Jegyzetek

1.) Adótörténeti munkákban már korábban érvényesült ez a tisztán financiális felfogással szemben történetinek nevezhető felfogás (v.ö. Clamageran: Histoire de l’impot en France. Paris, 1867. Vocke: Geschichte der Steuern d. Britisch. Reichs. Leipzig, 1866.). Az újabb német adótani irodalomban mindinkább tért hódít ez az irány; v.ö. Schäffle: Die Steuern. I., II. Leipzig, 1895–7. Schönberg: Handbuch d. polit. Ökonomie. III. 1. Finanzwissenschaft. 4. Aufl. Tübingen, 1897. és Ad. Wagner: Finanzwissenschaft. 2. Aufl. II. Bd. Allg. Steuerlehre. III. 1. Bd. Steuergeschichte. Leipzig, 1890–1910. A magyar adótörténeti irodalomban Acsády pénzügytörténeti monográfiái, Hegedűs Loránt vázlatos értekezése (A magyar egyenes adózás kifejlődése. Közgazdasági Szemle, 1900.) és Illés Józsefnek Az Anjoukori társadalom és adózás. Bpest, 1900. című műve érvényesítik ezeket a szempontokat. Jó tájékozódást nyújt Hegedűs L.-nak a Közgazd. Lexikonban is megjelent Adóelmélet. Bpest, 1989. című cikke. V.ö. még Földes B.: Államháztartástan. Budapest, 1900. Mariska V.: Az Államgazdaságtan Kézikönyve. Budapest, 1905. és Acsády I.: Adótörténet című (Közgazdasági Lexikon. I. 59. s köv. l.) dolgozatát.

2.) A középkori állam szoros kapcsolatáról a társadalommal: Illés id. m. 18. s. köv. l. V.ö. Hüppe: A lengyel alkotmány története. Budapest, 1894. 76–77. l.

3.) V.ö. Hegedűs és Illés id. műveit a földesúri adóztató hatalomról s annak eredetéről.

4.) V.ö. Wagner id. m. III. 1. 18. l. Alább jegyzetben idézve.

5.) Az illeték adóvá alakulásáról s az adók illetékjellegéről v.ö. Wagner id. m. II. 62–66., 48–49. l. és a III. 1. köt. történeti példáit. Illés id. m. 49–50. l. Hegedűs: Adóelmélet. 6. l.

6.) Az angol, francia, német és magyar földön tallagium, terragium, census néven ismert, magánjogi karakterű szolgáltatások a földbérből; az angol monetagium, a sziléziai állandó Münzgeld, a lengyel moneta és a magyar lucrumból alakult portalis adó a pénzverési illetékből keletkeztek; az angol scutage és danegeld (hydage, carucage), a frank és a magyar collecta első megjelenésükben hadmentességi adó jellegét viselik magukon. Dowell St.: A history of taxation and taxes in England. Vol. I. London, 1884. 11., 16., 39., 41., 57. l. – Vocke id. m. 172., 276., 461. l. Clamageran id. m. I. 180., 200., 259., 57. l. – Wagner id. m. III. 1. Bd. 41., 46., 48. l. Roepell: Geschichte Polens. I. Hamburg, 1840. 321. l. Jirecek H.: Das Recht in Böhmen u. Mähren. Prag, 1866. I. 2. Bd. 83. l. Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. III. 2. Leipzig, 1901. 371. l. A német Bede hadmentességi díj jellegét – Zemmer és Below felfogásával szemben – Eichhorn, Maurer, Waitz és Schröder nyomán haladva sikeresen domborítja ki Kogler: Das landesfürstliche Steuerwesen in Tirol. 1901. (Archiv f. österr. Gesch. 90. Bd., különösen 438–446. l.) című értekezésében. Hasonló véleménye van erről Wagnernek id. m. III. I. 73–76. l. A frank adóról Clamageran (I. 182. l.): „les Francs dispensés du tribut proprement dit, mais tenus d’acquitter la charge du service militaire”. A danegeldről Vocke 172. l. és 480–1. l. írja, hogy a hadbamenők nem fizették, viszont a nemeseket is terhelte. A magyar rendkívüli adók (collecta, exactio, subsidium) hadmentességi illeték eredetére világot vetnek a „collecta iudiciorum exercitus” vagy „iudicium exercitus”-t említő források, melyet az Aranybulla 7. §-a szerint nemesek is fizettek. V.ö. Eckhart: A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. Arad, 1908. 54–55. l. A vámokon, réveken szedett fogyasztási adók illeték jellegéről: Illés id. m. 57–58. l.

