Nyugat-Magyarországnak már évszázadok óta valódi kulturális melegágya Pozsony, az ősi koronázó város és Pozsony vármegye. Nemcsak a város történelmi multja igazolja annak a közművelődési tekintetben kiváló jelentőségét, hanem a vármegyének több pontján emelkedtek már a rég letünt időkben oly városok, a melyek rövid idő alatt kriályi privilégiumhoz jutva, az ország nyugati vidékének kulturális góczpontjaivá lettek. Nagyszombat, Bazin, Szentgyörgy, Somorja, mind kiváltságos városok voltak s így természetes, hogy ezek a helyek mint valami jegeczedő pontok szolgáltak a műveltség fejlesztésére. Sajnos, ez a kultura túlnyomó részben nem volt magyar; de ezen nem lehet csodálkozni, mert ezek a városok nagyon közel fekszenek a németség határához, és mert a magyar nemzet évszázadokon át a külső ellenséggel való hadviseléssel lévén elfoglalva, ezek a helyek, a melyek úgyszólván kiestek már a harcztérből, nyugodtan fejlődhettek és fogadhatták be a nyugati, azaz német kulturát.

Midőn tehát látjuk, hogy Pozsony vármegye ezen a téren is előkelő szerepet játszott, önkéntelenül felmerül az a kérdés is, hogy az általános művelődés egyik legjellegzetesebb eszköze, a színművészet, szintén oly régi hagyományokkal rendelkezik-e az országnak ebben a részében, mint a műveltség egyéb megnyilatkozási formái? Igen. Pozsonynak oly régi a színészete, oly magas színvonalon állott már több mint száz évvel ezelőtt a művészetnek ez az ága, hogy Pozsony e tekintetben is méltán játszhatik a országban elsőrangú szerepet.

A legrégibb történeti nyomok itt is, mint egyebütt, az úgynevezett iskolai drámákra vezetnek vissza. Már a XVII. század első éveiből vannak adataink arra nézve, hogy a jezsuiták iskoláiban ilyen drámákat játszottak. Tárgyuk nagyobbára bibliai vagy általában erkölcsi volt és csak e drámafaj későbbi fejlődési fokain merítik a szerzők tárgyaikat a világtörténelemből, vagy a hazai históriából. Vág-Sellye volt az a hely, a hol először játszottak iskolai drámát 1601-ben. De sokkal nagyobb lendületet nyert ez a műfaj Nagyszombatban, a hol 1633-ban már erős virágzásnak indult, sőt már a külső hatás eszközeire is nagy súlyt helyeztek, a mit az a körülmény bizonyít, hogy az előadásokat nagy fénynyel és előkelő ízléssel rendezték.

Nagyobb lendületet vett a nagyszombati színészet akkor, a mikor Esterházy Miklós herczeg 500 frt költséggel állandó színházat építtetett 1692-ben, majd négy évvel később, Velenczéből hozatott értékes ruhatárát is a színháznak ajándékozta. De magyar szempontból az előadások csak akkor kezdtek fontossághoz jutni, mikor a jezsuitáktól latin nyelven rendezett előadások magyarrá váltak. Ez a kegyesrendiek érdeme, a kik az ifjúság vezetését később átvették.

Nagyszombatban különben ezek az előadások immár körülbelül 200 év óta állandó érdeklődés tárgyai. Az ottani katholikus érseki főgimnázium tanári kara és ifjúsága, méltóan az intézet szép hagyományaihoz, lelkesen művelték nemcsak a drámát, hanem a zenét is, a minek későbbi időkben évente átlag kétszer rendezett színi előadások és hangversenyek voltak a 395bizonyitékai. Ezekben mindig az intézet fiatalsága szerepelt, tanári vezetés alatt. Az előadások nem nélkülözték a magasabb művészi kívánalmakat sem, a mennyiben, különösen a zene terén, a klasszikus szerzők alkotásai gyakran találtak lelkes interpretálásra, sőt az újabb időben még operát is játszottak és ezek az előadások a nagyközönség részéről is, habár belépő díjak voltak, nagy látogatottságnak örvendtek.

