« SOMOGY VÁRMEGYE ŐSKORA. Írta Szentmártoni Darnay Kálmán kir. tan., múzeumigazgató. KEZDŐLAP

Somogy vármegye

Tartalomjegyzék

A SZABADSAGHARCZTÓL A KIEGYEZÉSIG. »

355SOMOGY VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Írta Reiszig Ede dr.
I. A LEGRÉGIBB TÖRTÉNETI NYOMOKTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG.
1. A római uralom, a népvándorlás és a honfoglalás kora.
Az ősi úthálózatok.
Drávától a Balatonig terjedő terület, melyet még a nemzeti királyság első századaiban is hatalmas bükk- és tölgyerdőségek borítottak, természetes határai következtében mindenkor zárt vidék volt. Ennek a vidéknek éjszaki részén, még a rómaiak idejében, a Balaton terjengett Somogyvárig, sőt azon alul is. Hiszen még a kaposfüredi uradalomhoz is tartoznak oly berki rétek, a melyeknek ingoványos területén a Balaton partján honos csigákat találtak.
Ezen a vidéken még a római uralom alatt sem vezetett át nagyobb forgalmi út; pedig ekkor már Pannóniában - a mai Dunántúl - valóságos úthálózat volt. Ebből a korból ezen a vidéken csupán egy jelentékenyebb útvonalat ismerünk, mely Mogentianaeból (Keszthely) Sophianaeba (Pécs) vezetett és a mely keresztülszelte a mai Somogy vármegye területét is, még pedig délkeletről éjszaknyugatra. Ez az útvonal, a többi római utakkal ellentétben, egy kis hajlást tüntet fel. A rómaiak előtt, ha útat építettek, hegy, láp, mocsár nem számított akadálynak; de ennél az útvonalnál az egyenes irányt mégsem tartották be, mert a lacus Pelsonnak - a Balatonnak - ekkor még sem hadi, sem kereskedelmi jelentősége nem volt. (Archeologiai Értesítő, 1903. 282.)
* * *
Kelták.
A mai Somogy vármegye területének a történelmi korból eddig is ismert legrégibb lakosai a kelták voltak, kik eredetileg a Duna forrásai körül laktak, a honnét a IV. században Felső-Itáliába és az Adriai-tenger éjszaki vidékére költöztek s idővel innen vándoroltak át Pannóniába. Egyik főfészkük a mai Nagyberki határában emelkedő Szalacskahegy volt, melynek rendkívül érdekes leleteiről már az előző őskori fejezetben megemlékeztünk.
A rómaiak uralma.
A római uralom már Octavianus alatt, Kr. e. 34-ben, gyökeret vert a Dráva és Száva közén, tovább azonban nem terjeszkedhetett. A vármegye területére nyugat felől nyomultak be a rómaiak. Még Vespasianus császár alatt (69-79) Pannónia keleti határa a Balaton lehetett, a tőle keletre eső részt azonban ekkor még nem szállották meg. (Millenn. Történet I. k., LXXVIII.) Valószínűleg Domitianus uralkodása alatt (85-92) nyomultak be a római légiók a mai Somogy vármegye területére s Trajanus császár alatt, 98-99-ben, már az egész Duna-vonal a rómaiak kezébe került. Megszállván Pannóniát, Trajanus császár uralkodása alatt, 105-107. években, kétfelé osztották. A mai Somogy vármegye területe Felső-Pannónia (Pannonia Superior) területéhez tartozott.
A mint a római légiók a Balaton és a Dráva közötti földön megjelentek, hozzáfogtak a táborhelyek és az útak építéséhez. Az itt talált kelták a hódító rómaiaknak meghódoltak, sőt a hódítókkal együtt éltek. Domitianus császár uralkodása alatt a légiók már állandó táborhelyeken állomásoztak a vármegye területén. A Kutas és Beleg közötti határon, 1855-ben, árokásás alkalmával egy bronztáblát találtak, mely 85-ből, Domitianus uralkodásának idejéből való és a Pannóniában állomásozó légiókhoz beosztott segédcsapatok jegyzékét tartalmazza, és különösebben azért is érdekes, mert a dunántúli leletek közül a legtöbb ala (lovasosztály) és cohors (gyalogosztály) nevét ez örökítette meg. A táblán felsorolt 6 ala és 15 cohors összes legénysége 11.500 embert számlált, a mi éppen két 356légiónak felelt meg. (Mill. Tört. I. CLVII. l.). Mivel pedig a légiók egyes részei a főtáborhelyektől olykor messze feküdtek, a védelmi rendszer megkövetelte, hogy a csapatok az egyik táborhelytől a másikra minél gyorsabban juthassanak, a rómaiak már ez okból is különös gondot fordítottak az országútak építésére. Somogy vármegyén csak egy ily jelentékenyebb útvonal húzódott végig, mely Mursától (Eszék) kiindulva, Sophianaen (Pécs) át, Mogentianaeba (Keszthely) s onnan Scrabantia (Sopron) felé vonult, összekötve a tartomány keleti felét a nyugati részekkel.
Trajanus császár hadjárataival végződött a római uralom terjeszkedése; még egy századig eltartott a szervezkedés munkája, azután kezdődött a hanyatlás.
A népvándorlás fergetegei sem irtották ki teljesen a római élet emlékeit és noha a mai Somogy vármegye területén jelentékenyebb táborhely vagy helység nem volt a római uralom alatt, mégis a négyszázados uralom emlékei itten is fel-felbukkannak a földből. Különösen nagyszámú érem-leletről számolhatunk be, melyeknek legnagyobb része már a római uralom hanyatlásának korszakából származik és a melyekről a vármegye őskorát tárgyaló rész szintén már megemlékezett.
Jazigok.
A római uralom hanyatlásával mindegyre több barbár nép nyomul Pannómába, így a jazigok is. E nép már abban az időben, midőn Pannónia a rómaiak uralma alá került, a Duna-Tisza közén tanyázott, a honnan mára Nero császár halálát követő zavarok alatt, majd Domitianus uralkodása idejében, később pedig a IV. században gyakran betört Pannóniába és azt a quádokkal versenyt pusztította.
A IV. század elején a limigant szarmaták kiűzik a jazigokat eddigi lakóhelyeikről, ekkor a jazigok a vandálokhoz menekülnek, de ezeket meg a gótok verik tönkre. A vandal király, Visimar, Nagy Constantinus utolsó éveiben, hazátlanná vált népével Pannóniába menekül és földet kér Constantinus császártól. Velük a jazigok is letelepednek Pannóniában, hol hatvan évig szolgálják a római császárokat.
Hogy a jazigok a Kapos völgyében megfordultak, annak egyik bizonyítéka az a 16 kg súlyú hatalmas rézüst, melyet a Hőgyész és Regöly közötti mezőn találtak. Ezt az üstöt a jazigok vallásos szertartásaiknál használták s az áldozások alkalmával ebben főzték meg a leölt barmot. E lelet valószínűleg a jazigok 357 évi rablóhadjáratának idejéből maradt fenn; lehet azonban, hogy még akkor hozták magukkal, midőn békés letelepülőkként kértek bebocsáttatást Pannóniába. (Mill. Tört. I. CCLXIII. Arch. Értes. 1891. 427.) 374-75-ben a quádok és a szarmaták támadták meg Pannóniát, s az egész tartományt felégették és elpusztították.
Hunok.
A rómaiak után a hunok uralma alá került a mai Somogy vármegye területe. A hunok nagy népszövetsége 432-ben már Pannóniába tolta ki szállásait. Attila halála után (452) a hatalmas hun birodalom csakhamar összeomlott.
Osztrogótok.
A hun uralom megdőltével Pannónia a három testvér osztrogót király birtokába került. Ezzel kezdődik a germán uralom a vármegye területén. Jordanis (Jordanes), VI. századbeli történetíró szerint, az osztrogótok három királya (vezére) ily rendben foglalt állást Pannóniában: Valamir a Scarniunga és az Aqua Nigra-folyók között. (Salamon Ferencz szerint Scarniunga a Sárvíz, Aqua Nigra vagy a Kapos- vagy a Karasicza-folyó.) Theodemir a Pelso-tó (Peiso, mely a Balaton lehet) mellett és Videmir közbül, a hunok támadásai ellen foglalt védőállást. Valamir védte a Duna és a Mecsekhegység átjáróit; Videmir a pécs-dombóvári útat, a mai Kaposvár tájáig. Onnan nyugatra Kis-Komáromig, elővédeket tolva a Dráva-Mura összefolyásáig, Theodemir népei tanyáztak. (Mill. Tört. CCCXXXIV. Századok 1882. évf.)
Az osztrogótoktól nyugatra, a mai Zala vármegyében, s onnan le egész Dalmácziáig, a svévek táboroztak. Az osztrogótok nagy tömegekben nem tudván megszállani Pannóniát, szétszórva éltek a római időből ittmaradt lakosság között, a kik közé vendégekként beszállásolták magukat.
Svévek.
Az osztrogótok a szintén germán eredetű svévekkel örökös harczban állottak. Theodemir a Pelso-tó mellett egy éjjel szétverte Hunimund svév király seregét, mely Dalmácziából visszatérőben az osztrogótok nyájait is megrabolta. Jordanis szerint az osztrogótok keleti hadállása 460 előtt sikerrel megmérkőzött a hunokkal is. A támadás Valamir népeit érte, a kik visszaverték a hunokat.
A kóbor népektől kiélt Pannóniát az osztrogótok Theodemir vezérletével 487-88-ban végleg odahagyták. (Századok, 1882. évi 3. 1.)
Longobárdok.
Közel egy félszázadig mitsem tudunk a vármegye területén letelepedett népekről. Annyi bizonyos, hogy 534-37. években a longobárdok uralták e területet. A longobárdok bevándorlását Pannóniába némelyek 526-ra, mások 546-ra számítják; 357ez az eltérés Paulus Diaconusnak kéziratából támadt. Paulus D. egyik kézírása szerint ugyanis a longobárdok 42 évig, a másik szerint 22 évig laktak Pannóniában. Az újabb kutatásokból azonban kétségtelen, hogy a longobárdok 534-37 táján már Pannóniában voltak és 550 táján az osztrogótok egy évszázaddal előbb elhagyott szállásaiba fészkelődtek be. (Századok, 1882. évf. 11. l.)
Az avar khágánság.
De a longobárdok sem sokáig maradtak a vármegye területén. Alboin longobárd király 568-ban vagy 569-ben egész népével felkerekedett s Itáliába vonult, míg Pannóniát, a longobárdok és az avarok között a gepidák megtámadása előtt kötött szövetség értelmében, az avar khágánnak engedte át. A longobárd származású Paulus Diaconus értesítése szerint a longobárdokkal együtt felkerekedtek mindazok a népek is, melyek Pannóniát és a szomszédos területeket lakták. A mit el nem vihettek, azt felégették, elpusztították. (Századok, 1882. évf. 15. l.) Mindamellett Pannónia kiürítése nem szószerint értelmezendő, mert a hadvezérek, sem a harcziatlan szegénységet, sem a gyámoltalanokat nem czipelték el.
A longobárdok kivonulásával az avarok, a kik akkor már egész Magyarországot birtokolták, a mai Somogy területét is megszállották.
Az avarok uralma idején a Balaton és Dráva közötti részeket mindinkább elözönli a szlávság, a kiknek bevándorlása különben, a hún birodalom megdőlte óta, szinte szakadatlanul tartott. A beköltözködő szlávok az avarok alattvalóivá váltak. A lovas avar nép ugyanis hazánkban is folytatta Ázsiában megszokott életmódját, s ezért megélhetésénél szüksége volt földmíves alattvalókra. Az államalkotásra még fejletlen érzékű szlávság kiválóan megfelelt az ilyen gazdasági munkára, anélkül hogy egyébként veszélyeztették volna az avarok uralmát.
Az avar népet főként a fajtalanság és részegeskedés jellemezték, emellett a meghódított szlávokat baromi igába törték. Ezek a szolgasorsú szlávok a VIII. században szintén még nem éltek állandó lakhelyen s így természetesen városokat sem alapítottak; a germán népektől megkímélt római emlékek is elpusztultak e szláv jövevények kezén.
Az avarok uralma a VIII. század vége felé mindegyre veszedelmesebbé vált a szomszédos frank birodalomra, különösen mióta Baján lett a nagy khágánjúk, a ki a Tisza mellékén székelt s kinek az uralkodása alatt már a szláv elem jutott túlsúlyra.
Nagy Károly császár. Az avar birodalom meghódítása.
Nagy Károly császár az első támadást 791-ben intézte az avarok ellen. A szorongatott avarok egyik főnökének küldöttei 795-ben kijelentették Nagy Károly előtt, hogy urok népével együtt kész felvenni a keresztséget és meghódol a frank királynak. Ennek az avar főnöknek országrésze valószínűleg a mai Dunán túl feküdt. Ezen időközben az Avar-birodalom belsejében forrongás támadt, mely az Avar-birodalomra végzetessé vált, mert alkalmul szolgált a most már hódító czélzatú frank beavatkozásra. Pipinnek, Nagy Károly fiának, apja megbízásából vívott 796. évi hadjáratával az Avar-birodalom meghódítása befejezettnek tekinthető. Az avarok hatalma teljesen összetört, nemzeti önállóságuk teljesen megszünt. Azok, a kik túlélték az öldöklő hadjáratot az avarok főurai közül, Aachenbe mentek behódolásra. A császártól könyörögték a békét, melyet Nagy Károly meg is kötött velük, Pannóniát Bajorországba bekebelezvén.
Az első keresztény érsek.
Az új terület egyházi tekintetben is legott felosztás alá került. Pipin u. i. a hadjárat befejezésével Arnó salzburgi érseknek s ezzel egyházmegyéjének adta át a Rábától, a Drávától és a Dunától határolt területet, a melynek magvát a Balaton vidéke alkotta. Ezen a területen avarok és szlávok vegyesen laktak. (Balics Lajos: A kereszténység tört. 230-232. - Conversio Bagoar. et Carant. M. G. SS. XI. 9.)
A frankok most már főként e terület népeinek megtérítésére törekedtek. A 798. év végén vagy 799 elején Arno, kinek Nagy Károly császár uralkodása alatt döntő befolyása volt a birodalom ügyeiben, Theodericust ajánlotta a meghódított Avar-ország püspökéül, kit fel is szenteltek. Feladata lett, hogy teljes főpásztori hatalommal működjék és rendelkezzék az újonnan meghódított területen. Avar-ország püspökét Arno és Geroldus comes, Bajorország kormányzója is elkísérték főpásztorkodásának színhelyére és a Conversio névtelen szerzője szerint, átadták neki a karantánok országát és annak szomszédos vidékét, a Dráva mentén, valamint az attól éjszakra elterülő földet, a Drávának a Dunába ömléséig. Hogy mit ért a Conversio névtelen írója a ,"szomszédos vidék" alatt, azt legjobban megmagyarázza a Conversio egy korábbi helye, a hol a 358következők olvashatók: "Partem Pannoniae circa lacum Pelissa inferioris, ultra fluvium, qui dicitur Hrapa et sic usque ad Dravum fluvium et eo usque ubi Dravus fluit in Danubium". Tehát a szomszédos vidék alatt a Balaton vidéke, a Rába és a Dráva között elterülő országrész értendő. Ebbe a területbe esett a mai Somogy vármegye is.
Az avarok fellázadása.
A salzburgi érsek térítése ellen az avarok 799-ben fellázadtak. Négy évig szörnyű irtóháború dühöngött Pannóniában. E rettenetes négy-évi háborúskodás alatt a Balatontól délre eső területen az avarok csaknem teljesen kipusztultak; már ekkor itt a szlávokkal sem tudtak megküzdeni az avarok megmenekült töredékei.
A szlávok felülkerekedése.
A szlávok ellenséges magatartása következtében, 805-ben, az avarok egyik főnöke megjelent Nagy Károly előtt és kérte a császárt, hogy Felső-Pannóniában jelöljön ki népének új lakóhelyet Sabaria (a mai Szombathely) és Carnuntum (Petronell) között. (Balics i. m. 241.) A szlávok, habár így ki is szorították az avarokat a Dráva és a Balaton közötti területekről, az önállóságig mégsem jutottak, mert Pannonia 817-től véglegesen Bajorország tartozékává lett, míg az Alsó-Pannóniában lakó szlávok a friauli herczeg kormányzása alá kerültek.
Alsó-Pannóniának a háború következtében elnéptelenedett, mocsaras, kevéssé lakható részeibe a szlávok bevándorlása még a IX. században is egyre tartott. Az avarok, hatalmuk elenyésztével, lassanként elszlávosodtak. A szlávok ekkor már egész Pannóniát ellepték. A somogyi földön az avarok hajdani országlására már csupán a leletek emlékeztetnek. E nép somogyi tartózkodásának a Beleg helységben talált avar sarkantyú egyedüli emléke.
A IX. század elején kezdődnek a bajor gyarmatosítások Pannóniában s a szlávság mellett egy újabb népelem lép fel: a németség. A bajor bevándorlás 805 után indult meg s kedvező viszonyok mellett oly méreteket öltött, hogy a IX. század folyamán ugyanazok a helynevek tünnek fel a Balaton mellékén, mint magában Bajorországban. (Balics Lajos i. m. 250-251.) A Balaton mellékéről két nagyobb német telepet ismerünk, Wampoldit és Wampoldsdorfot. Lefelé a Balaton vidékén, a hol Privina és Kocel szláv herczegsége volt, a német egyházak még több birtokot s telepet hódítottak. Ennek a területnek lakossága leginkább szláv volt, a kik a vend vagy a szlovén törzshöz tartoztak.
Szláv viszálykodások.
Német Lajos, Nagy Károly unokájának, uralkodása alatt az éjszakon és a délen lakó szlávok között forrongás támadt. Éjszakon Mojmir morva fejedelem igyekezett függetleníteni magát a frankoktól s szomszédját, Privinát, a keleti morvák fejedelmét, 830 táján elűzte. Privina Ratbod keleti őrgrófhoz menekült, kinek közvetítésével Német Lajoshoz fordult oltalomért. Német Lajos kívánságára meg is keresztelkedett; de csakhamar összekülönbözött az őrgróffal s ekkor fiával, Kocellal (Kocil), elmenekült, de 838 táján Salacho őrgróf ismét kibékítette őt a királylyal.
Privina herczegsége.
A király Privinának és híveinek a Zala-folyó körül bizonyos területet engedett át. Privina ott telepedett le és a Zala-folyó valamely berkes mocsarában várat (Mosaburg) és abban templomot is építtetett, melyet Liupramm salzburgi érsek, 850-ben felszentelt. (Füssy Tamás: A zalavári apátság tört. 13-14.) Privina a királytól e területet előbb csak haszonélvezetül, majd 847-ben örök adományul nyerte el.
Midőn Mosaburg (Mocsárvár) felépült, középpontjává lett Privina herczegségének, mely a mai Zala, Somogy és Baranya vármegyéket foglalta magában. Privina e területre újabb szláv jövevényeket telepített, a kik a fejedelemség hírére mindegyre nagyobb rajokban költöztek a Balaton és a Dráva közötti területre. Miután Privina herczegsége a mai Somogy vármegye területére is kiterjedt, történetíróink közül többen kétségbevonták, hogy Privina tartománya a Balaton vidékén lett volna? Az újabb történetírók közül Salamon Ferencz (Századok, 1882. évf. 89-122.) Privina tartományát Stíriában vagy pedig a Karantán földön keresi. Ellenben Hunfalvy Pál (Az Oláhok Tört. I. 185-187.), Marczali Henrik (Mill. Tört. I. 88-89), Pauler Gyula (A magyar nemzet története Szent Istvánig) és Erdélyi László (A pannonhalmi főapátság tört. I. 2-3. l.) szerint Privina székhelye a mai Zalavár táján, s tartománya a Balatontól délre Pécsig terült el.
Privinát nemsokára a morvák elleni harczban megölték; utána fia, Kocil, következett, ki mindjobban uralma alá hódította a dunántúli szlávokat, 871 óta azonban e fejedelemségről már nincsenek adataink; úgy látszik, hogy miután a morvák elpusztították, a frank őrgrófok kezére került.

A szalacskai földvár.

Őshalom a szalacskai földvárnál.

Kelta leletek Szalacskáról. (A sümegi állami Darnay-múzeumból.)
361A fuldai évkönyvek szerint 896-ban Arnulf frank király és római császár Pannóniát és Privina várát Brazlaw szláv herczegre, a frankok hívére bízta, a kit ekkor a Balaton tájékán nagyobb földterülettel is megjutalmazott. Midőn a szlávok felvették a keresztséget, vad, szilaj szokásaik nagyrészt enyhültek, mindamellett a kereszténység nem vert szilárd gyökeret közöttük. A német császárok a szláv községeket, telepeket rendszerint német birtokosoknak adományozták. A műveltebb, erősebb németség szinte megvetette, rabszolgájává alacsonyította a vad, de gyengébb, műveletlenebb szlávokat. A szlávság földvárakba vagy erdőségekbe húzódva küzködött a németekkel. Ilyenek voltak a viszonyok a mai Somogyban, midőn a honfoglaló magyarok megjelentek a Balaton mellékén. A szlávok emlékét főleg a helynevek őrizték meg, melyeket a honfoglaló magyarok átvevén, idővel a maguk nyelvéhez idomítottak át. Maga a Balaton-tó neve, melyet a római írók Peiso, Pelso, később a germán források Pelissa néven említenek, a szláv blato- (annyi mint mocsár, posvány) szóból származik és még az avar uralom idejéből, a tó körül lakó szlávoktól ered, kiktől a magyarok is átvették. (Hunfalvy Pál i. h.)
A magyarok.
A fuldai évkönyvek adatai szerint 894-ben a magyarok - bár zömük ekkor még Etelközben tanyázott - a Dunán átkelve, betörtek Pannóniába, ott a férfiakat és az öregasszonyokat legyilkolták, a fiatalokat rabszolgaságba vitték, és az egész tartományon végigszáguldozva, a hogy jöttek, fergeteges szélvészként, csakhamar visszavonultak. A Felső-Tisza vidékére Árpád vezérletével 895 késő őszén szállottak le a magyarok, azonban a Dunántúlra még nem jutottak el. Csak mikor 897-ben a tiszántúli bolgár birtokokat már megtámadták, gondoltak Pannónia elfoglalására. A honfoglaló magyarok lovainak patái talán 898-ban érintették ismét a somogyi földet, midőn is egy csapatjuk kémszemlére Olaszországba kalandozott el. A 899. év kora tavaszán már nagyobb sereg, körülbelül 5000 válogatott magyar vitéz vonult át Pannónián. Majdnem egy évig tartott a magyarok olaszországi rablóhadjárata, honnét visszatérvén, 900 derekán, az egész magyar nép átkelt a Dunán és megszállotta Alsó-Pannóniát.
Hogy a mai Somogy területe minő harczok árán került magyar kézre, erről adataink nincsenek. Annyi azonban kétségtelen, hogy a honfoglaló magyarok nevezetesebb ellentállásra nem találtak s ilyenről a krónikák sem emlékeznek meg.
A balatonmelléki szláv és germán lakosság ekkor nem lehetett nagyszámú, tehát jelentékeny ellentállást sem tudott kifejteni. Ismerhették is némileg a magyar fegyverek erejét a 894. évi pannóniai támadásból s a 898. és 899. évi had-átvonulásokból, így bele kellett nyugodniok, hogy mint nemrégiben a frankoknak, most a magyaroknak legyenek szolgáivá.
A megtelepülések.
A Balatontól délre elterülő mezőkön meglehetős gyéren emelkedtek a hitvány kalibákból épült szláv falvak és germán telepítvények; ámde gazdag legelők kínálkoztak a nomád nép ménesei, gulyái számára. Ez új hazában csakhamar otthonosan érezte magát a magyar. Legelője volt elég, vizei bővelkedtek a halban, a rengeteg erdőkben nyüzsgött a vad, minden megvolt itt, a mit csak egy nomád lovas-nép kívánhatott. A honfoglaló magyarok az elfoglalt földeket törzsenként, nemzetségenként és ágakként osztották fel. Az egyes nemzetségek, bár különszakadtak, törzsükkel a folytonos érintkezést fenntartva, legeltették nyájaikat.
Árpád nemzetsége.
Árpád a mai Székesfehérvár tájékán ütötte fel sátorát. Nemzetsége is foglalt magának földet, a melyen hamarosan úgy elszaporodtak, hogy ha nem is éppen az Árpád fiai, de már következő nemzedéke a mai Veszprém- és Somogy vármegyék területére is kiterjeszkedett. Ezt sejtetik a vármegyében Fajsz és Juta helynevek, melyek Árpád nemzetségében használatos ősi magyar személynevek voltak.
Árpád négy fia közül az egyiknek Jutas (Jutócs, Jutocsa) volt a neve, a ki valószínűleg a honfoglalás harczaiban esett el. Fia Fajsz, 944 körül, a magyarok fővajdája (vezére) volt. Ez apáról és fiúról Konstantinos Porphyrogennitos (bíborban született Konstantin) bizanczi császár is megemlékezik (Pauler Gyula id. m. 47. l. - Marczali Henrik I. 145.). E két helynév tehát Jutas és Fajsz emlékét őrizte meg számunkra. Fajsz helységről még a tatárjárást megelőző időből, 1239-ből, van okleveles adatunk, Jutáról az eddig ismert legrégibb adat 1284-ből való.
Bulcsu vezér.
Ugyancsak a mai Somogy- és Zala vármegye területén telepedett le Bulcsu vezér is, a ki a krónikák szerint a Balaton mellékén ütött tanyát. (Marczali Mill. Tört. I. 130.) Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője, ugyan nem emlékezik meg szállásairól, mert valószínűleg a Koppány-törzse elleni irtóhadjáratban ezek is elpusztultak. Bulcsu vezér egyike azoknak a keveseknek, a kikről az egykorú 362hiteles külföldi kútfők is megemlékeznek. Constantinos, a kivel 949-ben személyesen érintkezett, feljegyezte róla, hogy atyját Kálnak nevezik és Bulcsu a magyarok karkhásza. Már az atyja is ezt a katonai főtisztséget viselte. Bulcsu 955-ben egy külföldi rablóhadjárat alatt a németek kezébe került és Léllel együtt őt is felakasztották. Tőle származtatta magát az a nemzetség, melyet forrásaink hol Ládnak, hol Vérbulcsunak neveznek.
Az oklevelek tanusága megegyezik a Képes Krónika előadásával, mert a Ládnemzetség birtokai, nevezetesen Lád, csakugyan a Balaton mellett feküdt; a Ládnemzetség pedig egy a Vér-Bulcs nemzetséggel, mert ugyanazon Amade fia Pál, a kit egy 1318-ban kelt oklevél Vér-Bulcs-nembelinek mond, egy 1340-iki oklevél szerint a Lád-nemzetségből származott. (Karácsonyi: Magyar Nemzetségek II. 343.)
Bogát vezér.
Kál emlékét tíz zalamegyei falu, Bulcsuét pedig Bulcso (Bölcső) falu tartotta fenn. Ez a falu Barcs vidékén feküdt s 1389-1495. évekből vannak róla okleveles adatok; 1495-ben Segösdhöz tartozott. (Csánki D.: Magyarország Tört. Földr. II. 595.) Ugyane törzshöz tartozott Bogát, a kiről Béla király névtelen jegyzője is megemlékezik; szerinte Bogát, Bulcsu atyja lett volna. Kétségtelenül Constantinos császár adata a hiteles és nem a névtelené. Mindamellett Bogát történelmi alak, a ki 921-ben Dursac-kal vezetett egy hadjáratot olasz földre és ott Veronát ostromolta. Bogát emlékét szintén egy hasonnevű falu őrizte meg a vármegyében, melyről 1229-ből van adatunk. (A mai Alsó- és Felsőbogát-puszták, Edde mellett. Csánki D. id. m. II. 594.) E törzs főnökeinek nagy szerepük volt a X. században. Ebből a tözsből származhatott Koppány is, a ki a X. század végén e törzs vezére volt. (Hóman Bálint dr.: A honfoglaló törzsek megtelepedése. Turul, 1912. 95.)
A rablóhadjáratok.
A magyar nemzet a honfoglalást követő fél században szinte szakadatlanul rablóhadjáratokban fogyasztotta erejét. Nem akartak hódítani idegen országokat, kielégítette őket az elfoglalt föld, ámde szerették a könnyű prédát és a vakmerő kalandokat. Csak roppant erőveszteségek árán jöttek rá a magyarok, hogy a rablóhadjáratok egymagukban véve nem alkothatják a nemzet fenntartóerejét. Jutas fia Fajsz, a ki 944 táján, alkalmasint Taksony kiskorúsága alatt, volt a nemzet fővajdája, már olyan korban élt, midőn a nemzetségek megbarátkoztak az állandó letelepedés eszméjével. Az augsburgi szerencsétlen ütközet után (955 aug.) az egész magyar nemzet tudatára ébredt, hogy a föld, melyet eddig csak legelőül és vadásztanyául használtak, ennél többet jelent. Rájöttek, hogy ha e területet elveszítik, nemzeti önállóságuk és szabadságuk is elvész. Rájöttek, ha innét kiűzetnek, a körültök kialakult hatalmak miatt máshol már magoknak új hazát nem kereshetnek. A magyar nép vezéreinél ekkor alakult ki az a meggyőződés, hogy csak letelepült élet tarthatja fenn a nemzetet.
Géza.
Ennek az elvnek legfőbb képviselője Géza, a nemzet utolsó nagyvajdája volt. Géza nevéhez fűződik az állandó letelepedés érdeme. Elsősorban a Dunán túl fejeződtek be az állandó letelepülések. Külső támadásokkal szemben intézkedtek a települések védelméről is. Az állandó letelepedéssel együtt emelkedett becse és értéke a föld kizárólagos birtokának; de e nagy átalakulások közepette megrendült az ősi hit. A pogányság és a folytonos harcz szinte együvé tartoztak. A szenvedett nagy vereségek a nemzetet kiábrándították a rablókalandokból, meggyengült az ősi hit varázsa is úgyannyira, hogy a X. század vége felé a magyar nép a kereszténység iránt mindinkább fogékony lett. A magyar egyébként közömbösen ítélt a máshitűekről, keresztényüldöző meg voltaképen soha nem is volt. Bár a salzburgi papoktól megtérített szlávok még magok sem vallották szilárdul a keresztény hitet, a bajor telepítvényesek meg valószínűleg visszavándoroltak hazájokba, a magyarok között éltek keresztények is, a kiket olaszországi rablóhadjárataikból hoztak el foglyokul. Az ilyenek itt meg is telepedtek és műveltségökkel jelentősen hatottak a magyarokra; sőt midőn Géza nagyvajda békét kötött a német császárral, beengedte a hittérítőket is, hogy itt az igét hirdessék.
974 körül maga Géza is megkeresztelkedett. Ezzel politikai szükséggé vált az egész nemzet megtérítése és midőn Géza befejezte földi pályáját, a keresztény hitnek már mindenfelé voltak hívői, noha egyes vidékeken, mint éppen a mai Somogy vármegye területén is, még nem gyökeresedett meg.
István újításai.
István, Géza nagyvajda fia, tovább folytatta atyja művét, mely azonban a Balatontól délre eső vidékeken nem talált kedvező fogadtatásra, mert a függetlenségére féltékeny törzs bizalmatlansággal kísérte István térítő munkáját, abban saját veszedelmét látta. Tudták, hogy a kereszténység felvétele gazdasági teherrel 363jár. Sőt István gazdasági érdekükbe végzetesen nyúlt bele, mikor megengedte, hogy a nemzetségekhez szegődött szolgák magukat megválthassák.
Koppány.
Az elégületlenség csakhamar lázadássá fajult, Tar Zerind fia, Koppány vezér, állott a lázadók élére. Koppány népe a Balatontól délre le, egészen a Dráváig tanyázott (Pauler Gyula: A magyar nemzet tört. I. 26.), éjszakra pedig határos volt azzal a területtel, mely már Árpád utódának, Gézának volt a családi birtoka. Koppány már Géza nagyvajda alatt vezéri tisztet viselt. A Képes Krónika szerint Géza özvegyének kezére vágyott, ezen az úton akarta megszerezni a fejedelemséget, készséges lévén Istvánt is letaszítani a fejedelmi polczról. Valószínű azonban, hogy Koppány Bulcsunak volt rokona. Erre utal legalább az a vidék, mely zászlóját követte, a Balaton melléke, a hol a híres karkhászok törzse táborozott. Koppányt a krónikák somogyi vezérnek mondják; az övé volt Somogyvár, a hol székhelyét tartotta. Karácsonyi János ellenben Taksony unokájának, Géza, az utolsó nagyvajda testvérének, Tar Zerind fiának tartja, s ez állítását a Budai Krónika egy eddigelé kevés figyelemre méltatott tudósítására alapítja (Turul 1906. 110.).
E hagyományok egyaránt mutatják személyes nagyravágyását és származásának előkelőségét. (Marczali Henrik: Mill. Tört. I. 235. - Borovszky Samu id. műve 138-139.) A támadást Koppány kezdte. Népe örült az alkalomnak, hogy ismét garázdálkodhatik. Koppány hadai a Balaton mellékéről felkerekedtek s átcsaptak István családi birtokaira. Tűzzel-vassal pusztították, a szolgáit pedig legyilkolták.
A testvérharcz.
Koppány a Balaton mellékéről egyenesen Veszprém ellen fordult (ezt akarta a somogyi vezér elsősorban kézrekeríteni). István, a fővajda, és szűkebb családja gyakran tartózkodott itt. Útközben gúnyolódva mondta a megrémült szolganépnek, hogy a fejedelmi család tartózkodási helyén telepszik meg, a honnan könnyebben elfoglalhatja a többi őrhelyeket és várakat (Pauler Gyula id. m. I. 26. - Erdélyi László: A Pannonhalmi Szent Benedekrend Tört. I. 50.).
E kemény és vitéz faj ellen István személyesen szállott síkra. Keresztény magyarjain kívül körülötte csoportosultak a bajor vitézek; egy részüket alkalmasint a harcz híre, a kalandvágy csődítette ide. Ettől a harcztól függött nem csupán István fejedelemsége, hanem a keresztény vallás megszilárdulása és az állam újraszervezése is. István seregének vezére Venczellin, Wasserburg grófja volt, a kitől a Dunán túl birtokos Ják-nemzetség származik. István fejedelem személyét Hont és Pázmán őrizték, a kik a fejedelmi székhelyhez közel lakván, szinte állandó összeköttetésben voltak a fejedelmi udvarral és az ifjú fejedelemnek is bizalmasai voltak.
Koppány serege már javában ostromolta Veszprémet, midőn István serege megérkezett. Csakhamar öldöklő viadal támadt, mely a somogyiak leveretésével végződött. Koppányt páros viadalban maga Venczellin vágta le. Testét felnégyelték és elrettentő például az országban négy helyen kifüggesztették. Kemény büntetés érte a felkelő népet is, mert István minden termésének tizedét a Szent Márton tiszteletére épült pannonhalmi monostornak ajánlotta fel. Vallási buzgalmában István eredetileg Somogy egész népét az akkor már épülő monostornak akarta adni, de a magyar urak - bajtársai a Koppány elleni harczban - megakadályozták, hogy a szegény nép leroskadjon a szolgaság terhétől és elszéledjen szülőföldjéről. István így csak azt a terhet rótta a somogyi népre, melylyel egyházi felfogás szerint minden ember tartozott az Istennek, a tizedet, de oly kiterjesztéssel, hogy azt minden termesztményüktől, gabonától, marhától, sőt még gyermekeiktől is adják, úgy hogy a kinek tíz gyermeke született, a tizediket Szent Márton monostorának volt kénytelen átszolgáltatni. E tizedik gyermek volt mintegy a váltság az egész somogyi nép szolgaságáért (Pauler Gyula id. m. I. 28.).
A Dunán túl a pannonhalmi kolostoron kívül, még egy kolostor épült ugyanezidőtájt: a pécsváradi apátság, nem messze Koppány földjétől. Mindkét monostor lakóinak első feladatuk az lett, hogy a kereszténységre térítsék az ősi hitéhez mereven ragaszkodó somogyi népet. István azonban a Koppány fölött kivívott győzelem után sem bízott a somogyi népben és a pécsváradi apátság őrizetére 200 vitézt rendelt (Marczali H. i. h. I. 235-37. - Pauler Gyula id. m. I. 50.).
István megkoronáztatása. A bessenyők.
Koppány legyőzetése után nemcsak az egyháziak, hanem a jövevény lovagok is nagy adományokban részesültek Somogyban. A Dráva mellett kapott nagyobb birtokot Theobald gróf, a kitől a vármegye történetében utóbb nagy szerepet játszott Tibold-nemzetség ered. A keresztény hit megszilárdítása és az új államszervezet alapjainak lerakása után István arra törekedett, hogy alkotását a keresztény világ közösségébe 364úgy illeszsze bele, hogy ezzel az ország önállósága ne veszélyeztessék. István Szilveszter pápához fordult koronáért, melylyel magát 1001-ben megkoronáztatta. A nemzeti királyság, megalakulása idejében a honfoglaláskor itt talált szlávok már beolvadtak a magyarságba, számukat szaporították egyes beköltözött népek is. A mai Somogy vármegye területén az első betelepült nép a bessenyők voltak, a kiknek egy csapatát, ha III. Béla király névtelen jegyzőjének hitelt adhatunk, még Zoltán fejedelem telepítette le az ország nyugati részén. A bessenyők somogyi telepeiről a székesfehérvári János-lovagok részére III. Béla királytól 1193-ban kiállított megerősítő levél is megemlékezik; de emléküket a helynevek is őrzik a vármegye területén. Így Rinyabessenyő, melyről 1437-ből van okleveles adatunk, továbbá a Lengyeltótihoz tartozó Feketebézseny- és Fehérbézseny-puszták, a Balaton délkeleti partvidékén, melyek a középkorban részben a türjei prépostéi, részben a Gordovai Fancsokéi voltak. E pusztai birtokok a középkorban Bessenyő alakban fordulnak elő az oklevelekben, még pedig 1298-ban Terra Besenew, 1335-ben Possessio Besenew iuxta Balatinum alakban (Csánki Dezső id. m. II. 593.).
Egy franczia telepítvény.
A somogyvári benczés apátság alapításakor (1091) a francziaországi Saint Gillesből beköltözködő szerzetesekkel együtt, egy franczia telepítvény keletkezett Somogyvárott, a mely telep lakosai másfél századon át megőrizték nemzetiségüket.
Tót telepek.
A pannonhalmi Szent Benedekrend somogymegyei birtokán élő népek szaporítása czéljából több ízben telepítettek ide tótokat is, a kik azonban idővel beleolvadtak a magyarságba. Ily tót telepítvény keletkezett Rupolyfőn, 1220 táján, a mikor az apátság 300 háznépet telepített itt le. (Pannonh. Szent Benedekr. Tört. II. 168.)
2. Somogy vármegye alakulása és vármegyei élete a középkorban.
A törzsszerkezet bomlása.
Szent István keresztény magyar királysága részben a régi magyar intézmények módosításán, részben a nyugati államokból vett szervezeteken épült fel. Az új szervezés tette lehetővé, hogy az ország megállja a helyét, hogy lakosainak bent békét, a kívülről való támadás ellen pedig védelmet nyujtson.
A védelmi és kormányzati rendszer a vezérek korában csakis a törzs-szervezeten alapulhatott. A X. század vége felé azonban a törzs-szervezet kezdett felbomlani. Legszívósabban az erdélyi Gyula vezér és Koppány főnök és törzseik ragaszkodtak hozzá.
Koppány támadása törzsének teljes leveretésével végződött. Leveretése egyszersmind a törzs-szervezetre és az ősi hit fenntartására irányuló törekvéseknek is végleges elbukását jelenté Somogy vármegye területén.
Az ország újjászervezése.
Koppány vára, a honnét éveken át rettegette a vidéket, de különösen mindazokat, a kik a kereszténység befogadásával az új intézmények megszilárdítására törekedtek, István birtokába került. A Balatontól le a Dráváig megszünt minden ellentállás. Istvánnak országszervezői nagy munkájában tehát ezen a területen már nem kellett nagyobb nehézségekkel megküzdenie. A királyság megalapításával Szent István szemei előtt, a védelmi intézkedéseken kívül, a birtokjog szabályozása és az új hit terjesztése lebegett.
Szent István, tudvalevőleg, a már meglevő várakat (erődítvényeket) királyiaknak jelentette ki s azokat a körülöttük fekvő vidék középpontjává tette.
Somogy vármegye kialakulása.
A mai Somogyvár helység fölötti dombon emelkedett Koppány vára. Most már István birtokában középpontjává lett annak a királyi uradalomnak, mely a mai Somogy vármegye magvát alkotta. Bár a somogyi királyi uradalomról, vagyis várszerkezetről okmányos adataink csak II. Géza és II. László királyok idejéből maradtak fenn, e várszerkezet kétségtelenül egyike az Istvántól alapított szervezeteknek. Az egykorú krónikákból arról értesülünk, hogy II. Géza király idejében (1141-1161) Miklós comes, Pál fia, és három somogyi várjobbágy a zágrábi püspöknek egy Debron nevű erdejét (a mai Dubrava, régen Dombró táján) elfoglalták és egész II. László király uralkodásáig elfoglalva tartották. Legrégibb okleveles adatunk azonban csak 1211-ből van a somogyi várszerkezetről, midőn II. Endre király a tihanyi apátság megerősítő levelében, a somogyi vár területét is említi. Sajnos, ez az oklevél éppen a Somogyra vonatkozó helyen csonka. (Fejér VII. 5. 194.)
Várszerkezet.
A várszerkezet, vagyis királyi uradalom legfőbb ura maga a király volt. A királyt a kinevezett "ispánja" képviselte, a ki teljhatalommal kormányozta az 365uradalmat, felügyelt összes gazdasági ügyeire, de egyúttal bíráskodott az uradalomhoz tartozó összes népek fölött s királyi parancsra ő vezette hadba a fegyvereseket. E mellett a kereszténység terjesztésénél is jelentékeny szerep jutott neki; mert nemcsak buzdította a népet a szertartásokon való részvételre, hanem személyesen is vezette a tömegeket a papokhoz. Az ispán kezébe volt tehát letéve a királyi végrehajtó hatalom. Az ispánt az udvarbíró helyettesítette. Parancsait, ha nem személyesen járt el, kiküldöttekként, a pristaldusok foganatosították. Mint alsóbbrendű segédek a büntetések végrehajtásában a praecok (magyarul csőszök) szerepelnek (Karácsonyi: Magyar Nemzetségek. II. 125).
A vár népe.
A királyi uradalom, vagyis a várszerkezet egyik alapja a földesúri viszony volt, egyfelől a királyi vár, másfelől a szolgálmányosok között. A szolgálmányosoknak, vagyis a vár népének különféle csoportjai voltak. A vár népének előkelőségei a várjobbágyok, a kik a várispán körül segédkeztek; az ispán közülük nevezte ki a maga helyettesét, az udvarbírót, továbbá a századosokat, a hadnagyokat, a tizedeseket. Közülök került ki a várispán helyettese mellett működő bilotus, a kinek kizárólag bírósági tisztsége volt. A várjobbágyok a királyi vár védelmén kívül, de a király parancsára, az ispán vezérletével bármikor tartoztak hadba szállani. Minden várszerkezet egy zászlóaljat alkotott és állított ki a síkra. Mivel István korában kb. 45 várszerkezet lehetett, a király hadereje 45 zászlóaljból állhatott. A várjobbágyok hadiszolgálataik fejében földet kaptak s ezt, a szolgálati terhekkel együtt, fiutódaik örökölték.
A várjobbágyokhoz némileg hasonló szervezetük volt azoknak a szolgaelemeknek, a kiknek szolgáltatásait a királyok kizárólag a királyi udvartartáshoz tartották fenn. Ezek is rendszerint apáról fiúra szálló bizonyos tisztben, foglalkozásban szolgáltak; hol egész falukban külön, hol pedig más népekkel vegyest laktak.
Somogyi várbirtokok.
A fennmaradt okleveles adatok a somogyi várszervezethez tartozó harmincznál több királyi várbirtok emlékét őrizték meg. Sajnos, hogy ez okleveles adatok csupán a XIII. század első évtizedeiből maradtak reánk, tehát már abból a korszakból, a midőn a várszerkezet bomlása megindult. Bármilyen hiányosak is azonban ezek az adatok, mégis sejtetni engedik, hogy a somogyi várszerkezet összefüggő egész volt és átterjedt a Dráván, a mai Kőrös- és Belovár vármegyék területére is.
Egybevetve az okleveles adatokat, a somogyi várhoz a következő birtokok tartoztak:
1. Acsa. Peremarton közelében, hol a veszprémi püspöknek is voltak birtokai. Egy 1266. évi oklevél szerint, Dersfi István a somogyi vár udvarbírája, mivel Tivadar somogyi várjobbágy a veszprémi püspökség egyik jobbágyát megölte, annak Acsán levő birtokát a veszprémi püspökségnek átengedte (Fejér IX. 7. 675-677.).
2. Alma. E várföldet, mely Szent-László közelében feküdt, (ma Szent-László-puszta, Nagyatád mellett), IV. Béla király 1262-ben a pannonhalmi apátságnak adta, Szigligetért cserébe (Pesty Frigyes: A várispánságok tört. 417.).
3. Borchud. E várbirtok, a II. Endrétől elidegenített királyi várjószágok visszaszerzésére kiküldött bíráknak 1237. évi ítéletlevelében fordul elő. Ez ítéletlevél szerint György comes és Both nemeseknek Borchud faluban levő birtokrészeit a kiküldött bírák elválasztották a somogyi várnép itteni birtokaitól (Pesty Frigyes i. m. 413.).
4. Bozona. A Dráva jobbpartján, Kaproncza, Molve és Novigrád között feküdt. E várbirtokot IV. Béla király 1244-ben a német származású Harmech fiának, Corrardnak adományozta (Pesty Frigyes i. m. 414.).
5. Bruncsa. E falu határában 12 ekealja somogyi várföldet II. Endre király a várszerkezet köteléke alól kiszakított s Makár bán fia Tamás comesnek adományozott. Utóbb 1231-ben mind II. Endre, mind Béla ifjabb király megerősítette Tamás comest e várföld birtokában (Wenzel XI. 230.).
6. Chernalika. (Csernaja, a mai Garesnicza határában.) Az egykori Garics vármegyében (a mai Belovár-Kőrös vármegyébe). E várföld a Garicsban levő somogyi várföldek határainak leírására kiküldött tisztek 1256. évi levelében fordul elő (Hazai Okmt. VII. 54.).
7. Décse. Az egykori Garics vármegyében. E várföldet IV. László király 1273-ban Roh comesnek adományozta. A határleírás szerint Roh comes földjével 366volt határos. Az adományozott föld minőségének megítélése végett a király, Imre akkori somogyi főispánt küldte ki, a ki azt jelentette, hogy a kért föld határos Roh comes szintén Décse nevű birtokával, és ahhoz a Garics-hegyen 3 és a Gorgóhegyen 1 szőlő tartozik. E jelentésből kétségtelen, hogy Roh comes addig Decche földnek csak egy részét bírta, míg a másik része somogyi várföld volt (Pesty Frigyes i. m. 229. l. - Csánki Dezső: Kőrösmegye a XV. században. 73.)
8. Disnicha (ma Disnik, a Garityhegy keleti lejtőjén). E várföld szintén Garicsban, a mai Belovár-Kőrös vármegyét Pozsega vármegyétől elválasztó Illova-folyó mentén feküdt. A Garicsban lakó somogyi várszolgák és várjobbágyok között támadt birtokviszályok lecsendesítésére 1256-ban kiküldött tisztek levelében szerepel, névszerint felemlítve (Hazai Okmt. VII. 54. - Csánki Dezső i. m. 76.).
9. Dubrava (hajdan Dombró, Csázmától éjszaknyugatra) tájékán, a mai Belovár-Kőrös vármegyében fekvő várföldekről még a XII. század közepéről vannak adataink. II. Géza király idejében (1141-1161) Pál fia Miklós comes és három somogyi várjobbágy a zágrábi püspök egyik Denbron nevű erdejét elfoglalta és egész II. László király idejéig bitorolta, mígnem végre IV. István visszaadta a püspökségnek, a miből kétségtelennek látszik, hogy az erdő közelében somogyi várföldek voltak (Tkalčić: Monumenta Hist. Episc. Zagrab. I. 2. - Pesty Frigyes i. m. 412. - Csánki D. i. m. 72.).
10. Ebrisk. E várföld Garicsban, az Illova-folyó jobbpartján feküdt s a Héder-nembeli Henrik és a Garicsban lakó somogyi várszolgák, másfelől ugyancsak a Garicsban lakó somogyi várjobbágyok között támadt birtokviszályok kiegyenlítésére kiküldött bizottság 1256. évi levelében fordul elő (Hazai Okmt. VII. 54.).
11. Gorbonak (Gorbonok). A mai Klostar, Belovár megyében, a Podravinán, Gyurgyevácztól délkelet felé (Csánki i. m. 85.).
12. Horpács. Miklós nádornak a pannonhalmi apátság és a somogyi várjobbágyok között támadt perében, 1220 körül kelt ítéletlevelében, a perdöntő eskü letételére a várjobbágyok részéről Horpács faluból Iser comes és Warcu százados voltak kijelölve. E falu tehát várbirtok volt (Wenzel I. 167.).
13. Ismeretlen nevű föld, a melyről IV. Béla királynak egy 1263-ban kelt oklevelében történik említés. Midőn a király Komár helységet némi városi kiváltságokkal látta el, hogy az idegen vendégek letelepedésére alkalmas legyen, földeket is adományozott neki, közöttük egy somogyi várföldet, mely az Ormányon túl feküdt. E földterületet a mai Zala vármegyében, Komárváros tájékán, kell keresnünk (Fejér VII. 1322.).
14. Kakat. Garicsban, az Illova jobbpartján feküdt s az 1256. évi határleírásban fordul elő (Pesty Frigyes i. m. 416.).
15. Kara. Igaltól éjszakkeletre. Az itteni várföldről egy 1294-ben kelt oklevél emlékezik meg (Terra castri simigiensis Kara). Ez a falu még 1485-ben is királyi birtok (Csánki D. II. 616.).
16. Kölked. E várbirtokot IV. László király mentette fel a várbeli kötelék alól; 1273-ban a király az itteni várbirtokból 3 ekealját, melyen 4 várszolga lakott, János fia Trepknek adományozott (Wenzel XII. 82.). E várföld jelenleg a mai Pusztakovácsi határához tartozik. Emlékét Alsókölked- és Középkölked-puszták őrzik.
17. Lescbuch. Garicsban, az Illova-folyó jobbpartján feküdt. 1256-ban említik (Hazai Okmt. VII. 54.).
18. Mács. IV. László király egy 1279-ben kelt megerősítő levele szerint itt is laktak várjobbágyok; e földet a XV. században is említik. 1456-ban már a Miháldi családé (Wenzel IX. 226.).
19. Magyari (Mogorey). Egy 1277. évi oklevél szerint várjobbágyok lakták. 1279-ben IV. László király meghagyta a székesfehérvári káptalannak, hogy az itteni határokat rendezze. Pesty Frigyes e várbirtokot Somogyvár tájékán keresi, mások szerint azonban a mai Buzsák egy részének felel meg (Wenzel IX. 184.) - Hazai Okmt. III. 30. - Csánki D. i. m. II. 630.).
20. A közelebbről meg nem jelölt Musina-patak mellett elterülő várföld, a csezmiczei kerületben, melyet a várjobbágyok 1251-ben eladtak (Pesty Frigyes i. m. 418).
21. Necech (Pesty Frigyes szerint Nádszeg lehet). IV. László király egy, évnélküli oklevele szerint Opey ezt a várföldet elfoglalván a várjobbágyoktól, a király meghagyta híveinek, hogy vegyék pártfogásukba a várjobbágyokat (Wenzel IX. 555.).
36722. Palicsna. A mai Palesnik. Az 1256. évi határjárólevélben fordul elő (Wenzel XI. 413.).
23. Pösze. E várbirtokot 1276-ban IV. László király Berencsei András mesternek adományozta (Wenzel XII. 166.). Jelenleg Ádánd község határához tartozó puszta.
24. Predemch. A Gorbonak-patak mellett, a csezmiczei kerületben feküdt, többek között a muszinai vár népeivel is határos volt. Tehát a mai belovármegyei Klostar tájékán kell keresnünk. IV. Béla király e földet, mely a somogyi várjobbágyoké volt, a Döröcske-nembeli Salamon fia Simonnak adományozza. 1270-ben V. István király e birtokot és annak birtokosát, a vármegye főispánjának hatósága alól kivévén, a szlavóniai herczeg (talán bán?) alá helyezi. Béla királynak az előbb említett 1264. évi adománylevele szerint Csezmiczén is laktak somogyi várjobbágyok. A csezmiczei kerület nem csupán várbirtok, hanem később egyúttal Somogy vármegye kiegészítőrésze is volt. Az 1222. évi határjárólevélben található nevek is igazolják, hogy e területen magyarok laktak (Pesty Frigyes i. m. 417. - Karácsonyi János: Magyar nemzetségek I. 425. - Fejér III. 1. 368-70.).
25. Prodavíz. A Dráva jobbpartján, a mai Molve táján feküdt, Kapronczától délkeletre. IV. Béla király Bozommal együtt, 1244-ben, a német származású Harmech fiának, Corrardnak adományozta (Pesty Frigyes i. m. 414. - Csánki i. m. 67.).
26. Szerászló. Lőrincz nádor és somogyi főispánnak 1268-ban kelt ítéletlevele szerint, Szerászlóban (ma Bárdudvarnok) is laktak somogyi várjobbágyok, a kik a hetesi nemesek birtokrészeit elfoglalták (Wenzel VIII. 206-207.).
27. Szomajom. IV. László király egy 1275. évi oklevele szerint e falu a somogyi várjobbágyoké volt (Fejér V. 2. 292.).
28. Toplicza. Garicsban. Kálmán, Halics királya és Szlavónia herczege, 1239-ben, a somogyi várhoz tartozó Toplicza nevű földet Bayletha fiának, Drugánnak, cserébe adja a tőle kapott "Kristály földe" (ma Kreštelovac falu Pozsega vármegyében) nevű birtokért.
29. Tordos. E várbirtok a somogyvári Szent Egyedről nevezett convent 1275. évi beiktató-levelében fordul elő, Szomajom és Kaposfő helységekkel együtt, a Wene (Vénye) nevű lakatlan várfölddel határos faluként (Fejér V. 2. 292.).
30. Vertus. E helységet Béla ifjabb király 1226-ban a somogyi vár kötelékéből kiszakítván, a zágrábbi püspöknek adományozza (Tkalčić I. 56.).
31. Vénye. E várföldet IV. László király Korpádi Iván fiának, Orachnak, adományozza, a kit a somogyvári konvent 1275-ben az akkor lakatlan földterület birtokába be is vezetett (Fejér V. 2. 292.).
32. Vitya. E várbirtok emlékét a mai Gamás falutól délre fekvő hasonnevű puszta őrzi. Miklós nádor 1225-ben kelt ítéletlevele szerint, a pannonhalmi apát a somogyi várjobbágyoktól itt egy birtokot vásárolt (Pesty Frigyes 413.). 1261-ben IV. Béla király Vitya egy részét Kozma comesnek adományozta, hadi érdemei jutalmául. Az adománylevél szerint Vitya három részből állott. Az egyik a somogyi vár tartozéka, a másik a királyi csőszök, és a harmadik a királyi kovácsok földje volt.
33. Zdencz (Izdencz) környékén is voltak a somogyi várnak tartozékai. Ezeket a várföldeket 1256-ban István szlavóniai bán Sándor comestől, a ki azokat elfoglalta, visszavette. Ezek a várföldek a mai Belovár-Kőrös vármegyének grubišnopoljei járásában feküdtek (Pesty Frigyes i. m. 416.).
34. IV. László király a somogyi várnak Borhod és Igal között fekvő, meg nem nevezett földjeit a nyúlszigeti apáczáknak adományozta (Wenzel XII. 705.).
35. IV. Béla királynak a Szentsír-kanonokrend szerzetesei részére 1255-ben kiállított megerősítő levelében említés történik a somogyi várjobbágyok földjeiről, melyek a mai Nováki helységgel voltak határosak (Wenzel XI. 407. - Csánki D. i. m. 89.).
Királyi, királynéi birtokok.
A várbirtokon kívül a mai Somogy vármegye, területén szinte lépten-nyomon találkozunk királyi, királynéi birtokokkal, továbbá a királyi szolgálmányosok és szolgák lakóhelyeivel. Királyi birtokok voltak: Berény (ma Iharosberény). Egyik 1264-ben kelt oklevélben IV. Béla király az itteni királyi vendégekről (hospesekről) emlékezik meg (Wenzel XI. 532.). Karád, melyet királyi birtokként 1390-ben a lövöldi karthauziak kapnak Zsigmondtól cserébe (Dedek C. L.: A karthauziak tört. 141 l.). Kér. 1341-ben a király itteni jobbágyait említik (Anjouk. Okmt. IV. 68.), ma puszta Karád mellett. Kara még 1485-ben is királyi birtok. Lak 3681325-ben királyi birtokként szerepel; ma Szőlőskislak (Csánki D. i. m. II. 624.). Szent-Király nevű helység három volt a vármegye területén, a mai Somogysárd és Mezőcsokonya melletti Szentkirályi-puszta helyén (1371), Hedrehely környékén (1421) és a mai Rinyaszentkirály (1451) (Csánki D. i. m. II. 644.).
Királyi és királynéi szolgálmányosok laktak, illetőleg birtokosok voltak a következő helységekben: Bábonyban 1302-ben királynéi vinczellérek (Csánki D. i. m. II. 588.). Bárd földterületen (Kaposvártól délnyugatra) 1268-ban udvarnokok (királyi udvari cselédek) (Wenzel III. 190.). Bélcz faluban (ma Kisbélcz-puszta, Magyaratád mellett) 1345-ben királynéi hadakozó szolgák (nobiles iobagiones domine regine exercituare solentes de villa Belch) (Csánki II. 590.). Berény földterületen (Nagyberény, Somberény mellett) 1280-ban királynéi szekeresek és kulcsárok, továbbá pinczemesterek (Wenzel IV. 219.). A királyné népeinek itteni birtokait a Szalók nembeli Mihály megvásárolta, de utóbb ismét eladta nekik (Wenzel V. 106-107.). 1294-ben már a királynéi pinczemesterek és kulcsárok volt birtokairól van adatunk (Hazai Oklt. 88.). Bozás (Bőszénfa és Hárságy vidékén) 1234-1270-ben a királyi kanászok faluja volt (Wenzel II. 25.). Bösöben az 1275-1289. években a királynéi csőszök voltak birtokosok (Hazai Okmánytár VI. 343.). Csaba 1279-ben a királyné béreseinek földje (Hazai Oklt. V. 63.). 1282-ben a királyi egyházfiaknak voltak itt szállásaik (Mansiones sanctiferorum regalium in Choba). Ezek tulajdonképen a főpapok szolgálatára voltak rendelve, s az utazó püspök hordozható oltárát és az isteni szolgálathoz tartozó bútorokat vitték utazás közben. Csaba ma puszta Tab mellett. Csemperd (Nemesdéd és Tapsony vidékén) 1331-ben a királyi udvarnokok földje. (Csánki II. 597.) Erdőcsokonya 1269-ben a királyi béresek birtoka (Fejér IV. 3. 201.) Durche (Derczefalva, Kishárságy vidékén) 1234-1270-ben a királyi kanászok faluja (Wenzel II. 25.). Fenék (Egyházasfenék és Bélfenék) 1350-ben, mint a királyi csőszök és béresek volt birtoka fordul elő. Ma puszta, Potonytól keletre (Csánki D. II. 605.). Gaan (Gány), a hol egy 1302-ben kelt oklevél szerint a királynéi vinczellérek szoktak tartózkodni (Csánki D. II. 607.). Hutenfalu és Csőszfalu. 1350-ben mindkét falu a királyi csőszök birtokaként szerepel (Csánki D. II. 613.). Gamás 1218-1261-ben királyi udvarnokok földje (Knauz Nándor: Monum. Eccl. Strigon. I. 218-219. - Wenzel VIII. 2.). Ketel (ma Keczel-puszta, Kaposvár mellett) 1231-ben a királyi udvarnokok birtoka (Wenzel XI. 226.). Kölked az 1272-1289. években a királynéi szakácsok földje, illetőleg lakóhelye (Wenzel III. 275. - Hazai Okmt. VIII. 268.). 1464-ben e helység Szakácskölked alakban fordul elő (H. Oklt. III. 413.). Körtvélyes (a Potonytól keletre eső Fenék-puszta táján). 1350-ben a királyi csőszök egykori itteni birtokáról van szó. Márczadó ma puszta Gálosfától délnyugatra. Az 1234-1270. években a királynéi kanászok faluja (Wenzel II. 25. és 1268. évből III. 184.). Nyim 1269-ben a királyi udvarnokok és pohárnokok földje. (Orsz. Lev. Dl. 671. - Csánki D. II. 632.) Ötvös egykor szintén a királyi udvarnokok földje s a segösdi ispánsághoz tartozott. 1395-ben Kővágóőrsi György kapta adományul. (Csánki D. II. 634.) Somodor 1389-ben a királyi udvarnokok faluja (Csánki D. II. 640.). Két Szent-László helység (Szigetvártól éjszakra), mind a kettő 1234-1270. évek között a királyi kanászoké volt (Wenzel II. 25.). Valuusfey (Vályus) 1230-1270-ben a királyi kanászok faluja. A XIV. században a Szerdahelyi-rokonságé. Vid is, mint a szomszédos Szakácsi, a királyi szakácsok lakóhelye volt. 1495-ben e szakácsok birtokai után 112 frt adót engedtek el (Csánki D. II. 656.). Vitya a királyi kovácsok és csőszök földje. 1230-ban II. Endre király Vityán két eke földet adott a pannonhalmi apátságnak, úgy hogy a somogyvárbeliek: udvarnokok és csőszök földjeiből egyenként, 80-80 holdat méretett ki. Mint a várbirtokoknál láttuk, Vityán királyi várjobbágyok is laktak. 1261-ben a királyi kovácsoknak és a csőszöknek itteni birtokait említi IV. Béla király adománylevele.
A fennmaradt okleveles adatok sejtetni engedik, hogy a somogyvári várszerkezet tartozékai összefüggő egészet alkottak, de idővel, a népesség szaporodásával, a vármegyében levő tömérdek egyházi birtok miatt, a várjobbágyok már nem találtak a letelepedésre alkalmas területet, s így a XIII. század elején már kénytelenek voltak a távoli Garicsba vándorolni. Miként IV. Béla király egyik 1256-ban kelt okleveléből tudjuk, a somogyi várnép és várjobbágyok már testvére, Kálmán herczeg, idejében, sőt még előbb is birtokoltak Garicsban földeket, lehetséges tehát, hogy egyesek még a XII. század végén költöztek ki Garicsba, azonban a zöm valószínűleg Kálmán herczeg meghívására telepedett meg ott.

IV. Béla pecsétje.

Róbert Károly pecsétje.

Somogy vármegye czímere.

A balatonboglári várhegy.

