5. AZ ŐSMAGYAROK VÁNDORLÁSAI ÉS RÉGI ÉLETTÁRSAI.

A finn-magyar őshazában finn-permi rokonaitól elvált s a vogul-osztják-szamojéd népcsoporttal együtt, illetőleg azokat maga előtt tólva, keletre költözött magyar ősnép Ural vidéki hazájáról két feltevés áll szemben az irodalomban, melyeket legutóbb Ligeti Lajos, „Az urali magyar őshaza”, (A magyarok őstörténete, 1943) és Moór Elemér, „A magyar őstörténet főproblémái” (Szegedi Múzeumi kiadványok, I. 12., 1943) fejtettek ki. Előbbi a Marquart, Viklund, Zichy, Németh tanítás nyomán – amit magam is elfogadtam – az Ural hegység két oldalára helyezi azt, a Tobol–Irtisz közén keresve azt a tájat, ahol a magyarok elei a bolgár-török népekkel érintkezésbe juthattak. Utóbbi Vasmer, Kannisto, Tallgren felfogásához csatlakozva az Uralon innét, a Szamara–Volga–Káma–Bjelája közére redukálja az őshaza területét és kétségbe vonja a magyarok és bolgárok vagy más török népek korai érintkezését. Egyben azonban mind-e kutatók megegyeznek: az utóbbi tájon Kr.e. 600 és 200 közt virágzó s – a magyarok vagy a velük együttélő ugor elemek révén – a szibériai területre is átsugárzó ananjinoi-bronzkultúrát az ősmagyaroknak tulajdonítják. Ugyan-e vidékre utalnak Vasmer, „Die alten Bevölkerungsverhaeltnisse Russlands im Lichte der Sprachforschung” (Preuss. Akad. Vortraege u. Schriften, 5., 1941) és Kannisto, „Über die früheren Wohngebiete der Wogulen” (Finnisch-ugrische Forschungen, XVIII., 1927) helynévkutatásainak a magyarokkal északon szomszédos vogulok régi hazájára vonatkozó eredményei. Ezekből a ténymegállapításokból kiindulva kell a magyar ősök idejutásának valószínű időpontját és körülményeit megállapítanunk. A kérdés szorosan összefügg a finn-magyar, illetőleg már finnugor népek szétszóródásának problémájával.