Megjegyezzük különben, hogy az iskolai drámák szerzői nagyobbára a tanári karból kerültek ki s ezek közül följegyezzük: Scharrenbeck János, Berger János, Komlóssy Ferencz, Márton József és Horváth Zoltán dr. neveit. (Simkó József és Duschek Győző dr. adatai).

Iskolai drámákat Pozsonyban is játszottak már a XVII. században; itt egy Fehér György nevű növendékpap szólaltatta meg a magyar Tháliát saját szerzeményű darabjával.

Nagyszombatban - a hol az iskolai dráma számára szép szinház is emelkedik a főgimnázium konviktus-épületében, mely 12 páholylyal s több űlőhelylyel bír, és a hol 50 tagú zenekar számára is hely van - ezenkívül a világi színmű-irodalom is hódított, úgy hogy már a XIX. század első felében állandó városi színház épült, a melyben a város magyarosodásával lépést tartva, mind nagyobb tért hódít a magyar színészet.

Sokkal érdekesebb azonban és eredményeiben messzebbre kiható a pozsonyi városi színházi viszonyok története. Itt a legrégibb nyomokra 1733-ban akadunk, a mikor már állandó színház állott fenn a Ferencziek-terén, az úgynevezett Weitenhofban, a Rómer Flóris-utcza sarkán. Német színészek játszottak itt, de a tűzveszélyes épület csakhamar a lángok martaléka lett. Később az "Arany-sas" és a "Hattyú" vendéglők nagytermében játszottak német színészcsapatok, míg végre a Mária Terézia koronázásakor megélénkült városban szükségét látták annak, hogy nagyobbszabású állandó színházat építsenek. 1741-ben tehát, a Halászkapun kívül, ott, a hol most a Notre-Dame-apáczák kolostora áll, háromemeletes fa-színházat építettek, melyben az országgyűlések tartama alatt naponta tartottak német, sőt hetenként kétszer olasz operaelőadásokat is, a mely utóbbi körülmény ismét a fejlett zenei ízlést igazolja.

Az országgyűlés befejezte után, 1750-ig, ismét elhallgatott a múzsa s legfeljebb egy-egy vendéglőben ütött tanyát valamely vándor komédiássereg; 396de már 1750-ben a Mihály-kapu előtti mélységben, az úgynevezett "Schiessgraben"-ben épült egy csarnok, a melyben német és olasz előadásokat tartottak. Ettől az időtől kezdve több helyen ütötte föl sátrát hosszabb-rövidebb ideig a színészet. A jelenlegi állami főreáliskola melletti Pálffy-kertben is volt színkör (megkülönböztetendő az ugyanott volt Pálffy-teremtől, mely szintén színházi czélokra szolgált). A XVIII. század második felének elején pedig a Zöldszoba-utczában is volt állandó színház, a mely azonban tűzveszélyesnek bizonyult s így mind szükségesebbnek látszott egy megfelelőbb állandó színház építése.

Csáky György grófé az érdem, hogy a színművészetnek Pozsonyban már 1776-ban állandó hajlékot emeltek, ugyanazon a helyen, a hol a jelenlegi új színház áll. A magyar főurak, a kik akkor még nagyobb számban laktak Pozsonyban, mint jelenleg, vállvetve dolgoztak Csáky gróf mellett az eszme megvalósításán. Az építéshez szükséges anyagot ingyen adták, hogy így a színház alapítását előmozdítsák. Czéljukat el is érték, azonban áldozataik fejében ingyenpáholyokat kötöttek ki maguknak örök időkre, vagy jobban mondva, a színház fönnállása idejére. De ez a kikötés az alatt a 108 év alatt, a míg a színház állott, sok színigazgatónak okozta a bukását, mert az ingyenpáholyok tulajdonosai, illetve jogutódai, a színház nagy részét lefoglalván, jövedelmezőségét kártékonyan befolyásolták.

Ez a színház különben tisztán a főnemesség vállalkozásának köszönheti születését. Az ő pénzükön épült, az udvari kegy sugara aranyozta be már működése első napjait és bizony mágnás-eredetre vall az a körülmény is, hogy a szinházat kezdettől fogva a német múzsának szánták, a mi élénk világot vet a Mária Terézia által elnemzetlenített főuraink gondolkozásmódjára. Hogy pedig a régi szinház tényleg arisztokrata-jelleggel birt, a melybe a polgárságnak úgyszólván semmi befolyása nem volt, azt az említtetteken felül érdekesen illusztrálja egy, mai viszonyaink szerint lehetetlenségszámba menő eset, hogy t. i. Pozsony város polgármesterének és városbírájának a karzaton jelöltek ki állandó helyet a színház alkotói. Hogy elfogadták-e ezt a helyet az ily módon kitüntetettek, nem tudjuk, de az bizonyos hogy ha megtették, akkor az veszedelmesen csekély polgári önérzetre és annál nagyobb szervilizmusra mutat.