A fonyódi várhegy.
371A várszerkezet bomlása.
A XIII. század legelején a várszerkezet már bomlásnak indult. Imre király, a közötte és fivére, Endre, között támadt viszálykodások idején sűrűn adományozta a várjavakat; még nagyobb mérvet öltött az eladományozás II. Endre alatt, bár már uralkodása alatt Béla, az ifjabb király, többrendbeli esetből erélyesen intézkedett az elidegenített várjószágok visszaszerzésére, mindamellett a várszerkezet bomlását nem bírta megakadályozni.
Királyi bírák.
IV. Béla király trónralépte után újból hozzáfogott az elidegenített várjavak visszaszerzéséhez. 1236-ban országszerte feltünnek a főispánok oldala mellett a kir. bírák, a kik a bűnperek kivételével, általánosan mindennemű birtokperekben bíráskodtak. (Századok 1872. 84.) A kiküldött bírák feladata volt az elidegenített várjavakat megvizsgálni, visszakövetelni azokat, a melyek jogtalanul kerültek idegen kézbe, IV. Béla király e kíméletlenül foganatosított eljárása általános visszatetszést keltett, különösen az egyháziak körében, a kik a pápához fordultak panaszaikkal. A Szentszék közbenjárására a király kénytelen volt a várjavak visszakövetelése körül nagyobb elnézéssel eljárni. Közbejött azután a tatárjárás is, melynek folyamán a várszerkezet nagyrészt felbomlott.
A tatárjárás után.
A tatárjárás után maga IV. Béla király bőkezűsködött a várjószágok osztogatásánál, különösen a közötte és fia István ifjabb király között támadt harczok alatt, sőt maguk a várjobbágyok is gyakran elidegenítették földjeiket. V. István és IV. László királyok uralkodása alatt a várjószágok már végső feloszlás alá kerültek.
A várszerkezet bomlásával, a tatárdúlás után, a IV. Béla királytól bőkezűen osztogatott várépítési kiváltságok alapján szinte észrevétlenül alakult ki a hatalmas főnemesség, a kiknek elhatalmasodásával szemben a köznemességgé lesülyedt ősi nemzetségek sarjai mindegyre jobban érezték az összetartás és tömörülés szükségét. Hozzájuk csatlakoztak a várjobbágyok is, a kiknek fennmaradását a a várjavak elidegenítése következtében legjobban fenyegette veszedelem, még ama várjobbágyakat is, a kik - elég nagy számban - személyes vitézségük és hadi érdemeik jutalmául nemességet nyertek.
Megyei kormányzat.
IV. Béla király uralkodása idején már megvolt a nemesek megyei önkormányzata, megvolt a hadakozó és bíráskodó osztály, de Béla e szervezetet még nem szabályozta. Csak a következő uralkodók alatt fejlődik ki teljesen a megyei intézmény, mely hivatva volt később a nemzetet a legválságosabb helyzetben fenntartani és a nemzeti hagyományokat megőrizni. A tatárjárás után már feltünnek a nemesség állandó, rendes bírái, a szolgabírák, a kik ugyan a békebírák utódai, de már választott tisztviselők. A közigazgatás az ő kezükbe kerül s hatóságuk kiterjed a nemesekre és a nem-nemesekre egyaránt.
Somogy kormányzói.
A vármegyei önkormányzat megalakulásával a somogyi várszerkezet tisztikara is átalakul. A várszerkezet élén állott ispánból a vármegyei főispáni, udvarbírájából az alispáni tisztség fejlődik. Az egykori somogyi várszerkezet tisztikaráról csak nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. A tatárjárás előtti korszakban a somogyi várszerkezet élén kiváló, előkelő férfiak állottak, mint Ottó vagy Atha, a Győr-nemzetségből (1061), Salamon király későbbi nádora; a Záh-nembeli Tamás (1185-89), egyúttal nádor; András (1196-1202), kinek neje, Margit, II. Endre király nagynénje volt; Csépán, a Győr-nembeli István fia, egyúttal nádor és pozsonyi, bácsi ispán (1206-1208); a Kán-nembeli Siklósi Gyula bán (1219); a Kán-nembeli László (1236-37), a későbbi nádor (Tört. Tár 1905. 60.).
A legelső udvarbíró, a kiről okleveles adatok vannak, Caban, 1237-ben (Wenzel II. 77.) a Kán-nembeli László alatt szolgált. A tatárjárás utáni korszakban még egy udvarbíróról van adatunk, a Bő-nembeli Ders fia Istvánról, a ki 1266-ban viselte e tisztet (Tört. Tár 1897. 671-675.). A várszerkezet tisztikarából még a következők emlékét őrizték meg az oklevelek: Iser comes (1220), Warcu százados (1220. Wenzel I. 167.), Pobor, a hirdetők főnöke (1261), Ipoch, comes castrensis (1268), (nem főispán, mert akkor ezt a tisztet Kemény fia, Lőrincz nádor viselte) (Pesty Frigyes: A várispánságok tört. 116.). Lambert, Moys főispán tisztje (1262 jún. 30-án. Hazai Oklt. 38.), Endre hadnagy (1266), Antalos hadnagy (1279. Wenzel IX. 226.) A tatárjárás után megalakult Somogy vármegye főispáni tisztét az ország első zászlósurai töltötték be. Közvetetlenül a tatárjárás után egymást követve, három nádor viselte egyúttal a somogyi főispáni méltóságot: a Kán-nembeli László (1243-45), a Türje-nembeli Szentgróti Dénes (1245-46) és a Gut-Keled-nembeli István. Valamivel később Kemény fia Lőrincz nádor (1267-68) és a Gút-Keled-nembeli 372Majádi Miklós (1270-72) állottak a vármegye élén. IV. László mozgalmas uralkodása alatt, majd minden évben más főispánja volt a vármegyének, a szerint, hogy melyik párt jutott uralomra. III. Endre idejében, valamint a XIV. század első évtizedeiben a hatalmas Héder-nembeli Németújváriak állottak a vármegye élén. Károly Róbert király, a kinek a Németújváriak eleinte ellenei voltak, nem bízván ezekben és a somogyi főurakban még uralmának megszilárdulása után sem, leginkább oly férfiakat ültetett a somogyi főispáni székbe, a kik azelőtt a vármegyével semmiféle összeköttetésben nem állottak, mint Zsámboki Miklós (1320-24), az Ákos-nembeli Mikcs, szlavóniai bán (1325-28), Drugeth János (1328-34), egyúttal Fejér vármegye főispánja. Később, 1351-53-ban, Loránt fia Leusták, a somogyi főispán, a ki egyszersmind Tolna vármegye főispánja és főétekfogómester is volt, majd a szlavóniai báni méltóság mellett is megtartotta a vármegye kormányzatát. Öt követte Nagy Pál, egyúttal Kőrös vármegye főispánja, majd 1395-ben Dabisa István, Bosznia királya. A XV. században előbb az Osli-nembeli Kanizsai családnak, majd a Marczaliak sarjainak kezébe kerül a vármegye kormánya. A XV. században egyszerre két főispánja is volt a vármegyének: 1439-1442-ig Marczali Imre és János, 1444-ben Ujlaki Miklós erdélyi vajda és Tamási János vajda fia, Henrik. Mátyás király alatt a Marczali, az Ujlaki és a Korotnai családok sarjaiból kerültek ki a vármegye főispánjai. A Marczaliak kihaltával, az 1475-ben közöttük és a Báthoriak közötti kölcsönös öröködési szerződés alapján, a Báthoriak lesznek a vármegye legnagyobb birtokosai és a főispáni méltóságban utódai. Az ő körükből kerül a vármegye élére Báthori György, II. Lajos uralkodása alatt, az udvari párt egyik befolyásos tagja, a ki ellen a nemzeti párthoz tartozó vármegyei nemesség már 1525-ben heves küzdelmet fejtett ki. Báthori György a mohácsi vész után is megmaradt Somogy vármegye főispánjának és Ferdinánd király híveként, a kettős királyválasztást követő belháborúk alatt jelentékenyen szerepelt.
Alispánság.
Az első alispán, a kiről forrásaink megemlékeznek, Pál, a Héder-nembeli Ivánka főispán alispánja volt (Szent-Benedekrend tört. II. 343. l.), utódát Pétert, egy 1298. évi nov. hó 14-én kelt oklevélben, szintén így czímezik (Hazai Okmt. VII. 268.). Kezdetben az alispánnak a főispán mellett igen alárendelt szerepe volt. Az alispán még a XIV. században is kizárólag a főispán jogán s az ő megbízásából viseli tisztét. Ezért változtak oly sűrűen az alispánok (Gábor Gyula: A megyei intézmény 82 l.). A mint azonban a főispán, a ki a XIII. és a XIV. században még több más méltóságot tölt be, mindegyre ritkábban vesz részt a vármegye ügyeinek intézésében, az alispáni tisztség jelentősége is növekszik. A XIV. század második felében már a legelőkelőbb családok sarjai viselik az alispáni tisztséget, mint 1385 előtt az Aba-nembeli Atinai János fia István, Kisbándi György fia Miklós, 1390-ben pedig Hetyei Lőrincz fia János (Tört. Tár, 1907. 53.). A XV. században az Andocsi, a Dombai, a Fajszi, a Megyerei, az Osztopáni, a Perneszi, a Mesztegnyői Szerecsen és a Zichi családok sarjai közül kerültek ki a vármegye alispánjai.
Vármegyei jegyzőség.
Károly Róbert alatt a közigazgatás szervezésével, a szóbeliség helyett az írásbeliség behozatalával, elkövetkezett a vármegyei jegyzői állás felállításának szüksége. Eleinte e jegyzői állás, mint az alispáni tisztség, a főispán megbízásán alapult. Egy 1322. évi szept. hó 22-én kelt oklevélben Gergely, Miklós somogyi főispán főjegyzőjeként szerepel (Anjouk. O. I. 181.).
Szolgabírák.
A vármegyei önkormányzat legfontosabb tisztviselői a szolgabírák voltak. Számuk az 1291. XVI. t.-cz. rendelkezése értelmében négy volt. Ők voltak a vármegyei főispán és alispán bírótársai. Az első somogyi szolgabírák, a kiknek emléke fennmaradt, 1298-ban, János fia János, Márton fia Mihály és Leo mester (Hazai Okmt. VIII. 380.). 1318 máj. hó 1-én, a mikor Pál, Somogy vármegye főispánja és bírótársai - a négy szolgabíró - bizonyos patvarsági bírság fejében, Jób fiának, Jánosnak, inkei birtokrészét Iharosnak és Boksának ítélték oda (Anjouk. Okmt. I. 466.), már mind a négy szolgabíró meg van nevezve, névszerint: Gebecs mester (Hetesi Gebecs, gr. Zichy O. III. 4.), Fancs mester (Gordovai Fancs), Zehanus, a Győr-nemzetségből (a kinek emlékét a Szigetvárhoz tartozó Szehénfapuszta őrizte meg), és Twdocyk fia Péter. 1331 márcz. 4-én Fejéregyházi Orros Gergely, Fejéregyházi András fia Pál, s Várdai Aracs és Karai Lesták voltak a vármegye szolgabírái (Tört. Tár. 1907. 54. l.). 1357-ben András szolgabíró alispánhelyettesként szerepel (Zichy Okmt. VI. 6.).
Vármegyei közgyűlések.
A vármegye a XIV. század első felében, leginkább a főispán elnöklete alatt, a király rendeletére tartotta közgyűléseit, a melyeken egyúttal igazságot is szolgáltattak. 3731322-ből bírjuk Zsámboki Miklós főispánnak egy levelét, a mely szerint Somogyvárott közgyűlést tartott a négy szolgabíró és a vármegye nemességének részvételével (Una cum quatuor iudicibus et universis nobilibus comitatus nostri congregationem fecissemus). E közgyűlésből Miklós főispán alispánjának, Pálnak, egy 1322 júl. hó 24-én kelt levelét ismerjük (Gr. Zichy Okmt. II. 46.).
Nádori közgyűlések.
Nagy Lajos uralkodása alatt, a főispán elnöklésével tartott külön vármegyei közgyűlés jelentőségét mindjobban háttérbe szorítja a nádor elnökletével tartott gyűlés. A király ugyanis, hogy a nemesség ne legyen kénytelen ügyeivel a királyi kúriát felkeresni, a nádort, mint országos hatáskörű bírót, kiküldi a vidékre, a bíráskodás ellátására. A nádor így a helyszínén saját bírói hatáskörében ítélkezett s eljárásába a megyei nemességet is bevonta. E közgyűléseket néha két határos vármegye bevonásával is tartották. Somogy, mint kiterjedt vármegye, egymaga elég dolgot adhatott ily gyűlésnek. Éppen ezért a nádor leginkább egymagával Somogy vármegyével tartott ilyen gyűlést. Nádori közgyűlés (congregatio) tartásáról vármegyénkben első ízben 1349-ben, Giletfi Miklós nádorsága idejéből értesülünk. E közgyűlés máj. 11-én vette kezdetét, s több napon át tartott (Gábor Gyula: i. m. I. 129.).
Kont Miklós nádorsága alatt 1358 júl. 9-én és 1366 máj. 4-én, Opuliai László herczeg nádorsága alatt pedig 1368 jún. 14-én kezdődött a közgyűlés, az utóbbi még jún. 21-én is folyt. Ezeket a közgyűléseket mind Somogyvárott tartották; az 1372. évi okt. hó 10-én az Opuliai László nádor elnöklete alatt tartott közgyűlés színhelye már Kapos volt (Századok, 1872. évf. 671. - Tört. Tár, 1910. 111-121.). László herczeg ezen a közgyűlésen szerepelt utoljára nádorként.
Simontornyai Imre nádorsága alatt 1374 júl. 1-én gyűltek egybe Somogy vármegye rendei nádori közgyűlésre, Garai Miklós nádorsága alatt pedig 1380 jún. hó 4-én. Ilsvai Leusták nádor 1397. évi márcz. hó 21-én Somogyvárott tartott nádori gyűlést. Ezen a pannonhalmi apátság képviselője, Péter prépost is megjelent és felszólítást intézett Alsáni Bálint pécsi püspökhöz, a ki Patán, noha az apátságot 1383-ban beiktatták a patai vám birtokába, a vámot a maga részére szedte, hogy igazolja eljárását. A befolyásos pécsi püspök képviselője a válaszra halasztást kért, a mit a nádor meg is adott (Pannonhalmi Szt. Benedekr. T. III. 219., 453.). Ugyanezen a közgyűlésen a vármegye alispánja, a szolgabírák és esküdtek feszületre tett hitökkel erősítették és bizonyították, hogy a nyúlszigeti apáczák igali jobbágyai erőszakosan foglalták el a tihanyi apát ugyanottani birtokrészét (I. m. X. 414.).
Az 1429. évi aug. hó 28-án tartott közgyűlésen a székesfehérvári káptalan megbízottja panaszt emelt Miklós szentmártoni apát és konventje ellen, mert megbízóinak 1196 szőlőből járó tizedét lefoglalták (I. m. III. 187.).
A nádor elnöklete alatt tartott e nádori közgyűlések azonban a XV. század folyamán mind kevésbbé feleltek meg eredeti rendeltetésüknek. Egyes hatalmasok tekintélyes kísérettel jelentek meg a közgyűléseken s a gyöngébbek megfélemlítésével csikartak ki maguknak kedvező ítéletet. A peres felek gyakran oly kifogásokkal éltek, hogy a nádor nem tudta még a gyűlésen az ügyet eldönteni és így kénytelen volt perhalasztást engedélyezni. I. Ulászló, még inkább Mátyás király uralkodása alatt, egyre ritkábbak lettek a nádori közgyűlések, míg végre az 1486: I. törvényczikk az egész intézményt megszüntette.
Két főispán Somogyban.
I. Ulászló király uralkodása alatt, mint már említettük, két főispánja volt a vármegyének. Az 1444. évben, máj.-jún. havában tartott vármegyei közgyűlésen mind a két főispán, Ujlaki Miklós erdélyi vajda és Tamási Vajdafi Henrik, elnökölt. A közgyűlés 24-ik napján (jún. 10.) az elnöklő főispánok tanusító levelet adnak arról, hogy Alsólendvai János bán özvegye Zákányi László ellen, a Surd nevű birtokán elkövetett hatalmaskodások miatt, előttük panaszt tett (Zichy O. IX. 70.).
Somogy czímere.
A vármegye kiadványai az alispán és a négy szolgabíró neve alatt keltek. Ők hitelesítették azokat saját czímeres pecséteikkel (Orsz. Lev. Dl. 14554. 17.553.). Évszázadokon át tartott ez a szokás, míg végre II. Ulászló király 1498 jan. 6-án Somogy vármegyének, különös kegye jeléül, czímert adományozott, hogy azt pecsétjére vésetvén, kiadványain alkalmazza. A vármegye azonban az országos gyakorlathoz ragaszkodott továbbra is. Még akkor is ragaszkodott hozzá, mikor az 1550. évi pozsonyi országgyűlés törvényeinek 62. czikke elrendelte, hogy minden vármegyének, Somogy példájára, a király adománya útján saját czímere s pecsétje legyen, mely az alispánoktól, szolgabíráktól és esküdtektől lepecsételt ládában őriztessék, honnan csak a közgyűlések alkalmával vétessék ki és használtassék (Tagányi Károly: Magyarország czímertára 21-22.).
374A vármegye czímere a következő: kék pajzsban leveles arany koronából kinövő, könyökénél meghajlott, jobbra fordult, vaspánczélos kar, markában zöld levéllel ellátott, három szőlőágon lecsüngő, páros arany szőlőfürtöt tartva. Sisakdísz: koronán álló, veressel és fehérrel koczkázott, kiterjesztett szárnyú koronás egyfejű sas. A takarók színe a czímerleírásban nincsen megnevezve.
Somogy területe.
A tatárjárás után megalakult Somogy vármegye határai a drávántúli vidékre is kiterjedtek. A XIII. században tehát a mai Belovár-Kőrös vármegye egy része Somogyhoz tartozott, így a csezmiczei kerület is, a hol somogyi várjobbágyokat találunk (Fejér, IV. 2. 215.-V. 2. 366.). A XV. században azonban a vármegye már nagyjából ugyanazt a területet foglalta el, mint manapság. Keleti határán Szigetvár várát és városát olykor Baranya vármegyéhez, feljebb pedig a Berki és Báté vidékétől éjszakra, a Kapos mentén, Törökkoppányig terjedő hosszas kúpalakú területet néha Tolna vármegyéhez is számították. Viszont délnyugaton, a murántúli Légrád helység Somogy vármegyéhez tartozott.
A segösdi kerület.
Csánki Dezső a Hunyadiak korának földrajzi viszonyait felvilágosító, többször idézett nagybecsű művében Somogy vármegye XV. századbeli területén 16 várat, 25 várost és 939 helységet sorol fel (II. k. 567. l.). Csánki Dezső adataiból kitünik, hogy a középkori Somogy vármegye területén a falvak sokkal sűrűbben feküdtek egymás mellett, mint korunkban, s hogy a népesség is aránylag sűrűbb lehetett. A középkori Somogy vármegyének az a része, a mely Zala vármegyével és a Dráva-folyóval határos, már az Árpád-házi királyok alatt egy külön s közigazgatási tekintetben fontos szerepű kerület volt. Ez a segösdi kerület, a mely már a vármegyék első alakulása idején független volt a somogyi várispánságtól. Egyházilag is külön terület volt az úgynevezett segösdi főesperesség, melyről már 1240-ben, tehát még a tatárjárást megelőző időből vannak adataink.
Bertalan veszprémi püspöknek a veszprémi Katalin-apáczazárda javára szóló, 1240. évi alapítólevelét a somogyi főesperes mellett Germanus segösdi főesperes is aláírja.
A segösdi kerületnek tulajdonképeni közigazgatási szervezete nem volt. E terület valóságban koronauradalom volt, mely a királyné udvartartási költségeinek fedezésére szolgált. Ez a kerület magában foglalta a mai csurgói járást, úgyszintén a mai nagyatádi járás egy részét. A kerülethez tartozó Dobszának nagy távolsága Segösdtől arra mutat, hogy az e kerülethez tartozó birtokrészek nem alkottak összefüggő egészet (Pesty Frigyes: Az eltünt régi vármegyék: I. 213.).
A segösdi kerületben lakó népek különféle szolgálmányokra voltak kötelezve. E szolgálmányokra nézve némi tájékozást nyerünk IV. Béla királynak az iharosberényi vendégek javára 1264-ben kiadott szabadalomleveléből. Ebben többek között megállapítja, hogy a "segösdmegyei" ispánok a királynak évenként egyszer ebédet és vacsorát tartoznak adni, a mint azt más hasonló sorsú segösdi lakók is teszik. Ez a kötelezettség tehát általános volt a kerületben. Ezenkívül tartoztak még minden évben, minden ház után az ispánnak két dénárt fizetni, a királynak évenként ajándékot adni és kötelesek voltak a vámzabot a királyi udvarba fuvarozni. E kötelezettségekkel szemben azonban a segösdi kerület lakosai több kiváltságot élveztek. Ezek közé tartozott, hogy a segösdi ispán az örökösök nélkül elhaltak javait nem foglalhatta le. A perbeni ítéletekért a bírónak változatlanul 60 dénárt tartoztak fizetni, kivévén lopás vagy vérontás esetét. A király istállójába nem tartoztak ökröket adni, küldöttségbe menni sem voltak kötelesek, kivévén a saját helységük érdekében, vagy a király ügyében egy napra. A tized szabályozása után kimondja még a királyi szabadalomlevél, hogy az iharosberényiek akaratjuk ellen, az ispántól fegyverfogásra nem kényszeríthetők, kivéve azt az esetet, ha a király zászlaja alatt, annak seregében és parancsára kell harczba szállaniok (Pesty Frigyes i. m. I. 213-218. - Fejér, IV. 3. 201. - Wenzel, IX. 533.).
Bár Segösd, mint említettük, mindenkor a magyar királynék udvartartásának ellátására volt rendelve, III. Endre király uralkodása alatt mégsem Fennena királyné, hanem a király anyja: Thomasina birtokolta. A XIV. században azonban ismét királynéi birtok volt, miként ezt Károly Róbert király 1327-ben kelt oklevelében is hangsúlyozza. A XIV. század végén a segösdi kerület elveszítette önállóságát és beleolvadt Somogy vármegyébe.
Magát Segösd helységet 1389-ben Mezőlaki Zámbó Miklós kapta Zsigmond királytól, cserébe Apáczasomlyóért; de a király csakhamar visszaválthatta, mert 3751404-ben maga Zsigmond zálogosította el Marczali Miklós volt erdélyi vajdának és a Marczali család más tagjainak, 8020 forintért, 1417-ben pedig Marczali Miklós fiainak és testvérének, Dénesnek, Somogy vármegye főispánjának adományozta. Ekkor már Segösd a vármegyébe volt bekebelezve. (Fejér X. 4. 322-X. 5. 805.)
A segösdi kerület élén ispán állott, a kit a királyné rendelt ki. Már 1265-ben van adatunk a segösdi ispánról (comes de Segösd). Azonban abból az időből, míg Segösd a magyar királynék birtokában volt, forrásaink mindössze egy segösdi ispánt említenek névszerint, 1358-ban, ez István bán fia, Miklós, a ki ekkor egyúttal kir. tárnokmester is volt (Pesty Frigyes i. m. I. 218.).
Segösd tartozékai.
A segösdi királynéi uradalom legrégibb tartozékai Erdőcsokonya, a három Dobsza, Csehi (Kálmáncsehi, ma Kálmáncsa), Szob és Dencs voltak. Legkorábbi adatunk Dobszáról van. Erzsébet királyné 1277-ben a két Dobsza falut, a Buzád-nembeli Panyit fia Jakab mesternek adományozta; ugyanez a Jakab mester 1280-ban Csehit is elnyerte, de 1286-ban ezeket a falvakat hűtlensége miatt elveszítette. Utóbb kegyelmet nyervén, Erzsébet királyné Csehit és a három Dobszát visszaadta neki (Wenzel IV. 312.). Dencset (ma Fazekasdencs-puszta), 1284-ben már puszta földterületként említik az oklevelek (Hazai Okmt. VIII. 235.). Thomasina, III. Endre király anyja, 1295-ben a segösdi kerülethez tartozó Szob falut László comesnek, Mihály fiának adta (Pesty: Elt. várm.).
A XIV. század első felében az elősoroltakon kívül még Lábod és Aranyos szerepelnek a segösdi uradalom tartozékai sorában. Midőn I. Károly király 1327-ben János cseh király leányát: Annát, fiának, Lászlónak, eljegyezte, nászajándékul a királynéi városokból Segösdöt, továbbá Lábod, Csehi és Aranyos falvakat kötötte le. Az utóbbi helység ma puszta, Darány mellett. 1389-ben Barát, Ötvös, Bolhás, Atád, Szabás, Aranyos, Belcső, Csákány, Visonta és Gesztenye helységek szerepelnek a segösdi uradalom tartozékaiként. Midőn 1395-ben Zsigmond király Atádot, Szabást és Ötvöst Kővágóőrsi Györgynek adományozta, e helységeket a segösdi ispánságtól örökre elkülönítette. Ötvös eredetileg a kir. udvarnokok földje volt és csak később került a segösdi ispánsághoz (Csánki D. i. m: II. 634). Kálmáncsehi és Lábod 1395-ig Prodaviczi Ákos fia, Mikcs birtoka volt. Később a Marczaliak birtokába került.
Somogy tartozékai.
Somogy vármegye területéhez tartozott a középkorban a Dráva és a Zdala nevű csatornaszerű vízfolyásoktól alkotott sziget is, mely ezidőszerint Belovár-Kőrös vármegye tartozéka.
A középkorban a mai Répás kerületben három nagy uradalomnak a tartozékai terültek el. 1. a zákány-gyékényesi, 2. a csurgói és 3. a berzenczei uradaloméi. Az elsőhöz a sziget nyugati, a másodikhoz a sziget keleti része tartozott. A felsorolt községek közül a középkorban Into és Tóthfalu a zákányi uradalom, míg Attak, Kocsilla, Szenterzsébet, Mindszent, Farkasfalva, Gesztye, Szaniszló és Lankócz a berzenczei uradalom tartozékai. A zákányi uradalom részein 1446-ban megosztozkodtak a Vajdafi és Marczali, másrészről a Zákányi családok. A beiktatásról szóló sómogyvári konventi jelentés Intót és Tóthfalut Somogy vármegyében fekvőnek mondja. Ezek a birtokok 1457-ben a Zichyekre szállottak.
A berzenczei uradalomhoz tartozó birtokok 1453-ban a Berzenczei család kezén vannak. 1453-ban a somogyvári konvent előtt Berzenczei Mihály fia, János, a Somogy vármegyében bírt Szenterzsébet, Gesztye, Kocsola (Kocsilla), Szaniszló, Telek és más birtokokat 500 forintért Vitéz Tamásnak zálogosította el.
A csurgói uradalomhoz és a gyékényesihez tartozó részeket a vránai perjel bírta. A somogyvári konventnek 1454 máj. 1-én V. László királyhoz intézett jelentéséből, mely szerint Szentgyörgyi Tamás vránai perjelt a Somogymegyei Csurgó stb. birtokába beiktatta, ez kétségtelenül kitünik. E beiktató levél tanusága szerint, a vránai perjelség somogyvármegyei birtokainak határa a Zdala-árok volt (Gábor Gyula czikke a Századok 1911. év folyamában 81-87. l.).
A berzenczei uradalomhoz tartozó részből 1472-ben özvegy Berzenczei Istvánné Szenterzsébet, Geszthe és Szaniszló birtokokat Szenterzsébeti Forster Györgynek elörökösítette. 1473-ban Szanszló stb., Vincze Orsolya, néhai Szentgyörgyi Vincze Péter neje és Berzenczei Loránt fia György fiának, Laczknak özvegye, Agata birtokába megy át. 1488-ban azonban már Nagy-Lucsai Benedek fia, Ferencz, és Forster György leánya, Anna, lesznek birtokosai Szenterzsébet, Egyházas-Lankócz, mindkét Attak, Kocsilla és mindkét Mindszentnek. Ez adatokból kétségtelen, hogy a Zdala és a Dráva közötti terület szoros összefüggésben állott a zákány-gyékényesi, a csurgói és a berzenczei uradalmakkal.
376Ezek a helységek az 1536-1598. évi összeírásokban már legnagyobbrészt elhagyott, vagy a törököktől elpusztított helyekként vannak megjelölve. A török hódoltság alatt teljesen eltüntek a föld színéről, emlékük csupán az oklevelekben maradt fenn. Az egész terület legelőnek számított és a török uralom alatt, a kanizsai basa engedelmével, a zákányiak hajtották ide marháikat (Századok 1911. évf. 82. l.).
Somogyi várak a középkorban.
A tatárjárás után IV. Béla király az ország védelmét erődítvények építésével igyekezett előmozdítani. A bőkezűen osztogatott várépítési engedélyek következtében Somogy vármegye területén is, a XIII. század második felében és a XIV. század elején, számos vár épült.
A várfenntartás joga csakhamar hatalmas főúri osztály kialakulására vezetett. Az egyes várurak, erődítvényeik oltalma alatt, hatalmi körükbe vonták az egyes várakat környező falvakat s így egy-egy vár körül lassanként jelentékeny uradalmak keletkeztek. A somogyi várszerkezet középpontja, Somogyvár, a várszerkezet felbomlásával elveszítette jelentőségét; váráról már a XV. század második felében nem emlékeznek meg az oklevelek. Az elpusztult Somogyvár helyett azonban számos családi vár épült, melyeknek legnagyobb része túlélte a mohácsi vészt, sőt a hódoltság alatt is jelentékeny szerepük volt.
Egybevetve az okleveles adatokat, megállapítható, hogy a középkorban a következő várak voltak a vármegye területén:
Babócsa. Eredetileg a Tibold-nemzetség birtoka. Később, az 1369-1398. években, a Babócsai családé. Babócsai Miklós fia László magvaszakadtával, 1398-ban, Marczali Dénes nyerte adományul. Várát a Marczaliak a XV. században építették; első ízben 1474-ben említik, midőn Marczali László és neje, Báthori Kató, birtokaikat az 1474-ben kötött öröködési szerződés értelmében Báthori Istvánnak és testvéreinek vallották be. 1495-ben a Báthori család királyi adományt nyert e várra. A török hódoltság alatt is jelentékeny szerepe volt (Csánki D. id. m. II. 572.).
Barcs. Eredetileg a segösdi uradalomhoz tartozott. Várát 1460-ban említik első ízben (castellum Barcz). Ekkor Bakonyai István és János birtoka. Később, Bakonyai István magvaszakadtával, felét a Váradi és a Nagylucsei családok nyerték. 1472-ben, mint a Bakonyaiak többi erősségeit is, Gáji Horváth Gergely kezén találjuk (Csánki D. II. 572.).
Bát. A Kapos-folyó mentén, Szerdahely (ma Kaposszerdahely, Szennához tartozó puszta) és Kaposvár vidékén emelkedett. Váráról 1454-ből van első adatunk, bár ekkor inkább kastélyszámba jöhetett (Castellum Bath. Orsz. Lev. Dl. 14.811.). Ekkor a Szerdahelyi család mindkét ágának (Dancs és Ders) volt benne része; 1485-ben már jobban megerősíthették, a mit egy az évi oklevél is kiemel (Castellum seu fortalicium Bath.).
Berzencze. A Pécz-nembeli Lóránté lett 1377-ben; birtokáról azután utódai Berzenczei Lórántfiaknak nevezték magukat; tőlük 1468-ban Szent-Erzsébeti Forster György birtokába került. Valószínűleg ő építtette a berzenczei kastélyt (castellum), melynek birtokát 1481-ben Tolnai Bornemisza Jánossal megosztotta. Midőn Forster György és neje, Csapi Ilona asszony, Nagylucsei Orbán győri püspökkel és királyi kincstartóval örökösödési szerződésre lépett, megegyeztek, hogy Berzencze vára (Castrum in facie possessionis Berzencze) Forster György halálával haszonélvezetül nejére szálljon. Forster György 1490. évi ápr. 16-án kelt végrendeletével a berzenczei várat csakugyan nejének, Ilona asszonynak hagyományozta (Csánki D. id. m. II. 674.). A vár még a XVI-XVII. századokban is jelentékeny erősség volt.
Csurgó. A jeruzsálemi Szent János-lovagrend birtoka, melyet III. Béla király testvérhugától, Margit herczegnőtől, András somogyi ispán (1196-1202) nejétől nyert adományul. A János-lovagokon kívül még a templomosoknak is voltak itt birtokaik. Valószínűleg a templomosrend épített itt magának várat, melyet II. Endre király a János-lovagoknak adományozott. Ennek birtokában I. Károly király 1324-ben megerősítette a kereszteseket (Fejér VIII. 2. 588.). A Jánós-lovagrend itteni rendháza, önállóságának megszüntével, a vránai perjelség vezetése alá került s 1405-ben már a vránai perjelé. Váráról 1448 (Zalai Okt. II. 543) és 1465-ben (Hazai Okmt. I. 368.) emlékeznek meg okleveleink. Várnagyát legutoljára egy 1493. évi oklevél említi. A vránai perjelségi javak 1522-ben Tahy János birtokába kerülnek, a ki 1534-ig bírta azokat. Tartozékai között szerepel: Berény (1374), Bocskád vagy Bacskád (1367-1498), Bodafalva (1431), Bálványos (1431), Czirok (1450), Gadány (1450), Nagymarton (Csurgónagymarton, 1367), Malatka vagy Malaczk (1367-1498), Marticza (1367), Szenta (1368-1498), Sziget (1431); - 3771451-ben: Szenta, Csente, Sarkad, Alsok, Sziget, Bodafalva, Keutse, Bálvánd, Molnár, Pápa, Pogyant, Szent-Király, Nagy-Marton, Vésse, Bagh, Almágy és Gyékényes (Századok 1911. évf. 87.).
Fejérkő. A Balatonföldvár és Szántód vasúti állomásoktól délnek benyúló völgy végén, a Balatontól mintegy 7 km. távolságra, Kereki község mellett találhatók Katonavár romjai, a melynek neve alkalmasint onnét ered, hogy a XVIII. században a Katona család birtoka volt. Ezt a várat Békefi Remig (a Balaton környékének egyházai és várai) azonosnak tartja a régi Fejérkő várával. Fejérkő vára 1396-ig a királyé volt, a ki azt ebben az évben Marczali Miklósnak adományozza. Marczali László és neje, Báthori Kató, az 1474-ben kötött öröködési szerződés értelmében a Báthoriaknak vallották be, 1495-ben kir. adományt nyertek e várra (Dl. 20.306.). Tartozékai közül csak Kőröshegy várost ismerjük (Csánki D. II. 573.).
Gerenczről 1467-ből van legkorábbi adatunk. Ekkor Csapi András birtoka, a ki Keményfalvi Török Péter javára lemondott e várkastélyról. Török Pétert 1469-ben be is iktatták a kastély birtokába. 1495-ben, midőn a Báthoriak kir. adományt nyernek a Marczali-féle javakra, Gerencz helységet is felsorolják, várát azonban nem említik. Barcs és Babócsa vidékén, alkalmasint a Dráván túl feküdt (Csánki D. id. m. II. 608.).
Kaposújvár. 1403-ban Rupolujvár, 1426-ban Újvár, 1461-1498-ban Kaposújvár alakban említik az oklevelek. 1403-ban a hűtlen Rupolujvári Tamásfi István és Jánostól elkobzott birtokként Szerdahelyi Ders Mártonnak és Tamási Henrikfi János erdélyi vajdának adományozta a király. 1423-ban Tamási László és testvére Henrik, a király beleegyezésével, magtalan haláluk esetére vérrokonuknak Serkei Lorántfi Györgynek és utódainak hagyományozták. 1443-ban Tamási Vajdafi Henrik Hédervári Lőrincz nádorral és fiával, Imrével, lépvén öröködési szerződésre, a nádor, I. Ulászló király jóváhagyása mellett, beiktattatta magát e vár birtokába; rövid idő mulva azonban Ujlaki Miklós hatalmasul elfoglalta a várat. Az emiatt keletkezett perben az országnagyok 1445-ben Kaposujvárát Serkei Lórántfi Györgynek visszaítélték, a kivel Ujlaki Miklós ekkor egyezségre lépett és így sikerült is megmaradnia a vár birtokában; sőt 1453 szept. hó 14-én új adományt is szerzett a várnak e Tamási-féle részére. Az Ujlaki rész 1476-tól időlegesen Enyingi Török Ambrus kezére került, de később ismét az Ujlakiak birtokolják; a másik rész a Szerdahelyi Dersfiaké volt. Ezek itteni részüket az egész középkoron át megtartották. Azonban az 1536. évi adólajstrom szerint már közösen bírták Sulyok Balázszsal. A várhoz 1403-ban Váras, Görlicz, Omak, Rupol, Aszaló, Déshida, Keczel, Márczadó és Szent-Pálvölgy; 1443-ban Omak (vámmal), Nebáncs, Miszár, Keczel (vámmal), Rengő-sár, Szarkaberki, Déshida (vámmal), Egres, Aszaló, Szana, Ivánfalva, Szent-Pál, Peleske, Magyarfalu, Békástó, Szerdahely, Szenna, Denna, Ujvárlaka, Szent-Pálhoz tartozó (Szent-Pál, Szent-Pálvölgye) és Várvízvölgye tartoztak. 1453-ban pedig Keczel, Omak, Rupol, Déshida, Szent-Pál, Szend, Dada, Mészár, Rengő-Sár, Márczadó, Várvize, Egres, Aszaló, Peleske, Szerdahely helységek, Goricze-, Váras- és Szilvás-puszták (Csánki D. id. m. II. 573-574.).
Korothna. A mai Nagybajom határához tartozó Koroknya-puszta helyén állott, hol a vár alapját jelző sánczok és árkok még most is láthatók. A vár alkalmasint a XV. század második felében épült. Kororthna helység eredetileg a Korothnai család ősi birtoka volt. E család egyik kimagasló sarja: János 1473-1483-ban nádori ítélőmester, majd 1486-ban Somogy vármegye főispánja, Mátyás király egyik kedvelt híve és Szapolyai István nádor bizalmasa volt, a ki őseitől öröklött jószágait tetemesen megszaporította. Az ő nevéhez fűződik a korothnai vár alapítása. A vár, 1494 táján bekövetkezett halálával, István nevű fiára szállott, a ki azt 1509-ben Bakócz Tamás rokonainak zálogosította el. Istvánnak Bajnai Both Magdolnától két gyermeke született: Ferencz és Katinka. Halála után, 1512-ben, Erdődi Péter - Bakócz Tamás esztergomi érsek unokaöcscse - megtámadta a várat, a várnagyot kikergette onnan, és a várban levő összes drágaságokat, okleveleket lefoglalta. Amade István, Korothnai Katinka gyámjának közbenjárására azonban II. Lajos király 1516 aug. 25-én Korothnai Katinkának a várat visszaadatta és őt a vár birtokába beiktattatta. Korothnai Katinka Lengyel Jánoshoz menvén nőül, a vár a Tóti Lengyel családra szállott. Tartozékai az 1516. évi iktatólevél szerint Korothna, Csákány, Szentkirály, Csaba, Miháld és Töttös voltak (Századok 1870. évf. 14-29.).
Komár (ma Komárváros, Zala vármegyében). Eredetileg a budai (óbudai) káptalan birtoka. 1444 előtt Rozgonyi Rajnáld kezére került, a ki itt erősséget emelt. 378E várat a Marczaliak, hogy környékbeli birtokaikat Rozgonyi martalóczaitól megóvják, 1444 táján 4000 forintért megváltották. Ezt az összeget a Marczaliak 1444-ben a budai káptalanon szerették volna visszaszerezni.
Lak (a mai Öreglak). A XV. század közepén (1449-ben) e helység fölött a Bő-nemzetségből származó Laki Thúz, Létai és Szecsényi családok egyezkednek. 1484-ben, Laki Thúz Miklós halála után, testvére János hűtlenségbe esvén, Mátyás király Lakot Corvin Jánosnak adományozta. Várát, melyről legkorábbi adatunk 1490-ből van (Dl. 19.657), Corvin János ezidőtájt Poki Antalnak és Ferencznek adta. Mátyás király halála után Laki Thúz Jánosnak, a korábbi birtokosnak a fiai: Alfons és Mátyás, 1494-ben, II. Ulászló királytól atyjuk elkobzott birtokainak visszaadását kérték, de eredménytelenül. II. Ulászló király utasítására 1500-ban a fehérvári káptalan Corvin Jánost és Enyingi Török Imrét bevezette Lakvár és tartozékainak birtokába. II. Lajos király, Corvin János halála után, Bucsányi Korláthkői Péternek adományozta. Midőn Korláthkői Péter a mohácsi csatában elpusztult, Lakvár még egy ideig özvegyének a birtokában maradt, később Szapolyai János király adományából Bakits Péteré lett, a kitől Enyingi Török Bálint foglalta el (Csányi Ferencz: Adatok a Jankovics család történetéhez).
Pata. 1360 táján még a Patai Porcz családé volt. Az 1391-1431. években Alsáni Jánosnak, Alsáni Bálint pécsi püspök és bíbornok egyik rokonának birtokában találjuk. Alkalmasint ő építtetett itt árokkal körülvett, tornyos erősséget. E várról 1438-ból és 1448-ból is megemlékeznek leveles adataink (Csánki D. i. m. II. 574.).
Somogyvár. A mai Váralja-puszta területén emelkedett, hol a régi vár sánczai még most is lathatók. Már a nagyvajdák idejében erődített hely s egy hatalmas törzsfőnök székhelye volt. Szent István a somogyi várszerkezet középpontjává tette. A várszerkezet felbomlása után is megmaradt a király birtokában. Fennállott a XIV. században is. 1410-ben a várat, a váraljban fekvő várossal együtt, Marczali Miklós és Dénes nyerték Zsigmond királytól adományul. A vár ekkor már romladozott. A Marczali család nem is állíttatta helyre. 1411 után nincsen róla adatunk.
Szent-Erzsébet. Berzencze, Nagyatád és Szenta vidékén emelkedett. Első ízben 1406-ban említik, a mikor Berzenczei Loránt fia, György, az I. Lajos király óta bírt jószágra megerősítő adományt eszközölt ki. 1463-ban Berzenczei György fiai: Sandrin és László megosztoznak Szent-Erzsébet fölött. 1468-ban a várkastélyt a Berzenczeiek Forster Györgynek idegenítették el. Forster György 1481-ben osztályos testvérévé fogadván Tolnai Bornemisza Jánost, a szenterzsébeti kastély és a hozzátartozó uradalom felét neki át is adta. 1486-ban Forster György és neje, Csapi Ilona asszony, Nagylucsei Orbán győri püspökkel oly örökösödési szerződésre léptek, hogy a püspök unokaöcscsével, a nyolczéves Ferenczczel, Forster György hétéves leányát eljegyezvén, örökösök nélküli kihalásuk esetén birtokaik kölcsönösen egymásra szálljanak, különösen, hogy Szent-Erzsébet vára az ifjú párra maradjon, Forster György e szerződés értelmében 1490 ápr. 16-án alkotott végrendeletében a várat leányának és jegyesének hagyományozta. A vár a XVI. században már nem szerepel. Tartozékai (a berzenczei váréival együtt): 1481-ben Szent-Erzsébet, Berzencze, Simonfalva, Őr, Egyházas-Lankócz, Felrét-Lankócz, Kucsila, Mindszent, Pricsrő, Biklász, Csavonya, Farkasfalva, Netécs-mezeje, Szaniszló, Monyorós, Geszte, Lippahárs, Orczal, a két Sarkad, Háromfalva és Kistelek. 1488-ban az előbbieken kívül még ezek tartoztak a várhoz: Pátros, Telek, Bolhás, Kunfalu, Merenye, Szent-László, a két Attak, Udvarhely, Szenta, Surd, Őr, Bogárd, Légrád, Pata, Kis-Szent-Pál, Gárdos, Beretva, Ertem-Lak, Bikkes és Filke (Csánki D. i. m. II. 664-65, 673-74, 575.).
Szenyér. A Tapsonyi Anthimi család birtoka volt. Az itteni várról 1464-ből maradt fenn az első adat. Ekkor Tapsonyi Anthimi Lászlóé, a kitől a király azt rablásai miatt elvette és Kanizsai Lászlónak adományozta. Az 1471: XXIX. t.-cz. elrendelte, hogy az erődítvény 25 nap alatt leromboltassék; de ennek a rendelkezésnek aligha lett foganatja, mert még ugyanez év nov. 25-én Laki Thuz János és Miklós kezén találjuk. 1482-ben Tapsonyi Anthimi János fia János, tartozékaival együtt, eladta Vesaki Perottusnak, az esztergomi érseki jószágok kormányzójának. Tartozékai: Szenyér város, Tapsony, Terebes, Merke, Kis-Inge, Móróczfalva, Kerektó, Tikos, Vízvölgy, Bár és Arad. 1566-ig szerepel a hadtörténelemben.

A szenyéri földvár.

A kereki vár romjai.

A kupahegyi Szent Egyed monostor romjai és az ott talált maradványok.
Szigetvár. A helységet a középkorban inkább Baranya vármegyéhez számították. Vára 1463 táján épült. Első urai a Tapsonyi Anthimiak voltak. 3811473-ban Anthimi János Enyingi Török Ambrusnak zálogosította el, a ki a várra 1479-ben Mátyás királytól adományt eszközölt ki. Török Ambrus fia, Imre, Parlagi Krisztinával 1487-ben itt töltötte házaséletének első évét. 1521-ben fia, Bálint, örökölte a várat és övé is maradt fogságba jutásáig. 1543-ban neje egyezség útján átengedte a várat Ferdinándnak.
Zákány. 1325-ben már fennállott. 1445-ben rövid ideig Hunyadi János és Ujlaki Miklós kezén találjuk. 1446-ban már a Marczaliak és a Zákányiak osztozkodnak rajta. 1450-ben Zákány helység egy része házasság révén Dombai Miklós kézére került, a ki a Marczaliak részét is elfoglalta. Ez elfoglalt területen azután 1458-ban új erősséget építtetett, melyről 1476-ban is van adatunk. A régi erősség 1476-ban a Szerdahelyi Imrefiak birtokában volt. 1495-ben mindkettő a Báthoriak tulajdonába került, a kik a XVI. század első felében is bírták.
Városok a középkorban.
A tatárjárás előtti korszakban a vármegyei helységek közül csak Somogyvár volt megerősítve. A védőművek oltalma alatt itt találtak otthont azok a kézművesek, iparosok és a békés foglalkozást űző lakosok, a kiket a somogyvári apátság Francziaországból telepített ide. A tatárjárást megelőző időben a franczia telepesek alkották Somogyvár helység lakosságának legnagyobb részét. Az első települők már magukkal hozták a városi szervezetet és régi jog-szabályaikat, a melyekhez itt új kiváltságokat nyertek. A tatárjárás előtti okleveles adatok Somogyvárt már városnak mondják. 1210-ben említés van Szent Péter kápolnájáról, Somogyvár városában (in oppido Simygiensi) s egy 1224-ben kelt oklevél Somogyvárról mint civitasról emlékezik meg. Kiváltságait a tatárjárás utáni korszakban is megtartotta. 1410-ben kir. város volt. Ekkor várával együtt Marczali Miklós és Dénes nyerték adományul Zsigmond királytól. Egyes részeit azonban a Szent Egyedről nevezett itteni benedekrendű monostor bírta. 1474-ben a Marczali családdal kötött szerződéssel a Báthoriak örökösödési jogot szereztek a városra. A Marczaliak kihaltával a Báthoriak valóságban uraivá is váltak és 1495-ben adománylevelet is nyertek reá II. Ulászlótól. Az 1536. évi adóösszeírásból kitünik, hogy a város két részből állott: Somogyvár-hidasból és Somogyvár-alsópiaczból. Az utóbbi városrészben volt a vásártér is. A XV. században itt volt Somogy vármegye törvénykezési székhelye is.
Somogyváron kívül a középkorban még a következő városi jellegű helységeket találjuk a vármegye területén:
Atád. A segösdi uradalomhoz tartozott. 1382-ben Erzsébet királyné birtoka; ekkor a helységet polgárok és a királyné népei lakták. 1395-ben Kővágóőrsi György, a későbbi Németújvári Batthyány család őse, nyerte adományul. Fiainak hűtlensége következtében a koronára szállván, Zsigmond király 1403-ban Tapsonyi Anthimi Jánosnak adományozta. 1405-ben visszakerült a Batthyány család őseinek birtokába s az övék 1429-ben is. 1475-ben Mátyás király heti- és országos vásárok tartására ad jogot a városnak (Csánki D. i. m.).
Babócsa. 1369-ben még csak birtokként szerepel s ekkor a Babócsai családé. 1398-ban Marczali Dénes nyerte adományul Zsigmond királytól. Ettől az időtől a XV. század végéig a Marczaliaké volt. 1474-től a Marczaliak és a Báthoriak bírják. 1434-ben városi kiváltságokat élvezett s 1455-ben is városnak mondják.
Bélavár. A székesfehérvári káptalan birtoka volt. 1469-ben városnak nevezik az oklevelek. 1536-ban Török Bálinté.
Bonnya. Még a tatárjárást megelőző korszakból (1229) maradt róla okleveles adatunk. A székesfehérvári prépost birtoka. Csupán annyiban sorolhatjuk a városi kiváltságokkal bíró helységek közé, a mennyiben 1480-ban vásárait említik.
Csurgó. A hasonnevű vár sorsában osztozott. 1405-ben Zsigmond királytól olyan kiváltságokat nyert, mint a milyenekkel Segesd város bírt. Az 1471: XXX. t.-cz. vámját eltörölte.
Hedrehely. 1339-ben még csak birtok, melyet I. Károly királytól Henrik bán fia János mester fiai, Miklós, Péter és Henrik, a Tamásiak ősei, nyertek cserébe, más birtokokért. 1443-ban már városként fordul elő, s ekkor vámhely is volt. 1446-ban Hunyadi János kormányzó az egész uradalmat Emekei Miklósnak és Berekfalvi Zopa Péternek adta, majd 1448-ban Berekfalvi Zopa Péternek és rokonainak, a Berekfalviaknak, úgyszintén Endrődi Somogyi Imrének és Torvai Ugron Imrének. 1448-ban Tamási László özvegye is birtokos volt itt és 1497-ben a Szekcsői Herczeg családnak is voltak itt részei.
382Hetes. 1490-ben az itteni polgárokról és jobbágyokról van adatunk. Ekkor Corvin Jánosé volt. 1496-ban Enyingi Török Ambrusé.
Igal. Eredetileg Moys (Majs), Somogy vármegye főispánjának birtoka, a ki 1272-80 között a nyúlszigeti apáczáknak adományozta. 1448-ban már városi kiváltságokat élvezett. 1462-ben az itteni polgárokról emlékeznek meg az oklevelek, a mikor Mátyás királytól országos vásárok tartására nyert szabadalmat.
Kálmáncsehi (ma Kálmáncsa). Eredetileg Segösdhöz tartozó királynéi birtok volt. 1395-ben, midőn Zsigmond a magvaszakadt Prodaviczi Mikcs birtokaként Marczali Dénesnek adományozza, már városi kiváltságai voltak.
Kőröshegy. Eredetileg a veszprémi káptalan, a szentmártoni apátság és a székesfehérvári káptalan birtoka. 1382-ben már vásártere is volt. 1386-ban Mária királynő birtokai között szerepel. Midőn tíz évvel később Zsigmond, Fejérkő várával együtt, Marczali Miklósnak adományozta, a vásáron felül már egyéb városi kiváltságai is voltak. Az egész XV. századon át a Marczaliak, majd a Báthoriak birtoka. 1455 körül városi jellegét elveszítette, mert ekkor már csak birtokként szerepel.
Lábad. 1395-ben Marczali Dénes nyerte adományul, 1416-ban városi jellege volt. A XV. században a Marczaliak, majd 1474 óta a Marczali és a Báthori családok birtoka (Csánki D. i. m.).
Marczali. 1448-ban már város. A XV. században a Marczaliaké, 1474-től a Marczaliak és Báthoriak bírják s az utóbbiak voltak földesurai 1536-ban is. Egy 1494-ben kelt oklevél iskoláját is említi (Csánki D. i. m.).
Mesztegnyő. 1466-ban városi jelleggel szerepel, s ekkor vásárait is említik. 1408-ban a hűtlen Szerecseny Mihály birtokaként a Gordovai Fancs család nyerte adományul Zsigmond királytól s 1498-ban is még a Gordovai Fancs család volt a birtokosa (Csánki D. i. m.).
Nagyszakácsi. Eredetileg a királyi szakácsok faluja volt. 1466-ban már városi kiváltságokat élvez. A XV. században számos köznemes család lakta, mely családok legnagyobbrészt a királyi udvari szakácsok leszármazói voltak. A mai Nagyszakácsi mellett feküdt a középkorban Kölked, vagy mint az 1464-1498. évi oklevelekben előfordul: Szakácskölked falu. Itt szintén királyi szakácsok laktak, a kiket Mátyás király 1464. évi május hó 26-án kelt kiváltságlevelével a vármegyei bíróságok illetékessége alól felmentett (Hazai Oklt. 413.).
Pata. E helységről már 1283-ból van okleveles adatunk. 1360 táján a Patai Porcz családé. 1390-ben a Kaplaiak tartanak hozzá jogot. 1391-ben Alsáni Jánosé. 1435-ben már vásártere is volt. 1438-ban Marczali Imre és János nyerték adományul. 1448-ban már városi kiváltságokkal bírt. A Marczaliak 1453-ban, tartozékaival együtt, a Rozgonyiaknak zálogosították el. E város miatt 1464-ben a Rozgonyi család pereskedik Garai Jóbbal. 1494-ben II. Ulászló király Zsigmond pécsi püspöknek s testvérének, Csáktornyai Ernuszt János kir. lovászmesternek és Egerváry László kir. tárnokmesternek adományozta (Orsz. Lev. Dl. 20. 158.). Ekkoriban hozzátartoztak: Poklosi, Milován, Keresztút, Véged és Erdőallya.
Segösd (ma Alsósegesd). A hasonnevű ispánság (kerület) székhelye, mely a királynék udvartartásának ellátására rendelt uradalomként vált ki Somogy vármegyéből. Segösd az 1389-1396. években, úgyszintén 1400-ban, királyi város (oppidum regale). Zsigmond király előbb Mezőlaki Zámbó Miklósnak adta, majd 1404-ben Marczali Miklós volt erdélyi vajdának zálogosította el, 8020 forintért. 1417-ben örök adományul nyerték a Marczaliak, a kiknek földesúri hatósága alatt az 1427-1488. években is megtartotta városi jellegét. 1474-től a Báthoriak bírták, a kik 1495-ben adománylevelet nyertek reá s még 1536-ban is ők voltak az urai (Csánki D. i. m. II. 582.).
Szent-Péter. Ma puszta, Iharosberény szomszédságában. A Kanizsai család birtoka. Az első adatunk 1355-ből említi. 1410-ben már városi szabadalmakat élvezett. 1417-ben is így emlékeznek meg róla az oklevelek.
Szenyér. A hasonnevű vár alatt épült. 1331-1354-ben még csak községként fordul elő. 1482-ben városnak mondják. 1354-ben a Szenyéri családé, 1425-1482-ben a Tapsonyi Anthimiaké volt.
Sziget. A mai Szigetvár helyén eredetileg egy premontrei rendű monostor állott, melyet valószínűleg még IV. Béla király alapított. A monostor közelében, az Almás-folyó árterületében feküdt Lázársziget, melyen a nemes Szigeti család lakott. 1408-ban a helység részben e család, részben Szigeti Anthimus fia János birtoka. 1463-ban már város volt s ekkor, a hozzátartozó uradalommal együtt, 383Garai Jób kezére került. 1473-ban Anthimi János az Enyingi Török családnak zálogosította el. E családé maradt 1543-ig.
Túr. Már Szent László király 1082. évi megerősítő levelében előfordul. 1495-ben vásárairól szólnak az oklevelek. Földesurai korábban a veszprémi és a székesfehérvári káptalanok, később a Túri, a Szántai, a Kozma, a Szente, a Kakas, a Kis, a Szár stb. családok voltak.
Valkó. Somogytarnócza, Barcs és Babócsa vidékén feküdt. 1397-ben fordul elő először, de még birtokként; de 1467-ben már városnak mondják az oklevelek. Eredetileg a Szempczei vagy Szencsei család birtoka. 1460-ban Marczali István és fiai tartottak hozzá jogot, mindamellett nemsokára Keményfalvi Török Ambrusnak és Péternek engedték át. 1495-ben a Báthori család birtokai között sorolják fel (Csánki D. i. m.).
Zákány. 1227-ben Zacun alakban fordul elő. 1342-ben már városi jellege volt. Ez évben polgárait emlegeti egyik oklevelünk. 1378-ban civitas-, 1444-50-ben oppidum-ként fordul elő. 1379-ben I. Lajos király Zákányi Bodiszló fiának adományozta. Már ekkor megkülönböztették területén Alsó-Zákányt Felső-Zákánytól. 1380-ban mindkettőt Korbaviai Bodiszló nyerte a királytól. 1431-ben Zákányi László kezén találjuk. 1445-1446-ban Zákány egyik fele a Marczaliaké, a másik fele Zákányi László leányaié volt. Ezidőben mindkét helység városi kiváltságokkal bírt. A Zákányiakat illető rész 1450-ben zálogban Dombai Miklós kezébe jutván, a Dombaiak bírtak az egész középkoron át. A Marczaliaktól birtokolt másik városrész pedig 1458-ban a Szerdahelyi Imrefiak kezébe került, ugyancsak zálog czímén. 1474-ben a Báthoriak is részbirtokosok itt. 1495-ben az övék Zákány egy része. (Mindezeket l. Csánki D. II. 576-585.)
Az elősorolt városi jellegű helységeken kívül még a következőknek voltak vásárszabadalmaik: Ádánd 1356-ban hetivásáros hely volt (Csánki D. i. m. 585.).
Jut. 1356-ban és 1378-ban régóta fennálló hetivásárait említik; ezekről 1407-ből is vannak adataink (Csánki D. II. 615.). Pernesz vásárairól 1321-ben van adatunk (Gróf Zichy O. I. 196.). Vámszedőhelyek voltak: Déshida, Hidvég (ma Városhidvég), Kadarkút (1383), Keczel (ma puszta Kaposvár mellett), Kenéz, Omak, (Kaposvár vidékén), Rupol (ma Rapoly, Gálosfától nyugatra), Szemes (Balatonszemes), Szent-Trinitás (ma Szentháromság-puszta, Belezna mellett).
Somogyi főispánok a középkorban.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát, a rendelkezésünkre álló legrégibb adatok nyomán, egész a mohácsi vészig. Főispánok: a Győr-nembeli Ottó vagy Atha, a zseliczszentjakabi monostor alapítója, később, 1064 táján, Salamon király nádora Grab, Wertner Mór a Tibold-nemzetség sarjának tartja, 1093-94 táján. 1103-1113 Theobaldus, a Tibold-nemzetségből. 1134 Adilbert, Kaladin fivére. 1185-89 a Záh-nembeli Záh fia Tamás, egyúttal Fejér vármegye ispánja és nádor. 1196-1202 András, a kinek neje, Margit, II. Endre király nagynénje volt. 1203 Rátót, valószínűleg Gyula országbíró fivére. 1205-1206 Mercur bán, az utóbbi évben egyúttal pozsonyi ispán is. 1206-1208 a Győr-nembeli István fia Chépán, egyúttal bácsi ispán és nádor. 1209-1213 Sándor, valószínűleg a Hont-Pázmán-nemzetségből, a Szentgyörgyi és Bazini családok egyik őse. 1214 a Vázsony-nembeli Othusz bán. 1219 Kán-nembeli Siklósi Gyula bán. 1225 Mihály vagy Mika, Béla trónörökös híve. 1228 Othusz, Somogynak régebbi főispánja. 1229-1234 a Gut-Keled-nembeli Apaj. 1236 Jakab (Dl. 213.). 1236-1237 a Kán-nembeli László, a későbbi nádor. 1240-1242 a Buzád-Hahót-nembeli Arnold. 1245 a Kán-nembeli László másodízben, egyúttal nádor. 1245-1246 a Türje nembeli Szentgróti Dénes nádor. 1246 a Gut-Keled-nembeli István nádor. 1247-1263 a Héder-nembeli Németújvári (Güssingi) Henrik, egyúttal Baranya, Tolna és Bodrog vármegyék főispánja. 1260-1267 Moys (Majs) egyúttal Varasd vármegye főispánja és Béla herczeg tárnokmestere. 1267-1268 Kemény fia Lőrincz, egyúttal Baranya, Moson, Sáros, Sopron, Szepes vármegyék főispánja és nádor. 1270-1272 febr. 26-ig a Gut-Keled-nembeli Majádi Miklós országbíró. 1272 az Ákos-nembeli Ernő bán. 1272 nov. 26-1273 máj. 29. Imre, valószínűleg a Csák-nembeli István szörényi bán fia. 1273 máj. 27-1274 szept. 25. Mois, a királyné tárnokmestere. Közben 1274 János mester, Henrik bán fia. 1274-1275 a Csák-nembeli Péter, egyúttal Sopron vármegye főispánja. 1275 jún. 17-júl. 27. a Pécz-nembeli Gergely bán. 1275 decz. 4-1276 márcz. 25. Moys országbíró. 1276 aug. 9-1277 a Pécz-nembeli Gergely másodízben. 1277 aug.-1278 márcz. a Pécz-nembeli György fia, Dénes nádor. 1278 márcz. 21-1278 jún. 19. a Csák-nembeli 384Péter. 1278-79 a Csák-nembeli Máté, egyúttal nádor és Sopron vármegye főispánja. 1280 az Aba-nembeli Dávid fia, Finta, egyúttal nádor és Sopron vármegye főispánja. 1286 az Aba-nembeli Debrei Mokianus (Makján) nádor és Sopron vármegye főispánja. 1288 aug. 20 a Buzád-Hahót-nembeli Othuz, előbb Veszprém és Zala vármegyék főispánja. 1289 szept.-1292 a Héder-nembeli Németujvári Miklós, egyúttal Fejér, Pozsony, Tolna vármegyék főispánja és később nádor. 1294 Iváncsa (Ivánka) az Ugali család őse. 1295 a Héder-nembeli Németújvári Miklós, egyúttal nádor és Fejér vármegye főispánja, másodízben. 1298-1299 Iváncsa, az Ugali család őse, másodízben. 1299 júl. 17. a Rátót-nembeli Domonkos, egyúttal Nógrád vármegye főispánja. 1301-1307 okt. 14. a Héder-nembeli Németújvári Henrik, egyúttal tárnokmester és szlavóniai bán, Tolna, Baranya és Bodrog vármegyék főispánja. 1312-1314 a Héder-nembeli Németujvári Henrik fia János, királyi főlovászmester, egyúttal 1315 okt. 7. Tolna, Baranya és Bodrog vármegyék főispánja. 1318 Pál tárnokmester. 1320 jan. 12.-1324 jan. 12. Zsámboki Miklós. 1323 körül Miklós, Gilet comes fia, a későbbi nádor (Zichy O. I. 249.), valószínűleg 1324-ben. 1325 ápr. 15. a Gut-Keled-nembeli Miklós, egyúttal szlavon bán és Sopron vármegye főispánja. 1325 okt. 12-1327 jan. 20. az Ákos-nembeli Mikch bán, Sopron, Komárom és Sáros vármegyék főispánja is, egyúttal 1328 márcz. 12. szlavon bán. 1328-1330 Drugeth János, egyúttal Fejér, Bács, Tolna, Ung és Zemplén vármegyék főispánja. 1334 júl. 3. a Gut-Keled-nembeli Miklós, egyúttal szlavon bán, Komárom és Sopron vármegyék főispánja. 1336 jún. 20. a Rátót-nembeli Olivér. 1338 márcz. 15. a Rátót-nembeli Loránt fia Lesták, egyúttal Sopron, Tolna és Vas vármegyék főispánja. 1342 jún. 11-1349 febr. 14. Tóth Lőrincz fia, Bertalan. 1349 az Ákos-nembeli János, egyúttal Csongrád vármegye főispánja. 1351 ápr. 26-1353 nov. 3. a Rátót-nembeli Loránt fia Lesták, főasztalnokmester, Tolna és Fejér vármegyék főispánja, egyúttal - 1356 - szlavoniai vicarius. 1358 a Rátót-nembeli Lesták. 1361 júl. 17. Nagy Pál, egyúttal Kőrös vármegye főispánja. 1365 jún. 6-1366 jún. 20. 1368 máj. 1. a Rátót-nembeli Olivér fia János. Dabisa István, Bosznia királya 1395 († szept. 7.). 1395 szept. 29-1397 az Osli-nembeli Kanizsai István. 1416-1439 Marczali Dénes, az utóbbi évben egyúttal Verőcze vármegye főispánja. 1439-1440 Marczali Imre és János. 1440 Prodaviczi Ördög Miklós. 1441-1442 Marczali Imre és János. 1445-1446 Ujlaki Miklós és Tamási Vajdafi Henrik. 1449-1451 Marczali János. 1455 Ujlaki Miklós. 1458-1459 Marczali János. 1460 Ujlaki Miklós. 1470-1474 Marczali László. 1479 Korotnai János nádori ítélőmester. 1480 Szenterzsébeti Forster György. 1481-1490 Korotnai János. 1490-1493 a Balogh-nembeli Derencsényi Imre. 1493-1505 Butykai Péter. 1505-1526 Báthori György, majd a mohácsi vész után, 1530-ig. (Források: Csánki D. i. m. II. 658-706. - Századok 1873. évf. 453., 504. - Fejér IV. 1. 395. - Hazai Okmt. VI. 149. VII. 96. VII. 268. - Anjouk. Okmt. II. 46. - Fejér IX. 2. 498. VIII. 670. - Zichy Okmt. I. 33. 35-37. 104. 175. 249. 426. VI. 5. - Pannonhalmi Szent Benedekr. Tört. II. 167. 172. 183. 339-340. 343. 352. 365. - Fejér X. 2. 276. - Wertner Mór dr. közlései, Tört. Tár 1897. évf. 671-675. 1899. évf. 78. 1905. évf. 60. 1907. évf. 52-54.)
Alispánok a középkorban.
Alispánok: Pál 1294 (Pannonh. Szent Benedekr. Tört. II. 343.). Péter 1298 nov. 14.-1299 (Hazai Okmt. VII. 268.). Miklós 1303 okt. 5. (Anjouk. O. I. 62.), 1322 júl. 24. (Tört. Tár 1907. 53.). Pál 1322 aug. 25. (Anj. II. 46.). Naadi Márk 1324 nov. 8. (Tört. Tár 1907. 53.). Tamás 1328 márcz. 12. (Anj. II. 353.). Endryo 1342 jún. 11-1343 márcz. 15. (Tört. Tár 1907. 53.). Konth mester 1346 ápr. 29. 1348 ápr. 12. (Anj. IV. 176.), 1349 febr. 11. (Tört. Tár 1907. 53.). András 1357, alispánhelyettes (Gr. Zichy O. VI. 6.). Pál 1360 febr. 29. (Tört. Tár 1907. 53.). Aba-nembeli Atinai János fia István 1385 előtt. Kisbándi György fia Miklós, 1385 decz. 7. (Tört. Tár 1907. 53.). Hetyei Lőrincz fia János, 1390 (Hazai Okmt. III. 242.). Pál 1405 márcz. 22. (Hazai Okmt. III. 260.). Osztopáni Péter 1428 (Csánki D. II. 658-706.). Maróti Miklós 1431 (Csánki D. i. m.). Osztopáni Perneszi Pál 1435 (Országos Levéltár pecsétek mutatója). Zichi Balázs 1435 (u. ott). Somogyi Imre, Vincze Tamás és Dombai Miklós, mind a hárman 1452 (u. ott.) Mesztegnyei Szerecsen György 1463 (Csánki D. i. m.). Dombai Miklós 1474 (Országos Levélt. pecsétek mutatója). Megyerei Miklós 1476 (u. ott). Bári Rácz Miklós 1476-1480 (u. ott). Varaszlói Mihály 1480 (u. ott). Bessenyei Nagy Tamás 1483 (u. ott). Kékcsei Porkoláb Balázs 1483 (u. ott). Szolát Lőrincz 1486-87 385(u. ott). Nagyvölgyi Fosztó Péter 1488-1490 (u. ott). Recski István 1488-1490 (u. ott). Gellei László 1490 (Dl. 19.630.). Billei Péter 1492 (Orsz. Lev. pecsétek mutatója). Dérzsi Kelemen 1492 (u. ott). Sellyei László 1494 (u. ott). Andocsi János 1494-96 (Orsz. Lev. pecsétek mutatója és Csánki D. II. 659.). Ági Horváth Péter 1494-1499 (Orsz. Lev. pecsétek mutatója). Kürtösi Izsép János 1499-1500 (u. ott). Heranthfalvi Heranth Bertalan (u. ott). Fajszi János 1520 (u. ott). Perneszi Miklós 1520 (u. ott).
3. A vármegye szerepe a nemzeti történelemben. 1001-1526.
Koppány leveretése óta, egy félszázadot meghaladó időn át, nincsenek adataink a vármegye területén lefolyt eseményekről. Az egykorú források, valamint a krónikák nem emlékeznek meg arról, hogy a Szent István halálát követő trónküzdelmek, majd a pogány lázadás alatt történtek-e véres összeütközések a mai Somogy vármegye területén?
1046 őszén, Péter király uralmának megdöntésével, az ősi hit s a pogányság visszaállítására irányuló mozgalom országszerte mindegyre nagyobb lett. Az idegenek uralmával és a kereszténység terjeszkedésével elégedetlenkedők Szár László fiait: Endrét és Leventét, behívták az országba s mialatt Endre Péter királylyal vívott harczot, a nép haragja a keresztény intézményeket rombolta. Endre nem fékezhette meg e pusztítást, s így számos pap, szerzetes és főkép dézsmaszedő esett áldozatul a nép dühének.
Tihanyi apátság.
Maga Endre azonban nem akart szakítani Szent István király intézményeivel, s mihelyt csak tehette, visszatért a nagynevű elődjétől megalapozott haladás útjára; sőt a pogány lázongások elnyomása után, vallásos buzgalmának jeléül, a Balatonra kiugró sziklás félszigeten, Tihanyon, kolostort alapított. Nagykiterjedésű birtokokkal is megajándékozta a szerzeteseket, (Pauler Gyula i. m. I. 95.). A tihanyi apátság legrégibb birtokai közé tartozott a még I. Endre királytól adományozott Fok (a mai Siófok), melyet a középkorban Somogy varmegyéhez számítottak, Kak-Szarva (Szántó mellett), Gamás, Gyisznóhely és alkalmasint Igal is, bár az apátság itteni birtokairól 1211-ből vannak csak okleveles adatok.
A két testvér.
A pogányság megfékezése mellett Endrének a németekkel is meggyűlt a baja. Endre, nem lévén hadvezér, behívta öcscsét. Béla herczeg méltónak bizonyult a vezéri kardra. 1051-ben a III. Henrik császár vezérletével betört német hadat visszaverte; ámde midőn Endre királynak fia (Salamon) született, a trónöröklés kérdéséből viszály támadt a király és Béla herczeg között, melynek Endre király áldozatul esett.
Tibold ispán.
A testvérharczban jelentékeny szerep jutott a vármegyében birtokos Tibold ispánnak is. Ez a Tibold annak a Theobald nevű jövevény lovagnak volt az ivadéka, a ki még Szent István király uralkodása alatt telepedett le a Dráva mentén és őse volt a Tibold nemzetségnek, melynek főlakóhelye, praedium principale, miként azt az 1232. évi osztálylevél is kiemeli, a drávaparti Babócsa volt, a hol, a nemzetség Szent Miklós tiszteletére, nemzetségi temetkezőhelyül, benedekrendi monostort is alapított (Karácsonyi János i. m. III. 97. Századok, 1879. 29. 30.). Tibold ispán Endre királynak különben bizalmas embere volt; ennek bizonysága az is, hogy midőn 1060-ban Endre és Béla között kardélre került a harcz, Endre a nejét és családját éppen Tibold ispán kíséretében küldte Ausztriába (Pauler Gyula i. m. I. 107.).
Salamon királysága.
Endrét Béla követte a trónon, halála után fiai, Géza és László herczegek, nagylelkűen Salamonnak engedték át a koronát. Salamon uralkodásának első éveiben Somogyba is ellátogatott, a zseliczi monostor felszentelésére. Ugyanis Salamon király nádora, a Győr-nembeli Otto vagy Atha (Karácsonyi i. m. II. 96), még abban az időben, mikor somogyi ispán volt, a Kaposvár melletti Zseliczségben - a mai Kaposszentjakabon -, Szent Jakab tiszteletére monostort alapított, melynek felszentelésére, a nádor vendégeiül, Salamon király és Géza herczeg is megjelentek (Pauler Gyula i. m. I. 137.). Géza herczeg jelenléte különös jelentőséget adott ez ünnepségnek, mert akkor még teljes volt az egyetértés a király és a herczeg között. A jó viszony csak rövid ideig tartott, mert Salamon király lelketlen tanácsosai épp úgy szították a gyűlölködést a király és unokatestvérei között, mint annak idején Endre és Béla között.
1073-ban, karácsonykor, német urak kíséretében Salamon király a rábamenti Ikervárott tartózkodott, onnan Zalába ment, hol Vid és Markvard, a német vezér, 386egyre nógatták, hogy vívjon meg a herczeggel. Innen a király Somogyon át a Dunához vonult, hol Szekszárd fölött táborba szállott. Itt határozta el magát a Géza herczeg megtámadására, de a mogyoródi csata (1074 márcz. 14.) megtörte Salamon hatalmát, mert Géza herczeg és László egyesült hadai szétverték a királyi sereget. Salamon Mosonba menekült s a győztesek Gézát kiáltották ki királynak.
Szt. László.
Géza halála után (1077 ápr. 25.), a váczi székesegyház előtt temetésére egybegyűlt urak, László herczeget kiáltották ki királylyá, a kinek uralkodásához Horvátország elfoglalása fűződik.
Zvonimir horvát király halála után (1087) felbomlott minden rend Horvátországban. László király 1091 tavaszán Ilona özvegy királyné és egyes főurak ösztönzésére hadat vezetett Horvátországba. A király serege Székesfehérvárról, az akkori fővárosból, az úgynevezett "Hadúton" vonult az Adriai-tenger felé. A Hadút, mely akkoriban a legfontosabb közlekedési vonal volt, két ágra szakadt. Az egyik ág a mai budapest-zágrábi országúton haladt a Balaton délnyugati csúcsáig, a Zala vizéig, onnan azután délkeletnek fordult Somogyba, s ott a másik ággal, mely Székesfehérvárról a Balaton déli partján Szemes és onnan Gamás és Marczali felé vonult, egyesülvén, Segesdet érintve, a Drávát Vaska táján lépte át (Pauler Gy. i. m. I. 157.). Marczali Henrik szerint viszont a Hadút a következő irányban szelte át a vármegye területét: Fok (Siófok), Zamárdi, Marczali, Segesd, Erdőcsokonya, Aranyos és Vaska (Felsőszentmártonnal szemben). László hadai győzelemmel vonultak előre s az ellentállást könnyűszerrel győzték le, de a kunok betörése gyors visszatérésre késztették a királyt.
A somogyvári apátság.
Szent László király nevéhez fűződik a somogyvári apátság alapítása. Abban az évben, a melyben Horvátország egy részét elfoglalta és a kunokat két ízben is legyőzte, a Szent Háromság, Szent Péter és Pál, valamint Szent Egyed tiszteletére alapította a benczés monostort, melyet örök időre a languedoci Saint Gilles-kolostor alá rendelt, mely egyike volt ama korszak leghíresebb búcsújáróhelyeinek. A somogyvári apátság alapítását részben az új hódítások is szükségessé tették. Abban az időben alapította Szent László király a zágrábi püspökséget is, mely új egyházmegye a délnyugati magyar egyházmegyék papságának jelentékeny szaporítását igényelte. Az új monostort 1091-ben rendkívül fényes ünnepségekkel avatták fel. Magyarország akkori királya udvartartásával együtt e században immár másodszor látogatott el Somogyba. A somogyvári monostor felszentelése kétségkívül fényesebb szertartások között történt, mint midőn a század derekán a zseliczségi Szent Jakab-monostort felszentelték. Maga II. Orbán pápa is elküldte követét: Teuzo bíborost Magyarországba, hogy képviselje őt, midőn László, "a kegyes király", az új monostort Odilo saint-gillesi apátnak és a vele jött szerzeteseknek átadja.
László király nagy kísérettel érkezett Somogyvárra, vele jöttek: testvére Lampért herczeg, unokatestvére, Dávid herczeg, Jaroszláv: a ruthén királyfi, néhai Szvjatoszlav, a kijevi nagyfejedelem fia, Almár veszprémi megyéspüspök, Péter nádorispán, Acha ispán, Szerafin és Copan királyi káplánok, Goslari Rodbert királyi kardhordó, Arnulf követ és a királyi poroszlók. Midőn a király e fényes gyülekezet előtt a monostort átadta a saint-gillesi apátnak, kijelentette, hogy a somogyvári monostor új apátja, Isten és a szentek után, a kiknek a monostort felajánlotta, csak a saint-gillesi apátnak legyen alávetve s minden bajban és szükségben, a megyéspüspök sérelme nélkül, hozzáfordulhasson.
A somogyvári franczia gyarmat.
Odilo saint-gillesi apáttal számos franczia szerzetes jött Somogyvárra, mint Péter prépost, a ki a somogyvári monostor első apátja lett, Rostagnus, Poitou Péter grammaticus, Péter Ugó fia, Dániel, Bernát Amarik fia. A somogyvári monostor alapításával az ország szívében oly franczia gyarmat keletkezett, melynek tagjai közé még másfél század mulva sem vettek fel mást, mint francziát (Pauler Gyula i. m. I. 172. - Marczali Henrik: Mill. Tört. II. 183.).
A zágrábi püspökség.
A somogyvári apátságot csakhamar követte a zágrábi püspökség alapítása, melynél Szent László király különös tekintettel volt a szomszédos somogyi várszerkezetre is, melynek élén akkor az alkalmasint a Tibold-nemzetségből származó Gráb állott, a ki a király bizalmasai közé tartozott. A püspökség alapításánál az ő tanácsát is kikérte s annak területét, a Dráva mentében, a mai Somogy vármegyére is kiterjesztette (Pauler Gy. i. m. I. 171.).
Kálmán király.
Szent Lászlót Kálmán követte (1095) a trónon, a kinek a testvérével, Álmossal, gyűlt meg a baja. Álmos, herczegségét féltvén Kálmántól, szövetségesek után nézett, hogy Kálmánnal megküzdhessen. Előbb IV. Henrikhez fordult, Németországba, 387azonban a remélt támogatást nem nyerte el, s így kénytelen volt 1106-ban visszatérni. Kálmán ugyan visszafogadta, ámde herczegségébe nem helyezte vissza, hanem más jószágokkal kárpótolta, az ország minden részében, főként Tolna és Somogy vármegyékben (Pauler Gy, i. m. I. 210.).
Álmos somogyi birtokai.
Így jutott Álmos többek között Koppány, Derecske (Döröcske), Kára, Gadács, Hodos, Ság, Ravazd, Csoma, Endréd, Mágócs, Gány stb. birtokába. Álmos eddig sem volt megelégedve helyzetével s így mostan még kevésbbé törődött bele a kedvezőtlen új viszonyokba. Ugyanez évben odahagyva somogyi birtokait, Lengyelországba menekült, sógorához, a vitéz Boleszlóhoz. Álmos utóbb 1108-ban, a dömösi monostor alapítójaként, e monostornak adta Somogyban és Tolnában fekvő birtokait.
Somogy fejedelmi vendége.
1113 nagybőjtjén fejedelmi vendég érkezett Somogyba. III. Boleszló, Lengyelország nyugati részének herczege, bűnbánó vezeklőként jött az országba. Elzarán dokolt Székesfehérvárra, Szent István sírjához, majd onnan Somogyvárra jött, Szent Egyed monostorába. A hagyomány szerint ugyanis e monostor védszentjének pártfogását már születésekor tapasztalta, mert anyja, a ki sokáig magtalan volt, kevéssel utóbb szülte azután, a mikor Saint-Gillesben egy lengyel követség Szent Egyedet hívta segítségül a gyermekáldásért (Pauler Gy. i. m. 222-23.). A fejedelmi zarándokot a monostor lakói különös tisztelettel fogadták; de ő elhárított magától minden figyelmet és midőn elvégezte ájtatosságait, úgy a mint jött, zarándokruhában távozott Somogyvárról.
Vak Béla.
Kálmán elhunytával, 1116-ban, fia II. István következett, a ki 1131-ben elhunyván, Álmos fia, a megvakított Béla, foglalta el a trónt. Az ő uralkodása alatt János somogyvári prépost is a királyi udvarhoz tartozott, s királyi jegyző is volt. Ő is jelen volt az aradi országgyűlésen és a Sajó melletti táborban.
A somogyi pártütők.
II. Béla királynak trónralépte után, Kálmán elűzött nejének fattyúgyermekével: Borisz herczeggel kellett megküzdenie, a kinek Somogyban is voltak hívei. Ezek közé tartozott a Győr-nembeli Sámson is, a ki szintén ott volt Borisz táborában, a Sió mentén. Sámson e táborozásban vakmerő lépésre határozta magát. Minden kíséret nélkül megjelent II. Béla király táborában, s ott a királyt, a kísérete jelenlétében, gyalázni kezdte. Mire az urak meglepetésükből magukhoz tértek, Sámson már távozott a sátorból; néhányan utánarohantak, mire Sámson a Sajóba ugratott lovával, de nehéz pánczélingében alámerült, s megfulladt.
Sámsonnak ez önfeláldozása nem segítette elő Borisz ügyét, a ki menekülni volt kénytelen Magyarországból (Pauler Gy. id. m. I. 242.).
A János-lovagok betelepítése.
A II. Béla király halálától († 1141) III. Béla király trónraléptéig (1172) terjedő három évtized alatt, a szakadatlan belzavarok és külháborúk közepette, feljegyzésreméltó esemény nem történt a mai Somogy vármegye területén.
III. Béla király uralkodása alatt telepedtek itt le a jeruzsálemi Szent János-lovagok. III. Béla király anyja, Eufrosina királyné, a János-lovagoknak Székesfehérvárott rendházat és templomot építtetett, s ahhoz a mai Somogy vármegyében számos birtokot adományozott. Példája követőkre talált a királyi családban. Margit herczegnő, III. Béla király nővére, András somogyi ispán neje, Csurgót adományozta a lovagoknak. III. Béla király, a jeruzsálemi ispotály iránti kegyeletből, anyja adományát 1193-ban írásba foglalta (Pauler Gy. id. m. I. 370. - Knauz: Mon. Eccl. Strig. I. 142.).
Imre és Endre harcza.
III. Béla király halálával (1196 ápr. 23.) idősebb fia, Imre, örökölte a trónt. Ifjabb fiára, Endrére, nem hagyott herczegséget, de elegendő kincscsel látta el, hogy a Szentföldre hadat vezethessen. Endre herczeg örökölt kincseit csakhamar eltékozolta, úgy hogy 1198-ban Imre király már kénytelen volt öcscsének a drávántúli részeket átengedni. Endre ez új hatalmát pártoskodásra használta fel, s Imre királyt koronájától meg akarta fosztani. Endre hívei közé tartozott többek között János veszprémi püspök is. Nyílt harczczá fajult a lappangó ellentét az 1199. év közepén. Minthogy Domonkos püspök híven, hathatósan támogatta Imre királyt, Endre a zágrábi püspökség javait feldúlta, majd átvezette hadait a Dráván is, mire Imre király, a harczot felvenni, hadaival elébe ment. A két sereg Balatonlelle és Szemes között, a mai Rád-pusztánál - a Hadúttól nem messze - találkozott. Imre hadában sok német jövevény-lovag harczolt és heves küzdelem után legyőzte öcscse seregét. Endre elmenekült és rokonánál, VI. Leopold osztrák és stájer herczegnél keresett menedéket (Pauler Gy. id. m. II. 19.). Imre ugyan a pápa közbenjárására, 1200 tavaszán, kibékült öcscsével; de a viszálykodástól nem nyughatott 388meg az ország; mert Imre nem tudta megbocsátani az egyháziaknak, hogy többen Endrét támogatták. Az esztergomi érsekkel csakhamar kenyértörésig vitte a dolgot, beleavatkozott az egyház ügyeibe is, így például nem akarta tovább engedélyezni, hogy a somogyvári benczések, régi szokásukhoz híven, idegent (olaszt vagy francziát) válaszszanak apáttá (Pauler Gyula id. m. II. 28.).
Endre uralkodása.
Midőn II. Endre 1205-ben elfoglalta a trónt, tele marokkal szórta a pénzt s egyre-másra adományozta el a várjószágokat híveinek. Az adományokban, az ő korábbi pártos hívein kívül, leginkább nejének, Meráni Gertrudnak, rokonai részesültek, a kiket csakhamar közgyűlölet környékezett. II. Endrét uralkodásának első évtizedében a halicsi hadjárat kötötte le. Az 1211-ben Halicsba küldött seregének vezére a vármegyében birtokos Győr-nembeli Pat nádor volt. E hadjárat után mindinkább elharapódzott az országos elégületlenség. Az elégületlenek, felhasználván II. Endre király egyik halicsi utazását, 1213-ban rátörtek Gertrudra és környezetére, a kik akkor a pilisi erdők közelében dőzsöltek. Gertrudot megölték, a német udvarnokok közül is sokat lekaszaboltak. A rémhírre hazasietett Endre király, bár az összeesküvésben részes urakat büntetéssel sujtotta, csakhamar megvígasztalódott s 1215-ban ujra megnősült. Második neje Courtenay Péternek, a franczia királyi ház sarjának a leánya: Jolánta volt, a kinek hitbérül 8000 márkát kötött le, neki adta többek között a Somogy vármegye után esedékes minden jövedelmét (Pauler Gy. id. m. II. 54.).
A szentföldi út.
1217-ben végre rászánta magát Endre, hogy régi fogadalmához képest hadat vezessen a Szentföldre. II. Endre a szentföldi hadjárata alatt is bőkezűen osztogatta az adományokat, így többek között a szentföldi János-lovagoknak adta a Csurgó melletti királyi kanászok földjét, le egészen a Dráváig (Rupp Jakab: Magyarország Helyr. Tört. I. 1. 286.). Endre király 1218. év vége felé tért vissza szentföldi hadjáratából, s ekkor az országot teljes felfordulásban találta. Az erélytelen Endre nem tudott urrá lenni a zavaros közállapotokon.
Béla trónörökös.
Ekkor lép előtérbe Béla trónörökös alakja, a ki a Dunán túl már valóságos udvart tartott. Az országos rend és nyugalom hívei a trónörökös körül csoportosultak s Béla herczeg befolyásának tulajdoníthatjuk, hogy 1225-ben egyik híve Mika vagy Mihály viselte a somogyi ispánságot, mely akkoriban egyike volt a legjelentékenyebb tisztségeknek. Endre és környezete nem jó szemmel nézték a trónörökös növekedő hatalmát; a király már 1226-ban Erdélybe tette át Béla székhelyét, hol csakhamar hozzáfogott az elidegenített várjavak visszaszerzéséhez (Mill. Tört. II. 419.). Mielőtt eltávozott volna, tán mintegy engesztelésül, kivette Vertus falut a somogyi várszerkezet kötelékéből és a zágrábi püspöknek adományozta (Tkalčić: Hist. Episc. Zagr. I. 56.).

III. Endre pecsétje.

Nagy Lajos. (A Thúróczi Krónikából.)

II. Endre. (A bécsi Képes Krónikából.)

Erzsébet anyakirályné pecsétje.

Zsigmond király. (A Thúróczi Krónikából.)

Mária királynő. (A bécsi Képes Krónikából.)

Hunyadi János. (A Thúróczi Krónikából.)

