickelung d. Unternehnung. (Jahrbuch f. Gesecgebung. XV. Leipzig, 1891.) 663–664. l. Ermisch, Hubert: Das Sachsische Bergrecht des MA. –s. Leipzig, 1887. CXXII–CXXV. l. Inama-Sterneg id. ért. 18. l.

[3] Német írók szeretik túlbecsülni Csehország középkori aranytermelését s ez a felfogásuk a magyar kézikönyvekbe és lexikonokba is utat talált. A cseh bányászat legalaposabb ismerői szerint a középkori aranytermelés teljesen jelentéktelen volt. V. ö. Sternberg, Karl Graff v.: Umrishe einer geschichte d. böhm. Bergwerke. 1 /2 Bd. Prag. 1837. 14. S köv. l., Zycha, Adolf: Das böhmische Bergrecht d. MA.’s I. Berlin. 1900. 175. l. Soedbeer id. m. 24–25., 32. l.

[4] II. Ottokár az összes cseh és morva aranybányákból származó királyi 1/8-ot (urbura) két évre 10 márka, vagyis évi 5 m. =1.1/4 kg aranyért adta bérbe. (Emler. Regesta Bo. II. 1017. l.) feltéve, hogy a bérlő 100–120 %-os nyereséggel dolgozott, az egész évi aranytermést maximálisan 20–22 kg-ra tehetjük. A XIII. század oklevelek – sok ezüstbánya mellett – alig szólnak s akkor is csak mint lehetőségről az aranybányászatról. V. ö. Emler. II. 9., 173., 307., 792., 933. l.

[5] János király 1337, és 1338-ban az ország összes – közte a leggazdagabb eylei és reichensteini – aranybányáinak jövedelmét zálogosítja el Rossembergi Péternek (1923 ˝ +8750 =) 10673 ˝ sexagenára rúgó tartozásai fejében olyképpen, hogy míg az összeg lefizetve nincs, nemcsak használhatja, hanem bérbe is adhatja, akinek akarja. (Emler IV. 178., 179., 226. l. Eyle és Reichenstein gazdaságáról: Sternberg id. m. 1/2. 30 l.) 1 sexagena =2115.74g színezüst (v. ö. Magy. Pénztört. 396. l.). Tehát 10673.1/2 sex. =2302kg ezüst. Az 1337-38. Évi 1 : 14, 1 : 15 értékaránnyal ez 150-160kg aranynak felel meg. János király 1340. Évi végrendelete még változatlanul fenntartja az R. Péternek rendelt jövedelmet, tehát 3 év alatt a kifizetés nem történt meg. (Emler IV. 321. 1.) Ez a körülmény s a zálogügylet súlyos feltételei mutatják, hogy a bányák csak hosszú éveken át tudták kitermelni a 150-160kg-nyi urburának (1/8) megfelelő 1200-1300 kg aranyat. Az aranybányászat XIV. századi fellendülésére v. ö. Emler III. 99., 266., 267., 412., IV. 264., 266., 431., 573., 626., 639. 1. Stb. és Innama-Sternegg id. ért, 23. l.

[6] Vencel liegnitzi herceg 1346. Évi zálogolási szerződése szerint az összes liegnitzi aranybányákból (Goldberg, Nikolstadt, Wandross, Starchwitz stb.) járó évi urbura 300 márkára (garasmárkára) rúgott. (Zivier id. m. 271. 1.) Sziléziában az urbura a termés 1/10-e lévén, az évi termelés értéke 3000 garasmárka volt. Egy 1345. Évi okl. szerint a sziléziai arany márkája 11.1/4 – 12 garasmárkát ért. (Wutke: Urkundenbuch. Cod. Dipl. Silesiae. XX. 34-37. 1.), tehát az évi termést 255 márka, vagyis kb. 65kg aranyra tehetjük.

[7] Knauz: Mon. Strigon. II. 238.; Fejér III. /1. 106., 371. IV. /1. 109., 173., IV. /2. 297., V. /3. 490., VI. /1. 59., VIII. /2. 452.; Wenzel VIII. 198., 212., IX. 553., X. 307., XII. 34., 236., 201., Wagner: Analecta Scepus. 191., Wenzel: A magyar bányászat kritikai története. 70. l. Zimmermann-Werner, 1. 347., 395. l.