A színházat, mely az akkori viszonyokhoz képest elég nagy és előkelő ízlésű volt, 1776 november 9-én nyitották meg Brandis Györgynek "Medicäer" czímű természetesen német darabjával.

Néhány nap mulva megjelent már a színházban Mária Krisztina kir. herczegnő is férjével, Albert szász-tescheni herczeggel, Magyarország helytartójával. A herczegi család az akkor még fénye teljességében pompázó pozsonyi várban lakott és gyakran látta Mária Teréziát is vendégül. Nem is kell bővebben magyarázni, hogy ezek a látogatások mennyire emelték Pozsony akkori társadalmi életét, különösen pedig a magyar főuraknak odatódulását, a minek a színház virágzására nagy befolyása volt.

A színháznak - a melyet két héttel megnyitása után már a királyné is meglátogatott - Moll volt az első igazgatója, a kit néhány év mulva Schikaneder, a híres komikus, majd Paraszkovits és Seipp követtek. Mindezek igen változatos műsorral mulattatták a közönséget. Shakespeare, Lessing, Goethe és Schiller drámáit játszották Pozsonyban, már abban az időben, a mikor még Németországban is alig ismerték azokat. 1770-ben "Minna von Barnhelm", 1771-ben "Romeo és Julia", 1772-ben "Emilie Galotti" és "III. Richard", 1773-ban "Hamlet" és "Machbeth", 1774-ben "Lear király" és "Othello", 1785-ben "Ármány és Szerelem" valamint a "Haramiák" kerültek színre. Biztossággal nem állapítható meg, hogy Shakespeare német fordításban, valamint a német klasszikusok egy része Pozsonyban jelentek-e meg először a színpadon, ámbár sok valószínű adat szól e mellett is; hogy azonban Lessing "Bölcs Nathán"-ja a világ összes színpadjai közül a pozsonyin került először előadásra 1785-ben, az minden kétségen fölül áll. Zenei tekintetben is szép perspektivát mutat már a XVIII. század vége felé is a pozsonyi színház. 1775-ben adták elő ugyanis az első német operát. Ez Weisse a "Vadászok" czímű dalműve volt; 1780-tól kezdve pedig már állandó operája volt a koronázó városnak. Pozsony zenei emlékei tehát immár több, mint száz évesek. Olyan 397mult ez, a mely példátlan hazai városaink történetében s így még a pozsonyi viszonyokban nem járatos is megértheti, hogy miért oly nehéz ebben a régi kulturczentrumban a magyar színészetnek gyökeret vernie. Több, mint egy évszázad zenei hagyományaival kell fölvennie a versenyt. És arra hivatott tényezők csak akkor tesznek szolgálatot a magyarság ügyének, ha a nemzeti színészetet ezen a végponton nagy áldozatokkal oly erőssé teszik, hogy ez feledtetni tudja a mult emlékeit.

Nincsenek részletesebb adataink arra nézve, hogy miként működtek az egyes társulatok a régi színházban az ezután következő 30-40 év alatt, csupán azt tudjuk, hogy ez idő alatt sok hírneves művész és művésznő vendégszerepelt. Azonban az igazgatóknak a föntebb említett arisztokrata családi páholyok miatt sokszor meggyűlt a bajuk, úgy hogy a színház hosszabb ideig zárva volt.