Ujlaki Miklós síremléke.
A várjavak.
Alig két év multán Magyarországon is megkezdődött az eladományozott várjavak visszakövetelése. Béla királyfi nagy lelkesedéssel kezelte ezt az ügyet, ám kíméletlenségével általános visszatetszést keltett. Különösen sokat vesztettek a Csák-nembeliek. Béla trónörökös azért is neheztelt reájuk, mert a régi udvaronczok sorába tartoztak. A Csák-nemzetség tagjai közül Miklós, komáromi, majd csanádi ispán, a Kisfaludy család őse, a ki Zamárdon szőlőbirtokos volt (Karácsonyi id. m. I. 309.), különösen érzékenyen károsult az általa birtokolt várjószágok visszavételével. Miklós ispán közvetetlenül II. Endréhez fordult panaszával, kinek a közbenjárására 1230-ban egyezséget kötöttek Miklós ispán és a várjavaknak visszakövetelése ügyében kiküldött bizottság s ezt az egyezséget II. Endre király is megerősítette (Hazai O. VI. 24.).
II. Endre király utóbb, 1231-ben, hogy duzzogó hívét kiengesztelje, fiának, Izsák comesnek, egy telket adományozott Zamárd faluban, mely azelőtt egy magvaszakadt somogyi szolgáé volt (Hazai Okmt. I. 40.). Bélának, trónörökös korában, kíméletlen magatartása miatt nem is volt sok személyes híve, csupán alig néhányan tartoztak bizalmasai közé; ezek egyike volt a vármegyében is birtokos Hahót-nembeli Buzád, 1224-ben pozsonyi comes. Ugyancsak Béla trónörökös udvarához tartozott 1233-ban a Gut-Keled-nembeli Apaj somogyi ispán is (Pauler Gy. i. m. II. 121.).
IV. Béla király trónraléptekor (1235) czélul tűzte ki, hogy koronájának birtokát abba az állapotba helyezi vissza, a melyben az nagyatyjának: III. Bélának idejében volt. Trónraléptével új erővel fogtak az elidegenített várjavak, vagy miként a király nevezte: az örökségek visszaköveteléséhez. Minden vármegyébe királyi biztosokat rendelt ki, a kik nemcsak az egyháziak, a nemesek, hanem a várnépek, udvarnokok és más királyi- és királynéi népek birtokállapotát is megvizsgálták, a 391mit pedig Imre és Endre királyok eladományoztak, vagy a várnépek elidegenítettek, azt a birtokosoktól visszavették. Somogyban és Zalában a veszprémi püspök, majd 1237-ben Uriás pannonhalmi apát, Jakab somogyi főesperes, László somogyi ispán, a későbbi nádor, Jakab, Bodor fia s Márton, Mohc fia és Sándor, a Mérei család egyik őse, működtek a várjavak visszavételére kiküldött bírákként (Pauler Gyula i. m. II. 132. - Pesty Frigyes: A magyarorsz. várispánságok tört. 33. 1.).
A mint IV. Béla észrevette, hogy a várjavak visszavételére kiküldött bizottságok eredménynyel működnek, engedékenyebbé vált. Különösen az egyháziakkal szemben tanusított engedékenységet. 1237 okt. 27-én megerősítette atyjának adományát, a ki Vitya várföld egy részét 1230-ban a szentmártoni apátnak adta, jóllehet - mint a megerősítő levél megjegyzi - az örökségek és a jogtalan adományok közül többet visszavett (Pannonh. Szent Benedekr. tört. I. 314.).
A Bő-nembeli Izsépnek pedig 1238-ban a Gyógy nevű birtokot adományozta, a mivel azokat a szolgálatokat jutalmazta, a melyeket az, testvérének, Kálmán herczegnek teljesített (Karácsonyi J. Hamis, hibás keltű és keltezetlen oklv.). Ugyanez évben adománylevelet állított ki a székesfehérvári János-lovagok részére is, a kiktől szintén több birtokot vettek el a várjavak visszaszerzésére kiküldött bizottságok (Fejér IV. 1., 104.). Ezekkel az adományozásokkal csak részben enyhült a királyellenes elkeseredés, melyet a kunok beköltözése még inkább fokozott. E belső meghasonlások és viszálykodások között 1241 tavaszán érkezett Somogyba a rémhír: a tatárok betöréséről.
Tatárjárás.
IV. Béla király a betörés hírére fegyverbe szólította a vármegyei zászlóaljakat, az urakat és a főpapokat, hogy fegyvereseikkel gyűljenek fel Pestre.
A magyarság gyéren szállingózott a pesti táborba. Kálmán herczeg, Béla király hívó szózatára, a Templomos-rend magyarországi tartományi mesterével mégis útnak indult Horvátországból, hol ekkor udvarát tartotta. Útközben magához vonta a somogyi zászlóaljat is. Azonban a várkatonaság már ekkor nem volt a régi. A várföldek elidegenítésének végzetes következményei támadtak. A várkatonaság harczképessége aláhanyatlott.
A magyar sereg a sajómenti Muhi-pusztán vívta meg szerencsétlen csatáját s ápr. 11-ének éjjelén IV. Béla király Kálmán herczeget küldte ki a Sajó hídjának védelmére. A hídőrségnél, mely a tatárok támadását visszaszorította, vitézkedett a Bő-nembeli Izsép, Kálmán herczeg főpinczemestere, kinek nemzetsége a Somogyvártól délre eső mai Bő-puszta helyén és a Balaton mellékén volt birtokos. Izsép a híd védelmében esett el, fiát Jánost egy tatár a lándzsájával a ballábán súlyosan megsebesítette (Pauler Gyula i. m. II. 161. 269. - Karácsonyi i. m. I. 276.).
Az április 11-én vívott ütközetben, csaknem az egész magyar sereg megsemmisült. IV. Béla király kevés hívével együtt a borsodi Bikkhegység felé menekült. E környezethez tartozott a Somogy vármegyében birtokos Pok-nembeli Móricz, a ki levágta azt a tatárt, kinek a lándzsája már a királyt érte (Marcali Henrik: Mill. Tört. II. 486.). A súlyosan sebesült Kálmán herczeget is kimentették emberei az általános zavarból.
A vészes idők.
Kálmán herczeg váltott lovakon, néhány hívével, Pest felé menekült, honnét, átkelvén a Dunán, Segesdre futott, mely akkoriban királyi majorsági birtok volt. Itt sem érezte magát biztonságban és átkelt a Drávántúlra (Mill. Tört. II. 488.). IV. Béla király Nyitrába menekült, honnan hívei az osztrák határra kísérték. Az álnok Frigyes herczeg azonban letartóztatta s csak három határszéli vármegyéért bocsátotta szabadon. Ekkor az Ákos-nembeli Máté fia Detre kíséretében Zágrábba ment, honnét a köréje sereglett menekülőket egybegyűjtvén, Segesd felé vonult; de mire Segesdre ért, a halálosan sebesült Kálmán herczeg már nem élt; a Csázma melletti Ivánczon, a mai Ivanicson temették el (Paulai Gy. i. m. II. 175.). Béla király, miután a tatársággal szemben meggyőződött tehetetlenségéről, nejét és családját igyekezett biztonságba helyezni. A védelmükre rendelt fegyveresekhez tartoztak a vármegyében birtokos Rád-nemzetség tagjai: Tamás, Fülöp és Lőrincz (Karácsonyi J. i. m. III. 1.).
A tatárok Somogyban.
1241-42 telén a befagyott Dunán a tatárok könnyű-szerrel átkeltek és most már a Dunántúlt pusztították. Az egyik tatár vezér, Kádán, Székesfehérvár sikertelen vívása után, a Balaton mellékén s a Hadút mentében továbbvonult a tengerpart felé, hogy Bélát elfogja. Az ebben az irányban haladó tatárhad a vármegye területének egy részét megkímélte, s csupán az átvonulásuk helyein pusztítottak. Mindamellett így is kizsákmányolták az egész Balaton mellékét.
392A tatárpusztítást országos zavar követte. Rablók és útonállók, sőt még nemes urak is akadtak, a kik, felhasználva a zavaros viszonyokat, raboltak és fosztogattak. Így többek között Zalában valami Tátika nevű nemes úr megtámadta a veszprémi püspökség birtokait, majd pedig Szántót, a pozsonyi prépost jószágait pusztította (Pauler Gy. i. m. II. 189.).
A tatárjárás után.
IV. Béla király májusban, midőn biztos hírét vette a tatárok távozásának, a köréje sereglett urakkal, valamint a János-lovagokkal együtt a tenger mellékéről visszaindult Magyarországba. Kíséretéhez tartozott a Hahót-nembeli Arnold is, a ki még a tatárjárást megelőző időben somogyi ispánként szerepel s 1242 márcz. havában a nádori méltóságra emelkedett. IV. Béla király visszafelé jövet, Segesden is megállapodott s valószínűleg ekkor adta ki 1242-ben hó és nap nélkül kelt oklevelét, a melyben a topliczai apát és a blinaiak közötti határügyben intézkedik (Fejér IV. 1. 267.). A Hahót-nembeli Arnold a somogyi ispánságot a tatárjárás után is megtartotta s még 1242 nov. 16-án is e tisztségében szerepel (Karácsonyi J. i. m. II. 117.). Ő reá hárult tehát a feladat, hogy a tatárdúlás következtében megrendült személy- és vagyonbiztonságot Somogyban helyreállítsa.
Az országos közrend helyreállításának nagy munkájában IV. Béla király különös gondot fordított a védelem szervezésére és a várak építésére. A legtöbb várunk a tatárjárás utáni korszakban épült. Ezután már tapintatosabban jártak el a nemességgel szemben, a várjavak visszaszerzése körül; sőt Béla király maga is bőkezűen osztogatta az ekkor legnagyobbrészt elpusztult várbirtokokat. 1244-ben Prodaviz és Bozona somogyi várföldeket idegenítette el, melyeket Corrardnak, Harrach fiának adományozott (Fejér IX. 7. 547.).
A birtokviszonyok rendezése.
IV. Béla király az ország védelméről gondoskodván főtörekvését a birtokviszonyok rendezésére fordította. Több vármegyében személyesen járt el, s ez országos körútja alkalmával 1255 ápr. hó 25-én megfordult Csurgón is, honnét egyik oklevelét keltezi (Fejér IV. 2. 324.). Az udvarnokok közé, főleg a birtokviszonyok rendezése czéljából Zalában, Somogyban és Veszprémben, Miklós asztalnokmestert, a Thüringiai származású Balog-nemzetség sarját, rendelte ki. Külön biztosokat vagy bírákat küldött ki a várbirtokállomány rendezésére. Ezek a biztosok, a hol csak található volt, előkeresték azt a registrumot, melyet IV. Béla király a tatárdúlás előtt készíttetett s ennek az alapján állapították meg a várjavak tartozékait. A várjobbágyokat, a kik a nemesek közé furakodtak, visszahelyezték az előbbeni állapotukba. Meghatározták s jegyzékbe foglalták a várjobbágyok és a várnépek földjeit, birtokviszonyait. Somogyban többek között István szlavóniai bán működött, a ki 1256-ban adta be jelentését a várföldek visszaszerzése felől. Az egyik jelentésében azt mondja, hogy megérkezvén Somogy vármegye drávántúli részébe, többek között Sándor comes és Moys mester birtokában talált várjavakat visszavette és ezeket nevezettek örökös birtokaitól elkülönítette (Pesty Frigyes: A várisp. tört. 416.).
Béla király még a kiküldött biztosok intézkedéseit is gyakran megváltoztatta, így Hudina drávántúli ispánnak meghagyta a somogyi Vízközt, melylyel a tatárdúlás után jutalmazta az ispánt, mert a Drávántúl a menekülő királyért a tatárokkal is vitézül szembeszállott. A király ez intézkedéseivel a birtokügyekben a jogbiztonságot akarta helyreállítani s a tatárjárás óta támadt zavaroknak akarta végét vetni (Pauler Gyula i. m. II. 225.).
Béla király az önkormányzati törekvéseknek is kedvezett. Megengedte, hogy a vármegyék választott bírái ítélkezzenek a kisebb ügyekben. A vármegye területén lakó birtokosok a királyi bírák helyett így választottak maguknak bírákat, a kiknek hatásköre arra a területre szorítkozott, a mely az ispán alatt állott. E közös terület fűzte azután össze a vármegyében lakó nemeseket, a várjobbágyokat és a többi szabad népeket. A somogyi várszerkezetből ekként alakult ki a nemesség önkormányzati területe. A régi intézménynek csupán a nevét tartották meg.
A csehországi hadjárat.
1260-ban IV. Béla király ismét Csurgón időzött; innen keltezi ismét egyik oklevelét, hó és nap feltüntetése nélkül (Ráth Károly: A magyar királyok hadjáratai 30. l.). Az év nyarán a király II. Otokár ellen Csehországba és Morvába vezetett hadat, melyben a Héder-nembeli Henrik főispánon kívül több somogyi úr is résztvett. A morvamezei ütközetben (1260 júl. 11-17.) Herbordnak, Hetesi Lesták fiának, a ki foglyul esett, a csehek félfülét levágták, két fogát kiütötték és embertelenül megkínozták, hogy tőle váltságdíjat zsaroljanak. Végül 100 márka 393ezüstön szabadult. Ugyancsak a cseh háborúban szerzett érdemeiért kapta Kozma comes Vitya egy részét, mely somogyi várföld volt és a másik Vityát, a királyi csőszök földjét (Wenzel VIII. 2.).
Villongások a királyi családban.
A cseh háború után IV. Béla király fiával, Istvánnal, a trónörökössel keveredett viszályba. 1262-63-ban szinte szakadatlanul tusázott az apa és a fiú a hatalomért, mígnem IV. Béla király 1263 aug. 3-án Lipcsén, Zólyom vármegyében, Majs mester varasdi és somogyi főispán, az esztergomi érsek és a pápai követ jelenlétében megerősítette a fiával kötött békét. Ez a Döröcskén is birtokos Majs mester, somogyi főispán (Karácsonyi J. I. 426.), kedvelt, nagy befolyású embere volt a királynak s a király hasonnevű fiának kincstartója. Majsnak jelentékeny szerep jutott az apa és a fiú közötti viszálykodások kiegyenlítése körül. IV. Béla király István fiával szemben kisebbik fiára, Bélára, támaszkodott, a kinek 1263-ban szlavóniai herczegségéhez Baranya, Somogy, Zala és Vas vármegyéket csatolta. E cselekedetével a király mintegy meg akarta mutatni híveinek, hogy ha idősebb fia méltatlannak is bizonyult a trónra és a szülői szeretetre, halála után azonban hívei a másik fiára számíthatnak. Ez az elhatározás valószínűleg akkor érlelődött meg a királyban, midőn 1263. év végén Segesden tartózkodott (Marczali Henrik Mill. Tört. II. 534. - Pauler Gy. i. m. II. 254.).
1264-ben újból kitört a harcz Béla király és fia István között, mely közel két évig tartott. 1266-ban azonban kibékültek. E belharczok alatt IV. Béla király híveit újabb adományokkal igyekezett hűségükben megerősíteni. Így Majs somogyi főispán közbenjárására a Döröcske-nembeli Salamon comes fia, Simon, a somogyi várhoz tartozó Predemeh nevű birtokot nyerte adományul. A Gut-Keled-nembeli Majádi Miklóst ellenben, a ki István ifjabb királyhoz pártolt, hűtlenségéért a Dráván innen és túl fekvő összes jószágaitól megfosztotta, azonban István 1270-ben országbíróvá és somogyi főispánná nevezte ki és 1271-ben, elkobzott birtokaiért is, bőven kárpótolta (Századok 1873. 711. Tört. Tár. IX. 105.).
Az 1267. évi országgyűlés.
A háborúskodások befejezésével, 1267-ben, IV. Béla király országgyűlést tartott, melyen különösen fontos törvényt hoztak a nemesség jogairól s intézkedtek a királyi birtokokról is. Ez a törvény ugyanis elrendelte, hogy a tatárjárás után benépesült várföldek és udvarnokföldek visszakapcsoltassanak a várhoz és az udvarnoki birtokokhoz.
Az 1267. évi törvény rendelkezésére országosan megindították az eljárást a jogtalanul elvett birtokok visszaszerzésére is. Somogyban Kemény fia Lőrincz nádor, a vármegye főispánja, járt el, hogy visszavegye mindazokat a földeket, a melyeket a királyi népek foglaltak el a nemesektől. A nemesség közül öt kiküldött lett a főispán bírótársa, a kik mielőtt működésüket megkezdték volna, megesküdtek, hogy csakis azokat a birtokokat adják vissza, melyeket a királyi vagy a királynéi szolgáló népek, udvarnokok, juhászok vagy más várjobbágyok foglaltak el jogtalanul a nemesektől. Viszont azoknak a földeknek a visszakövetelésére, a melyeket az idők folyamán a királyi szolgáló vagy várnépektől vettek el, IV. Béla király Tétény-nembeli Pál veszprémi püspököt, a királyné kanczellárját küldötte ki. Pál püspök is csakhamar Somogyba tette át működésének színhelyét, a melléje rendelt hat bírótársával. Ezeket a bírákat a vármegye összes lakosai választották. Ezek a bírák ítélkezéseik előtt szintén esküt tartoztak tenni (Hazai Okmt. III. 14.). A somogyi vár hadnagya és várnagya ekkor megjelentek a veszprémi püspök előtt s panaszszal éltek. Izsép fia János ellen, a ki egyike volt a nemesség ama megbízottainak, a kik az elfoglalt nemesjavak visszaszerzésénél közreműködtek. A panaszlás szerint a Balaton mellékén közösen bírt a várnépekkel halastavat, szántóföldeket, kaszálót és cserjést, tehát követelték, hogy e földeket meg kell osztani. A püspök nem akart ebben az ügyben dönteni, hanem a feleket a királyhoz utasította. Midőn a felek a király elé kerültek, a Bő-nembeli Izsép fia János emlékeztette a királyt azokra a szolgálatokra, a melyeket a tatárjárás alkalmával mind ő, mind a Sajó hídjánál hősi halált halt atyja hoztak áldozatul a királyért. IV. Béla méltányolta is Izsép fia János előterjesztését, mert még 1268-ban az egész várföldet odaadta Izsép fia Jánosnak, sőt még újabb adományokat is csatolt hozzá (Pauler Gyula i. m. II. 269. - Hazai Okmt. III: 14.).
A nemesség bírái.
Kemény fia, Lőrincz nádor somogymegyei működéséről is vannak okleveles adataink. A nemességtől választott öt közbíró, névszerint: a Bő-nembeli Izsép fia János comes, Koaznai (Kovásznai) Kozma, Juharus (Iharos) fia Gergely, Ders fia István comes, és Wyzlou-i (Viszlói) Mortunus fia Tamás, közreműködésével, Princh 394fia Renoldnak, a Sarusd-folyó mellett fekvő Path nevű birtokából, a királyné népei által elfoglalt földterületet visszaítélte (Hazai Okmt. VIII. 115. - Wenzel 206. 229.).
Az egykorú oklevelek a nemességtől választott bírák közül különösen a Bő-nembeli Izsép fia János igazságosságát dicsérik, a ki, mint atyja, közbecsült férfiú volt.
Egy érdekes adományozás.
Az 1268. évi szerb háborúban a Csák-nembeli Péter fia Mihály, a Dobóczi-ágból, foglyul ejtett két előkelő szerbet, a kik a 800 márka váltságdíj részbeni törlesztésére egy gyöngyökkel és drágakövekkel ékesített szép keresztet adtak neki. Ebbe a keresztbe egy darabka a Krisztus keresztfájából volt beillesztve, s rendkívül megtetszett IV. Béla királynak és Mária királynénak. Meg akarták venni, ámde Mihály nem adta, pénzért, hanem jószágot kért cserébe érte. Ekkor IV. Béla király, a királyné beleegyezésével, a segösdi uradalomból Erdőcsokonát és Nyim helység határában nyolcz ekealja földet, ezenkívül több kisebb részbirtokot adott neki. Ez adományok jelentékenyen gyarapították a hatalmas Csák-nemzetségnek a vármegyében fekvő birtokait (Pauler Gyula i. m. II. 271. - Karácsonyi i. m. I. 301.).
V. István.
IV. Béla halála után (1270 május 3.) fia, V. István lépett a trónra. Először is II. Otokárral kötött fegyverszünetet, a mikor Pozsony mellett, a Duna egyik szigetén, találkoztak. Mindjárt trónralépte után a Gut-Keled-nembeli Majádi Miklóst, egyik rendíthetetlen hívét nevezte ki országbíróvá és egyúttal Somogy vármegye főispánjává. Hiába kötöttek békét, mert 1271-ben újból harczba elegyedtek Otokárral, a ki május havában betört az országba, ámde V. István a Rábcza-folyó mellett legyőzte és kiűzte az országból. Ezekben a harczokban a Csák-nembeli Mihály is részt vett; a király hadi érdemeinek jutalmául - 1272-ben - megerősítette Erdőcsokona birtokában (Fejér V. 1. 186.).
Belviszályok.
V. István halálával (1272 aug. 6.) alig 10 éves fia, IV. László örökölte a trónt s a királyfi nevében Erzsébet anyakirályné és a Gut-Keled-nembeli Joakhim, Tótország bánja, majd tárnokmester, intézték az ország kormányzását (Mill. Tört. II. 549.). Ez időtől közel félszázadig tartó balzavarok és belháborúk dúlták fel az ország békéjét. A háborúskodásokból bőven kijutott Somogy vármegyének is. 1273-ban ugyan Joakhim bánt megfosztották méltóságától, ámde a fenyegető kültámadások nyomása alatt, hatalomra jutott ellenfelei még ez évben kibékültek Joakhimmal s visszaadták tárnokmesteri méltóságát is. A kormányférfiak ilyen változásakor a vármegye élére is mások kerültek. V. István király halálakor az Ákos-nembeli Ernő bán viselte a főispáni tisztet, midőn azonban Joakhim vette át a kormányt, Imrét, alkalmasint a Csák-nembeli István Szörényi bán fiát, tette meg Somogy vármegye főispánjának, de Joakhim bukása után Imre helyét Majs, a királyné tárnokmestere, foglalta el, a kit már 1273 május 27-én Somogy vármegye főispánjának mondanak az oklevelek. Bár Joakhim 1273 végén kibékült ellenfeleivel, hívei állandóan harczoltak az ellenpárt embereivel, a kiknek az élén a Csák-nembeli Péter soproni, majd 1274 óta somogyi főispán állott. Az ő pártjához tartoztak a Bő-nembeli Izsép fia János, a ki ekkor már egy fényes, eredményekben gazdag pályára tekinthetett vissza s a Balaton mellékének egyik legbefolyásosabb birtokosa volt, továbbá a Csák-nembeli Mihály, Erdőcsokona ura is. A két párt csakhamar kardélre ment. Csák Péter és hívei 1274 szept. havának második felében Polgárdinál megtámadták Joakhim és Henrik bán hadait, a melyeket megszalasztottak, Henrik bán elesett, Joakhim és Henrik bán fiai pedig a Hadúton elmenekültek (Pauler Gy. i. m. II. 316.). Ekkor ismét a Csákok kerekedtek felül. 1274. év végén Csák Péter előtt nyitva állott az út a legmagasabb méltóságokra. Ekkor már Somogy vármegye főispánja volt és ez maradt 1275 jún. 4-ig (Karácsonyi János I. 321.).
1275-ben az ellenfelek ismét kiegyeztek. Joakhim visszanyerte régi méltóságait, ellenben a Csák-nembeli Péternek, Joakhim eme régi, veszélyes ellenfelének, el kellett hagynia a somogyi főispáni széket (Pauler Gyula i. m. II. 317.). Joakhim ajánlatára ekkor már jún. hó 17-én a Pécz-nembeli Marczali Gergely lett Somogy vármegye főispánja, de csak ideiglenesen, mert 1275 őszén Csák Péter, volt somogyi főispán, lett a nádor, a ki a legfőbb méltóságokat Joakhim legádázabb ellenségeivel töltötte be. Somogy vármegye főispánja ismét Majs lett, a ki csakhamar az országbírói méltóságra is felemelkedett. A Csák-nembeli Péter, nádorsága alatt, lelketlenül visszaélt a hatalmával. Azzal is vádolták, hogy a padányi nemesek kiváltságlevelét erővel elvette; hogy Inkei Demetert jogtalanul megölette (Wenzel XII. 701.), s az ő lelkét terhelte a veszprémi egyház kipusztítása is.
395A Csák-nembeli Péternek tehát 1276-ban mennie kellett s vele együtt távozott Majs országbíró is, a ki a somogyi főispánságtól is megvált (Pauler Gy. i. m. II. 324.).
Rablóvilág Somogyban.
Ismét Joakhim pártja kerekedett felül. Somogy főispánja, immár másodízben, a Pécz-nembeli Marczali Gergely lett, a ki, hogy rendet teremtsen Somogy vármegye területén, Zala vármegye főispánjával együtt, 1276 júl. hó végén gyűlést tartott, a melyen az elszaporodott rablók és útonállók kiirtása érdekében szükséges teendőket beszélték meg (Hazai Okmt. II. 22.). A közönséges rablóknál még inkább veszélyeztették a közbiztonságot a vármegyében elhatalmasodott főurak. Eme féktelen hatalmaskodók között a Záh-nembeli Jób pécsi püspök (1252-1282) járt legelöl. Ez a hatalmas, erőszakos ember inkább beillett volna várúrnak, mint főpásztornak. Valamiért megharagudott a somogyi apátra; elfogatta tehát, hátraköttette a kezeit s lóhátra felerősítve, szájában zablával hurczoltatta végig a falvakon (Marczali: Mill. Tört. H. 622.).
A Hahót-nembeli Panyit fia Jakabtól, a ki Erzsébet anyakirályné főétekfogója volt, mivel úrnője kegyeit elveszítette, a neki adományozott jószágokat vissza akarták venni; ámde Jakab a Kálmáncsehi (Kálmáncsa) visszavételére kiküldött tárnokot megölte, s hogy a falunak más se vehesse hasznát, Kálmáncsehit leromboltatta (Karácsonyi János II. 120.). Hanem azért a Gut-Keled-nembeli Joakhim kormánya sem volt ment a hatalmaskodásoktól, 1276 nyarán a Csák-nembeli Mihály falvait az egész országban elpusztíttatta.
IV. László király.
Midőn az 1277. év közepén IV. László király betöltötte 15. évét, átvette az ország kormányát. Ezidőtájt halt meg Joakhim s így az ifjú király elvesztette egyedüli jobbtörekvésű tanácsadóját. Joakhim halálával ismét a Csákok kerültek a hatalomra. Ennek első jele, hogy a Csák-nembeli I. Mihály még 1277-ben megerősítő levelet nyert Erdőcsokona birtokára.
A Csákok befolyásának erősbödésével a Héder-nembeli Henrikfiak is mozogni kezdtek. Befolyásuk, Szlavónián kívül, kiterjedt Somogy-, Zala- és Baranya vármegyékre is. A Henrikfiakra való tekintettel Somogy kormányzatát maga a nádor: Pécz-nemzetség lubrégi ágából származott Dénes tartotta meg, a ki 1277 végétől 1278 márcz. közepéig szerepel a vármegye főispánjaként.
Endre herczeg.
A szakadatlan pártküzdelmek közepette a Héder-nembeli Henrik fia lván, 1278 tavaszán, behívta Velenczéből lI. Endre király hasonnevű unokáját és Dalmát-, Horvát- és egész Tótország herczegeként szerepeltette Magyarországon, mivel László király öcscse:Endre herczeg épp ezidőtájt halt el.
A Csákok értesülvén Iván fondorlatairól, hogy Somogy vármegyét biztosítsák, az erélyeskezű Csák Pétert küldték Somogyba, a ki már 1278 márczius 21-én viselte a vármegye főispáni tisztét; de nem sokáig maradt a vármegye élén, mert midőn a Csák-nembeli II. Máté - még ez év augusztus havában - nádorrá lett, a somogyi főispánságot is megtartotta. A Csákok azonban nem tudták letörni a németújvári Henrikfiak befolyását Somogyban. Az ifjú Endre herczeg a szomszéd Zalában szabadon járt-kelt, annélkül hogy útjában bárki is feltartóztatta volna; sőt 1278 máj. 27-én kelt oklevelével a veszprémi egyház népeit a zalai, a somogyi és a veszprémi ispánok, alispánok összes joghatósága alól kivette s ezt az intézkedést Henrik fia Iván, mint zalai főispán és Endre herczeg tárnokmestere, azonnal életbeléptette (Pauler Gyula i. m. II. 338. - Mill. Tört. H. 574.).
A dürnkruti csata.
A belháborúk és pártküzdelmek ellenére az 1278. évi Otokár elleni hadjáratban Somogyból is résztvettek a vitézek és a várjobbágyok. Az aug. 26-án vívott dürnkruti csatában a Bő-nembeli Izsép fia János, a ki már a harmadik magyar király alatt intézkedett, különösen kitüntette magát. Bár ekkor már idősebb férfiú lehetett, mert hiszen az 1241. évi sajómenti csatában is résztvett, Dürnkrutnál, a király szeme láttára, oroszlánként rohant az ellenségre. Ott volt a vármegye nádor-főispánja: Csák Máté is. Ő vezette a magyar sereget, az ütközet Hevében le is esett a lováról, de az Osli-nembeli Péter megvédte az eltaposástól (Pauler Gyula i. m. II. 340. - Karácsonyi I. 276.).
A somogyi felfordulás.
A morvamezei ütközet nem hozta meg a nyugalmat az országnak. Somogy vármegyében is teljes volt a felfordulás. Jellemzi a somogyi zavaros viszonyokat, hogy a Bő-nembeli Izsép fia János, a vármegyei nemesség egyik előkelő tagja, a kit a király még a Pécz-nembeli Gergely bán főispánsága alatt a vármegyékben elterjedt rablások és tolvajlások megfékezésére kiküldött bizottság tagjává is kinevezett (Hazai Okmt. II. 22.), sem tartotta tanácsosnak, hogy a megyeri várnépekkel közösen birtokoljon, mert nem akart bajba kerülni. 1279-ben a Héder-nembeli 396Henrikfiaknak, nevezetesen Ivánnak már egész uradalma volt Somogyban. A mióta itt megfészkelte magát, az ellenpárti uraknak nem volt nyugtuk. Az ő példáját követték a kisebb hatalmaskodók is. Elkövetkezett tehát Somogyban is az az idő, midőn sem törvény, sem oklevél nem biztosította a birtokot, csupán a vár és a fegyver (Marczali H. i, m. H. 646.).
Mégis az 1279. év folyamán mintha nyugalmasabb idők köszöntenének be Somogy vármegyére. Henrik fia Iván, II. Otokár bukása után Habsburgi Rudolfhoz fordult s felajánlotta neki szolgálatait. Rudolf visszautasította ajánlatát, sőt IV. Lászlót mindezekről értesítette. Rudolf magatartásától meghökkent Henrik fia Iván és egy időre beszüntette rablókalandjait; Endre herczeg pedig visszatért Velenczébe.
A kunok.
A pápai követ fellépésére 1280-ban végre hozzáfogtak IV. László király kedvelt kunjainak megrendszabályozásához. De a kunok sem nézték tétlenül e készülődéseket s 1280. év aug. elején az egész Alföldön fellázadtak; ekkor László király a kunok megfékezésére ismét fegyverbe szólította híveit. Még az öreg, Bő-nembeli Izsép fia János is fegyvert fogott, a ki azután a Hódmezővásárhely mellett vívott ütközetben életét is veszítette (Pauler Gy. i. m, II. 371. - Karácsonyi J. i, m. I. 277.). Résztvett ebben az ütközetben Bágyon fia is, a ki később, 1284-ben, Izabella vagy Erzsébet királynétől Somogyban birtokokat nyert adományul, valamint testvére Lukács, a királyné apródja, a ki a hódmezővásárhelyi diadal hírét vitte a királynéhoz (u. ott II. 384.). A kunok fölött kivívott diadallal sem következett el az ország békessége, mert előbb az Aba-nemzetség lázadt fel, majd 1283 végén a Henrikfiak fogtak fegyvert a király ellen; de e mellett még a kunok befolyása sem csökkent. 1285-ben László király teljesen kedves kunjainak befolyása alá került.
A királyné a kolostorban.
Nejét kolostorba küldé a Nyúlszigetre, midőn is cselédsége elszéledt. Kevesen tartottak ki mellette, mint Csaba fia Ladomér, a királyné kölkedi származású szakácsa, a ki híven szolgálta a kolostorba vonulása után is. A nyúlszigeti kolostorban talált menhelyet az 1280-ban elhalt Majsnak, Somogy vármegye egykori főispánjának özvegye is, a kihez néhány uzdi nemesember, azelőtt Majs szolgái, gyakran bejártak és a királynéval is sok jót tettek, mert mindenféle szükséges élelmiszerrel ellátták (Pauler Gy. i. m. II. 393.). 1289-ben László király kibékült nejével, sőt intézkedett, hogy a királyné elidegenített birtokait Somogyban és Tolnában visszakapja (u. ott II. 406.). A kibékülés után a királyné Somogyba, alkalmasint Segösdre jött, hol az év egy részét töltötte. Ugyanez időtájt a Henrikfiak is meghódoltak. A király kegyeibe visszafogadott Henrik fia Miklós, Somogy vármegye főispánja lett s 1289 szept. havában már e tisztében találjuk.
IV. László erőszakos halála.
IV. Lászlót elérte a végzete, kedvelt kunjai tudvalevőleg 1290 júl 10-én meggyilkolták. Halálának hírére Ladomér esztergomi érsek és a főurak azon voltak, hogy az ország mielőbb királyt kapjon. Választásuk Velenczei Endrére esett, a kit a Henrikfiak is támogattak és a vármegye nemessége is hozzájuk csatlakozott.
III. Endre.
III. Endre, hogy a hatalmas dinasztiát lekötelezze, Henrik fia Miklós somogyi főispánt nádorrá, Ivánt tárnokmesterré és Henriket tótországi bánná emelte.
A Henrikfiak lázadása.
III. Endre csak rövid ideig biztosíthatta a békét. Az Ausztria elleni háború után ugyanis a Henrikfiak várait, az 1291 aug. 28-án megkötött haimburgi béke értelmében, le kellett volna rombolni, de a gőgös főurak III. Endre király országos körútja alatt kitűzték a lázadás zászlaját. A lázadás hírére Endre király a Dunántúlra vezette hadait. Ekkorra várta anyját, a férfias lelkű Thomasinát, a ki 1292 május havában Velenczéből Zárába vonult.
III. Endre seregével, a melyben a Gut-Keled-nembeli Pál fia: a vitéz Lotárd bán és a Hunt-Pázmán-nembeli János kalocsai érsek, testvére: András fia Ivánka is résztvettek, május havában a Hadúton vonult át Somogy vármegyén. A zágrábi káptalan már Somogyba eléje küldte követeit, a kiknek kíséretében a király 1292. évi, jún. hó elején Zágrábba ért.
Endre elfogatása.
III. Endre király fellépésére a brebiri grófok, majd Henrik fia Iván, meghódoltak, ámde midőn visszatért a Dráva felé (még a jobbparton) Iván és társai megszegvén a királylyal kötött szerződést, megrohanták s kíséretével együtt fogságba vetették. Endre király fogságba vetése 1292 aug. 4 - nov. 26-ika között történhetett.
László comes önfeláldozása.
Míg Endre Iván fogságában sínylődött, ezalatt hívei mindent elkövettek kiszabadítására. Ezek közé a hívek közé tartozott Miklós fia László comes, a ki III. Endrét trónralépte óta szolgálta. Henrik fia, Iván, maga is megborzadván tettének következményeitől, nem merte a királyi felséget - kezesek nélkül - fogságából 397kibocsátani. László comes ekkor a királyért önkényt kezesül ajánlkozott s később a fogságból csak úgy szabadulhatott ki, hogy Ivánnak 200 márka ezüstöt fizetett, s azonkívül még maga helyett egyik gyermekét hagyta kezesül, a ki a börtönben meghalt. Thomasina anyakirályné, méltányolván László comes szolgálatait, 1295-ben a Segösdhöz tartozó Szob nevű királynéi földet adományozta neki (Századok 1884. évf. 112.).
Harczok a Henrikfiakkal.
III. Endre király az ország belbékéje érdekében kénytelenségből megbocsátott Henrik fia Miklósnak, a ki 1295-ben ismét Somogy vármegye főispánja volt; már a testvérét Ivánt azonban a magyar főpapok kiközösítették, mert III. Endrét nem akarta elismerni urának (Karácsonyi i. m. II. 152.).
1296-ban III. Endre király ismét hadat viselt a Henrikfiak ellen. A király serege Kőszegvárának elfoglalása után Somogyvár alá vonult, melyet Henrik fia Miklós a belzavarok alatt hódított el. III. Endre király csupán rövid ideig tartózkodott Somogyvár alatt. Okt. 6-án még Kőszeg alatt táborozik, kevéssel ezután veszi ostrom alá Somogyvárát, de nincs adatunk arra, hogy bevette volna (Karácsonyi J. H. 152.). Okt. 17-én III. Endrét már Szennán - Kaposvártól délnyugatra - találjuk, okt. 25-én pedig már Budán volt (Századok 1895. 138. - Fejér VI. 1. 202.): Mindamellett Somogyvár ostroma heves lehetett. Madách fia Pál, a Madács-család őse, a ki már Kőszegnél megsebesült, szintén résztvett Somogyvár ostromában. Ott volt Stepk fia Miklós, a ki kődobástól vált harczképtelenné. III. Endre király, midőn a Chermona helység adományára vonatkozó 1293. évi oklevelét Miklós részére 1300-ban megerősíti, kiemelte Somogyvár alatt tanosított vitézségét (Wenzel X. 369. - Fejér VI. 2. 263. III. 2. 458. - Sopron várm. Oklt, I. 61. 135.).
Endre hívei.
1297-ben III. Endre király ismét Somogyban járt; szept. 26-án Berény körül megállapodván, előtte megjelent Julad fia Budur comes, s Nemtiszék birtokát Herbord comesnek adta át, a csurgói János-lovagoktól kiállított oklevéllel együtt (Hazai Okmt. I. 92.). Endre király második hadjárata sem sokat változtatott a somogyi helyzeten. Hívei hűségét csak újabb adományokkal biztosíthatta, s így is csak egészen jelentéktelen embereket nyerhetett meg Somogyból, mint a Bő-nembeli Izsép fia János fiait: I. Trepket és Jánost, a kiknek atyja és nagyatyja elévülhetetlen érdemeket szerzett IV. Béla és Kun László királyok uralkodása alatt; noha ők maguk a közéletben nem szerepeltek, jelentékeny birtokaik voltak, melyék a mai Somogyvártól délre eső Bű-puszta körül, hol a nemzetségnek Szent Kereszt tiszteletére épült monostora is állott (Karácsonyi J. I. 276.) és a Balaton mellékén terültek el. III. Endre, hogy őket megnyerje, újabb birtokokat osztogatott nekik (Hazai Okmt. VIII. 298.). Hívei közé tartozott a Hahót-nembeli Panyit fia Jakab is, a kinek kezéhez embervér is tapadt. Erzsébet királyné tárnokmestereként méltatlannak mutatta magát a bizalomra, sőt Erzsébet anyakirálynő 1285-ben egyenesen őt okolta, hogy közötte és fia: IV. László között egyenetlenség támadt (Karácsonyi J, i. m. II. 120.). Mégis III. Endre király őt, midőn Dobsza és Csehi (Kálmáncsehi) birtokokra új adománylevelet állít ki számára, tisztelt hívének nevezi (Wenzel XII. 621.).
A kényurak ellen.
A XIV. század elején a Bő-nembeli Trepk is az erőszakoskodások terére lépett és Sárközi Ibrahim birtokait pusztította, hogy pedig a megtorlástól biztosítsa magát, a Héder-nembeli Henrik fia Henrik pártfogását igyekezett megnyerni; ámde hatalmas pártfogója nem sokat tehetett érdekében, mert az okozott károkért oda kellett adnia Sykova (ma Felsőzsitva) egy részét és azt a birtokot, a melyet a babócsai egyháztól szerzett (Fejér VIII. 6. 16-18. - Wenzel X. 359.). A kik az ország belbékéjét szívükön viselték, a király mellé verődtek egy táborba. III. Endre király hűségére tért a Rátót-nemzetség úgynevezett nádori ága is, melynek tagjai is résztvettek az 1298. évi július 29-én Pesten, a ferenczrendiek templomában megnyílt országgyűlésen, mely erélyes intézkedéseket hozott a belzavarok megszüntetése és a belrend helyreállítása érdekében. Hogy ezeknek az intézkedéseknek Somogyban is foganatjuk legyen, olyan erőskezű főispánra volt szükség, a ki a Henrikfiak féktelenkedésével szembeszállhatott. III. Endre választása a Rátót-nembeli Domonkosra esett, a ki 1299 nyarán a tárnokmesterség mellett Somogy vármegye főispáni tisztét is viselte (Karácsonyi i. m. III. 12.). De Rátót Domonkos nem sokáig szolgálhatta urát új tisztében, mert III. Endre király, 1301 jan. 14-én, váratlanul elhunyt.
Endre halála után.
III. Endre király halála után két hatalmas párt harczolt egymással; az egyik a szabad-királyválasztás jelszavával csoportosította zászlaja alá mindazokat, a kik az 398utolsó évtizedek alatt féktelenségüknek oly gyakran adták tanujelét; a másik volt a nápolyi Anjouk pártja, mely már egy évtized óta küzdött, hogy Károly Róbert jusson az Árpádok örökébe. Ezeknek az országos pártküzdelmeknek Somogyban is csakhamar észrevehető volt a hatásuk.
Lássuk csak, minő állást foglaltak el a vármegyében birtokos családok e pártküzdelmek közepette. Kezdjük a leggarázdábbakkal: a Henrikfiakkal, a kik ugyan nem voltak a vármegyének legnagyobb birtokosai, mivel azonban a XIII. század végen és XIV. század elején leginkább ők viselték a főispáni méltóságot a vármegyében, e döntő befolyásukat évtizedeken át megtartották. Ezidőtájt az övék volt Somogyvára is, a mely központból az egész vármegyét rettegtették. Henrik fia Miklós, Somogy várának elhódítója, 1298 után már nem szerepel, de annál inkább testvérei Iván és Henrik. III. Endre király életében a lázongó Henrikfiak I. Károly királyt támogatták, mint a ki az apostoli Szentszék választottja volt; a pápa Ivánt fel is mentette az egyházi átok alól. Ámde, hogy milyen ravaszság és képmutatás rejlett eddigi maguktartásában, kitűnik abból, hogy III. Endre halála után az apostoli Szentszék választottjának, Anjou Károlynak, éppen ők szegődtek legádázabb ellenségeiül. A Bő-nemzetség legkimagaslóbb sarja: Mihály, zágrábi püspök, közvetetlenül III. Endre király halála után, az Anjou-párthoz csatlakozott, míg nemzetségének többi tagjai, közöttük Trepk, a ki már III. Endre alatt is szerepel, a Henrikfiakkal tartottak (Karácsonyi J. i. m. I. 278.), a mi nem is csodálható, hiszen a Bő-nemzetség birtokai Somogyvártól éjszakra és délre terültek el. A másik somogymegyei származású főpapnak, a Rád-nembeli Benedek veszprémi püspöknek 1301. évi pártállása nem ismeretes; valószínűleg ő is ama 10 püspök közé tartozott, a kik 1301 aug. 27-én Venczelt Székesfehérvárott megkoronázták; 1302-ben azonban már szintén Anjou-párti.
A Rátót-nemzeség Pásztohi, Feledi és Putnoki ágainak sarjai, a kik a patai uradalmat (Pata, Szentgyöngy, Basal) bírták, 1301-ben, III. Endre király halála után, szintén Venczel cseh király pártjához csatlakoztak. A Rátót-nembeli Loránt azonban 1302-ben már az Anjou Károly Róbert pártjához csatlakozott, sőt résztvett a Buda elfoglalására rendezett balsikerű vállalatban is (Mill. Tört. III. 14.).
A szabad királyválasztás hívei Venczel cseh királynak ajánlották fel a koronát, a ki maga helyett hasonnevű fiát ajánlotta.
Venczel.
A magyar fűurak és a cseh király csakhamar megegyeztek és a cseh királyfit még aug. 27-én megkoronázták. Venczel, még a koronázás előtt, lekenyerezte némely ajándékkal a Héder-nembeli Németujvári Ivánt, kinek kétségkívül jelentékeny érdemei voltak Venczel királylyá választása körül. Az új király hálája nem is maradt el; Iván 1301 okt. 20-án már Venczel tárnokmestere, Szlavónia bánja, Somogy-, Tolna-, Baranya- és Bodrog vármegyék főispánja. Iván így a Dunántúl alsórészének, illetőleg a Dráva mindkét partján elterülő országrésznek korlátlan ura lett; azonban ez a féktelen természetű ember, évtizedek óta az egész Dunántúl rettegett réme, újabb szertelenségekbe sodródott. A Károly Róbert híveinek birtokait tűzzel-vassal kezdte pusztítani, úgy hogy kíméletlenségével Venczel táborában is visszatetszést keltett. Többen az Anjou-zászlóhoz pártoltak át; az elsők között a Rád-nembeli Benedek veszprémi püspök, a vármegyében birtokos Rád-nemzetség béri ágának sarja (a ki 1302-ben, midőn a pápa mind Venczelt, mind Máriát, Sziczilia királynéját, és unokáját Károlyt Rómába idézte, hogy a vetélytársak között békét teremtsen és megállapítsa, tulajdonképem kit illet a magyar trón) a Bő-nembeli Mihálylyal együtt Mária és unokája, Károly, ügyvédjeként szerepel (Mill. Tört. III. 16.).
Bonifácz pápa halála után XI. Benedek lépett a pápai trónra, a ki a Bő-nembeli Mihályt, a harczias zágrábi püspököt tette meg esztergomi érsekké, a ki erre Esztergomba költözött. Időközben Venczel cseh király is meggondolván magát, miután az örökös küzdelmek közepette nagyon aggódott fia életéért, 1304-ben megjelent Magyarországon, előbb Esztergomot foglalta el, honnan Mihály érseket kiűzte, majd Budán termett s Németujvári Ivánt kinevezvén Magyarország kormányzójává, fiát magával visszavitte Csehországba.
Venczel 1304. évi hadjáratának pusztításai kedvezőtlenül hatottak a Venczelpártiakra is. A Rátót-nemzetség tagjai és a Gyovad-nembeliek közül Tivadar bán, a ki Patczán és Déshidán birtokolt, Károlyhoz pártoltak, az utóbbi 1304 aug. 24-én Mihály esztergomi érsekkel és Rátót Loránddal, Pata és Szent-György részbirtokosával, együtt megjelent Pozsonyban, egyrészt a Rudolf osztrák és stájer herczeg, másrészt 399a Károly közötti békeszövetkezés alkalmából. A Gyovad-nemzetség másik tagja: Simon fia István, a ki Déshida egy részét bírta, még 1309-ben is a Németujváriakkal tartott.
A Bő-nembeli Mihály nem érte meg Károly ügyének diadalát, mert még 1304-ben elhalt; de azt még valószínűleg megérte, hogy nemzetségének tagjai, szakítva a Németujváriakkal, Károlyhoz csatlakoztak. A király, jóindulattal fogadta őket s felejtve a Bő-nembeli Messer Trepknek a század első éveiben elkövetett garázdálkodásait is, neki, valamint Péter fiának Szent-Márton és Bodrog helységeket adományozta (Csánki Dezső i. m. II. 686.). Trepk fia Péter pedig apródként 1313-ban a királyi udvarba jutott (Karácsonyi J. i. m. I. 278.).
Bajor Ottó.
Venczel, midőn 1305 okt. 9-én lemondott a magyar koronához tartott jogáról, a koronázási jelvényeket átadta bajor Ottónak. Ottó a Németujváriak és Venczel párthíveinek unszolására, csakugyan hozzáfogott jogainak érvényesítéséhez. Hozzácsatlakozott a Rád-nembeli Benedek veszprémi püspök is, a kit bizonyára a Németujváriak hoztak magukkal, továbbá a Gut-Keled-nembeli Amadé fia Miklós, a Felsőlendvai család őse, a kit szintén a Németujváriak befolyásoltak. A Rád-nembeli Benedek 1305 decz. 6-án Ottót Székesfehérvárott királylyá is kente, mely ünnepségen a főpapok közül még csupán a Csanádi püspök vett részt.
Az Anjou-párt ügye ekkor állott a legkedvezőtlenebbül. A fordulat azonban csakhamar bekövetkezett.
Az Anjou-párt.
Tamás esztergomi érsek, a kit a Németujváriak székhelyéről is elűztek, Székesfehérvárott a Németujváriakat: Ivánt és Henriket; mivel Károly Róbert király iránt hűtlenek voltak, s az érseki jószágokat elfoglalták, a templomi szószékről kiközösítette. Az érseki kiközösítés nagy megdöbbenést váltott ki a magyar főurak között, kik tanácstalanul nézték a dolgok ilyetén folyását, egész 1307 május haváig. Ezt az időt az Anjou-pártiak jól kihasználták. Esztergom visszavétele kedvező fordulat Károly Róbert ügyére. Buda és Szepesvár visszafoglalásával, majd Ottó fogságra vetésével; majd az országból való lefűzésével még inkább gyarapították sikereiket. Károly Róbert hívei, a kedvező fordulatot felhasználván, 1307 okt. havában országgyűlést tartottak, és okt. 10-én nyílt levelet bocsátottak ki, a melyben Károly királyt uruknak elismerik, s velei engedelmességet fogadnak. Ezt a jelentős okiratot többek között aláírták a Rátót-nembeliek közül Lóránt és Dezső, mind a ketten Pata urai (Karácsonyi J. i. m. III. 13.). Mindamellett Károly Róbert helyzete csak Fra Gentile bíboros bejövetelével erősödött meg véglegesebben. Fra Gentile, a pápa magyarországi követe, 1308 május végén Spalatóban volt, szept. elején Zágrábba jött, hova tekintélyes sereg élén Károly Róbert is megérkezett; innét Károly Róbert Budára kísérte, a hova október második felében érkeztek meg (Mill. Tört. III. 35.).
Fra Gentile Somogyon átutaztában, a hol a Németujváriak két erődítvénye mellett (Kanizsaszeg és Somogyvár) kellett elhaladnia, a Németujváriakkal önkénytelenül érintkezésbe lépett. Előzékenyen fogadták, mert, úgy látszik, bántotta őket az esztergomi kudarcz; ámde Gentile nem bízott bennük, és leghalálosabb ellenségükkel bocsátkozott tárgyalásba. Gentile ez eljárására gyors cselekvésre határozták el magukat a Németujváriak.
A somogyi urak behódolása.
A nov. 27-én tartott pesti királyválasztó országgyűlésen már ott találjuk Németujvári Henriket, valamint unokaöcscsét: Gergely fia Miklóst is, a kik a királyválasztás után szintén hűséget fogadtak Károly Róbertnek. Azonban Németujvári Henrik már nem sokáig élt; 1309 okt. 23-án szerepel utoljára; fiai Károly király hívei sorába állottak, egyik fia, János az 1312-15. években, Somogy vármegyének is főispánja volt, bár nem sokáig maradt meg a király hűségében.
A Németujváriak behódolását csakhamar követték a többi somogyi urak is, mert - legalább egyelőre - nem kellett tartaniok a Németujváriak bosszújától s így szabadon követhették meggyőződésüket.
Csák Máté.
A rozgonyi csata (1312 jún. 15.) megtörte ugyan Csák Máté erejét, de hatalma mégsem rendült meg teljesen. Mialatt a Felvidéken szakadatlanul folyt a harcz, Somogyban aránylag nyugalmasabb idők köszöntöttek be. A Németujváriak, mióta Henrik bán meghalt, egykedvűen nézték a király hívei és a Csák Máté közötti küzdelmet. A Németujváriak Somogyban mindinkább tért veszítettek s még azok is beteltek velük, a kik évtizedeken át hűséges fegyvertársaik voltak. Bogár István, egy hatalmaskodó, megbízhatatlan somogyi nemes is, a kinek öcscsével, Gunyával, vezérszerepe volt a kisbirtokos nemesség között, Károly király kegyét keresve, faképnél hagyta a Németujváriakat. Midőn Németujvári János főispán értesült leghívebb, legelvetemültebb czinkostársának elpártolásáról, éktelen haragra 400gerjedt és Döbröközi várnagyával rajtaüttetett Bogár István atyafiságán, mire Bogár fia István kénytelen volt hatalmas ellenfele előtt meghajolni és Németujvári Miklóst, János unokaöcscsét, kérte fel közbenjárásra, mire ismét szent lett a béke. János, királyi főlovászmester, 1313. évi aug. 14-én, a kolopi révnél kelt egyezségvalló levelével (Zichy Okmt. I. 146.), kijelentette, hogy őt családja visszafogadja, minden jószágát visszakapja, s rokonát, Farkast is szabadonbocsájtja fogságából. A Henrikfiak utódai azonban nem sokáig tudták fékezni szilaj természetüket. 1315-ben Henrik fia János testvérével: Péterrel és rokonukkal: Andrással, Iván unokájával együtt fellázadtak a drávántúli országrészben és több várat elfoglaltak, úgy hogy Károly király személyesen vezetett hadat ellenök.
A Németujváriak ellen.
E hadak közeledtére egymás után vonultak hadba a lázadók ellen a garázda nemzetség titkos ellenségei. Hadbavonult a Pécz-nembeli Gergely fia Joakhim, a kinek atyja az öreg Gergely, a Marczaliak őse, Károly királynak kezdettől odaadó híve volt. Joakhim, Németujvári Iván unokája, András ellen küzdött, a ki egyik várát elfoglalta (Karácsonyi i. m. II. 430.). Hasonlókép felkelt Bogár fia Márton is, a ki kapott az alkalmon, hogy a Németujváriak elleni lappangó gyűlöletét kitöltse. Midőn tudomására jutott a királyi sereg közeledése, ő volt az első, a ki rokonaiból és barátaiból összeszedett elég népes hadával a király elé indult s felajánlotta szolgálatait. Mialatt ő a király táborában a Drávántúl harczolt, azalatt a Henrikfiak hívei Tolnában és Somogyban ellene fordultak, birtokait (Nak, Morse, Kere, Tátom és Rozold) felégették vagy feldúlták. Úgylátszik, hogy a hadjárat befejezése után haza sem mert jönni, hanem előbb Maré várának várnagyaként szolgálta a királyt, majd Szlavóniában vitézkedett s Monoszló és Izdencz ostromában súlyos sebet kapott (Zichy Okt. I. 159.).
Károly király hadainak egy részével 1316. évi május havában Pécsvárad, majd Szigetvár és Zsibót körül táborozott. Az utóbbi helyen értesítették, hogy a Győr-nembeli I. Jakab fiait Miklóst és Konrádot, Szekcső új ura: Herczeg János az örökségükből kiűzte. Károly haladéktalanul pártjukra kelt az árváknak s május 26-án kelt rendeletével megparancsolta, hogy Kéméndi várukat, uradalmával együtt, nekik visszaadják (Anjouk 0. I. 395. - Karácsonyi János i, m. II. 156.).
A lázadó Németujváriak elleni küzdelemben szerzett érdemeiért nyerte a Gut-Keled-nembeli Amadé fia Miklós, 1317-ben, Berény, Osztopán és Dencs falvakat (Karácsonyi J. i. m. II. 38.). Amadé fia Miklós különben már 1313-tól birtokos volt a vármegyében. Ekkor nyerte ugyanis a rupolyi (Kaposvár) uradalom felét rokonától: Monoszlai Egyedtől. Az újabb királyi adománynyal nemcsak vagyona, hanem befolyása is erősbödött Somogyban. 1319-ben foglalták el a király hívei Kanizsaszeget (Nagykanizsa) a Németujváriaktól s ezzel az utolsó rablófészektől is megszabadult a vármegye lakossága. Kanizsaszeg ostrománál különösen kitüntette magát az Osli-nembeli Imre fia Lőrinci, a Kanizsai család őse, a kinek utóbb, 1324 okt. 26-án, Kisasszondot adományozta a király (Anjou Okmt. II. 165.).
Az Osli-nembeli Kanizsai Lőrinci még évek hosszú során át küzdött a Németujváriak ellen, mely harczok alatt sok ellensége is támadt. A király, méltányolván e kiváló, vitéz férfiú érdemeit, ráparancsolt az ország összes bíráira, a nádorra, alnádorra, szlavóniai bánra, országbíróra, főispánokra, alispánokra, szolgabírákra, hogy Lőrinci, valamint testvérei és minden maradékai fölött törvényt látni ne merészkedjenek, hanem a kinek panasza van ellenök, azt a király előtt keressék (Mill. Tört. III. 75.).
Midőn Károly király hatalma Somogyban megerősödött, 1320 táján Bogár István is hazajött Somogyba s csakhamar rajtütött a régi ellenségein, az országbíró és a nádor elé idéztette azokat, a kik távollétében birtokait pusztították, többek között Uzdi István fiait: Jánost és Herbordot, a kik Kért és Morsét (Zichy 0. I. 170.) s Unári Martonos fiát Domokost, a ki Tátom faluját pusztította el (Zichy 0. I. 203.).
A Németujváriak a XIV. század harmadik évtizedében még nem törtek le teljesen. Hatalmukat még érezték Somogyban. A kik a rablókalandozásaikban fegyvertársaik voltak, különösen a kisbirtokos nemesség közül sokan ragaszkodtak hozzájuk; ha tehát Bogár István és rokonai a nádorhoz vagy az országbíróhoz fordultak, a somogyi nemesség viszont a vármegyénél kereste a jussát. Bár Károly király tanácsosaival a kiengesztelésre törekedett, tekintettel kellett lennie híveire is s így rendelte el, hogy Somogy vármegye alispánja és bírái Bogár István és Gunya fölött ítélni ne merészkedjenek, hanem a panaszolt ügyeiket vigyék a király; illetőleg a királyi udvar bírája elé (Századok 1890. 221.).
401Az erőszakoskodásokból az egyháziak is kivették a részüket; így a dömösi prépost is 1322 táján rátört Bogár István lakóhelyére: Ravazdra és az egykori martalócznak minden ingóságát elvitte. Viszont Bogár István és testvére Gunya, 1312-ben, a margitszigeti apáczák kazsoki birtokába törtek be s a lábasjószágot elhajtották (Századok 1890. évf. 222.). Ezek azonban csak szórványos esetek voltak, mert egyesek, a kik a törvényes renddel sehogy sem tudtak megbarátkozni, szakadatlanul űzték rablókalandjaikat. Ezek közé tartoztak az Uzdiak, a kiknek hatalmaskodásait Pór Antal így adja elő:
"Az Uzdi testvérek, János és Herbord, valószínűleg nem másért, hanem mert Bogár István és Gunya a királyiakhoz pártolónak, ezek birtokait: Nakot, Mersét és Kért elpusztították, mely alkalommal öt embert megöltek. E hatalmaskodás miatt panaszra mentek a kárvallottak az országbíróhoz, ki az alpereseket 1319 nov. 8-ára törvénybe idézte és mert meg nem jelenének, se senkit, a ki helyettök a törvény előtt megfelelt volna, nem küldének, idézéseit másfél éven át még ötször ismételte, a makacs távolmaradókat mindannyiszor a törvényes bírságban, három-három márkában elmarasztalván. A hatodik eredménytelen megidézés után végre elküldötte az országbíró Gyolodi Vörös Miklóst, mint a király emberét, hogy a pécsváradi konvent bizonysága mellett, a felpereseket Uzdba beiktassák, tizenöt napig ott maradjanak, az esedékessé vált bírságokat beszedjék és az alpereseket újra megidézzék, hogy a per főtárgyára nézve feleljenek. Azonban az Uzdi testvérek igen barátságtalanul fogadták a kiküldötteket. A királyi embert és a konvent bizonyságát elfogták, gyalázatos szavakkal illették, rövid fogság után mégis szabadonbocsátották. Ellenben Bogárék megbizottját, ki a beiktatásra odajött, levetkeztették és halálra verték. Természetesen sem a bírságot meg nem fizették, sem az újonnan kitűzött határidőre meg nem jelentek. E lázadók ellen, hogy velök végezzen, meghagyta immár az országbíró: minthogy hozzájok férkőzni veszedelemmel jár, három azon vidéki sokadalmon hirdessék ki a megidézést, hogy a nevezett Uzdiak két hét alatt a rájok kirótt bírságokat megfizessék és fölszaporodott hatalmaskodásaikért a királyi fölség törvényszéke előtt megjelenjenek, mert gonoszságaiknak tovább büntetlenül nem örvendenek. A pécsváradi konvent teljesítette az országbíró parancsát és tovább az ügyről nem hallunk semmit. De biztosra vehetjük, hogy valamint ha az Uzdiak e végső, mert hetedik idézésnek eleget nem tettek, úgy az országbíró fej- és jószágvesztésre ítélte őket. Hogy fejöket mentsék, talán elmenekültek a Németujváriakhoz s aztán elzüllöttek; jószágaik pedig kétharmadában az országbírónak, egyharmadában a felperesnek jutottak. Hogy az efféle kiszámított eljárás: meghökkentette a fékevesztett somogyiakat és beléjök fojtotta a rakonczátlan velleitásokat, az kétséget nem szenved. De hogy ebben a nemzedékben tovább izzott a lázongó szenvedély és kivált Bogár István ellen fölszitott harag, mely csak alkalomra várt, hogy kitörhessen, azt a következő események tanusítják: - midőn 1327 május 27-én Somogyba is eljutott Károly király halálának álhíre, a somodori és atádi népek azonnal Bogár István és Gunya kéri birtokát megrohanták, onnét minden apróbb-nagyobb lábasjószágot elhajtottak és két bérest megsebeztek. Ugyanezt tették ugyanezen évben, ha tán nem is ez alkalomból, Pető zarándokfalvi jobbágyai, kik Bogár István bérjószágát, Csanádfalvát Tolnában támadták meg, az állatokat elhajtották, az embereket levetkeztették s egy jobbágyot megöltek. Pedig ekkor Bogár István már csendesebb ember volt. Megtörték ellenségei. Birtokai jobbágytalan puszták voltak. Kikopott az időből, lejárta magát. A hozzá erőszakos embernek a meghiggadt országban nem volt keletje. Nincs is igen emlékezés felőle. Az irányadó körök is megfeledkeztek róla. Világos jele ennek, hogy a királyi javak visszafoglalása alkalmából Ó-Mersét, örökös birtokát, mely huszonnyolcz márkánál többet nem ért, el akarták tőle venni. Csak úgy menthette meg, hogy régi szokás szerint mezítelen lábbal kiállott a vitás földre és - rögöt tartván fejefölé - megesküvék, hogy Ó-Merse az ő eleitől rámaradt birtoka (Századok 1890. 224. l.)."
Károly főispánjai.
A Németujváriak hatalmának megtörése után, Károly király leginkább más vármegyéből származó erélyes urakat nevezett ki somogyi főispánokká. 1320 jan. 20-án már Zsámboki Miklós volt a főispán, a ki még 1324 jan. 12-én is a vármegye élén állott; az utána következő Gilétfi Miklós somogyi hivataloskodásáról csupán egy év nélküli oklevél emlékezik meg (Zichy Okmt. I. 249.), a melyben Bogár Istvánt a János mester és János fia: Imre szolgájától elvett két ökör visszaadására utasította. Gilétfi Miklós ekkor még pályája kezdetén volt, mindamellett csak 402rövid ideig, 1324 jan. 12-ike után és 1325 ápr. 15-ike előtt, állott a vármegye élén. Később magas méltóságokat töltött be s 1342-1356-ban, Nagy Lajos király uralkodása alatt, nádor is volt. Gilétfi után a Gut-Keled-nembeli Miklós szlavóniai bán, a Felsőlendvai család őse, két ízben viselte a főispánságot, majd az Ákos-nembeli Misk bán és az Anjouk egyik legrégibb híve, Drugeth János, Fülöp nádor testvére, a ki még az 1292-1312. években Nápolyban tartózkodott, a rozgonyi csata után, 1313-ban, azonban Magyarországba jött és annyira megnyerte Károly király kegyét, hogy testvére halála után, 1328-ban, nádor s három éven át volt Somogy vármegye főispánja is (Századok 1881. 210.).
Somogyi főurak.
Károly uralkodásának megszilárdultával szerez a Szécsényi család is birtokokat a vármegye területén. A Kacsics-nembeli Szécsényi Tamás, a ki Nógrádból származott, szakítván nemzetsége pártállásával, már 1301-ben Károly táborába ment s felajánlván szolgálatait, attól kezdve haláláig nem szünt meg Károly király, majd Nagy Lajos híve lenni. Különösen Károly király uralkodása alatt volt döntő befolyása az ország kormányzásában. A rozgonyi csata után Merke, Tapsony, Terebezd, Sitke, Szob, Bennek birtokokat kapta királyi adományokul, melyekbe a budai káptalan 1331 okt. 8-án iktatta be (Karácsonyi J. i. m. II. 277. - Anjouk Okmt. II. 558.).
A vármegyében birtokos ősi nemzetségek sarjai közül csak kevesen jutottak a király környezetébe. Így a Győr-nembeli Szerdahelyi Dersfi családból, melynek ősi birtoka a Kaposvártól délnyugatra eső Szerdahely-puszta volt, egyedül Péter tartózkodott a királyi udvarban, a hol az 1321-1346. években királyi kardhordó volt. E nemzetség többi tagjai otthon gazdálkodtak s országos hivatalt nem viseltek.
A Tibold-nemzetségből, melynek birtokai Babócsa körül csoportosultak, Zerje és János már 1313-ban Károly király pártján voltak, de országos hivatalokat ők sem viseltek. E nemzetség másik két tagja: Pál és Miklós, szaplonczai birtokosok, évek során át rettegtették a vármegye lakosságát rablókalandjaikkal. Pál addig garázdálkodott, míg szomszédai, Dobrakuchai Péter vezérletével, valóságos hadjáratot indítottak ellene. Pált elfogták s börtönében a villám sujtotta agyon. Testvére, Miklós, 1332-ben behódolván Károly királynak, kegyelmet nyert.
Záh Feliczián.
Záh Feliczián merénylete és az az embertelen ítélet, mely egész nemzetségét sujtotta, ismét felkavarta a szenvedélyeket a vármegyében.
A vérbíróság tagjai között helyet foglalt a somogyi birtokos, Szécsényi Tamás erdélyi vajda, Károly király egyik legodaadóbb híve. Hosszas tanácskozás után hozták meg az ítéletet, hogy a Záh-nemzetség egyenes ivadékai harmadíziglen, azonképen Feliczián nővérei és leányainak gyermekei kiirtassanak, a nemzetség többi tagja pedig javait veszítse és szolgaságra vettessék. Az irgalmatlan ítéletnek egy somogyi család is majdnem áldozatul esett. Ez a Szák-nemzetség egyik ágából származott zseliczségi birtokos: Szentgyörgyi Zopa család volt. Zopa Pál fiait: Jánost és Miklóst, egy birtokperből kifolyólag, 1341-ben megvádolták, hogy tulajdonképeri nem is a Szák-, hanem a Záh-nemzetségből származnak, s ezért az 1330. évi ítélet értelmében őket is ki kell irtani. Nagymartoni Pál, élvén az alkalommal, a királytól elkérte Szentgyörgy és Domonkoslaka birtokaikat, melyek Hárságytól éjszakra feküdtek. Azonban Somogy vármegye szembehelyezkedett az országbíró ítéletével. Somogy nemességét különben felháborította már az 1330. évi ítélet is, így azután Zopa Pál fiai kikerülték a megbélyegző halálbüntetést s megmaradtak ősi javaik birtokában. Zopa Jánosnak és Miklósnak egyébként sikerült tisztázni a névhasonlóságból eredő tévedést s többé nem háborgatták őket (Karácsonyi i. m. III. 44. - Századok 1874. évf. 245.).
Az esztendő őszén, midőn a Záh-nemzetség fölött oly embertelenül ítélkeztek, Károly király a Havasalföldre vezetett hadjáratot, melyben maga a király is majdnem odaveszett. E hadjáraton pusztult el az Osli-nembeli Imre fia Lőrincz, a rettenthetetlen vitéz, a vármegyében birtokos Kanizsai család őse.
Nagy Lajos király.
Nagy Lajos király, uralkodásának első tényeül, az ország minden megyéjében gyűlések tartását rendelte el, hogy számbavegyék a rablókat és tolvajokat, hatalmaskodókat és ezeknek jegyzékét 1342. évi szept. haváig terjeszszék fel a királyhoz. Károly király halálakor ugyanis ismét mozgolódtak a zavargó elemek.
Lajos király, hogy öcscsének, Endre herczegnek erőszakos halálát megtorolja, 1347-ben hadat vezetett Olaszországba. 1347 nov. 11-én indult el kíséretével Visegrádról és Czilli felé vonult. A királyt többek között Garai János veszprémi püspök, Laczkfi István erdélyi vajda, Péter, a Lengyel család őse, ki hűtlenség bűnébe esvén, bűnét az olaszországi hadjáratban való részvétellel akarta 403levezekelni, és Giovanni Pipino conte di Minervino, kit olasz hívei küldtek a király elé, kísérték. Nov. 17-én érkezett az ország határához s Czilliben nagy fénynyel fogadták (Századok 1893. 866.).
Az 1348 tavaszán Olaszországban fellépett fekete halál Lajos királyt visszatérésre késztette s május végén egyetlen gályán, csekély kísérettel, Dalmáczián át, csakugyan visszatért Magyarországba. Ez útja közben Segesden találkozott anyjával, Erzsébet özvegy királynéval, a ki a király távollétében az országot is kormányozta. Segesdről egyenesen Budára ment a király, a hol júl. 8-án már egy oklevelet állított ki (Fejér IX. 6. 35.).
A nápolyi kedvezőtlen hírek miatt Lajos király 1349. év őszén előbb Laczkfi István vajdát küldte Olaszországba, a ki magához vevén két fiát: Dénest és a vakmerő Miklóst, testvéreit: Andrást, Mihályt, Miklóst és Pált, továbbá Giletfi Miklós nádor fiát, Kont Miklós öcscsét, Lőköst és Dobi Demetert, összesen mintegy 300 nemes úr vett részt e hadban. Késő őszszel indultak el Olaszországba (Mill. Tört. III. 202.), a hova 1350 tavaszán másodízben is levonult Nagy Lajos király; április 10-ike táján indult el Budáról (Ráth Károly: A magyar királyok utazásai 63. 1.) és ápr. 18-án Zengben szállottak hajóra. A királyt a többek között Gelet fia Miklós nádor, Somogy vármegye volt főispánja, két fiával: Jánossal és Domonkossal, továbbá a vármegyei birtokosok közül Szécsényi Tamás vajda fia Kónya, s Kanizsai István, akkor még budai prépost és öcscse János, a későbbi testőrtiszt, kísérték el (Katona I.: História Critica IX. 601-602.).
A Kanizsaiak idővel mind több birtokot szereztek Somogyban. István, később, mint zágrábi püspök, 1371 szept. 16-án, Szalónakért és tartozékaiért Szentpál, Benyn, Ság, Varazló, Falkos, Dencs, Remeteszentpéter, Pács és Páld helységeket nyerte cserébe (Sopron várm. okt. I. 395.).
Lajos király okt. 25-én érkezett vissza Olaszországból, visszatérőben ismét átutazott a vármegyén és nov. 1-én már Budán találjuk (Fejér IX. 1. 780.).
Lajos király, a lengyel királylyal szövetkezve, 1352. év kora tavaszán a litvánok ellen viselt hadat, mely kedvezőtlen kimenetelű hadjáratban résztvett a Rátót-nembeli Loránt fia Lesták, (1338-1358) Somogy vármegye főispánja is, a ki Belcz várának ostrománál súlyosan megsérült (Mill. Tört. III. 325.). Ugyanekkor sebesült meg súlyosan Meggyesaljai Móricz fia Simon is, a Pok-nemzetségből, kinek családja Csaba helységben volt birtokos. A király 1360-ban a Szentszék segítségére küldött csapatok élére állította Meggyesaljai Simont, de ki ezúttal sem volt szerencsésebb, mert serege szétzüllött, maga pedig kegyvesztett lett (Mill. Tört. III. 261.).
Nagy Lajos király későbbi hadjárataiban is mindig találkozunk a királyi hadak élén egy-egy somogyi birtokossal. Midőn a király a török hűbéres Sismán czárral viselt hadat, 1368-ban, Lendvai (Felsőlendvai) Miklós, a rupoli uradalom részbirtokosa, a királyi sereg egyik kapitányaként szerepelt (Mill. Tört. III. 274.). 1373-ban a velenczések elleni harmadik hadjáratban ott találjuk Himfi Benedeket is (Mill. Tört. III. 312.).
A királynők és Durazzói Károly.
Nagy Lajos király elhalálozván, a Székesfehérvárott egybegyűlt urak a temetést követő napon (1382 szept. 17-én) a király idősebbik leányát: Máriát magyar királylyá koronázták. Mária helyett anyja, Erzsébet királyné, vitte a kormányzást. Az újra feltámadt belzavarok következtében azonban Horvátországban és a tengerparton oly komolyra vált a helyzet, hogy Erzsébet anyakirályné a háborgók lecsillapítására 1383 szept. havában Segesden át Zágrábba, majd onnét Zárába ment, hova okt. 24-én érkezett meg. Elkísérték leányai Mária és Hedvig is, továbbá Alsáni Bálint bíboros, Laczkfi István dalmát és horvát bán, a vármegyei urak közül Lendvai István szlavon bán és mások.
Erzsébet anyakirályné Zárából 1383 nov. 4-én fordult hazafelé, leányaival együtt. Segesd még ekkor is a királynék koronauradalma lévén, valószínűleg megpihentek itt.
A lappangó elégületlenséget azonban fejedelmi látogatásokkal nem lehetett lecsendesíteni s a női uralom ellenzői Károly szicziliai királyt szemelték ki a magyar trónra. Horváth Pál zágrábi püspök és Kanizsai Miklós, János fia, kinek atyja és nagybátyja 1371-ben Somogyban nagykiterjedésű birtokokat kaptak a királytól, 1385 aug. közepén már Nápolyban jártak Durazzói Károlynál, hogy pártfeleik nevében behívják az országba (Mill. Tört. III. 367.).
Károly 1385 szept. 14-én indult el Nápolyból s Zengben lépett a magyar földre, honnét Zágrábba ment és deczemberig vendégeskedett a püspöknél; majd 404Budán találjuk, hol Máriát rábírván a lemondásra, párthívei 1385 decz. 31-én, Székesfehérvárott, magyar királylyá koronázták. Károly uralma rövid ideig tartott; mert 1386 febr. 7-én a királynők egyik híve, Forgách Balázs, rátámadt és halálosan megsebesítette. A merénylet hírére Károly király hívei, az éppen Budán tartózkodó Csáktornyai István vajda és Horváth János bán, ugyan megkísérlették urok megmentését, de miután látták, hogy a küzdelem a túlerővel szemben hasztalan, fegyvereseikkel együtt gyorsan elhagyták a fővárost és Somogy vármegyén át Zágrábba vonultak; útközben mindenütt szították a gyűlöletet Erzsébet anyakirálynő ellen, a ki korábbi sikereiben bizakodván, ismét személyesen akarta lecsillapítani a lázongókat.
A királynők a lázadók fogságában.
Erzsébet és Mária királynők július közepén indultak el Budáról Gyakovár felé. Garai Miklós, a volt nádor, két ifjú fiával: Miklóssal, Jánossal, továbbá unokatestvéreivel: István fia Pállal és Pál fia Jánossal, valamint Botos Gergelylyel, a Keresztúri András fiával, végre Forgách Balázs, Nevnai Treutel János, néhai Alsáni János bán fia Pál mester s ennek fiai: László és Miklós, Kanizsai János fia István, Ákos bán fia Micsk, Kórógyi Fülpös fia István macsói bán és Maróthi István kísérték a koronás nőket. Eredetileg Zágrábba készültek; de már Somogyban értesültek a lázadás komolyabb méreteiről, hiszen itt is akadtak a lázadó Horváthiaknak pártosai, mint Korpádi János és László, Szerdahelyi Koron Péter, Áronfi Detre és Seifrid, mely utóbbiaknak Viszló, Diósfalu, Olaszfalu, Szentegyed, Makófalva és Kis-Kárán helységekben voltak részbirtokaik (Csánki D. i. m. II. 659.). Augusztus hónapban a királynők még Somogyban, Segösdön, tartózkodtak; de szept. 4-én már Kőrös megyében, Kapronczán fogadták Velencze követét, a ki az évi adót hozta el (Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja 96.). A zágrábi útról többé már szó sem lehetett s kénytelenek voltak visszafordulni. Mária királynő Gorjánban akarta megvárni a komolyra fordult események kifejlődését s már közeledtek Gorján (Gara) várához, midőn a délre fekvő Gyakovár közelében Horváthi, Palizsnai János vránai perjel és társaik, közöttük Szerdahelyi Koron Péter, Korpádi János és László somogyi birtokosok, megtámadták, és kíséretüket nagyrészt lemészárolván, a királynőket fogságba hurczolták (Márki Sándor i. m. 95-96. - Turul 1883. 43. - Pór Antal: Mill. Tört. III. 383., az utóbbi azonban a gyakovári támadás időpontját tévesen júl. 25-ikére teszi). E rajtaütésnél a királynők védelmében többek között a somogyi birtokos Kanizsai István, Miklós testvére is súlyosan megsebesült s a lázadók fogságába került, s csak később menekült meg. Kanizsai István ekkor még fiatal ember lehetett, mert hiszen még 1390-ben királyi apród volt, de később, Zsigmond uralkodása alatt, magas méltóságokat töltött be.
Koron Péter később súlyosan lakolt a királynők megtámadásáért, Zsigmond király összes jószágaitól megfosztotta s azokat Szerdahelyi Ders Márton volt királyi főétekfogónak adományozta, aki azonban 1408. évi jún. 5-én Dobor vára alatt, Zsigmond király jelenlétében, Koron Péter fiának Jánosnak javára lemondott a neki adományozott birtokokról (gróf Károlyi Oklt. I. 545.).
Zsigmond.
A gyakovári véres eset Budára gyűjtötte a belbékét féltő urakat. Zsigmond Csehországban értesült hitvesének, Máriának elfogatásáról, azonnal Magyarországba sietett s alkalmasint résztvett a székesfehérvári gyűlésen is. Az elsők között a Somogyban is birtokos Kanizsaiak csatlakoztak hozzá hadaikkal; mellé állott Kanizsai János, akkor még egri püspök, a Gyakovárnál elfogott Kanizsai István testvérbátyja is, a kit megüresedett esztergomi érseki szék is kecsegtetett.
Zsigmond 1387. év első napjaiban, kisebb csapattal, Laczkfi István nádor és Kanizsai János püspök kíséretében, Somogyba jött. Január 4-én már Csurgón találjuk (Fejér X. 1. 452.), majd Kapronczáig nyomult előre. Jan. 10-én Kapronczán, febr. 2-án pedig Dombón táborozott (Fejér X. 1. 371.), mígnem egy-hónapi eredménytelen veszteglés után a szlavóniai határszélekről Székesfehérvárra vonult, a hol az országgyűlésre egybegyűlt rendek Zsigmondot királylyá választották és megkoronázták.
Ez időközben a délvidéki lázadók sem tétlenkedtek. Horváthi János és Palizsnai vránai perjel vezérletével megrohanták Pécset s a város felgyujtása után, Somogyban pusztították a püspökség birtokait. Zsigmond Garai Miklós macsói bánt küldte ki a megfékezésükre, a kinek sikerült szétverni seregeiket s vezéreik legnagyobbrészt Boszniába menekültek. Egyedül Palizsnai tartotta magát, midőn azonban Losonczi István, Frangepán és Káplai János Pocsitel várában megostromolták, a vránai perjel is fegyverszünetet kért s a fogoly magyar urakat szabadon 405bocsátotta; ekkor nyerte vissza szabadságát Kanizsai István is (Millenn. Tört. III. 402.).
Mária királynő 1387 jún. 4-én szabadult börtönéből. Július 1-én Zengből Zágráb felé vette útját s kiszabadulásának hírére Zsigmond Budáról Veszprémbe vonult hadával, hol jún. 12-én találjuk (Fejér X. 1., 330.). Június 23-án Zákányban, a helység melletti mezőkön (Századok 1905. évf. 448.), június 26-án meg már Kőkapronczán táborozott és Zágrábban, júl. 4-én, találkozott Máriával.
A király még 1387 nyarán elfojtotta a szlavóniai lázadást. Őszre azonban a Boszniába menekült lázadók vérszemet kaptak, és mivel Zsigmond csak az év vége felé küldött ki csapatokat ellenük, 1388. év nagyböjtjén átkeltek a Száván és feldúlták Szerém, valamint Valkó vármegyéket. A somogyi birtokos Korpádi János is a lázadók között harczolt; ám rajtavesztettek, mert Zsigmond hívei, Kórógyi István vezérletével, kelepczébe csalták és megadásra kényszerítették őket. Egyedül a megfutamodott Horváthi János menekült el; a lázadók többi vezéreit Budára kísérték fel.
Zsigmond rémes bosszút vett rajtok. A somogyi Korpádi Jánost ló farkához kötve hurczolták meg a város utczáin; majd felnégyelték és holttestének darabjait kidobták a város falain (Millenn. Tört. III. 408.).
A délvidéki lázadás elfojtása után, újabb veszedelem zúdult az országra, megkezdődtek a törökök elleni küzdelmek. 1390 nov. havában Zsigmond jelentékeny sereggel Szerbiába nyomult, hova a Kanizsaiak s Kórógyi István is elkísérték, de ez a hadjárata rövid ideig tartott.
1395 elején Zsigmond a Havasalföldre vezetett hadat. A lengyel főurasághoz ragaszkodó moldvai vajdával akart leszámolni. Kanizsai István, ekkor már a székelyek ispánja, fedezte - a tartomány erdőborította hegyein - a király útját (Millenn. Tört. III. 423.).
Somogyi adományozások.
Zsigmond király, a délvidéki lázadás leveretése és az első török háborúk után, bőkezűen jutalmazta híveit. Főleg a Kanizsaiak és a Marczaliak szereznek jelentékeny birtokokot a vármegye területén. A Kanizsaiak már Nagy Lajos király idejében is jelentékeny somogyi birtokosok voltak és birtokaikat azontúl is gyarapították. 1373-ban megvásárolták Egyházascsicsót. 1395-ben a magvaszakadt Ormánhidi Varju János birtokát nyerték királyi adományul. A Marczaliak közül Dénes 1395-ben a magvaszakadt Prodaviczi Mikcs birtokait: Lábadot és Kálmáncsehit, Miklós pedig testvéreivel együtt, 1396-ban, Fejérkővárát és Kőröshegyet nyerték adományul (Csánki Dezső i. m. II. 579.).
A Rupolujvári Tamásfiak is számos részbirtokot kaptak, melyeket a király Áronfi Detrétől és Seifridtől kobozott el.
Zsigmond 1396-ban az összes keresztény hatalmakat hadba igyekezett állítani a terjeszkedő izlám hatalom ellen és 1396 tavaszán a francziák s a németek hadai Budára érkeztek. Ide gyűltek fel a főurak hadai is. Budán találjuk a három Kanizsai testvért: János esztergomi érseket, Istvánt, a székelyek vajdáját, a ki 1395 szept. 29-től egyúttal Somogy vármegye főispánja is volt, továbbá Miklóst. Ugyancsak felvonult Budára hadai élén a Pécz-nembeli Marczali Miklós, Fejérkő új ura is.
A nikápolyi csata.
Ez a nagy reményekkel indult hadi vállalat azonban az egyesült kereszténység teljes szétzüllésével végződött. A szerencsétlen kimenetelű nikápolyi csata (1396 szept. 28.) után, Zsigmond is csupán hívei önfeláldozásával menekülhetett meg. Kanizsai esztergomi érsekkel s néhány hívével, a János-lovagok hajóin, a Dunán a Fekete-tenger felé vette útját.
Újabb belzavarok.
A nikápolyi vereségen, de főként Zsigmond hosszas távollétén ismét nekibátorodtak az elégületlenek s újból mozgolódni kezdtek. Laczkfi István állott e felkelő hadak élére a vármegyében is birtokos Prodaviczi Istvánnal, a kikhez az ugyancsak somogymegyei birtokos Fancsi testvérek is csatlakoztak. Zsigmond hívei, névszerint: Kanizsai István és Miklós, Széchi Miklós, Marczali Miklós, Garai János, Maróthi János, az 1397. év elején, szétverték a felkelőket. Prodaviczi István előbb Szent-György várába, majd Boszniába futott (Millenn. Tört. III. 436.).
A király, a kivívott diadal után, ismét bőkezűen jutalmazta híveit. Marczali Miklós 1398-ban a magvaszakadt Ujfalusi László birtokait: Kunfalvát és Filecset, Marczali Dénes ugyanez évben Babócsát nyerték adományul (Csánki Dezső i. m. II. 679. 576.). Kanizsai István, somogyi főispánt, a királyi főajtónállói méltóságra emelte (Századok, 1880. 743.); utóbb pedig 1401-ben a hűtlen Korpádi János birtokát: 406Korpádot is adományul nyerte (Csánki D. i. m. II. 679.). A főnemesség mellett a somogyi kisebb nemesekről sem feledkezett meg a király; így Kővágóőrsi Kiss György, 1398 decz. 27-én, számos részbirtokra nyert adományt, utóbb pedig esztergomi várnagy lett.
A fogságba került Fancsi testvérek a királytól kegyelmet nyervén, megigérték, hogy a két Laczkfi megöletéseért, a kiket Zsigmond hívei a kőrösudvarhelyi értekezleten összekaszaboltak, senkin bosszút nem állanak (Millenn. Tört. III. 437.).
Zsigmond siklósi fogsága.
Zsigmond pazarló életmódjával, de főként a dédelgetett idegen: lengyel, cseh kegyenczeinek kicsapongásai miatt, ismét maga ellen háborította az országot s most a legelső méltóságok állottak az összeesküvők élére, a kik Zsigmondot 1401-ben Budán elfogták és Visegrádon, majd Siklóson fogságba vetették.
A Garaiak, mint Maróthi János, mindent elkövettek a király kiszabadítása érdekében. Sikerült is megnyerni a főméltóságokat, hogy Zsigmondot ismét visszahelyezzék trónjára. Garai és Maróthi János ugyanis az ősz derekán meggyőzték Marczali Miklóst, hogy a király is hajlandó az idegen kézre adott várakat visszavenni, a mivel a legnagyobb akadálya elhárult kiszabadulásának. Mire az országos tanács urai, a kik augusztus végén Patán gyülekeztek össze, okt. 24-én Esztergom helyett az ideiglenesen megjelölt tanácskozó székhelyre: Zákányba gyűltek. Ez alkalomból Zsigmond idegen kegyenczei kiadták a bitorolt várakat.
Az országos tanácsnak az okt. 24-én Zákányban tartott üléséből egy kiadványt is bírunk s ez volna az országos tanács kiadványai között a legkésőbbi (gróf Zichy Okmt. V. 255.).
Zsigmond nemsokára vissza is nyerte szabadságát és Siklósról szabadulván, Pápán, okt. 26-án, találkozott az ország rendeivel, a kiknek megfogadta, hogy fogságbavettetéseért senkin sem áll bosszút.
Nápolyi László.
A Kis Károly fiához, nápolyi Lászlóhoz szító magyarok számos kudarczaikon nem csüggedtek el, sőt a király törvénytelenségei miatt, az ország magas méltóságai is mindinkább az elégületlenekhez hajlottak. Ezek a főurak az 1402. év végén, vagy 1403 elején Váradon elhatározták Zsigmond letételét és László nápolyi királyt jelölték a trónra.
Lázadó somogyi urak.
A Kanizsaiak, Miklós és István, az értekezletről hazatérve, fegyverbe szólították a nemességet. Somogy nemességéből többen csatlakoztak hozzájuk, mint Rupoli vagy Rupolujvári Tamásfi István és János, Kaposujvár urai, továbbá Kővágóőrsi György fiai: Battyáni László és Albert, a kik Szabást, az egyik Atádot és Ötvöst bírták, Fáncsi György, Mesztegnyői Szerecseny Mihály (Mesztegnyő, Agáros és Edde birtokosa), Korpádi István és Péter.
A somogyiak már februártól erősen készülődtek erre a hadjáratra, a mint ezt Szécsényi Frank országbírónak febr. 14-én kelt kétrendbeli perhalasztó levelei bizonyítják, melyekben Sztárai Pónya fia Benedeknek, Hidvégi Bakos fia László, továbbá Bebek Imre vránai perjelnek: a Benedek pécsi főesperes és ennek sztárai, kisfalvi, simonfalvi stb. jobbágyai ellen indított perét a hadjárat miatt, elhalasztotta (gróf Zichy Okmt. V. 338.).
A pártütő főurak, Szlavónia felé vonulván, márcz. 23-án Hedreh (Hedrehely) községben gyűlést tartottak, melyből megparancsoltak az ország összes népének, hogy az adót Debrői István kezébe szolgáltassák be.
Nápolyi László késedelmeskedése azonban jelentékenyen megkönnyítette Zsigmond helyzetét. Zsigmond hívei ugyanis, névszerint: Stibor vajda, a Garaiak, Czillei Hermán, Maróthi János, Perényi Péter, a lázadás elfojtására egész haderejükkel egyesültek, miközben a felkelők, mint a Kanizsaiak, Marczali Dénes, Széchi Péter, Alsólendvai Bánfi László és István, a László király zászlaja alatt bejött olasz fegyveresekkel, a Rába felé vonultak.

