TÖRTÉNETALKOTÓ TÉNYEZŐK

Az ember történeti sorsát különböző anyagi és szellemi erők, természeti és erkölcsi törvények, egyéni kezdeményezések és tömegcselekvések irányítják. Ezek a történetalkotó erők egymással szoros összefüggésben, egymást kiegészítve és egymásra hatva működnek. Egyiküknek a szerepét és az egyetemes fejlődést sem érthetjük meg bármelyikük ismerete és mérlegelése nélkül. Közülük mégis elöl járnak a történeti folyamatokat megindító és az események hátterében mindig felismerhető szellemi erők.

Az emberi történet voltaképpen a művelődés teremtő emberi lélek története. Az egyének és közösségek életét és cselekvéseit lelki tényezők: erkölcs és értelem, hit és tudás, szeretet és gyűlölség, bátorság és megalkuvás, akaraterő és tétovaság, hivatástudat és önkeveslés, alkotókészség és rombolóösztön, cselekvőképesség és tehetetlenség szabályozza. Joggal mondhatjuk hát: a fejlődés útját, irányát, ütemét a népek és vezéreik lelki alkata és szellemi műveltsége határozza meg.

A szellemi erőknek ez az irányító szerepe mégsem kizárólagos. A fejlődés folyamán állandóan éreztetik hatásukat, az elindulásnál meg éppen döntő erővel érvényesülnek az ember lelki alkatát, életformáit, világszemléletét eleve befolyásoló természeti erőtényezők, s köztük elsősorban a faj és a táj.

A népek történeti szerepét mérlegelve ezért mindenekelőtt fajiságukat és ebben meghatározott őseredeti népi jellemvonásaikat, földrajzi elhelyezkedésüket s a lakóföldjükben rejlő természeti adottságokat és gazdasági lehetőségeket kell szemügyre vennünk. Fel kell derítenünk, kik voltak és honnét jöttek az őseink, milyen faji tényezők vettek részt népegyéniségünk kialakításában, és milyen talajon, minő környezetben alakult ki sajátos népi művelődésünk.

A természeti tényezők megfigyelésével párhuzamosan meg kell ismerkednünk az ősműveltség tartalmával, a nyelv és a világszemlélet, a gazdasági és társadalmi életformák kialakulásának a folyamatával. Az emberi művelődés gyökeréig kell hatolnunk, mert a múlt megértéséhez nem elég az írott forrásokban és tárgyi emlékekben megörökített állapotokat és eseményeket megfigyelnünk; vissza kell tekintenünk az ősidők homályába, s ott, ahol a történet forrásai elapadnak, más tudományok segítségéhez kell folyamodnunk.

A belső fejlődés jelenségei mellett ismernünk kell a nép mindenkori helyzetét a természetben és a többi népek társaságában. E nélkül a történeti fejlődést nem érthetjük meg. A világon minden összefügg egymással.

Az emberfajták és népek sem élnek egymástól elszigetelten, valami légüres térben. Helyüket az emberi közösség mellett földrajzi helyzetük és ősi kapcsolataik, küzdelmeik és békés érintkezéseik határozzák meg. Ezek jelölik ki történeti életük útját.

Mindezekre az alapvető kérdésekre az őstörténet ad feleletet. Kutatói hosszú időn át feltevésekre és következtetésekre voltak utalva, eredményeik csak hipotetikus értékkel bírtak. Ma sem állunk még egészen biztos talajon, de feltevéseink már nem egyes adatok önkényes magyarázatán vagy elszigetelt jelenségek általánosításán, avagy tetszetős ötleteken és kalandos elgondolásokon épülnek, hanem a tudomány módszerével megállapított tényeken. A földtan és a földrajz, az embertan és a néptudomány, a régészet és az összehasonlító nyelvtudomány egyre gazdagodó forrásanyagának és sokasodó eredményeinek ismeretében immár összefüggő képet alkothatunk a fajták és népek őstörténetéről, bár a feladat nem könnyű, mert még mindig nagy a homály, sok a kétség és még több a megoldatlan kérdés.

A nyelvtudomány a maga hosszú fejlődése során kialakult tökéletes módszerével régen tisztázta a nyelvfejlődés alapvető törvényeit és az európai nyelvek rokoni kapcsolatainak problémáját. A szabatosan körülhatárolt nyelvcsaládok egymás közti ősrokonságának és az emberiség egységes eredetéből önként következő ősnyelvnek a problémái azonban mindmáig megoldatlanok.