1820-ban jelenik meg - feljegyzéseink szerint - az első magyar színtársulat. Kilényi vagy Kelényi volt az igazgatója; az egykorú források váltakozva használják ezt a két nevet. Hogy mennyi ideig tartott a társulat pozsonyi működése, nem tudjuk; csak arról van híradás, hogy a társulat e nevezett év szeptember 24-én kezdte meg előadásait a színházban. Műsoruk nehány darabjának a czímei is fennmaradtak. "Mátyás király választása", "Gróf Benyovszky", "Nagy zűrzavar", "A hűség győzedelme". A társulat tagjairól, beléletéről és szervezetéről azonban keveset tudunk; de azt följegyezték a krónikások, hogy Déryné is itt volt e tájban, a ki mellé Ecsediné, Pályi és Mányi Máté csatlakoztak. Megjegyezzük végül, hogy ebben a periodusban került színre magyarul Calderon híres drámája is; "Az élet csak álom".

1825-ből is vannak emlékeink. Nemzeti szempontból fontos az, hogy "Zrinyit" magyarul játszották. Vajjon Körner hasonló czímű drámájának a fordítása volt-e ez, vagy pedig önálló magyar darab, azt nem tudjuk. Ugyanebben az évben különben Steger volt a német színigazgató, a ki igen jó társulatot szervezett, a mi abban leli magyarázatát, hogy a jelzett időben folyt az országgyűlés Pozsonyban, sőt ugyanazon évben koronázták királylyá Ferdinándot is. Az ezekkel öszekötött ünnepélyek sok élénkséget, jelentékeny idegenforgalmat hoztak a városba s így nem csoda, ha az igazgató oly társulatot tudott szervezni, mely a fokozottabb igényeket is kielégíthette.

3981828-ban Nestroy, a híres német komikus, volt állandóan szerződve a társulathoz. Legjob szerepe akkor Grillparzernek "Der treue Diener seines Herrn" czímű darabjában a János nevű inasé volt. Érdekes, hogy ez ismert darabban ez a szerep nem is fordul elő, valószínű tehát, hogy a komikus alakot csak Nestroy kedveért illesztették bele, a mi jellemzi az akkor kedélyes színi viszonyokat.

1830-ban építették a Duna másik oldalán, a ligetben, a nyári színkört. Ez az épület közel hetven esztendeig állott fönn és csak 1899-ben adott helyet az óriási költséggel épített, de teljesen izlés nélkül való új arénának. A régi színkört különben Steger színigazgató építtette s azok, a kik ennek az alkotmánynak, különösen az utóbbi években veszedelmesen düledező falait ismerték, nem is hitték volna, hogy a régi aréna a Fiesole-ban levő antik szinkör mintájára épült.

Nagyjelentőségű a rohamosan fejlődő magyar színészetre az 1840-ik év, a mikor néhány héten át a magyar múzsának adva hajlékot a pozsonyi színház, ott már operákat is játszottak, a többi közt "Normát", a mely előadás jelentőségében sokat nyert az által, hogy Szevért Erkel Ferencz, a későbbi nagy magyar zeneköltő énekelte.⁰

Az 1843-iki országgyűlés alatt két társulat is működött. A németek a városi színházban játszottak, míg a magyarok, Fekete Gábor színigazgató vezetése alatt, a színkörben próbáltak szerencsét, de kevés sikerrel, mert egy Berecz Károlytól 1843-ban kiadott brosura keservesen panaszkodik a miatt, hogy a magyar ember nem jár a színházba, vagy ha jár is, akkor is inkább a némethez vonzódik. Bámulatos! Hatvan év óta tehát alig változtak a viszonyok Pozsonyban, mert a Berecz feljajdulása bizony nagyobbára még ma is jogosult lehetne. Az országgyűlési ifjúság azonban lelkesen pártolta a magyar színészetet és ez Berecz szerint némi vigasztalás volt azért, hogy a főurak és az országgyűlési követek inkább a silány német bohózatokat látogatták.

Így tengődött Fekete társulata addig, míg végre megbukott. Ekkor egy lelkes, magyar érzelmű polgár a Pálffy-kertben lévő nagytermet színházzá alakította át (ugyanitt volt 1884-től 1886-ig, míg az új színház épült, az ideiglenes színház) és vendégszereplésekkel, a színészek fizetésének biztosításával stb. igyekezett a magyar társulatról gondoskodni. Nem érdektelen, hogy a mikor a magyar színészek sorsa rosszra fordult, többeknél az az eszme fogamzott meg, hogy a magyar társulatot a némettel egyesítsék. A vegyesnyelvű rendszer azonban még születése előtt megbukott, hogy 55 év mulva szomorú valóra váljék. A Fekete-féle színtársulat egyébként 1843. májustól októberig játszott a ligeti színkörben. Ez idő alatt számos oly vendég szerepelt ott, a kiknek a nevei a magyar színművészet történetében aranybetükkel vannak feljegyezve: Egressy, Bartha, Lendvay, Lendvayné, Telepi, Szentpéteri, Kilényi és Veszter stb. egyásután jöttek el Pozsonyba, hogy gyönyörködtessék a közönséget, de a publikum - inkább ment a német bohózatokba.