V. László. (Az Orsz. Képtárból.)

Mátyás király. (Az Orsz. Képtárból.)

II. Ulászló (Az Orsz. Képtárból.)

Miksa király. (Az Orsz. Képtárból.)
Birtok-elkobzások.
A sebesi ütközetben oly súlyos vereséget szenvedtek a felkelők, hogy a Dunán túl Nápolyi László pártja tért veszített. Néhányan ugyan még tovább is verekedtek, de ez már, csak részleges ellentállásszámba ment és a Budán, okt. 8-án, meghirdetett közbocsánat után helyre is állott a belnyugalom. Zsigmond híveit jutalmazásokkal lelkesítette. A behódolóknak is megbocsátott; a kik azonban vonakodtak békére térni, súlyos büntetéseket szenvedtek, jószágaikat elkobozta a király. Ilyen makacs pártütők voltak Rupolujvári Tamásfi István és János is, a kiknek elkobzott birtokain hárman osztozkodnak. Kaposujvárt, tartozékaival, még 1403-ban Szerdahelyi Ders Márton és Tamási Henrikfi János erdélyi vajda nyerték adományul (Dl. 9116.); Somogy-Viszlót, Diósfalut és Olaszfalut pedig 409Tapsonyi Anthimi János szlavón al-bánnak, a későbbi alnádornak és budai várnagynak, adományozza a király (Csánki Dezső i. m. II. 659.).
A Rupolujváriak nagykiterjedésű birtokaiból még másoknak is bőven jutott. Szilva Mihály: Rupolujvári Jánosnak Szend és Dada helységekben levő birtokait nyerte; Gordovai Fancsi László fia László pedig a Rupolujváriak birtokai közül Kéthely, Megyere-Ujlak, Baja stb. helységekre nyert adományt, sőt Zsigmond a pártütő Fancsi György birtokait is neki adományozta (Csánki Dezső i. m. II. 659. 671. 698.). A szintén hűtlenség bűnébe esett Kővágóőrsi György fiainak, a Battyániaknak, Atád (a mai Nagyatád) birtokát pedig Anthimi János nyerte adományul (Csánki D. i. m. II. 576.); Battyáni László és Albert azonban rögtön felszólaltak ez adományozás ellen és két-évi szívós küzdelem után sikerült is ártatlanságukat kimutatni, minek következtében 1405-ben visszakapták elkobzott birtokaikat. Az 1403. évi birtokadományosok között szerepel Derecskei Pál is, a ki Kovásznát és Horpácsot nyerte adományul (Csánki D. i. m. II. 669.).
Kegyelem a pártütőknek.
Marczali Miklós erdélyi vajdát, a ki a pártütésért méltóságainak elveszítéseivel lakolt, Zsigmond csakhamar visszafogadta kegyeibe; sőt a pénzszegény király 1404-ben neki és rokonságának, 8020 forintért, elzálogosítja a segösdi uradalmat (Csánki D. i. m. II. 582.). Midőn pedig 1411-ben a velenczések ellen viselt hadat, a királyi sereg egyik vezérévé is kinevezte. Marczali Miklós vitézül vezérkedett és ugyanez év nyarán a Motta vára közelében vívott ütközetben esett el (Milenn. Tört. III. 510.).
Zsigmond kegyelmébe visszafogadta Marczali Dénest is, a kit Somogy vármegye főispánjává nevezett ki.
A király Marczali Miklós halála után hasonnevű fiát, a ki 1403-ban már alvajda volt, szintén kitüntette kegyével. Marczali II. Miklós Zsigmondot külföldi útjára is elkísérte. Aachenben is ott volt, midőn Zsigmondot, 1414 nov. hó 4-én, római királylyá koronázták. Résztvett a konstanzi zsinaton is. Zsigmond, hű szolgálatai jutalmául, 1417-ben neki adta a segösdi uradalmat (Csánki D. i. m. II. 582.). A somogyi urak közül, Marczali II. Miklóson kívül, még Dersfi Benedek is ott volt Konstanzban, sőt a királyt párisi és londoni útjaira is elkísérte (Millenn. Tört III. 524.).
A törökök.
A törökök 1415-ben, Zsigmond konstanzi tartózkodása idején, betörtek a Száva vidékére, midőn is az ország kormányzói, kik a távollevő királyt helyettesítették, csupán a végvidéki haderőt mozgósították ellenök. Doboj váránál a magyar sereg nagyobb részét elfogták a törökkel szövetkezett bosnyákok; fogságba került két somogyi nemes is, névszerint: Osztopáni György, kinek családja már ekkor jelentékenyen szerepelt a vármegyében, továbbá Alapi János (Millenn. Tört. III. 528.).
Az ország kormányzói, Alapi János kiszabadítása érdekében, még követséget is menesztettek a törökkel szövetséges Lazarevics István deszpotához, hogy járjon közbe a töröknél Alapi szabadonbocsáttatásáért.
Husziták.
Alig fejezték be a török hadjáratot, már éjszakról támadt veszedelem. A konstanzi zsinaton ugyanis nem tudták elnyomni az egyházi reformáczió lázongó szellemét, sőt a reformátor Husz Jánosnak eretnekké nyilvánítása, s máglyán történt elégetése után, Csehországban véres harczok törtek ki. Ezekben a harczokban Zsigmondnak, mint 1419-től a Cseh királyság urának, a huszitákkal is meggyűlt a baja. Hadaival már 1420 nyarán Csehországban harczol és egészen 1421 márczius haváig leköti ez a hadjárat, melyben többek között résztvettek a Héder-nembeli Tamási László és Henrik testvérek is, az egykor oly nagy szerepet vitt Henrik-fiak utódai, egyenes leszármazói a Héder-nembeli III. Henrik fia Jánosnak, Somogy vármegye egykori főispánjának, kinek családja, az 1315-1321. évi belháborúk után, teljesen letünt a közszereplés teréről. Közel egy évszázad multán emelkednek ki csak újból János utódai, hogy jóvátegyék azokat a garázdálkodásokat, a melyekkel őseik, a XIII század végén és a XIV. század első felében, az ország ostoraivá váltak. A király e két érdemes lovagot, csehországi vitézkedéseikért, 1421 szept. hó 21-én a kápolnásvisnyei uradalommal jutalmazta meg; sőt azontúl László, az 1419-1431. években, a kir. főajtónállói méltóságot viselte, Henrik 1437 szept. 16-án a székelyek ispánja volt (Hazai Okmt. III. 320. - Századok 1895. 151).
Rozgonyi Czeczília.
A huszitákkal vívott harczok alatt sem szüneteltek a törökellenes hadikészülődések; a király 1428 tavaszán, jelentékeny haderővel, az Al-Dunán, Galambócz váránál szállott ellenök hadba, a mely vár ostromából emlékezetes a Rozgonyi 410Istvánné, született Szentgyörgyi Czeczilia hősies szerepe, a ki hajójáról, mozsarakból és vetőgépekkel, lőtte s irtotta a törököt, később a magyar sereg visszavonulásánál is kitüntette magát. Zsigmond király nem maradt hálátlan, 1428-ban Felső-Ugal, Alsó-Ugal (ma puszta Tab mellett), Bábony, Csaba (ma puszta Tab mellett), Pesze (ma puszta Pösze néven), Lullya (ma puszta Endrédtől délkeletre), Lyaba (ma puszta Endrédtől délre, Jaba néven, Nyim, Bere (Endréd és Lullya vidékén) helységek és Pakol-puszta részeit adományozta a hős asszony férjének (Csánki D. i. m. II. 692.). Zsigmond utóbb még az 1435-36. években is újabb adományokkal gyarapította a Rozgonyiak somogyi birtokait, úgy hogy e család a XV. században a vármegye nagybirtokosai közé sorakozik, s e század közepétől vezetője a somogyi közéletnek.
A haderő összeírása.
A huszita és török martalóczok szakadatlan betörései fokozottabb védekezésre szorították az országot. A Nagy Lajos király idejéből kifejlődött bandériális rendszer elégtelennek bizonyulván a kétféle veszedelem visszaverésére, az országot kormányzó főurak, 1432-33-ban, részletes honvédelmi javaslatot terjesztettek a főrendek elé s ennek alapján az ország haderejét vármegyénként összeiratták. Ez összeírás szerint: Somogy a Verőcze, Zala, Baranya, Bács, Pozsega, Valkó, Bodrog, Szerém és Tolna vármegyék nemességével alkotott egy bandériumot.
Albert.
Zsigmond halála után (1437 decz. 9.) a rendek az ő vejét, Albert osztrák herczeget választották királylyá. De Albert neje, a nagyravágyó Czillei-ivadék, nem tudott belenyugodni a királyi hitves szerepébe; hiszen születési jogon inkább örökösül tekintette magát. Erzsébet királyné már a koronázásnál azt követelte, hogy őt is az esztergomi érsek koronázza meg; ámde Rozgonyi Simon veszprémi püspök ragaszkodott püspöksége ősi jogaihoz, s Albert király híveitől is támogattatván, így Erzsébet ekkor kénytelen volt engedni. Azonban a nagyravágyó királyné sohasem bocsátotta meg a Rozgonyiaknak, hogy Simon püspök férjének biztosította a hatalomban az elsőséget (Millenn. Tört. III. 611.).
Albert király 1439 jún. havában, midőn a törökök megszállották Szerbiát, fegyverre szólította az ország nemességét. Somogyból a Marczaliak és a Rozgonyiak csatlakoztak a királyhoz, a ki e hadjáraton megbetegedett és 1439 okt. hó 27-én Neszmélyen elhunyt. A halála után támadt pártviszályokat a somogyiak is megsínylették.
Ulászló és Erzsébet.
A rendeknek Budára gyűlt többsége, 1440 jan. 1-én, élni akarván a szabad királyválasztás jogával, a lengyel Ulászló meghívására küldöttséget indított el, a melybe beválasztották Marczali Imrét, Somogy vármegye főispánját, Albert király egyik meghitt emberét is.
Erzsébet hívei sem tétlenkedtek eközben, bár Ulászló fényes kísérettel közeledett Buda felé, Széchi Dénes esztergomi érseket rábírták, hogy Erzsébetnek időközben, Komáromban, született László nevű fiát megkoronázza.
A somogyiak közül a Marczaliak, a Rozgonyiak, a Héder-nembeli Tamási Vajdafi Henrik, Kaposujvár ura, a ki Albert király uralkodása alatt országbíró volt, valamint Ujlaki Miklós, az ország egyik leghatalmasabb és leggazdagabb főura, a ki épp ezidőtájt szerzett Somogyban birtokokat, Ulászlót pártolták. 1440 első felében a somogyi köznemesek is inkább Ulászlóhoz szítottak, csakhogy Erzsébet értett a párthívek toborzásához. Rábeszélésekkel, megfélemlítésekkel, bőkezű adományozásokkal igyekezett Ulászló tekintélyesebb híveit eltántorítani. Még 1440-ben Zagorhidai Tárnok Demeternek adományozta a két Bajont, melyek Bajoni Imre magvaszakadtával szállottak a koronára (Zalai Okmt. II. 503.).
Erzsébet osztrák udvaronczai Ulászló táborából átcsábították a Rozgonyiak közül: Istvánt és Györgyöt is, a kik a kis László hűségére felesküdtek s királyokul elismerték (Fraknói Vilmos: Mill. Tört. IV. 22.). Hasonlókép Erzsébethez pártolt Tamási Vajdafi Henrik, a kit azonban a széki csatában elfogtak, s mert Ulászló is rovásra írta az ilyen árulókat, a Henrik Remete, Kánya és Ősi nevű birtokait, 1441-ben, Csapi Ákosnak és Kisvárdai Miklósnak adományozta. Elnézte azt is, hogy Ujlaki Miklós, a ki ezen időtájt sikerrel harczolt a Dunán túl Erzsébet hívei ellen, 1443 után, Hédervári Lőrincz nádortól és Tamási Vajdafi Henriktől Kaposujvárt elfoglalja (Csánki D. i. m. II. 699. - Századok 1895. 151. - Teleki Hunyadiak kora X. 72.).
Rozgonyi Györgyöt azonban nemsokára ismét Ulászló táborában találjuk, a ki megbocsátott neki, sőt országbírónak is kinevezte (Teleki i. m. X. 104.). Ujlaki Miklós e pártviszályok között mind több birtokot szerez a vármegye 411területén. 1445-ben már Zákány vára is az övé volt, a melyet ekkor Hunyadi Jánossal közösen bírt (Csánki Dezső i. m. II. 573. 575.).
A gyermek László ügye.
1444 őszén, a várnai vesztett csata után, Ulászló tragikus halálával, jobban megerősödött a László ügye. Nevezetesebb jelentőségű volt: az 1445 április hó 4-ére összehívott országgyűlés, melyen az ország kormányának élére két főkapitányt rendeltek ki, s melyen László király hívei mindent megmozgattak, hogy az országgyűlés törvényesen elismerje királyul a gyermek Lászlót. Ulászló volt híveit leginkább az tartotta vissza ettől, mert László a Frigyes német király hatalmában és tutorsága alatt volt, mégis kiszabadítására egy alkudozó bizottságot küldtek ki Ujlaki Miklós vezetésével, a ki az előző évben Somogy vármegye főispáni méltóságát is viselte.
Hunyadi János.
Ujlaki, a veszprémi püspök és Marczali Imre, a vármegye volt főispánjának, kíséretében szept. 30-án érkezett Bécsbe, a hová káprázatos fénynyel s pompával vonult be, azonban útjok és alkudozásuk eredménytelen maradt. Frigyes megtagadta a gyermek király kiadását s így a rendek, 1446-ban, a rákosi országgyűlésen Hunyadi Jánost választották az ország kormányzójává.
Hunyadi János, kormányzósága alatt, több adománylevelet állított ki egyes somogyvármegyei birtokokra. 1447-ben a Kismaróthiaknak és a Kissávolyiaknak Kis-Sávoly részeit adta; ugyanez évben az Osztopáni család és Osztopáni Zöld Péter Gutát és Töl részeit nyerték tőle adományul (Csánki D. i. m. II. 691.).
A kormányzó, Hédervári Lőrincz halálakor, 1448-ban nádorválasztó országgyűlésre hívta egybe a rendeket. Ez országgyűlésen Somogy vármegyét Berekfalvi Zopa Péter, Fajszi Miklós, Ugron Imre és Thúri Kozma képviselték. A somogyi követek közül különösen kitünik Zopa Péter, a ki a törökök elleni harczokban is vitézül megállotta helyét. Hadi érdemeit a kormányzó, 1448-ban, több birtokra szóló adománynyal jutalmazta (Századok 1874. 246. - Kovachich: Vestigia Com. 266.).
V. László.
V. László király, midőn trónra jutott, Ulászló volt híveit, elsősorban Hunyadi János barátait, szintén adománylevelekkel igyekezett magához kapcsolni. Az elsők között Ujlaki Miklóst kötelezte le, aki három évtizeden át valóságos fejedelmi háztartást tartott a vármegyében és most, 1453 szept. 14-én, új adományul nyerte a kaposujvári várnak a Tamásiakat illető részét is (Csánki Dezső i. m. II. 574.).
A Gordovai Fancs család 1455-ben nyerte új adományul: Korpád, Henézd, Simonyi, Kozma, Agáros, Edde, Mesztegnyő stb. birtokokat, Ipoltfalvi Miklós pedig Ipótfalva, Csókakő, Patcza stb. más helységekre nyert adományt (Csánki D. i. m. II. 671. 677.).
Az ifjú király azonban Czillei Ulrik nagybátyjának befolyása alatt Hunyadi Jánossal szembekerült, kinek a hívei, a köznemesek, szívből meggyűlölték a királyt környező főurakat és az így feltámadt pártoskodás ismét a megpróbáltatások örvényébe sodorta a nemzetet. E közben híre érkezett, hogy a szultán nagy sereggel Nándorfehérvár ostromára készül.
A király környezete fásultan nézte a közelgető nagy veszedelmet, csupán Hunyadi János, felejtve méltatlan sérelmeit, igyekezett sereget szervezni. A Hunyadit támogató kevés főuraink között találjuk a vármegyében birtokos Kanizsai Lászlót és Rozgonyi Rajnáldot is. Már Marczali János, Somogy és Zala vármegyék akkori főispánja, nem mozdult ki marczali várából, noha figyelemmel kísérte Hunyadi hadainak mozdulatait, mert május 26-án levélbelileg kér értesítést, Kapisztrán Jánostól, a törökök ellen indult főseregről (Kapisztrán János levelezése a magyarokkal 51. l.).
Hunyadi János 1456 júl. 14-én, a lánglelkű Kapisztrán János ferenczrendi szerzetesnek segédkezésével, Nándorfehérvárnál, tönkreverte a törököket. E diadal után rohamosan peregtek le az események: Hunyadi János meghalt, Czillei Ulrikot összekaszabolják a Hunyadiak barátai, majd Hunyadi Lászlót 1457 márcz. 16-án Budán lefejezik. E gaztetten az ország legnagyobb része felzúdult s mialatt V. László a Hunyadi-ház barátainak kitörő haragja elől Prágába menekült, a polgárháború rémségei árasztották el az országot.
V. László halálának hírére az országos tanács, melynek Marczali János is tagja volt, 1458 jan. 1-ére királyválasztó országgyűlést hirdetett Pestre, a hová Somogyból Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén is bevonultak Szilágyi Mihálynak, a Hunyadi-párt vezérének, kísérőjeként.
Mátyás király.
A rendek jan. 23-án Hunyadi János másodszülött fiát: Mátyást kiáltották ki királylyá, s a Mátyás után Prágába küldött fényes követségben ott találjuk a vármegye főispánját: Marczali Jánost, továbbá Rozgonyi Jánost és Sebestyént.
412Az ifjú király uralkodásának első évtizedében oldala mellett találjuk a vármegyében birtokos Rozgonyi Sebestyént, s Gúthi Ország Mihályt, Hetes, Korpád, Jákó, Papsára és Denna urát, a Hunyadi-háznak egyik régi, odaadó hívét, a kit a király, Garai László helyébe, nádornak tett meg. A vármegyében birtokos urak közül Rozgonyi János királyi tárnokmester, Kanizsai László pedig 1465-ben főlovászmester volt.
Mátyás uralkodásának első két évtizedében, a vármegye területén nevezetesebb esemény nem történt, sem a csehországi hadjárat, sem az 1471. évi összeesküvés, midőn Mátyás letételére törtek, Somogyban nagyobb mozgalmat nem idézett elő.
Mátyás csehországi hadjáratából következményekkel járt egy Boroszlóban kötött szerelmi viszonya, melyből, egy boroszlói előkelő polgárcsalád lányától, 1473 ápr. 3-án született fia: a későbbi Corvin János, kinek a születését egyelőre titkolták (Mill. Tört. IV. 287.). Midőn azonban látta Mátyás, hogy Beatrixtől, második nejétől sem remélhet törvényes utódot, szeretete fokozódott törvénytelen gyermeke iránt és már 1479-ben kifejezte abbeli szándékát, hogy a gyermeket törvényesíti s herczegi rangra emeli. Először ugyanez évben adományozott neki birtokokat Erdélyben, melyet csakhamar követtek a többi adományok is, Corvin János Somogyban is birtokos lett. 1484 Lak várát (a mai Öreglak) adományozta neki, de melyet Corvin János, 1490 táján, Poki Antalnak és Ferencznek adott. Corvin birtokolta még Hetes, Látrány és Denna helységieket is (Csánki Dezső i. m. II. 574. 578. 682.). Mindamellett, főleg Beatrix magatartásán és az ellenséges közhangulaton, meghiusult Mátyás akarata, a herczeg trónörökössé nyilvánítását kénytelen volt elhalasztani (Mill. Tört. IV. 293.).
Mátyás király, Ország Mihály nádor elhalálozván, 1486 jan. hó 1-ére nádorválasztó országgyűlést hívott egybe, melynek tulajdonképpeni tárgya ugyan a nádorválasztás volt, de emellett a király az ország rendeinek, panaszaik és kívánalmaik előadására és előterjesztéseik tárgyalásában, korlátlan szabadságot biztosított. Somogy követei éltek is az alkalommal. Felpanaszolták s az alsó papsághoz intézett pápai bullákkal bebizonyították, hogy a plebánosok helytelenül követelnek az erőszakos halállal kimúlt emberek temetéseért 4 forint díjat (Mill. Tört. IV. 307.). Az országgyűlés tárgyalás alá is vette a somogyi követek előterjesztését, és ez ügyben az 1486: LXIII. t.-cz. intézkedik.
Ezidőtájt megromlott a vármegyében a közbiztonság is. Páti Török László és Vései Kürtösi György, bizonyos Bocskai István nevű nyilvános rablóhoz csatlakozva, pusztították és rabolták Somogyot. Mátyás megfosztotta őket birtokaiktól, a melyeket 1486-ban Tolnai Bornemisza János alkincstartónak adományozott. De Bornemisza kegyelmet eszközölt ki Török László részére, sőt testvérévé fogadván azt, a Pát, Bennek, Gárdos, Váraszló stb. helységekben bírt jószágok felébe is visszabocsátotta (Csánki Dezső II. 666.).
Mátyás király uralkodásának végszakában telepednek le a Báthoriak a vármegye területén. Marczali László, nagynevű családjának utolsó fisarja, kinek neje Báthori Kató volt, 1474-ben kölcsönös öröködési szerződést kötött Báthori Istvánnal és testvéreivel. Marczalinak 1488-ban bekövetkezett halála után roppant kiterjedésű birtokai, a melyek Babócsa, Fejérkő, Gerecz, Zákány várak, Somogyvár, Marczali és Segösd városok körül csoportosultak, a Báthoriak kezébe mentek át. A Báthoriak, 1495-ben adománylevelet nyervén II. Ulászló királytól a Marczali-féle javakra, a vármegye legnagyobb birtokosaivá lettek és egészen a török hódoltságig vezérszerepet vittek a vármegye közéletében.
Négy királyjelölt.
Mátyás 1490 ápr. 6-án elhalálozván, Beatrix özvegy királyné, Komáromból, királyválasztó országgyűlést hívott egybe. Még el sem temették a királyt, máris megindult a versengés a magyar koronáért. Miksa római királyt többek között a Kanizsaiak (László, János és István) is támogatták. A Rozgonyiak ellenben a Jagelló-házból származott János Albert herczeg pártjára állottak. A vármegye egyik legnagyobb birtokosa, Báthori István meg Jagelló Ulászló pártjának lett a vezére. Míg Ujlaki Lőrincz, a vármegye egykori főispánjának, Ujlaki Miklósnak kalandos életű fia, Mátyás királynak külföldi hadjárataiban hűséges fegyvertársa, Corvin Jánosnak ajánlotta fel szolgálatait.
Az országgyűlésen Ulászló pártja volt túlsúlyban s miután Corvin János néhány hívével, mint Ujlaki Ferenczczel, megfutott és félrevonult Budáról, a nagy többség Ulászlónak ajánlá fel a koronát és Corvin János is meghódolt (Mill. Tört. IV. 346.). A Somogyi nemesség, bizonyára a Báthoriak befolyása következtében, szintén az Ulászló királyságát pártolta.
413Miksa római király azonban nem sokat törődött az országgyűlés határozatával, hanem fegyverrel igyekezett a magyar trónt kivívni. Hadai 1490 őszén egész Székesfehérvárig nyomultak, útközben Sopront, Kőszeget, Szombathelyt, Veszprémet elfoglalták, s szeptember 28-án a Kanizsaiak is behódoltak neki; sőt Corvin János híve: Ujlaki Lőrincz is menedéklevelet kapott nov. 28-án Miksától, a kinek a hadai Veszprém felé közeledvén, Somogy vármegyét is felszólították a csatlakozásra (Archiv für Kunde Österr. Geschichtsquellen III. 458.), de a vármegye nemessége, hihetőleg Báthori István és Somi Józsa ösztönzésére, visszautasította a felhívást, sőt Báthori Istvánnak csapatot bocsátottak rendelkezésére és az év végén Miksa hadait, az elfoglalt városokból, egymás után kiverték.
II. Ulászló király, hogy híveit szaporítsa, uralkodásának első éveiben szintén számos adománylevelet állított ki.
II. Ulászló.
Korothnai Jánosnak, a ki Mátyás király idejében két ízben a vármegye főispánja és nádori ítélőmester is volt, Sárd falu felerészét adományozta (Századok 1870. 16. l.). Derencsényi Imrét, a ki Szapolyai Orsolyát vette nőül, 1490-ben Somogy vármegye főispánjává nevezte ki. Ezenkívül személyes látogatásaival is megtisztelte híveit.
1495-ben, az országos pestis-ragály miatt, az egész évet részint utazással, részint vadászattal töltötte el és 1495 végén Bács városába érkezett, onnan 1496 jan. havában Valpóra s innen Babócsára jött, a hol a Báthoriak vendége volt Ulászló király, a ki Babócsáról Sümeg felé folytatta útját (Ráth Károly i. m. 260.).
Derencsényi Imre, a Mátyás király halálát követő időben, a szakadatlan török támadások ellen több ízben hadba vonult s 1493-ban török fogságba került, hol nemsokára elhunyt. Halála után a király Butykai Pétert, Mátyás király egyik kedvelt emberét, nevezte ki Somogy vármegye főispánjává. Butykai főispánsága alatt, főleg Somi Józsa temesi főispán s az alvidék kapitányának közbenjárására, II. Ulászló 1498 jan. 6-án czímert adományozott a vármegyének. Adománylevelében különösen hangsúlyozza, hogy ez adománynyal a vármegyét a Miksa hadainak 1490. évi betörése alkalmával tanusított hűségéért és áldozatkészségéért óhajtja kitüntetni.
Ezek az adományok azonban nem lohasztották le a vármegyei köznemesség elégületlenségét, úgy hogy az 1505. évi február havában tartott országgyűlésen kíméletlenül támadták a királyi udvart s az udvarhoz szító főurakat.
A király, a köznemesség kiengesztelésére, ezévi szeptember hó végére új országgyűlést hirdetett, a melyen a vármegyéből Korothnai István, Gordovai Fancsi János, Tóthi Lengyel László és Inakodi Kálmán János jelentek meg (Századok 1870. 17.).
II. Ulászló, kevéssel az országgyűlés megnyitása előtt, Báthori Györgyöt, Babócsa várának urát, nevezte ki a vármegye főispánjává, a ki az országgyűlésen, mint főlovászmester, szintén az udvari párthoz tartozott. Báthori György főispán, ha Tubero Lajos dalmát történetírónak hitelt adhatunk, már kora ifjúságában nem mindennapi tehetséget árult el. Báthori István, a kenyérmezei hős, állítólag neki szánta, Mátyás király halála után, a magyar koronát. Az udvar keresve sem találhatott nálánál alkalmasabb embert a somogyi főispánságra, mert abból a családból származott, mely a nagyratörő Szapolyaiakat halálosan gyűlölte s így neki a Szapolyai Jánoshoz szító vármegyei nemességet leginkább sakkban tarthatta.
II. Lajos.
Az 1505. évi országgyűlésen a nemzeti párt, a mely a nemzeti királyság visszaállítására tömörült, már szervezve volt. Egy évtizedet meghaladó időn át folyt ez a küzdelem, mely II. Lajos király trónralépte után (1516) mindinkább szenvedélyesebbé fajult. Mindamellett az 1516. évi országgyűlésen az udvari és nemzeti párt mégis egyezséget kötöttek az ország kormányzása felől. Elhatározták, hogy a királyt nagykorú uralkodónak fogják tekinteni, a ki mellé azonban az országgyűlés által évenként választandó: hat főpap, hat országnagy és tizenhat köznemesből álló országtanácsot szerveztek az ország ügyeinek kormányzására. Ennek az országtanácsnak a somogyi birtokosok közül: Perneszi Miklós és Fajszi János is tagjai voltak, tehát őket a nemzeti párt vezérférfiainak is tekinthetjük, mint a kiket a köznemesség bizalma ültetett e fontos állásba (Mill. Tört. IV. 421.).
A köznemesség és az udvari párt elkeseredett viszálykodásai között, 1521 nyarán, érkezett hír a vármegyébe Nándorfehérvár ostromáról. Midőn is a király közfelkelést hirdetett, Tolnát jelölte ki gyűlhelyül, s maga is táborba szállott.
A közfelkelést Somogyban is meghirdették, s Kisegresi Takács László nevű nemes, a felkelés közhírré tétele után, júl. 19-én megjelent a somogyvári konvent 414előtt, és kijelentette, hogy mivel terméketlen földjei miatt teljesen elszegényedett, nem tehet eleget a királyi rendeletnek, mely, hűtlenség bűnének terhe alatt, hadba szólítja. Ezért magát Tolnai Máté pannonhalmi főapát védelme alá helyezi, s mert a Benedekrend már korábban is segélyezte, kérte, hogy most is a rend küldjön alkalmas embert helyette a táborba. Hálája jeléül felajánlotta kisegresi részbirtokát (Pannonh. Szent Benedekr. tört. III. 286.).
Időközben Báthori István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda is megérkeztek hadaikkal, azonban az ellenségeskedéseik miatt lehetetlenné vált az együttműködésük. Nándorfehérvár eleste után a szultán Bolgárországba, míg II. Lajos király Budára vonult vissza, a hol Nándorfehérvár visszahódítása czéljából országgyűlést hirdetett, melyen megszavazták a hadiadót, egyben rendkívüli intézkedéseket léptettek életbe az adók kezeléséről és behajtásáról, de mert a végrehajtás nem a vármegyék kezébe volt letéve, az adókezelésnél eddig tapasztalt visszaélések még fokozottabb mértékben jelentkeztek.
Az 1525. évi hatvani országgyűlésen Werbőczy Istvánt, a nemzeti párt vezérét, választották nádorrá s így a köznemesség teljes diadalt ült. A hatvani országgyűlés hatása csakhamar érezhető volt a vármegyében is. Az aug. 23-án tartott közgyűlésen, a többségben levő köznemesség a pannonhalmi apátság tizedszedési joga ellen foglalt állást s a vármegye területén beszüntette a tizedszedést. Karai András, az apátság remeteudvari ispánja, rögtön felszólalt Báthori György főispánnál, a ki kijelentette neki, hogy e határozat ellenére is megengedi a saját és testvére birtokain a tizedszedést, mert a vármegye határozatát rosszalja, de egyebet azonban nem tehet. Karai András ekkor figyelmeztette az apátságot, hogy járjon közbe minél előbb e határozat ellen a királynál, különben helyrehozhatatlan kár éri az egyházat (Pannonh. Szent Benedekr. T. III. 759.).
Werbőczy István.
Az 1526. évi ápr. 29-én tartott rákosi országgyűlésen ismét a Báthori-párt volt a helyzet ura. Szapolyai János el sem ment az országgyűlésre s így a magára maradt Werbőczy lemondott a nádori méltóságról. Báthori Istvánt visszahelyezték a nádori méltóságba és intézkedtek a törökök elleni hadjárat megindítása felől is. Mindezek az intézkedések azonban már nem gátolhatták meg a bukást, bár a török hadak közeledtének hírére közfelkelést hirdettek és gyűlhelyül Tolnát tűzték ki.
A királyi sereg közeledtére a vármegyei urak is Tolnára vonultak. A köznemességből azonban kevesen jelentek meg. Nemeske községben ma is mutogatnak egy nyerget, a Bertha család hagyománya szerint: egyik ősük ezt a nyerget használta a hadjáratban, melyben Nemeskéről összesen 18-an vettek részt.
A mohácsi vész.
Az 1526 aug. 29-én vívott mohácsi csatában, a magyar sereg csaknem teljesen megsemmisült, maga Lajos király is a megáradt Csele-patakba pusztult. Az elesettek között volt Bucsányi Korláthkői Péter, Lakvár (Öreglak) ura; Báthori András Barcs, Babócsa és Segesd ura ellenben megmenekült. Ott volt-e Báthori György főispán a mohácsi ütközetben, erről nincsenek adataink, annyi bizonyos, hogy túlélte a mohácsi vészt s Andrással együtt jelentékeny részt vett a mohácsi vész után kitört pártküzdelmekben.
A mohácsi vész fordulópontja a vármegye történetének is. Megkezdődtek a versengések a magyar koronáért és, a közel két évtizedes polgárháború után, elkövetkezett a török hódoltság, mely évszázadok munkáját döntötte romba s az egykori jólét helyébe a pusztulás lépett.
3. Egyházi és művelődési viszonyok a középkorban.
Szent István a veszprémi diadal napján a somogyi tizedet Szent Mártonnak ajánlotta fel, a kinek tisztéletére épp ekkor épült a nemzeti történelmünkben oly nevezetes monostor: a Bakony hármas előhegyén. A térítő apostolok innét mentek át Koppány hajdani tartományába.
Szentmártoni monostor.
A szentmártoni kolostor szerzeteseinek a térítés nehéz munkájában híven segédkeztek a pécsváradi monostor lakói, a kik valamivel közelebb laktak Koppány földjéhez s az alapító fejedelem, éppen erre a veszedelmes szomszédságra való tekintettel, kétszáz vitézt rendelt a monostor védelmére (Marczali Henrik: Millenn. Tört. I. 237.). Szent-Márton szerzeteseire így is nehéz feladat hárult, mert hogy a bőkezű fejedelem által felajánlott javakat élvezhessék elébb meg kellett téríteniök 415ezt a szilaj kedvtelésekhez szokott népet, s évtizedek szívós munkájával sikert is arattak.
Szent István a nemzeti királyság megalapításával egyidejűleg Ascherik apátot Rómába küldte, hogy a tervbevett 10 püspökség felállításához II. Szilveszter pápa jóváhagyását megnyerje, s még a nemzeti királyság első évtizedében alapította e tíz püspökség közül: a veszprémit. A pécsi püspökség alapítása már a szent király uralkodásának végszakából ered. Mindkét püspökség fennhatósága a középkorban is kiterjedt Somogy vármegyére.
Nemzeti királyságunk első századában a mai Somogy vármegye legnagyobb része mégis nem tartozott egyik püspöki megye területéhez sem, hanem közvetetlenül a szentmártoni monostornak volt alávetve. Szent István király az apátság 1001. évi alapítólevelében világosan kifejezi, hogy a somogyi vár tartományát nem a megyés püspöknek, hanem a szentmártoni monostor apátjának fogja alávetni.
A vészprémi püspökség 1009 tájáról kelt eredeti alapítólevele ugyan nincs meg, hanem az 1298. évi átiratból tudjuk, hogy Somogyot a püspökségnek alávetett területek között nem sorolja fel. A somogyi vár területe így tehát nem tartozott a püspökség hatósága alá, máskülönben arra, hogy a vármegye megnevezése a püspökség alapítóleveléből kimaradjon, ok nem forgott fenn (Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása.).
A segösdi kerület (Civitas Seggusdiensis) az Árpádok alatt külön igazgatási terület volt és egyházi tekintetben is külön főhatóság alatt állott. Ez a királynék udvartartásának ellátására rendelt terület ugyanis kezdettől a veszprémi püspökség főpásztorkodása alá tartozott, a kinek ősi jogai volt a királyné megkoronázása s a királyné részére az egyházi kegyszerek kiszolgáltatása is. A minthogy Somogy népe a tizedet, Szent István király rendeletéből, a szentmártani apátságnak fizette s az apátság gondoskodott a hívők lelki szükségleteiről is.
A szentmártoni apátság a térítésekkel megkezdett lelki hatást tovább ápolta templomaiban és remeteségeiben. Kőröshegyen, Tardon és Tepejen még 1102 előtt épültek templomok, a Zseliczségben 1175-ben már egy kisebb kolostor, Vityán pedig 1226 előtt Szent Jakabról elnevezett remeteség állott fenn (Erdélyi László: A pannonhalmi Szent Benedekrend tört. I. 307-324.).
Somogyvári apátság.
A népesség szaporodásával azonban a szentmártoni apátság szerzetesei egymagukban már nem tudták ellátni a lelkipásztori teendőket és a helyzet javítására Szent László király 1091-ben a somogyvári apátságot alapította. Az itt letelepedett franczia szerzeteseknek egyik főteendőjéül éppen a lelkipásztorok képzését tűzte ki. A somogyvári apátság alapítása az új hódítások következtében is szükségessé vált.
Szent László a hódított területen: Zágrábban alapított új püspökséget, a melynek fennhatósága a Dráva, mentén a mai Somogy vármegye területére is kitetjedt s így a szentmártoni apátság hatásköre ezzel is szűkebb területre szorult, de még inkább a veszprémi püspökök terjeszkedése miatt.
Midőn a XIV. század első felében a pápai tizedszedők megkezdték működésüket Magyarországon, Somogy vármegye nagy része már a veszprémi egyházmegyéhez, keleti része pedig a pécsi püspökséghez tartozott.
Pápai tizedjegyzékek.
Az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékek rendkívül becses adatokat tartalmaznak Somogy középkori egyházi beosztásáról. Ezek az adatok azonban csak a legnagyobb elővigyázattal használhatók, mivel a tizedszedők többnyire idegen egyházi férfiak voltak és a magyar helyneveket sokszor a felismerhetetlenségig eltorzították.
A magyar főpapi kar áldozatkészségével, és Fraknói Vilmos püspök fáradhatatlan utánjárásával megalakult vatikáni magyar bizottság: e tizedjegyzékek anyagát szigorúan megrostálta, s e bizottság felkérésére, több neves munkatárs közreműködésével, szerkesztette Ortvay Tivadar nagy művét, mely a vármegye területének egyházi beosztását a következőleg tünteti fel:
I. A vármegye területének az a része, mely a veszprémi püspökség főpásztori hatósága alá tartozott, két főesperességre oszlott fel, a segösdire és a somogyira.
Segösdi főesperesség.
1. A segösdi főesperesség a Balatontól a Dráváig terjedt. Nevét a segösdi kerülettől nyerte, mely a XIV. század végen ugyan elveszítette önállóságát, mindazonáltal nem olvadt bele a somogyiba, hanem attól különállóan továbbra is fennmaradt. Még 1438-ban is említik az oklevelek a segösdi főesperest. A tizedjegyzék 416szerint a következő 73 plebánia tartozott hozzá: 1. Akon, 2. Alba Ecclesia = Fehéregyház, 3. Atak (a mai Lankócz-puszta szomszédságában), 4. Babolcha (Babócsa), 5. Barachi (Baráti, a mai Nagybaráti-puszta), 6. Bechenen (Belezna), 7. Beke (Sámson szomszédja), 8. Belauar (Bélavár), 9. Beren (Iharos-Berény), 10. Berhende (Berzencze), 11. Bobud (Bolhó), 12. Bohal (Bolhás), 13. Bor (Bar-hegyfok), 14. Buda vagy Boda (a mai Bodvicza), 15. Buku (a mai Baki-malom helyén, Somogyszob fiókja), 16. Cheluch vagy Magna Telek (Nagytelek, ma ismeretlen), 17. Chochola, 18. Chuturkhel (Csötörtökhely), 19. de S. Colomano (talán a mai Kálmáncsa), 20. Corpad (Nagykorpád), 21. Dand (Dávod), 22. Déd (Nemesdéd), 23. Dénch (Fazekasdencs), 24. Dench (Szőkedencs), 25. Egedus, 26. S. Elisabeth (Szent-Erzsébet, Berzencze szomszédságában), 27. Elyesy (Ellesi egykor Dávod, Balogd és Böhönye szomszédságában), 28. Fanch-Beren (Balatonberény), 29. Foltus (Fakos-puszta), 30. Garbanch, 31. Gerles, 32. Gurgus (Gárdos-puszta), 33. Herezne (Heresznye), 34. Heuizd (Keleviz), 35. Inke, 36. Ivánnépe, 37. S. Jacobo (Szent-Jakab), 38. Ioharas (Iharos), 39. Kacat, 40. Kakuua (Kákonya-puszta), 41. Kedhely (Kéthely), 42. Kerestúr (Murakeresztúr Zalában), 43. Kintibus, Kumba (Nagygomba), 44. Kunzen, 45. Leca, Leta (a mai Léta-puszta), 46. Lok vagy Lak (Porrog szomszédságban elpusztult), 47. Longa-Villa (Hosszúfalu), 48. Lonkóch (Lankócz), 49. Marchali (Marczali), 50. Meke vagy Morke (a mai Merke-puszta), 51. Melanar, 52. Mezeekezen (Mesztegnyő), 53. Mihad, de S. Michaele (Miháld), 54. Moruchel (Móriczhely), 55. Oduarhely (Udvarhely), 56. Omnium Sanctorum (Mindszent), 57. Pachud (Páczod), 58. So Paulo (Szent Pál), 59. Potoch (Pat), 60. S. Rege (a mai Porrogszentkirály), 61. Sag (Ság-puszta), 62. Saka Zob (Somogyszob), 63. Symond (Simonyi), 64. Tukana vagy Chuchana (Csokonya, a mai Erdőcsokonya), 65. Veyse (Vése), 66. Volko, 67. Vtinis (Ötvös), 68. Zabad (Szabás), 69. Zacan (Zákány), 70. Zachal, Zathar, 71. Zakan (az előbbitől különböző), 72. Zeredahel (Szerdahely), 73. Zinner (Szenyér).
Somogyi főesperesség.
2. A somogyi főesperesség a mai Somogy vármegye középső részét foglalta el. A középkorban egyike volt a püspökség legnagyobb kiterjedésű főesperességeinek. 1237-ben Jakab nevű főesperesével találkozunk, kinek pecsétjét az Országos Levéltár őrzi. A tizedjegyzék szerint a következő 176 plebánia tartozott hozzá: 1. Achad (Magyaratád), 2. Adrian (Adorján-puszta), 3. Andach (Andocs), 4. Apati (Apáti), 5. Apati (második ilynevű plebánia), 6. Arania (Aranyos), 7. Azard, Zamard (Zamárdi), 8. Bar (Kisbár), 9. de Sancto Barlaba (Szentborbás a Dráva mellett), 10. Bayun (Nagybajom), 11. Belch (Bécz), 12. S. Benedek (Kaposszentbenedek), 13. Beren (Kisberény), 14. Berenche (Zrenka Vitorág és Viszló szomszédságában). 15. Beseneu (Besenyő, Rinyabesenyő), 16. Besenen (ma Feketebézseny-puszta), 17. Besnench, Bednec (Bendek), 18. de S. Blasio (Szentbalázs), 19. Buclár (Boglár), 20. Budoch vagy Budak (Babod), 21. Bulzad, (Bogát), 22. Bun, Byw (Bű-puszta), 23. Cass vagy Kavas (Kási-puszta), 24. Cecher-Keer (Szentgáloskér), 25. Chaba (Csaba-puszta), 26. Chald, Chukl (Csököly), 27. Chech vagy Chechi (ma Balatoncsehi), 28. Chehi vagy Chez (Czegléd-puszta), 29. Chege (ma Csegepuszta, Kőröshegy fiókja), 30. Chepel (Csepely), 31. Chichol (Csicsal-puszta), 32. Choad, Chaathi (Kiskovácsi), 33. Chukana (Csoknya, ma Mezőcsokonya), 34. Chumload vagy Chumbul, 35. Clya, 36. Colkey, Thelke (Tokaj-puszta), 37. Cornay vagy Korne (Torvaj-puszta), 38. Corpad (Kiskorpád), 39. Denna vagy Denne (Dennapuszta), 40. Deushida (Deseda-puszta), 41. Dobza, Dompsa (Nagydobsza), 42. Durug vagy Dimid (Durug, 1536-ban, Patosfa szomszédágában fordul elő), 43. Edde (ma is e néven ismeretes), 44. Egrus (Magyaregres), 45. S. Elisabeth, 46. Elye, 47. Enderd (a mai Balatonendréd), 48. Fekechen vagy Fekten, 49. Feldard, 50. Ferigház vagy Alba Ecclesia (az 1536. évi adólajstromban Karád szomszédságában fordul elő), 51. Fyod (Fiad), 52. Gamas (Kisgamás-csárda, Balatonlelle mellett), 53. Gamas vagy Gumus (a mai Gamás), 54. Gan (Gami vagy Miklósi-puszta), 55. Geke, Cege, Gege (Gige), 56. S. Georgius (Szentgyörgy-puszta), 57. S. Georgius (Tótszentgyörgy), 58. Gereb, Gerech, Zereg (Gerézd-puszta), 59. Gereg, Genig vagy Goreg (Szőllősgyörök), 60. Gezee (Geszti), 61. Gylia vagy Kyliti (ma Kiliti), 62. Golad (Gyulad-puszta), 63. S. Gregorio, másutt S. Georgio, 64. Gyod (Jod-puszta), 65. Hedrich vagy Hedruch vagy Hednich (Hedrehely), 66. Hetes (ma is ebben az alakban ismeretes), 67. Hidus (Hidas), 68. Hulnes (Ölyves-puszta 1536-ban Nagykarád és Kovászna szomszédságában fordul elő), 69. Humak vagy Homag (Homok), 70. Igol (Igal), 71. Inthassius, Jucha, Jutha (ma Juta), 72. Jaco 419vagy de Jacobo (Jákó), 73. Kadacuta, Kadarcua (Kadarkút), 74. Kara (ma is e néven ismeretes), 75. Karad (Karád), 76. Karad inferior (ma nincsen meg), 77. Karan vagy Katan (az 1536. évi összeírásban Karand nevű birtok, Tóváros és Boldogasszonyfa szomszédságában, fordul elő), 78. Keci, Keche (Kétye-puszta), 79 Kek vagy Keki (Kéka-puszta), 80. Kerechi vagy Kereki (Kereki), 81. Keer (Varjaskér), 82. Ketel (Keczel-puszta), 83. Koazna, Koaznia (Koasznya, 1536-ban Nagykarád szomszédságában fordul elő), 84. Kopod (Kapoly), 85. Kortho (az 1536. évi összeírásban egy hasonnevű birtokot találunk), 86. Kulked (Kiskölked-puszta, Buzsák fiókja), 87. Kulked (Kölked-puszta, Fajsz fiókja), 88. Kunkud (Könyöked, 1536-ban Babolcsa szomszédja), 89. Kykke (Kötcse), 90. Lach (Lók-puszta), 91. Lak (ma Öreglak), 92. Lelya, Belye (Balatonlelle), 93. Lod vagy Lad (Lád), 94. Lok (Szőllőskislak), 95. S. Luca (Szent-Luka-puszta), 96. Lulye, Lelya (Lulla-puszta), 97. Mach. (Mamócsa-puszta), 98. Magna Beren vagy Nogberen (Nagyberény), 99. S. Margaretha (Margita-puszta), 100. S. Maria Magdalena (Mária Magdolna előfordul az 1536. évi összeírásban, Lad és Patosfa szomszédságában), 101. S. Martino (Szilvásszentmárton, 102. S. Martino (az 1536. évi összeírás szerint Szentmártonkő, Bű szomszédságában), 103. Meger (Megyer, ma Koppánymegyer), 104. Merene (Mernye), 105. Miceti, Merex, Mereu (Kaposmérő), 106. de S. Michaele (Sz.-Mihály-puszta), 107. S. Michaele (az 1536. évi adólajstromban Barcsi-Szent-Mihály alakban fordul elő), 108. Micla, Micala (Nikla), 109. Mykosi (Miklósi), 110. Nar vagy Nari, 111. Nempcen (Lencsény-puszta), 112. de S. Nicolao (Szent-Miklós-puszta, Mernye fiókja), 113. de S. Nicoalo (Szent-Miklós-puszta, Lad fiókja), 114. S. Nicolao (az 1536. évi összeírásban Szent-Miklós-puszta, Vitya szomszédságában fordul elő), 115. Nymi (Nyim), 116. Oda vagy Orda (ma Orda), 117. de Omnibus Sanctis vagy villa Omnium Sauctorum (Mindszent, Csertő szomszédságában), 118. Ozkopan vagy Vztupan (Osztopán), 119. Ozolou (Somogyaszaló), 120. Palan (Polány), 121. Pata vagy Patha (ma Pata), 122. de S. Paulo (Zselicz-Szent-Pál), 123. Pechel, 124. Pechie (Pösze), 125. Pemes (Puszta-Szemes), 126. Penchedhely (Péntekhely-puszta), 127. Pernes, Pelch vagy Bolch (Pernesz-puszta), 128. Philes, Files (Fülecs-puszta), 129. Polcha (Polcza-puszta), 130. Pusac vagy Puzag, 131. Rad (Rád-puszta), 132. d. S. Rege (Rinyaszentkirály), 133. Rotunda Ecclesia (Kerekegyház, ma nincs ilyen), 134. Rupul (Ropoly), 135. Sard (Somogysárd), 136. Zeredahel, Secradaheli, (Szerdahely, ismeretlen fekvésű), 137. Schir, Hethen, Hechen (Ecsény), 138. Scolond vagy Fonold (Fonyód), 139. Senes vagy Scemes (Faluszemes), 140. Somodor (Somodor-puszta), 141. Stephandi (Istvándi), 142. Sudag, 143. Sumugvár (Somogyvár), 144. Suzed, Ozud (Őszöd), 145. Syng, Gingui (Gyönköd, Lulla-pusztával együtt fordul elő), 146. Syred, Fired (Kaposfüred), 147. Syred, második ilynevű plebánia, 148. Teliky vagy Theliky (Teleki), 149. Temer, Chemer, Themer (Csömend), 150. Tord (Tard-puszta), 151. Túr vagy Thúr (Somogytúr), 152. Turuch, 153. Tuul vagy Cul, Thul (1536-ban Thwl helység Kisberény és Rendek szomszédságában fordul elő), 154. Valus, 155. Varada vagy Varda (Várda), 156. Vgol (Ugaj-puszta), 157. Vicia (Vittya-puszta), 158. Vinzi, Vruzi vagy Orcze (Orczi), 159. Vizl, Viz, Vrz (Visz), 160. Vizla, Vizlo, Vizlau (Viszló), 161. Volch, Vorad (Várad, Németujfalu fiókja), 162. Vosad (az 1536. évi adólajstromban Vasad, Somogyvár szomszédságában fordul elő), 163. Voythech vagy Weicht vagy Checho (Vade-puszta), 164. Vrs (Örs), 165. Vyufalu, Noua Villa, vagyis Újfalu, 166. Zadur (Zádor), 167. Zala (ma is e néven fordul elő), 168, Zamard, 169. Zend, Scend, Zeud (Szend-puszta), 170. Zerdahel, Scerdahel, Zeredhel (Kaposszerdahely-puszta), 171. Zeules, Secicles, Zeuleus (Szőllőspuszta), 172. Zich (Zics), 173. Zobady (az 1536. évi összeírásban előfordul Zobafalva birtok, Varjaskér szomszédságában), 174. Zolad (Szolád), 175. Zorin (Zorány-puszta), 176. Zuluk (Szulok).
II. A vármegye területének keleti része a pécsi egyházmegyéhez tartozott. E terület plebániái a regölyi és a székesegyházi főesperességhez voltak beosztva.

Az elpusztult Hetye község templomromja.

A béndekpusztai templomrom.

A somogyvámosi templomrom.

A varjaskéri templomrom.