7.) V.ö. Hegedűs: Adóelmélet. 5. l. e teóriákra tett megjegyzéseit.

8.) V.ö. Wagner II. 247–290. l. és a katonai szolgálatnak terményadó jellegéről tett megjegyzéseit. III. 1. 41. l.

9.) Szinte törvényszerűen hasonló fejlődést mutat a középkori angol és magyar adótörténet. Ennek illusztrálására álljanak itt korrendben párhuzamosan az egyes adónemek:

füstpénz (fumage, smoke farthing) – füstpénz (liberi denarii);
monetagium – lucrum cam., portalis adó;
danegeld, hydage, carucage – collecta, exactio, subsidium;
tallagium, 1/10 – terragium, 1/9.

10.) Az összehasonlító jogtudományban mind nagyobb határozottsággal érvényesül ez az elv, különösen az őskeleti népek jogéletét ismertető újabb leletek feldolgozása óta. V.ö. például Rabel Ernst: Die Verfügungsbeschränkungen des Verpfänders, besonders in den Papyri. Leipzig, 1909. című munka 2–3. lapján erről tett megjegyzéseit.

11.) Az egyes országokban – sőt kisebb területeken – más-más alakban fizetett és különböző néven előforduló kezdetleges közszolgáltatásokról az adótörténészek nagy része – „a források szűkszavú és bizonytalan értesítései miatt” – igen tartózkodóan nyilatkozik. Ennek oka az, hogy egységes tárgyalás helyett külön territoriális tünetekként fogták fel és magyarázták a jelenségeket. – Dowell az angol forrásokban igen kevéssé körülírt fumageról annyit ír, hogy a távoli idők maradványa és „it seems to have been a customary payment to the king for every heart in all houses, except those of the poor.” id. m. 12. l. Inama–Sternegg id. m. I. 2. Aufl. 200–1. l. megmagyarázhatatlannak tartja az alemannoknál dívó egyenes adók eredetét. Hasonló tartózkodással szól ezekről és a tuopháról Waitz (Deutsche Verfassungsgeschichte. II. 2. Bd. 3. Aufl. Berlin, 1882. 254–257. l.) és Brunner (Deutsche Rechtsgeschichte. II. Leipzig, 1892. 236. l.), a cseh mirről H. Jirecek (id. m. I. 2. Bd. 81. l.) és az orosz füstpénzről, földadóról Strahl (Geschichte d. russischen Staates. I. 1832. 395. l.). Wagner id. m. III. 1. 43–48. l. nem sok figyelmet fordít e szolgáltatásokra. A frank adókat helyi jelenségekként fogja fel, az angolt éppen csak megemlíti: „Rauch und Heerdsteuern sind nicht ganz unbekannt” (185. l.). – Hegedűs L. is csak röviden említi „a szabadosok adóját”, a füstpénzt, mint első egyenes adót (id. ért. Közgazdasági Szemle, 1900. 194., 202. l.). Waitz, ki – Inama–Sterneggel (I. 2. Aufl. 202. l.) együtt – a frank agrarium és pascuarium s más adók magánjogi eredetét vitatja (id. m. II. 2. 279. l.) szintén kénytelen elismerni a közjogi jelleget s ezért meghatározásában nagyon ingadozó. Az agrariumról és pascuariumról írja: „die allerdings mehr zu jenen privatrechtlichen Leistungen gehören, die aber doch nincht ohne eine gewise allgemeinere Bedeutung gewesen zu sein scheinen”. Másutt a stuopha magánjogi karakterét vitatva mondja: „Es ist kein Grund zu zweifeln, dass hier von früher Zeit her auch die freien Hufenbesitzer zu einer solchen Abgabe verbunden waren, welche die mitte hielt zwischen freiwilliger Gabe und wirklichem Zins und welche zu den eigentümlichsten Erzeugnissen des Deutschen Alterthums gehört.” (id. m. 255. l.). – Vocke feltevése az angol fumage magánjogi karakterét illetőleg, egészen önkényes hipotézis, semmiféle forrása arra nézve nem lévén (id. m. 461. l.). A magánjogi eredet teóriája e kezdetleges adókra nézve ellenkezik a források értesítéseivel, de ellentétben áll a fejlődés általános törvényeivel is; mint Kogler id. jeles értekezésében Zeumerrel szemben – a Bederől szólva – kifejtette, a középkorban „wir können auf Schritt und Tritt die Umwandlung öffentlicher Rechte in Private verfolgen, nicht aber das Umgekehrte” (id. h. 444. l.). Zeumer felfogását Wagner sem találja meggyőzőnek (id. m. III. 1. 73–76. l.). – A magyar történetírók megadják a füstpénz helyes definícióját, mint az első állami egyenes adóét (legújabban Eckhart id. m. 14–15. l.), de az adó eredetére ők sem terjeszkednek ki.