[8] Knauz 1. 55., Fejér IV /2 15., V. /3 56., Wenzel VII. 132., XI. 103., Zimmermann-Werner 1. 527., Karácsonyi: Szt István oklevelei 80. 1. V. ö. még Magyar pénztörténet 458. 1. Stb.

[9] U. o. 536., 539. 1. Wenzel VIII. 127., Fejér V. /1 27. 1. stb.

[10] Knauz 1. 59., 265., 277., 554., Fejér IV. /2. 301. 1. Stb.

[11] V. ö. Mayer, Theodor (Der auswärtige Handel Österreichs in MA. Innsbruck, 1909. 5, 19-22. 1.) alapvető fejtegetéseit.

[12] Tomaschek: Die Rechte u. Freiheiten d. Stadt Wien. I. 2. l.

[13] U. o. 5. l.

[14] Tomaschek: I. 13., 29., 49. l. V. ö. még a bécsi pénzverők aranyvásárlási és eladási jogát. U. o. I. 34. l.

[15] A Luschin (Das Wertvelhaltniss d. Edelmetalle in Deutschland. Bruxelles, 1892. 50–52. l.) közölte 1317–20. Évi pápai tizedkönyvben olvassuk, hogy a tizedszedő Regensburgban György kereskedőtől 21 márka aranyat vásárolt nyilván ez is magyar arany volt.

[16] V. ö. Korpf közlését id. h. „Dou royaume de Hongrie vient cire, or et argent en plate.”

[17] Wenzel. VI. 381. 1. V. ö. Domanovszky Sándor: Harmincadvám eredete. Bpest. 1916. 12. l., Schaube: Handelsgechichte. 453-454. l.

[18] A Magyarországon megforduló, sőt itt megtelepedett velencei és Velencébe járó magyar kereskedőkről v. ö. Knauz II. 229., 238., Anjou Diplom. Eml. I. 159., 192., 207., 211., 214. l. Hóman: A m. városok. 48. l. És Chaube: Handelsgeschichte. 453–5 l. Soranzo János Doge külön kiemeli, hogy a magyar kereskedők aranyat is szoktak Velencébe vinni. Anjou Dipl. E. I. 214. l. A velencei nemesércpiac jelentőségéről: Nagl. Göldwährung. (Numism. Ztschr. XXVI. 146–7. l.

[19] Smičiklas: Cod. Dipl. VIII. 392. l. (1315: „Sex florenis puri auri ungaricaris.”)., Nagl: Der salzburger rechenzettel … stb. (Numism. Ztschr. XXII. 72. l.)

[20] Soedbeer id.. nyomán kiemelte már Salamon Ferenc id. m. III. 86. 102. l.

[21] Soedbeer id. m. 31. l.

[22] Ugyanennyire becsüli Soedber hazánk termését a legnagyobb hanyatlás korában, 1545 és 1620 közt ld. M. 107–110 l. Az erdélyi aranybányászat rendkívüli jelentőségére világot vet – a ha túlzott is – az 1432-ben hazánkon átutazó Beltrandon de la Broquiere leírása aki itt azt hallotta, hogy a királynak e bányákból évente 100000 aranyforint jövedelme volt. (Hatvani Magyar tört. Okmánytár. IV. 312. l.) A XVIII–XIX. Században Ausztria-Magyarország évi termésének 19/20-a esik hazánkra. Soedbeer id. m. 31–32. l.

[23] Soedbeer id. m. 42–46., 107–109. l. – Schaube (Handelsgeschichte 150., 161., 298., 300., 312. l.) kissé nagy súlyt helyez – néhány elszórt forrásadat alapján – Európát állítólagos Egyiptomba és Tunizba való aranykivitelére. Nem említve azt, hogy az id. forrásokban elsősorban ezüstről van szó, a XII-XIII. századi kereskedelemben nagy jelentőségű arab aranynak olasz kereskedők által Egyiptomba és Tunizba való vitele éppen nem bizonyít az európai aranykivitel mellett. Ellenkezőleg, azt mutatja, hogy még az aranyban kötött üzleteknél is kénytelenek voltak afrikai eredetű aranypénzzel fizetni. Így legfeljebb arról lehet szó, hogy az arab pénz alakjában Európába került afrikai arany egy része a kereskedők révén ismét visszakerült Afrikába. Soedbeer igen helyesen állapítja meg, hogy az afrikai arany nagy része Egyiptomon át került Európába s e tényen mit sem változtat az, hogy magának Egyiptomnak nem volt aranytermelése.