November elején, mikor a Pálffy-terembe vonult a társulat, konzorcziummá alakult, melynek elnöke Ekstein János volt. Egy rendező, 17 férfi-, 6 nő- és 6 gyermek-tagból állott a társulat, melynek műsorában a többek között a következő darabok szerepeltek: "Tündérlak Magyarhonban", "Idegen nő", "Egy pohár víz", "Csalódások", "Kean", "Peleskei nótárius", "Lumpáczius Vagabundus", "Hamlet", "Belizár", "Lear király", "Vallomások", "Ármány és Szerelem", "Szökött katona", "Lukréczia", "Notredamei harangozó" stb. Látható tehát, hogy igen élénk repertoárjuk volt.

1844-ben, tehát a következő évben, szintén volt magyar színtársulat Pozsonyban, a mely áprilisban tartotta előadásait. A mint a feljegyzések mondják, Angelot-val kezdték meg az előadásokat, a melyeknek különös érdekességet kölcsönzött az a körülmény, hogy Lendvayn és Egressyn kívül Laborfalvy Róza is vendégszerepelt.

A zivataros idők beálltával alighanem teljesen elhallgatott Pozsonyban a magyar Thália, mert sem az egykorú újságok, sem egyéb emlékek nem szólnak működéséről. Mikor azonban az abszolut uralom fagya kissé engedni 399kezdett, 1856-ban már nehány hétre ismét bérbe vette a színházat egy Szabó nevű magyar igazgató. Hangsúlyozzuk, hogy a magyar igazgató még sokkal később, a 80-as években is csak albérlője volt a németnek s azt a pár hetet, amelyet az neki kegyesen átengedett, busásan meg kellett fizetnie. 1858-ban Hegedüs, 1860-ban Molnár, 1861-ben Szigeti, 1863-ban Rössler, 1864-ben Latabár bírták egy-egy hónapra a színházat. A műsor a színműre, a népszínműre és az Offenbach-féle operettekre terjedt ki, de közbe-közbe már operákkal is szórakoztatták a közönséget, később pedig Offenbachon kívül más zeneszerzők alkotásait is színre hozták. A mi az elsőt illeti, már Szabó igazgató alatt énekelte Steger tenorista Lucziát, Rössler igazgató alatt pedig a "Hunyady László" operát is előadták; a zeneszerzők közül pedig Rossini, Donizetti, Bellini, Halévy állottak műsoron. A Hunyady László előadásáról még följegyezzük azt a kis színházi pletykát, hogy az igazgatóság Hollóssy Kornéliának a vendégszereplésével hirdette annak az előadását, de bizony a nagy művésznő "lekésett" az előadásról és két nappal azután jött csak Pozsonyba.

1867-ben, az alkotmány visszaállításakor, úgy látszik, már komolyabb formában merült föl az az eszme, hogy Pozsonyt a magyar színészetnek meghódítsák. Erre mutat az, hogy ebben az évben a budapesti Nemzeti Színház tagjai játszottak ott, a mi kétségkívül azt czélozta, hogy a német közönséget elsőrendű magyar előadásokkal nyerjék meg a magyar színügynek.

A 70-es évek elejével a magyar színészet már mégis annyira meggyökeresedett, hogy minden évben tudott legalább egy hónapig játszani. Sajnos és magától értetődik, hogy ezek a szereplések mindig az évad rosszabbik részében folytak le, mert hisz a színházat az egész évre a német igazgató bérelte ki és ez a magyarnak csak akkor adta át a teret, mikor legkevesebb haszonra volt kilátása. Mándoki, Bokodi, Mosonyi, Gerőfi és a székesfehérvári színtársulat kisérelte meg több-kevesebb sikerrel szerencséjét, míg végre létrejött a Temesvárral való színi szövetség, a mely, habár az utószezonban, de elsőrangú színtársulat működését biztosította a pozsonyi színháznak és azonkívül az előzőkhöz képest azt a nagy vívmányt is magában foglalta, hogy a magyar színigazgató már önállóan szerződött a várossal, nem pedig a német direktorral. De tartsuk meg az események rendjét.