12.) Földes Béla feltevésének, mintha ezt az adót Kálmán hozta volna be (államháztartástan, 1900. 12. l.), maga a törvény mond ellent, mikor a már addig is szedni szokott dénárokról szól (45. és 79. t.-c.). Már Kerékgyártó (A míveltség fejlődése Magyarországon. I. Budapest, 1880. 406. l.) kiemelte – Jászayval vitatkozva –, hogy ez adót a királyság megalapítása óta szedték.

13.) Brunner: Deutsche Rechtsgeschichte. I. 2. Aufl. Leipzig, 1906. 351–2. l. Waitz id. m. II. 2. 256., 272. l. Illés id. m. 85. l. Wagner id. m. II. 287. 1: V. ö. Clamageran id. m. I. LXIII. l. Wagner id. m. III. 1. 18. l.: „Dagegen fehlen, der antiken wie der mittelalterlichen und der noch später andauernden Auffassung von der persönlichen Vollfreiheit gemäss, allgemeine Personalsteuern insbesondere gleiche Kopfsteuern u. dergl. für die Bürger; auch ein beachtenswerter typischer Punct der vergleichenden Steuergeschichte.” Még a későbbi fejlődés folyamán is csak rendkívüli alkalmakkor kivetett s szigorúan illetékjellegű szolgáltatások fizetésére kötelezték a katonáskodó osztályt.

14.) Wagner II. 263. és 283. l. a rendkívüli pénzügyi segédforrások közt említi ezt s például az athéni Schutzgeldet, a római provinciák kizsákmányolását, középkori leigázott államok adóit s a modern államok hadisarcát említi.

15.) Így fogja fel Wagner id. m. II. 48. l. s etikai szempontból nézve, igaza is van. A történet azonban arra tanít, hogy a népek létért való küzdelmében a hadi siker dönti el, melyik életképesebb: az erősebb azután – a hadban mindenkor érvényesülő ököljog értelmében – kénye-kedve szerint bánhat a legyőzöttel, még életével is rendelkezik.

16.) Waitz id. m. II. 2. (3. Aufl.) 250–253. l. és IV. (2. Aufl.) 103–104. l. Inama–Sternegg id. m. I. 199–200. l.

17.) Így gondolkozik erről Waitz id. m. II. 2. 254. l. és Inama–Sternegg id. m. I. 200. l. Brunner magyarázatának, ki az ostarstuophát ajándéknak véli, nincs kellő alapja, id. m. II. 237. l. Újabban Rosenstock: Herzogsgewalt und Friedenschutz. Breslau, 1910. című műve 99–101. l. fejti ki Rübellel szemben, hogy az ostarstuophát a frankok semmi esetre sem fizették s az a leigázott népek tributuma volt.

18.) Jirecek id. m. I. 2. 90. l.

19.) Strahl id. m. I. 144. l.