[24] Sternberg (id. m. I. /1. 46–47. l.) Kuttenberg évi termelését 1278-ig 20000, 1278–1325 közt 40000. 1325–1526 közt 24000 márka ezüstre teszi. A források szerint azonban Cseh- és Magyarország összes ezüstbányáiból származó királyi jövedelmet II. Ottokár 2000. II. Vencel – a kuttembergi bányák feltárása után – már 5000, majd 10000 márkáért adta bérbe (Emler. Reg. II. 1018., 1019. 1.: A 2343 sz. oklevélhez való jegyzetekben és Sternberg id. m. Urkundenbuch. 41. És 57. l.) amely összegek – az urbura az egész termés 1/8-a lévén – kb. 16000. 40000. Illetve 80000 márka évi termelésnek felel meg. Albrercht császár a király 6 évi jövedelmét a XIV. sz. elején 80000 márkára becsülte, amiből kb. évi 10000 márka termésre következtethetünk. V. ö. Zycha (id. m. 173–175. l.) számításait s az ott idézett forrásokat. János király 1308-ban 2000 sexagena kifizetését rendeli 8 heti kuttenbergi jövedelméből, ami évi 13000 sexagena (1 sexagena =1 m. 13.’/2 latus ezüst. V. ö. Magyar pénztörténet 396. l.) vagyis 10968.3/4, kereken 11000 márka színezüstnyi urburának, tehát 88000 márka évi termelésnek felel meg.

[25] Maga Vencel király mondja, hogy a többi ezüstbányák Kuttemberg felfedezésekor már majdnem teljesen kifogytak. V. ö. Zycha id. m. 174–175. l.

[26] Szilézia bányászatáról Steinbeck nagy művén kívül v. ö. Zivier id. m. 23–43. l. És Urkundenbuch, Wutke id. m. (Codex Dipl. Silesiae. XX.) 3–42. l. És az okleveleket.

[27] Schaube id. h. 290. I. A meisseni bányászatról v. ö. Ersmichs, Urkundenbuch d. Stadt Freiberg. II. Bd. (Codex Dipl. Saxoniae Regie.: Theil. XIII. Bd.) Leipzig, 1886. XI. s köv. l. És az okleveleket 1–13. l. – U. az: Das Sacsische Bergrecht des mittelaltes, Leibzig 1887. XVI–XXIV., CXXII–CXXV. l.

[28] A meisseni (freibergi) pénzverőházba kötelezőleg beszolgáltatott ezüst összegét a freibergi pénzverőmesterek 1353–1362 közti időből fennmaradt számadásaiból számítottam ki. (V. ö. Ermisch urkundenbuch 374–380. l.) az évi átlagos összeg 11,276 márka, vagyis 2800 kg ezüst. Mivel a termelés egy részét a beváltás alól rendszerint elvonták, az évi termésmennyiséget minimálisan is 3000 kg-ra tehetjük.

[29] Ermisch: UB. XI. 1. – U. az: Sächs. Bergrecht. XVI. s köv. l.

[30] V. ö. Lexis adatait. Conrad-Lexis: Handwörterbuch d. Staatswishenschaften VII. Bd. 3. Aufl. 504. l.

[31] V. ö. Soetbeer id. adatait a XV. Sz-i termelésről. 34–35. l.

[32] Soetbeer id. m. 107. 1. A Skandináv-államokéval együtt 12000 kg-ra teszi, e szám azonban túlzott s a 34-37 l-on adatai semmi esetre sem igazolják.

[33] Fejér III/1. 206., Wenzel IX. 441. l., III. 203. s köv. l. V. ö. Wenzel Gusztáv: A magyar bányászat kritikai története, 33–36. l. Péch Antal: Alsó-Magyarország bányamívelésének története I. 1–15. l.

[34] Fejér IV/1. 306., IV/2. 297., V. /3. 30., 490., VI/1. 59., Wenzel III. 41., X. 29., Wagner. Analecta Scepus. 194., hazai okm. VII. 156., Knauz II. 278., 279., 283., Anjou Okm. I. 619. l. V. ö. Wenzel id. m. 39–40., 44–45., 53–54., 75–76., 88., 93–94. l. Hóman: A magyar városok az Árpádok korában. 28., 62–63. l. Radna gazdag ezüstbányáit Rogerius (XX. Cap.) említi.