A finnugor vándorlások folyamatának egy mozzanatát Hérodotosz örökítette meg s az ő nagy művének a szövegben szószerint idézett fejezete tájékoztat a mai Oroszország Kr.e. 5. századi néprajzi viszonyairól is. Adatainak értelmezésében – mutatis mutandis – Tomaschek idézett műve volt hasznomra. (ő sem vette azonban észre, hogy a Hérodotosznak adatokat szolgáltató utazó kereskedők nem minden északi néppel érintkeztek; ezért azonosította az „androfágokat” a lappok helyett a finnekkel, a „melanchlainokat” és „thysszegetákat”, a két kimméri-géta népet a volgai ősnéppel s a vogulokkal s ezért feledkezett meg a szlávok szomszédságában lakó „budin” vagyis nyugati-finn, helyesebben még finn-volgai népről. Az eredeti forráshoz visszatérve, meg kell állapítanom, hogy Hérodotosznak a Pontus–Tanaisz(Kubán)–Káspi-tenger–Araxesz vonalon túl lakó, tehát az akkori felfogás szerint „európai” mai meghatározás szerint „eurázsiai” népekről nem egy forrás alapján beszél. A kimméri-szkíta-isszedon-arimaszp-griffhyperboreus népekről a kis-ázsiai Lydiából, a Pontus déli partjaira költözött kimmériek szomszédságából a lyd királlyal ellenséges Médiába tört szkíták földjén át a Tarim-medencében lakó isszedonokhoz utazó 7. századi Ariszteasztól értesült. A szkítákat keletről támadó masszagetákról, „akiket némelyek szkíta népnek tartanak”, a pontusi szkíták elbeszéléséből tudta meg, hogy valamikor velük ellenséges lábon álló nép voltak. E tudósítás Ariszteasznál is korábbi állapotot rögzít le. A Dnyeszter-Dnyeper vidéki földműves szkítákról szóló tudósítás a folyóvölgyeken északnyugati irányban a neurus-szlávokhoz és a Dnyeper balparti földműves szkítákhoz járó utazó-kereskedőktől származik, akik a szlávoktól északkeletre lakó finn-volgai vagy „ud” népet s a nagy pusztaságon – a Pripjet-mocsarak vidékén – túl messze északra lakó s állítólag „emberevő” lappokat csak hallomásból ismerték. Innét származik az ud vagy ud népnév szlávos „vudin” alakja és Hérodotosznak az a tévedése, hogy a nyugati vudinokat azonosnak véli a keleti vudinokkal, az amazoktól már elszakadt permi néppel. A másik kereskedelmi út a Don–Oka–Volga–Szamara–Ural mentén vezetett északra majd keletre, ebből ágazott el a Volga-kanyartól észak felé a Káma-Bjelája mentén s az Ural hágóin át Szibériába vezető útvonal, mely főleg a volgai bolgárok odatelepedése után jött forgalomba, bár bizonyára előbb is járták. Hérodotosz melanchlain, gelonoszi, vudin, thysszageta, türk népeit tehát ebben a sorrendben a Felső-Dontól és Okától a Volga és Szamara mentén az Ural-hegységig és az Ural-folyó felső folyásáig terjedő területen kell keresnünk. Azonosításuk indokait a szövegben adom elő. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ha a kereskedők a Káma-Bjelája menti északi útvonalon jártak volna s nem a Szamara és Ural mentén, az a lehetőség sincs teljesen kizárva, hogy a „thysszageták különleges vadász népe alatt” a Hérodotosz idejében már türk-urg néven szereplő régi thysszageták hazájának északi szomszédságában élő vogul-osztják ősöket kell értenünk. Mivel azonban ugyan-e kereskedők szerint az Ural, Iljek, Irtisz és Volga a thysszageták földjéről jönnek, ennek a feltevésnek nem sok valószínűsége van. A vogulok és osztjákok semmi esetre sem kereshetők az Ural déli kiágazásai körül elterülő ligetes steppén.

A mons és por népnevek értelmére és a róluk szóló hagyomány művelődéstörténeti jelentőségére vö. W. Steinitz, „Totemismus bei den Ostjaken in Siberien” (Ethnos, 1938). A szamojédekről értékes megfigyelések vannak Donner, Bei den Samojeden in Siberien (1926) című tanulmányában.

Az ananjinoi bronzkultúrában ma már általában az Ural vidéki magyarok műveltségének maradványát látják; vö. Wiklund, Tallgren, Zichy, Hóman, Moór, Ligeti idézett műveit. E kultúrának a kései vogul-osztják kultúrában fennmaradt elemeiről, Id. J.J. Arne, Barsoff Gorodok (1935).

Az urg vagy urgur népekre vonatkozó történeti adatokat ld. Sztrabonnál s az 5–6. századi bizánci és keleti íróknál; vö. Hóman, idézett mű irodalmi jegyzeteit. Kimméri-géta jellegükről, valamint nyelvünk kaukázusi kapcsolatairól és lovasnomád kultúránk eredetéről, valamint a szavirok árja alán fajiságáról Mészáros és Moór idézett munkáiban találtam jó megállapításokat. Ezek alapján adtam fel korábbi, a szavírok török fajiságát illető álláspontomat. Történetükre és a Kuma vidéki magyarokra vö. fentebb idézett két művemet és Bendefy László – minden lelkes túlzása s a lesújtó szakirodalmi kritikák ellenére is – érdekes könyvének több helyes megállapítását.