20.) Így a cantabriai és beneventumi hercegek adóiról Waitz id. helyeken.

21.) Ezt a magyarázatot adja Waitz is a Rajna-vidéki stuopharól, az alemannok adóiról s feltételesen a Bretagneban dívó censusról (id. m. II. 2. 254–255. és IV. 113. l.). V.ö. Inama–Sternegg I. 200–201. l.

22.) Strahl id. m. I. 68. l. Rambaud: Oroszország története. I. Bpest, 1890. 71. l. Jirecek id. m. I. 1. 79. l. idézi azt a forrást, mely szerint Oleg mir dlja (pacis causa) vetette ki ez adót.

23.) Clamageran id. m. I. 6–10. és 118. s köv. l. Wagner id. m. III. 1. 39–43. l. Waitz id. m. II. 2. 259–274. l. Brunner id. m. II. 234. l. Meister: Deutsche Verfassungsgeschichte. Leipzig, 1907. 63. l.

24.) Waitz id. m. II. 2. 273–274. l. Brunner id. m. II. 234. l.

25.) Brunner id. m. I. 2. Aufl. 351–352. l. Waitz id. m. II. 2. 272. l. Wagner id. m. II. 287. l.

26.) Waitz (id. m. II. 2. 259–274. l.) és különösen Brunner (id. m. II. 234. l.) kiemelik, hogy a census a frank uralom alatt teljesen átalakult, más intézményekhez hasonlóan magánjogi karaktert öltött. Az átalakulás tényleg megtörtént, de csupán az adóztató hatalom megváltozásában s az előbb általánosabb jellegű adók a beköltözött frankok adómentessége következtében kevésbé általánossá alakulásában nyilvánul. Lényegében a provinciális fejadó és földadó sem más, mint hódolt népektől szedett türelmi díj (v.ö. Wagner id. m. II. 52., 263. és III. 1. 24–29. l.), igazat kell tehát a census magánjogi szolgáltatássá alakultát vitató Waitzzal (id. m. II. 2. 270–272. l.), szemben Clamagerannak adnunk, ki a frank birodalomban fennmaradt s a VII–VIII. században is tényleg fennállt állami egyenes adónak tartja a censust. (Különösen id. m. 132–142. l.) V.ö. Wagner III. 1. 43. l.

27.) Ibn Rosteh [Rusta(h)] és Gardézi [Gardezi ]: Magyar Honfoglalás Kútfői. Budapest, 1900. 169–172. l.

28.) Brunner id. m. I. 2. Aufl. 77–79. l. Lembke: Geschichte von Spanien I. Bd. Hamburg, 1831. 193. l.

29.) Kálmán törvénye nevezi a földesúri adót „denarii pro opere” néven. I. 80., 81. t.-c. Erről szól még Kálmán I. 35. és 40. t.-c.

30.) Kálmán I. 80., 81. t.-c.