Az elpusztult Rád község templomromjai.
Regölyi főesperesség.
A regölyi főesperességhez a mai Somogy vármegye területéből a következő plebániák tartoztak: 1. Ada v. Dada (ma Dada-puszta, Igal fiókja), 2. Byl, Gyl, Zil, Zyl (ma Somogyszil), 3. Cecresd, Gerech, Guereg (ma Gerézd-puszta, Acsa fiókja), 4. Galan, Gyalan, Kalan (ma Gyalán, Gölle fiókja), 5. Heren, Heten, Heteri, Hethon (ma Hetény-puszta), 6. Huhd, Husti, Wstd, Wstuc (ma Uzd-puszta, Gölle fiókja), 7. Kepsuk, Kosug, Kozek, Kozuk (ma Kazsok), 8. Kerchelikethe, Kozefiligete, Surchelikethe (ma Kercseliget, jelenleg is plebánia), 9. Koban (Törökkoppány), 10. Monustor, Mortins, Morus, Morusdtd (Marosd, Alsó-, felső-, Közép-Marosd-puszták), 42011. Syman, Ziman (ma Zimány), 12. Zabadi v. Zachadi (ma Szabadi, Attala fiókja), 13. Zarnostd, Zorwad (Szorosad, Törökkoppány fiókja), 14. Ziman (Zimány pusztult hely, a mai hasonnevű helység mellett).
Székesegyházi főesperesség.
A székesegyházi főesperességhez a következő öt plebánia tartozott: 1. Alma (ma Almamellék), 2. Sancti Egydii (Szent-Egyed-puszta, ma Mozsgó fiókja), 3. Sancti Martini (Szent-Márton-puszta, ma Mozsgó fiókja), 4. Siblae, Sibolch, Sibold, Sybol, Syplak (ma Zsibót, Szigetvár fiókja), 5. Stara, Stora (ma Drávasztára, Bogdása fiókja).
Egyházas helyek.
A tizedjegyzék adatai szerint a mai Somogy vármegye területén 268 plebániaegyház volt. Mindamellett ez a jegyzék nem teljes. Ortvay Tivadar idézett nagybecsű művében, még a következő egyházas helyeket sorolja fel, a melyek a tizedjegyzékben nem fordulnak elő:
Babócsa. IX. Bonifácz pápa 1390. évi okleveléből ismerjük a plebániáját és Szent Egyed tiszteletére szentelt templomát. Bő, a mai Alsóbű-puszta helyén, apátsági templomát már 1257-ben említik az oklevelek. Csicsó, 1329-ben Szent György tiszteletére szentelt templomát említik. Csurgó, a János-lovagrend templomával, a melyről alább részletesen megemlékezünk. Egyházasfenék, 1350-ben fordul elő. Kaposfő, hol a középkorban benczésapátság volt. Kozma, 1342-43-ban Szent György tiszteletére szentelt templomát említik. Lula (ma Lulla), Szent Lászlóról nevezett prépostsággal. Pogányszentpéter, a XIV. században pálosrendházzal. Segesd, hol a Marczaliak ősei 1290-ben ferenczrendi kolostort alapítottak, temploma 1295-ben épült, s 1320-1332-ben plebániája is volt. Somogyvár, Szent Egyed tiszteletére szentelt monostorral. Szent-László, a mai Szent-László-pusztán, Bolhás és Tarany között, a XIV. században prépostság volt. Szerdahely, a mai Kaposszerdahely-pusztán, a középkorban híres pálosmonostor volt, Szent László tiszteletére szentelt templommal. Tab, Szent Péter apostol tiszteletére szentelt templomát 1320-ban említik. Thalad, Szent Erzsébet tiszteletére szentelt temploma a pálosoké volt. Tokaj, 1309-ben Szent László tiszteletére szentelt egyházát említik az oklevelek. Vetahida, a XIV. században itt szintén pálosrendház volt.
Középkori templomok.
Okleveles adataink a vármegye területéről még a következő középkori templomokat örökítették meg:
Egyházas-Andocs és Kápolnás-Andocs (1536. évi adólajstrom). 1498-ban Apáthi (Kaposvár környékén) plebániatemplomát említik. Atád (Magyaratád), Mindszentek tiszteletére szentelt templomáról 1399-ben van említés (Zichy Okmt. V. 130.). Babócsa, egy 1478-ban kelt oklevél és 1536. évi adólajstrom szerint plebániatemploma Boldogasszony tiszteletére volt szentelve. Baráti, Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt temlomát 1361-ben említik, Fajsz és Kürtös mellett feküdt (Csánki Dezső II. 589.). Kynusberény (mai Nagyberény), egy 1232-ben kelt oklevél szerint: Szent György tiszteletére szentelt egyház mellett feküdt (Hazai Okmt. IV. 13.). Berzencze, Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templomát 1490-ben említik (Csánki D. II. 593.). Bize, temploma már 1455-ben fennállott (Csánki D. II. 593.). Csaba, Szent Márton tiszteletére épült templomának földjei 1347-ben fordulnak elő (Anjou-kori Okm. V. 26.), ma puszta Tab mellett. Csicsó (Somogycsicsó), Szent György tiszteletére épült templomát 1329-ben említik (Csánki D. II. 598.). Csoknya (ma Mezőcsokonya), Szent Márton tiszteletére szentelt temploma 1324-ben fordul elő (Anjou-kori Okmt. II. 139.). Erdőcsokona, 1455-ben plebániatemplomáról van adatunk (Csánki D. II. 598.). Darány, Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt temploma 1455-ben már megvolt. Az egyik Dobsza helységben, 1277-ben, Szent Mártonhoz czímzett templom állott (Wenzel IX. 179.). Edde, temploma 1424-ben már fennállott. Gyönköd, egy 1336-ban kelt oklevél szerint: Szent György tiszteletére szentelt kőtemploma volt (ma Gyönköd-puszta, Balatonendrédtől délre.). Kazsok, 1331-ben az itteni egyház lelkészéről emlékeznek meg az oklevelek. Kálmáncsehi, Szent Szűz tiszteletére szentelt templomát 1455-ben említik, s 1480-ból Mindszentek tiszteletére szentelt templomáról van adatunk (Csánki D. II. 678.). Keczel, 1481-ben Szent Kelemen pápa tiszteletére szentelt templomát említik, (ma puszta Kaposvár mellett). Kozma, 1342-ben Szent György tiszteletére szentelt templommal (a mai Nagyberény vidékén). Kölked, Szent András tiszteletére épült egyházzal. Kőröshegy, 1175-1187. években Szent Márton tiszteletére szentelt templomát említik az oklevélék (Wenzel I. 70.). Lábod, Szent Lukács evangelista tiszteletére szentelt temploma 1418-ban már fennállott. (Csánki D. II. 579.). Lellye, Szent Kelemen tiszteletére épült templomáról 4211413-ban van adatunk (Csánki D. i. m. II. 625.). Marczali, 1455-ben Szent Anianus tiszteletére szentelt plebániaegyházáról van szó. Nagyszakácsi, 1378-ban már fennállott Mindszentek tiszteletére épült temploma, ez volt a plebániaegyház, ezenkívül 1401-ben még egy templomáról emlékeznek meg az oklevelek, mely Szent Domonkos tiszteletére épült s közelében páloskolostor feküdt. Ötvös, Szent Mária tiszteletére szentelt temploma 1402-ben fordul elő (Monum. Vaticana I. IV. 490.). Pata, 1455-ben Szent András tiszteletére szentelt egyházát említik. Péntekhely, 1413-ban már plebániaegyháza volt. Pesze, 1343-ban Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt kőtemplomáról van adatunk. Segesd, Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt plebániaegyháza 1474-ben már megvolt (Hazai Okmt. I. 369.). Somogyvár, 1455-ben Szent György vértanu tiszteletére szentelt plebániaegyházát említik. Szabás, 1402-ben Szent Kozma és Demjén tiszteletére szentelt templomáról van adatunk (Csánki D. II. 641.). Szent-György, 1455-ben kőtemplomáról emlékeznek meg forrásaink, a templomához fatorony épült (ma Tótszentgyörgy). Szenttrinitás, 1230-ban e földterületen bazilika épült (ma Szentháromság-puszta, Belezna mellett. Hazai Okmt. VII. 17.). Szerdahely, 1346-ban a Szent Szűz tiszteletére szentelt templomát említik (ma Kaposszerdahely, Szenna közelében). Tab, 1320-ban Szent Péter apostol tiszteletére szentelt templomáról van adatunk (Zichy I. 176.). Tard, 1175-ben Üdvözítőről nevezett egyházáról van adatunk (Wenzel I. 70.). Tepej, Szent Mária tiszteletére emelt templomáról 1175-ben kelt oklevél emlékezik meg (Wenzel I. 70.). Várda, 1481-ben Szent Mihály tiszteletére szentelt egyházát említik (Kaposvártól éjszaknyugatra). Viszló, 1465-ben Szent Mihály tiszteletére szentelt templomáról van adatunk (Csánki D. II. 656.). Zákány, 1342-ben Szent Márton tiszteletére emelt temploma fordul elő (gróf Zichy Okmt. II. 29.).
Az elősoroltakon kívül egyházas helyek voltak még a következő helységek, a melyek egyes oklevelekben Egyházas jelzővel szerepelnek: Andocs (1536), Csicsó (1326), Ecse 1358 (Dl. 4730), Fenék (1350), Fülecs (1468), Gamás (1344), Gyönköd (1369), Heresznye (1399), Kapoly (1488), Lankócz (1406), Páczod (1382), Taszár (1536), Ugal (1444), Zamárd (1342-1402). Fennállott még egy Egyházasfalu (1478) nevű helység is.
Kápolnás jelzővel fordulnak elő: Andocs az 1536. évi adólajstromban és Visnye, az 1443-48. években kelt oklevelekben.
Lelkészek.
A már elősorolt egyházakon kívül még a következő helységek lelkészeiről vannak adatok:
Bajon (a mai Nagybajom), 1357-ben említik lelkészét (Zala vm. Okmt. I. 581.). Fancs-Berény (a mai Balatonberény), 1436-ban említik plebánosát. Bolhás, 1438-1488. években szerepel plebánosa (Csánki D. II. 594.). Bonyha plebánosáról 1483-ból van adatunk. Csege (ma puszta Bálványos közelében), 1233-ban említik az itteni lelkészt (Wenzel I. 312.). Csepel (ma Nagycsepely), lelkésze 1233-ban szerepel első ízben. Csicsal, 1357-ben említik plebánosát (Csánki D. II. 598.). Ecsény plebánosát 1357-ben, Fejéregyházét 1402-ben, Kazsokét 1331-ben, Korpádét 1437-ben (Csánki D. II. 622.), Kutasét 1437-ben említik az oklevelek. Léta papja 1359-ben szerepel (Dl. 4867), Vásáros-Mernye plebánosa 1487-ben (Dl. 19.320.), Mesztegnyőé 1359-ben, Móriczhely plebánosa pedig 1342-ben (Zichy Okmt. II. 29.) és 1459-ben (Dl. 15.189.) fordul elő. Nagyszentpál (ma puszta Iharosberény szomszédságában), plebánosát 1453-ban említik. Rákosi (ma Ráksi) plebánosáról 1429-ből, Rapoly papjáról (ma puszta, Gálosfától nyugatra) 1357-ből (Zala várm. okmt. I. 581.) van adatunk. Zechen (ma Szőcsény-puszta, Marczalitól délnyugatra) plebánosa 1436-ban egyúttal alesperes is volt (Csánki D. II. 648.). Szenyér plebánosa 1436-ban szerepel. Túr helység (Somogytúr) papjáról már 1233-ban van adatunk, 1488-ban plebánosát említik. Vétye (Gamás táján) 1493-ban plebániával bírt.
Egyházi birtokosok.
Az első egyházi birtokos: a mai Somogyvármegye területén a pannonhalmi apátság volt. Ez az apátság, a somogyi tizeden kívül, még Szent István királytól megkapta Bálványost, Wisetcha és Murin ma már elpusztult birtokokat. Szent László király az 1083-1095. években kelt. Szent Márton monostorát összes ingó és ingatlan jószágaiban megerősítő levelében: e három birtok közül csupán Bálványos fordul elő, de feltünik mellette még kilencz más birtok. Albeus mester nyitrai főesperes, a kit IV. Béla király (1237-1240. években) a szentmártoni apátság jószágainak összeírásával bízott meg, már 12 birtokot sorolt fel Somogy vármegyében.
422Monostor-alapítások.
Az Árpád-házi királyok s általában az uralkodó család jellemző hitbuzgósága az újabb monostorok és egyházak alapításában is megnyilvánult. Szent László király 1091-ben alapította a somogyvári benedekrendű apátságot, mely az egész középkoron át egyike volt a vármegye legjelentékenyebb hiteles helyének.
I. Endre király nevéhez fűződik a tihanyi monostor alapítása, melynek nagykiterjedésű birtokai voltak a vármegye területén.
I. Géza király másodszülött fia, Álmos, 1108-ban a dömösi monostor alapítója, a Somogy-Tolna vármegyék területén fekvő összes birtokait e kolostornak adományozta.
II. Géza király leánya, Margit királyi herczegnő, Csurgót adta a székesfehérvári János-lovagoknak.
A királyi család példája buzdítólag hatott a vármegyében letelepedett nemzetségekre is. A legrégibb nemzetségi birtokok főhelyein monostorok hírdették a nemzetség vallásos buzgóságát. Egy-egy ily monostor évszázadokon át közös temetkezési helyül, a családi iratok és kincsek őrhelyéül is szolgált. A nemzetségi osztály alkalmával az ilyen monostor kegyurasága osztatlanul maradt, hogy a kegyurasági jogokat a nemzetség tagjai közösen gyakorolhassák; miként a zseliczszentjakabi monostor kegyuraságát, 1243-ban, a Győr-nemzetség három ága közösen bírja, sőt még 1350-ig is együtt gyakorolta (Karácsonyi i. m. II. 96.).
A vármegye erdőborította délkeleti vidékén, a Zseliczségben, még Salamon király uralkodása alatt alapított monostort a Győr-nemzetség egyik tagja. A Dráva partján: Babócsán a Tibold-nemzetség monostora emelkedett; a Somogyvártól délre eső Alsóbű-pusztán a Bő-nemzetség alapított monostort. A Győr-nemzetség egyik ága, a mai Kaposszerdahelyen, a pálosok számára építtetett monostort. A Pécz-nembeli Marczaliak, ugyancsak a pálosok számára, Marczaliban alapítottak monostort. A XV. században Toldon, Pogányszentpéteren és Vetahidán is találunk pálosokat, e monostorok alapítása szintén a vármegyei családok hitbuzgóságát és áldozatkészségét dicséri. Egybevetve az okleveles adatokat, a középkorban a következő monostorok állottak a vármegye területén:
Szent benedekrendű apátságok.
1. Szent benedekrendű apátságok: 1. Szent Miklós tiszteletére szentelt babócsai apátság. A Tibold-nemzetség alapította e monostort, mely a nemzetség temetkezőhelyéül is szolgált. Az egyházi névkönyvek szerint a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték, mely tévedés onnan ered, hogy Babócsa plebániatemploma volt a középkorban a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelve, s egy 1478-ban kelt hiteles helyi kiadványból azonban kétségtelen, hogy a monostor védszentje Szent Miklós volt. 1348-ban János nevű apátja szerepel egy birtokperben (Anjouk. Okmt. V. 240.). A monostorról 1455-bő1 és 1478-ból is van adatunk, sőt még az 1536. évi adólajstromban is említik. A török hódoltság alatt elpusztult (Karácsonyi János i. m. III. 97. - Csánki Dezső. II. 576.).
2. Szent Benedek kaposfői prépostsága. A monostor főnöke kivételesen prépost czímet viselt. A mai Kaposszentbenedek közelében állott. 1252-ben Moys, alkalmasint Somogy vármegye későbbi főispánja és Béla herczeg tárnokmestere, valamint ennek testvére Sándor alapították. 1318-ban említik az oklevelek a monostor prépostját. 1492-ben a prépostság kegyúri jogát a Gerécziek nyerték a királytól adományul, mely család ősei alapították a prépostságot. 1550-ben még megvolt. Ebben az évben Mihály prépost tiltakozik a kőrösvármegyei Gerencs nevű birtokán lakó, Geréczy Zsigmondtól elkövetett hatalmaskodások ellen (Veszprémi püsp. vaticani oklt. Bevezető köt. 151-158. - Rupp Jakab: Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 1. 299.).
3. Szent Péter petúri apátsága, a melyről a közelebbi adatok hiányzanak.
4. A Szent Egyed tiszteletére szentelt, Szent László királytól alapított somogyvári apátság alapításának történetét az előző fejezetben tárgyaltuk. Az alapítólevél értelmében: örök időre a provencai Szent Egyed- (St. Gilles-) kolostornak, mint anyaegyháznak, volt alárendelve s idegen jellegét egy évszázadon keresztül megőrizte. Tagjai és apátja, kezdetben, kizárólag francziák voltak. A XIII. század elején ugyan Imre király önkényesen spalatói Bernátot akarta a monostor apátjává választatni, de ez ellen a somogyvári konvent III. Incze pápához fellebbezett. A XIV. század vége felé azonban már megszakadt az összeköttetés a somogyvári apátság és az anyamonostor között. A konventtagok között 1254-ben már magyart is találunk. Végleg azonban csak 1396 táján szünt meg a monostor és St. Gilles között a kapocs. 1224-ben a somogyvári apátság már hiteles hely volt. Hiteles helyi kiadványait 423az 1319-1392. évekből ismerjük. Az 1091. évi alapítólevél szerint legrégibb birtokai voltak: Somogyvár, Patria (Talán Patroh), Szentgyörgy, továbbá a kádárok, a szekeresek és a szőlőmívesek faluja, 30 egész és 60 feles szőlőmívessel. A későbbi oklevelekben az apátság birtokaiként szerepelnek: Szabadi, Szamárkút (Somogyvár vidékén), Körtvélyes (ma puszta), Dob (ma nincsen meg), Nyers (Nyershegy, Szolád közelében), Zabar (elpusztult), Terebez (Böhönye és Nemesdéd között); Tolna vármegyében Csanádfalva és Nádfő, Csokna (Csokonya) vidéki birtokairól 1324-ből vannak adataink. 1483-ban a vármegyéből származó Kálmáncsehi Domonkos váradi, majd erdélyi püspök élvezte az apátság javadalmait. 1539-ben az apátság még megvolt és 1542-ben az apátság javadalmait Pereghi Albert pécsi püspök bírta (Füssy Tamás czikke a Kath. Szemle 1902. évfolyamában 58-59. 1.). A monostor fennállásának a török hódoltság vetett véget.
5. A zseliczszentjakabi apátságot a Győr-nembeli Atha vagy Ottó, 1061-ben somogyi ispán, később Salamon király nádora, 1063 táján alapította. Kegyuraságát a Győr-nemzetség bírta. Az apátságról több oklevél emlékezik meg. Egyes oklevelek a következő birtokait említik: Tátom (1275-1452), Szent-Barrabás (1324), Alcsi és Bennek vidékén földek (1331), Szent-Luka (1346), Lápa (1358), Ujfalu (1428), Lak (1487), Apáti (1487). Az apátság összes birtokait az 1376. évi iktatólevél sorolja fel a legteljesebben, s eszerint az apátságot a következő birtokokba iktatták be: a) Az Ormányságon: Szent-Barlabás, Borczkoncz, Lokocsa, Mogden, Gedesi, Andrásfalva, Budak, Halászi, Huruskolcz, Bát, Potony, Bódics, Gerenda helységek, Lazarczi- és Mátyás-puszták. b) A Zseliczségben és a Kaposon túl: Apáti, Keresztes-Szent-Miklóslaka, Zarm, Csiget és Ujfalu helységek. c) A Lápa-folyó mellett a Kaposig elterülő vidéken: Lak, Usuráslaka, Gerenczemellék, Filtelek, Gellyénfalva, Csabanos, Szent-Balázsegyháza, Csomorlaka, Botfenék, Csernekfalva, Petelaka, Irefalva, Gyarmat, Ketelaka, Zebefialaka, Szabó Pál-laka, Szent-Luka, Lászlófi János-laka, Kálozfalva, Folkoslaka, Tádéfalva, Magyarfalva, Gálosfalva, Veresalma, Buzarófalva, Demeterfalva, Triakfalva, Szenttamás, Karácsonfi-Jánosfalva, Nádasd, Teresztyénfalva, Hidegkút és Nempti (Csánki D. i. m. II. 706.). A szentjakabi monostor túlélte a mohácsi vészt. Midőn azonban a törökök a XVII. század közepén elfoglalták a Szerdahelyi Dersfi családtól birtokolt Kaposvár erődöt, csakhamar a monostort is feldúlták.
Szt. Ágoston-kanonokrend.
II. Szent Ágoston szabályait követő kanonokrend. 1. Szent Lászlóról czímzett prépostsága. E prépostság Bolhás és Tarány helységek között a szent lászlói pusztán feküdt. 1382-ben Endre volt a monostor prépostja (Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása.).
2. Szent Lászlóról czímzett develicsi vagy lullai prépostsága. E prépostságról első ízben 1292. évből van adatunk, ekkor develichi prépostságnak nevezik (Fejér X. 2. 375.). Egy 1302-ben kelt oklevél már lullai prépostságnak mondja. Nyim és Ságvár helységek, valamint a mai Lulla-pusztától délre eső "Szentlászló monostora" nevű pusztán állott fenn. 1379-ben is mint lullai prépostságot említik az oklevelek. Prepos, eccl. S. Ladislai de Lulya (Csánki D. i. m. II. 645.).
3. Szent Benedek sámsoni prépostsága. Közelebbi adatokkal nem rendelkezünk róla (Veszprémi püspökség vaticani oklt. Bevezető kötet. 152. 1.).
Ismeretlen rendű monostorok.
III. Ismeretlen rendű monostorok:
1. Szent Keresztről czímzett bői prépostság. A Bő-nemzetség ősi monostora. A mai Somogyjád helység melletti Alsó- és Felsőbű-pusztán állott fenn. Első ízben 1257-ben említik az oklevelek. 1329-ben hiteles hely volt. 1511-ben Gergely volt a monostor prépostja. A prépostság Bő helységet bírta 1458-ban földesúri joggal, s az 1536. évi adólajstrom szerint is itt volt birtokos. A monostor a török hódoltság alatt pusztult el (Ortvay Tiv. id. m. - Csánki D. i. m. - Karácsonyi János i. m. I. 275.).
2. Hedrehely. Egy 1504-ben kelt oklevélben itteni szerzetesek szerepelnek (Csánki D. i. m. II. 578.). A mohácsi vész utáni korszakban ferenczrendiek laktak Hedrehelyen.
Szt.-János-lovagok.
IV. A Jeruzsálemi Szent János-lovagrendnek három rendháza is volt a vármegye területén a középkorban. A lovagok már a XII. század második felében nyertek itt birtokokat Margit királyi herczegnőtől, III. Béla király testvérhúgától.
Midőn III. Béla király 1193-ban a székesfehérvári János-lovagok részére megerősítő levelet állított ki, már Csurgó, Szulok, Gadány, Ecsény, Kereki, Igal,. Csiz, Megyer, Gány, Nyim, Berény, Somberény, Marjad, Fehéregyháza, Csepely, Liba, 424Kér, Kapoly, Aranyos helységekben birtokosok voltak (Knauz Nándor: Mon. Eccl. Strig. I. 146.). Midőn II. Endre király a csurgói várat a János-lovagoknak adta, Csurgó, mely addig a székesfehérvári János-lovagoké volt, önálló rendházzá emelkedett és később hiteles-helyi jelleggel is bírt. A csurgói konventen kívül még Belken és Dadán voltak a lovagoknak rendházaik.
1. Belk vagy Belek, ma Beleg. E rendházról első ízben 1268-ból van adatunk (A veszprémi püsp. vatic. oklt. II - XCIX.). 1373-ban Cornuto Gerardus volt a rendház főnöke. A XV. században elvesztette önállóságát. 1493-ban már a vránai perjelség birtokában találjuk (Orsz. Lev. Dl. 6151. - Csánki D. II. 591.).
2. Csurgó. A Szent Margit tiszteletére szentelt rendház II. Endre király uralkodása alatt alakult. Alapításának ideje 1217-1226. évek közé tehető. 1226-ban már önálló konvent volt s hiteles-helyi jelleggel bírt. 1275-ben rendi káptalant tartottak itt a lovagok, Pontius de Fayn tartományi mester elnökletével. 1387-ben Zsigmond király időzött falai között. A csurgói várat II. Endre király adományozta a lovagoknak, melynek a birtokában I. Károly király is, 1324-ben, megerősítette őket. 1384 után a rendház elveszített önállóságát, 1405-ben már a vránai perjelség birtoka volt s ez időtől a róla elnevezett uradalom székhelye maradt az egész XV. században. Az 1494. évi összeírás alkalmával, a perjelség csurgói uradalmához tartozó községekben, 416 portát (jobbágytelket) írtak össze. Az utolsó vránai perjelnek halála (1526) után Tahy János kormányzó birtokába került, később, az 1534-35. években, Enyingi Török János és Bálint, majd 1542-ben Zrinyi János és Miklós foglalták el, 1548-ban ismét Török János és Ferencz, 1552-ben pedig Zrinyi Miklós birtokában találjuk (Történelmi Tár. 1911. évf. 381 l.).
Dada. A mai Kaposszentbenedek helység határához tartozó Kaposdada-puszta helyén állott. 1244-ben már önálló rendház volt. 1267-ben azonban már a székesfehérvári rendház tartozékai között szerepel. 1279-ben már ismét önálló rendházként említik az oklevelek. 1335-ben már elveszítette önállóságát, ekkor a székesfehérvári rendházhoz tartozott, melynek főnöke bérbeadta. 1443-1453-ban a Tamási Vajdafiaktól birtokolt Kaposujvár tartozékai között sorolják fel (Tört. Tár 1911. 382.).
Szt. Ferenczrendiek.
V. A Szent Ferenczrendnek egy kolostora volt a vármegye területén: Segösdön (a mai Alsósegesd), melyet a Pécz-nembeli Marczaliak a XIII. század végén alapítottak. 1290-ben már fennállott. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt temploma 1295-ben épült. A ferenczrendiek konventjéről több oklevél emlékezik meg. 1391-ben szerepel a rendház főnöke (guardián), 1455-ben Marczali János is említi a monostort. 1306-ban és 1535-ben rendi káptalani gyűlések voltak a kolostorban (Ortvay Tivadar i. m. - Csánki D. i. m. II. 581.).
A Szent Ferenczrend egyik ágának: a minoritáknak (fratres minores conventuales) is volt egy monostoruk a vármegye területén. 1462-ben említés van, az Igal környékén elterülő erdőségekben, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt minorita kolostorról.
Pálosok.
VI. A legmagyarabb szerzetesrendnek: a pálosoknak nyolcz kolostoruk volt a vármegye területén. A pálosok még a XIII. század második felében telepedtek le a vármegye területén, de csak a XIV. században virult fel itt a rendjük. Nagy Lajos király különösen pártolta őket, s a király példájára a vármegyei nemesség is számos adománynyal gyarapította birtokaikat. Kolostoraik a következő helyeken voltak:
1. A marczali, a Szent Domonkos tiszteletére szentelt pálosmonostorról 1455-ből van adatunk. Alapítója a Marczali család volt. A monostor a város mellett emelkedett (Csánki D. i. m. II. 579.).
2. Mindszenten 1323-ban alakult páloskolostor (Veszpr. püspöks. Bevezető kötet 151-158.).
3. Somogy vármegyében Szakácsi (Nagyszakácsi) volt a pálosok első letelepedési helye. Az itteni Szent Domonkos tiszteletére szentelt kolostorról már 1263-ból vannak adatok.
4. Szerdahelyen (a mai Kaposszerdahely-puszta helyén, a volt Péterfalva helység területén) Szerdahelyi Dersfi Miklós, 1335-ben, Szent László tiszteletére alapított páloskolostort. Az oklevelekben a Szent László tiszteletére szentelt szerdahelyi kolostor néven fordul elő. Egyike volt a leggazdagabb páloskolostoroknak. 1335-ben Bát, Kökényesfő, Tornócz, Szerentelki, 1345-ben Petőfalva, 1424-ben Szent-Luka (Szent-Lukácsfalva) és Szerdahely, 1444-ben Taszár helységekben kap részeket a Győr-nembeli Szerdahelyi Dersfiaktól, 1481-ben pedig Várdán és Jután Várdai 425Mihálytól. A kolostorról 1495-ben is van még okleveles adatunk (Csánki Dezső i. m. II. 647-698. - Karácsonyi János II. 104. - Fejér VIII. 4., 136-137. - Rupp Jakab: Magyarorsz. Helyrajzi tört. III. 291.).
5. Szentpéter, másként Stregencz, a mai Pogányszentpéter község helyén állott fenn. Az oklevelekben Stregencz alio nomine Szentpéterfalva alakban fordul elő. 1381-ben már megvolt. 1390-ben az itteni pálosok Németiben kapnak földeket, 1408-ban Szent-Péterfalván részbirtokokat, 1409-ben Inkén malmot, 1410-ben Szent-Pál városban bizonyos jövedelmeket, 1417-ben Varaszlón egy malmot, 1420-ban az egész Szent-Péterfalvát nyerték adományul, az utóbbit a Kanizsaiaktól. 1425-ben Páld részeit nyerik. 1457-ben Patán kapnak részeket. 1477-ben Szenterzsébeti Forster György Páldon egy malmot adott nekik. Az 1536. évi adólajstrom szerint Páld és Szent-Péterfalva helységekben bírtak földesúri joggal (Csánki D. i. m. II. 646. - Rupp Jakab i. m. I. 1., 317.).
6. A Szent Erzsébetről czímzett thaladi kolostort a Rátót-nembeli Lőrincz, a XIV. század elején, alapította. Közelebbi adatok nincsenek róla (Veszprémi püsp. vaticani oklt. Bevezető kötet. 151-158.).
7. A Szent Mária tiszteletére szentelt toldi kolostorról 1392-ből van adatunk. A kolostor a mai Karád helység határához tartozó Nagytoldi-pusztán állott fenn. 1455-ben az itteni pálosok Marczali Jánostól, a ki nagy jóltevőjük volt, csaknem az egész patai uradalmat és bizonyos Maros helység mellett egy malmot kaptak adományul. 1480-ban pedig a Fajszi családtól Ecsény részeit nyerték. Az 1536. évi adólajstrom szerint csak Egyházas-Andocs és Ecsény helységekben bírtak földesúri joggal (Rupp Jakab i. m. III. 302. - Csánki D. i. m. II. 652.).
8. A vetahidai kolostort, mely Szent Miklós tiszteletére volt szentelve, 1310-ben Gyöghi Péter alapította. E kolostor Macs, Tásk és Kölked vidékén fekhetett. Az itteni pálosoknak az 1454-1492. években Macson voltak részeik. 1493-ban Somogyvár közelében voltak földjeik. Az itteni kolostorról még az 1532-1542. évekből is vannak adataink. 1542-ben Miklós perjel tiltakozott Török Bálint ellen, a ki a kolostor egyik nemesi birtokát elfoglalta. Az 1555. évi török hadjárat alatt elpusztult (Veszpr. püspöks. vaticani oklt. Bevezető kötet. 151-158. - Rupp Jakab i. m. III. k.).
Egyéb egyházi birtokok.
Az elősorolt monostorokon kívül még a következő egyházi birtokosok voltak a vármegye területén.
Ábrahámi cziszterczitarendű apátság. 1272-ben Moys (Majs) nádortól kapott részeket Kőröshegyen (Fejér V. 290.).
Budai (Óbudai) káptalan. Birtokos volt a következő helységekben: Oszlár 1275, Endréd (Kőröshegy mellett) 1338, Kás 1424. Ezenkívül 1356-tól a káptalan Komár, Galambok, Szent-Péter és Karos, 1444-ben Komár, Karos, Galambok, Büki helységekben, Szent-Péter, Budavári-Dencs, Kápolna és Budavári-Musztpusztákon bírt földesúri joggal.
Dömösi prépostság. II. Béla király 1138-ban a monostor birtokügyeit rendezvén, megerősítő levelében a következő birtokokat sorolja fel, a melyeket még atyja, a megvakított Álmos herczeg, adományozott a monostornak, s a mely birtokok a mai Somogy és Tolna vármegyék határszélein feküsznek: Koppány (Törökkoppány), Edelény, Nak, Surány, Konda, Derecske (Döröcske), Kára, Gadács, Szanács, Körbő, Huszt, Marosd, Kánya, Ősi, Tengöld, Atila, Hodos, Ság, Ravazd, Kulcsár, Csoma, Dalmad, Babócsa, Endréd, Mágócs, Gány, Hór, Őrs, Szil, Hetény (Csánki D. i. m. III. 465.).
Egri püspökség. Csak a XV. század végén szerzett a vármegye területén birtokokat. 1494-ben a püspökség e vármegyebeli jószágai után 67, 1495-ben pedig 356 1/2 forint segedelem járt (Csánki D. i. m. II. 670.).
Esztergomi érsekség. II. Endre király János esztergomi érseknek Gamás, Kopol (Kapoly), Egres és Lulla helységeket adományozta. Az adományozott birtokok közül Gamást az érsek közösen bírta a királyi udvarnokokkal (Knauz Nándor i. m. I. 218.).
Esztergomszigeti apáczák. 1338-ban Kőröshegy és Kereki vidékén fekvő birtokaikat említik (Anjou-kori Okmt. III. 447.).
Esztergomi káptalan. 1439-ben Bere helységben volt birtokos (Fejér XI. 288.).
Esztergomi János-lovagok. 1265-ben nyerték királyi adományul Telki (ma Teleki) birtokot, melyet még 1429-ben is bírtak (Knauz Nándor i. m. I. 522. - Fejér X. 7. 149.).
Székesfehérvári káptalan.
Székesfehérvári káptalan. Egyike a legrégibb egyházi birtokosoknak a vármegye területén. Okleveles adatok azonban csak 1229-től emlékeznek meg a káptalan 426birtokairól. 1229-ben a káptalan Kisfalud, Nyim, Ocsma, Kás, Somberény, Megyer, Szőllős, Told, Aszalár (Oszlár), Söld, Bodonya (Bonnya), Ölyves, Vodoj (Vadaj), Baba, Mocsola, Merenye és Alsó-Merenya, Tömörkény, Bogát, Egres, Méhös, Kara, Bő, Osztopán, Kér, Bárd, Polyán (Inkaföld), Kölked, Tord (Tard), Túr, Fel-Gamás, Fer (Für), Csopak (Csopek), Rad, Öszed, Köp, Őrs, Szolát, Szolát-Szent-Miklós, Neszda (Neszde), Alsó- és Felső-Kecscsa, Fejéregyház, Csepel, Karád, Teleki, Száraszó, Kőröshegy, Kereki, Lyuba, Lullya, Csega, Bálványos, Egyes, Berki, Gyogy, Alsó- és Felső-Endréd, Szemes, Kapoly, a két Zamárd, Királytöreki (Törek), Jód, Gány, Kleti (Kiliti), a két Berej és Csaba helységekben volt birtokos. A tatárjárástól a mohácsi vészig terjedő időben még a következő káptalani birtokokról vannak okleveles adataink: Kisbár és Bonnya (1275), Ádánd vidéki Kisfalud (1279), Háromkút (1337-1352), Szőllős (Zala helység mellett 1351), Taszár (1358), Bélavár város (1399-1469), Csetertekhely (1399), Egyházas-Heresznye (1399), Baráti (1399), Sikva (1399), Tófő (1399), Kás (1424), Teleki (1429), Zamárdi (1434), Kisberény és Ság (1447), Mernye (1447), ez utóbbi három az őrkanonoké, Tard (1495) a prépost birtoka. A török hódoltságot megelőzőleg, az 1536. évi adóösszeírás a káptalan birtokait alábbiakban tünteti fel: Az éneklőkanonok jobbágyközségei voltak: Bálványos, Csege és Berki. Az őrkanonoké a két Dobsza, Pettend, Bárd, Szent-Miklós, Bódogasszony-Mernyéje, Vádé, a két Kékcse, a balatonmelléki Szemes, Szolát és Al-Mernye. A préposté: Bálványos, Csege, Berki, Kistold és Bonnya. A káptalan közös birtoka: Csepel, Teleki, Egyházas- és Kis-Zamárd, Alsó-Endréd, Berki, Gám, Jód, Kiliti, Ságvár, Kisfalud és Kétye. A káptalani karé: a balatonmelléki Zamárd, az igazgatóé: Alsó-Endréd és Berki. Végül Lőrincz fejérvári prépost: Eger-Vádé és Söld helységekben bírt földesúri joggal.
A székesfehérvári Szent-Miklós-káptalan az 1536. évi adólajstrom szerint Csepel, Visz, Szárszó, Egyházas- és Kis-Zamárd helységekben volt birtokos.
Karthauziak. Premontrei prépostság.
A leveldi, (Lövöld, Veszprém vármegye) karthauzi kolostort Nagy Lajos király 1378-ban alapította. A XIV. század végén nyert birtokokat Somogy vármegyében. Zsigmond 1390-ben, cserében más megyebeli birtokokért, Karádot és tartozékait adta a kolostornak. Karádot a karthauziak még a XVI. században is birtokolták, a következő tartozékokkal: Ölyves, Tittös (Tettös), Bár, Kér, Tard (Tord), Csehi, Fejéregyháza, Csepel, Teleki, Köp, Andocs, Egyházas-Zamárd, Lyuk-Zamárd, Endréd (Dedek-Crescens Lajos: A karthauziak tört. 141. - Veszpr. püspökség vat. oklt. Bevezető kötet 151-158.). A Gut-Keled-nemzetségtől alapított majádi (Sopron vármegye) monostornak is volt egy birtoka a vármegye területén. Egy 1277-ben kelt oklevél szerint a monostor szolgáinak egy része a Bálványos közelébe eső Csegén lakott (Karácsonyi J. i. m. II. 24.). A Rába-folyó mentén épült móriczhidai premontrei prépostság a Pok-nembeli Meggyesaljai Móricz nyitrai főispán és királynéi udvarbírótól 1251-ben Csabához tartozó földeket nyert adományul (Fejér IV. 2. 85.).
Murakeresztúri apátság.
A murakeresztúri apátság (Zala vármegye) 1474-ben Páti Török Mihálytól Nagysávoly, Tikos és Fönyed részeire szerzett zálogjogot. Ezenkívül a Fövényed melletti Szécs-pusztának 1438-ig birtokolt részeit Korotnai Jánosnak adta el.
Nyúlszigeti apáczák.
A nyúlszigeti (Szent-Margitsziget) apáczák Moys (Majs) nádortól (1270-72) a következő birtokokat kaptak: Teleki, Igal, Posoni (Posni), Borhold, Rákosi (Ráksi), Aszlár, Kosok (Kazsok), Belcz, Ecse és Csaba. Ezeken kívül 1348-ban Visz részeihez tartanak jogot, 1378-79-ben és 1433-ban Pátalant is bírják, 1417-ben Táton részeit mondják magukénak. 1421-ben Atád, 1449-ben Merse birtokosai. 1469-ben Szenyesi Tamástól Pusztakérnek elzálogosított részeit magukhoz váltották. Birtokaik középpontja Igal volt, mely a XV. században mezővárosi kiváltságokat élvezett.
Óbudai apáczák.
Az óbudái apáczák 1397-ben Gyugy helységben bírtak földesúri joggal. Itteni birtokaikat az egész középkorban megtartották, s az 1536. évi adólajstrom szerint is még a helység földesurai voltak.

A csurgói r. k. templom.

A kaposszentjakabi kolostor romjai.

A kőröshegyi r. k. templom.

A kőröshegyi r. k. templom belseje.

Az andocsi r. k. templom belseje.

A törökkoppányi r. k. templom belseje.
Pannonhalmiak.
A pannonhalmi Szent Benedekrend somogyvármegyei birtokait, az Erdélyi László szerkesztésében megjelent nagybecsű művet véve alapul, a következőleg csoportosíthatjuk: 1. a tatárjárás előtti korszakban a rend birtokai voltak: Fok (a mai Siófok), melynek jövedelméből a tizedrész már Szent István király óta a szentmártoni apáté volt. Fekvőségei Siófoktól délre, a mai Kiliti határában terültek el. Zamárd, hol a szentmártoni monostornak négy szőleje, Endréd (Balatonendréd), 429hol két szőlője és ugyanannyi szőlőmívese volt. Megyer, itt 10 ház lovas szolgája volt a monostornak, a kiknek földje közös volt Somogyvár népeivel. Gány (Kiliti és Megyer között), itt az apátságnak három ház torlója (lélekváltója) volt Csaba (Megyertől délnyugatra) alkalmasint 1180 táján került az apátság birtokába, de csupán 1347-től vannak okleveles adatok az apátság itteni birtokairól. Bálványost még Szent István király adományozta az apátságnak, előfordul Szent László király megerősítő levelében, továbbá a III. Incze pápa 1216. évi, Honorius 1225. évi és IX. Gergely 1232. évi bulláiban is. Kőröshegy az apátság legrégibb somogyi birtokainak egyike, melyről a Szent László király és II. Paschalis pápa 1102. évi megerősítő levele is megemlékezik. Fejéregyház (Kőröshegytől délre feküdt), itt az apátság már 1135 táján birtokolt összesen 466 hold földét. A kutasi birtokot Szines úrnőtől 1146 táján kapta az apátság. A birtokhoz öt szőlő és Rádi faluban ugyanannyi szőlőmívesház tartozott. Ölyvös-pusztán az apátságnak öt szőlőmívesháza volt. Gamás faluban (Karódtól délnyugatra) az apátságnak két szőleje, három berke és egy ekealja földje volt, itteni birtokaiban II. Endre király 1221-ben erősítette meg az apátságot. Tard (Gamástól éjszakra) már a Szent László király megerősítő levelében előfordul. A II. Paschalis pápa 1102. évi megerősítő levelében említés van az apátság itteni, a Megváltó tiszteletére szentelt egyházáról. Vitya falu (Gamástól délnyugatra, ma Puszta) határában az apátság 1225-ben a somogyi várjobbágyoktól megvásárolt egy darab földet, a hol kápolnát építtetett Szent Jakab tiszteletére s melléje egy kisebb remetekolostort is. Utóbb még, 1230-ban, kárpótlásul azért, mert a vityai várjobbágyok felégették a kápolnát és melléképületeit, 240 hold földet, majd még újabb 240 hold földet nyert az apátság. Fajsz, Dénes nádor és szolnoki ispán 1239 táján hozott ítélete szerint az apátságnak itt öt háza volt. Vitya és Fajsz között Albeus mester nyitrai főesperes, az 1237-1240. években készült összeírásában, még három apátsági birtokot nevez meg, ú. m. Csopakot, Tepeyt és Gyrchit, a melyek a mai Somogyvámos és Pamuk helységek határaiban feküdtek. Tepey a középkorban kettő volt, Nagytepej és Kistepej. Nagytepej, mely Fajsz, Nagykürtös és Pamuk közé helyezhető, már Szent László király idejében az apátság birtokai közé tartozott. II. Paschalis pápa 1102-ben megerősítette az apátságot e helység birtokában. Fonyód már Szent László király megerősítő levelében is előfordul, később a III. Incze pápa 1216. évi, III. Honorius 1225. évi és IX. Gergely 1232. évi megerősítő levele is említi. A két Bogát-pusztát Szent László király megerősítő levele és az 1216-1232. évi pápai bullák említik. Méhest Albeus mester 1237-1240. években készült összeírása jegyezte fel. Zselicz erdőségben (mely Kaposvártól délre terül el) Szent László király adott birtokokat az apátságnak, és pedig 30 kanászháztartást a hozzátartozó háznéppel és 300 sertéssel. Albeus mester szerint a Zselicz erdőségben, egy határgyűrűbe foglalva, az apátságnak 10 faluja volt, a melyben kanászok laktak. E 10 kanászfalu a következő: Márczadó, két Szerénke, Dercze, Vállusfej, Nyirakol, két Szent-László, Bozaisfalva (Bőszénfa?) és Karán. E 10 faluban Albeus idejében (1237-1240) összesen 300 háznépet írtak össze. 2. A tatárjárás utáni korszakban a XV. századig az apátság a következő helyeken volt birtokos: Kőröshegy, mely jószágkormányzósági székhely volt. Csaba 1184 óta a rend tulajdona, 1347-ből is van róla adatunk. Csicsal, Karád mellett, ma puszta. 1340-ben Decse fia Lacza és Bede fia Miklós vették bérbe. 1393-ban Nezdei Mihály fiának, Bessenyei Mátyásnak, adta bérbe az apátság. Fejéregyház Csicsallal volt határos. 1262-ben Gábrián fia, Gábrián, a maga és fiai birtokrészét Csicsalban és Fejéregyházán az apátságnak adta. 1364-ben már mint pusztult birtok fordul elő. Rád, 1336-ban az apátság itteni jobbágyairól vannak adataink. Tardon 1336-ban rendezték a jobbágyszolgálmányokat. Szamárkúton 1336-ban részbirtoka volt az apátságnak. Kara (Bogát szomszédságában), 1294-ben Pál Somogy vármegye alispánja, Együdei János és Iharos ellenében, a pannonhalmi apátnak ítélte oda. Bogát 1336-ban, Méhes 1310-ben szerepel apátsági birtokként. Györökön (Karával szemben délnyugatnak feküdt) 1310-ben az apátságnak nemes jobbágyai laktak. Györökkel volt szomszédos Tepej, a hol 1310-ben szintén nemes jobbágyokat találunk. Rupolyfőt, melyet 1220 táján tótokkal telepítettek be, 1270-ben az apátság és a királyné népei közösen bírták (Pannonh. Szent Benedekr. tört. II. 168.). A Zseliczségi Szent-Kereszt vagy Keresztúr azonos lehet Kaposkeresztúrral. 1358-ban Szigfried pannonhalmi apát Szent László adományának mondja. László apát 1369-ben benépesítéséről gondoskodik. Ez okból szabadalmakat biztosít a letelepülőknek. 430Keresztúrhoz tartozott Szent-László, melyről 1328-ban van első ízben említés. 1364-ben az országbíró megerősítette az apátságnak Szent-Lászlóhoz és Szentkereszthez való jogát. A többi zseliczségi birtokok közül: Márczadó a XIV. században Enezd vagy Enyzd nevet vett fel. 1400-ban e birtok határait a somogyvári konvent megjárta. Nyirakol, mely a baranyai határ közelében, Derczétől keletre, az Alma-patak mellett feküdt, 1250-1310-ben szerepel az apátság birtokai között. Szerénke 1335 előtt volt az apátság birtoka. Derczéről 1314-ből van adatunk. Szent-László (Nyirakol alatt) IV. Béla király egy, 1262-ben kelt oklevelében fordul elő, 1392-ben említik utóljára. 3. A XV. századból a következő apátsági birtokokról vannak okleveles adataink: Kőröshegy még 1536-ban is az apátságé. Rádot 1449-ben még Györgyi Bodó Gergely bírta bérben. Tard 1466-ban Debrentei Tamás birtoka. Kis-Egrest 1521-ben szerezte az apátság, 1536-ban is még e helység földesura. Szamárkút 1466-ban Debrentei Tamásé. Remete-Udvarhelyről először 1418-ban van adatunk. 1535-ben Török Bálint birtokába került. Kara 1536-ban is még az apátságé. Tepej és Bogát 1536-ban még az apátság földesúri hatósága alá tartoznak; az utóbbi helységet Debrentei Tamás 1457-ben jobbágyaival kiraboltatta. Kutasapátit a XV. század elején a Kutasi család bírta bérben. A Zseliczségben: Keresztúr, Enizd, Karán, Kis- és Nagy-Fűz, Nyírakol, Alsó- és Felső-Dercse, Hasság (Hárságy), Alsó- és Felső-Litterág (Litorág), Szerénke, Szeréntelke és Szent-László voltak az apátság birtokai, 1434-ben azonban az apátság e birtokokat cserébe adta Szerdahelyi Imrének több zala- és győrvármegyei birtokért (i. m. III. 285-289. 507.).
A pécsi káptalan.
A pécsi káptalan csupán zálogbirtokos volt a vármegyében. 1479-ben Bókonyai István Szentmihályfalva, Pelencze, Fölse, Ujfalu, Berzicze, Orolya, Pogánd, Sikota, Börös, Persán, Galambos, Kárász, Legéncz és Endrőcz helységekben bírt részeit elzálogosítja a káptalannak (Csánki D. i. m. II. 661.).
A pécsi püspök.
A pécsi püspök a XVI. században Vaska-Szent-Márton (ma Felsőszentmárton), Istvándi (1536-1550), Magyarlukafa (1536) helységekben bírt földesúri joggal. Az 1494. évi segedelemből a püspökség somogyi birtokaira 265 frt esett.
A János-lovagok birtokai.
A székesfehérvári János-lovagok legrégibb magyarországi birtokai közé tartoznak a somogyvármegyeiek, melyeket II. Géza leánya, Margit királyi herczegnő adományozott a lovagoknak. E birtokok a székesfehérvári rendházhoz tartoztak, később, midőn a csurgói rendház önálló lett, egyes birtokokat az új rendházhoz kapcsoltak. Mindamellett a székesfehérvári lovagok somogyvármegyei birtokaik legnagyobb részét az egész középkorban megtartották, sőt a mohácsi vész után, egészen Székesfehérvárnak török kézbe jutásáig, megtartották földesúri jogaikat egyes helységekben. A legrégibb oklevél, mely a székesfehérvári lovagok birtokaira vonatkozik, III. Béla királynak a már fentebb érintett megerősítő levele, az utolsó pedig az 1536. évi adóösszeírás (dicalis conscriptio). Összegezve a rendelkezésünkre álló okleveles adatokat, a székesfehérvári rendházhoz a következő birtokok tartoztak: Aranyos (1193), Bálványos (1431-1473), az 1536. évi adóösszeírás szerint is még földesurak voltak e helységben. Bere (1536. évi összeírás), Berény (a mai Nagyberény) első ízben az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő, 1280-ban is birtokosok itt a lovagok. 1431-ben már csak igényt tartanak hozzá, 1536-ban azonban ismét földesurak e helységben. Csege (ma Bálványoshoz tartozó puszta), az 1536. évi adólajstrom szerint a lovagok voltak a földesurai. Csepel (ma Nagycsepel) az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő, Csíz az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő, 1431-ben is igényt tartanak hozzá a lovagok. Csurgó (1193 megerősítő levél), később önálló rendház, majd a XV. században a vránai perjelség birtoka. Dada önálló rendház, 1335-ben azonban a székesfehérvári lovagok birtokolták. Ecsény az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő első ízben, később is, 1420-ban és 1476-ban, vannak adatok a lovagok itteni birtokairól. Fehéregyháza az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő. Gadányt (Guden) szintén az 1193. évi megerősítő levél említi. Gány első ízben az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő, 1431-ben is igényt tartanak hozzá a lovagok. Igal, Kapoly és Kereki csak az 1193. évi megerősítő levélben fordulnak elő. Kért első ízben az 1193. évi megerősítő levél említi. 1431-ben is igényt tartanak hozzá a lovagok. Lyuba (Lyaba, Jaba) előfordul az 1193. évi megerősítő levélben s 1431-ben is igényt tart hozzá a rendház. Lulya (ma Lulla-puszta, Torvaj határában), 1431-ben igényt tartanak hozzá a lovagok. Marjad, csak az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő. Megyer (ma Koppánymegyer) az 1193. évi megerősítő levélben 431fordul elő, 1428-ban is a lovagoké. Nyim, első ízben az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő, 1431-ben is igényt tartanak hozzá. Ság (a mai Ságvár táján), 1431-1447. években a lovagok igényt tartanak hozzá. Somberény (ma Nagyberényhez tartozó puszta) az 1193. évi megerősítő levélben fordul elő. Szőllős, 1431-ben igényt tartanak hozzá. Szulok, előfordul az 1193. évi megerősítő levélben, később is, 1332-33-ban, a lovagoké. Tarány 1454-ben a lovagok birtoka. Ugal, 1431-ben igényt tartanak hozzá (Tört. Tár 1911. évf. 393-396. - Orsz. Lev. Dl. 12.364. 1536. évi dicalis conscriptio).
Tihanyi apátság.
A tihanyi apátság még I. Endre királytól nyert birtokokat a vármegye területén. Az 1055. évi alapítólevél szerint az apátság Fok (Siófok), Kak-Szarna, Gamás és Gyisznóhely nevű helységeket nyerte I. Endre királytól. Az 1211. évi összeírásban az apátság birtokai között: a foki rév, Holovágy, Losta, Törökfalu, Szántófalu, Teleki, Gamás, Csopak, Boklár (Boglár), Ság, Dob, Kőp (mai Köppuszta), Füzegyfalu és Igal szerepelnek. Ezek közül Szántód, Teleki és Gyesznó vagy Apáti az 1267. évi pápai bullában is előfordulnak, s Gamás nevű falvak is, 1398-1417-ben, az apátság birtokai. Csicsal 1337-39-ben szintén az apátságé; ellenben Igalon 1350-ben az apátságnak már nincsenek birtokai, azokat a nyúlszigeti apáczák jobbágyai használják. 1358-ban Nagy Lajos király meghagyta a székesfehérvári káptalannak, hogy az apátság birtokainak határait járja meg, A káptalannak ez alkalomból kiállított határjárólevele a vármegyék szabatos megjelölése nélkül sorolta fel az apátság birtokait, melyek közül somogyiak: Igal, Töttös, Megyere, Ság, Gamás, Szárszó, Kőröshegy, Berej, Bálványos, Török és Fok helységek. A XV. században Gamáson kívül Telekit (1480), Csicsalt (1466), Albertfalut (1472), Apátitelek-pusztát (1458) és Fokszabadit (1534) találjuk az apátság birtokában (Pannonhalmi Szent Benedekrend tört. - Csánki Dezső II. 700.).
Titeli káptalan.
A titeli káptalan birtokairól közvetlen adatok nincsenek, a XV. században a káptalan jobbágyai mint Túr (Somogytúr) szomszédosai bukkannak fel (Csánki D. i. m. II. 700.).
Türjei prépostság.
A türjei prépostság 1335 óta, a Szentgiroltiak adományából, a balatonvidéki Besenyő részeit bírta.
Vérteskeresztúri apátság.
A vérteskeresztúri apátság 1424-ben Káson bírt földesúri joggal.
Veszprémi káptalan.
A veszprémi káptalan egyike a vármegye legrégibb egyházi birtokosainak. Birtokainak egy részét alkalmasint még Szent István király adományából bírta. I. László király, 1082 táján kelt oklevelével, a káptalant a következő helységek birtokában erősítette meg: Zamárdi, két Endréd, Luka (Lullya, ma puszta), Szőllős, Kapoly, Szárosaszó (Szárszó), Őszöd, Kőröshegy, Túr, Tat, Berchény (Berény), Grozi (Oroszi), Irög, Osman, a két Kiliti, Berej, Sörény, Keksa (Kegya, Kegye). A későbbi időből a következő birtokokról vannak okleveles adatok: Berény (Nagyberény, 1232-1536), Endréd (Alsó-Endréd, 1259-1394), Irög (1279), Kegye vagy Ketye (1279), Csaba (1279-1536), Lullya (1288-1381), Szőllős (1343), Száraszó (1368), Őszöd (1368), Zala (1368), Ocsman (1383-1536), Megyer (1429), Kisbér és Bonnya (1275).
Veszprémi püspökség.
A veszprémi püspökség csak a tatárjárás utáni korszakban szerzett birtokokat a vármegye területén. Legrégibb birtokainak egyike Görgeteg (1360-1436), ezenkívül a balatonmelléki Széphalom (1416), Lullya (1463), Csekel, Csege, Tótfalu (1466), Gerezd és Acsa helységekben (1480) volt birtokos. Az 1536. évi adólajstrom szerint a püspökség: a két Csícs (Csíz), Kortó, Csepel, Lullya, Gyönköd, Bálványos, Csege, Berki, Egyházas-Kapoly, Egres, Acsa, Tomej, Tótfalu és Mocsola helységekben bírt földesúri joggal. A veszprémvölgyi apáczák 1402-ben kapták: Miske fia Pál fia Mátyástól Egyházas-Szamárdot.
Vránai perjelség.
A vránai perjelség, mely 1324-28. években került a jeruzsálemi Szent János-lovagrend birtokába, még a XIV. században birtokolt Somogyban. 1347-ben a vránai perjelség a János-lovagok magyar-szlavoniai rendtartományi főnökségével egyesíttetvén, ezidőtől a vránai perjelek főtörekvése odairányult, hogy minél több rendi birtokot csatoljanak a perjelségi javakhoz. A lovagrend csurgói háza is áldozatul esett a vránai perjelek hatalmi törekvéseinek. Csurgó elveszítvén önállóságát, a vránai perjelség birtoka lett. Csurgó már Pelsőczi Bubek Imre alatt (1395-1405) került a vránai perjelség birtokába. Egyik utódát, Szent-Györgyi Tamás perjelt, 1454 máj. 1-én a somogyvári konvent Csurgó, Szenta, Csente, Sarkad, Alsok, Szigeth, Bodafalva, Veutse, Bálvánd, Molnár, Pápa, Pogyand, Szentkirály, Nagymarton, Vésse, Bagh, Almágy és Gyékényes birtokába iktatta be 432(Századok 1911. évf. 87. lap). A rendelkezésünkre álló okleveles adatokat egybevetve, a perjelség a következő helyeken volt birtokos a vármegye területén: Bálványos (1431), Beleg (1493-1536), Bocskád vagy Bacskád (ma Somogyudvarhelyhez tartozó puszta) a perjelség legrégibb birtokainak egyike, 1367-ben már a perjelség birtokában találjuk, bírta 1498-ban is. Bodafalva (1431), Csurgó 1405-ben már a perjelségé, Czirók (1450), Ecsény (1480) s 1450-ben Gadány helységre is igényt tart a perjelség a Marczaliakkal szemben. Ivánczfalva (1454-1498), Jákófalva (1454), Kétnyár (1454-1498), Kónyi (1477-1503), Malatka vagy Malaczk (1367-1498), Marticza (1367), Mike (1466), Mustintelek helység birtokához 1450-ben tart igényt a perjelség, Nagymarton (ma Csurgónagymarton) 1367-ben a perjelség birtoka. Pósafalva (1454), Szemere (1454), Szenta (1360-1498), Sziget (1431), Tarány (1454-1498), Udvarhely (ma Somogyudvarhely, 1454-1498), Urbánfalva (1454), Vecsernye-puszta, Berzencze mellett (1454-1498), perjelségi birtokok (Tört. Tár 1911. évf. 398-400. - Csánki D. i. m. II. 705.).
Zágrábi püspökség.
A zágrábi püspökség 1331-ben Bodonyt és Tikodot bírta (Anjouk. Okmt. II. 561.), ezeken kívül az 1536. évi adóösszeírásban Böhönyét is a birtokában találjuk.
Zalavári apátság.
A Szent István királytól alapított zalavári benédekrendű apátság a Szent Adorján vértanutól megszentelt helyen feküdt és még Szent Istvántól nyert birtokokat a vármegye területén. Az 1019. évi alapítólevél szerint Csurgó vásárjövedelmet szolgáltatott az apátságnak. 1024-ben Bölcső helységet nyerte az apátság, a Dráva-folyó halászati jogával. Bölcső a mai Barcs körül fekhetett. 1389-1495. évekből is van róla okleveles adatunk (Füssy Tamás: A zalavári apátság tört. 31. 54. l.).
A királyi kanászok.
Somogy lakosságának főfoglalkozása a földmívelés, állattenyésztés és szőlőmívelés voltak. Különösen a sertéstenyésztésök volt hírneves. A vármegye minden részében találunk kanászoktól lakott egész helységeket. A Csurgótól délre, le egészen a Dráváig, elterülő hatalmas földterület, melyet II. Endre király a szentföldi János-lovagoknak adott, a királyi kanászoké volt. A Zseliczségben a pannonhalmi apátságnak tíz kanászfaluja volt, összesen 300 háznéppel. Királyi kanászok laktak: Bozás (Bőszénfa és Hárságy vidékén), Derczefalva (Kishárságy vidékén), mindkét Szent László (Szigetvártól éjszakra) és Vályus helységekben. Királynéi kanászok pedig Márczadó helységben.
Királyi vinczellérek.
Még jelentékenyebb volt a középkorban Somogy szőlőművelése. A fennmaradt oklevelek számos oly helységről emlékeznek meg, a melyeket a várszerkezet fennállása alatt és után, a XIII - XIV. századokban, szőlőműveléssel és borászattal foglalkozó királyi szolgálmányosok laktak. Így Bábonyban királynéi vinczelléreket, Berényben (ma Nagyberény) királynéi kulcsárokat és pinczemestereket, Gányban királynéi vinczelléreket találunk. Az egyházi birtokokon is számos szőlőtelepet és szőlőmívest találunk. Albeus mester 1237-1240. évi összeírása szerint a pannonhalmi monostornak Zamárdon két háznépe volt a pinczések rendjéből és négy szőlője, Endréden pedig két szőlőmívese és ugyanennyi szőlője. Kutason öt szőlőt és ugyanannyi szőlőmívesházat kapott az apátság 1146-ban Szines úrnőtől. Gamás falu határában is két szőlője volt az apátságnak, melynek birtokában II. Endre király 1221-ben megerősítette.
Somogyi szőlőbirtokosok.
Az egyháziak példájára a világi urak is igyekeztek Somogy vármegyében szőtőbirtokokat szerezni. A vármegyében letelepedett nemzetségek mindegyikének volt a vármegyében szőlője. Így a Csák-nembeli Miklós, a Kisfaludy család őse, komáromi és csanádi ispán (1212-1239), hogy asztaláról a híres "somogyi bor" ne hiányozzék, Zamárdon szőlőt szerzett (Karácsonyi János i. m. I. 309.). A Csák-nembeli Demeter bán, az ugodi ágból, 1285-ben Bálint fia Jordán székesfehérvári polgár szőlejét nyerte el Somogyban a királytól (u. ott I. 336.). A Dorozsma-nembeli I. István fiai: Kazal I. Pál János, a Harapkay család őse, és András 1322-ben közösen bírtak egy szőlőt Tótgyugyon (ma Gyugy. Karácsonyi i. m. I. 419.).
A Miset-nemzetség tagjainak 1408-ban Vasadon (Öreglak közelében) voltak szőlőbirtokaik. Nagylucsei Orbán egri püspök és testvérei 1488-ban Endrédi Somogyi Bernáttal együtt a magvaszakadt Bálványosi György birtokait nyerték adományul: Bálványos, Csege, Kápolnás-Kapoly és Egyházas-Kapoly helységekben, a melyekben, a püspök egyik rokonának értesülése szerint, minden művelés nélkül megterem évenként 23-28 vasa bor (Csánki Dezső i. m. II. 688.).
Középkori várak.
Bár a török hódoltság megsemmisítette a vármegye középkori műemlékeit, a fennmaradt romok után és az okleveles emlékekből némileg tájékozódhatunk a somogyi nemesség jólétéről és gazdagságáról.
433A tatárjárás után mindegyre általánosabbá válik az erődítvények építése. A középkorban 15 várról vannak okleveles adataink. Az ősi nemzetségek egymás után építgettek várakat. Így a Tibold-némzetség Babócsán, a Győr-nembeli Szerdahelyi Dersfiak Báton, a Zákányiak Zákányban, a Héder-nembeliek Rupolujvárott. A XV. században a legtöbb vára Marczaliak birtokába kerül, az övék 1398-tól Babócsa, 1396-tól Fejérkő s 1445 körül megszerzik Zákányt. A XV. század folyamán több vár épül a vármegye területén, a Bakonyaiak Barcson, Forster György 1468 után Szent-Erzsébeten, Korothnai János nádori ítélőmester Korothnán, a Laki Thúz család a mai Öreglakon, a Tapsonyi Anthimiak 1463 táján Szigetvárt építtettek várakat.
A várak felszerelései, kincsei.
Az egyes középkori várak felszereléséről érdekes adatokat tartalmaz az a leltár, a melyet Korothnai Katinkának Korothna várába történt beiktatása alkalmával vettek fel. E leltár szerint: a várban 6 ágyú és taraczk, 95 szakállos, 38 kézipuska, 8 dárda, 5 számszeríj, 3 számszeríjhordó, 4 tegez, 2 kézinyíl és hét ostyasütővas találtatott (Századok 1870. 27. 1.). A korothnai vár nem tartozott ugyan a nagyobbak és az erősebbek közé, mindamellett a berendezése is elég fényes volt s midőn Erdődy Péter, 1512 máj. 25-ike körül, csellel hatalmába kerítette, az ott talált arany- és ezüstneműeken kívül szőnyegeket és irományokat is zsákmányolt. Ezeket az arany- és ezüstneműeket Korothnai Katinka édesanyjától, Bajnai Both Magdolnától örökölte, a ki azokat nagyrészt nászajándékul kapta.
Még jelentékenyebb vagyon halmozódott össze Szigetvárott, a Török család uralma alatt. Szigetvár és tartozékai 1463-ban még Garai Jób kezén voltak, de 1473-ban, vásárlás útján, Török Ambrus kezére jutottak, a ki a várat olyan jelentékenyen megerősítette, hogy 1491-ben Corvin János szétvert hadának egy része Szigeten talált menedéket. Török Ambrus értett a vagyonszerzéshez, sőt kincsekért erőszakra is rávetemedett. 1485-ben testvérével Péterrel, továbbá Disznósi László és Szentiváni Batha Márton baranyai nemesek szolgáival együtt megtámadta a Szerdahelyi Bánfi István várát: Báthot. Az eredményes ostrom után bevett várban a szekrényeket feltörette, s a drága selyem és bársony női ruhákat és ékszereket is elvitette. Bánfi István panaszára Báthori István országbíró ez ügyben vizsgálatot rendelt el, melyet a somogyvári konvent foganatosított. Midőn Török Ambrus fia, Imre, 1487-ben nőül vette Parlagi György leányát, Krisztinát, ez összes ingóságait átadta férjének, melyek szintén Szigetre kerültek. Ekkor már ingatlanokban is nagyvagyonú volt ez a hatalmas család. 1492-ben a szintén Corvinpárti Török Imre 2000 forintot kölcsönzött Mátyás király természetes fiának, kinek vagyonát a trónjelöltséggel járó tetemes kiadások felemésztették. Török Imre 1506 táján lett Nándorfehérvár bánja, s ez időtől szüntelen harczban állott a törökökkel. 1515-ben, hadba vonulása előtt, végrendelkezett is, e végrendeletéből tudjuk meg, hogy Koszka Tamásnak egy ló árával, vagyis 20 forinttal tartozik; Báthori Istvánnak egy 300 frt értékű nyaklánczot zálogosított el; Somi Gáspárnak és Biró Kelemennének Futakon szintén egy nyakéket adott zálogba. Török Imre halálával (1521-ben) vagyonát fia Bálint örökölte, a kinek a szereplése a mohácsi vész utáni korszakba esik. A mohácsi vész utáni zavarteljes időket Török Bálint elsősorban szintén vagyonának gyarapítására használta fel, s hogy a rabolt kincsei biztonságban legyenek, főként Szigetvár megerősítésére törekedett. Az ingoványos tavat megtisztíttatta s elkezdte az erődítvények építését. De amellett ágyúkkal is bőven ellátta a várat. Több nagy ágyút öntetett, még a szigetvári kolostor harangjából is ágyút öntetett. Szigetvár hadi felszereléseiről egy 1553 máj. 12-én felvett leltár számol, a mely szerint a várban 12 hosszú ágyú volt. Török Bálinttól három maradt ott 1531-ből s 1533-ból. Ezenkívül volt a várban 160 taraczk, közöttük kerekesek is. Volt még a várban két úgynevezett faltörő, azaz kődobó ágyú, az egyik Török Bálint szerzeménye 1533-ból. A taraczkok között: a leltár csetnekieket, prágaiakat és közönségeseket különböztet meg. A golyóknak egy részét az ágyúk és a taraczkok mellett tartották a magas toronyban, melynek emeletein 214 golyó volt. A taraczkok mellett 8860 golyót, azonfelül a várban még 4652, a városban 1530 golyót találtak. A várhoz egy kis külső gazdaság is tartozott, hol 2 tehenet, 25 disznót, 105 baromfit (közöttük 13 pávát), 7 kecskét, 5 méhkast talált a biztos. A várban elhelyezett élelmiszerek között volt buza, rozs, árpa és zabliszt 5935 köböl, lencse, paszuly, bab 30 és fél köböl, káposzta és füstölt hús csak kis mennyiségben, 100 sonka, 137 mázsa háj, 158 mázsa szalonna, 137 mázsa disznóláb és 143 hordóban 6275 punt bor (Németh Béla: Szigetvár Története 59-117.).
434Fejérkő romjai.
A Balatontól mintegy hét kilométer távolságra, Kereki község határában, meredek hegytetőn, erdőktől körülövezve emelkedett Fejérkő, mely jelenleg Katonavár néven ismeretes. E vár még a XIV. században épült s 1396-ig a királyé volt. A várat 200 méter hosszúságban mintegy 15 méter széles és hat méter mély sánczárok futja körül. A párkányok, boltívek és egyes falrészek, a jelenlegi tulajdonos gondoskodásából, még most is kivehetőleg jó állapotban vannak (Eibner József adatai).
A kőröshegyi templom.
Az egyházi építészetnek kétségkívül legrégibb maradványa a kőröshegyi templom. Ezt a templomot még Szent István uralkodása alatt építették a szentbenedekrendi szerzetesek. A templom körül kolostort is építettek, mely azonban inkább csak megszállóhely volt, bár térfogata elég tekintélyes a felfedezett alapfalak után ítélve, mintegy 1024 -méter terjedelmű volt. Az alapfalak rendkívül szilárdak, mert kerülnek közöttük 110 cm vastagságúak is. Az alapfalakból következtetve, a templom várszerűleg volt megerősítve s eredetileg román ízlésben épült, később a XV. században gót ízlésben építették át s így maradt a mohácsi vész után is néhány évtizedig, mígnem Török Bálint rablóhadai felégették. A török hódoltság idején a templom mindegyre jobban omladozni kezdett. 1757-ben az akkori kegyúr a templomot némileg helyreállíttatta s ebben az állapotában maradt az 1906-1907. évig, midőn a Műemlékek Országos Bizottsága eredeti alakjában visszaállíttatta. A kőröshegyi templomról Szent László királynak a veszprémi egyház részére, 1082 táján, kiadott megerősítő levele és XI. Incze pápa 1215-ben kelt bullája is megemlékezik (Kommandinger Kálmán plebános adatai).
Középkori iskolák.
A Szent Benedekrend megtelepedésével karöltve járt a szellemi műveltség terjedése. Mikor Szent László király a somogyvári monostort alapította, egyidejűleg szerzetesi iskolát is állított fel itt s már 1091-ben, a monostor átvételekor, a Magyarországba érkezett szerzetesek között első helyen említik a Poitiers városából való tudós nyelvészt, Petrus Pictaviensis grammatikust. A somogyvári iskola azonban elsősorban papnevelőintézet volt. Ez a kolostori iskola azután a franczia szerzetesek elköltözésével megszűnt s már a későbbi időből nincsenek adataink, hogy Somogyvárott szerzetesi iskola lett volna.
A XV. században, a műveltség terjedésével azonban a vármegye területén is alakultak tanintézetek. 1494-ben Marczaliban már volt iskola, egy ez évben kelt oklevél az itteni iskolamesterről emlékezik meg (Csánki D. i. m. II. 579.). Az iskolát valószínűleg még a Marczali család alapította s további fenntartásáról a Báthoriak gondoskodtak. Iskolája volt Kálmáncsehi (ma Kálmáncsa) városnak is, mely azonban a XVI. század közepén a protestánsok birtokába került. 1548-ban Enderik Máté, 1559-ben Bellenius Tamás, majd egy bizonyos Imre, később Kammasi János voltak a helység tanítói (Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás. 101. l.).
A műpártolás. Kálmáncsehi Domokos.
A XV. században a vármegyei nemescsaládok sarjai sűrűn keresték fel a külföldi, különösebben olaszországi főiskolákat, honnan hazatérve, itthon is terjesztették a szellemi műveltséget. Az egyes főurak s főpapok melegen felkarolták a művészeteket is. Könyvtárakat alapítottak, festőket, zenészeket fogadtak s bőkezűen pártfogolták a tanulni vágyó ifjúságot. A somogyi származású Kálmáncsehi Domokos 1462-ben székesfehérvári prépost, 1495-től 1501-ig váradi, majd erdélyi püspök, közben, 1483-tól, a somogyvári apátság javadalmainak is élvezője. Már Mátyás király uralkodása alatt élénk részt vett nemzetünk politikai és közművelődési törekvéseiben. Még székesfehérvári prépost korában összegyűjtötte korának legdíszesebb kódexeit, melyeknek némelyikét nagy költséggel Olaszországban készíttette el.
Könyvtárából eddig négy darab ismeretes. Ezek egyikét Lambachban, a szentbenedekrendűek könyvtárában, másikát Bécsben, a Lichtenstein herczegeknél, a harmadikat a zágrábi székesegyház kincstárában és a negyediket a zágrábi érseki könyvtárban őrzik. Ezek között művészeti szempontból legbecsesebb az első, mely zsolozsmakönyv, úgynevezett breviárium. Ezt a könyvet még prépost korában készíttette. Már prépost korában szoros baráti viszonyban állott Vitéz János püspökkel, miként erről az utóbbinak egy sajátkezű feljegyzéséből értesülünk.
A fehérvári székesegyház éjszaki oldalán kápolnát építtetett Szent Anna tiszteletére, hol temetkezni is kívánt. Még prépost korában sok értékes egyházi ékszert vásárolt vagy kapott ajándékba. Ezek közül legbecsesebb volt az a drágaköves aranykereszt, melyet Corvin János herczegtől nyert adományul, abból az alkalomból, 435hogy Mátyás király temetésén ő énekelte a gyászmisét. Ez a kereszt egykorúak állítása szerint 45 ezer forintot ért.
Midőn Miksa hadai Székesfehérvárt 1490-ben bevették, Domokos prépost kincsei a győztes ellenség kezébe kerültek s ő maga is csak ezer veszély közepette mentette meg életét.
Domokos prépost rokonait is hathatósan támogatta tanulmányaikban. Egyik rokona, Szegedi István, 1486-ban a bécsi egyetemen tanul, másik rokonát, Cseh György deákot, a ki tehát szintén tanult ember volt, udvarbírájává tette.
Valószínűleg rokonai voltak Kálmáncsehi Jakab, Illés és László is, a kik 1478-1489. évek között, tehát éppen Domokos prépost korában, a bécsi egyetemen tanultak, valamint Kálmáncsehi Mihály, 1503-ban váradi kanonok, a ki alkalmasint szintén Domokos püspöknek köszönhette neveltetését és emelkedését az egyházi pályán (Bunyitai Vincze: A váradi püspökség története. I. 332-343.). A Kálmáncsehi család sarjainak pályája nem áll magában a vármegye történetében, mert végiglapozva Fraknói Vilmos "Magyarországi tanárok és tanulók a bécsi egyetemen" czímű nagybecsű értekezését, számos somogyi származású tanárra és tanulóra akadunk az egyetemen.
Somogyiak a bécsi egyetemen.
A bölcsészeti kar tanárai között előfordul 1492-ben Stephanus de Heresnye (Heresznye). A hittudományi karon: 1425-26-ban Thomas de Zachkan, 1427-ben Thomas de Zakan. A bölcsészeti kar magyarországi származású tanácsosai között: 1416-ban Thomas de Zachan, 1426-ban Thomas de Zakan. A bölcsészeti kar magyarországi származású vizsgálói között: 1415-ben Thomas de Zakan, 1417-ben Thomas de Zackan, 1424-ben Thomas de Zakan. A magyar nemzet prokurátorai között: 1494-ben Stephanus Gheztw de Heresznye (Heresznyei Gecző István). A tanulók között: 1428-ban Emericus de Ders, Ambrosius de Tamassi (tán a mai Drávatamásiból származott), 1429 és 1433-ban Paulus de Bela, 1437-ben Joannes de Curgo (Csurgó), 1438-ban Paulus de Dumbro (a mai Kastélyosdombó) és Balthasar de Segesdino, 1439-ben Ambrosius de Dombro, 1445-ben Valentinus de Simigio, 1451-ben Stephanus de Zoob (Somogyszob), 1452-ben Gregorius de Zala, ugyanő 1455-ben magiszteri fokozatot nyert. A "Natio Hungarica" anyakönyveiben a következő somogyi származású tanulókat találjuk: 1454-ben Ambrosius de Sylicze (tán Silisio, akkor Zselicz lesz), 1454-ben Petrus de Thasar, Georgius sacerdos de Dombro, Dominicus de Babocza (Babócsa), 1455-ben Ladislaus de Pernez (Pernesz) baccalaureus, vagyis "borostyános" azon tanulók elnevezése, a kiknek a vizsga letétele után megengedték, hogy bizonyos tantárgyakból előadást tarthassanak. Benedictus de Zelizio baccalaureus, Johannes de Dombro, 1456-ban Lucas Carnificis de Hecze (Hecse, elpusztult helység), 1457-ben Paulus de Dombro, 1465-ben Michael de Segesd, 1475-ben Lucas de Meztegnie (Mesztegnyő), 1476-ban Andreas de Kapusch (Kapos), 1478-ban Jacobus de Kaalmanczehy (Kálmáncsehi), 1479-ben Andreas de Hadgymas (Hagymás), 1480-ban Elias de Kalmantsche (Kálmáncsehi), 1481-ben Stephanus de Geczew de Heresznye (Heresznyei Gecző István), ugyanő 1487-ben baccalaureus fokozattal fordul elő, 1481-ben Lucas de Vasamsmernie (Vásárosmernye), 1490-ben Stephanus de Hereznye, 1494-ben Antonius de Bela canonicus albensis (székesfehérvári kanonok) baccalaureus, a XVI. században: 1505-ben Leonardus Jámbor ex Zelisio, 1514-ben Matheus de Hagymas, 1512-ben Joannes Zerechen de Meztecznyew (Mesztegnyői Szerecseny János) a nemes származású tanulók névsorában. 1505-ben Petrus Patay de Semigio, 1522-ben Michael de Belawar, 1522-ben Frater Nicolaus eg Zumagwar (Somogyvár), 1527-ben Stephanus Marczaly, 1529-ben Joannes Zendi de Kapos, 1535-ben Stephanus Dersfi de Serdahely nobilis, 1538-ban Symon Myndzentinus eg Sylisio, Ambrosius Eccl. de Mosdos 1541-ben Andreas de Belawar.
Somogyiak a krakói bursában.
A krakói bursa magyar tagjai között a XVI. században a következő somogyi származású tanulók fordulnak elő: 1504-1508 között Michael de Simigio, 1511-ben Philippus de Szenta, 1516-ban Joannes Belwar, 1519-ben Emericus de Simigio Seggosdiensis (segesdi származású), 1519-ben Stephanus de Kappos, Georgius de Heyche (Hecse), Michael de eadem, 1521-ben Blasius de Hagmas (Hagymás), 1523-ban Martinus de Calmanthei (Kálmáncsehi).
436II. A MOHÁCSI VÉSZTŐL A KIEGYEZÉSIG.
1. A vármegye története az ország három részre szakadásának, a szabadság- és a vallásharczok korában.
A mohácsi vész szinte megbénította a nemzet ellentállóképességét. Bár a török hadak az ország fővárosát is megszállották, a törökök elleni további küzdelemre senki sem gondolt.
Frangepán Kristóf.
Ama kevesek közé, a kik az általános zűrzavarban nem veszítették el bátorságukat és önbizalmukat, tartozott Frangepán Kristóf horvát bán, a ki a megpróbáltatás napjaiban erélyes kezekkel igyekezett az általános fejetlenségnek gátat emelni. Magatartása Somogy vármegye rendeire is jelentékeny hatással volt, sőt találkoztak olyanok is, a kik királynak emlegették (Mill. Tört. V. 9.).
Szapolyai János királysága.
A mohácsi veszedelemből megmenekült urak közül azok, a kiknek az ország sorsának irányításában döntő szerepük volt, Pozsonyban gyűltek össze, a hol várakozó álláspontot foglaltak el. Ellenben az ország túlnyomó többsége Szapolyai János erdélyi vada körül csoportosult. Az utóbbiak közé tartozott Szigetvár ura, Török Bálint is. Ő volt egyike azoknak, a kik a koronát János király fejére tették.
A király, hogy Török Bálintot lekötelezze, a koronázás után Temes vármegye főispánjává nevezte ki.
A Ferdinánd-párt.
Ama kevesek közé, a kik Ferdinánd osztrák főherczeg trónjelöltségét támogatták, tartozott a vármegyében birtokos Németujvári Batthyány Ferencz bán, továbbá Tahy Ferencz, a vránai perjelség javainak kormányzója.
A Ferdinánd-pártiak közül ekkoriban Tahy Ferencz, a ki az egész csurgói uradalmat bírta, volt a legjelentékenyebb birtokos. Batthyány Ferencznek, kinek őseitől öröklött birtokai a Balaton mellékén terültek el, ekkor még jelentékenyebb jószágai nem voltak a vármegyében, de különben is Batthyány már II. Lajos király uralkodása alatt a zászlósurak között foglalt helyet s a vármegyében nem igen szerepelt, tehát az itteni nemességre befolyása sem volt.
Báthori István.
Báthori István, a Ferdinánd-párt feje, a vármegyében nem volt ugyan birtokos, de testvérei: Báthori András és György, a vármegye főispánja révén, mégis jelentékeny befolyást tudott volna magának biztosítani, csakhogy Báthori István személye közgyűlölet tárgya volt s így nem számíthatott arra, hogy a vármegyei nemesség sorából Ferdinándnak párthíveket toborozhasson. Testvérei András és György, közvetetlenül a mohácsi vész utáni időben, inkább a nemzeti párthoz szítottak. Báthori András ekkor már a többek között Barcs, Babócsa, Zákány és Marczali várakat bírta. Vagyonát az általános pusztulás közepette is mindegyre növelte s 1542-ben már ő volt a vármegye legnagyobb birtokosa.
Báthori Istvánra hárult tehát a feladat, hogy Andrást Ferdinánd ügyének megnyerje, a mi rövid idő alatt sikerült is. Báthori András 1521-ben már Ferdinánd híve lett, a ki őt tárnokmesterévé nevezte ki.
Báthori István társaságához tartozott Szalaházy Tamás veszprémi püspök is. Az ő feladata lett volna, hogy a somogyi papságot, mely még az 1542. évi adóösszeírás szerint is jelentékeny számú volt, Ferdinánd táborába terelje. Csakhogy Báthori István és társai ekkor még nagyobbarányú mozgalmat nem tudtak indítani, mert hiányzott ehhez a szükséges pénz. Így tehát Ferdinánd csak igéretekkel biztathatta híveit. Mialatt tehát a Pozsonyban tanyázó Ferdinánd-párti urak - pénzhiány miatt - egyelőre tétlenségre voltak kárhoztatva, azalatt a nemzeti párt gyors cselekvésre szánta el magát.
Főemberei okt. 14-én Tokajban értekezletet tartottak, a honnan nov. 5-ére Székesfehérvárra királyválasztó országgyűlést hirdettek. Ezt a meghívót többek között Báthori András is aláírta.

I. Ferdinánd. (Az Orsz. Képtárból.)

Báthory István. (Az Orsz. Képtárból.)

Nádasdi Tamás. (Az Orsz. Képtárból.)

Roggendorf. (A "Heldenbuch"-ból.)

Szulejman II. (Az Orsz. Képtárból.)