Az unurgur-onogur fejlődés magyarázatában s a régi urgur nevek értelmezésében új úton járok. Így tudtam áthidalni az egyaránt helyes úton járó Moór és Németh kaukázusi és török magyarázatai közt fennálló ellentétet. Az unurgur-baskir kérdéshez idézett műveimen s az ott idézett irodalmon felül vö. Czeglédy Károly, „Magna Hungaria” (Századok, 1943) és „Keleten maradt magyar töredékek” (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti Lajos, 1943), hol a Baskirföld helyes földrajzi helyzetét is megállapítja. A magyar-hun-bolgár-onogur-kazár kapcsolatokra, valamint a kaukázusi és pontusi magyar hazákra vonatkozólag idézett művemen s az ott idézett irodalmon kívül ld. Moravcsik Gyula, Byzantinoturcica, I. Die byzantinische Quellen der Geschichte der Türkvölker, 1942 s „A honfoglalás előtti magyarság és kereszténység” (Szent István Emlékkönyv I., 1938); Halasi-Kun Tibor, „A magyarság kaukázusi története” és Czeglédy Károly, „A magyarság Dél-Oroszországban” (mindkettő A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti Lajos, 1943); továbbá Moór Elemér mindezekkel ellentétes felfogású idézett művét.

Ezzel azonban kissé bővebben kell foglalkoznom, mert a bevezetésben a magyar őstörténet terrenumán az utolsó negyedszázadban lábrakapott „neovámbérysta” törökös irányzat apjának a méltóságával engem tisztel meg; a Vámbéry elmélet új forgalombahozatalára „az ösztönzést tulajdonképpen Hóman Bálintnak a nyelvészekhez együttműködésre vonatkozó felszólítása adta meg”. Igaz, hogy az együttműködésre vonatkozó felhívásom gyümölcsöző volt, de az sem tagadható, hogy soha semminő – sem eredeti, sem „némileg modernizált alakban” – nem fogadtam el és nem hirdettem Vámbéry Árminnak a magyarok török eredetét hirdető elméletét, sőt inkább maradéktalanul elfogadtam a finnugor eredet és rokonság nyelvtudományi, embertani, régészeti és történeti források együttes tanúságával bizonyított tényét és a bolgár elmélettel is csupán a magyar lovasnomád kultúra kialakulására kerestem elfogadható magyarázatokat. A török-bolgár-magyar kapcsolatok kérdésében eddig elfoglalt álláspontom megváltoztatásában sem a szerző „antivámbérista” műve ösztönöz.

A szövegben már elmondottam, mi késztetett annak idején másokkal együtt és egyidőben a török-bolgár és magyar érintkezések jelentőségének túlbecsülésére és igen korai időbe helyezésére. Elmondottam azt is, hogy az embertani, régészeti kutatás újabb eredményeinek s a magyar nyelv kaukázusi elemeinek, másfelől a török-bolgár népek nyugatra költözésére vonatkozó adatoknak a mérlegelésével miképpen jutottam el – más úton, mint Moór – a kimméri-géta-magyar kapcsolatok alapvető jelentőségének és műveltségalakító hatásának s a bolgár–magyar kapcsolatok jóval későbbi és csekélyebb műveltségalakító szerepének a felismeréséhez. E jegyzetekben azt is kiemeltem, hogy Moór szóbanforgó munkájának helytálló megállapításait is értékesítettem. Vannak azonban más megállapításai, melyeket semmiképpen sem tehetek magamévá, sőt el kell utasítanom. A tárgy fontosságára való tekintettel, szükségesnek tartom kiemelni mit tartok érveléséből elfogadhatónak s mit elvetendőnek – noha minden polémiát kerülni igyekszem.