31.) A félszabad vagy szabad paraszt elnevezést helyesebbnek tartom a magyar irodalomban szokásos magánjogi szabadnál, mert a közfunkciókban adózás által való részvételük ellenkezik a tisztán magánjogi szabadság fogalmával. A liberi szó helytelen értelmezése okozta, hogy a füstpénz jellegét félreismerték, azt vélve, hogy azt a nemesek is fizették. V.ö. Eckhart id. m. 15. l. – A törvények idevágó helyei: László I. 27. t.-c.-ben az apátok szabadjairól van szó, a 30. t.-c.-ben a bármely püspök vagy ispánhoz álló szabadok tizedéről, szemben a szabadosokéval; II. 6., 12., 14. III. 4., 5., 8., 13., 17. és Kálmán I. 45. t.-c. mindig a rabszolgával szembeállítva szólnak a liberiről. László törvénye külön intézkedik a nemes ember (II. 1. t.-c.) s külön a szabadok lopásáról (II. 12. és 14. t.-c.). Kálmán I. 40. t.-c. a magánföldesúri birtokon élő szabadokról emlékszik meg. Legvilágosabban szól László II. 11. t.-c. a négy néposztályról, eszerint: „Si quis nobilium vel militum, alterius domum nobilis invaserit… alii vero, qui cum eo erant liberi… servi vero…” etc. Vagyis a nemes és vitéz kíséretében levő szabadokról és rabszolgákról szól. László III. 2. t.-cikke, mely a Corpus Juris-ban „aliqui civium, vel illorum qui dicuntur ewrek (Ilosvai Codex: ewnek) vel servi…”-vé torzult, a legjobb törvényszöveget adó Thuróczi-codex (v.ö. jóságáról: Erdélyi L.: Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben. Bpest, 1907. 9. l.)-ben így szól: „aliqui civium vel illorum, qui dicuntur liberi vel servi”. Vagyis itt három népelemről, a várkatonákról, szabadokról és szolgákról beszél a törvény. László III. 13. az ispán szedőjéről szól, aki vagy liber vagy servus lehetett. Világos, hogy itt csak alsórendű szabad emberről lehet szó. Hozzávéve ehhez, hogy egykorú oklevelek is a földesúri hatóság alatt álló népeket mint szabadot és szolgát különböztetik meg, egész határozottsággal állíthatjuk, hogy liberi alatt a XI. század végén a vitézi (később várjobbágy) rend alatt álló néposztály tagjait értették. Liberi ecclesie közé sorolja az esztergomi I. zsinat 29. c. a szolgából lett pap fiait. Margit úrnő 1152-ben Szt. Márton monostorának ad más emberek közt, akik szolgasorsúak „liberum nomine Petrum, cum tribus capitibus… cuius servitium non aliud sit, nisi in singulis annis… persolvat ecclesie duodecim ulnarum tapetum.” (Pannonh. Rendtört. I. 601. l.) A garamszentbenedeki alapítólevél (1075): „omnium hominum suorum, tam liberorum, quam servorum 1/10 habeat”. (Knauz: Monumenta eccl. Strigon. I. 53. l.) Fila adománya (1116–1131 közt): „Predium Ursu cum servis et liberis domibus ac vineis…” adja. (Fejérpataky: Oklevelek II. István korából. 19. l.) A dömösi oklevélben (1138) is az egyház népei közt: „liberorum hec sunt nomina” (Knauz I. 88. l.) Márton comes oklevelében (1141–61) feleségének hagyott embereket, „quos tali libertate donavit”, hogyha felesége meghal, „cuicunque nobilium vellent, libere servient”, vagyis szabadokká lettek, de nemes úrnak szolgálatába álltak. – Magdolna, Márton özvegye, a császári monostornak hagy egy szolgát „Hartvigc cum filiis suis absque uxore, que est libera”. (Fejérpataky: A Gutkeled-Biblia. Magyar Könyvszemle, 1892–3. 14. és 18. l.) A külföldön is találunk példát arra, hogy a liber szót hasonló jogállású emberekre alkalmazták. A frankoknál: „liber ecclesie quem colonum vocant” (Brunner id. m. I. 352. l.) hasonló jogállású emberre vonatkozik s nem szabad frankra. Hasonló helyzetűek az alemann vidékek szabad tributariusai: „sie sind wohl frei, haben aber nicht das volle Recht ihrer Volksgenossen”. (Waitz id. m. II. 2. 256. l.) Lengyelországban 1065-ben a mogilnói kolostor népei közt vannak servi adscripticii et liberi. (Hüppe id. m. 83. l.) Morva-cseh földön a megfelelő néposztályt, a dediciket, „heredes liberi” néven is nevezik. (H. Jirecek I. 2. 33. l.) Szent István törvényeiben is említtetnek a szabadok, de törvénycikkeiben (II. 13., 20., 26., 27., 37., 41., 55.) a liberi szó éppúgy vonatkozhatik minden szabad emberre, mint erre az egy néposztályra. Azonban a II. 20. t.-c., mely szabad ember szolgáságra vetéséről, a 26. t.-c., hol szabad és szolganő paráználkodásáról van szó, a 27. t.-c.-ben a „nemo eorum, qui libero nomine censentur” kifejezés és az 55. t.-c., mely szerint az udvarnok a szabad emberek törvénye szerint ítéltessék, arra látszanak mutatni, hogy már István is ily értelemben használta a liberi szót, ellentétben a servivel.