A babocsai vár régi képe. (Egykorú metszet. Gróf Somssich Béla tulajdona.)
A két ellenkirály és tábora.
Mivel Tahy János, a kit a Ferdinánd-pártiak a székesfehérvári országgyűlés megtartásának megakadályozásával bíztak meg, megkésett Székesfehérvár megszállásával, többé mi sem akadályozta az országgyűlés megtartását, mely 1526 nov. 10-én Szapolyai Jánost választotta királylyá.
Báthori István nádor és hívei azonban nem nyugodtak bele a székesfehérvári országgyűlés határozataiba, és decz. 17-én Pozsonyban Ferdinánd osztrák főherczeget kiáltották ki királylyá.
Ferdinánd királylyá választása után Báthori István és társai azon fáradoztak, hogy János király híveit elcsábítsák. Báthori András átpártolását csakhamar követte 439Báthori Györgyé, a kit Ferdinánd király meghagyott Somogy vármegye főispáni méltóságában. De Ferdinánd megbizottainak Török Bálintot is sikerült elhódítaniok. A 24 éves, könnyelmű ifjú nem sokáig állott ellent a csábításnak. Roppant vagyonával fontos politikai tényező lévén, átpártolása Somogyban is előkészítette a talajt Ferdinánd ügyének.
Ferdinánd ravasz megbizottai azonban egy ideig leplezni óhajtották Török Bálint átpártolását s ezért felszólították, hogy új pártállását mindaddig titkolja el, míg Ferdinánd Magyarországba érkezik. 1527 nyarán Ferdinánd tekintélyes had élén egész Budáig nyomult. Azalatt Batthyány Ferencz bán, Báthori György főispánnal egyesülve, Somogy vármegyén át Szlavóniába nyomult, s ott János király egyik rendületlen hívét: Frangepán Kristófot támadta meg, a ki teljesen magára hagyatva, egész nyáron át, változó szerencsével küzdött Ferdinánd hívei ellen, de Varasd ostrománál halálosan megsebesülvén (szept. 27), vele e vidéken János király legerősebb támasza kidőlt (Millenn. Tört. V. 52.).
Frangepán halálával egész Somogy vármegye Ferdinándnak esküdött hűséget. Bár a köznemesség János király híve volt, a Ferdinánd-párti hatalmas főurakkal szemben nem tudta a küzdelmet sikerrel felvenni, annál kevésbbé, mert a harcztéren is siker koronázta Ferdinánd hadainak működését. Ennek a hatása alatt Ferdinánd országgyűlést tartott, mely elismerte őt királynak, nov. 3-án pedig Székesfehérvárott megkoronázták.
1528. év elején Török Bálint és Pekry Lajos, a ki Báthori Erzsébetet bírta nőül, mely házasság révén a vármegye területén Görgeteg, Csököly, Erdőcsokonya, Segesd stb. helységekben volt birtokos, a Felvidéken harczoltak János király hadai ellen, melyeket szétszórtak s a királyt kiűzték az országból.
A János király és Szulejmán szultán között kötött szövetség következtében, azonban csakhamar megfordult a koczka. S habár 1529 őszén, midőn Szulejmán harmadízben jött be az országba, a vármegye nemessége ismét János király hűségére tért vissza, hívei mégsem tudtak sikerrel fellépni a Ferdinánd-pártiak ellen, mert Szulejmán szultán Bécs alatt szenvedett kudarcza következtében kénytelen volt az országból kivonulni, mire Török Bálint vérszemet kapva, Szigetvárról szüntelen zaklatta János király híveit.
János király, hogy Török Bálintot átpártolásáért megfenyítse és hogy folytonos garázdálkodásainak és rablókalandjainak is gátat vessen, 1530 őszén meghagyta Mesztegnyői Szerecseny Jánosnak és Nádasdy Tamásnak, a ki az 1529. évi hadjárat alatt csatlakozott hozzája, hogy hadaikat összegyűjtve, Kápolnai Ferenczhez, az ezidőtájt vitéz lovasvezér hírében álló hívéhez csatlakozzanak s az ő segítségével Török Bálintot csellel hatalmukba kerítsék, vagy ha ez nem sikerülne, vegyék Szigetvárt ostrom alá. E czélból János király Nádasdynak és Szerecseny Jánosnak még azokat a török hadakat is rendelkezésükre bocsátotta, a melyeket Szulejmán az 1529. évi hadjárat alatt Buda várában visszahagyott. Ezeket Kászun bég vezette. Csatlakozásukkal Nádasdy és Szerecseny mintegy 10 ezer ember fölött rendelkeztek.
Török Bálint azonban már jóelőre értesült az ellene tervezett támadásról és erélyesen készült a védelemre. Szigetvárt bőven ellátta élelmiszerekkel, új katonákat fogadott fel és így felkészülve, várta János király hadait, melyek a vár alá érkezvén, a várat körülvevő tó éjszaknyugati partján helyezték el ágyúikat és megkezdték az ágyúzást, de az ostrom sokkal nehezebbnek bizonyult, mint azt előre gondolták. A várat körülvevő víz is sokkal mélyebb, iszaposabb, sással és náddal elborított volt, semhogy azon az ostromlók átmehettek volna. E mellett az ágyúzás is mindegyre lanyhábban folyt.
Mikor Török Bálint látta, hogy az ostromlók nem tudják a várat megközelíteni, egy kisebb elszánt csapattal kirohanást intézett, mely alkalommal Nagy Imrét egy 25 tagú lovascsapat élén elfogta és lefejeztette s fejét karóra húzva, a vár fokára tűzette, a többi foglyokat azonban szabadonbocsátotta.
E közben Roggendorf Vilmos, Ferdinánd király hadvezére, okt. 31-én ostrom alá vette Buda várát, mire János király a szigetvári ostromseregből a török hadakat sürgősen magához rendelte. Elvonulásuk után Nádasdy nem merte megfogyott hadával az ostromot folytatni s ezért ő is csakhamar Buda felé vonult; Kápolnai Ferencz azonban nem volt hajlandó Nádasdyt követni, lovasaival tehát Szigetvár alatt maradt s Török Bálinthoz csatlakozott (Mill. Tört. V. 86. - Németh Béla: Szigetvár tört. 72-73.).
440Az 1530. évi ostrom után Török Bálint a szigeti várat újból megerősíttette, az ingoványos tavat megtisztíttatta, kiásatta és megnagyobbíttatta, majd elkezdte az erődítvények építését. A mohácsi vész óta tartó belháborúktól okozott pusztítások és ama siralmas állapot, a melybe az ország jutott, közelebb hozta az ellenkirályok híveit egymáshoz. Perényi Péter, a ki ekkor még Ferdinánd király híve volt, ismét megpendítette a két párt közös tanácskozásának eszméjét.
A dunántúli urak.
A dunántúli urak már 1531 márcz. 6-án Babócsán szűkebbkörű értekezletet tartottak, a honnan meghívót bocsátottak ki a magyar, horvát és szlavón rendekhez s az összejövetel helyéül Bálavárt s idejéül márcz. 19-ét tűzték ki. A felhívásra csaknem száz egyházi és világi úr jelent meg Bélavárott, 4000 fegyveres kíséretében, hogy a pártviszályok megszüntetéséről s a törökök elleni védelemről tanácskozzék. Az értekezleten Perényi Péter vitte a szót. Panaszosan felemlítette, hogy habár János király őt elfogatta és bár nem tartozik János hívei közé, a megoldás egyedüli módját mégis abban látja, hogy mivel a szultán János királynak adta Magyarországot, az egész ország János királyhoz csatlakozzék.
Az egybegyűltek nem hoztak határozatot, hanem máj. 18-ára Veszprémben tartandó országgyűlésre hívták össze a rendeket (Millenn. Tört. V. 97.). Ez országgyűlés azonban elmaradt. Mindamellett ez év őszén, Ferdinánd király néhány régi híve, mint Laki Bakits Pál, Török Bálint, uruk tilalma ellenére, Zákányban összejött a János-párti Nádasdy Tamással és 1532 jan. 1-re a balatonmelléki Kenesére hívták össze a rendeket; de ez a gyűlés sem vezetett eredményre, bár maga Ferdinánd is elküldte oda követeit (Mill. Tört. V. 99.).
Szulejmán bejövetele.
A béketárgyalásokat csakhamar megszakította Szulejmán bejövetele, a mikor az 1532. év folyamán újabb hadjáratot indított Ferdinánd ellen.
Ápr. 25-én indult el Konstantinápolyból, de 200.000 főből álló roppant hadával csak lassan haladt előre és csak június hó végén ért a szerémi síkra. Innen Eszékre vonult, hol július 17-én Ferdinándnak átadta hadüzenetszerű válaszát.
Eszékről a török had Siklósnak vette útját, majd a vár bevétele után Egerszegre (Baranya) s innen Babócsára vonult, útközben kikerülve Szigetvárt, Babócsáról Szulejmán, Zala vármegyén át, Vas vármegyébe vezette hadait, de Kőszeg várának hősies ellentállása után, aug. 30-án, megkezdte a visszavonulást és Stírián át, pusztítva, rabolva, hazafelé vette útját.
Átpártolások.
1533 elején már Nádasdy Tamás is tárgyalásba bocsátkozott Kazianerral, Ferdinánd hadvezérével, kinek azonban csak az év vége felé sikerült Nádasdyt Ferdinánd részére megnyerni (Mill. Tört. V. 108.). Átpártolásával két-három éven át Ferdinánd hívei jutottak túlsúlyra a vármegyében. Nádasdy Tamásnak ugyanis ekkor már nagykiterjedésű birtokai voltak Somogyban, mint Csicsó, Iharos és Miháld; kívüle a Ferdinánd-párti urak közül Laki Bakith Pál és a Zrinyiek szereztek birtokokat a vármegyében. Az előbbi Hetes és Akts-Magyari (Buzsák) helységekben volt birtokos, az utóbbiak a csurgói uradalmat bírták.
1536-ban viszont Török Bálint pártolt el Ferdinándtól. Török hűsége különben már 1535-ben is kétes volt, s habár Ferdinánd sejtette, hogy nem igen bízhat meg benne, mégis újabb adományokkal igyekezett őt magának lekötelezni és 1535-ben még neki adományozta a hűtlenségbe esett Pathi Török János somogymegyei birtokait (Németh Béla i. m. 74.).
Török Bálint 1536-ban végre is levetette az álarczot és nyíltan János király pártjára állott. A király nagy örömmel fogadta és 1536-ban kelt oklevelében biztosította, hogy neki minden eddigi kihágásait megbocsátja.
Átpártolása után legott Csurgót támadta meg, melyet 1535 óta a Zrinyiek bírtak zálogban. Török nagyszámú lovas- és gyalogoscsapattal indult Szigetvárról Csurgóra és a várat rövid ostrom után bevette.
A Ferdinánd-párt veresége.
1537-ben Ferdinánd király, Kazianer vezérlete alatt, tekintélyes hadat küldött a drávántúli részekbe, hogy a végeket Nándorfehérvárig visszafoglalja. Táborában magyarok is voltak, Bakith Pál és Pekry Lajos vezérlete alatt. Eszék ostrománál azonban Kazianer belátta, hogy elegendő ágyú hiányában a várat be nem veheti s ezért megkezdte a visszavonulást, de a nagyszámú török had folyton a sarkában volt; Bakith Pál magyar csapatai élén, megkísérelte ugyan a török feltartóztatását, de maga is odaveszett, Kazianer hada teljesen megsemmisült, maga a vezér pedig gyáván megszökött.
Nagyváradi béke.
E vereség hatása alatt Ferdinánd is kereste a békés megoldást. Wese lundi érseknek sikerült is végre a békeszerződést megkötni, melyet János király 4411538 febr. 24-én írt alá, s a melyet "Nagyváradi béke" néven ismer a történelem (Mill. Tört. V. 123.). E békekötés értelmében Somogy vármegye János király uralma alá került ugyan, de a tulajdonképeni ura Török Bálint volt. Bár nem ő volt a vármegye legnagyobb birtokosa, hanem Báthori András szatmári főispán hasonnevű fia, a ki az 1542. évi adólajstrom szerint a vármegye területén összeírt 6536 1/2 jobbágytelekből 1750-et bírt. A vármegye legnagyobb birtokosai ekkor, kevés kivétellel, János király hívei közé tartoztak, mint Török Bálint (660 porta ura), Zalay István és Majlád István, a kik együtt 325 portát bírtak; az utóbbi Nádasdy Tamás sógora és benső barátja volt. Nádasdy Tamás (132 porta ura), a ki azonban ekkor már Ferdinándhoz pártolt és Werbőczy Imre, János király egyik legodaadóbb hívének, a nagynevű jogtudósnak a fia, a ki 90 porta fölött rendelkezett. Török Bálint hatalmát Somogyban elsősorban Szigetvár biztosította, mely évről évre nagyobb jelentőségre emelkedett.
János király halála.
János király halála után (1540 júl. 18.) Ferdinánd hívei azt hitték, hogy elérkezett az idő a magyar államterület egységének helyreállítására; de sokan voltak János király hívei között is, a kik csak az alkalomra vártak, hogy Ferdinándhoz pártoljanak; a János király temetésére egybegyűlt urak azonban meghiusították a Ferdinánd-pártiak reményeit.
János Zsigmond.
Az urak János király fiát, János Zsigmondot, kiáltották ki királylyá s az ország kormányzatát egy négytagú régensségre bízták, melynek tagjai között Török Bálint is helyet foglalt (Mill. Tört. V. 212.).
Török Bálint, a ki egyúttal Buda várának parancsnoka is lett, már kormányzása kezdetén annyira meghasonlott György baráttal, hogy Budát is odahagyta s visszatért Szigetvárra.
Mikor Ferdinánd János király haláláról értesült, erélyesen követelte a váradi béke végrehajtását; e mellett János király híveit is igyekezett megnyerni. Többek között Török Bálinthoz is levelet intézett, a melyben eget-földet igér neki, ha hozzácsatlakozik. Török Bálint azonban ezúttal nem hajlott a csábításra, sőt mikor arról értesült, hogy Roggendorf, Ferdinánd király hadvezére, 1541 nyarán Budát ostrom alá szándékozik venni, feledve a viszálykodást, nejét Szigetváron hagyta és Budán termett, hol átvette az Izabella hadai fölötti vezérletet. Az 1541. évi hadjárat folyamán Buda vára kardcsapás nélkül Szulejmán hatalmába került.
Budavára török kézen.
Midőn már Budát a törökök megszállották, Szulejmán szultán a csecsemő János Zsigmond négy gyámját, a kiket táborába rendelt, Török Bálint kivételével, szabadonbocsátotta, az utóbbit ellenben magával vitte Konstantinápolyba.
Török Bálint bukása.
Török Bálint, fogságba jutásával, végleg letünt a közszereplés teréről. Bukása mélyreható változást okozott a vármegyében. Roppant vagyona néhány év alatt szétfoszlott. Hívei Ferdinánd hűségére tértek s ezzel a vármegye, bár csak rövid időre is, Ferdinánd uralma alá került.
A török család birtokai.
Török Bálintné, szül. Pemflinger Kata, a ki urának sorsáról Martonfalvi Imre deáktól, Török Bálint egyik udvari emberétől értesült, csakhamar megkezdte a tárgyalásokat Ferdinánd megbizottaival s 1542-ben Ferdinánd hűségére tért. 1542 aug. 4-én Ferdinánd oklevelet állított ki, a melyben biztosítja kegyelmét Török Bálintné és gyermekei részére. Török Bálintné ezután megkezdte az alkudozásokat Szigetvár átadására nézve. Ő maga 1543-ban Csurgóra költözött két fiával: Jánossal és Ferenczczel; de itt sem volt sokáig maradása, mert Zrinyi Miklós igényt tartott Csurgóra s 1543 jún. 4-én levelet intézett Ferdinándhoz, kérve és figyelmeztetve őt ama királyi igéretére, hogy Csurgó várát és tartozékait neki visszaadja. Erre Ferdinánd király jún. 22-én azt válaszolta Zrinyinek, hogy megbízta magyar tanácsosait és helytartóját: tárgyaljanak Töröknével Csurgó átadása iránt s ajánlják neki cserébe az ozorai uradalmat.
Tinódi Sebestyén.
Mindamellett az ozorai uradalom sem lett Töröknéé, ki azután 1543-ban Csurgóról Debreczenbe költözött, melyet János király még 1536-ban adományozott Török Bálintnak (Mill. Tört. V. 225. - Budai Ferencz: Polgári Lexikona 1805. III. 440-441.). Báthori András, az 1542. évi beszterczebányai országgyűlés határozata értelmében, Somogyvárat is elvétette Török Bálintnétól, mire Töröknét összes tisztjei odahagyták s csak Martonfalvi Imre deák maradt meg hűségesen oldala mellett. Ekkor vett búcsút Szigetvártól Tinódi Sebestyén, az utolsó nemzeti vándorlantos, a ki 1534-35 óta tartózkodott ott, hol Török Bálint gyermekeit tanította. Tinódi egy ideig még Szigetvárott lakott, alkalmasint Istvánffy Pál házában, majd 442innen Baranyavárra, Istvánffy Imre birtokára költözött (Dézsi Lajos dr.: Tinódi Sebestyén 33-35.).
Török hódítások.
1543 júl. 6-án Siklós vára, júl. 20-án pedig Pécs is török kézre került, mely hírre Ferdinánd király azonnal Szigetvár megszállása iránt intézkedett, hogy útját vágja a törökök további terjeszkedésének.
A még Török Bálinttól megerősített Szigetvár természetes erősség volt, melyet víz vett körül és egy megerősített város is védelmezett; Istvánffy Pál az erődítvényeket kijavíttatta, a várat őrséggel látta el, miáltal Szigetvár a XVI. század ötödik évtizedében már az egész vidék legjelentékenyebb véghelye lett. Székesfehérvár eleste után (1543 szept. 2.) a török hódoltság félkörben vette körül a vármegyét. A gyakori török betörések következtében a népet valóságos páni félelem szállotta meg, s főleg a határszéli községekből futott szét a nép.
Székésfehérvár elestének hírére a vármegyében birtokos urak közül Báthori András, Werbőczy Imre és Zrinyi Miklós hadaikkal Győr alá vonultak, hogy Ferdinánd seregével egyesülve, a törökök ellen támadást intézzenek. Az idegen zsoldos hadak lázongása miatt a hadjárat meghiusult ugyan, de azért Zrinyi, Báthori, Werbőczy és Bakith Péter csapatai kisebb harczokat vívtak a szerteszét kóborló törökökkel.
Szigetvár jelentősége.
Habár az 1543. évi harczokat látszólagos béke követte, a portyázások nem szüntek meg. Baranyából a török kiüldözte a nemességet, birtokait lefoglalta és azokat államjavaknak nyilvánította. A nemesség egy része Szigetvárra menekült, hol katonai szolgálatba lépett. A mint a nemesség Szigetvárott letelepedett és ott otthonra talált, a hódoltsági nép úgy tekintette a várat, mint a törökök elleni további küzdelem gyűlhelyét, a honnan a védelmi harcz ki fog indulni. Ez azonban egyúttal a törökök érdeklődését is felkeltette, a kik mindegyre nagyobb figyelemmel kísérték a várat, úgy hogy Ferdinánd kénytelen volt az őrséget szaporítani és egyúttal a vár fenntartásáról is gondoskodni. E czélból a pécsi püspökség területén levő, de már a hódoltsághoz tartozó falvakba vetett ki adót. A szigetvári őrség átcsapva a török hódoltsági területre, beszedte az adót, s közben szerteszét portyázott. Így történt azután, hogy Szigetvár, mely azelőtt ismeretlen erősség volt, csakhamar országos jelentőségre emelkedett (Németh Béla i. m. 98-99.). Erőssége már 1543-ban megakadályozta a török hódoltság továbbterjedését, Szulejmán tehát elsősorban a Szigetvárt környező kisebb erődítvények elfoglalását rendelte el, hogy ezzel Szigetvárt minden oldalról elzárja.
Királyi várak.
Ekkor Somogy vármegye területén a következő erődítvények voltak a király birtokában: Kaposvár, mely a mai város nyugati részén, a Kapos vize árterületében feküdt és szintén szigetet alkotott. Koroknya, Szenyér, Segesd, melyek még a középkorban épültek. Babócsa, a Rinya kiterjedt mocsaraiban. Berzencze, Bélavár, Vízvár, melyet Tahy Ferencz építtetett és Csurgó, ekkor a Zrinyiék birtoka.
Ferdinánd azonban belátván, hogy a török hadakkal nem tud megmérkőzni, 1547-ben békét kötött a szultánnal. Ez a béke azonban csak a papiron maradt, mert alig kétévi nyugalom után ismét kezdetét vette a küzdelem.
Dervis bég és a somogyiak.
Dervis bég, a pécsi török hadparancsnok, mivel a szigeti őrség átcsapott a török területre, 1549-ben panaszt emelt Istvánffy Pálnál - a ki királyi megbizottként tartózkodott Szigetvárott - Segedh György, a szigeti őrség parancsnoka ellen: "a ki a népet nemcsak hogy elszökteti, de a szegénységen sok romlást és kincset vesz", melyről a bégnek lajstroma van. Ugyanebben az évben újból Istvánffyhoz fordul, mivel "a szigeti őrség elrontja a hatalmas császár földjét, a siklósi és a görösgali utat lesik, a mecseki és a fehérvári utat pedig elállják".
Dervis bég, miután látta, hogy hiábavaló a panasza, több ízben Szigetvár alá vonult. 1550-ben nagyobb haddal indult portyázó kirándulásra Somogy vármegyébe, hol azonban, a Rinya vidékén, a babócsai várból kitört Báthori András gyalogosai ütközetben megverték, 460 lovát pedig zsákmányul elvitték. A menekülő Dervis bég hadát útközben, Kálmáncsehinél, az Allia Mátyás vezérlete alatt álló koroknyai őrség lepte meg, úgy hogy csak seregének romjaival tudott Pécsre eljutni (Németh Béla i. m. 105.).
Még ebben az évben Tahy Ferencz, Vízvár ura, lett Szigetvár kapitánya, kinek engedélyével a szigeti őrség az év őszén portyázó kirándulást tett a Drávántúlra, Verőcze vágymegyébe. Mintegy 250-en vettek részt a szigetvári őrségből e kirándulásban. De vállalat balul ütött ki, a portyázók harmadrésze odaveszett, így azután a szigeti őrségnek egy időre elment a kedve újabb kirándulástól.
443Harczok a végeken.
Fráter Györgynek, Erdély nagynevű államférfiának, Castaldo zsoldosaitól történt oktalan megöletése alkalmul szolgált a töröknek arra, hogy Magyarország ellen ismét hadjáratot indítson. 1552 nyarán a horvát-szlavon végeken kezdtek előnyomulni és elfoglalták Verőczét. Innen egy csapat Görösgalt (Nemeske határában) foglalta el. Ez a palánk akkor jelentéktelen erődítvény volt, elfoglalásával azonban a Szigetvárra vezető út veszélyessé vált. A török felismerve fontosságát, az elfoglalt palánkot nem rombolta le, hanem őrséggel rakta meg, mely az 1552-53. évi zsoldlajstrom szerint 167 emberből állott (Velics-Kammerer: Török defterek I. 86-87.).
Miután a török beérte Görösgal elfoglalásával és tovább nem nyomult, a vármegye területének legnagyobb része megmenekült a háború borzalmaitól; de a háborúval karöltve járó döghalál rettenetes csapást hozott a lakosságra.
Szigetvár kapitányának, Dersfi Farkasnak váratlan elhunyta hírére a török Szigetvár ellen támadt. 1554 aug. havában Pécsett öt bég gyűlt össze, 14 ágyúval. Tervük az volt, hogy Babócsát, Berzenczét beveszik, s azután Szigetvár alá szállanak. A szigetvári őrség azonban értesülvén e támadásról, Perneszy Egyed vezérlete alatt feltartóztatta a török hadat. Hogy ez az összeütközés hol történt, az nem állapítható meg; a küzdelem azonban a szigeti őrség vereségével végződött.
A szigetváriak közül 11-en estek el, közöttük volt Perneszy is, a kit a megfutamodott had otthagyott a csatatéren. Az elesett Perneszy holttestét a törökök megtalálván, fejét vették. A szigeti őrség értesülvén a történtekről, Zalai Miklós vezérlete alatt, aug. 10-én megtámadta a törököket, hogy Perneszy holttestét megszerezze és eltemettesse; de ez a támadás is eredménytelen maradt (Németh Béla i. m. 121.). Ekkor az időközben szigetvári parancsnokká kinevezett Kerecsényi László igyekezett megszerezni a holttestet és saját hadával vonult a török ellen. Terve sikerült, a holttestet visszaszerezte és nagy gyászpompával vitette Szigetvárra, a hol eltemettette.
Habár Ferdinánd király hathavi fegyverszünetet eszközölt ki Szulejmannál, Tujgon budai basa 1555-ben mégis hadat vezetett a vármegyébe. Mikor a budai basa csapatait egybegyűjtötte, Busbeck, Ferdinánd király követe, éppen Budán időzött. A portai követ az egybegyűlt hadak láttára kérdést intézett eziránt a basához, mire Tujgon megnyugtatólag azt válaszolta, hogy csak hadgyakorlat czéljából gyűltek össze. Alig hagyta el azonban a követ Budát, Tujgon megindult hadával s Koppányon át, melyet elfoglalt, Somogyban termett. Támadása teljesen készületlenül találta a vármegyét, s így hadai akadálytalanul nyomultak előre.
Szeptember elején Tujgon már Koroknyánál táborozott, 8 nagy ágyúval és 40 taraczkkal. Midőn Szenyér kapitánya: Becse István a török had betöréséről értesült, futárokat küldött Zrinyi Miklóshoz, egyben Zichy Istvánt is értesítette, hogy a török Kaposvárt és Koroknyát szándékozik megtámadni. A török azonban elsősorban Zrinyi Miklóst igyekezett a somogyi harcztérről elvonni; ezért a boszniai basa berontott Szlavóniába s ott tűzzel vassal pusztított.
A török terve sikerült. Zrinyit elvonta Somogytól, úgy hogy nem is vehetett részt az 1555. évi hadjáratban.
A török had előbb Koroknya alá vonult, annélkül azonban, hogy a várat ostrom alá vette volna; ehelyett Keczelnél elzárta a Kapos vizét s ezzel megtette az első lépést Kaposvár ostromához. Mikor Dersfi István, Kaposvár ura, Dersfi Farkas szigetvári parancsnok fia, erről értesült, odahagyta a várat, hogy a nádorhoz menjen és Kaposvár felmentéséhez segélyt kérjen. A török azonban Kaposvár alatt termett és szept. 8-án megkezdte a vár ostromát. Heves ágyútüze csakhamar megrongálta Kaposvár falait s miként Horváth György szept. 12-én Zrinyi Miklósnak jelenté, egy bástyát és kaput egészen rombalőttek.
Kaposvárott az ostrom alatt a helyzet kétségbeejtő volt. A csekély őrség egy része megszökött, a kik pedig bennmaradtak a várban, azok nem értettek a fegyverforgatáshoz. A hajduk, Széll Péter ideiglenes parancsnokkal együtt, az ostrom ötödik napján kiszöktek a várból; egyrészüket a török elfogta, lekaszabolta s így a várat kardcsapás nélkül a hatalmába ejtette.
Pedig ekkor már Dersfi, a ki időközben segítséget szerzett, két ágyúval útban volt Kaposvár felmentésére. A mint arról értesült, hogy Széll Péter gyáván megszökött a várból, üldözőbe vétette, Pápán elfogatta és felakaszttatta.
Eközben Koroknya őrsége is, a mint Kaposvár ostromáról értesült, elkezdett szökdösni a várból. Szept. 12-én Horváth György már azt írja Buttykai Ferencznek, 444hogy már éppen csak annyian vannak, a hányan egy asztalt körül tudnak ülni. Az egyik éjjelen pedig még az udvarbíró is kimenekült a maradék haddal a várból s így Horváth nem tehetett egyebet, minthogy ötöd-hatodmagával az erősséget egyszerűen odahagyta.
Kaposvár bevétele után a török visszafordult Koroknyára, de legnagyobb meglepetésére a várat üresen találta, mire őrséggel rakta meg és továbbvonult. A környéken még csak Szenyér vára állott ellen a törökök ostromának. Nagy Balázs és katonái vitézül visszaverték a törökök rohamát s mivel az időjárás is egyre kedvezőtlenebbé vált, a törökök abbahagyták az ostromot, s Szenyér magyar kézben maradt.
A török had Koroknyáról Babócsa alá vonult, mely ekkor Báthori Andrásé és testvéréé volt. Az őrség 250 emberből állott, Selpi István és Budaics János hadnagyok vezérlete alatt. A babocsai őrség kémeket küldött szét, kik hírül hozták, hogy a török had, mely négy-ötezer emberből áll, Kapos várát elfoglalta. Erre az őrség Tahy Ferenczhez fordult segítségért. Ez azonnal írt Zichy Istvánnak, hogy Babócsára, Paczodra és Vízvárra segítséget küldjön, a mit azonban Zichy nem tudott megtenni.
Eközben a török had, előre megállapított terv szerint, Koroknyáról Babócsa felé vonult, útközben felégetve Bajom és Merenye helységeket. A törökök közeledtére a babócsai őrséget, mely segélyt sehonnan sem remélhetett, csüggedés fogta el. Hat napon át vitézül védte magát, de miután a törökök a váron rést lőttek és a várbeliek a várat tovább védelmezni nem tudták, alkudozásba bocsájtkoztak Tujgon budai basával a vár átadása végett.
A törökök a várbelieknek szabad elvonulást engedtek, podgyászukkal együtt. De Tujgon három várbeli hajdú kiadását követelte, a mire a várbeliek azt válaszolták, hogy a megjelöltek nincsenek közöttük, mivel azok az ostrom előtt kiszöktek a várból. Midőn azután az őrség a kivonulást megkezdte, a kijelölt hajdúkat a szalonnával és disznóhússal megrakott szekerek fenekére rejtették, melyeket a törökök, vallási okokból, nem vizsgáltak át, miáltal a három hajdú is megmenekült.
Báthori az őrség két hadnagyát elfogatta, s a vár feladása miatt halálra ítélte. A két hadnagynak azonban sikerült börtönükből megszökni és Erdélybe menekülni (Németh Béla: i. m. 125.).
Miután a török Babócsát erős őrséggel megrakta, Szigetvár felé vonult. Útközben visszafoglalta az időközben elvesztett Görösgalt, azt is ellátta őrséggel, azután Szigetvár alá indult s a vártól egy ágyúlövésnyire tábort ütött.
Kerecsényi László, a vár akkori parancsnoka, a török had mozdulatairól már jóelőre értesülvén, be sem várta míg a török had az ostromot megkezdi, hanem egymás után kétszer kirohant a török tábor ellen. E merész és váratlan támadás meghökkentette a törököket, a kik felszedték táborukat és gyorsan elvonultak.
Erre Kerecsényi harmadízben is kitört és Görösgal alá vonult, de nem támadta meg az őrséget, noha mindössze 120 török katona védelmezte, hanem visszatért Szigetvárra.
Somogy török kézen.
Az 1555. évi hadjárat alatt majdnem egész Somogy vármegye a török uralom alá került. Dervis pécsi bég még decz. 21-én levelet intézett a kanizsaiakhoz, melyben értesíti őket, hogy Szulejmán császár Kaposvárt és Koroknyát neki adta, Babócsát pedig az öcscsének. Felkéri tehát a kanizsai tiszteket, hogy e váraktól kezdve egész a Balatonig terjedő területen levő összes falvak neki hódoljanak (Németh Béla i. m. 128.).
Támadás Szigetvár ellen.
Ali, az új budai basa, hivatalát jelentős haditénnyel akarván megkezdeni, 1556 nyarán Szigetvár ostromára készült. Egyenesen Konstantinápolyból vonult Nándorfehérvárra, majd innen Budára, a honnan Pécset tűzte ki hadainak gyülekezőhelyéül. Pécsről Baranyaszentlőrinczre tette át főhadiszállását, a hova Dervis pécsi, Nasuf koppányi és Ahmed babócsai bégeket is rendelte.
A gyülekezés befejezte után a törökök Szigetvár megostromlására indultak és már jún. 10-én ostrom alá vették a várat, melynek vitéz parancsnoka ekkor Horváth Márk volt.
Ali hadának közeledtére, Nádasdy Tamás nádor mintegy 10.000 embert gyűjtött össze Kanizsán. Hívására megjelentek: Telekessy Imre lévai kapitány, Tahy Ferencz, Lenkovics János, eljöttek a határszéli stájer főúrak is, mint Rindsmaul, Pamphy, Rindscheid, Puchaim, báró Polweil és megjelent Zrinyi Miklós hada is.
Nádasdy Tamás az egybegyűlt hadak élén csakhamar megkezdte az előnyomulást 445Csurgó felé, hova júl. 16-án vonult be. Itt haditanácsot tartott, egyúttal pedig Horváth Márkot a felmentő sereg közeledtéről futár útján értesítette. A keresztény had júl. 17-én továbbvonult Berzenczére, innen pedig Bélavár felé. Itt a vezérek egy elfogott töröktől megtudták, hogy a babócsai bég a szigetvári ostromló seregnél tartózkodik, mire elhatározták, hogy ostrom alá veszik Babócsát. Júl. 18-án meg is kezdték az ostromot. Ali basa értesülvén erről, abbahagyta Szigetvár ostromát s seregének zömével Babócsa felmentésére sietett; a Rinya folyónál azonban szemben találta magát Zrinyi Miklós 800 főből álló csapatával, mely a törököknek a Rinyán való átkelését egész napon át tartó küzdelemmel megakadályozta. Ugyanezen a napon került a keresztény sereg kezébe Babócsa vára is.
Másnap, 24-én, a török had mégis átkelt a Rinya mocsarain, noha Zrinyi több ízben visszaverte Amhád bég csapatait. Az átvonulás kierőszakolása után a keresztény had egész Berzenczéig hátrált, hogy ezáltal a törököket minél jobban elvonja Szigetvártól. Ali basa csak most vette észre, hogy a csel sikerült s ezért Dervis béget, a török had egy részével és az ágyúkkal visszaküldte Szigetvár ostromára. Mire azonban odaért, teljesen megváltozott helyzetet talált.
Azt a három napot, melyet a török had Babócsa felé való vonulásával eltöltött, Horváth Márk jól felhasználta. A várat éjjeli, nappali fáradhatatlan munkával csaknem teljesen helyreállította, úgy hogy Dervis bég hozzá sem mert fogni Szigetvár ostromához. Miután Ali basa kifáradt seregét a babócsai csatatéren kipihentette, megindult Szigetvár felé s a Szigetvártól éjszakra fekvő Basal községnél egy tóparti hársfaerdőben ütött tábort; de mivel attól tartott, hogy Nádasdy és Zrinyi csakhamar utána vonulnak, ahelyett, hogy a várat rendszeres ostrom alá vette volna, ijesztgetéssel igyekezett Horváth Márkot a vár feladására bírni. Így júl. 26-án megadásra szólítván fel a várbelieket, diadalmi zászlókat vitetett serege előtt és azt hiresztelte, hogy Babócsánál legyőzte a keresztény hadat. Hogy állításának nagyobb nyomatékot adjon, 270 levágott főt hordoztatott a vár körül diadalmi jelül, a mire azonban Horváth Márk ágyúlövésekkel válaszolt, sőt a várból is kirontott és megtámadta a török tábort. Hat napon át tartózkodott Ali basa Basalnál; naponként megismétlődött a várbeliek kitörése, míg végre Ali felszedte táborát és Pécsre vonult vissza (Németh Béla i. m. 144-146.).
Ferdinánd főherczeg serege.
Eközben a király nagy sereget gyűjtött össze, melynek élére másodszülött fiát: Ferdinánd főherczeget állította. Az a hír, hogy a királyfi maga jön Szigetvár alá, nagy lelkesedést keltett a magyarok között. A keresztény sereg Babócsáról Kanizsáig húzódott vissza, hogy bevárja Ferdinánd főherczeg 6000 főből álló seregét. Zrinyi azonban nem tudott tétlenségben maradni; hadával Szigetvárra vonult, majd Koroknyát támadta meg, melyet rövid küzdelem után szept. elején hatalmába kerített, a mi a törökök között nagy rémületet okozott, úgy hogy Kaposvárt és Görösgalt sietve odahagyták s az utóbbit Zrinyi hadai felégették.
A pécsi török táborban már oly hírek keringtek, hogy Ferdinánd főherczeg 60.000 főből álló haddal táboroz Kanizsánál. Mindamellett a hadjárathoz fűzött remények nem teljesedtek.
Az 1556. évi hadjárat egyedüli eredménye az volt, hogy Szigetvár környéke megtisztult a törököktől.
A főherczeg feladata tulajdonképen csak Szigetvár felmentése volt, de miután ezt a babócsai harczokkal a keresztény sereg nélküle is elvégezte, feladata csak arra szorítkozott, hogy hadainak felvonulásával nagyobb nyomatékot adjon a Konstantinápolyban folyó béketárgyalásoknak.
A Kanizsán szept. elején tartott haditanácsban a magyarok közül némelyek Pécsnek rajtaütéssel való megvételét javasolták, de ez a terv nem talált visszhangra. Ferdinánd serege már ekkor hiányt szenvedett, azonfelül rendkívül meg volt terhelve podgyásszal, s így lassan és nehézkesen mozgott.
Zrinyi Miklós ösztönzésére Ferdinánd végre is rászánta magát az előnyomulásra, s hadait Szigetvár felé vezette, hol Zrinyi hada, mely - a várban nem férvén el - a vár körül táborozott, már harczrakészen várta. Ferdinánd el is jutott Szigetvárig, de ama kósza hírre, hogy 60.000 főből álló török had közeleg a Drávához, sietve visszafordult és néhány heti tétlenség után eltávozott az országból (Mill. Tört. V. 334-335.).
A törökök újabb próbálkozásai.
Ali basa, hogy a Somogyban szenvedett kudarczát jóvátegye, októberben Kaszun béget Csurgóra küldte; de Zrinyi felkészülve fogadta s habár a bég egész váratlanul rohanta meg a várat, a törököket visszaűzte.
446Ezalatt Ali basa is benyomult Somogyba és okt. 13-án Kálmáncsánál táborozott. Midőn a szigeti őrség erről értesült, utánairamodott a török hadnak s a podgyászszekerek közül többet, ezenkívül számos lovat, sőt több előkelő törököt rabul ejtett.
Ekkor azonban Musa kiája a tolnai táborból egy nagyobb lovashaddal nyomult Szigetvár alá. Terve volt a szigetvári őrséget kicsalni a várból, hogy azt a Szigetvártól délre feküdt Medész nevű község erdejében elrejtett nagyobb török had segélyével bekerítse. Terve azonban Horváth Márk éberségén hajótörést szenvedett, mert még mielőtt a törökök felkészültek volna, kitört a várból, a török hadat szétverte és Musa kiáját elfogta, mire Ali megszégyenülten hazatért Konstantinápolyba (Németh Béla i. m. 152.).
Szigetvári parancsnokok.
Horváth Márk azonban fényes sikerei ellenére, melyeket az 1556. évi hadjárat folyamán kivívott, nem bízott Szigetvár megtartásában. A vár nem volt kellőleg felszerelve s azonfelül elég őrsége sem volt; mivel pedig Horváth nem akarta magát egy esetleges kudarcznak kitenni, 1557. év elején lemondott a szigetvári kapitányságról.
Utóda: Farkasich Gergely azonban nem tudott népszerűségre szert tenni. Csakhamar összeütközése támadt az őrséggel, úgy hogy magának Zrinyi Miklósnak kellett közbelépnie.
Kaposvár megszállása.
Az 1557. év folyamán Ali basa betegen feküdvén, nagyobb hadivállalatba nem bocsátkozott s a török csupán Kaposvárt szállotta meg ismét.
1557. év végén azonban, mikor a hadiszereket éppen Csurgóról Szigetvárra akarták szállítani, a törökök Koppánynál, Berzenczénél és Kaposvárnál gyülekezni kezdtek. Zrinyi, abban a hiszemben, hogy a törökök a hadiszállítmányt akarják megtámadni, erős fedezetet rendelt a szállítószekerek mellé, sőt maga is elkísérte a menetet Szigetvárig.
Szakadatlan harczok.
Az 1558. év folyamán szakadatlan harczok színhelye volt a vármegye területe. Farkasich január végén több Szigetvár környékén portyázó törököt elfogott, majd február elején egy nagyobb csapattal kivonult Szigetvárból, megtámadta Berzenczét, a várat felégette és 32 elékelő törököt hurczolt fogságra (Németh Béla i. m. 157.).
1558 márczius havában a törökök ismét gyülekezni kezdtek Pécsett. Czéljuk Babócsa megrohanása volt, mely épp akkor épült fel újra. Más hírek szerint a mesztegnyői monostort akarták birtokukba venni.
Márczius havában a török szüntelenül portyázott, a vármegye területén, de a szigeti őrség sokat elfogott közülük. A pozsegai Arszlán bég Melthyr agát még márczius havában a budai basához küldte segítségért, hogy Babócsa felépítését megakadályozhassák.
Horváth Márk.
Épp ezidőtájt nevezték ki Horváth Márkot Szigetvár kapitányává, kinek feladata volt, hogy a várbeli őrség között a meglazult fegyelmet helyreállítsa és a visszaéléseket megszüntesse. Kíméletlenül szigorú eljárása következtében azonban a várbeli katonák fellázadtak. Még Zrinyi Miklóssal is összeveszett, mire Zrinyi, hozzáküldött követeivel, felakasztással fenyegette meg. Horváth erre Ferdinánd királyhoz fordult panaszával, a ki Nagyváthi Antalt küldte ki az ügy megvizsgálására.
Horváth Márk második kapitányságának idejére esik Szigetvár helyreállítása, a melyet Mirandola Pál olasz származású építőmester végzett. Az építkezés 1558 október 4-én vette kezdetét és 1559. évi szeptember közepéig tartott. Ez időre esik Horváth házassága is.
Zrinyi Miklós kapitánysága.
Horváth 1561. évi aug. 20-ika táján elhalálozott, mely hírre Zrinyi Miklós azonnal Bécsbe ment, mert nem akarta, hogy a szigetvári kapitányság más kézbe kerüljön. Ferdinánd csakugyan őt nevezte ki szigetvári kapitánynak.
Bajvívások.
A mint a kapitányságot átvette, Kaszun budai basa bajvívásra hívta fel a várbelieket. Zrinyi engedett a felhívásnak és a viadal decz. 11-én ment végbe a Szigetvártól keletre eső mezőkön. A szenyéri őrség is megjelent és a küzdelemben becsülettel megállotta helyét. A harczjáték a magyarok győzelmével végződött. Zrinyi és a pécsi bég között, s e harczjáték következtében oly szívélyes viszony fejlődött, hogy a bég Zrinyit 8 tevével és minden tevéhez egy ethiópiai szolgával ajándékozta meg.
A viadalok azonban nem tetszettek a királynak, s ezért Zrinyi az ily harczjátékok rendezését ezentúl lehetőleg kerülte és mindössze még csak két ily harczjátékot rendezett, 1562-ben és 1565-ben.

Ferdinánd főherczeg. (A "Heldenbuch"-ból.)

Zrinyi Miklós. (Az Orsz. Képtárból.)

Ali basa. (Gualdo Priorato munkájából.)

Szigetvár ostroma 1566-ban (Az Orsz. Képtárból.)
449A magyar hadak sikerei.
1562-ben Ferdinánd király arról értesülvén, hogy a budai basa Felső-Magyarország pusztítására készül, meghagyta Zrinyi Miklósnak, hogy hadaival Lenkovics Jánoshoz csatlakozva, a horvát végeken támadja meg a törököt. Zrinyi e haditervet nem helyeselte, mert egyfelől a szigetvári őrség amúgy is csekély számú volt, másfelől ily háborús időben különben sem tartotta alkalmasnak Szigetvárról hosszabb időre eltávozni s ezért inkább Pécs vagy Koppány megtámadását javasolta. Még febr. havában újból írt a nádornak, hogy Koppányt könnyű volna a mostani viszonyok mellett elfoglalni. Márcz. havában arról értesült Zrinyi, hogy Arszlán pozsegai bég a Dráva mellett fekvő Szent-György és Monoszló községeknél erődítvényeket akar emelni.
Ha a török ezeket az erődítvényeket fel tudja építeni, elzárhatja a Dráva átjáróit s ezzel azután megakadályozhatja, hogy a drávántúli községek Szigetvárra adózzanak. Elhatározta tehát, hogy a drávaparti erődítvények felépítését megakadályozza.
Tervének keresztülvitelére először is Tahy Ferenczczel lépett érintkezésbe, majd Perneszy Farkas babócsai várparancsnoknak meghagyta, hogy hozza magával hadait és a taraczkokat, úgyszintén a szenyéri őrséget, melyet Zrinyi vitézségéért különösen kedvelt. Gyűlhelyül Szent-Mártont (Vaska-Szentmárton, ma Felsőszentmárton) jelölte ki. Felhívására márcz. végén a drávamenti Szent-Mártonnál összesen ezer lovas és kétezer gyalogos gyűlt össze és Szenyérből 500-an jöttek el.
Az átkelés a mai Felsőszentmárton alatt történt. Az átkelés után a had három részre oszlott. Közepét Tahy Ferencz vezette, kinek Zrinyi a Czifra nevű lovát adta kölcsön. A jobbszárny Zrinyi, a bal Perneszy Farkas vezérlete alatt állott.
A hadivállalat fényes sikerrel járt. A magyar hadak szétdúlták az építés alatt álló várakat s Arszlán bégtől 2 zászlót, 2 hosszú ágyút, 16 szakállast és 2 taraczkot sarczoltak. Arszlán bég sátorában több vadászkészletet és vadászebet találtak, melyeket Zrinyi magával vitt. Alig ért vissza Szigetvárra, a nádortól futár érkezett egy levéllel, melyben Hegyesd segítségére katonákat kér. De Zrinyi nem teljesíthette a nádor rendeletét, mert attól tartott, hogy a török, a monoszlói kudarczot megboszulandó, Szigetvárt fogja megtámadni. Zrinyi nem is csalódott, mert kémei hírül hozták, hogy Kaszun basa Pécsre gyűjtötte össze seregét s egy csapatot Koppányba küldött (Németh Béla i. m. 190.).
Miksa király.
I. Ferdinánd halála után (1564 júl. 25.), fia Miksa foglalta el a trónt. Trónralépte után az erdélyi ügyek miatt támadt baja a portával. A szultán már 1564-ben felszólította Miksát, hogy hadait az erdélyi földről vonja vissza; de Miksa tanácsosai haboztak és nem merték Miksának a törökkel való végleges szakítást tanácsolni; csak Zrinyi Miklós ösztönözte a királyt a háborúra, mondván, hogy a jelenlegi állapot, a török örökös kalandozásai miatt, úgysem békeállapot és a szultán erejét, bármi nagy is, túlbecsülni nem szabad. Miksa azonban egyelőre nem döntött a béke és a háború kérdésében.
A török háborús párt.
1565-ben a portán a háborús párt kerekedett felül. Szokoli Mehemed, az új nagyvezér, már 1565 nyarán követelte, hogy a királyi sereg vonuljon vissza az erdélyi területről, a mit azonban Bécsben megtagadtak s így a háború kikerülhetetlennek látszott.
Szulejmán hadjárata.
Szulejmán 1566. évi ápr. 25-én indult el Konstantinápolyból; bár törődött, beteg aggastyán volt, a legnagyobb erélylyel készült a hadjáratra.
Szulejmán hada éppen nem volt nagy. A franczia követ 100.000-re teszi a harczosok számát, ellenben roppant nagy volt a csatában hasznavehetetlen nép, mely csak rabolni és pusztítani tudott.
Miután jún. 26-án Zimonyhoz ért, 29-én a Zimony melletti táborban János Zsigmondot fogadta. Eszéknél hatalmas hidat veretett, mely júl. 19-ére készült el és Szulejmán hada a mohácsi síkra vonult.
Épp ezidőtájt történt, hogy Zrinyi Miklós a tirhalai szandzsákbéget Siklósnál seregestől tönkreverte. Az egykorú írók szerint Szulejmán eredetileg Bécs ellen készült, s csak midőn Mohammed tirhalai szandzsákbég sorsáról értesült, határozta el magát Szigetvár ostromára.
Szulejmán tehát nyomban parancsot adott, hogy a sereg egy része Buda és Komárom felé portyázzon, a sereg zöme pedig az ő vezérlete alatt, Harsányon át, Pécsnek vette útját. Midőn a Pécs melletti mezőn tábort üttetett, kiadta a parancsot, hogy a következő állomás Szigetvár lesz.
450Mialatt Szulejmán Zimonyból Mohácsra s onnan Pécsre ért, ezalatt Győrnél tekintélyes hadsereg gyűlt össze Miksa király jelenlétében, mely had tulajdonképpen Bécs oltalmazására volt hivatva, de sikerrel vehette volna fel a küzdelmet Szulejmán hadaival is. Miksa azonban nem lépett fel támadólag, hanem csupán a Bécsbe vezető útvonal védelmére szorítkozott. Midőn Szulejmán Pécsről elindította seregét, a szekerek 17 faltörő és 280 öregágyút vontattak. Az előhadak már három nappal korábban érkeztek a szigetvári síkra, hogy Szulejmán sátorát felépítsék és a tábor helyét kijelöljék. Ezeket követte kétezer janicsár, majd a fősereg s végül Szulejmán, az ő kíséretével. Az előhad a Szigetvár feletti magaslaton ütötte fel sátorát s csak azután telepedett le az egykorú Semlékhegy nevű falunál elterülő síkságra.
Zrinyi ezt az átköltözést felhasználva, kirohanást intézett a várból s az ellenség között nagy pusztítást okozott. Zrinyivel volt ekkor Istvánffy Pál is, a ki egy előkelő törököt, dárdájával átdöfve, megölt.
Szigetvár ostroma.
Midőn aug. 5-én a török fősereg és Szulejmán szultán is megérkezett, a török had összes ágyúi megszólaltak a nagy hadvezér üdvözlésére és százezer torokból felhangzott az Allah kiáltás. De Zrinyi is készült a küzdelemre. Kijavíttatta a védőműveket, puskaport, eleséget és fegyvereket szerzett. Ágyúkat Károly főherczegtől kapott, úgy hogy a várbeli ágyúk száma 54 volt. Katonáinak száma mintegy 2500 volt. Csupa edzett, elszánt harczos, a kiknek legnagyobb része már évek óta küzdött Zrinyi oldala mellett s élt-halt érte. Zrinyi eredetileg 3000 főre akarta a védősereget kiegészíteni, de magyar és horvát katonája nem volt elég, Bécsből viszont nem akartak katonákat küldeni, mert a magyarok és németek között kitört volna az egyenetlenség. Zrinyi ismételt sürgetésére mégis küldtek 800 zsoldost, ezek azonban megkéstek, mert mire Csurgóra értek, Szulejmán hadai már körülkerítették Szigetvárt.
Szigetvár védői.
Zrinyi a vár környékén az összes fákat kivágatta, jó karba helyezte a várost és a vár bástyáit, a város és a vár kijárataihoz földet hordatott, a kapukat betömette földdel. A városban levő házakról a gyúlékony tetőzetet leszedette. Mikor Szulejmán körülvette a várat, Zrinyi minden eshetőséggel számolva, utódjáról is gondoskodott s erre Alapi Gáspárt jelölte ki, azt a férfiút, a ki jún. 16-ika táján a Bize körüli török tábor szétverésével vitézségének fényes tanujelét adta. Majd lelkesítő beszédet intézett az egybegyűlt katonasághoz. Esküt tett, hogy velük fog küzdeni és velük fog meghalni. Esküt tettek a katonák is, hogy híven engedelmeskednek neki.
Az őrség között sok nemesember is volt, a kik mindent elvesztettek és a kiket földönfutóvá tett a török. Ezek Szigetvárt tekintették új otthonuknak s egész létük a vár sorsával volt egybekötve.
Az első roham.
A mint Szulejmán a mai Turbék helyén felütött sátorába megérkezett, Zrinyi ágyúlövésekkel fogadta. Még aznap megtörtént az első roham, mert a portugál származású Ali basa, a ki az ostrom-munkálatokat vezette, rajtaütéssel akarta a várat megszerezni, de a védők vitézül visszaűzték a támadókat. Szokoli Mohammed, a nagyvezér, ekkor rendszeres ostromot rendelt el. Kívüle még tevékeny részt vett az ostromban Ferhát basa, az ulufedsik (zsoldoslovasság) főnöke, Mohammed basa anatóliai beglerbég, Ahmed basa ruméliai beglerbég, továbbá Keil Ahmedi Musztafa, ennek testvére és Ali janicsár aga.
Az ostromzár.
Szigetvár ekkor három részből állott. Az Újvárosból, az Óvárosból és a tulajdonképeni várból. Az Újváros az utóbbi 10 évben épült, s nem volt annyira megerősítve, mint az Óváros.
A török támadása elsősorban a leggyöngébb pont: az Újváros ellen irányult. Aug. 7-én a törökök egyszerre 10 ágyúval megkezdték a lövöldözést. Zrinyi az Újvárost három napig védte, de belátván, hogy az erődítvények nem tudnának egy rohamnak ellentállani, a bástyákat lerontatta s a házakat felgyujttatta. Mielőtt azonban hadai végleg odahagyták az Újvárost, Zrinyi kitörést rendezett s csapatai sok törököt megöltek. Azonban Zrinyi hadai is nagy veszteséget szenvedtek; mikor az Óvárosba visszavonultak, mintegy 8-900 lehetett a számuk.
A török most már egész közelről lövette az Óvárost. Szekcsőy Máté, a gyalogosok vitéz vajdája, betört ugyan az Újvárosba és az ott talált törököket pusztította, mindamellett a védők hősiessége nem tudta feltartóztatni az Óváros elestét és az őrség az ostrom 17-ik napján, mely aug. 21-ére vagy 22-ére esett, kénytelen volt a várba visszahúzódni.
451Ez volt az ostrom legvéresebb napja. A törökök közül e napon háromezernél több esett el. Az elesett magyarok között volt Báthay Péter, Deák Balázs, Győry Mátyás hadnagy s a lovasságból Bosnyák Máté és Gerdey János. Ekkor sebesült meg Szekcsőy Máté is, a ki az utócsapatban volt, melyet a török körülkerített. Ebből a csapatból csak kevesen menekültek meg. A súlyosan sebesült hős többé nem is vett részt a küzdelemben és a vár bevétele után a törökök fejét vették.
Már az Óváros ostroma alatt hozzáfogott a török a várat körülvevő tó vizének a lecsapolásához. E miatt szükséges volt az Óváros kapujáig húzódó hatalmas töltés átvágása, mely egyúttal út volt a város felé.
Zrinyi és a várőrség egy ízben megkísérelték e munkálatok megakadályozását; Radován és Dandó Ferencz vezérlete alatt kitörtek, de az átvágást végző jobbágyok lármájára janicsárok érkeztek a töltéshez, mire véres harcz támadt, mintegy 200 janicsár elesett, de a magyarok is súlyos vereséget szenvedtek; midőn már a patai kapuhoz értek, a két hadnagy elesett.
A lecsapolt mocsarakon át Ali basa, a tüzérség főparancsnoka, négy töltést építtetett a vár körül s ezúttal egészen új támadóműveket alkalmazott, melyeket az előző évben Malta szigetén próbált ki.
Három egymás mellé és 14 egymás mögé állított, erősen összevasalt, fatörzszsel megrakott szekérből hídszerű építményt készíttetett, s a munkások százait állította a kocsihoz, a kik az újonnan épült töltéseken a kocsitömeget a várfalak közelébe tolták s onnan intézte a rohamot a védősereg ellen.
A töltések a várbeliek heves puskatüze ellenére aug. 24-ére elkészültek. Ezután két napon át szünetelt a harcz. Ezt az időt használta fel a török a halottak eltakarítására és alkalmas helyet építtetett az ágyúk számára. A török felállítván ágyúit, heves ágyúzást kezdett a vár bástyái ellen, úgy hogy a délnyugati és a délkeleti bástya csakhamar összeomlott. De a várbeliek is hevesen viszonozták az ágyúharczot. Egyik ágyúgolyó Ali basát is leterítette.
Aug. 26-án a török had, trombitaharsogás és iszonyú ordítozás közepette, rohant a töltésen a vár felé, de a várbeliek visszaverték a támadást s az egyik agát, a ki veres zászlót akart a vár fokára kitűzni, elfogták és felakasztották.
Végső küzdelmek.
Aug. 29-én Szulejmán szultán is lóra ült s maga vezette rohamra a törököket. A várbeliek ezúttal is hősileg megállották a helyüket, a támadást elkeseredett küzdelem után visszaverték, mely alkalommal több ezer török esett el, úgy hogy a várárkok egészen megteltek török holttestekkel.
A következő napokat arra használták fel a törökök, hogy az elesetteket eltemessék és hogy a bástyákat aláaknázzák, melyeket azután szept. 4-én vagy 5-én felrobbantottak, minek következtében a várban felhalmozott rőzse kigyulladt, a tűz az erős szélvihar következtében elharapódzott, átcsapott a belső vár egyetlen kijárásánál lévő pánczélházra, mely csakhamar kigyulladt. A házban felhalmozott puskapor felrobbant s az épület a levegőbe repült. A robbanás roppant pusztítást okozott a magyarok között is. Zrinyi erre a még meg nem sebesült katonáival a belső várba nyomult A védősereg egy része azonban kívülrekedt a nőkkel és a gyermekekkel, a kik a törökök hatalmába kerültek.
A vár elfoglalása után a janicsárok a zsákmányoláshoz fogtak, ezen azonban összevesztek. A belső várba vonult magyarok erre az ablakokból lövöldözni kezdtek s a janicsárok közül sokat megöltek. Szept. 6-án a harcz szünetelt. E napon a törökök az előző napi öldöklő küzdelemben elesettek eltemetésével voltak elfoglalva.
A belső várban mintegy 300-an húzódtak meg Zrinyi vezérlete alatt. A rendszeres védelmet lehetetlenné tette az ágyúk és a puskapor hiánya, ezenkívül hiányzott az eleség is, úgy hogy a belső vár eleste előrelátható volt.
A törökök nem is gondoltak rendszeres ostromra. Még szept. 6-án mindenfelől deszkát, rőzsét és fahasábot hordtak a vár köré és meggyujtották. A tűz átcsapott a belső vár épületeire is, a melyek szintén kigyulladtak; oltani pedig a vízhiány miatt nem lehetett és a fojtó füst lehetetlenné tette a várban való maradást, úgy hogy szept. 8-án a végleszámolás pillanata elérkezett.
Zrinyi kirohanása.
Zrinyi Miklós már kora hajnalban teljesen díszbe öltözve jelent meg katonái között. Pénzét szétosztotta közöttük, s mentéjébe egy 100 darab aranyat tartalmazó selyemzacskót tett. Majd lelkesítő beszédet intézett katonáihoz, melynek hatása alatt ezek ledobták mellvértjeiket és födetlen testtel indultak utolsó útjokra. Most Juranics Miklós kezébe adván a királyi zászlót, kinyittatta a kaput, mely elé egy vasdarabokkal megtöltött ágyút helyeztetett.
452Mikor Zrinyi a kaput kinyittatta, puskatűz fogadta a várbelieket, Horváth György azonban elsütötte a kaput védő ágyút és e lövés elsöpörvén a bejárat közelében tolongó törököket, megtisztította az utat. A kirohanásnál Zrinyi ment legelől. Egyik kezében könnyű pajzszsal védte magát, a másikban pisztolyt szorított, melylyel egy előkelő törököt lelőtt; azután a pisztolyt eldobva, kirántotta kardját s a törökökre vetette magát. Ezek azonban felismerték és a szultán nevében kegyelmet ígértek neki, ha megadja magát, de Zrinyi visszautasította a felkínált kegyelmet és harsány hangon vágta oda a feléje tolongóknak, hogy inkább meghal a hitéért és hazájáért, s tovább szabdalta a hozzá közeledő törököket. Eközben egy golyó halálosan megsebesítette, mire a törökök rávetették magukat az összeroskadó hősre és elczipelték. Az egyik főtiszt egy ágyúra fektette, mely 1537-ben Kazianer eszéki kudarczakor került a törökök kezébe és hogy megkönnyítse haláltusáját, fejét vétette. Erre a török a még a várba szorult védő hadra vetette magát és a bennlevőket mind egy szálig lekaszabolta. A várőrség közül Kecskés György és Novák János a gömbölyű toronyba menekültek s egy ideig vitézül védték magukat, de végre is a törökök golyói alatt estek el.
A janicsárok eközben ellepték az egész várat és mindenütt zsákmányt kerestek. Néhány katona égő kanóczczal a gömbölyű torony földszinti, sötét részeibe is behatolt, a hol a puskapor volt elhelyezve, mely felrobbant s a torony a levegőbe repült. E rémes robbanástól mintegy 3000 török pusztult el.
Szulejmán halála.
Vajjon élt-e még Szulejmán szultán akkor, a mikor Szigetvár elesett, az nem állapítható meg. Keresztény írók szerint a szultánt már a szept. 4-iki visszavert roham után gutaütés érte, s szept. 6-án meghalt. Török források szerint azonban Szulejmán a vár bevételét követő éjjelen halt meg. Annyi azonban kétségtelen, hogy a nagyvezér heteken át titokban tudta tartani a szultán halálát s a török sereg csak Belgrádban értesült róla.
Zrinyi feje.
Zrinyi fejét Szokoli Mohamed nagyvezér elküldötte Musztafa budai basának, a ki azt piros bársonytakaróba téve, gróf Salmnak küldte a győri táborba. "Legbátrabb vezéretek fejét küldöm" - írta a török - "a melyre jövőre is nagy szükségtek lenne".
Salm Komáromban vette át a basa küldeményét. Nyomban megtisztíttatta a rászáradt vértől, majd fekete bársonynyal bevont kocsira tette s fényes hadi kísérettel Győrbe szállíttatta.
Szigetvár bevétele után.
Szigetvár bevételénél a törököknek roppant nagy volt a veszteségük. Egyes források szerint 26.000, más adatok szerint 30.000 török esett el. A védősereg - kevés kivétellel - áldozatul esett a törökök fegyvereinek; de mégsem áll az, hogy a törökök, három zsoldos kivételével, a kiket hírmondónak küldtek Babócsára, a drávai és a győri táborokba, mindenkit lekaszaboltak volna. Néhányan fogságba kerültek, mint az ifjú Dóczy Ferencz, kinek kiváltására Oláh érsek felkérte Verancsicsot, midőn az 1567-ben a portára ment. Továbbá Forró Balázs, Ormándi János és Zimányi Pál, a kik 1571-ben megmenekültek. Életben maradtak a gazdasági tisztek is, hogy a vár jószágairól tájékozást nyujtsanak. A városi lakosság egy része (férfiak, nők, gyermekek) szintén életben maradtak; ezeket a törökök a Dunán át török földre szállították (Németh Béla i. m. - Millenn. Tört. V. 370-380. - Hadtört. Közlemények 1896. 208. 1891.). A városi lakosság egy része, mely nem került török rabságba, Miksa királyhoz fordult oltalomért. A király Moson vármegyében jelölt ki számukra helyet, a hol le is telepedtek.
Szokoli Mohamed nagyvezér, a Szigetvár elfoglalását követő napon divánt tartott, mely után a nagyvezér kijelentette, hogy a szultán egy dsámi építését rendelte el. A törökök nyomban hozzáfogtak a vár helyreállításához, a magas töltéseket lehordatták, a tavat kiásták, a várfalakat helyreállították. Három hét alatt elkészültek ezzel a nagy munkával, a dsámit is megépítették, abban szept. 28-án megtartották a hálaadó isteni tiszteletet, melyen azonban Szulejmán már nem jelent meg, mert miként a nagyvezér kijelenté: fájtak a lábai.
Mialatt Szigetvár felépült, a nagyvezér a harcztéren sem maradt tétlen. Az egész vármegyében szanaszét portyázó hadai elfoglalták Csákányt és Csurgót, majd Babócsát kezdték vívni, melynek elfoglalására a nagyvezér a mintegy 20.000 emberből álló ruméliai sereget küldte. E sereg ostrom alá vette a várat, melynek őrsége egy rohamot vissza is vert, de miután segítséget sehonnan sem várhatott, felgyujtotta a várat és titkos kijáratokon elmenekült.
453A nagyvezér szept. 23-án értesült Babócsa elfoglalásáról, melyet Csurgó és Csákány elestének híre követett.
Babócsa eleste után a beglerbég Bélavárnál, Vízvár közelében, ütött tábort; Berzencze, Vizvár, Zákány, Segesd, Marczali és Marót őrsége pedig, be sem várva a török had közeledtét, kiszökött s az erődítvényeket üresen hagyta. Szept. 29-én az egész vármegye területén már csak Kéthely és Komár volt a magyarok birtokában.
Miksa király győri, Károly főherczeg muraközi tábora tétlenül nézte a somogymegyei várak elestét. Csak a mikor Szigetvár eleste után híre járt, hogy a török had Stájerországba készül betörni, kezdtek a győri táborban a veszély elhárítására gondolni. Miksa Kanizsára, Tahy Ferencz vezérlete alatt, egy 2000 főből álló hadat küldött, a melyhez Alapi Gáspár, Szigetvár helyettes kapitánya is csatlakozott, a ki megmenekült a török fogságból. A törökök pedig, miután a Szalay Kelementől felégetett és elhagyott Berzenczét helyreállították, Kanizsa ellen indultak.
Tahy Ferencz azonban felkészülve fogadta őket. Be sem várva a török támadást, kirohant a várból s nagy veszteséggel visszaverte a törököket. De a magyaroknak is súlyos veszteségeik voltak. Az elesettek között volt Báthori András, Babócsa ura, Batthyány Ferencz, Erdődy Péter és Gyalán János (Németh Béla i. m. 294.). A török sereg okt. 17-én tért vissza Szigetvárra.
A nagyvezér ezzel befejezettnek tekintette a hadjáratot s okt. 21-én megkezdődött a kivonulás. A török had Belgrád felé indult, s onnan tovább Bizánczba.
Szigetvár és Babócsa eleste fordulópont a vármegye történetében. Közel másfél századon át tartó török uralom vette kezdetét a vármegye területén, melynek öt század alkotásai, munkássága estek áldozatul.
Adózási viszonyok.
Mielőtt az események további tárgyalásába bocsátkoznánk, a vármegye adózási viszonyairól kell még megemlékeznünk.
A mohácsi vész utáni korszakban, az országgyűléstől megszavazott adók kivetése czéljából, bizonyos időközökben összeírták a jobbágytelkeket. Különösen becsesek ezek az összeírások azért, mert azokból megtudjuk a vármegye területén összeírt jobbágytelkek számát, miáltal adatokat nyerünk a vármegye teherviselési képességére nézve, de ez összeírások egyúttal feltüntetik azt a pusztítást is, a mit a török háborúk s a martalóczok garázdálkodásai okoztak.
A vármegye területén levő jobbágytelkek (porták) számára nézve a legrégibb adatokat az 1494-95. évi összeírásokból nyerjük. Az előbbi évben 11.012, az utóbbiban 11.085 portát írtak össze. Az összeírás azonban csak kevés birtokos nevét tünteti fel s így a vármegye akkori birtokviszonyairól csak hiányos adatokat nyujtanak. Az ismert birtokosok a következők: Kanizsai László, János és György, a vránai perjel, a királyi javak, az egri püspök, pécsi püspök, Ujlaki Lőrincz, Báthori András, Bornemisza János, Butykay Péter és Both András.
Ferdinánd trónralépte után, az országgyűléstől megszavazott adókat Somogy vármegyére még a mohácsi vész előtti adóösszeírások adatai alapján vetették ki. Az 1527-1530. években a vármegyére kivetett adó 6000 forint volt és ez az előirányzás még a lakosságnak a háborúktól meg nem ingatott teherviselési képességén alapul.
Somogy vármegyéből, az Országos Levéltárban őrzött adóösszeírások csak az 1534. évvel veszik kezdetüket, de ezt megelőzőleg is rendelkezünk néhány összeírással, melyek azonban nem teljesek.
1533-ból maradt fenn a pécsi püspökség somogyi javainak összeírása. Ily összeírás több is van. Az 1534. évi kimutatás szerint mindössze 7348 portát írtak össze; ebből 4522 volt ép állapotban, 2826 pedig elpusztult, de csak 55 porta után vetették ki az adót, mert a többit Török Bálint, a vármegye hatalmas kényura, habár ekkor még Ferdinánd pártján állott, kivonta az adózás alól.
Ez az összeírás már az utóbbi évek belháborúi következtében történt pusztításokra is élénk világot vet. Eszerint teljesen elpusztult helységek voltak: Ugarond, Szent-Király, Aka, Kis-Polán, Bród, Thitkos, Bános, Agarász, Kelevíz, Szent-Jakab (ma Zalában), Móriczhely, Bogárdi, Földvár, Malak, Fielka, Binchu, Pos, Hidvégh és Szent-László. Egerfalva (Kaposvár határánál) község lakosait pedig a teljesen elszegényedettek közé sorozták. Kaposvár ekkor a gyaloghajdúk kezében volt és az összeírásokból kimaradt (Okányi Pál: Somogy vármegye közigazgatása a török uralom alatt és után).
Az 1537. évben az előbbi 6000 frt helyett már csak 3500 forintot vetettek ki a vármegyére. 1539-ben Somogy vármegye hiányzik az adóösszeírásokból, 454melyekben azonban fel van tüntetve, hogy a vármegyét Török Bálint ebben az évben is kivonta az adózás alól.
Közbejött azonban Budavár eleste, majd Török Bálint fogságba jutása, miáltal Ferdinánd ismét kiterjeszté uralmát Somogy vármegyére. A változott viszonyokat már élénken feltünteti az 1546. évi adóösszeírás, a mikor összesen 6536 portát írtak össze és ebből 1750 Báthori Andrásé volt, a ki tehát ekkor a vármegye legnagyobb birtokosa volt. A 6536 porta után, portánként egy forintot vetettek ki. Ezenkívül az egytelkesek és a plebánosok együtt ebben az évben 585 frt 71 dénárt fizettek. 1546-ban 620 portát írtak össze és a porták után egyforintos adót vetettek ki.
Az 1547. évi békekötés jogi alapra fektette az ország három részre való szakadását s ezen alapon az 1548. XIX. törvényczik, mely az igazságszolgáltatást szabályozta, Somogy vármegyét a király tulajdonának tekinti. A valóságban azonban ekkor már a vármegye területének jelentékeny része behódolt a törököknek. Mindamellett az adórovók, a kik az összeírásokat is végezték, a behódolt helységeket is, már a mennyire megközelíthetők voltak, felvették az összeírásokba.
Szabad és hódolt porták.
Ettől kezdve az összeírások szabad és hódolt portákat különböztetnek meg. A hódolt portákra azonban csak az adó felerészét vetették ki, mely állapotot az 1549. évi összeírás is élénken feltünteti.
Ebben az évben összeírtak 319 szabad és 920 hódolt portát. Erre portánként 1 1/4 forintot vetettek ki. A kivetés kétszer történt. Az első kivetés alkalmával kivetettek 973 frt 12 dénárt, mely összegbe az egytelkesek taksája is bele volt számítva. Ezzel szemben a tiszta bevétel 676 frt 79 dénár volt. Másodízben kivetettek 973 frt 12 dénárt. Befolyt 677 frt 31 dénár.
1550-ben 1229 portát írtak össze. Az ez évi összeírás rettenetes képét nyujtja a vármegye pusztulásának. Mintegy 280 helység van összeírva, de igen sok falu részben vagy egészen elpusztult s ezenkívül 15 pusztán álló helység szerepel az összeírásban.
Ellenben néhány helység ekkor települt, mint Eör, Sarkad, Paczod. Az összeírt portákból 319 volt szabad és 910 hódolt. Ez után kiróttak 774 forintot. A tiszta bevétel volt: I. részlet 442 frt 93 dénár, a II. részlet 417 frt 75 dénár. Az összeírt porták közül azonban adómentesek voltak a falusi bírák telkei, továbbá azok, a kiknek a háza leégett, vagy a kik, akár leégett, akár puszta telken új házat építettek.
Az 1553. évi összeírásban 126 új ház és három égett ház szerepel. Az 1552. évi kimutatás szerint 413 1/2 szabad és 915 1/2 behódolt, továbbá 37 elpusztult portát írtak össze. Az I. kirovás szerint 1306 frt 87 dénárt, másodízben 1338 frt 75 dénárt vetettek ki. Bevétel pedig 640, illetőleg 749 dénár. 1553-ban 515 szabad és 756 hódolt portát írtak össze. Kivetettek 893 frtot. Ezzel szemben a tiszta bevétel volt az I. kirovás alkalmával 476, a II. kirovásnál 458 frt. 1554-ben Somogy vármegye hiányzik a kamarai kimutatásból. 1555-ben csak 5 1/2 szabad és 695 hódolt portát írtak össze. Erre kivetettek 353 forintot. Befolyt elsőízben 208, másodízben 176 frt. Időközben 75 porta elpusztult. 1556-ban a porták száma nincs feltüntetve. Kivetettek ismét 353 frtot. Elsőízben befolyt 126 frt 75 dénár. A második kivetés idején a török és német hadak a vármegye területét annyira elpusztították, hogy semmi se folyt be. 1557-ben 362 szabad és 802 hódolt portát írtak össze. Kivetettek 763 frt 75 dénárt. Befolyt 453 és 525 frt. 1559-ben a porták összes száma 566 3/4 volt. Kiróttak 1132 frt 75 dénárt. Hátralékul 74 frtot tüntet fel a kimutatás. Egy másik kimutatás szerint ugyanez évben 197 1/2 szabad és 737 3/4 hódolt portát írtak össze. Kivetettek 1132 frt 75 dénárt, befolyt két részletben 824 frt 25 dénár.
Somogy és a pozsonyi kamara.
Miksa király trónraléptekor Somogy ugyan még Alsó-Magyarországhoz tartozott, de már akkor is inkább csak a foszlányai voltak a király birtokában. 1564-tól a vármegye inkább csak elméleti kapcsolatban állott a magyar korona tulajdonképeni területével. Mindamellett Somogy a pozsonyi kamara számadásaiban még 1572-73-ban is szerepel, bár 1566 óta nem lehetett a vármegye területén az összeírást végrehajtani. Az 1564-65. évi pozsonyi kamarai számadásokban a vármegye portáinak száma nincsen feltüntetve, mindazonáltal a számadások 1564-ből 61, 1565-ből 123 forintot mutatnak ki adóhátralék czímén. A számadáskönyvek szerint 1564-ben 32 frt, 75 dénár volt behajthatatlan. Perneszi István adórovónál pedig 28 frt 62 dénár maradt. 1564-ben 53 frt 25 dénárt behajthatatlanként töröltek, a rovónál pedig 170 frt 25 dénár maradt. Perneszi Istvántól 455azonban a pozsonyi kamara soha többé nem vehette át a nála levő hátralékot, mert Babócsa ostroma alkalmával Erdélybe menekült. 1565-ben mégis befolyt az előző évi hátralékból 849 frt, a folyó évi kivetésből azonban semmi.
1566-tól 1572-ig Somogy vármegye nem szerepel a kamara kimutatásaiban. Az 1566. évi zárszámadásokban a vármegye 1564. évi hátraléka 172 frttal, az 1565. évi 741 forinttal van kimutatva. Az 1572-73. évi kimutatásokban ismét fel van sorolva. 1572-ben a hátralék 561 frt, az 1573. évi hátralék 1067 frt 50 dénár volt.
Az összeírásokat Nagy István rovó vezette, valami csekélységet be is hajtott, de rendszeres számadást nem igen tehetett, mert a kamara hátralékkönyve az 1572-73. évi hátralékot körülbelül 561, illetőleg 641 koronára teszi. Különben is a török megakadályozta a királyi adó behajtását. 1574-1582. években a vármegye ismét nem szerepel a kamarai kimutatásokban. Az 1575. évi zárszámadásokban mégis 124 frt hátralék van feltüntetve, mely be is folyt. Az 1578-79. évi kimutatásokban Somogyból ismét 125 frt 50 dénár hátralék van feltüntetve. Ez a későbbi kimutatásokban is előfordul, jeléül annak, hogy a törökök miatt nem lehetett behajtani.
1582-ben hosszú idő után ismét összeírták a vármegye portáit. Ez évben Perneszi János volt az adórovó, a ki 280 portát írt össze; de kevés adó folyhatott be, mert az 1583-84. évi kimutatás 200 frt hátralékot tüntet fel. 1584-ben 145 frt 50 dénár volt a hátralék, míg a folyó évi kivetés 99 frt 50 dénár volt. 1588-ban ismét Perneszi János volt a rovó. 251 hódolt portát írtak össze, de a kivetett adóból misem folyt be. 1593-ban 291 1/2 hódolt portát írtak össze. Kivetettek 437 1/4 forintot, de ebből csak 90 forintot hajtottak be, mely azonban az adórovó személyi szükségleteire fordíttatott, ellenben 347 1/2 frt hátralékban maradt. 1596-ban 193 hódolt portát írtak össze. Erre összesen 878 frt és 15 dénárt vetettek ki, befolyt 546 frt 30 dénár. A többi hátralékban maradt.
Adózások a hódoltság alatt.
A közbejött török háborúk következtében azután a hátralék behajtása is elmaradt és Somogy vármegyéből az egész hódoltság alatt még csak három adóösszeírást bírunk: 1598-ból, 1599-ből és 1622-ből. A hódoltság alatt, 1622-től kezdve, egész a török uralom megszüntéig, a királyi adórovó többé nem tette a lábát a vármegye területére. Csak a török uralom végleges megszünte után, 1696-ban, írták ismét össze a vármegye portáit (Országos Levéltár: Dicalis conscriptiók. - Dr. Acsády Ignácz: Magyarország, pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt. - U. a. Régi magyar birtokviszonyok. Értek. XVI. k. - U. a. A jobbágy adózás 1564-1576-ban. - U. a. A jobbágyadózás 1577-1597-ben. Értek. XVI.).
* * *
A feldarabolt vármegye.
Szigetvár eleste és az 1566. évi hadjárat kudarcza, Miksa királyt is annyira lesujtotta, hogy mindenáron békét óhajtott kötni a törökökkel. A béketárgyalások azonban sokáig húzódtak, mert a török Tata és Veszprém várak lebontását kívánta, viszont a király Szigetvár lerombolását követelte, a miről a törökök hallani sem akartak. A tárgyalások alatt a törökök a határvonalat a következőleg javasolták megállapítani: a Rinya vize lett volna a határ, mely annak forrásától a Balaton déli öbléig terjedt volna. Ez által a vármegye területének kétharmada török birtokba került volna, egyharmada pedig királyi területhez tartozott volna. A valóságban azonban a hódoltsági terület jóval nagyobb volt, mert a török kikötötte, hogy mindazon falvak, a melyek ezen a határon kívül esnek, de azelőtt a töröknek adót fizettek, fizessék azt ezután is, ellenben a Rinyától innen eső falvakban sem a magyar király, sem pedig a földesúr ne szedhessen adót (Salamon Ferencz: Magyarország a török hód. korában 317.).
A drinápolyi békekötés következménye.
Hosszas tárgyalások után, 1568-ban Drinápolyban nyolcz évre megkötötték a békét, melyet azután évről évre meghosszabbítottak. Így azután 25 éven át megszünt ugyan a hivatalos háború, de a két uralkodó alattvalói között, különösen a végeken, szakadatlanul folyt a harcz, az öldöklés.
Somogy a drinápolyi békével teljesen elveszett Miksára nézve. A vármegyei közigazgatás megszünt, a tisztviselők biztosabb helyre, leginkább Zala vármegyébe menekültek. 1556-tól Báthori András Bonaventura, Babócsa várának ura, viselte a főispáni méltóságot, de 1566-ban, Kanizsánál történt halála után, a főispáni állás betöltetlen maradt. Utóbb, az 1576-1584. években, névleg az elhalt 456Báthori András testvére: Báthori Miklós volt a vármegye főispánja, de ő, a ki Ecsed várában lakott, sokkal távolabb élt a vármegyétől, semhogy annak sorsára befolyhatott volna. (gr. Károlyi Oklt. III. 402. - Századok 1869. 21.).
A török nem elégedvén meg azzal, hogy a Rinya vizén túl fekvő helységeket is lassanként behódoltatta, minduntalan betört a királyi területre. 1575-ben virágvasárnapján Kanizsánál 3000 török gyűlt össze, de csakhamar visszavonult, és 400 embert hurczolt Kanizsa környékéről rabságba. Május havában különös kegyetlenséggel folyt a pusztítás. A török megrohanta és feldúlta Bolhás és Bize községeket, s innen és Zalából 60 lovat, 400 szarvasmarhát és 50 jobbágyot hajtott el (Mill. Tört. V. 424.). Később egy csapat a zalamegyei Szent-György-vásárt támadta meg, egy másik pedig Marczaliból öt embert hajtott el. A szigeti, koppányi és mohácsi bégek meg Kanizsán túl, a Mura vidékét dúlták, számos községet felperzseltek és ezernyi sokaságot, tömérdek marhát hajtottak el.
E rettenetes állapotokat legsúlyosabban a földhözragadt jobbágyság sínylette meg. A Rinyától nyugatra eső falvak, melyeket az előző évtizedek harczai megkíméltek, most sorra elpusztultak.
A fekete bég.
Az 1577-1582. évi végbeli harczokban különösen a szigetvári hős fia: Zrinyi György, és Nádasdy Tamás fia, a nagyműveltségű Ferencz, vagy mint kortársai nevezték, a fekete bég, vitézkedtek.
Török dúlások.
1584-ben, midőn újabb nyolcz évre megkötötték a békét, a koppányi bég betört az osztrák örökös tartományokba, mire a király Lichtenstein Henrik herczeget küldte Törökországba, követelve, hogy a szigetvári béget, kinek magatartása következtében a törökök állandó rettegésben tartották a végeket, mozdítsa el állásától. A nagyvezér megigérte a kívánság teljesítését, de a királyi területnek nem volt belőle semmi haszna, mert az új bég sem volt jobb a réginél.
1585. késő őszén, Hasszán szigetvári szandzsákbég a Duna és a Mura közötti vidéket egész Csáktornyáig elpusztította. A harczok egész karácsonyig eltartottak. 1586-ban nevezetesebb hadiesemény nem történt a vármegye területén, 1587-ben azonban a magyarok megtorolták a törökök pusztításait.
Ez az év különben is fényes diadalok éve volt Somogyban. 1587 február havában három bég ismét összevonta csapatait Koppány körül, hogy a befagyott Balatonon át királyi területre törjön.
Magyar vezérek diadalai.
A magyarok azonban előre értesülvén a támadásról, felkészülve fogadták a törököket, visszaverték a támadást és Nádasdy Ferencz vezérlete alatt Koppány ellen indultak, melyet bevettek, mintegy ezer törököt fogságba ejtettek és a palánk körül letelepedett török lakosságot szétriasztották. Ali koppányi bég - vagy mint általában nevezték: a fekete Ali - is fogságba került; Nádasdy Prágába vitette. Egy másik bég valamely földalatti helyiségbe menekült s ott a hozzácsatlakozott törökökkel elszántan védte magát. A magyarok lőport dobáltak a földalatti épületbe s felrobbantották azt. Koppánynál rendkívül becses zsákmány került a magyarok birtokába, melynek értékét 146.000 frt-ra becsülték. Ezenkívül a törökök lovai közül száznál többet zsákmányoltak.
Zrinyi György, Nádasdy Ferenczczel egyesülve, a kálmáncsai sokadalomra ütöttek, s onnan "sok gazdag áros (árús) törököket, számtalan sok szép marhával (árúval) hozának el. Ez lőn nagycsütörtökön" (márcz. 26-án), írja az egykorú és a dunántúli eseményeket közelről ismerő Pető Gergely (Salamon Ferencz i. m. 112.).
A vereség a portán oly megdöbbenést keltett, hogy Murád szultán dühében a saját sógorát: Ali budai basát megfojttatta. Hogy a csorbát helyrehozzák, a szigeti bég, a kit Kis Hasszánnak és Arnaut bégnek is neveztek, a mohácsi, pécsi és az új koppányi béggel egyesülve, augusztusban betört a királyi területre s egészen Regedéig pusztította azt, útközben 20 falut perzselve fel; de midőn a Stájer határszélekről visszatérőben volt, Zrinyi György Nádasdy Ferenczczel, Batthyány Boldizsárral, a kapronczai és más német kapitányokkal egyesülve, a török után vetette magát s Kanizsa közelében, egy tó mellett, aug. 10-én ütött a mitsem sejtő törökre. Ezek a mocsarakba és a közeli erdőkbe menekültek s ott a közeli tó vizében a török hadból mintegy 2000-en pusztultak el s 1300-an estek foglyul. A hadizsákmány is nagy volt és csupán a török lovak közül 1500 került a győzők kezébe. A pécsi és a koppányi bégeket elfogták, a mohácsi bég elesett, a szigetvári béget pedig a selyemzsinór veszélye fenyegette. Sok magyar vitéz gazdagodott meg a zsákmányból és a török rabok váltságdíjaiból. Így csak magának 459Zrinyi Györgynek is 200.000 frt haszna volt a rabváltásokból (Millenn. Tört. V. 442. - Salamon Ferencz i. m. 113.).