[35] V. ö. Magyar pénztörténet. 530. l.

[36] U. ott 274–288. l.

[37] V. ö. az említett flandriai forrás értesítését és az osztrák herceg idézett 1192., 1221, 1244 és 1278. Évi rendelkezéseit az idegen kereskedők ezüstvásárlási tilalmáról s ezüstjük beváltásának kötelezettségéről továbbá Mayer id. m. 5., 19–22. l.

[38] A velencei 1273. Évi vámszabály szól a Magyarországról mázsaszámra hozott ezüst díjtételéről. Óváry Lipót: Oklevélmásolatok I., 41, l. V. ö. Soranzo János id. oklevelét, melyben a magyar kereskedők Velencébe vitt ezüstjéről szól. Anjou Dipl. Eml. I. 214. l. A magyar bányászat világhíréhez érdekes tanulsággal szolgál az a körülmény, hogy a XV. Század közepén az angol, francia és orosz uralkodók egyaránt magyarországi bányászokat hozattak országukba az ott megindult bányaművelés fellendítésére. V. ö. Wenzel id. m. 154–155. l. Közölt adatokat.

[39] Mindössze annyit tudunk, hogy a II. András 1217-ben a selmeci királyi bányajövedelemből évi 300 márka, IV. László pedig 1280-ban a gölniciből évi 100 márka kifizetését rendelte el. Selmec termelése tehát – az ezüsturbura hazánkban is 1/8 lévén – már a XIII. század elején messze meghaladta a 2400 márkát s Gölnicé e század végén a 800 márkát. Fejér. III./1. 206., V/3. 30. l.

[40] E becslés alapjául Schainder Péter kamaraispán 1487–1491. Évi pontos számadásait (Hatvani Mihály: Magyar történeti okmánytár. II. 49–50. l.) vettem. Eszerint a XV. Század végén Selmecbányáról évente átlag 10840, Besztercebányáról 3026, Körmöcről 623 márka, tehát csupán e három bányavárosból 14500 márka vagyis 3600 kg ezüstöt szolgáltattak be a kamarába. Figyelembe véve már most a kötelező beváltás alól elvont mennyiséget, azt a magyar és különösen az alsó-magyarországi bányászat a XV. Század közepe óta határozott hanyatlásban volt (v.ö. Wenzel id. m. 37. stb. 1., Péch id. m. 65–90. Soetbeer id. m. 31. l.) s azt, hogy Selmecz- és Besztercebánya mellett a XIII. században Radna, Gölnicbánya, Jászó és Rozsnyóbánya – a többit nem is említve – igen tekintélyes bányavárosok voltak, 10000 kg-os évi termelést is csekélynek kell tartanunk. Mindazonáltal nem akarván túlzásba esni, ezt a számot vettem fel. Soetber (id. m. 27., 31., 107. l. Ausztria-Magyarország évi ezüsttermését a XV. Század végén 24000 kg-ra teszi. Mivel ugyanő Tirol és Salzburg ezüstjét 51000 márkára, Csehországét 27000 márkára becsüli, Magyarországra mindössze 18–20000 márkát, vagyis 5000 kg-ot számít.

[41] Soetbeer (id. m. 107. l.) 1493 és 1526 közt a világ évi aranytermelését 5800 (Afrika: 3000, Magyarország és Ausztria: 2000, Nyugat-India: 800) kg-ra, ezüsttermelését 47000 (Ausztria és Magyarország: 24000 Németország: 11000, más európai országok: 12000) kg-ra teszi. A német termelésben bennefoglaltatik (a mai porosz-) Szilézia, az osztrák-magyarban Cseh- és Morvaország termelése is.

[42] V. ö. Pór Antal: Trencséni Csák Máté, Bpest, 1888. 83. 140. l. Máté birtokainak, kiskirályságának kiterjedéséről.

[43] U. o. 131. l. – V. ö. Fejér VIII/1 493., VIII/2. 248. 452. l.

[44] Fejér, VIII/1. 390. (László lemondása a radnai ezüstbányáról.)