32.) Kálmán I. 80., 81. t.-c.

33.) Eckhart id. m. 15. l.

34.) Eckhart 21. l. Illés 64. l. Az okleveles adatokat mindez elnevezésekre s általában a füstpénzre vonatkozólag teljesen összegyűjtötték s felhasználták Krajner: Die ursprüngliche Staatsverfassung Ungarns. Wien, 1872. c. műve 628–720. l. és Eckhart id. m., a későbbi adatokat Illés id. művében.

35.) Kálmán király törvényének a füstpénz fizetésére vonatkozó rendelkezései: Denarii octo, qui de liberis singulis colligebantur (I. 45. t.-c.); …denarios, qui per universas Hungariae partes colliguntur… (I. 79); liber quoque hospes, sicut slavi vel caeteri extranei, qui in terris laborant aliorum, pro libertate tantum denarios dent, non alios etiam denarios insuper pro opere aliquo dare cogantur (I. 80.); de castellanis autem tam pro opere, quam pro libertate denarii accipiantur (I. 81. t.-c.).

36.) Eckhart id. m. 30. l. a XIII. század okleveles anyagát teljesen felhasználva jutott erre a konklúzióra. Hasonlóan határozták meg Kerékgyártó id. m. 406. l. és Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet, 4. kiadás. 1911. 243. l.

37.) Ebből Eckhart azt következteti, hogy Kálmán előtt a nemesek is fizették s ez intézkedéssel felmentettek, holott e mondatot a következők magyarázzák csak meg s azokkal összefüggésben olvasandó!

38.) Egy régi lengyel forrás felemlíti a stroźaról, melyet I. Boleszló [Boleszláv] hozott be, hogy azt „mindenki fizeti, kivéve, akik a hazáért harcoltak”. Stoza eredetileg a katonai őrszolgálatot jelentette s csak utóbb vált az érte fizetett váltság nevévé. Roeppel I. 155–7., 314. l. Orosz forrásokból is kitűnik, hogy a kezdetleges fejadót a katonáskodó osztály – bojárok, nemesek – nem fizették. Strahl I. 388., 395. l. – V.ö. a 11. és 12. lapon a jegyzeteket.

39.) V.ö. Wagner II. 62–63. l.

40.) Clamageran id. m. I. 122. l. Inama–Sternegg id. m. I. 201–203. l. Waitz id. m. II. 2. 254–258., 279–282. l. Meister id. m. 63. l.

41.) Roeppel id. m. I. 156–157. l.

42.) Inama–Sternegg id. m. I. 201–202. l. Waitz id. m. II. 2. 279–282. l. Eckhart id. m. 9–13. l. Roepell id. m. 316. l. a podworoweről.

43.) Erckhart id. m. 5–8. l.

44.) Jirecek id. m. I. 2. 81–82. l.

45.) Strahl id. m. I. 68. I. Rambaud id. m. I. 71. l.

46.) Eckhart id. m. 74–78. l. és Sindelár J.: Adatok a marturina történeti fejlődéséhez. Esztergom, 1900. Oroszországban előfordult a nyestbőr adó, mint hányadadó is a megölt nyestek után. Így fordul elő Jaroszláv törvénykönyvében a kunovina. Sindelár id. m. 17. l.

47.) Altunian G.: Die Mongolen u. ihre Eroberungen in kaukasischen und kleinasiatischen Ländern im XIII. Jahrh. Berlin, 1911. 86. lap.