Az ősrégészet napjainkban virágkorát éli, s a néptudomány is nagyot haladt, amióta művelésében a természettudományos szempont mellett a történeti szemlélet is érvényre jutott. Az őskori és élő kultúrák s kultúrkörök keletkezésének, vándorlásaiknak, földrajzi és időrendi összefüggésüknek, egymáshoz és a különböző emberfajtákhoz való viszonyuknak a tisztázása azonban még korántsem történt meg. Alapvető kérdések körül áll ma is a vita.

Az embertan is régen kinőtt gyermekkorából, amikor „a fajták csoportosítása a tudósok egyéni véleményétől függött”. Az eredetkérdés teljes tisztázására, a fajták kapcsolatainak végleges megállapítására és az emberiség hiteles családfájának a megszerkesztésére azonban eddigi ismereteink – az embertan legkiválóbb művelőinek a vallomása szerint – még mindig nem adnak módot.

Az utolsó évtizedekben e tudományok terén bekövetkezett hatalmas fellendülés nyomán mégis lehetővé vált az eredmények történeti szempontú összefoglalása, a szó igaz értelmében vett őstörténet rendszeres művelése. A nagy számban előkerült őskori és fiatalabb emberi maradványokon, s az élő embereken végzett szakszerű vizsgálatok eredményeképpen ma már meg tudjuk határozni a főbb emberfajtákat, s azoknak egymáshoz, a föld tájaihoz és népeihez való viszonyát. Az ősrégészeti kutatások módot szereztek az ősműveltség hű képének és az őskori népvándorlások térképének a felvázolásához. A néptudomány bőséges új anyagának összehasonlító történeti szempontú feldolgozásával elért eredmények sok értékes analógiával támasztják alá őstörténeti tudásunkat. A nyelvtudomány kipróbált módszerével az ősnyelvészet legnehezebb problémáinak a megoldását is megkísérelhetjük.

A történetírónak anélkül, hogy – dilettáns mindentudók szokása szerint – mások mesterségébe belekontárkodna, fel kell használnia mindezeknek a tudományoknak a forrásanyagát és eredményeit, mert ezek ismerete, mérlegelése és kritikai felhasználása nélkül képtelen volna az őstörténeti jelenségek helyes értékelésére, a történet mozgatórugóinak felismerésére, a nagy összefüggések megértésére és a fejlődési folyamatok érzékeltetésére.

Az ősi magyar múlt kérdéseire választ keresve ezért kell a szorosan vett magyar őstörténet előzményeire is kiterjeszkednünk, bárha ez minálunk ma még tán szokatlannak is tetszik. Az emberiség, helyesebben az európai ember legősibb múltjának rövid vázlatával a magyar nép eredetének, faji kapcsolatainak, ősi műveltségformáló érintkezéseinek és etnikai kialakulásának bonyolult és sokat vitatott problémáit kívánom a megoldáshoz közelebb vinni.

Könyvem nem aprólékos részletkutatásokon alapuló monográfia, hanem a tudomány eddigi eredményeinek rendszeres összefoglalása. Önálló forráskutatást az összes őstörténeti tudomány nagyon is szerteágazó tárgykörében természetesen nem is végezhettem, de az eredményeket, az egymásnak gyakorta ellentmondó feltevéseket és elméleteket egységes szempontból mérlegelve, ugyanabból a forrásanyagból és ugyanazokból a tudós megállapításokból sokszor az eddigi felfogástól merőben eltérő következtetésekhez jutottam. A magyar őstörténeti részben saját korábbi álláspontomat is kénytelen voltam több kérdésben lényegesen módosítani.

Az emberiség eredetéről, az emberfajtákról és vándorlásaikról, s a magyar nép eleiről és ősi múltjáról, valamint az ősi műveltségről rajzolt kép – új maradványok felbukkanása és a régiek új vizsgálata alapján – részleteiben még sokat módosulhat, kiegészülhet, tökéletesebbé válhat, de alapszerkezetében és főbb vonásaiban mindenesetre mai tudományos ismereteinket tükrözi. S ezzel el is értem kitűzött célomat.