Babócsa vára 1664-ben. (Az Orsz. Képtárból.)

Segesd vára 1664-ben. (Az Orsz. Képtárból.)

Zrinyi György. (Az Orsz. Képtárból.)

Gróf Nádasdy Ferencz. (Az Orsz. Képtárból.)

Batthyány Boldizsár. (Az Orsz. Képtárból.)
A segesdi rajtaütés.
1591-ben a szigetvári bég váratlanul meglepte Segesdet. A magyar katonaság épp aznap, Mária mennybemenetelének ünnepe alkalmából, víg lakomát csapott, úgy hogy este az egész várőrség elázott a bortól. A törökök éjjel észrevétlenül létrákkal mászták meg a várfalakat és ellentállás nélkül hatalmukba kerítették a várat, még mielőtt annak parancsnoka katonáit összeszedhette volna.
A törökök a vár parancsnokát és a józanul maradt katonákat leverték, az egész őrséget felkonczolták és a várat felgyujtották. E támadás oly váratlan volt, hogy Zrinyi György, a ki akkor Kanizsa parancsnoka volt, csak akkor tudta meg Segesd pusztulását, mikor az égő vár és község füstjét meglátta. Ezután a török Kis-Komárom (Kis-Komár) várát lepte meg, az ottani kapitánynak, Kapra Ferencznek, a fejét vétette, nejét és öcscsét: Kapra Mátét pedig fogságba ejtette. A szigeti bég rendkívül nagyra volt e két jelentéktelen erődítvény elfoglalásával, úgy hogy rögtön hírnököt küldött Konstantinápolyba a győzelmi hírrel (Mill. Tört. V. 446. - Salamon Ferencz i. m.).
Örökös harczok.
Midőn 1593-ban ismét a harczias Szinán basa lett a nagyvezér, Konstantinápolyban a háborúspárt kerekedett felül. A határszéli basák és bégek is vérszemet kapva, a saját felelősségükre megkezdték az ellenségeskedéseket. A boszniai basa már májusban a szlavóniai területre tört, majd Sziszek várát fogta ostrom alá, de Erdődy Tamás és Eggenberg Rezső, a kik Sziszek felmentésére siettek, jún. 22-én tönkreverték a török sereget.
E csata óriási izgatottságot okozott Konstantinápolyban. A nagyvezér, hogy ezt a török fegyvereken ejtett csorbát kiköszörülje, megindította hadait, s augusztus végén megvívta Sziszeket, majd átkelvén a Dráván, Somogy vármegyén át Veszprém alá vonult (Hadtört. Közl. 1895. 254.).
1593-1594 telén csak apróbb portyázások és csatározások folytak. 1594 tavaszán Zrinyi György nagyon korán indította meg a hadjáratot. Már márczius 21-én Berzencze alatt állott, melyet a török kardcsapás nélkül feladott. Másnap Csurgó alá vonult hadaival és mikor annak ostromát megkezdte, Hasszán aga, Segesd parancsnoka, annyira megijedt az ágyúk bömbölésétől, hogy a várat felgyujtva, megrémült hadaival Babócsára menekült. Csurgó megvétele után Zrinyi Babócsa ostromára határozta el magát, de a hóolvadás következtében a Rinya áradása megakadályozta az átvonulást és mivel az egyetlen hídat, mely Korpád községben volt, a törökök lerombolták, kénytelen volt Kanizsára visszatérni (Németh Béla i. m. 300. l.).
1595 aug. végén Herberstein Zsigmond, Zrinyi György és Hajmásy Kristóf, mintegy 10.000 emberből álló sereget gyűjtvén össze, Babócsa ostromára indultak és Korpádnál hidat vervén, átkeltek a folyón. Mikor azután Csurgóról a Babócsától félmérföldnyire fekvő Rinyaszentkirályra értek, a babocsai török őrség felgyujtotta a várat és 8 ágyúját otthagyva, Szigetvár felé menekült. Erre Hajmásy azt indítványozta, hogy hatoljanak Szigetvárig és dúlják fel Turbékot, a hol Szulejmán belsőrészei nyugosznak. Ezt az utat, Szigetvár elkerülésével, a Dráva mentén kellett volna megtenniök. De Zrinyi és Herberstein nem helyeselték ezt a tervet, hanem inkább Babócsa felépítésére fordították figyelmüket, a mi rövidesen megtörténvén, Zrinyi György várparancsnokul Horváth Miklós századost helyezte oda Kanizsáról. A magyar katonaság hadnagya Hajmásy, a németeké Urmüller lett.
1597-ben (Pethő Gergely krónikája szerint azonban 1596-ban) a szigeti bég megtudván, hogy Horváth Miklós nincs Babócsán és hogy az ottani őrség legnagyobb részét harczba hívták, négyezer emberrel megtámadta Babócsát. De Végh Gergely és az ottani német hadak keményen védték magokat, a török pedig csak akkor hagyta abba az ostromot, mikor meghallotta, hogy Zrinyi György hadaival Kanizsa alá ért, mert azt hitte, hogy Zrinyi a babócsaiak segítségére siet.
Pethő Gergely krónikája szerint: Babócsa megszállása szept. 20-án történt, okt. 3-án pedig visszatért a magyar had Babócsára. A babócsaiak azonban a visszatérni akaró Horváth Miklóst kizárták a várból, mire Mátyás főherczeg Pethő Gergelyt küldte helyette.
Nassuf bég és a hajduk.
Babócsa hajdusága az 1596-97. év telén állandóan háborgatta a hódoltsági területet. 1597 tavaszán, Selye és Siklós irányában, egész Harsányig hatoltak be a hódoltsági részekbe s onnan tömérdek marhát hajtottak Babócsára.
Harsány lakosai elkeseredve fordultak Nassufhoz, Szigetvár új bégjéhez, 460a ki a harsányiakat Juszuf aga kíséretében Babócsára küldte, hogy ott panaszt emeljenek. A harsányiak térdre borulva kérték vissza barmaikat, de hiába. Nassuf bég erre haragra lobbant, s minthogy Ibrahim nagyvezér éppen Belgrádban tartózkodott, személyesen ment el hozzá s ott ékes szavakkal festve le a hódoltsági lakosság nyomorát s a Fekete Miklós vezetése alatt álló szabad hajduk garázdálkodásait, oltalmat kért ellenök. Ezt meg is kapta, de hát a török sem bánt kíméletesebben a végbeli föld népével és a hajdukkal.
Nassuf szigetvári bég 1597-ben hadaival Kanizsa ellen indult, a várőrséget kicsalta, mely alkalommal Pethő Gergely babócsai kapitány is megsebesült. 1598-ban Babócsa felé portyázott, s a németek kapitányát, Retzinger Kristófot, zászlótartójával és két vajdájával fogságba ejtette. De 1599-ben vagy 1600-ban, még mielőtt Ibrahim Kanizsa ellen indult volna, Nassuf bég is befejezte pályafutását. Zrinyi György vajdája: Csőszi András ugyanis a végbeli hajdukkal, egy portyázás alkalmával, megtámadta, a hajduk összekaszabolták és fejét, diadaljelvény gyanánt, Bécsbe küldték (Németh Béla i. m. 302.).
Teriaki Hasszán.
1600 nyarán Ibrahim nagyvezér hatalmas sereggel Eszék alá jött, hol Teriaki Hasszán basával találkozott, a ki Buda helytartóságától elmozdíttatván, Pécsre vonult vissza. Teriaki Hasszán is, miként azt az egykorú török források közlik, a régi rendszer áldozata volt. Fényes hadvezéri tehetségeit nem méltányolták eléggé; de a nagyvezér felismerve ügyességét, táborába hívta.
Teriaki Hasszán tanácsára Ibrahim elsősorban Babócsa elfoglalását határozta el. A nagyvezér a fősereggel Kanizsa felé vonult, és addig Murád basát Mohammed agával, a janicsárok kiájával együtt, Babócsa ostromára küldötte. Babócsát Pethő Gergely 200 magyarral és Urmüller 100 német lovassal négy napon át védte, de mivel segítséget sehonnan sem remélhettek, feladták a várat.
Ibrahim Szigetvárott vette Babócsa elestének hírét, a hol seregét megpihentette, mire roppant hadával Babócsára vonult, hol rendkívüli ajak divánt (álló tanácskozást) tartott.
Kanizsa megvívása.
Itt, tekintettel arra, hogy a keresztény sereg Budát is fenyegette, a török sereget két részre osztották; az egyikkel Hasszán basa Buda megvédésére sietett, a másikkal pedig a nagyvezér Kanizsa vívására indult (Vámbéri Ármin: Századok 1887. évf. 720.). A török szeptember havában vette ostrom alá Kanizsát, melyet, miután az ostrom 15-ik napján a várban lőporrobbanás történt, - idegen kapitánya: Paradeiser György, okt. 22-én feladott. Teriaki Hasszán erre nyomban a nagyvezér táborába sietett és a nagyvezér kinevezte Kanizsa kapitányának és a pécsi szandzsák urának.
Kanizsa elfoglalásával az egész vármegye a török hódoltság alá került. Az a nehány község is elveszett a koronára nézve, mely még a magyar királyi területhez tartozott. Ezzel befejezést nyert a vármegye meghódítása, mely ettől kezdve 90 éven át nyögte a török jármot. A török, Kanizsa elfoglalása után, a körülötte fekvő területből külön tartományt alakított, melyek élére beglerbéget állított.
Keresztény hadi próbálkozások.
Rudolf király mélyen fájlalta Kanizsa elvesztét és az 1601. évi hadjárat czéljául Kanizsát tűzte ki. Mercoeur herczeg, a ki az 1600. évi hadjárat folyamán Pápánál elhalt Schwarzenberg Adolf herczeg fővezér helyébe lépett, 1601-ben Székesfehérvár ostromával kezdte meg a hadműveleteket. Székesfehérvár elfoglalása után (szept. 20) a kisebb palánkok, közöttük Koppány visszaszerzésére küldte hadait.
Kanizsa vívása Székesfehérvár ostromával párhuzamosan folyt. Ferdinánd főherczeg már csak a saját tartományai miatt sem nézhette nyugodtan, hogy Kanizsán a török megfészkelje magát. Készületeket tett tehát Kanizsa visszafoglalására s a pápától, az olasz és a német fejedelmektől kért segítséget. Így azután nagy haderő gyűlt össze, melynek élére maga Ferdinánd állott.
Harczok Kanizsáért.
Augusztus 23-án, midőn a pápai követ selyemzászlót adott át a főherczegnek, serege 23.000 gyalogból és 4-5000 lovasból állott. Magyarok nem voltak a seregben, mert a németek meg akarták mutatni, hogy ők is elég vitézek és nem szorulnak a magyarokra. Ferdinánd az ostromot csapatparancsnokaira bízta, a kik rossz és tudatlan katonák voltak. Szept. 10-én kezdték Kanizsát ostromolni; ez azonban lassan folyt, míg Teriaki Hasszán törhetetlen kitartással intézte a vár védelmét. A főherczeg nem érezvén elég erősnek seregét, a székesfehérvári táborból kért segítséget. Russdorm 8000 főből álló hadával el is indult, de csak nov. 14-ére ért Kanizsa alá, a mikorra az időjárás már tejesen téliesre fordult, úgy hogy nov. 17-én az ostrom félbeszakítására kényszerítette a főherczeget.
461Az ostromló sereg sorsa azonban, melyet a szigetvári őrség folyton nyugtalanított, csak a visszavonuláskor vált végzetessé. Még a betegeket, a sebesülteket, 47 ágyút, 14.000 puskát, sőt a főherczegi kocsikat és ezüst-evőeszközöket is cserben kellett hagyni (Mill. Tört. V. 530.).
Az ostromló sereg elvonultával Teriaki Hasszán a főherczeg díszes sátrával, mint hadizsákmánynyal, Szigetvárra érkezett, de miután a nagyvezér már nem volt Szigetvárott, Siklósra ment. A kanizsai keresztény táborból elfoglalt ágyúkat és egyéb hadiszereket is Szigetvárra hozták, honnan Konstantinápolyba szállították azokat. S mikor a szigetvári őrség, mely a menekülő német hadat egy ideig üldözte, Szigetvárra visszatért, Teriaki Hasszán a várkapu fölé ült s itt a kezében tartott aranynyal telt zacskóból megajándékozta mindazokat, a kik neki a keresztény táborból levágott főt hoztak (Németh Béla i. m. 302.).
Kanizsa visszafoglalása iránt még több ízben történtek kísérletek, de eredménytelenül. 1603-ban Kollonics Szigfrid portyázott Kanizsa ellen, a várost felgyujtotta, de a várat nem tudta megvenni (Mill. Tört. V. 532.). 1604 tavaszán, mikor a császáriak ismét fenyegették Kanizsát, a török május derekán eleséggel látta el a várat s innen megtámadta Szécsi-szigetet, majd az egész Muraközt elpusztította. Viszont Csőszi András hajduvezér kicsalta a törököket Szigetvárról s teljesen szétverte őket (Németh Béla i. m. 302.).
Zsitvatoroki béke.
Bocskay István eredményes felkelő hadjárata, a bécsi békekötéssel ért véget, mely Rudolf önkényuralma helyébe vissza igyekezett adni Magyarország régi kormányzatát. A bécsi békét a zsitvatoroki követte, melyet a magyar király kötött a török szultánnal s a hol Bocskay követei is megjelentek. A nov. 11-én 20 évre kötött török béke értelmében Kanizsa török kézben maradt. A hozzácsatolt falvak ügyében biztosokat küldtek ki, hogy a helyszínén határozzák meg, mely községek tartoznak a várhoz, melyek maradnak meg a régi földesurak kezén (Mill. Tört. V. 624-25.). A zsitvatoroki béke fenntartotta azt a birtokviszonyt, mely már Kanizsa elfoglalása óta fennállott.
Az egész vármegyében a török maradt az úr, csak a Balaton innenső partján levő várak: Zalavár, Tátika, Tihany és Csobáncz kapitányai igyekeztek fennhatóságukat kiterjeszteni a vármegye területén lakó jobbágyokra.
Somogy a hódoltság alatt.
Mikor a XVI. század végén már csak Babócsa és Kis-Komár voltak magyar kézben, Somogy vármegye csak névleg állott fenn. A vármegyének ekkor már nem volt teljes tisztikara, nemessége leginkább Zalában keresett menedéket, míg némelyek Babócsán és Kis-Komár várakban húzták meg magukat. A jogszolgáltatás is teljesen szünetelt, s a közbiztonság is bizonytalanná vált. E bajokon segítendő, az 1596. évi XLI. t.-cz. Somogy vármegyét bekebelezte Zalába. Mivel - úgymond az idézett törvényczikk - Somogy megye, mely Babócsa és Komárváros (ma Zala vm.) kivételével egészen török hatalom alatt áll és magában a megyében eddig semmiféle jogszolgáltatás nem történik és ama városban székelő nemesek, kapitányok és katonák, valamint a bent-, úgy a künnlevők is a szomszéd megyékben és azok lakosain igen sok erőszakot elkövetnek és kárt okoznak, a mentesség reménye által vezéreltetve, határoztatott, hogy ilyféle nemesek és kapitányok, valamint a bent-, úgy a künnlevők, kik azon helyeken székelnek, és bárminemű állású és helyzetű emberek, a háborús idő tartama alatt eddig elkövetett vagy jövőben elkövetendő sérelmek és birtokfoglalások följelentése esetében, Zala megye nemeseinek alispánja és bírája elé idéztessenek és itt a nemesek és mások felelősségre vonassanak, mindaddig, míg ama Somogy vármegye újraszerveztetik, nem állván útjukban más megyében letelepedni, épségben maradván azonban Báthori István gróf úr: Somogy megye főispánjának és Babócsa vára örököseinek és birtokosainak birtokjoga. Ezen határozatot fő- és alispán, Zala megye nemeseinek bírái, nemkülönben minden más bírói rendeletet is tartoznak az illetékesek által kellően megtartani, hadügyekben azonban legyenek alárendelve rendes kapitányuknak.
Miután az 1600. évi hadjárat folyamán Komárváros, Lak, Babócsa, Bolondvár, majd Kanizsa is török kézre került, az egész vármegyében a török lett úrrá. Az 1608. XXII. koronázás utáni törvényczikk tehát újból kimondotta, hogy a vármegye a jogszolgáltatást ezután Zala vármegye székhelyén keresse.
A somogyi nemesség sorsa.
Babócsa elestével a Báthoriak is kiszorultak a vármegyéből. A többi főúri családok pedig már évtizedekkel előbb távoztak a vármegyéből, a nemesség legnagyobb része pedig földönfutóvá lett és csak a Koroknyayak és Bakicsok, a Lengyelek, továbbá a Kisfalud és Szakácsi helységekben lakó nemesek maradtak 462meg ősi birtokaikon, sőt a zsitvatoroki béke XVII. czikke értelmében ősi kiváltságaikat is meg tudták őrizni.
Vármegyei törvényszék.
A székhelyéről kiszorult vármegye lassanként újra szervezkedett. A XVII. század első évtizedeiben már részben önálló tisztikarral, külön törvényszékkel bírt, sőt követeket is választott. A vármegyei törvényszék Szentgróton tartotta üléseit.
E törvényszék működését és hatáskörét érdekesen világítja meg a tihanyi apátság és a Lengyel család között támadt per. 1612 febr. 14-én a Zala-Szent-Gróton tartott vármegyei törvényszék, a tihanyi apátság és a Lengyel család között, a két Kapoly s a két Endréd miatt támadt perben tanukihallgatásokat rendelt el, melynek alapján a birtokokat a felperes családnak ítélte meg (Szent Benedekrend tört. X. 80.). Ugyane perben Forgách Zsigmond országbíró új tárgyalást rendelvén el, a zalamegyei törvényszék tárgyalás alá akarta venni a megújított pert; mivel azonban a perbeidézést a szentgróti törvényszék szolgabírája végezte, ennek pedig nem volt joga a feleket az egerszegi törvényszék elé idézni, ennek következtében Lengyel János prókátorának óvása meghiusította a pert. De 1614 jún. 27-én, Mátyás király perújító rendeletére, az egerszegi szék Lengyel Jánost, mivel a törvényszék előtt nem jelent meg, birtokainak elvesztésével sujtotta. Ez ellen azonban Lengyel János örökösei: Lengyel Boldizsár, Miklós és László óvást emeltek azzal, hogy Lengyel János illetéktelen ítéletnek vetette magát alá, mert a per tárgyát alkotó falvak Somogyban vannak, ennek a vármegyének a pereit pedig, a török miatt, Szentgróton szokás tárgyalni. Ez érvelést elfogadták és az egerszegi törvényszék a pert a szentgróti elé utalta (Szent Benedekr. tört. X. 81.).
Vármegyei követek.
Somogy vármegye követei megjelentek az 1613. évi nov. hó 6-án tartott lőcsei országgyűlésen is, hol tiltakoztak az adókivetés ellen már azért is, mert nincs módjukban adót fizetni, s mivel a törökök uralma alatt vannak, a török rabbá tenné őket, ha megtudná, hogy ők a királynak is adóznak. De azért a hódoltság alatt egy ízben, 1622-ben, mégis összeírták a porták számát és pedig 235 1/2 portát, míg 1671-ben csak 106 3/4-et. Mindamellett, hogy a vármegye a török iga alatt nyögött, az 1622-1651 közötti időben 3768 frt 50 dénárt áldozott a nádor mellett vitézlő rend fizetésére, a törökországi követségek költségeire és a végházak eltartására (Okányi Pál: Somogy várm. közig. a török uralom alatt és után).
Somogy tisztviselői.
A vármegyének e korban a következő tisztviselői voltak. Gróf Báthori István a kinek főispánsága alatt Somogy vármegyét Zalába kebelezték be, 1605 július 25-én bekövetkezett haláláig viselte a főispáni méltóságot. Őt követte gróf Bánffy Kristóf, a ki azonban inkább csak névleges főispán volt s a ki egy 1633-ban kelt, jobbágyokat felszabadító okirat kezdetén így fordul elő: "My Alsó-Lyndvay eöreökeös Gróff Bánffy Kristóff Szala és Somogy vármegyének Feő-Ispánynya". Utána gróf Zrinyi Miklós következett, ki alatt a vármegye közgyűlést, sőt tisztújítást is tartott. 1660 okt. 25-én levelet intézett a vármegyéhez, a melyben értesíti a rendeket, hogy őt országos dolgok foglalják el s így személyesen nem tarthatja meg a tisztújítást; azután így végzi levelét: "úgy teczik, hogy alkalmatosabbakhat nem találhatunk és nem is tudok az mosthaniaknál jobbakat, azért helyén hagyván, confirmállyuk (Társalkodó 1847. 103.).
A XVII. században Zala és Somogy vármegyének közös alispánjai voltak: 1617-ben Eördeögh Simon és Pethő Gáspár, 1625-ben Osztopáni Perneszi Ferencz (Századok 1874. 719.), 1639-ben Nádasdi Darabos László és Osztopáni Perneszi Ferencz, 1648-ban Osztopáni Perneszi Ferencz és Nádasdi Darabos Miklós, 1661-ben Széplaki Botka Ferencz és Lipits Márton (Melhárd Gyula: Somogy vármegye a rendi országgyűlésen. 8. l.).
A vármegye jegyzői, bírái és adószedői gyakran egy személyben is összpontosultak. 1596-ban Zabady Bálint volt a vármegye jegyzője. 1613 körül Egerváry Ferencz. 1617-ben a törököktől megölt Daróczy Tamás helyébe Thörjék Tamás lépett. 1619-ben Thöttössy Gábor a jegyző, kinek a hatásköre Tolna és Baranya vármegyékre is kiterjedt.
1625-ben Bucsányi Márton volt a vármegye egyik főszolgabírája (Orsz. Levéltár: Litarae consilii locumtenentialis 1754. 147.).
1630-1640 táján Puserffy Mihály helyébe Görösgali Bottyány Jánost, választották meg, melléje pedig alszolgabírákul: Böröcz Lőrincz vidi és Tóth Endre pátrói lakosokat.
1642-ben az elhalt Bottyán János helyébe Könczöl Mihályt, utána, 1651 febr. 4-én, ennek fiát: Könczöl Istvánt választották meg, s melléje alszolgabírákul 1652 463márcz. 8-án Király György dédi és 1654-ben Bakó János vidi lakosokat. 1657-ben a törököktől megölt Bornemisza János főbíró helyébe Somogyi István jött, a ki Kis-Komáromban tartotta székhelyét (Okányi Pál i. m.).
Somogy, mint véghely.
Ez a véghely szakadatlanul ki volt téve a törökök támadásainak. Az 1642. évi békealkudozások alatt előterjesztett sérelmek között szerepel, hogy Kis-Komáromból a törökök az 1632-40. évek közötti időben 141 rabot hajtottak el, 20 embert megöltek, 12 embert elfogtak vagy megöltek s 1557 marhát elhajtottak. Húsz elfogott legényért váltságdíjul 8000 forintot követeltek (Salamon Ferencz i. m. 465. l.).
Mikor a nádor a katonai élelmezés, a határszélekre kirendelt német katonaság elhelyezése és az élelmiczikkek árának megállapítása iránt 1661. évi november 28-ára Sárvárra a dunántúli kerület vármegyéit nádori ülésre (concursus) hívta össze, Somogy és Zala vármegyék rendei 1661 nov. 26-án közgyűlést tartottak, melyen a sárvári ülésre követekül Széplaki Botka Ferenczet és Lipits Mártont választották meg s utasításul adták, hogy a már megajánlott segedelmen felül többet megszavazni ne merészeljenek (Melhárd Gyula i. m. 23.). Ez az utolsó adatunk arra, hogy a vármegye a török hódoltság alatt követeket küldött.
Mialatt a vármegye nemessége ősi fészkéből kiűzetve, földönfutóvá lett, vagy a végbeli vitézek közé állva, szakadatlanul harczban állott a törökökkel, mialatt a vármegyei tisztviselők, távol a vármegye székhelyétől, szinte páratlan buzgalommal s életük koczkáztatásával igyekeztek a vármegye hatóságának a hódoltsági részeken is érvényt szerezni, addig a török a vármegye területén rendezkedett be.
Török berendezkedések.
Először a Balaton délkeleti sarkának a környéke került török uralom alá. Endréden, hol a törökök egy párkányt emeltek, már az 1545-46. évi zsoldlajstrom szerint 73 müsztahfiz (várőriző) és topcsi (tüzér) volt az őrség (Velics-Kammerer: Török defterek II. 45.). Csakhamar a törökök birtokába került Koppány, 1552-ben Görösgal (ma puszta), az 1555. évi hadjárat folyamán Kaposvár, Koroknya, Babócsa, melyet azonban a keresztény sereg 1556-ban visszafoglalt. Az 1566. évi hadjárat folyamán, Szigetvár eleste után, Csákány, Csurgó, Babócsa, Berzencze, Vízvár, Zákány, Segesd, Marczali és Marót is a törökök kezébe került. Az 1595. évi hadjárat alatt Babócsát a magyarok visszafoglalták ugyan, de az 1600. évi hadjárat folyamán Ibrahim ismét hatalmába kerítette. Ez évben esett el Kanizsa vára, ezzel Somogy vármegye meghódítása befejezést nyert.
A mint a török a vármegye területéből egy részt elfoglalt, vagy behódoltatott, azt a már meglévő kerületekhez csatolta. Az 1554. évi fejadólajstrom szerint a vármegyének behódolt része a mohácsi szandzsákhoz tartozott. A hódoltsági terület ekkor három járásra oszlott. Az egyes járások székhelyei Szerdahely (ma Kaposszerdahely), Vaskaszentmárton (ma Felsőszentmárton) és Görösgal voltak. Az utóbbi azonban kéza (birósági kerület) is volt (Velics-Kammerer i. m. II. 150-176.). Az 1555. évi hadjárat folyamán ismét jelentékeny terület került a török birtokába, úgy hogy Somogyban önálló szandzsák szervezése vált szükségessé.
Az új szandzsák székhelye Koppány (ma Törökkoppány) lett. Ez a szandzsák a következőleg oszlott fel: 1. koppányi nahie (járás), 2. dombói nahie, 3. karádi nahie, 4. kőrösi (ma Kőröshegy) kerület, 5. marczali nahie. Az egyes járásokhoz a következő helységek tartoztak: 1. koppányi nahie: Koppány város, Ozád, Szorosad, Ó-Aszód, Szil, Szabás, Hidegkút, Homod, Lápafő, Varang (Tolnában), Egyházas-Kapoly, Kápolnás-Kapoly, Kálna, Zomba, Cse, Mucs, Nagy-Tenköld, Kis-Tenköld, Szokol, Gerézd, Tótfalu, Acsa, Belecs, Pula, Besenyő, Magyaros, Markozd, Szanlecs, Alsó-Inám, Bobocska, Gadács, Marosd, Kóni, Bagocs, Igal, Ráksi, Beresz, Felső-Miklósi, Csepely, Bogya, Alsó-Miklós, Kurd, Csicsal, Mogyoród, Ujlak, Hetes, Bogát, Sárd, Somodor, Pél, Egrös, Búcsa, Füred, Aszaló, Ötös, Szentmiklós, Abafalva, Mozsdós, Berki, Dióslápa, Zics, Ireg, Egyházas-Andocs, Rekény, Derecske, Vásáros-Merke, Kis-Atád, Keszü, Torvaj, Fonó, Mocsolád, Bábon, Megyeri, Irök, Darom, Gyalud, Cserend, Szakál. 2. Dombói nahie: Pula, Abrán, Felső-Inám, Borjád, Szakcs város (Tolna), Leporda, Nak, Paton, Bogán, Musztán, Kecsel, Antocs, Dalmad, Talin, Koromszó, Korpa, Koliti, Csaba, Szabadi, Nagyatád, Bátorvecse, Kisfalva, Cseke, Somogy, Szőlős, Zala, Szántó, Bedeg, Egrecs, Bát, Felső-Ogád, Alsó-Ogád, Ság, Kenderes-Ujfalu, Örs, Vámos-Taszár, Márod, Báli, Mező-Csóka, Bodogasszony. 3. Karádi nahie: Karád város, Kis-Karád, Nagy-Tál, Fehér-Egyház, Királykér, Lantord, Szőlős-Györök, Told, Csepely, Tetös, Fiad, Visz, K.-Cseh, Kovaszeg, Gút, Alsó-Köttse, Felső-Köttse, Kis-Andocs, 464Nemes-Andocs, Túr, Szőllős-Lak, Cserend, Vámosfalva. 4. Kőrösi kerület: Kőrös város (ma Kőröshegy), Kereki, Váralja-Szemes, Cseke, K.-Gyúgy, Polcza, Őszöd, Szolát, Csaba, Huzd, Bábon, Teleki, Balatonmelletti Szemes, Rád, Látrány, Szárszó, Vadé, Szántód, Bálványos. 5. Marczali nahie: Marczali város Ujfaluval, Kelevíz, Gadány, Szöcsény, Bize, Táska, Kéthely város, K. Balyán, Magyari, Kota, Lok, Kis-Gomba, Nagy-Gomba, Keresztúr, Fajsz-Berény, Musin, Ság, Nagy-Maród, Sámson, Kis-Maród, Tőke, Vörs, Szoládi, Töved, Várgadáncs, Fehéregyház, Ujfalu (Velics-Kammerer I. 175-179.).
A vármegyének az a része, mely a pécsi vilajethez, illetőleg a mohácsi szandzsákhoz tartozott, az 1565-66. évi fejadólajstrom szerint a kaposvári, a görösgali, a komári és a berzenczei nahiéra oszlott fel. Az egyes járásokhoz a következő falvak tartoztak: 1. Kaposvári nahie: Város-Szerdahely, Tótváros, Szemedtelek, Sántos, Harasztfalva, Keresztös-Homog, Gosztostelek, Csanárfalva, Puszta-Királ, Pap-Királ, Horkán-Királ, Nagy-Vögy, Kis-Lak, Bát-Szerdahel, Csaszág, Hagymás, Ivánkafalva, Sziloka, Gálosfalva, Bösinfalva, Turbágy, Szena, Kemen, Szent-László, Fehér, Kis-Láka, Kis-Derecske, Szent-Benedek, Malha, Vároz, Gegyfalva, Szent-Pál, Simonfalva, Pölöske és Kis-Pölöske, Alsó-, Felső-Badár, Fehértelek, Hederhel, Nagy-Bánya, Kis Bánya, Kis-Szabás, Gige, Jákó, Szent-Iván, Korpád, Szomajom, Dardás, Szent-Imre, Simonfalva, Paraszló, Ótelek, Csekmén, Kovácsi, Kelfalva, Szilvás-Szent-Martin, Szöcsi, Meri, Behene, Erdő-Korpad, Ivánfalva, Kisasszonfalva, Robol, Robolfű, Kerekedfalva, Kelfalva, Berkene, Derecse, Tordas, Berenke, Aszmos, Pocsaj, Keczel, Berén-Oszon, Kis-Szakács, Tapson, Csokogó, Beretén, Miski, Bárcsa, Lepcse, Szenttamás, Arad, Irok. 2. Nahie Garasgál (Görösgál): Garasgál, Zádor, Szőrén, Nemeske, Hatvan, Kis-Szent-György, Merene, Somogy-Viszló, Kis-Tamási, Petend, Gyöngyösmellék, Nemes-Kodin, Feles, Istvándi, Dombó, Kis-Dobsza, Nagy-Dobsza, Dorok, Cseklén, Lád, Lád-Szent-Mihály, Tarnofcse, Barcs, Bocso, Felső-Arnas, Alsó-Arnas, Gárdon, Vard, Tomasi, Csebe, Andorilak, Kadarkút, Kálmáncsa város, Darány, Erdőicsókakő, Kutas, Bilok, Görgötek, Ujlak, Visznak, Város-Lábod, Misa-Szent-György, Besnyő, Hosszúfalva, Rina-Szent-Királ, Bána, Rina-Szent-Mihál, Csokol, Szakal, Adarján, Apali, Bostaháza, Gyulaháza, Aracs, Cserneháza, Irokfalva, Kútfő, Szatóháza, Imri, Szent-Miklós, Egeralja, Vörösfalva, Cserni, Kobozd, Alma-Mindszent, Bobofcse, Nagy-Hil, Kis-Hil, Szent-Együd, Mihálfalva, Esene, Darán, Györgyös, Szilák-Visne, Kápolnás-Visne, Hencse, Tapás, Váralja, Kocslos, Szedreg, Töreg, Felső-Visne, Alsó-Visnye (így), Daru-Visnye, Dinös, Bilecs, Szent-Martin, Filos (Kanalos), Görhid, Balod, Szolád-Szent-Erzsébet, Apakud, Miked, Mártafalva, Baráti, Boda, Boldás, Olnót, Köpkén, Peterhíd, Gödre-Haraszti, Szent-Királ, Almás, Dávid, Szarvas, Hidvégtelek, Aklad, Kenlecs. 3. Nahie Segesd: Város Segesd, Márton, Baráni, Szent-László, Péterfalva, Udvarhel, Sand, Iharos, Szent-Pál, Szencső, Szenefalva, Belvár, Viza, Bolháka, Nemes-Déd, Egralád, Farkasfalva, Farkas, Nagy-Atád, Kis-Atád, Gyengér, Geszne, Farkas-Dencs, Kis-Berény, Etves, Visne, Rékcsa, Inke, Almak, Malkos, Nagy-Martin, Gák, Gemse, Kúnfalva, Telek, Bebenck, Szárszék, Szent-Péter, Kis-Cseh, Ebed, Ság, Bagolna, Szent-Jakob, Rencse, Kerekesháza, Tós-Kud, Salnó, Mihály, Merene, Bonta, Péterfalva, Sz.-Miklós, Gelse, Karád. 4. Nahie Komár: Malona, Komár város, Galambok, Ujlak, Karos. 5. Nahie Berzencze: Város Zákán, Város Csurgó, Kis-Lák, Isó, Bodafalva, Pogánd, Szent-Királ, Felső-Lak, Gyöngyös, Porog, Födvár, Tótfalva, Bogárd, Badna, Surd, Báta, Alsók, Csedi, Pápa, Sarkad, Arczad, Pátró, Úz, Farkasfalva, Lankofcse, másik: Tótfalva, Teklás, Bálván, Verbencz, Bikös, Kis-Szent-Pál (Velics-Kammerer i. m. I. 181-189.).
A vármegye éjszakkeleti sarka a simontornyai szandzsákhoz tartozott. E szandzsák egyik járása az endrédi nahie volt, a melyhez az 1571. évi fejadólajstrom szerint a következő helységek tartoztak: Endrék, Felső-Endrék, Hidvég, Szamárkő, Bod (Jut), Gelnebén, Fok-Szabadi, Tótfalva, Odán (Ádánd), Gamász, Kis-Berén, Sine, Ságvár, Geneg, Som, Nagy-Berén, Renk (Enek, Etek).
Az 1571. és az 1589. évi adólajstromok szerint a vármegye területének egyrésze a budai, a másik a szigetvár-pécsi vilajethez tartozott. A budai vilajethez tartozó terület a koppányi szandzsákot alkotta, mely hat járásra oszlott fel, ú. m. a koppányi, a dombói (dombovári), a karádi, a kőrösi, a marczali és a zalavári nahiéra. A budai vilajethez tartozott még a simontornyai szandzsák is, ennek azonban csupán az endrédi járása volt a mai Somogy vármegye területén (Velics-Kammerer i. m. I. 327-331.).
465Kanizsa elfoglalásával a közigazgatási beosztás is lényegesen megváltozott. Kanizsa külön vilajet székhelye lett, melyhez három szandzsák tartozott: 1. szigetvári, 2. siklósi, 3. kanizsai, 4. valpói, 5. pozsegai. Az új beosztás szerint Somogy vármegye területéből három szandzsák alakult. Kettőt: a kanizsait és a szigetvárit, a kanizsai vilajethez csatolták, ellenben a koppányi továbbra is a budai vilajethez tartozott (Mill. Tört. VI. 464.). 1610 táján, I. Ahmed szultán uralkodása alatt, a kanizsai elajet (miként ekkor nevezték) szandzsákjainak számát háromra apasztották, s a három szandzsák székhelyei: Szigetvár, Pécs és Pozsega voltak (Salamon Ferencz i. m. 270). Ez a beosztás az egész hódoltság alatt megmaradt.
A török katonai őrségek.
A mint a török Somogy vármegyében megfészkelte magát, első gondja az elfoglalt erődítvények jókarba helyezése volt, melyeket azután őrséggel rakott meg. Endréden már 1545-ben találunk török őrséget. 1558-59-ben a zsoldlajstrom szerint az őrség a következő fegyvernemekből állott: 1. müsztahfizok, 41 ember (várőrző katonaság), leginkább Boszniából, Herczegovinából és a Szerémségből, Turali aga és Hüszein kiája (helyettes) alatt. 2. Azábok (nőtlen zsoldos gyalogság), Hüszein aga alatt 34 ember. 3. Martoloszok; ezek határőrző rácz és szerb katonák voltak, a kik örökös rablásaikkal tették nevüket félelmessé. Számuk 23 volt s Mohammed Ahmed aga alatt állottak (Velics-Kammerer i. m. II. 235.).
Szigetvár elfoglalása után, midőn már csaknem az egész vármegye behódolt, a török hét várban tartott őrséget, melyeknek számáról az 1568-69. évi kimutatásból nyerünk adatokat. Az összes várak közül természetesen Szigetvárott volt legnagyobb őrség, számszerint 711 ember. A legénység ellátására szükséges napi zsold 5216 akcséra rúgott. Az őrség állott: belső müsztahfizokból 112 ember, külső müsztahfizokból 86 ember, topcsikból (tüzérek), haddádokból (tábori kovácsok) és neddsárokból (ácsok) 70 ember, lovasokból 272 ember, azábokból 84 ember, martoloszokból 87 ember.
A többi várakban elhelyezett őrségek számáról az alábbi kimutatás ad számot: 1. Kaposvár. Lovasok 164. Azábok 31. Martoloszok 60. Összesen 255 ember. 2. Babócsa. Müsztahfiz 99, topcsi 41, azáb 148, lovas 171, martolosz 99 ember. 3. Berzencze. Müsztahfiz és topcsi 103, lovas 95, azáb 90, martolosz 91, összesen 379 ember. 4. Koppány. Müsztahfiz 36, lovas 48, azáb 31, összesen 115 ember. 5. Lak (mai Öreglak). Müsztahfiz 16, lovas 39, azáb 25, martolosz 58, összesen 138 ember. 6. Endrék (Balatonendréd). Müsztahfiz 29, azáb 30, martolosz 16, összesen 78 ember (Velics-Kammerer i. m. II. 237.). Kanizsa elfoglalása után a segesdi váracsot a törökök újból felépítették, sőt imaházat is emeltek. Segesdnek ettől kezdve, Kanizsa egyik előőrseként, jelentékeny szerepe volt.
Az 1618-1619. évi zsoldlajstrom szerint a várőrséghez dzsámi (főtemplom) személyzet is tartozott, élén Mohammed Abderrahim khatib-bal, a ki minden pénteken a közjogi fontosságú "nagy imát" elmondotta. Mellette Ahmed müezzin teljesített szolgálatot. A várőrség összes száma 444 ember volt.
Berzenczén szintén mecsetet építettek a törökök. Itt 1618-19-ben Musztafa khalfa volt a khatib (főpap) s mellette voltak Khalil khalfa és Behrám müezzinek és Mumi kajjim (sekrestyés) és Piri Muhammed muarrif (a korán magyarázója). Berzencze őrsége 1618-ban 349 ember volt, és pedig: ulufedzsi (zsoldos lovasság) 187 ember, azáb 55, martolosz 95. A tisztikar száma 12 volt.
Babócsán a török: műszaki csapatokat és fegyverkészítő-műhelyt is tartott. Az 1618-19. évi zsoldlajstrom szerint a dzsebedzsik-csapat, mely fegyverek készítésével és a fegyvertár őrzésével volt megbízva, 11 emberből állott. Ezenkívül még 46 müsztahfizból, 188 ulufedzsiből, 71 azábból és 43 martoloszból állott a várőrség, a létszám tehát 359 volt (Velics-Kammerer I. 405-406.).
Szigetvárott az 1618-19. évi zsoldlajstrom szerint felsőbb tanintézet is volt. A vár tisztikarában az első helyet Hadzsi Rizván müderris (felsőbb tanintézeti tanár) foglalta el. Utána következik Hasszán aga, a vár dizdárja (parancsnok), Ibrahim kiája (helyettese), Szeid Mohammed dái, Ali aga dzsebedzsi (a műszaki csapat parancsnoka), Szulejmán aga raktárnok, Juszuf Ali raktárnok és Ali Mimár építőmester. Az őrség a zsoldlajstrom szerint 429 emberből állott. Ezenkívül a mai Turbékon épült erődítvény őrizetére, egy aga parancsnoksága alatt, 26 ember volt kirendelve. Azon a helyen, a hol Szulejmán belsőrészei voltak eltemetve, a törökök mecsetet és melléje, az istentisztelet végzésére rendelt személyek számára, lakóházat építettek. Ezeket erődítvény vette körül, melynek mintegy háromnegyedrészét 466széles árok környezte. Az 1618-19. évi zsoldlajstrom szerint a mecset őrizetére Mumi Dede hitszónok, Ahmed khalfa turbedár és Ferhát Dede müsztahfiz (őr) voltak kirendelve s kívülök még Murád Firuz ács és Mohammed khalfa szerepelnek itt. Nagy Szulejmán síremlékéhez még Ázsiából is elzarándokoltak a törökök. Turbék a hódoltság alatt valóságos búcsújáróhely volt. Az 1664. évi hadjárat folyamán a Szigetvár ellen indult had egy része Túrbékot feldúlta és felgyujtotta, de a törökök ismét felépítették.
Kaposvárott az őrség a zsoldlajstrom szerint, Musztafa aga parancsnoksága alatt, 309 emberből állott, és pedig topcsik (tüzérek), két bölük (tized), összesen 20 ember; ulufedzsik (lovasság), az első csapat Gázi Musztafa parancsnoksága alatt 49 ember, a második Hasszán Bali aga alatt 39 és a harmadik H. Dilgir aga alatt 51 ember; azábok 99 és martaloszok 42 ember (Velics-Kammerer i. m. I. 407.).
A koppányi várban 227 emberből álló várőrség volt, még pedig 27 müsztahfiz, 80 ulufedzsi, 52 azáb és 19 martalosz.
A többi, kisebb erősségekben már jelentéktelen őrség volt. Így Endréden 22 ulufedzsi és 34 azáb, Lakon (a mai Öreglak) 11 várőrző katona, 9 tüzér, 39 lovas, 23 gyalogos és 11 rácz határőr. A karádi palánknak volt a legkisebb őrsége. Itt 12 várőrző katona, 6 tüzér, 11 lovas és 17 rácz határőr teljesített szolgálatot (Velics-Kammerer I. 430. 429.).
Rácz telepedések.
Az 1552-től 1601-ig szakadatlanul folyó háború a vármegye régi lakosságát valósággal kiirtotta és a lakatlan, elpusztult vidékekre ráczok költöztek, mert a nagyszámú martaloszok révén a település könnyen és gyorsan ment már azért is, mert ezek a rácz származású határőrök, katonai szolgálataik fejében, jelentékeny kiváltságokat élveztek és alig számbavehető adót fizettek.
Az 1581-ben készült összeírás szerint a következő helyeken telepedtek le ráczok: Láta falu (Bálta-pusztával), Mászlon, Nagy-Kercsemén, Kazsok, Nagy-Taba, Szöle, Gyula, Kis-Taba, Gobos, Hegyes-Ebrég, Dada, Bezzeg, Szent-Miklós, Vincz, Konta, Eztén, Szak, Banka-Tol, Őrs, Kis-Tó, Újfalu, Szenlak, Borcsod, Vig, Méhes, Somogyvár, Kortó, Ors, Acsa, Párdi, Bogár, Vésse, Nagy-Albert, Nemes-Vid, Kis-Albert, Tenek, Kér, Borjad, Szarvas, Kolocsár, Bethlen, Vásáros-Merke, Zagán, Kisfalva, Örsi, Bár, Dara, Ópár, Nagy-Gyógy, Kara, Sziget, Kis-Atala, Nagy-Bár, Onár vagy Kis-Onár, Kabád, Nagy-Tó, Nagy-Vég, Kis-Vég, Beszi, Alsó-, Felső-Gamás, Romba-Vegelene, Barát, Mács, Nagy-Marga, Geles-Bátom, Abani, Donicza és Szent-György, Maroka, Kis-Abros, Martos, Ozd, Nagy-Karta, Kis-Karta, Deneszne, Korpács, Mána, Kis-Polán, Gárdon, Kis-Gárga, Ács, Herend, Nemcse.
A rácz falvak pusztítása.
Az új rácz lakosság azonban mitsem akart tudni a királyi területre menekült földesurak jogairól, habár a magyar végeken meghúzódó nemesség több ízben követelte földesúri jogainak elismerését. A végbeli vitézek tehát már 1586-87 telén elhatározták, hogy a Balaton és a Somogyvár közötti vidéket elpusztítják. 1587 kora tavaszán csakugyan meg is támadták a rácz helységeket s azokat tűzzel-vassal elpusztították. 1603-ban Rátki Menyhért, a végbeli vitézekkel a koppányi szandzsák területére tört s az ottani rácz falvakat felégette (Velics-Kammerer I. 331.).
Leszámítva e betöréseket, a somogyi török hódoltság 1601-től 1664-ig békét élvezett, míg az ország többi részében szakadatlanul dúlt a harcz.
Zrinyi Miklós hadjárata.
Hó borította még a mezőket, midőn 1664. év elején gróf Zrinyi Miklós, a ki az 1663. évi hadjárat folyamán hadvezéri tehetségének oly fényes tanujelét adta, támadólag lépett fel a törökök ellen. Zrinyit a bécsi udvar is támogatta és a gróf Hohenlohe Farkas Gyula vezérlete alatt álló rajnai szövetség hadtestét küldték segítségére; de a német hadtestet nem helyezték parancsnoksága alá, bár Hohenlohe vezéri képességekben nem igen bővelkedett. A németeken kívül Batthyány Ádám és Draskovich János is csatlakozott hadaihoz.
A támadó hadjárathoz Zrinyi jól választotta meg a téli időt, mert a török katonáknak a kormányzat télre nyugalmat biztosított; így az erősségekben is kisebb volt az őrség száma a szokottnál, de nem is voltak elkészülve e támadásra.
Zrinyi január 21-én egyesítette hadait, melyek 8000 magyarból, 5000 horvátból, 10.000 birodalmi és 3000 császári zsoldosból, összesen 26.000 emberből állottak. A támadást elsősorban Berzencze ellen intézte, melynek őrsége jan. 22-én feladta a várat (Hadt. Közl. 1892. 692.). Ezután Zrinyi hada jan. 23-án Babócsa alá vonult, mely másnap szintén megadta magát. Itt rendkívül értékes zsákmány 469jutott a győzők birtokába. Innen Zrinyi, hadának egyik részét Szigetvár felé indította, a másikat Barcs ellen küldte, a hol Zrinyi hadainak közeledtére, a törökök az erősséget odahagyták és Szigetvárra menekültek, mire Barcs erődítvényeit felgyujtották és lerombolták.

Herberstein. (Az Orsz. Képtárból.)

Zrinyi Miklós a költő. (Az Orsz. Képtárból.)

Bádeni Lajos. (Az Orsz. Képtárból.)

A törökkoppányi turbános fejkő.

Kaposvár 1686-ban. (Az Orsz. Képtárból.)
A had másik része e közben megkezdte az előnyomulást Szigetvár felé. Mivel a tél nagyon enyhe volt, egész napon át tartott, míg a had Babócsánál a Rinya mocsarain átkelt.
Esterházy Pál, a későbbi nádor szerint, a ki szintén résztvett e hadjáratban és azt a Mars Hungaricus czímű művében megírta, Zrinyi hada az átkelés után Istvándig vonult s ott éjjelezett, hogy Szigetvárt nappal vehesse szemügyre. A szigeti bég azonban, a ki a babócsai és a barcsi török menekültektől a két vár elestéről értesült, nagyszabású intézkedéseket tett a vár védelmére és a kapukat földdel tömette be; mikor pedig Zrinyi hadai a láthatáron feltüntek, erős ágyúzást intézett ellenük, de kevés kárt tett bennük, mert Zrinyi hadai a lőtávolon kívül maradtak.
Zrinyi egy csapatot Turbék ellen küldött, hogy az ottani templomerődöt megostromolja. Az őrség megkísérelte ugyan az ellenállást, de a túlerő elől az éj homályában megszökött, mire az ostromlók az erődítvényt és a síremléket lerombolták. Zrinyi ezalatt néhány lövést váltván Szigetvárral, Pécs felé vonult. Itt a külvárosokat bevette és felgyujtva, Eszék felé indult és a hidat felégetvén, visszavonult Kanizsa felé; de hadai a Pécstől egész Kanizsáig terjedő területet annyira elpusztították, hogy ezen a vidéken a török sereg egyideig képtelen volt táborozni (Millenn. Tört. VII. 184. 187.).
Zrinyi az elért sikerek hatása alatt Kanizsát akarta elfoglalni, de a császári segédhadak oly későn érkeztek, hogy az ostrom meghiusult. Máj. 1-én kezdte a vár bombázását, de az ostrom rendkívül lassan haladt előre. Máj. 30-án hírül hozták, hogy a nagyvezér máj. 14-én 20,000 emberrel átkelt a felépült eszéki hídon s Szigetnél vagy Pécsett várja a török hadak csatlakozását.
E hírre gróf Zrinyi Miklós a babócsai, berzenczei és segesdi várakban elhelyezett őrséget is magához vonta; de mivel a császári hadak abbahagyták Kanizsa ostromát, Zrinyi és Hohenlohe is elvonultak a vár alól (Millenn. Tört. VII. 190., - Hadtört. Közl. 1893. 134.).
A nagyvezér időközben Kanizsa alá ért, majd a Muraközbe vonult s Zrinyi-Újvárt vette ostrom alá, melyet kardcsapás nélkül elfoglalt, noha Montecuccoli, a császári hadak fővezére, is ott táborozott. Csapatai ezután szerte dúlták a vidéket s megszállották Kis-Komáromot, a középkori Somogy vármegye utolsó pontját, mely addig még a koronaterülethez tartozott.
Szentgotthárdi győzelem, vasvári béke.
Montecuccoli aug. 1-én Szentgotthárd mellett fényes győzelmet aratott a törökökön, de a bécsi udvar a győzelmet nem aknázta ki, sőt Reninger császári követ Vasvárott szégyenteljes békét kötött. A békét, a területi viszonyokat illetőleg, a tényleges birtokállomány alapján kötötték meg s így Somogy egész területe továbbra is török uralom alatt maradt, sőt a Zrinyi Miklós téli hadjárata alatt meghódított várakat is a törökök szállották meg.
Somogy pusztulása.
Az 1664. évi hadjárat pusztításait a vármegye területe egy évtized alatt sem tudta kiheverni. Még a legkedvezőbb helyzetben volt Babócsa környéke; míg a Szigetvár-Kanizsa és a Szigetvár-Pécs közötti útvonalba eső helységek teljesen elpusztultak. A pusztulás képét élénk színekkel festi az 1669 febr. 28-án az egyesült vármegyék közgyűlése elé terjesztett jelentés, mely szerint Somogy és Zala vármegyék helységei nemcsak rombadőltek, de a török egész lakosságukat levágta vagy elhajtotta; a mit pedig meghagyott, az a ragályos betegségnek esett áldozatul. A somogyi részekben az összeírás - a szolgabíró betegsége miatt - nem készült el; de fennmaradt Zaláé, mely hajmeresztő dolgokat említ (Acsády Ignácz: Magyarország Budavár visszafoglalása korában. 28. l.).
1671. évi összeírás.
1671-ben mégis összeírták a vármegyének a hódoltsághoz tartozó helységeit. Az összeírás szerint 106 3/4 volt a porták száma. Az összeírásban csak a következő helységek fordulnak elő: Gige, Kadarkut, Berény, Böhönye, Szent-Pál, Szent-Mihály vidéke, Kis-Komár, Tapsony, Iharos, Inke, Szent-György, Nagy-Bajom, Gyöngyösmellék, Nagy- vagy Egyházas-Juta, Kis-Bajom, Bolhás, Vésse, Gyékényes, Nagy-Kapoly, Kazsok, Szőlős-Györök, Apáti, Petend és Belezna (Okányi Pál i. m.). Maguk a törökök is panaszolták a népesség hanyatlását. Babócsa tartományából 470írja az ottani parancsnok 1674 ápr. 14-én, hogy "a mely faluban azelőtt ötven ház volt, most jó ha 15-20 ház vagyon".
A felszabadító háború.
Az 1683-ban megkezdődött hosszú felszabadító háború következtében a török uralmat lépésről lépésre visszaszorították, de Somogy vármegye területére csak Budavár visszafoglalása után léptek a diadalmas keresztény hadak.
Ez a három év a törökök részéről folytonos hadikészülődések között telt el. De bármily óvatosak voltak is a török őrségek, egy Probencz nevű embernek sikerült 1684-ben belopódznia Szigetvárra, hol a puskaporos tornyot felrobbantotta. Ez az eset rendkívül körültekintővé tette a törököt, de a bukást már többé nem kerülhette el.
Buda elfoglalása után (1686 szept. 2-án) Károly lotharingiai herczeg a török nagyvezér üldözésére sietett, a ki látva, hogy Budát nem mentheti fel, Eszék felé igyekezett hadaival. Károly herczeg szept. 6-án indult Eszékre, míg seregének egy része, Lajos badeni őrgróf vezérlete alatt, Kaposvárt foglalta el (Millenn. Tört. VII. 454.). Innen hadaival Barcs felé vonult, majd a Dráva partján fekvő, ma már ismeretlen, Gerencse nevű falunál foglalt állást, azzal a szándékkal, hogy Szigetvárt ostrom alá veszi; de midőn a vár közelébe vezette hadait és jól szemügyre vette az erősséget, belátta, hogy annak megvételére az ő hadereje nem elég; továbbvonult tehát Pécs felé és jelentést tett a bécsi udvarnak, megjegyezvén, hogy Szigetvár ostromához legalább 10.000 ember és sok ostromágyú szükséges.
Az egyik magyar csapatvezér, Makár János, a ki szept. havában 3000 főből álló hadával Kapronczáról Pécs felé vonult, útközben Szigetvárnál összeütközött egy tatár csapattal, melyet szétvert s legnagyobbrészt levágott. A szorongatott tatárok segítségére a szigetvári bég is kitört Szigetvárból, de Makár szétszórta a török hadat is és zászlaját összetörte (Németh Béla 311.).
Pécs bevétele után (okt. 14) Lajos bádeni őrgróf arról értesült, hogy a tatár khán, nagyobb török-tatár csapattal Szigetvár és Kanizsa védelmére indul. A khán hadainak feltartóztatása czéljából Thüringen, 1686 decz. 19-én, 500 gyalogossal és 200 lovassal Szigetvár alá vonult és a várost éjjel meglepte. A városban mintegy 300 épület állott megrakva élelemmel a tatárok számára. Ezeket a császáriak felgyujtották és az élelmikészletet megsemmisítették. A város csaknem teljesen leégett, két malom kivételével, melyeket Thüringen utólag felgyujtatott, hogy a tatárok számára Szigetvárott búzát ne őrölhessenek.
1687 máj. 19-én a császáriak újból megtámadták Szigetvárt. A harczban - Zeiler szerint - 40 török és 8 császári esett el. Elhajtottak azonban 400 ökröt és igen sok bárányt.
Szigetvár ostroma.
Majd Vechi Gábor olasz eredetű ezredes folytatta a Szigetvár elleni támadásokat és ezt azzal kezdte, hogy levelezésbe bocsátkozott a szigetvári béggel a vár átadása iránt. Dünnewald császári tábornok értesülvén a Vechi és a bég közötti alkudozásokról, két hódoltsági parasztot küldött Szigetvárra, hogy a várbeliek helyzetét kikémleljék; a parasztokat azonban elfogták, az egyiket börtönbe vetették, a másikat pedig visszaküldték a császári táborba. Ettől Dünnewald megtudta, hogy Szigetvár egyidőre bőven el van látva élelemmel, meg kell tehát várni, míg ezt az őrség feléli. A császári tábor tehát egyidőre abbahagyta a Szigetvár elleni támadásokat, de 1688. évi ápr. 14-én Vechi újból Szigetvár környékére vonult. Utasítása volt, hogy a várat kiéheztetéssel igyekezzék megszerezni.
Vechi Turbéknál foglalt állást. Mivel előzőleg arról értesült, hogy a szigetvári bég egy csapatot Kanizsára akar küldeni, Bischofshausen alezredest egy csapattal Jusszuf aga hadainak elfogására küldötte. A törökök azonban kirohantak Szigetvárból, mire a császáriak Turbékig hátráltak. Itt azonban Vechi csapatai jöttek a hátráló császáriak segítségére. Kisebb csata fejlődött, melyben 40 török elesett, sokan pedig a mocsarakba menekültek.
Vechi feladata az volt, hogy Szigetvárt teljesen elzárja a külvilágtól. E végből a vár körül, a lőtávolon túl, erősségeket építtetett és azokba katonákat helyezett el.
Mivel Bécsben már türelmetlenül várták Szigetvár elestét és ez mindegyre késett, a bádeni őrgrófot küldték Szigetvárra, hogy ellenőrizze Vechi működését. Az őrgróf 1688 végén meg is jelent a Szigetvárt körülvevő ostromseregnél s Vechi intézkedéseit megfelelőknek találta. Eközben a várban elfogyott az élelem és a szigetvári bég 1689 jan. elején kénytelen volt a vár feladása iránt alkudozásokba bocsátkozni.
471Szigetvár keresztény kézen.
Lipót 1689 jan. 26-án hagyta jóvá a vár feladása iránt kötött egyezséget, mely szerint az őrség fegyvertelenül kivonult a várból, melynek feladásával 85 ágyú került a császáriak kezébe. A kiköltöző törökök száma a 600-at meghaladta.
E számból azonban csak 100 volt katona. Az őrség a vár előtti térségen ütött tábort, majd márcz. 14-én végleg elhagyta Szigetvárt (Németh Béla i. m. 313.), kocsikon mentek a Dráváig, majd Légrádnál tutajokra szállva, hazájukba eveztek. Szigetvár első parancsnoka Vechi Gábor lett, a ki 1695-ben honfiúsítást nyert. 1690-ben azután Kanizsa is megadta magát s ezzel a török uralom véget ért a vármegye területén.
Somogy a hódoltság után.
A török hódoltság rettenetes pusztításai csak a felszabadító háború befejeztével voltak teljes mértékben észlelhetők. Hogy ekkor Somogy vármegye területe mily elhanyagolt állapotban volt, mutatja Bél Mátyás jelentése, a kit a kormány a vármegye leírásával bízott meg. Bél Mátyás Somogyot szigethez hasonlítja, a melynek amúgy is sekély folyóvizei sással és bozóttal födött, kiterjedt posványos állóvízeket alkottak.
Német katonai uralom.
A földönfutóvá tett nemesség most idejénvalónak látta, hogy közel másfélszázados száműzetés után visszatérjen oda, a honnan a török kiüldözte és a vármegyei tisztviselők is, a kik még mindig Zalában voltak, visszakívánkoztak Somogyba. A bécsi intéző körök azonban egyelőre mitsem akartak tudni Somogy vármegye fennállásáról és az elfoglalt területet katonai uralom alá helyezték. Az egyes vidékek középpontjaiba kamarai tisztviselőket küldöttek, a kik azután az egyes kerületeket összeírták, a lakosságot pedig az uralkodó iránti hódolatra feleskették.
Somogyban több ily kerület volt, így a vármegye közepén a kaposvári tartomány. Maga a város ekkor, 1686 táján, jelentéktelen hely volt, mindössze 120 lakossal. (Acsádi Ignácz: Magyarország Budavár visszafoglalása korában 27.). A vármegye délkeleti része a pécsi tartományhoz tartozott, mely a mai Somogy megyéből a Barcsig és Kadarkútig terjedő területet foglalta magában. Ebből a területből alakult Szigetvár meghódolása után a szigetvári tartomány.
A régi birtokosok elnyomatása.
A nemesek, a kiket az összeírók már itt találtak, lehetőleg mindennemű adózás alól szabadulni igyekeztek. Így azután a töröktől visszafoglalt területen lakó birtokos nemesek igazolni tartoztak korábbi tulajdonjogaikat, a mivel azonban nemcsak azok vesztették el javaikat, a kik nem egészen törvényes úton jutottak hozzájuk, hanem azok is, a kik az egész idő alatt háboríttatlan birtokában voltak ősi javaiknak, mert nem lévén anyakönyv és megyei hatóság, leszármazásukat és birtokjogukat nem tudták igazolni. A kormány tehát elvette birtokaikat s a régi birtokosok, a kiket még a török is megtűrt, most földönfutókká lettek, vagy pedig a jobbágyságba olvadtak.
Német telepítések, idegen földesurak.
Mindez azonban csak a kezdet volt. A bécsi kormány főtörekvése a magyar elem túlsúlyának megtörésére irányult. Ezt egyfelől nemet telepítésekkel akarta elérni, másfelől odatörekedett, hogy a meghódított területen minél több idegen szerezzen birtokot. 1692-ben Srott György szigetvári tiszttartó a szigetvári tartományban helységenként összeírta a birtokosokat. És néhány év mulva ugyanazokban a helységekben már más birtokosokat találunk. Tömérdek birtok kerül idegen kézre. Az új adományosok között szerepel gróf Königsegg, gróf Rindsmaul, gróf Harrach, továbbá gróf Turinetti Herkules Lajos József, Prie marquis, a ki 1699-ben a csurgói uradalmat bírja.
Kolonics Lipót.
Kolonics Lipót bíbornok, a ki az 1695. évi jul. 14-én lett a magyar kath. egyház fejévé, Magyarország közigazgatási, katonai és egyházi szervezetében szükséges reformok kidolgozásara egy bizottságot alakított, mely a követendő eljárásra javaslatot (elaboratum) dolgozott ki. Ez a javaslat élénken sujtotta a vármegyét, a mennyiben azt, mint visszahódított területet, a jus armorum - a fegyverhatalmi foglalás - alá rendelték, mert a javaslat szerint Somogy vármegyét is Lipót hadserege foglalván vissza a töröktől, a vármegye ősi birtokosai visszakapják a kir. kegyelem bőkezűségéből a javakat, a mennyiben azokhoz való jogukat okmányilag igazolják, ellenkező esetben azok elárvereztetnek, tekintet nélkül a birtokos személyére és vallására.
Szerzeményi bizottság.
De utóbb ezt az intézkedést is kijátszották az új szerezményi bizottság felállításával. Ez a bizottság ugyanis csak bizonyos pénzösszeg lefizetése mellett ítélte oda az igazolt tulajdonosoknak, illetőleg jogutódaiknak az egyes birtokokat. A kik pedig nem tudták birtokjogukat igazolni, azok még külön váltságdíj fizetésére 472voltak kötelezve; ha pedig nem tudtak fizetni, a birtokot, a melyre igényt tartottak, a kamara a legtöbbet igérőnek adta el.
Az adózó nép.
Az óriási adóteher és a katonaság zsarolásai következtében az adózó nép helyzete is még kedvezőtlenebb volt, mint a török hódoltság alatt. A visszahódított földön a jobbágyság az új uralmat tényleg sokkal elviselhetetlenebbnek találta, mint a török idejében, úgy hogy a nép még azokból a falvakból is megszökött, a melyek a felszabadító háború idejében nem pusztultak el. Az erdőkbe, nádasokban keresett menedéket s a rablók és útonállók számát növelte. Hasztalan tartott a vármegye törvényszéket, 1695 febr. 18-án, gróf Esterházy Sándor alsólendvai várában (Levéltári kis tükör III. 852.), a gonosztevőket nem tudta kiirtani, sőt 1697-ben a szegénylegények a Dráva vidékén annyira elszaporodtak, hogy valóságos hadsereget kellett ellenük mozgósítani.
A vármegyék visszaállítása.
A kormány már 1698-ban elrendelte a tömegek lefegyverezését, s meghagyta a vármegyéknek és a földesuraknak, hogy a parasztoktól, a tanulóktól, a lelkészektől és a mesterlegényektől, sőt a hajduktól is minden fegyvert szedjenek el. A kormány azonban azt is kénytelen volt belátni, hogy az új intézményekkel, melyek az ősi törvényekkel homlokegyenest ellenkeznek, nem lehet a békét helyreállítani. Megszüntette tehát a tartományokat és elhatározta, hogy visszaállítja a vármegyéket. Így került ismét napirendre Somogy vármegye visszaállításának kérdése is.
Somogy vármegyének, mint láttuk, a hódoltság alatt is volt tisztikara. A felszabadító hadjárat alatt gróf Esterházy Ferencz pápai várkapitány (1685), majd gróf Zrinyi Ádám viselték a főispáni méltóságot, majd 1695-ben Esterházy Gábor, a ki egyúttal Zala és Fejér vármegyéket is kormányozta. 1697-ben, a vármegye levéltárában őrzött főadószedői számadások adatai szerint, Gábor György, Cseh István és Bessenyei László még az egyesült Somogy és Zala vármegyék főszolgabíráiként szerepelnek. 1700-ban Szelcsényi György és Kovács István voltak az egyesült vármegyék főszolgabírái, Umszunszt Mihály pedig alszolgabíró. Külön jegyzője is volt a vármegyének, névszerint Madarász László, ki főleg a szatmári béke utáni korszakban vezérszerepre volt hivatva.
Somogy határai.
Somogy vármegyének tehát lett volna tisztikara, de a visszaállítás más nehézségekbe ütközött, ezek egyike az volt, hogy a vármegye határai nem voltak megállapítva, mert azok a másfélszázados hódoltság alatt elmosódtak. Az adóösszeírások is nagyon hiányos és ellentmondó adatokat tartalmaztak s így a vármegye keleti határait csak hosszas tárgyalások után lehetett megállapítani.
E tárgyalások eredményeképen Esterházy Pál nádor, 1696. évi márcz. 15-én kelt leiratával, egyfelől a Somogy és Tolna, másfelől a Somogy és Baranya vármegyék közötti határokat akként állapította meg, hogy a vármegye éjszakkeleti határául a Balatonból kiömlő Siót állapította meg, az ettől délre eső helységeket, úgymint Hid-Véghet (ma Faluhidvég és Városhidvég), Igalt, Kilitit, Fokot, Koppányt, Juthót, Ádándot, Somot, Felső-Endrédet, Kazsokot, Gellyét, Homát, Szabadit, Pulát, Taszárt, Mosdóst, Baltit, Gyalánt, Orczit, Szent-Pált, Számos-Keresztúrt, Szalacskát, Szent-Balázst, Hagymást, Cserénfát, Böszénfát, Simonfát, valamint az Almamellékig terjedő vonalon fekvő falvakat: Somogy vármegye területéhez csatolta, ellenben Nyék, Nyilas, Ozora, Tamási, Dombóvár, Döbrököz, Pinczehely és Grabocz helységeket Tolna vármegyének ítélte oda (Kaprinai Istv. M. S. C. B. Tomus LVIII. 349.).
Sokkal nehezebb volt a Somogy és a Baranya vármegyék közötti határ megállapítása, mert itt Szigetvár hovatartozása okozott nehézséget. A középkorban ugyanis inkább Baranyához tartozott. E korban t. i. a nemesség alkotván a vármegyét, valamely nemesnek birtokait ahhoz a vármegyéhez csatolták, a melyikben az illető lakott. Így a gazdagabb és befolyásosabb uraknál az uradalom határai voltak egyúttal a vármegye határai is. Az e czélra kiküldött bizottság a vármegye határait a Drávától egészen Szigetvárig meg tudta állapítani és ezt a megállapodást Esterházy nádor is jóváhagyta. Szigetvárt magát ellenben Baranyához csatolta, holott Somogyban ekkor éppen Szigetvár volt az egyedüli hely, a hol a vármegye székhelyét be tudta volna rendezni. A vármegye tehát odatörekedett, hogy a nádor az 1696. évi határozatát megváltoztassa. Négy oklevélre támaszkodva követelte Szigetvár átcsatolását. Baranya ezzel szemben 11 oklevelet terjesztett a nádor elé, álláspontjának igazolására. A nádor végre is ötévi huzavona után, 1699 jún. 23-án, Kismartonban kelt ítéletével, a pécsi püspökség alapítólevelére 473támaszkodva, Szigetvárt Somogy vármegyéhez csatolta (Németh Béla i. m. 337-338.).
Somogy határai tehát a XVII. század végén meg voltak ugyan állapítva, de a vármegye különválását a bekövetkezett kuruczvilág egy évtizedre elhalasztotta.
Protestáns üldöztetések.
Még mielőtt Rákóczi kibontotta volna a szabadság lobogóit, Kolonics Lipót birodalmi kanczellár 1701-ben oly utasítást küldött a vármegyéhez, hogy Somogyból, mint a töröktől visszahódított tartományból, a protestánsok kiűzendők. Elképzelhető, hogy Kolonicsnak ez a leirata mily elkeseredést szült Somogyban, a hol a török hódoltság alatt a protestantizmus mély gyökeret vert. Végrehajtották-e ezt a rendeletet, arra nézve nincs adatunk, annyi azonban kétségtelen, hogy e rendelet rendkívüli hatással volt a somogyi nemesség magatartására. Végrehajtását alkalmasint a szabadságharcz kitörése akadályozta meg, mely Kolonics egész kormányrendszerét halomra döntötte.
Kuruczvilág.
Midőn 1703 nyarán Rákóczi Ferencz fenn a Felső-Tisza vidékén kibontotta a felkelés zászlóit, a császári hadsereg legnagyobb része a francziák ellen a Rajnánál harczolt és a vármegye területén csupán Szigetvárott és a szomszédos Kanizsán volt némi császári őrség.
A kurucz-felkelés az 1703 őszén mindegyre nagyobb mérveket öltött. Rákóczi egyik vezére: Károlyi Sándor, Szatmár vármegye főispánja, a ki 1703 okt. havában csatlakozott a felkeléshez, az év végén a Csallóközön át Dunántúlra vonult, hol Sándor László és Bezerédj János 60 válogatott vitézzel csatlakoztak hozzá. Károlyi 1704 jan. 12-én már Pápán volt, hol az egybegyűlt kurucz csapatvezérek szétosztották maguk között a szerepeket.
Szarka Zsigmond válogatott csapatai élén Kanizsát foglalta el, Bakacs Lukács Keszthely elfoglalására vonult, Sándor László és Zana György Simontornya és Siklós várak elfoglalását tűzték ki czélul. Mire kitavaszodott, a fürge kuruczhad félkörben körülkerítette a vármegyét, hol a protestáns nemesség kitörő lelkesedéssel fogadta a kuruczhadakat, mert a felkelés diadalra jutásával a vallásszabadság ügyét látva biztosítottnak, Rákóczi Ferencztől el nem pártolhatott. A vármegyei tisztikar egy ideig ingadozott ugyan, de azután, kevés kivétellel, a kuruczokhoz csatlakozott. Szegedy Pál, a ki 1703-ban az egyesült Somogy-Zala vármegyék alispánja volt, megmaradt az uralkodócsalád hűségében, ellenben Bogyay Gy., a ki a fiskális jószágok összeírását keresztülvitte, egyike volt az elsőknek, a kik Rákóczihoz csatlakoztak s át küldötte mindkét vármegye nemessége Gyöngyösre is, a fejedelem üdvözlésére.
Miután a kuruczok 1704 febr. 1-én Pécset megszállották, hol Vidos Zsigmondot, Baranya vármegye főjegyzőjét, a ki Szigetvár helyreállításának munkálatait vezette, elfogták, Szigetvár alá vonultak, hol azonban Huin gróf, a szigetvári parancsnok, a kuruczokat felkészülve fogadta, kik csakhamar abbahagyták az ostromot és átkeltek a Dráván. Szigetvár nem is került a kuruczok kezébe, mert, bár még néhányszor megkísérlették elfoglalását, az egész szabadságharcz alatt a császáriakbirtokában maradt.
E közben Lipót király 1704 jan. 22-én gróf Heister Szigbertet nevezte ki a császári hadak fővezérévé, a ki azzal az elhatározással vette át a fővezérletet, hogy tűzzel-vasal fogja a felkelést leverni. Heister vérengző, kegyetlen ember hírében állott; neve a kuruczvilágban az engesztelhetetlenséget és az irtóháborút jelentette.
1704 márcziusában Heister Ausztriából, gróf Pálffy János, az újonnan kinevezett horvát bán, pedig a Dráva felől kezdte meg az előnyomulást (Millenn. Tört. VII. 566.). Károlyi haderejének szétforgácsolása következtében az előnyomuló császáriak könnyűszerrel kiszorították a kuruczokat a Dunántúlról. Csakhogy Károlyi 1705 febr. 4-én ismét átkelt a Dunán s Moson vármegyében foglalt állást, majd innen Vas- és Veszprém vármegyéken át a Balaton délkeleti sarka felé vonult. A császáriak azonban mindenütt nyomában, Kilitinél márcz. 31-én meglepték és hadát szétugrasztották. Heister Hannibál, a fővezér rokona, egész a Dunáig üldözte a menekülő Károlyit, a ki csak nagy veszedelmek között tudott Földvárnál, fatörzsekből vájt nyomorult csónakokon és nádkévéken úsztatva, valamiképen megmenekülni. Károlyi szétugrasztott hadának legnagyobb része Béri Balogh Ádám, Szekeres István és Hellepront János vezérlete alatt a Bakonyban és Somogy rengetegeiben keresett menedéket (Thaly Kálmán: Bottyán János 49. 62., Századok 1879. 281.).
474Bottyán "apánk".
Károlyi csúfos vereségének hírét Bottyán János, Rákóczi vitéz tábornoka, a ki a dunántúli országrészt a legalaposabban ismerte, épp akkor vette, a mikor hadaival Pestmegyében táborozott. Bottyán hétezer lovasával gyorsan átkelt a Dunán s április 10-én már Kömlődnél táborozott. Kömlődről Földvárra vonult, majd innen egész Szigetvárig nyomult előre, megriasztván a szigetvári őrséget is; de Bottyán, tekintettel arra, hogy csak lovassága volt, kénytelen volt Szigetvár ostromáról lemondani és hadával Pécs felé fordult, de innen fergetegként Buda felé tört (Thaly Kálmán i. m. 52-53.).
Bottyán megjelenése a kuruczokat valósággal felvillanyozta. Károlyinak a vármegye rengetegeiben bujdosó kuruczai csakhamar jelentkeztek az öreg tábornok előtt, a kit a nép "Bottyán apánknak" vagy a mi "Jóltevő Jánosunknak" nevezett, vakon bízott benne s parancsainak feltétlenül engedelmeskedett (Thaly Kálmán: Századok 1879. 281.). Mikor Bottyán a Dunántúlra jött, ott rendes kurucz sereget nem talált s így elsősorban seregének kiegészítéséhez fogott és Sándor Lászlónak, a ki már 1704 tavaszán végigszáguldozott a vármegyén s így némileg ismerte a viszonyokat, továbbá Horváth Mihály ezredesnek Somogyot jelölte ki hadfogadó területül, ezredeik kiegészítése végett. Őszre Bottyán János már oly tekintélyes haddal rendelkezett, hogy támadólag léphetett fel a császáriak ellen.
Mialatt a kurucz had helyzete Erdélyben a legválságosabbra fordult, azalatt a Dunán túl Bottyán János egymás után aratta győzelmeit. Bottyán éppen a zsibói csatavesztés napján (1705 nov. 11) 8000 emberből álló hadával bevette Simontornyát, majd innen a Balaton felé vette útját, hol a Siónak a Balatonból való kiömlésénél megállapodván, előbb Siófoknál, majd Hidvégen - De La Riviére franczia mérnök tervei szerint - erős sánczokat ásatott, melyeket czölöpökkel vett körül. E redoutokban azután állandó őrséget tartott, hogy az ekként megerősített Sióvonallal a Pétervárad és Eszék felől feltörő ráczoknak útját vágja (Thaly: Bottyán János 81. - Századok 1879. 287.). A hidvégi erődítvény befejezése után Bottyán hadával Veszprémbe, Palota elfoglalására vonult.
Béri Balogh Ádám.
Ezalatt Béri Balogh Ádám és Hellepront János Szigetvár alá vonultak s a várat ostrom alá vették, a mi azonban megfelelő hadiszerek hiányában nem sikerült. Ezután a kurucz had a Rinya felé vonult. Útközben Sándor László, a ki a rengetegekből előjövő bujdosó kuruczokból ezredét már kiegészítette, csatlakozott hozzája.
Balogh Ádám Hellepront Jánost hagyta vissza Szigetvár szemmeltartására, maga pedig hadával, mely napról napra gyarapodott, Zala felé vette útját (Thaly Kálmán: Bottyán János 86.). A merre elvonult, a nép tömegesen tódult zászlói alá és mint a Kapos, mint a Rinya, völgyében felhangzott a nóta: Török bársony süvegem, | Most élem gyöngyéletem: | Balogh Ádám a nevem, | Ha vitéz vagy, gyer velem.
1706 elején Bottyán János ismét megjelent Somogyban. Február elején, magához véve Hellepront csapatát, átkelt a Dráván és a Dráva-Száva közét pusztította, a mit azonban a császáriak nem hagytak megtorlás nélkül. Midőn ugyanis Bottyán átkelt a Dráván, hogy a Sió-vonal felé vonuljon, gróf Herberstein Gundacker eszéki parancsnok és báró Nehm péterváradi tábornok, maguk mellé véve a szigetvári őrséget, a visszatérő Bottyánt körül akarták keríteni; de megkéstek, mert Bottyán seregének zöme ekkor már átlépett a Sión, hogy innen Simontornyára és Földvárra vonuljon. A császáriaknak azonban mégis sikerült Bottyán utóhadát Igalnál utólérni, szétugrasztani s egy hadnagyot és 50 közvitézt foglyul ejteni (Thaly: Bottyán János 113.).
A garázda kuruczok.
Midőn Bottyán Simontornyára ért, Lengyel Miklós és Sankó Boldizsár, a vármegye legtekintélyesebb birtokosai, mint a dunántúli szövetséges rendek somogyi ágostai hitvallású tagjai, emlékiratot nyujtottak neki át, a melyben 14 pontban sorolták elő sérelmeiket és kívánságaikat. Ezek a panaszok leginkább a kurucz tisztek zsarolásai és garázdálkodásai ellen irányultak. A garázda kuruczok az elmult 1705. év folyamán nem kímélték a nemesek jószágait sem, sőt az urak udvarházait is kifosztották. Bottyán tehát mindent elkövetett, hogy a kuruczok között rendet és fegyelmet teremtsen és eloszlassa a birtokos nemesség bizalmatlanságát a kuruczok ellen.
Rabutin hada.
Bottyánt azonban Rákóczi fejedelem csakhamar elszólította s csak akkor került ismét vissza Dunántúlra, midőn Rabutin hadaival kellett felvennie a küzdelmet. Még mielőtt átvette volna a dunántúli kurucz hadak fölötti parancsnokságot, 1707. év 475elején Sellyey Gergelyt rendelte a siómenti sánczokba parancsnokul, hogy Rabutin hadainak átkelését a Sió-vonalon megakadályozza. Midőn Rabutin hada a Balaton felé vette útját, Domonkos Ferencz gyalogezrede táborozott a Sió-vonal sánczaiban és ott voltak Séllyey Gergely alezredes katonái is. Ezek azonban hiába várták Rabutin hadát, mert a vitéz tábornagy, a simontornyai kudarcz után, Lepsény, Kajár és Csajág falvakon át Veszprémnek fordult; de a mint Rabutin hada Sümeg tájára ért, Bottyán, a kuruczlovasságnál is érezhető takarmányhiányon segítendő, az egyesült Zala-Somogy vármegyék hatóságainak meghagyta, hogy az ellenségtől nem érintett Somogynak a Balaton és Kanizsa környéki részeiből minél több élést és takarmányt szállítsanak egyelőre Keszthely, azután a császáriak elvonultával, Sümeg vidékére (Századok 1879. 456.). Midőn Rabutin hada a Rábához ért, Bottyán a Balatontól Pápáig terjedő vonalon helyezte el lovasságát, hogy a Somogyból szállított szénával és abrakkal javítsa fáradt paripáit (Századok 1879. 465.). Majd 1707 márcz. havában arról értesülvén, hogy a ráczok ismét be akarnak törni Dunántúlra, a saját huszárezredéből négy századot Szigetvár tájékára küldött kémszemlére (Századok, 1879. 467.) és április elején még Balogh Ádámot is Somogyba küldötte egész ezredével és két ágyúval.
Kuruczok a ráczokkal.
Von Der Lancken eszéki várparancsnok április 11-én arról értesíti Savoyai Eugén herczeget, hogy a kuruczok 15 zászlóval és két tábori ágyúval Szigetvár és Pécs között foglalnak állást és hogy Balogh Ádám az átcsapott ráczokat visszavervén, maga is átkelt a Dráván s a visszavonuló ráczok nyomában, egészen Pétervárad vidékéig nyomult. Mielőtt a péterváradi és az eszéki császári had felkerekedett, a fürge kurucz már dús zsákmánynyal megrakodva visszatért Somogyba és azután Bottyán hadaihoz csatlakozott, a ki viszont május havában Sándor László és Zana György ezredeit rendelte Somogyba, hogy Szigetvárt és Eszéket szemmeltartsák (Századok 1879. 480.). 1707 nyarán Bottyán még Balogh Ádám lovasságát is Somogyba rendelte, kinek hada egész Pécsig portyázott.
Július 3-án Bottyán rendeletet adott ki, hogy a siófoki és hidvégi parancsnokok, erejöket egyesítve, a budai sánczokat támadják meg.
Aug. hó elején a Szigetvár és Pécs között állomásozó Balogh Ádám ismételten visszaszorította a ráczokat, a kik egyidőre megelégelve rablókalandjaikat, azután békében hagyták Somogyot (Századok 1879. 649.).
Az 1707. év nyarán Kisfaludy László ezredével átcsapott a Muraközbe s aug. 20-ika táján Inkey Jánost, a légrádi kapitány fiát, néhányadmagával elfogta (Századok 1879. évf. 658. szám).
Somogyi ezredek.
Az okt. 2-án Sopron alatt vívott csatával az 1707. évi hadjárat befejezést nyervén, Bottyán Béri Balogh Ádám hadát, mely a nyáron elszéledt, de a mezei munka befejezése után ismét egybegyűlt, a Rábaközbe rendelte, ellenben Sándor László és Zana György ezredeit, a melyek nagyrészt somogyiakból állottak, feloszlatta (Thaly K.: Századok 1880. 49. 135.). Ezzel a kuruczok Somogyból kivonultak. Csupán Siófokon és Hidvégen maradtak Domonkos Ferencz hajduezredéből egyes csapatok. Bottyán a saját lovasezredét Szent-Gróthon és környékén szállásolta el, feladatául téve a császári kézben levő Szigetvár szemmeltartását (Századok 1880. 148.).
Gróf Esterházy Antal.
Rákóczi Ferencz 1707 végén felmentette Bottyánt a dunántúli országrész vezénylete alól és helyébe gróf Esterházy Antalt nevezte ki, a ki 1708 jan. 25-én rendeletet bocsátott ki a vármegyéhez, a melyben 30 katona kiállítását kívánta.
Mivel a tél folyamán a legtöbb kuruczezred elszéledt, február havában Béri Balogh Ádám és Kisfaludy László bevonultak ezredeikkel Somogy vármegyébe, az előbbi azzal a rendelettel, hogy az elszéledt legénységet szedje össze (Thaly Kálmán: gróf Esterházy Dániel tábornok jegyzőkönyve 903.). Balogh Ádám főhadiszállása ekkor Nagybajomban volt. Miután kiegészítette regimentjét, elhagyta Somogyot és Tolnába vonult. Kisfaludy is csak májusig táborozott Somogyban.
A vármegyei közigazgatás felújítása.
Esterházy Antal a dunántúli vezénylet átvételével a vármegyei közigazgatás és önkormányzat felújításához fogott, mert a kuruczvezéreknek a katonaság ellátására szükséges termény és adó behajtásához nem állottak tisztviselők rendelkezésükre, de másfelől a vármegye nemességének is állást kellett foglalni I. József királynak az 1707. évi decz. 23-án a vármegyéhez intézett leiratával szemben, a melyben a király a vármegye rendeit a Pozsonyban tartandó országgyűlésre meghívta.
Az egyesült Zala-Somogy vármegyéknek volt ugyan alispánjok, Szegedy Pál 476személyében, de miután ő nem csatlakozott a szövetséges rendekhez, az 1707. évi diadalmas hadjárat folyamán kiszorult a kettős vármegye területéről. Somogy vármegye nemessége és népe azonban, kevés kivétellel, Rákóczi zászlai alá csoportosult. Az a néhány nemes pedig, a ki Szigetvárra húzódott, a császári őrség védelme alá, a vármegye közéletében nem számított.
Somogy a sümegi gyűlésen.
Esterházy Antal úr, vagy miként ő magát hivatalos irataiban nevezni szokta: "a magyarországi confoederált statusok dunántuli mezei generalmarschalja", a dunántuli tartományi ügyek és állapotok megvitatása és új alapon leendő rendezése czéljából 1708 jan. 15-ére Sümeg várába kerületi gyűlésre hívta meg a 10 tuladunai vármegyét és az e vármegyéktől kiállított ezredek képviselőit. Ezen a gyűlésen Pesthy Ferencz, "nemes Somogy vármegye juratus nótáriusa" képviselte a vármegyét. Főtárgya a kurucz hadak eltartásának kérdése volt s az egybegyűlt rendek 12.000 forintot szavaztak meg erre, mely összegből Somogyra, 118 nádori porta után, 1268 forint 50 dénár esett (Tört. Tár 1899. évf. 193-234.). Egyúttal eldöntötték a somogyi alispáni tisztség betöltésének kérdését is, és Esterházy Antal még jan. 31-én kelt leiratában az alispánságra Sankó Boldizsárt ajánlotta (Thaly Kálmán: Esterházy Antal tábori könyve 123.). Esterházy keresve sem találhatott volna alkalmasabb embert e felelősségteljes állásra. Nagy vagyona (többek között az övé volt Balatonberény, Balatonszemes, Balatonújlak, Boronka stb.) tekintélyes állást biztosított neki a vármegye nemessége között; e mellett protestáns lévén, a túlnyomóan protestáns köznemesség sorában is nagy népszerűségnek örvendett.
Lengyel Miklós alispánsága.
Sankó Boldizsár azonban nem foglalta el az alispáni széket mert Esterházy febr. 6-án Szigligeti Lengyel Miklóst szólítja az alispánságra (Thaly Kálmán i. m. 631.). Lengyel Zalában Szigligeten lakott és csak hosszas rábeszélés után engedett a felszólításnak. Hogy azonban a vármegye közigazgatása fenn ne akadjon, Esterházy Bezerédj Jánost bízta meg addig is az alispáni teendőkkel, a ki a vármegye megbízásából márcz. 18-án tisztelgett Esterházy előtt (Thaly i. m. 924.), s mikor Lengyel elvállalta az alispánságot, Bezerédj Jánost Esterházy Tolnába és Baranyába küldte, hasonló minőségben (Thaly Kálmán i. m. 217-219.).
Lengyel Miklósra súlyos feladatok várakoztak. Gondoskodnia kellett a kurucz hadak eltartása czéljából a vármegyére kivetett adók és terményjárandóságok behajtásáról, mert a gyakori hadátvonulások következtében agyonsanyargatott vármegye nem tudott megfelelni a kirótt szolgáltatásoknak. Hogy Esterházy e terheken némileg könnyítsen, márcz. 14-én Béri Balogh Ádám és Kisfaludy László ezredeit Tolna és Baranya vármegyékbe rendelte, de egyben márcz. 28-án újból felhívta a vármegyét, hogy a kirótt terményjárandóságokat szállítsa be a simontornyai várba, a mit a vármegye május havában meg is tett.
Közbiztonság.
Május havában híre járt, hogy a ráczok a zalaegerszegi vásárt akarják megtámadni. Esterházy tehát Kisfaludy ezredét ismét Somogyba rendelte. De nemcsak a ráczok, hanem a szegénylegények is veszélyeztették a közbiztonságot. Zala vármegye a máj. 20-án Zalaegerszegen tartott közgyűlésben panaszolja, hogy a somogyi rablók átjönnek Zalába s ott rabolnak és gyilkolnak.
Az év nyarán ismét Balogh és Kisfaludy ezredei táboroztak a vármegyében; ott volt még Domokos Ferencz gyalogsági dandárnok törzse is, míg Fodor László gyalogezredes a Sió-vonal mentén, a mezőségben foglalt állást (Thaly Kálmán i. m. 765.).
Szécsényi gyűlés.
Az év nyarán júl. 10-én, a dunántúli vármegyék követei Szécsényben (Vas megye) gyűltek egybe értekezletre, melyen a vármegyét Sárközy János főszolgabíró képviselte (Thaly Kálmán i. m. 219.).
A trencséni vereség kihatása.
Mig fenn Trencsénnél aug. 3-án Rákóczi hadai súlyos vereséget szenvedtek, azalatt Béri Balogh Ádám Kölesdnél fényes győzelmet aratott a császáriak és a velük egyesült ráczok fölött. E győzelem hosszú időre biztosította a vármegye nyugalmát (Várady Ferencz: Baranya multja és jelene I. 534.). Mindamellett a trencséni vereség mély benyomást okozott a vármegyei nemesség sorában is, sőt e hatás alatt a vármegye nemessége közül Zichy Imre, Sólyomváry és Ujváry Ferencz odahagyták Rákóczi zászlóit. Lengyel Miklós, a vármegye alispánja pedig, a ki már szintén nem bízott a felkelés ügyében, nejét és gyermekeit, valamint drágaságait Szolnok várába vitette (Okányi Pál i. m.).
Mindamellett 1708-ban, sőt a következő évben is a kuruczok voltak az urak Somogy vármegyében. 1708 végén Kisfaludy ezredes táborozott itt, Szigetvár szemmeltartása czéljából, decz. 21-én pedig Balogh ezredest is Somogyba rendelte Esterházy.