48.) Roepell id. m. I. 316. Jirecek id. m. I. 2. 81–82. l. Sindelár id. ért. 17–18. l. Eckhart id. m. 5–8. l. Altunian id. m. 83–89. l. A marturina pénzbeli megváltását Kálmán király szabályozta. Kálmán I. 45. t.-c. a szabadságért fizetett nyolc dénárról szól. Ez a rendelkezés nemcsak a füstpénzre, hanem a marturinára is vonatkozik. Az Aranybulla (27. §) szerint „marturine iuxta consuetudinem a Colomanno rege constitutam solvantur”, csakhogy Kálmánnak ily intézkedése csupán a szabadságért fizetett dénárokról ismeretes. Kétségtelen, hogy itt arra történt hivatkozás. A Sindelár id. m. 50. lapon közölt 1224. évi oklevél látszólagos ellentmondását a dénár márkaértékének változása magyarázza meg. Ez oklevél szerint: „pro denariis marturinalibus… in duodecim frisaticis tantummodo de qualibet mansione populorum suorum, sicut in tempore regis Colomanni antecessoris nostri consuetum fuerat, usui regis teneantur respondere”. A 160 dénáros XI. századi s a 240 dénáros XIII. században divatozó báni márka értékváltozása szerint 8 XI. századi dénár és 12 báni dénár egyaránt 1/20 márka ezüst értéket jelent.

49.) Clamageran id. m. I. 118. s köv. l. Dowell id. m. I. 12. l. Eckhart id. m. 14–30. l.

50.) Erre Goldziher Ignác egyetemi tanár úr volt szíves figyelmeztetni.

51.) Hammer, Joseph: Des Osmanischen Reichs Staatsverfassung und Staatsverwaltung. I. Theil. Wien, 1815. 174., 181., 187., 212. l.

52.) Busolt G.: Griechische Staats u. Rechstalterhümer. 2. Aufl. Leipzig, 1892. 197–8., 295. l. Lange: Römische Alterhümer. 2. Auf I. Bd. Berlin, 1863. 473–476. l. Wagner id. m. II. 283. I. és III. 1. 18–19., 24. l. Schäffle id. m. II. Besonderer Theil. 457. l. Mommsen Th.: Römisches Staatsrecht. III. Bd. 1. Abt. 103. és 228. l. tett megjegyzései értékesek az adó hadmentességi díj jellegére nézve.

53.) Geiger–Kuhn: Grundriss der iranischen Philologie. II. Strassburg, 1904. 438. l.

54.) V.ö. Wagner id. m. II. 52., 263. és III. 1. 24–26., 467–8. l. Schäffle id. m. 460. l. Finanz Archiv 28. Jg. 1911. II. 411. l. (Bursian: Die Häuser- u. Hüttensteuer in Deutsch Ostafrika, 1910. c. mű ismertetése.)

55.) H. Jirecek id. m. I. 2. 82. l. Roepell id. m. I. 316–7. l. Hüppe id. m. 434–35. l. Waitz id. m. II. 2. 281–2. l. Inama–Sternegg 201–2. l. A magyar források teljesen megvilágítják ez átalakulás folyamatát. (Eckhart id. m. 28–29. l.) A füstpénz már az Aranybulla kiadásának idején magánjogi karaktert öltött s nem sokkal utóbb a marturina is követte. 1222: III. t.-c.: „A nemesek földjén nem fog a király szabad dénárokat szedetni.” Az a föltevés, mintha a marturina sokkal tovább maradt volna fenn a füstpénznél (Eckhart id. m. 74–78. l. Sindelár id. m. 35–37. l.), téves. Az 1351: XII. t.-c. szól ugyan a marturináról, eltörölve azt s annak helyébe a portális adót léptetve; csakhogy ekkor már marturina alatt a descensus jogából alakult bánzsolozsma megváltását értették, amit az is bizonyít, hogy nemesek is fizették, holott a nyestbőradó őket sohasem terhelte. Ezért mondja a törvény: „Collecta marturinarum bansulusma (tévesen: bansulmora!) vocatarum.” Nézetünket az is igazolja, hogy 1351 után, vagyis mikor a marturinát ebben a formában is végleg eltörölték és helyébe más adót léptettek életbe, gyakran előjön a neve. Albert király, V. László, sőt II. Ulászló idejében is kísért oklevelekben, törvényekben a marturina (Sindelár id. m. 36–37. l.), csakhogy itt már mindenütt portális adót kell értenünk rajta. A nép, megszokván a királynak fizetett adó marturina nevét, azt más eredetű – bár amazzal azonos karakterű – adókra is alkalmazza.