Helyes Moórnak az a megállapítása, hogy:

1. az urali magyarság nem volt halásznép, hanem vérbeli lovasnomád nép volt;

2. a finnpermi néptől való elválása után valamely délről szomszédságába jött kaukázusi nyelven beszélő nép hatása alatt alakult át erdei népből pusztaivá;

3. az ogur népnév csak később váltotta fel az ősi urgur nevet, mely a törökből nem magyarázható s az eredeti unurgurok, sururgurok, kuturgurok, uturgurok nem lehettek bolgár-törökök;

4. a bolgárok aránylag későn jöttek az urgur népek földjére s a magyarok szomszédságába és semmi hatással sem voltak a magyarok lovasműveltségének a kialakítására, mert ha tartottak is lovat, szarvasmarha- és disznótenyésztő földművesek és prémvadászok voltak;

5. a szavir nem török, hanem árja nép volt, s 5. század előtti hazáját nem Belső-Ázsiában, hanem a Volga vidékén kell keresnünk.

6. a magyarok ősei sohasem laktak Szibéria nyugati mezőségein s őshazájuk az ananjinoi kultúra Uralon inneni területen volt;

7. a magyarság nem lehetett nyelvét vesztett bolgár-török nép. Másfelől semmiképpen sem fogadható el az a feltevése, mintha:

1. az urali magyarság csak a 7. század végén északra költöző bolgárság – lovasnomád a földműves és szarvasmarha tenyésztő nép elől! – húzódott volna a Don–Dnyeper közére s onnét századok múltán az Etelközre, majd a Kárpátmedencébe;

2. a bolgárok az avarok s nem a hunok elől menekülve jöttek volna a Volga és Don vidékére;

3. a magyar nyelven a régi bolgár nyelv hatása alig volna kimutatható s török jövevényszavaink a türk-kazár korból s még későbbi időből, a bessenyő érintkezés korából származnának;

4. a magyarok soha sem laktak volna a Donon túl és az Alsó-Don vidékén és sem a szavirokkal, sem az onogurokkal, sem a hunokkal ne lettek volna kapcsolataik és Magyar hun vagy onogur fejedelem neve se függhetne össze a magyar nép névvel;

5. a magyaroknak ennélfogva ne lehetett volna ősi hun-hagyománya s az azonossági tudat nyugatról kölcsönzött irodalmi elgondolás volna;

6. az onogur-ungr népnevet csak az oroszok alkalmazták az onogurok egykori földjén lakó magyarokra anélkül, hogy a népek közt bárminő összefüggés lett volna;

7. a magyarok „szavar” neve nem azonos a „szavir” népnévvel, de ha azonos volna is, ebből nem lehetne a két nép bárminő történeti kapcsolatára következtetnünk s ne volna nyelv, melyből az ir-ar hangváltozást meg lehetne magyarázni, holott a török nyelvekben az ugyancsak „ember” jelentésű ar szóval képzett népnevekkel találkozunk; ar (votják a tatárban), av-ar, bolg-ar, chaz-ar, tat-ar.

Kár, hogy ez a nagytudású és jószemű kutatónk polemizáló szenvedélyében nem egyszer maró gúnnyal és igaztalan lekicsinyléssel bírált tudós ellenfeleinek – legnagyobb érdemű nyelvtudósainknak – nemcsak tévesnek bizonyult feltevéseit, hanem minden – ha még oly helyes – megállapítását is szörnyű haraggal és irigylendő önbizalommal cáfolja, sokszor tévútra vezetve olvasóját.

A Ligeti Lajos szerkesztésében megjelent legújabb őstörténeti gyűjtőkötet szerzői, akikkel Moór erősen hadakozik műve jegyzeteiben, sok értékes adattal egészítik ki ismereteinket, de a főkérdésekben a régi nyomon járnak; a bolgár-magyar elmélet alapján igyekeznek a vitás pontokat tisztázni. Kár, hogy az embertan és archeológia legújabb eredményeinek az értékesítését elmulasztották. Részleteredményeik közül nem egyet felhasználtam.