[III]
FAJTÁK OSZLÁSA – NÉPEK VÁNDORLÁSA

Az ember élete örökös alkalmazkodás a természethez és más emberekhez. Kettős függősége határozza meg élete módját és formáit, társadalmi kapcsolatait, gazdasági tevékenységét, műveltségét és világszemléletét. A természet erőivel és embertársaival vívott örökös küzdelme ösztönzi mindig újabb és tökéletesebb eszközök és alkalmatosságok kigondolására és elkészítésére, életmódja és életformái megváltoztatására, társadalmi szervezete és gazdálkodási rendszere folytonos tökéletesítésére, műveltsége és világszemlélete fejlesztésére és módosítására.

A természeti körülmények – az éghajlat, a víz- és tájrajz, a talajviszonyok, a termékenység, a növényzet és az állatvilág – változása, a népszaporodás fokozódása és ezzel kapcsolatban a gazdálkodás és a megélhetési lehetőségek megfogyatkozása késztetik régi lakóhelye elhagyására, új és alkalmasabb élettér keresésére. Vándorlóösztönét fokozza ismeretvágya, mindig újabb és újabb földek felkutatására irányuló törekvése.

Az emberiség történetének és a műveltség fejlődésének egyes vonalát és egyenletes ütemét a legrégibb idők óta minduntalan ismétlődő népvándorlások szakítják meg, új irányt adva a fejlődésnek, új színt a műveltségnek, új életlehetőségeket a vándorútra kelt embernek.

Az őshazából elköltöző embercsoportok az életük fenntartásához szükséges vadak és halak nyomait követve távolodtak el egymástól, mindig a természet útmutatása szerint haladva kelet vagy nyugat, észak vagy dél felé. A térbeli távolság növekedésével és a különböző természeti viszonyok hatása alatt a közösségek eltérő jelleget öltöttek, s ezzel megindult a természetes osztódás és elkülönülés mindmáig tartó folyamata. Kialakultak az ősfajták, és nemsokára el is költöztek egymás szomszédságából. Lassan szóródtak szét és vették birtokukba a létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen új élettereket.