[45] A XIII. századi bányatermelésnek ez a rövidebb ismertetése már megjelent a XIV. századi aranyválság (Fejérpataky Emlékkönyv 217–225. l.) c. dolgozatomban.

[46] A rendes formula; „querendi mineras et metalla in montanis, inventa colere et suis usibus aplicare, salvo jure nostro, dedimus potestatem.” (V. ö. Wagner: Analecta Scepus. 1. 191. l. Wenzel: Bányászat tört. 70. l.

[47] V. ö. Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története Bpest, 1880. 16–136. l., Hóman: A magyar városok. 62–65. l.

[48] V. ö. Zycha Adolf: Das bömische Bergrecht des mittelaltes I. Band. Berlin, 1900. 137–193. (különösen 176. 188–192.) l.

[49] A „földesúri bányaszabadság” tehát nem tévesztendő össze a földesurak korlátlan bányaművelési jogával.

[50] Fejér VIII/3. 198. l. Ez a rendszer korábban sem volt teljesen ismeretlen hazánkban. V. ö. az iglaui joggal élő Selmecbánya IV. Béla kori jogkönyvét (Wenzel. III. 225. l.) és néhány más kiváltságlevelet. (Fejér IV/1. 289–290. l. Hazai okm. VII. 156. l. stb.) az új jogszokás természetesen nem érintette a már korábban korlátlan bányaművelési jogot nyert földesurak szerzett jogát. Így például az esztergomi érsek Rozsnyóbánya (v. ö. Károly 1313. 1320. És 1323. Évi birtokmegerősítő leveleit Fejér VIII/1. 493, VIII/2. 248, 452. l.) s általában a birtokain feltárt összes bányák (v. ö. 1262. Knauz: Mon. Strig. I. 475.) teljes urbura jövedelmét élvezte s fölötte ugyanazokat a jogokat gyakorolta, mint a király saját bányavárosai, illetőleg bányái fölött. V. ö. az érsek 1332. Évi bérletszerződését. Magyar gazd. Tört. Szemle. VI. 1899. 434. l. Emellett 1327 után is találkozunk a régi jogszokás nyomaival, így Károly 1329-ben Pogány István trencséni aranybányáit cseréli el egy erdélyi birtokért. (Anjou. II. 396. l.) Ezt azonban a birtokossal történt szabad megegyezés eredményének kell tartanunk, mert a földesúri bányaszabadság elve teljesen átment a köztudatba s Nagy Lajos 1358-ban éppen azért volt kénytelen a jászói prépostságnak korlátlan bányaművelési jogot adni, mert apja közvetlenül a földesúri bányaszabadság életbeléptetése előtt a monostortól elcserélt földön alapította Szomolnok bányavárosát. Wagner: Anal. Scepus. I. 210.

[51] 1327: Anjou II. 305, Fejér VIII/3. 266; 1337. Anjou III. 327. 1338: Anjou III. 478, 1339: U. o. III. 571. 1340: U. o. IV. 9. Fejér VIII/5. 277. l.

[52] 1337.: Anjou III. 327, 1338: U. o. III. 478, 1342. U. o. IV. 9. És Fejér VIII/5. 277. l.

[53] Wagner: Analecta Scepus. 448, Fejér VIII/4 273, Anjou II. 517. III. 602. Országos Levéltár D. O. 2653, 2835, 2848. Sz. Wenzel: Magyarország bányász. Tört. 323, 336. l. stb.

[54] 1325: Offenbánya, 1327: Gölniczbánya, Szomolnokbánya, 1328: Körmöczbánya, 1336: Szt László (Szepes) 1340: Rózsahegy, Beszterczebánya, Zólyom-Lipcse. 1341: Telkibánya és bizonytalan időben Nagybánya, Felsőbánya, Zalatna. Zimmermann-Werner I. 395, Wenzel: Bányászat tört. 325. 1. És Wagner: Analecta 210. Anjou. II. 284, Fejér VIII/3. 295, VIII/5, 237, VIII/4. 377, 442, 444, Anjou. IV. 121. Wenzel id. m. 110, 129. és 336. l.

[55] V. ö. Anjou I. 545. II. 485, Tomaschek: Rechte u. freiheiten d. Stadt Wien, 1. Wien, 1877. 94, 95. l.