1876-ban ülték meg a régi színház 100 éves jubileumát. Tisztára német ünnep volt ez, méltó azokhoz az emlékekhez, a melyek megnyitásához 400fűződnek. Bauer és Bohrmann színigazgatók rendezték a jubiláris ünnepségét, mely alkalommal Beethoven ünnepi nyitányát: "Die Weihe des Hauses" czímmel játszották, azután pedig ugyanaz a darab került színre, mint 1776-ban a megnyitáskor, t. i. Brandisnak "Medicäer" czímű drámája.

A régi színház azonban mindinkább romlani kezdett és 1879-ben már igen rossz állapotban volt. A kiküldött bizottság megállapította, hogy már veszedelmes benne játszani. A színházzal összeépített redout-terem is bomladozni kezdett, úgy hogy habár a város még az 1885-ik évre is bérbe adta, a belügyminiszter erélyes leirata következtében kénytelenek voltak 1884-ben bezárni. Ekkor határozta el a városi közgyűlés az új színház építését a réginek a helyén, 300,000 frt költséggel, Fellner és Hellmer műépítészek tervei szerint. Addig pedig, a míg az új színház fölépült, a Pálffy-termet alakították át ideiglenes színházzá.

1886 szeptember hó 26-án nyitották meg az új színházat fényes ünnepségek között. A színház igen elegáns, tágas épüet, 51 páholylyal, erkélylyel, megfelelő számú ülőhelylyel és tágas színpaddal, a mely a magasabb technikai követelményekre is berendezhető. A város meghívta az akkori miniszterelnökkel, Tisza Kálmánnal együtt az egész kormányt s a politikai élet minden kitünőségét, a kik tömegesen jelentek meg a nevezetes esemény alkalmából. Prológot Jókai Mór írt és azt Nagy Imre, a Nemzeti Színház azóta elhunyt jeles művésze, szavalta el. Ezt megelőzőleg Erkel Ferencz vezetése alatt a zenekar a Hunyady-opera nyitányát játszotta. Majd a Bánk-bán opera került színre a budapesti magy. kir. Operaház személyzetével. Öt napig tartottak a megnyitási ünnepségek, mely idő alatt a magy. kir. Opera és a Nemzeti Színház fölváltva tartott előadást az új csarnokban. A megnyitási napok után azonban ismét a német színészetnek adták át a szót és a Temesvárral fennálló szövetség megszüntéig, 1899-ig, az október hó 1-től január hó végéig terjedő szezon mindig a németeké volt, míg a magyarok február hó elsején kezdték el a három hónapos évadot.

Krecsányi igazgató lankadatlan buzgalmának és kiváló rendezői talentumának az érdeme, hogy a magyar előadások évről-évre kedveltebbekké lettek és nemcsak a magyar, hanem a német közönség részéről is jobb és jobb látogatottságnak örvendettek. Temesvár városának az a határozata azonban, a mely a magyar színészetet állandósította, fölbontotta a Pozsonynyal való viszonyt is. Pozsonynak tehát dönteni kellett a fölött, hogy a színházat kinek adja oda. A magyarság lelkes harczot indított az iránt, hogy a magyar színészet állandósíttassék oly módon, hogy a színházban csak magyar előadások legyenek, a mi mellett a nyári színkörben a német közönség igényeinek kielégítése végett továbbra is német előadások folyhattak volna. De a német polgárság ez ellen állást foglalt, s mikor fölmerült az az eszme, hogy vegyes nyelvű - azaz egyik nap magyarul, másik nap németül játszó - színtársulat szerveztessék, a németség lelkesen fogadta ezt az indítványt, mely a törvényhatósági bizottságban többséget is nyert, sőt annyira ment, hogy a vegyes nyelvű színészetnek a nyári szezonon át való működhetése kedvéért a ligetben, a régi színkör helyébe, új színkört építtetett, aránylag óriási költséggel, 260.000 koronával.