[56] Wenzel id. m. 131., 143–144, l.

[57] A XIII. századi évi termelést hozzávetőleg 1000 kg aranyra és 10000 kg ezüstre tettük. (Ld. 150. 1.) az urbura bruttó jövedelme tehát 100 kg arany (1/10) és 1250 kg ezüst (1/8), az aranyat a XIII. századi 1 : 10 beváltási értékaránnyal ezüstre átszámítva, az összjövedelem kb. 2250 kg ezüst vagyis 9163.5 márka ezüst volt.

[58] Az urbura a termelt arany tizede, az ezüst és más ércek nyolcada volt, a monopólium révén pedig a kincstár az egész termelt mennyiség 35–40 %-át magának foglalta le. V. ö. feljebb 129–130. l. Nyilvánvaló tehát, hogy a monopólium sokkal jövedelmezőbb volt a bányaregálénál.

[59] Knauz: Mon. Strigon. I. 293–295. l.

[60] Zimmermann-Werner I. 65., 86., 146., 147., 166., 169., 181., 194. l. V. ö. u. ott 296., 403., 415., 432. l.; Wenzel: Magyarország bányászatának krit. Tört. 145–151. l.; Hóman: A magyar városok. 64. l.

[61] 1291: Zimm.-Werner. I. 170. l.

[62] 1290–1291: U. o. I. 166., 170., 182. l.

[63] A sóvári Soós család ősei és az Aba nemzetség sótermelési kiváltságról 1285: Wenzel XII. 439. 1299: U. o. X. 332. l.

[64] 1233: Knauz: Mon. Strigon. I. 293–295. 1326: Zimmermann-Werner: I. 404. l.

[65] 1222: Knauz: Mon. Strigon, I. 235. V. ö. még u. o. I. 292–294. l. és alább a IX. fejezetben.

[66] 1310: Zimmermann-Werner I. 296. l.

[67] U. ott 1. 297; 299., 346., 373., 446., 447. l.

[68] Fejér: VIII/3. 353. l.

[69] III. Béla korában 16000 márka közönséges ezüstre rúgott a sóregálé jövedelme. Ez az egykorú értékaránnyal 298, 69 kg aranynak felel meg, ami 85000 Anjou-kori aranyforint színsúlyát fedi (3.52 g 85000 =299.2 kg) V. ö. Magyar pénztörténet 432. l. A XV. Században átlagosan 100000–125000 aranyforint volt e jövedelem, de Mátyás korában 140000 forintra is felemelkedett, V. ö. Birk, Ernst: Zur, finanzgeschichte d. kgr. Ungern unter könig Ladislaus posthumus. 3. l. Csánky Dezső: Mátyás udvara. 12. l. Benisch Artur: Marino Sanuto Diiarü ének művelődést. vonatkozásai 100. l. és Fógel József II. Lajos udvara. 10–11. l.

[70] V. ö. pl. Anjou I. 235., 266., 363., 426., 442., 458., 480., 488., 580., 584. II. 64., 72., 89., 91., 354., 360., 494. III. 1. 397., 401. IV. 225. l. Karácsonyi: Magy. Nemzetségek. I. 33–34. II. 382. l. stb.

[71] Így kerültek a király kezére az Aba nemzetség Amadé, Borh-Bodon, Csobánka és Galgóczy ágainak, Csák Máténak, az Ákos nemz. Erne ágának, a Barsáknak, Gutkeled nb. Lothárd bán családjának, a Héder nemz. Kőszegi ágának, a Záh nemzetségnek stb. uralmai. V. ö. Karácsonyi: Magyar nemzetségek I. 30–33., 104., 251. II. 35., 36., 53., 112., 154–157., 370., 382., 413. III. 147–148. 1. Anjou okm. 1. 254., 256., 261–261., 289., 314., 458., 521., 528. II. 18., 65., 115., 545. IV. 176. l. Századok: 1888. 150–151. l. stb.

[72] Karácsonyi id. m. II. 319., 331. III. 153. Anjou III. 282. IV. 4. V. 118. l. stb.

[73] V. ö. II. fejezet. 49. l.

[74] Kovachich: Formulae solennes styli 2. l.

[75] V. ö. Hajnik Imre: A magyar bírsági szervezet és perjog. Bpest, 1899. 442–448. l. És az ott id. forrásokat.