Relle Iván, a budapesti Magyar Színház volt igazgatója, pályázott arra a kétes értékű babérra, hogy a kétnyelvű színház igazgatását elvállalja. 1899. szeptember 30-án kezdte meg működését, a mely azonban csakhamar bebizonyította az e rendszer ellenzőinek aggodalmait. Igaz ugyan, hogy a magyar előadások, az előző évekhez viszonyítva, számszerűleg szaporodtak, ámde művészi színvonaluk - a hanyag rendezés következtében - jelentékenyen csökkent. Azonkívül pedig ez a rendszer nem volt alkalmas a magyar színészet felvirágoztatására, mert a németajkú közönségnek minden másodnap alkalmat nyújtván német előadás látogatására, azt a magyar színművészettől teljesen elidegenítette, sőt még a magyar közönséget is a német előadásokra csalogatta az által, hogy hétről-hétre neves bécsi színművészeket léptetett föl. Jobblétre is szenderült az egész vállalat, mielőtt még a három évi szerződése lejárt volna, mert Rellét fölmentették az 1902. szeptember 30-áig terjedő játszási kötelezettség terhe alól és már 1902. évi virágvasárnapján szélnek eresztette társulatát, a mely több szerződött tag (Fedák Sári, 401Hegyi Aranka, Beregi Oszkár stb.) kiválósága daczára sem tudott, a már említett okokból, prosperálni.

Ekkor a belügyminisztériumban is (hála érette Bezerédj Viktor miniszteri tanácsosnak és Festetich Andor grófnak, a vidéki magyar színészet országos felügyelőjének, valamint az Országos Színészegyesület agilitásának) komolyabban kezdtek érdeklődni a pozsonyi magyar színészet sorsa iránt, mert belátták, hogy ezen a végállomáson a nemzeti színművészetet föntartani elsőrendű kötelesség. Ennek a fölfogásnak tulajdonítható, hogy a kormány támogatásával létrejött a pozsony-soproni színi szövetség, mely abban áll, hogy a téli 7 hónapot 2 részre osztják s annak első felében, január 15-ig Pozsonyban játszik a magyar színtársulat, második felében pedig Sopronban. A kormány ezt a szövetséget jelentékeny anyagi támogatásban részesíti és a megoldás ezen módja a magyar színészetre nézve - a multhoz képest - igen előnyös, mert egyrészt a téli főszezont juttatja a magyarnak, másrészt pedig a szerződés megengedvén azt, hogy a magyar színigazgató már szeptemberben elkezdhesse az előadásait, így a magyar színészetnek már négy és fél hónapot biztosítottak, sőt 1903-ban sikerrel próbálták meg egy két hónapos nyári staggione megalkotásával az immár féléves magyar szezont.

A színi szövetség magyar társulatának igazgatását Szendrei Mihály volt kassai, a németét pedig Blasel Pál salzburgi színigazgató kapta meg. Szendrey az első szezonban igen jól szervezett társulattal a közönség fokozódó érdeklődése mellett játszott, a kormány pedig anyagi támogatásán kívül úgy is pártfogolta vállalatát, hogy a magy. kir. Operaház néhány tagját állandó vendégszereplésre engedte át s így a zenei tekintetben kényes izlésű pozsonyi közönség kellő szereposztásban élvezhette a különféle dalműveket is, a melyeknek a műsoráról némi tájékozást nyújthat az is, ha megemlítjük, hogy kitünő előadásban hozták színre Csajkovszki "Onyegin"-ját és Zichy Géza "Alár"-ját, valamint az olasz mesterek dalműveit is.

Pozsony a magyar színészekre nézve nem termi mindig az ünnepeltetés illatos virágait. Ez tény. De viszont az is igaz, hogy az itteni közönségnek igen fejlett műérzéke van, a melyen már sok derék magyar színésznek és színésznőnek a tehetsége csiszolódott ki. A midőn tehát ennek a másfélszázados színészi multtal bíró városnak a színművészetét fejtegetjük, csak azt kívánhatjuk, hogy maradjon meg a városnak a színészet iránt való meleg rokonszenve és a zeneművészet iránti százados lelkesedése, de részesüljön ebben nemsokára az egész vonalon győzedelmeskedő magyar színészet!