Szigetvár. - 1. és 4. a vár. - 2. Török torony a várban. - 3. A Zrinyi-emlék.

Szigetvári zászló. (A város tulajdona.)

Vertvas kapu a régi szigetvári várból, gróf Festetich Vilmos toponári parkjában.

A turbéki kápolna Szigetvár mellett.
479Sankó Miklós alispánnak, úgy látszik, Szigetvárott néhány jó embere volt, a kikkel az összeköttetést fenntartotta. Most, hogy a felkelés ügye hanyatlásnak indult, kétszeres érdeke volt, hogy velük jó viszonyban maradjon; 1709. év első napjaiban tehát egy hordó borral kedveskedett nekik. Hogy a hordót rendeltetési helyére juttathassa, Esterházyhoz fordult engedélyért, a ki meghagyta Kisfaludy ezredesnek, hogy a Sankó Miklóstól Szigetvárra küldött szállítmány elé akadályokat ne gördítsen (Thaly Kálmán i. m. 824.).
A kuruczok kiszorítása Somogyból.
1709 nyarán a kuruczok kiszorultak Somogyból is. Esterházy Antal augusztus elején Palotánál (Veszprém várm.) Heister hadaitól megveretvén, Siófokon át, Fonyód felé húzódott, honnan Balogh Ádámot Paks, illetőleg Dunaföldvár felé küldötte, hogy átkelvén a Dunán, Bottyántól segítséget hozzon (Thaly Kálmán: Bottyán János 440.). Heister aug. 13-án a Városhidvéggel szemben fekvő Mező-Komáromig hatolt, hol tábort ütött és seregének egyrészét a Duna felé küldötte, hogy Bottyán átkelését megakadályozza. Esterházy pedig aug. 14-én még egy lovascsapatot küldött Dunaföldvárra, hogy az átkelő Bottyán hadaival egyesüljön. Heister ezalatt Veterani tábornokot küldte Esterházy szétzüllő hadainak az üldözésére. Veterani átkelt a Sión, s a Balaton mentén egész Kis-Komáromig száguldozott, a hol utolérvén Esterházy hadát, azt teljesen szétszórta és a hátvédet alkotó dragonyosok közül 300-at levágott. Majd Lengyel Miklós balatonmelléki birtokairól összeterelte a gulyákat és méneseket s ezeket Simontornya alá hajtotta. A szétszórt kuruczhad a Bakonyban keresett menedéket. Bottyánt már hiába várták. Az ősz kuruczvezér, a ki annyi diadalt aratott a dunántúli földön, szept. 24-25. között a lőrinczkátai táborban meghalt (Thaly Kálmán: Bottyán János 449. stb. l.).
Bottyán halálhíre.
Bottyán halálának hírére csüggedés szállotta meg a dunántúli kuruczokat. Habár 1710-ben Balogh Ádám vette át a dunántúli kuruczhadak fölötti parancsnokságot, még az ő tettereje és lelkesedése sem tudta a kuruczok hanyatló szerencsecsillagát letünésében feltartóztatni. Balogh összeszedve a maradék hadat, a melyben a kuruczvilág daliái, mint Borbély Gáspár, Sándor Ferencz, Pethő György és Terstyánszky István foglaltak helyet, a Bakony védelme alatt Ausztriába akart csapni; de a császáriak megakadályozták szándékának kivitelében. Kőszeg felgyujtása után (szept. 26.) a Bakonyban keresett menedéket, majd innen a Balatont megkerülve, Tolnába húzódott, hol báró Petrasch császári tábornok hadainak fogságába jutott (Századok 1870. 647.).
Somogy követe Pozsonyban.
Mialatt a csatatereken szakadatlan folyt a küzdelem a kuruczok és a labanczok között, azalatt az 1708 márcz. 3-án megnyílt országgyűlésen csöndesen folytak a tanácskozások. Ezen a gyűlésen az egyesített Zala-Somogy vármegyék főispánja: ifj. Esterházy József mellett Nádasdy Tamás is szerepel Somogy vármegye főispánjaként. A vármegyét Madarász László vármegyei jegyző képviselte, a ki miután ekkor az egész vármegye a kuruczok kezében volt, megbízást nem a rendektől, hanem csupán néhány Sopronba és Pozsonyba menekült és a császáriakhoz átpártolt vármegyei főúrtól nyerhetett.
Labancz tisztikar.
A mint az 1709. év végén a kuruczhadak kiszorultak a vármegye területéről, a labancz tisztikar is megkezdte működését. Somogy és Zala vármegye rendei 1710 jan. 3-án tartották, gróf Nádasdy Tamás elnöklete alatt, Sümegen közgyűlésüket, a mely alkalommal az elnöklő főispán mindkét vármegye rendeit arra inti, intézkedjenek, hogy az erdőkbe menekült szegénység mielőbb elhagyja rejtekhelyeit.
A császári csapatok elhelyezkedése.
Megkezdődött a császári csapatok elhelyezése is. Báró Nehem táborszernagy és Palleati főhadbiztos 1710 jan. 8-án megkötötték az egyesült vármegyék megbízottaival: Bogyay Györgygyel és Madarász Lászlóval a császári sereg elhelyezésére és ellátására vonatkozó szerződést, melynek értelmében ez évi télre, a nádori kivetés alapján, a vármegye 4899 1/2 porcziót szolgáltatott be a katonaság részére.
A császári seregből a Schönborn-ezredből öt század került Somogyba és a Nehem-féle ezredből két századot Nagy-Szigeten (Szigetvár) helyeztek el (Baranyay Béla adatai).
Czinka Panna.
A kuruczvilág utolsó éveiben Somogyban pillantotta meg a napvilágot Rákóczi Ferencz híres udvari zenészének, Czinkának az unokája: Czinka Panna (Gróf Fáy István: A régi, magyar zene gyöngyei). Somogyból indult tehát útjára az a fényes zenei tehetség, a ki a tespedés és elernyedés évtizedeiben, a nemzeti zene hangjai mellett, feledtette az elmúlt daliás szép időket és öntött kitartást a csüggedőkbe.
4802. A XVIII. század és a franczia háborúk kora. (1711-1815.)
A kuruczvilág lezajlásától, a Napoleon bukásáig terjedő időszakhoz a vármegye helyreállításának és belső megerősödésének nagy munkája fűződik.
A közel két évszázadon át tartó török hódoltság, majd az ezt követő belháborúk alatt a vármegye képe teljesen megváltozott. A várkastélyok, templomok és kolostorok romokban hevertek, évtizedek mulasztásai következtében a belvizek nem nyervén szabad lefolyást, mindenfelé átgázolhatatlan mocsarak keletkeztek, az útakat benőtte a bozót, a felburjánzott gaz között dúvad leskelődött az utasra, az elszaporodott szegénylegények pedig állandó rettegésben tartották a lakosságot.
A Kolonics-féle kormányrendszert a szabadságharcz halomra döntötte, de ennek helyébe más nem lépett. Mikor Rákóczi hadai a vármegyét megszállották, főleg a hadiszolgáltatások zavartalan teljesítése érdekében, felélesztették a vármegyei önkormányzatot; de ez csak rövidéletű volt, mert a mint a kuruczhadak kiszorultak a vármegyéből, a tisztikar is elhagyta helyét.
Egy labancz alispán.
Az 1708-iki pozsonyi országgyűlésen megjelent somogyi birtokos főurak megbízták az ott követként megjelent Madarász Lászlót, hogy a vármegye alispánjaként vegye át a közigazgatás vezetését. Madarász engedve e felszólításnak, az udvarnál is jelentékeny befolyású főurak előtt igyekezett magát hasznossá tenni, mert jól tudta, hogy nagyratörő terveit az ő segítségükkel könnyebben tudja megvalósítani. Különben pedig régi tisztviselője volt a vármegyének. Már 1701-ben az egyesült Zala-Somogy vármegyék jegyzőjeként szerepel (Valentenyi Gáspár: A somogymegyei czéhek 23. l.). Később a főadószedői, főjegyzői és alispáni tisztségeket is egyesítette személyében. Madarásznak azonban meg kellett előbb várni az alkalmas időt, hogy vállalkozását megkezdhesse.
Mikor 1709 őszén a császáriak kiszorították a kuruczokat a vármegyéből, Madarász megkezdhette működését. Valószínűleg 1709 végén érkezett Szigetvárra, hol székhelyét tartotta. Már 1710 jan. 8-án tárgyalásokat folytat a császári hadak parancsnokaival a császári hadak elhelyezése és élelmezése ügyében, máj. 11-én pedig közgyűlést tartott, a melyen a vármegyei közigazgatás szervezését megkezdte. E közgyűlésen résztvettek: Vagner János György kamarai prefektus, Praeszegh Ádám, az őrgróf Turinetti-féle csáktornyai uradalom igazgatója, Baranyay Miklós az Esterházy nádor-, Spanger Fülöp a gróf Czah-féle javak, Six Mátyás a Matusek András püspök javainak kormányzója és Branik Mátyás, Balogh András s Zámbó János alszolgabírák.
1710 nyárutóján a kuruczok még egyszer átcsaptak a Dunántúlra, és Madarász néhány hónapig ismét kénytelen volt Szigetvágott vesztegelni; csak 1711 márcz. 12-én tarthatott ismét közgyűlést Csökölyben, a hol ezúttal már Kovács István, Ujvári József fő- és Balogh András alszolgabírák voltak jelen.
III. Károly.
Néhány hó alatt azonban az események jelentékeny fordulatot vettek. A kurucz hadak a kismajthényi síkon letették a fegyvert s hazaszéledtek. József király még a béketárgyalások folyamán elhunyt s a trón III. Károlyra, a Habsburg-család utolsó fisarjára szállott. Mialatt Károly Spanyolországból útban volt Bécs felé, azalatt itthon a közelgő koronázó országgyűlés előkészítése volt a kormánykörök főfeladata.
A szatmári békekötés után.
1711 júl. hó 3-án Madarász László ismét közgyűlést tartott Szigetvárott, s ez alkalommal hirdette ki a megjelentek előtt a szatmári békekötést. Ugyanekkor olvasták fel az 1710. évi máj. 10-én kelt királyi leiratot, mely a fiskust a további birtokelkobzásoktól eltiltotta és az elkobzott javak visszaadására kötelezte (Várm. Levéltár. Közgy. Jegyzők.). A szatmári békekötés, de különösen a birtokelkobzások ügyében kibocsátott leirat rendkívül kedvező hatással volt az egybegyűltekre, mert ezzel nyilvánvaló lett, hogy az udvar az engesztelődés terére lép.
Gróf Nádasdy Tamás főispán.
Ennek az iránynak volt a képviselője gróf Nádasdy Tamás, a ki már az 1708. évi országgyűlésen Somogy vármegye főispánjaként szerepel, kinek alakja azonban csak a szatmári békekötés után lép mindegyre előtérbe a vármegyében. Még 1710 ápr. 30-án, Pozsonyban kelt levelében, tíz pontba foglalta egybe utasításait a vármegyei közigazgatásra és igazságszolgáltatásra nézve, Madarász László részére. Neki, mint az új szerzeményi bizottság (neoacquisitica commissio) tagjának köszönhető elsősorban, hogy a somogyi ősi birtokok sem az állam, sem a rácz katonaság kezébe nem kerültek. Egyike volt ama ritka főuraknak, a kik a királyhűséget 481össze tudták egyeztetni a hazafiassággal. Az 1714 ápr. 7-én Nagybajomban tartott közgyűlésen elnököl első ízben főispánként. Ugyanez évben bérbevette az esztergomi káptalan szenyéri uradalmát, s Szenyérre téve át lakását, ettől kezdve élénk részt vett a vármegye közéletében (Okányi Pál i. m.).
Két somogyi követ.
Az 1712. évi április 3-ára egybehívott országgyűlésre a vármegye Madarász Lászlót és Szegedy Pált küldi fel követekül. A koronázási ünnepségek után Madarászt ismét Somogyban találjuk. A nov. 14-én Csökölyben tartott közgyűlésen már ismét ő elnököl.
A székhely kérdése.
A berendezkedés első éveiben előtérbe lép a vármegyei székhely kérdése. A szatmári békekötés után a vármegyei tisztikar már nem érezte magát jól a német katonaság oltalma alatt, s még kevésbbé ment szívesen Szigetvárra, a császári had főfészkébe, közgyűlésre az egykoron a kuruczokhoz tartozó nemesség. 1712-ben tehát Csökölyön, majd Igalban, 1713-1715. években pedig Nagybajomban tartották a közgyűléseket. Később: 1716-tól 1724-ig Nagybajom, Kaposvár, Szigetvár és Marczali volt a közgyűlések székhelye, 1724 júl. 17-étől 1735 júl. 11-ig pedig Tapsony.
Új alispán.
Mialatt Madarász az országgyűlésen volt, azalatt Nádasdy főispán az alispáni tisztség betöltéséről gondoskodott. Alispán Sankóházi Sankó Miklós, az 1708-iki kurucz alispán, Sankó Boldizsár rokona vagy fia lett, a ki 1713 elején foglalta el tisztét. Az 1713 ápr. 7-én Igalon tartott közgyűlésen már ő elnököl. Az 1713. év folyamán még három ízben tartott közgyűlést, a melyen a vármegyei közigazgatás és a jogszolgáltatás érdekében számos intézkedés történt. 1714-ben már gróf Nádasdy Tamás főispán elnököl az ápr. 7-én Nagybajomban tartott közgyűlésen s ettől kezdve már a vármegyei főurak és nagybirtokosok is élénk részt vesznek a közgyűléseken.
Madarász Lászlót, a ki ekkor Pozsonyban volt, kétségkívül bántotta a mellőzés, mert hiszen 1710-től helyettes alispánként ő intézte a vármegye ügyeit. Be sem várta tehát az országgyűlés végét, itthon termett s az 1715. évi febr. 11-én Nagybajomban tartott közgyűlésen helyettes alispánként ő elnökölt (Várm. Levélt. Közgy. Jegyzőkönyv.). Sankó Miklós alispán ebben az évben már alig szerepel; úgy látszik, hogy átengedte a teret Madarásznak, a ki az 1715. évi aug. 21-én Nagybajomban tartott közgyűlést is összehívja s ő elnököl azon is.
Előrelátható volt, hogy Madarász nem fog Sankó alatt szolgálni; egyiküknek tehát mennie kellett.
Somogy és Zala szétválasztása. Az első tisztújító közgyűlés.
Eközben az 1715. évi országgyűlés is befejezte működését. Az ez évi LXXXVI. törvényczikk elrendelte Somogy és Zala vármegyék szétválasztását s ezzel mintegy szentesítette azt az állapotot, mely a kuruczvilág óta tényleg fennállott. A törvények szentesítése után (jun. 10) gróf Nádasdy Tamás főispán tisztújító közgyűlésre hívta össze a rendeket. A szept. 30-án Kapos városában tartott közgyűlésen, a jegyzőkönyv tanusága szerint (Várm. Levélt. Prot. Antiquum.), a következők vettek részt: gróf Nádasdy főispán, gróf Széchenyi Zsigmond, Sankó és Miklós alispán, Festetics Pál, Tallián Ádám, Tóti Lengyel Miklós, Málik Ferencz, Inkey János, Sankó Boldizsár, Jankovich István, Málik János, Kovács István, Kaczerius János, Schranz Kristóf: özvegy gróf Batthyányné jószágigazgatója, Egry László: gróf Esterházy József javainak felügyelője, Turnay Ányos: a veszprémi püspökség és a tihanyi apátság meghatalmazottja, Babits Ferencz és Bátsmegyey János alszolgabírók. A szűkszavú jegyzőkányvből csupán arról értesülünk, hogy Madarász Lászlót szótöbbséggel alispánná választották. Főszolgabírák Kovács István és Vlassich János lettek. Alszolgabírákká Babits Ferenczet, Csák Mihályt, Bátsmegyey Jánost és Kaczerius Jánost választották meg, míg Jámbor Mihályt és Balassy Pált esküdtekké. Ez volt a mohácsi vész óta a vármegye első rendes tisztikara.
Madarász alispán ügye.
Madarász László tehát czélt ért. De éppen akkor, a mikor a legmagasabb polczra jutott, érte el a végzete és magával rántotta a mélységbe, mert a tisztújító közgyűlés alispánná választotta, anélkül hogy mint adószedőt: az eddigi működéséről számadásra vonta volna, ez idézte elő bukását, melyet még ellenségei is siettettek.
Mint alispán rendkívül odaadó tevékenységet fejtett ki, az elhanyagolt vármegye közállapotainak javítása körül. Az ő alispánsága alatt történtek az összeírások a vármegye területén. 1717-ben életbelépteti a mesterek és a plebánosok fizetését, majd megkezdi a nemesi vizsgálatokat, ellenőrzi a vármegye területén elszaporodott vámhelyeket, majd felülvizsgálja az egyes földesurak pallosjog 482kiváltságait. Festetics Kristóffal együtt, a vármegye követeként résztvett az 1722-23. évi országgyűlésen is. Az 1724-ben tartott tisztújításkor másodízben alispánná választják. Ezzel azután befejezi fényes és tevékeny pályáját.
Még abból az időből, mikor egyúttal a vármegye adószedője volt, 8000 frttal nem tudott elszámolni. A vármegye, a helytartótanács sürgetésére, több ízben erélyesen követelte az elszámolást. Végre, midőn az e tárgyban 1727 jan. 7-én tartott közgyűlésen nem jelent meg, a közgyűlés, Inkey János helyettes alispán vezetése alatt, bizottságot küldött ki Madarász ingó és ingatlan vagyonának zár alá helyezésére. Nádasdy főispán a helytartótanács leirata értelmében az egész tisztikart felelősségre vonta és lemondásra kényszerítette Madarász sikkasztásáért, az új tisztikar megválasztására pedig máj. 6-ára közgyűlést hívott össze. Madarász azonban ellenszegült a javai lefoglalására kiküldött bizottságnak, mire a főispán ápr. 16-án fegyveres hajdúkkal tartóztatta le és a tapsonyi börtönbe kísértette; őrizetét Bakó László vármegyei esküdtre bízták. A vizsgálatot a perczeptorságban utódára Sárközy Jánosra is kiterjesztik, a ki biztosítékul zalamegyei szőlejét és pápai házát és malmát kötötte le.
A máj. 6-án tartott közgyűlésen megtartották a tisztújítást és alispánná, négy jelölt közül, Festetics Kristófot választották meg; ezután napirendre került Madarász ügye; Sidó Boldizsár volt megbízva a Madarász elleni vádindítványnyal.
Madarász rendkívül szívós kitartással védekezik a vád ellen. Kimutatja, hogy a vármegyei önkormányzat visszaállítása után mily óriási munkát végzett, hivatkozik érdemeire, betöltött tisztségeire stb.; de védekezése nem hatotta meg a tiszti ügyészt, a ki az 1546. XXV. törvényczikkre való hivatkozással fővesztésre kéri őt ítélni. Madarász azonban, ha nem is tudta magát tisztázni az ellene emelt vádak alól, mégsem került a hóhér kezére. Halála rejtélyes körülmények között történt és kiderítésére az 1728 márcz. 10-én tartott közgyűlés vizsgálatot rendelt el. Elhunyta némileg kiengesztelte ellenségeit, mert temetési költségeire 125 frtot szavaztak meg.
A számadási ügy azonban ezzel nem nyert befejezést. A márcz. 10-iki közgyűlés a hiányt 12.689 forintban állapította meg, mely összeg a Madarász nádfői, kercseligeti, szederjési és szentlászló-pusztai értékéből nem nyerhetett kielégítést. A helytartótanács sürgetésére kiküldött bizottság még közel két éven át teljesítette a vizsgálatot, s 1730 ápr. 19-én kijelentette, hogy Madarász 1715-től kezdve a felszólításokra sohasem számolt be, sőt még meg sem jelent a számvizsgálóbizottságok előtt, s így a vármegye tisztikarát Madarász sikkasztásában semminemű mulasztás nem terheli. Ezzel azután levették a napirendről Madarász ügyét, a mibe a helytartótanács is belenyugodott (Okányi Pál: Somogy várm. közigazgatása a török uralom alatt és után. - Sárközy Imre: A Nádasdi Sárközy család. Turul 1906. évf. 124. l.).
Somssich Antal alispán.
Madarász alispánsága alatt kezdte meg hivatalos pályáját a vármegyében Somssich Antal, Zala vármegye táblabírája, a kit a főispán 1724. évi júl. 17-én Somogy vármegye aljegyzőjévé nevezett ki. Somssich állítólag hét éven át lóháton járt át Zalából Somogyba, hivatalos teendői elvégzésére, míg végre, dicséretes ügybuzgalmának jutalmául, 1732. máj. 26-án főjegyzővé, majd 1736 szept. 5-én, miután az eddigi alispán, Festetics Kristóf, helytartósági tanácsos lett, alispánná választották.
Sigray József h. főispán.
Madarász ügye Nádasdy főispánt is mélyen megrendítette és mikor 1730-ban Tapsonyban nagy tűzvész pusztított, a melynek a vármegyeháza is áldozatul esett, habár a vármegye rögtön intézkedett, hogy a megyeháza újból felépüljön, Nádasdyt ez az eset is teljesen lehangolta, úgy hogy a vármegyei ügyek vezetésétől visszavonult. 1731 jún. 11-én báró Sigray Józsefet nevezték ki főispánná, a ki helyettesként Nádasdy haláláig kormányozta a vármegyét.
Az összeírások adatai.
Az 1715. évi országgyűlés az állandó katonaság behozatalát elvben kimondván, annak eltartásáról is gondoskodni kellett. Az adó kivetése s a nép teherviselési képességének megállapítása végett, az országgyűlés az adókötelesek és az adó alá eső területek összeírását rendelte el, a mit még 1715-ben foganatosítottak; de ez az összeírás nem járt a kívánt eredménynyel, a miért 1720-ban megismételték. S habár e két összeírás sok tekintetben kiegészítésre szorul, mégis becses adatokat nyujt a vármegye akkori közállapotaira nézve. Az 1720-iki mindenesetre pontosabb és megbízhatóbb, de egyúttal élénken feltünteti az utolsó öt év alatt elért fejlődést és a békés viszonyok következtében beállott gyarapodást is.
4831715-ben összeírtak 4 mezővárost, 7 nemes és 184 jobbágyközséget; 1720-ban pedig 4 mezővárost, 9 nemes, 207 jobbágyközséget és 1 lakatlan helyet. Mindkét összeírásban jelentékeny az újonnan települt helységek száma. 1715-ben még csak Czegléd (ma puszta Merenye határában), Dráva-Keresztúr, Német-Egres és Szil (Somogyszil) szerepelnek újonnan települt községekként az összeírásban, viszont 1720-ban már a következő újonnan települt helységeket írták össze: Beleg, Bodvicza, Boronka, Dráva-Szent-Márton, Fonó, Gyalán, Hajmás, Hollád, Hosszufalu, Kutas, Lelle, Mosdós, Nikla, Sávoly, Tab, Túr, Vízvár, Zala és Zimány. E helységeken kívül ugyanekkor alakultak községekké: Visnye, a hova Hedrehelyről négy család telepedett, Szilvásszentmárton, a hova öt család költözött s ugyanekkor települtek le a Gigéhez tartozó Kis-Kovácsi pusztán is.
Mivel az összeírás csakis az adókötelesekre terjedt ki, a nemességet kihagyták belőle. 1715-ben összeírtak 23 mezővárosi polgár-, 1844 jobbágy-, 411 zsellér-, 92 taksás-, 13 egyéb, összesen tehát: 2383 háztartást. 1720-ban az egyes falvakban az összeírt háztartások nincsenek külön felsorolva. Összesen 2882 háztartást írtak össze. Mindkét összeírás azonban, mint említettük, hézagos.
A szigetvári őrséget báró Ehrenberg János Antal viczekommandáns nem engedte összeírni és az 1715. évi összeírásból csak annyit tudunk meg, hogy két lovas- és két gyalogosszázad állomásozott a városban. Ezt a négy századot s a másutt összeírt katonák számát alapul véve, 272 háztartásnak felel meg s így a vármegyei főösszeg 3154 háztartásra tehető. Ehhez hozzáadva mindkét évben, az összeírásokból kihagyottak czímén, 50%-ot, 1720-ban a háztartások száma 4731-re emelkedik. Ez adatok alapján a vármegye népességének számát 28.386-ra tehetjük. Nemzetiség szerint az összeírt háztartások a következőleg oszlanak meg: 1715-ben összeírtak 2113 magyar, 75 német, 102 tót és 93 szerb-horvát, - 1720-ban pedig 2652 magyar, 40 német, 66 tót és 124 szerb-horvát háztartást.
Láttuk már, hogy a hódoltság alatt ráczok telepedtek le a vármegyében. Attala vidékét is ráczok szállották meg, miként ez Gorup győri prépost egy 1661-ben kelt leveléből kitünik. A hódoltság alatt horvátok is letelepedtek itt, de ezek idővel beleolvadtak a magyarságba (Marczali Henrik: Magyarország II. József korában I. 239.). Az 1787. évi összeírás alkalmával még 19 rácz, 46 horvát és 15 német falut találtak a vármegyében (Marczali id. m. I. 242.).
A lakosság főfoglalkozása természetesen a földmívelés és a szőlőmívelés volt. Mivel 1715-1720-ban csak az adó alá eső területet írták össze, ez csak elenyésző része volt a tényleg művelés alá vett földterületnek. 1715-ben összeírtak 20.138 köbölös szántót, 1693 köbölös irtványt és 4508 kaszás rétet. 1720-ban pedig 36.214 köbölös szántót, 781 1/2 köbölös irtványt és 5450 kaszás rétet.
Hogy nagyobb területet nem műveltek, ennek oka a munkáskéz hiánya volt. A jobbágyok fel is használták az alkalmat, hogy minél nagyobb területet vegyenek művelés alá. A hol a földesúr nem művelhette a pusztáit, ott a jobbágyok vették azokat bérbe és haszonbért vagy kilenczedet fizettek utána. Voltak azután egyes községek, a hol a jobbágyok a határukat a föld silánysága, vagy az árvizek miatt nem művelhették; ezek azután másutt béreltek földet s azon gazdálkodtak. Így Nagybajomban az 1715. évi összeírásba még 200 köböl szántó van felvéve, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a területet az árvizek miatt csak minden 3-ik évben művelik. Terméketlensége miatt nem műveltek az 1720. évi összeírás szerint Miháld községben 16, Péterhidán 40 köböl földet. Megfelelő marhaállomány hiánya miatt Bolhó, Porrog, Cserénfa, Sárd, Szántód, Tótszentpál községek határainak egy része műveletlenül maradt, viszont a Mernye, Balatoncsehi, Kéthely, Lengyeltóti, Marczali, Nagyatád községi jobbágyok földjeiből a földesúr foglalt el egy területet, a saját használatára. Városhidvégen a lakosoknak nem is volt saját földjük, hanem Tolna és Veszprém vármegyékben szoktak bérelni.
A földesurak elsősorban a jobbágyok számának szaporítására törekedtek. Ezt előmozdította a természetes szaporodás is, a mit főleg a könnyű megélhetési viszonyok is lehetővé tették. E mellett a bevándorlás is egyre nagyobb méreteket öltött. A földesurak pusztákat, tanyákat építettek, hol a baromtenyésztésre fordították a fősúlyt; vagy pedig új falvakat telepítettek, hogy a földmívelők számát szaporítsák.
A szőlőmívelés is jelentékenyen fejlődött. 1715-ben 3097, 1720-ban pedig 4854 3/4 kapás szőlőt írtak össze. A szőlőterület új ültetéssel folyton gyarapodott. Az 1720. évi hivatalos osztályozás szerint a szőlők termőképessége igen kedvező 484volt, ellenben minőség tekintetében a somogyi bor akkoriban középszerű volt (Acsády Ignácz: Magyarország népessége a pragmatica sankcto korában 364-365.).
Az 1715-1720. évi összeírás adatai alapján állapítják meg a vármegye portáinak számát, 1723-ban 90-ben, 1780-ban 102-ben, majd a XIX. század első felében 123-ban. Ez a szám maradt meg 1848-ig.
Az 1728. évi országgyűlésen.
Az 1728. évi országgyűlésre ápr. 4-én választja meg a vármegye követeit: Festetics Kristóf I. alispánt és Niczky György főjegyzőt, a ki egyúttal Zala vármegye első alispánja volt. A követeknek a vármegye 17 pontból álló utasítást adott. Ezekben meghagyja, hogy különösen a nemesi előjogokra vigyázzanak; a kapuszám összeírása nemesi birtokokon ne foganatosíttassék; a törvénykezés körül javítások történjenek; a neoaquisitica commissio kellemetlenségeitől a vármegye megőriztessék; a kamara és véghelyi helyek az 1715. évi országgyűlés határozmányai értelmében az országba bekebeleztessenek; a régi birtokosoknak az elveszett adománylevelek helyett újak adassanak; országház és országos levéltár építtessék; a papi tized iránti egyezség bekebeleztessék; a szomszéd generalatusi és szlavóniai kamarai hivatalnokok az önkénykedéstől eltiltassanak; Répás, Ketel visszakapcsoltassanak (Melhárd Gyula: Somogy vármegye a rendi országgyűlésen 25. l.). Az országgyűlésre felküldött követek meg is feleltek a vármegye bizalmának és sikerült is az udvar javaslatát a felmérésre és az új összeírásokra nézve megbuktatniok.
Adókulcs.
Nem maradt tehát más hátra, mint hogy a kormányszékek a katonai hatóságok meghallgatásával állapítsák meg az adó kulcsát. A katonai hatóságok azonban nem a legkedvezőbb színben tüntették fel a vármegye közállapotait, minek következtében a porták számát nem emelték fel (Mill. Tört. VIII. 49.).
Répás kerület.
Sikertelen maradt a Répás kerület visszacsatolása iránt megindított mozgalom is. Ezt a területet, a török hódoltság utáni időben, a horvát határőrök foglalták el, s azt a vármegyének 1692. évi nov. hó 27-én kelt tiltakozása ellenére is elfoglalva tartották. A vármegye rendei első ízben az 1715. évi országgyűlésen követelték az elfoglalt terület visszaadását. Az országgyűlés ez ügy megvizsgálását a nádorra bízta; de mivel a vármegye hiába várt az elintézésre, 1728-ban ismét felemelte tiltakozó szavát, de ismét eredménytelenül és Répás kerület hovatartozásának kérdése csak az 1751. évi országgyűlésen került napirendre (Gábor Gyula: A somogymegyei Répás kerület története. - Századok 1911. évf. 82-91.).
Vármegyei kormányzat.
Nádasdy Tamás főispán 1734. évi júl. 5-én bekövetkezett halálával báró Sigray József, az eddigi helyettes főispán ült a főispáni székbe. Miután 1734 okt. 14-én főispáni méltóságában megerősítették, a nov. 16-án tartott közgyűlésen ünnepélyesen beiktatták a főispáni méltóságba (Várm. Levéltár Prot. III. pag. 1059.). Nádasdy halálával Tapsony megszünt a vármegye középpontja lenni, mert Sigray, az új főispán, új székhely után nézett és Marczalit jelölte ki ilyenül. Az 1735. évi máj. 9-én tartott közgyűlés bizottságot küldött ki, hogy Marczali akkori földesurával, gróf Széchenyi Zsigmonddal, a vármegyeház építésére alkalmas telek megszerzése czéljából a tárgyalásokat megkezdje. Széchenyi hajlandónak is nyilatkozott egy alkalmas teleknek ingyen leendő átengedésére, mire az 1736. évi szept. 5-én Marczaliban tartott gyűlés a szerződést vele nyomban meg is kötötte.
E közgyűlésen töltötték be egyúttal az alispáni tisztséget is. A főispáni négy jelölt: Jankovich István, Guary Gábor, Somssich Antal és Tallián József közül a közgyűlés Somssich Antalt választotta meg alispánná (Prot. IV. pag. 1.).
A birtokosok terheltetése.
A lelépő alispánnak, Festetics Kristófnak, utolsó hivatali ténykedese volt az az egyezség, melyet a kir. kamarával a vármegyére kivetett fegyverjog-váltság ügyében kötött, s amelyet aug. 20-án III. Károly király is jóváhagyott. A kamara ugyanis a vármegyére, mint a törököktől visszahódított területre, még a szabadságharcz előtt, fegyverjog-váltság czímén, 12.000 forintot vetett ki, melynek behajtása iránt a vármegye még 1702-ben intézkedett. A közbejött szabadságharcz megakadályozta ugyan az egyes birtokosokra kivetett járulékok behajtását, de a szatmári békekötés útán a kamara több ízben sürgette a kivetett összeg beszedését. Közbejött azután Madarász alispán ügye, a ki a vármegye pénzével nem tudott elszámolni. Festetics alispán azután a vármegye közönsége nevében 15.000 forint lefizetésére kötelezte magát olyképen, hogy ez összeg lefizetése után a vármegye felszabadul a neoaquisitica commissio és a fegyverjog-váltság terhei alól, a kincstárnak pedig rendes joga és keresete csakis a háramlott és hűtlenség miatt elvett javakra marad fenn, - hogy az egyezség a kincstár szavatossága mellett birtoklók 485jogait nem érinti s ez egyezséggel a kincstár szavatossága nem szünik meg, - hogy az egyezség nem állja útját a tulajdonosok jogai érvényesítésének, mert az egyezség salvo jura alieno köttetett meg, - hogy továbbá a zálogbirtokostól az egyezményes összeghez fizetett hozzájárulást, a visszaváltáskor, a zálogösszeghez hozzá kell számítani, s ennek megtérítője nem köteles a zálogbirtokot kezéből kibocsátani. Ha azután a kincstár magszakadás vagy hűtlenség czímén a maga részére s szavatossága mellett perelné az illető birtokot, a jelenlegi birtokos által a megváltás fejében fizetett összeget megtéríteni tartozik, vagy ha a kincstár az elvesztett birtokot visszavásárolná, a megfizetett váltságösszeg a vételárba betudandó. - A királyi adományozást vagy megerősítést kérők folyamodványa kedvező elintézésben részesítendő, s végre, hogy a megváltási összeg 15.000 frt-ban lett megállapítva, s ennek fele, a megerősítésnek a vármegyével való közlése után azonnal, a másik fele pedig jún. 30-án fizetendő le a kincstárnak. Ez az összeg nem vethető ki a jobbágyságra, hanem kizárólag a földesurakat és a birtokosokat terheli (Baranyai Béla közlése a várm. levéltárban levő eredeti egyezségről).
Az alispánok.
A szatmári békekötés után, a berendezkedés első évtizedeiben a tisztikar is lassan kialakul. 1713-tól kezdve csak egy alispánja volt a vármegyének. Madarász László ugyan 1715-ben, mint láttuk, helyettes alispánként kezd szerepelni, de az 1715 szept. 30-án, majd az 1724. évi júl. 17-én megtartott tisztújítások alkalmával Madarászt egyedül választják alispánná. Bukása után, az 1727-ben megtartott tisztújításkor, két alispánt választottak: Festetics Kristófot és Inkey Jánost, a kit II. alispánnak neveztek. 1734-ben is két alispán volt, de 1736-ban Jankovics Antallal ismét csak egy alispánja volt a vármegyének. Ez az állapot 1760-ig állott fenn.
A vármegye járásai.
Az önkormányzat visszaállításakor a vármegye két járásra oszlott. 1715-ben Vlassich János, az egyik főszolgabíró, egyúttal a jegyzői teendőket is végezte. 1718-ban a főispán Niczky Györgyöt első, Vlassich Jánost pedig helyettes jegyzővé nevezte ki (Prot. I. pag. 742.). 1724-ben már három járása volt a vármegyének: a kaposvári, a szigeti és a kanizsai.
Tisztiügyészi állás.
1727-ben rendszeresítik a tisztiügyészi állást, melyet Sidó Boldizsárral töltöttek be, a ki hosszabb ideig viselhette tisztét, mert egész 1746-ig nincs nyoma az ügyészi állás újabb betöltésének.
Orvosok.
A vármegyében működő orvosról első ízben 1719-ben van adatunk, midőn Faber Tamás orvost, a szigeti parancsnok beleegyezésével, évi 100 forint díj mellett alkalmazták Szigetvárott. Vármegyei sebészi állás rendszeresítéséről első ízben 1736-ban van adatunk (Prot. IV. pag. 9.). Az 1740. évben rendszeresítette a vármegye a tisztiorvosi állást, évi 500 forint fizetéssel (Prot. IV. pag. 1397.).
Javasasszonyok, kuruzslók.
A mily kezdetleges volt a közegészségügyi szolgálat ellátása, annál több javasasszony és kuruzsló volt a vármegyében, a kiknek száma a szigorú tilalom ellenére sem apadt s a kikhez a lakosság szinte babonás félelemmel közeledett. A legtöbb javasasszony bűbájosság, az ördöggel való czimborálás gyanujában állott. A boszorkányok hírében álló javasasszonyok ellen a XVIII. század folyamán számos pert folytattak le, s habár e perek legnagyobbrészét - a hazai művelődéstörténet kárára - kiselejtezték, mégis 12 iratcsomó boszorkánypert őriznek a vármegye levéltárában. A kiselejtezett periratok közül 1885-ben a Darnay család egy kocsirakományt megvásárolt, s annak legnagyobb része jelenleg a sümegi állami Darnay-múzeumban van. Darnay Kálmán két ily boszorkányper anyagát bocsátotta rendelkezésünkre, s ezek a következők:
Tótth Anna boszorkánypere.
Tótth Anna boszorkánypöre 1761-ből. Tanuvallomások: Primo: Ismeri e a Tanu mostanában Tapsonyi fogságban raboskodó Kolarics Mártonnak feleségét, Tótth Annát? Ha ismeri, tudgya e? Hallotta e? a vagy látta e? Kivel minémü botránkoztató parazna életet viselt? - Secundo: Minemü férfiu vagy Asszony rendnek bübájos boszorkányságával ártott? Kire? Mikor? Minemü betegséget és hideglelést küldött. - Tercio: Bübájos boszorkányságát kivel közlötte és minemü Szabad vagy magános Személleket tanitott, hogy gyermekek ne lehessen? - Quarto: Mi módon és mely formán kötötte meg az embert, a melly miatt halálát is akarta férfiu vagy Asszonyi renden levő embernek, mindezeket hite alatt valja meg a tanu. - Kisgyörgy Katalin komárvárosi illetőségű 60 éves férjezett Gáspár Mátyásné vallomása: "A kérdésben vett és mostanában Tapsonyi fogságban raboskodó Tótth Annát, másképp Kolarics Mártonnak feleségét, a midőn még apjával Komár-városán leány korában lakott, jól ismerte a Fatens Asszony. Ennek előtte ött esztendővel történt, hogy a Fatens asszonnyal edgyütt Pünkösdi kanizsai vásárról a Raboskodó Asszony Kolarics Márton nevü Urával N. Szala vármegyében Sárszegi határban levő kutnál öszve találkozott, a hol ugyan meg irtt Kolarics Mártony bizonyos Szürszabótól fiacskájának Szürtt vásárlott, megvásárolván a Szürt, Kolarics Mártony a pénzből ki fogyott és feleségétől Tótth Annától tudakozta, mondván: Van e pénzed? Hát az az asszony, akit a minapában 486kentél, fizetett-e? Arra Tótth Anna feleltt: nem. Nohát csak fektesd meg az ilyen olyan lelküt, de a meg irott Tótth Anna ezen szavaira az urának még csak egy szót sem szóllott, hogy pedig bübájos boszorkányságával valakinek ártott volna avagy valakire valami némü betegséget küldött volna, nem tudgya, hanem csak közhirből hallotta Csákányiaknál, hogy a nevezett Tótth Anna ronttya és betegiti a Csákányiakat. Ad Tertium: valaminthogy bübájos boszorkányságát nevezett T. A. kivel közlötte, nem tudja, ugy valakit, hogy gyermeke ne lehessen megtanított volna, nem hallotta. - Ad Quartum: Kit? mi módon kötött meg? Azzal kinek okozta halálát? Azt sem tudja.
Pinter Helena Fekete Mihályné 45 éves Csákányi asszony vallomása: Halotta hogy a most legközelebb elmult farsangban Mohay Zsigmond Eskütt ur Csippás Istók nevü béresével fajtalankodott; és ugyan ezért Poka Adám ur két ökrét ell is hajtatta, ezen gonoszsága előtt is hogy Csákányi Hiszár Máttyással is paráználkodott, azt a Fatens Asszony köz hirből hallotta. Hogy pedig valakit bübájos boszorkányságával megrontott volna, nem tudja, se nem hallotta, hanem most legközelebb elmult aratás tájban történt; hogy a raboskodó Asszonyt Kolarics nevü férje, a Csákányi korcsmától egész a Fatens Asszony kapujáig verte. Csákányiak ezen lármára sokan össze gyültek, a hova a Fatens Asszony fia is ell értt és nevezett Tótth Annát megh szóllétotta mondván: Üssed Panni az uradat; ezen szavait a Fatens Asszony fiának meg hallván, a nevezett Tótth Anna e' képpen fenyegette mondván: Kettőbe vagy Háromba már az ördögök bele bujtak, de tebeléd is beléd bujnak; amint hogy azután negyed vagy ötöd napra a Fatens Asszonynak fia a Hideglölésbe esett és mind e mai napig azon betegségben hever, stb.
Vörös Éva 26 éves Pintér István feleségének vallomása: Történt hogy a Fatens Asszonyhoz a mult Katalin napkor a Raboskodó asszony leányát egy tál kukoriczával, hogy allmát hozzon érette, elküldötte. De a Fatens Asszony almát kukoriczáért leányának nem adott, azon ésszaka mindgyárt elannyira meg betegedett a Fatens Asszony, hogy életéhez keveset bizván gyógyulása felől kétségbe esett, regvelre kelvén ugyancsak ennyi-hány almát a raboskodó Asszonynak küldött és házához hivatta, a hova mihelest nevezett Tótth Anna bé ére, azonnal a Fatens Asszonyt meg Szólletotta: No Eva beteg vagy? Ládd e? Mert nem adtál tegnap almát, azért vagy beteg, ezen szavai után zsirtt kértt, és az Fatens Asszonyt megkenegette, ugy hogy rövid idő mullva ágyából kenyése után föl kele és azon napon meg is gyógyult, mind azon által azt bizonyosan nem tudgya, ha azon betegséget nevezett Tótth Anna atta e reá, vagy sem? hanem csak gyanakodott, mivel már azt közhirből hallotta, hogy nem jó a Tótth Pannát onnét, ahol mit kér, üressen bocsájtani. - (A többi tanuvallomás a leirtak ismétlése.) - Actum Csakány Die 27-a Aug. 1761. Nicolaus Stephaics Hottus Sümeghiensis V. Judt. mp.
A vádirat és ítélet hiányzik.
Molnár Judit boszorkánypöre.
Molnár Judit boszorkánypöre 1739-ből. Alább megirt I. Nemes Somogy vármegyének vicze birája, jöttem ki ide Iháros Berénybe bizonyos Magistratualis Inquisitionak Végben vitelére, az mely is az Ide alább meg irt D. p. szerint eképpen következik: (Előbbi boszorkányperhez hasonló kérdések utáni tanuvallomások.) Kónyi Mihály 60 éves Ihárosberényi lakós vallomása: 1. Más egyébb boszorkányságát nem tudja, hanem ennek előtte Circiter 6 esztendővel, talála ezen Fatens az maga kertjében az nevezett boszorkány asszont, kérdi tűle e Fatens, mit csinálna ottannak, azt felelé, hogy örvény gyükeret ásna, pedig ott e Fatens vallása szerint, akor sem volt s mostan sincsen örvény gyökér; - 2. Ezen Fatensnek az fia az elmult Télen egy éjszaka rosszul lévén, kérdé Fiától, mi találta volna, kérdésre felelé az fia, hogy Molnár Jutka Fákba faragnyi hítta volna, és elnem ment, Molnar Jutka megh. fenyegette, attul volna nyavalája és rajta levő ingéről mind az kötőjet el vittek az boszorkányok. Ezen Fatens az Falu birájával elő hívatja Molnár Jutkát, hogy Tapsonban fogja küldeni, ha az fia meg nem jobbul, azon estvére megjobbulván az Fia megh gyógyult; - 3. Pap Mihály 23 éves berényi lakós vallomása: Ezen Fatens az elmult ősszel mint béres szolga gazdája ökreivel Sarjuban hálván, a többi közöl egy éjszaka háromszor az boszorkány álmában megh nyomta, utolszor meg ismerte, hogy az kérdező punctumokban nevezett boszorkánt látta magán. Kétszer ráa izenvén e Fatens, hogy hadna néki békét valamely Borbás nevü embertől. Ellenben ugyan ezen Borbás nevü embertől vissza izenvén Molnár Jutka olly szókkal, hogy ne haragudgyik ezen Fatens, Csak mennyen hozzá, vagyon neki ollyas Füstölő eszköze, hogy Füstöli véle, megh gyógyul, ugyan csak nem ment hozzá, ugy is meggyogyult. (Tótth János, Szücs Éva, Bognar Éva mentő tanuk vallomása lényegtelen.)
Borbás György mentő tanu vallomása: Ezen Fatens tagadgya, hogy ő tüle nem izent a harmadik Fatens Molnár Jutkának, viszont Molnár Jutka sem néki. Hanem ezen Fatens házánál a harmadik Fatens Molnár Jutkával találkozván, zugolodván reája ily Szóval: Te Pap Mihály, miert mondasz engemet te boszorkánynak, tugya az Ur Isten, hogy én bizony boszorkán nem vagyok és Senkinek nem voltam rontója; Mert én a véremmel is jót tennék a szegényel, hogy sem rontanám én azt; s akár ki is tudja, hogy nem vagyok boszorkány, ezen Sirván, az Molnár Jutka el méne az Fatens házátúl. Datum Iháros Berény d. 24 Augusti 1739. Steffaics Márton T. Nemes Somogy vármegyének vice Bírája mp. (p. h.)
Scublics Sándor megyei főfiscus indítványa: Miképen ezen vason jelen alló Bübájos varázsló Boszorkány Asszony nem tudatik, minemű gonosz indulattúl viseltetvén, a magha Teremtő Istenét megh tagadván, az pokolbeli ezer mesterrel szövetséget vetett, hogy annak Segedelmével maga jóakaró felebarátainak bátrabban árthasson, amint is az elmult télen Berényi Kónyi Mihály fiát csak azért, hogy fáht faragni nem ment néki, étszakának idején megbántotta úgy; hogy nehezen volt bele, más napra kelvén, hogy az Legény panaszt tett az Attyának ezen vason alló Asszonyra falu birája által izent, hogy eresztené megh a fiát, mert egyéb iránt Tapsoni fogságban viteti. Melly izenet után mindgyárt meg eresztette az megh bántott Legénynek haját. Az elmult ősszel ismét Pap Mihált háromszor megnyomta, a ki hogy rá izent volna, azt is többet nem bántotta, más ehhez hasonló boszorkányságokat is elkövetett. Kivánnya azért az Tettes Magistratus Procuratori, hogy ezen vason álló Boszorkány Asszony maga többefféle gonosz cselekedeteinek és egyébb Boszorkány Társainak megvallására Hohér által 489meg csigáztassék, és azután elevenyen Tüzre vettessék. Mellnek nagyobb bizonyságára producalta az Magistratualis Inqvisitiót. - Itélet. Deliberatum est. Jóllehet ugyan Molnár Jutka ellen Magistratus Procuratori előtt a Bizonyságok vallásaból Circumstantiak és gyanuságok magukat elöladják. Mínthogy pedig a bevádlott Boszorkány bübájos mestersége, az vason alló személynek, telességgel ki nem nyilatkoztatott; mind azért is élete megjobitásának reménye után, az fogságból még most föl szabadul. - Felzet: Causa Criminalis adversus Juditham Molnár Magia. 1739. No. 191.

Rabutin. (Az Orsz. Képtárból.)

Veterani. (A "Heldenbuch"-ból.)

Heister Sigbert. (Az Orsz. Képtárból.)

A tapsonyi régi vármegyeháza.

Gróf Batthiány Károly. (Az Orsz. Képtárból.)

Gróf Széchenyi Ferencz.
Közbiztonság.
A közbiztonság és közerkölcsiség is gyenge volt. A vármegye 1713-ban az elszaporodott gonosztevők kiirtása czéljából, elrettentő például, akasztófákat állíttatott fel a forgalmasabb helyeken, ezenkívül a május 10-én tartott közgyűlésében kimondotta, hogy a vármegyei molnárok a gonosztevők kivégzéséhez szükséges akasztófákat, karókat és kerekeket bármikor elkészíteni kötelesek (Prot. I. 216.). De ezek az intézkedések nem sokat értek. A somogyi rengetegek mindenkor alkalmas rejtekhelyekül szolgáltak a gonosztevőknek. Kívülök a farkasok is gyakran annyira veszélyeztették a közbiztonságot, hogy 1727-ben a vármegye kénytelen volt ellenük hivatalos hajtóvadászatot rendezni (Prot. 2. pag. - 1122. N° 400.). Az 1727 febr. 11-én tartott közgyűlés elrendelte, hogy a határok kéthetenként körüljárandók s az ott talált kóborlók bekísérendők (Prot. II. pag. 517.). 1749-ben a vármegye szabályrendeletileg a községi őrséget léptette életbe. Az 1733. márcz. 18-án tartott közgyűlés a főszolgabírák mellé vármegyei hajdúkat rendelt, a kik a főszolgabírákat hivatalos útjokban mindenüvé elkísérték.
A szigetvári német őrséggel és a vármegye területén elszállásolt katonasággal történt gyakori összeütközések megakadályozása végett a vármegye, 1737 február 25-én alkotott szabályrendeletével, a katonákkal való érintkezést a nemeseknek négy frt, a parasztoknak botbüntetés terhe alatt eltiltotta (Prot. IV. pag. 529.).
A vármegyében élő zsidóságra már korán kiterjed a hatóságok figyelme. Az 1735-38. évi összeírás szerint az egész vármegye területén mindössze egy nyolcztagú zsidócsalád tartózkodott Marczaliban (Acsády Ignácz i. m.). A XVIII. század közepén azonban már több ily család telepedett le a vármegyében. Egy bűnper iratai szerint 1772-ben Pamuk községben is lakott egy zsidó család. Bár a vármegye a zsidók beköltözését mindenképen megnehezítette s 1771-ben csak ajánlólevelekkel ellátott családoknak engedte meg a letelepedést, számuk mégis folyton növekedett. Később, a század végén, midőn már több zsidó család lakott a vármegye területén, több szabályrendeletet alkottak, a melyekkel főleg a kereskedőket akarták megrendszabályozni. Így a vármegye 1723-ban megtiltotta a zsidóknak, hogy marhabőrökkel, majd később, hogy keresztény képekkel kereskedjenek. Az 1806 jan. 24-én alkotott statutum szerint útlevél nélkül még a szomszéd községbe sem volt szabad menniök. Az ez ellen vétőket 24 frt bírsággal rótták meg.
Pestisragály.
A XVIII. század első felében több ízben kellett a pestisragály ellen védekezni. 1726-ban a Törökországban fellépett pestis behurczolásának megakadályozása czéljából: a Drávánál katonai őrséget állítottak fel, a kisebb átkelőhelyeket és réveket pedig beszüntették. Az 1732. év folyamán fellépett újabb pestisjárvány behurczolásának megakadályozása czéljából Szörnyén, Barcson, Heresznyén és Tótkeresztúron a vármegye őrségeket állított fel s mindazokat, a kik engedély nélkül lépték át a határt, 24 frttal büntették.
Az 1738. év őszén fellépett járvány ügyében a helytartótanács nov. 14-én értesítette erről a vármegyét és megküldte neki a "bécsi rendtartás"-t, melynek alkalmazása az 1713. évi pestisjárvány alatt különösen bevált. A vármegye mindenekelőtt vesztegzári biztosokat, majd fertőtlenítő felügyelőket alkalmazott s ezenkívül a ragály behurczolása esetére füstölő egyéneket fogadott fel.
Az 1739. jan. 31-én Marczaliban tartott közgyűlésen már híre járt, hogy Iharosberényben többen haltak el valami ragályos betegségben. Somssich Antal alispán nyomban egy bizottságot küldött ki, Tallián János főszolgabíró vezetése alatt, mely Iharosberényben megtartotta a vizsgálatot s megállapitotta, hogy a megbetegedések nem pestistől származnak. Az első hírre még Grázból is jött két orvos, a kikhez a Dessewffy-huszárezred sebésze is csatlakozott. Febr. 11-én érkeztek Iharosberénybe, de négynapi vizsgálat után kijelentették, hogy a falu ment a járványtól.
Alig csillapodott le ez az izgalom, Varjaskérről érkezett hír a pestisragály kitöréséről. Itt öt család betegedett meg, kiket a lakosok, nehogy őket is megfertőzzék, kiűztek a faluból, majd a ragálytól való félelemből az egész falu a közeli erdőkbe menekült. A vármegye, értesülvén a varjaskéri megbetegedésekről, 490a grázi orvosokat küldte Varjaskérre, kik azonban csak azt ajánlották, hogy az öt család fertőzött házait égettesse el a vármegye s a falubeli többi házakat füstöltesse ki.
Június elején a vármegye a Kapos-folyó mentén őrvonalat állított fel, s annak felügyeletét Perneszi Ádámra bízta, a ki Városhidvéget tette székhelyévé. Perneszi a határszéli helységekben: Gálosfán, Kercseligeten, Törökkoppányban, Miklósiban, Ádándon és más helyeken őrállomásokat szervezett, a hol lovashajduk végezték a szolgálatot. Ezek az őrhelyek egyúttal veszteglő-intézetek voltak, a hol az utasok 42 napi contumatiát töltöttek el; de június havában a vármegye már az összes határszéli falvakban állított fel veszteglő intézeteket.
A pestis elleni védekezés alkalmával felmerült kiadásokról az 1740. év folyamán számoltak el a főszolgabírák. A kaposi járásban a védekezés 2782 frt 36 kr.-ba, a szigeti járásban 2238 frtba és a kanizsai járásban 748 frtba került és főleg a pestisjárvány következtében határozta el 1740-ben a vármegye egy tiszti orvosi állás rendszeresítését (dr. Szaplonczay Manó: Az 1739. évi pestisjárvány).
Mária Terézia.
III. Károly halálával a trónt Mária Terézia foglalta el, kinek fegyverrel kellett megvédelmeznie örökségét. Frigyes porosz király támadása ellen Mária Terézia elsősorban a magyarokba vetette bizalmát. Hogy a harczosok kiállítása akadálytalan legyen, sietve betöltötte a Sigray József halálával megüresedett főispáni méltóságot s 1740 decz. 1-én Zajesdai gróf Patachich Sándort nevezte ki Somogy vármegye főispánjává, a kit gróf Berényi Zsigmond pécsi püspök, királyi biztosként, az 1741 jan. 10-én tartott közgyűlésen iktatott be méltóságába (Prot. IV. pag. 1749.).
A koronázó országgyűlésen.
Pálffy János 1741 jan. havában fegyverbe szólítja a magyarokat, de miután döntő segítséget a királynő csak az országgyűléstől várhatott, jan. 1-én kelt leiratával máj. 14-ére koronázó országgyűlésre hívta össze a rendeket. Somogy vármegye már jan. 10-én tárgyalás alá vette a királyi leiratot s követekül Somssich Antal első alispánt és Galánthai Fekete György táblabírót választotta meg.
Az országgyűlési követek részére 34 pontból álló utasítást dolgozott ki a vármegye, melyben többek között a nádorválasztás is helyet foglal. Meghagyja követeinek, hogy a nádorválasztásnál gróf Pálffy János országbíróra szavazzanak, ügyeljenek arra, hogy a portaszámok kiigazításánál a vármegye portáinak száma ne szaporíttassék; követeljék ismételve Répás kerület visszacsatolását és a siófoki kincstári vám leszállítását. A király az év nagyobb részét az országban töltse, miért is a budai királyi lak kijavítása sürgetendő. Végül pedig, miután ez országgyűlés alatt előreláthatólag a poroszszal való háború is szóba kerül, a megye mindaz alól, a mit e részben a többség jónak látand, magát kihúzni nem fogja (Melhárd Gyula: Somogy vármegye a rendi országgyűlésen. 25-28.). Midőn pedig a júl. 4-iki gyűlésben szóba került, hogy a magyarok is vegyenek részt a monarchia ügyeinek vezetésében, és Jeszenák Pál azt indítványozta, hogy a titkos tanácsban mindig vegyen részt két magyar zászlósúr, Fekete György hozzátette, hogy a köznemeseket is be kell oda venni, mert ezeknek a kiváltsága egyenlő a mágnásokéval (Millenn. Tört. VIII. 272. - Marczali: Magyarország II. József korában. I. 41.).
Somogyi felkelősereg.
Az országgyűlésről hazaérkező rendek a nov. 19-én tartott közgyűlésen tették meg jelentésüket. A vármegye nyomban hozzáfog a felkelősereg szervezéséhez, a főispán pedig bemutatja a vármegye zászlaját, melyet a felkelők számára készíttetett. Az 1742. évi febr. 18-iki közgyűlésen az alispán már a felkelt nemesség lajstromát is bemutatja. Személyesen felkelt 40 nemes, helyettest állított 47 nemes. A nádori porták után kiállítottak 34 katonát, Horváth László pedig, Vas megyében levő javai után, egyet. A somogyi század tehát 122 emberből állott. A tisztikar a következőleg alakult meg: Őrnagy Tallián János, helyettese Szenczy János, zászlótartó Szakmáry Ferencz, őrmester Rósa Ferencz. Ezenkívül a földesurak, itteni birtokaik után, más vármegyék felkelt seregéhez 56 lovast állítottak ki. Az országgyűléstől megszavazott 30.000 újonczból Somogyra 360 esett (Hadtört. Közl. 1888. évf. 212.).
1744-ben újból fegyverre szólítja a királynő a vármegyét. Az ez év deczember 16-án tartott közgyűlés, a melyen a katonaság lajstromát is bemutatták, a lovasság tisztikarát a következőleg alakította meg: Kapitány Dávodi Bakó László, hadnagy Stephaics Gábor, zászlótartó Babics Ferencz, őrmester Vázsonyi József. A lovasság 103, a gyalogság 81 emberből állott. A lovasságnál a legöregebb 35, a legfiatalabb 19 éves volt. Közülük 24-en voltak házasok. A gyalogságnál a legöregebb 49140, a legfiatalabb 17 éves volt. Közülük 10-en voltak házasok (Baranyai Béla adatai).
Újonczozás.
A hétéves háború kitörésekor (1756) ismét elrendelték az újonczozást. A vármegye az 1756. évi okt. 20-án tartott közgyűlésben tárgyalta a leiratot s a rája eső újonczlétszámot a következőleg osztotta fel: a kanizsai járásra esett 29, az igalira 33, a szigetvárira 38 és a kaposvárira 33 (Várm. Levélt. Prot. XI.). A háború folyamán, 1758-ban, a vármegyei főurak és birtokosok a gróf Batthyány Ádám-féle gyalogezredhez összesen 230 újonczot adtak. E számból a veszprémi püspök itteni birtokai után 30, gróf Széchenyi László 12, Somssich Antal 12, Festetics Kristóf 20, Niczky György 12, Lengyel Gáspár özvegye 24, Jankovich Antal 10 újonczot állított ki.
Nemes testőrség.
Ama nagyarányú áldozatkészség, melyet a nemzet a királynő ingadozó trónjának megvédésében tanusított, Mária Terézia királynőt mindenkorra mély hálára kötelezte. A nemzet és az uralkodócsalád közötti viszony szorosabbá tételére állította fel a nemes testőrséget is, mely elhatározását 1760 márcz. 1-én kelt kanczelláriai körrendelettel közölte a vármegyékkel. Somogy vármegye nyomban válaszol e leiratra és kijelenti, hogy "a legalkalmasabb eszközt látja benne, hogy a haza fiai a trón közelébe utat nyerjenek, ott annak védelmében résztvegyenek, ragaszkodásukat és törhetetlen hűségüket közelebbről tanusítsák, eddig az udvari élet és kör úgyis el volt zárva előlük" (Hadtört. Közl. 1895. 384.). Mária Terézia ápr. 20-án válaszol a vármegyének. Megköszöni a rendek ragaszkodását és kijelenti, hogy az ország törvényeit tiszteletben tartja és annak megszilárdításán, bővítésén állhatatosan közremunkáland.
Gróf Patachich főispán.
Patachich, az ő főispánsága alatt, csupán egy tisztújítást tartott: 1746 aug. 16-án, a melyben ismét Somssich Antalt választották alispánná. Ezenkívül négy szabályrendeletet alkotott a vármegye közönsége. 1741-ben meghagyta, hogy a lakóházakban kályhákat állítsanak fel (Prot. IV. pag. 1881).
Az 1743 decz. 11-én alkotott statutum a parasztoknak a vadászatot és a dohányzást 50 botbüntetés terhe alatt eltiltja (Prot. V. pag. 999.). Az 1743 ápr. 2-iki szabályrendelet elrendeli, hogy mészárosok csak kitanult czéhbeliek lehetnek. 1746-ban az elszaporodott ragadozó madarak és verebek kiirtása iránt intézkedik (Prot. VI. 959.).
Gróf Batthyány Károly főispán.
Patachich távozásával a királynő 1747. október 27-én gróf Batthyány Károly horvát bánt nevezte ki Somogy vármegye főispánjává. Batthyány, a ki az örökösödési háborúban elévülhetetlen érdemeket szerzett, s a kit Mária Terézia a békekötés után a trónörökös nevelésével és udvarának vezetésével bízott meg, csak nagyon ritkán tartózkodott a vármegyében és 1748-ban testvérének Lajos nádornak a fiát: Ádámot bízta meg a helyettesítésével (Prot. VII. pag. 654.).
Főispánsága alatt négy ízben tartottak tisztújítást: 1748 november 12-én gróf Batthyány Ádám elnöklete alatt, midőn Somssich Antal helyébe, a ki udvari referendárius lett, Zalapataki Nagy Jánost választották alispánná, továbbá 1753 nov. 5-én és 1760 jún. 25-én ugyancsak Batthyány Ádám és végül 1767 aug. 12-én Batthyány József kalocsai érsek elnöklete alatt.
Az 1760. évi tisztújításkor választottak ismét két alispánt: Tallián Jánost és Festetics Lajost (Prot. XII. pag. 661.), a kiket az 1767. évi tisztújítás alkalmával újból alispánokká kiáltottak ki. Batthyány Károly főispánsága alatt, 1761-ben festtette meg a vármegye tanácskozóterme számára Mária Terézia királynőnek s férjének: Ferencz római császárnak, továbbá a trónörökösnek és nejének az arczképeit s a következő évben készültek el a főispánnak és Batthyány Lajos nádornak az arczképei is.
A vármegye negyedik járása.
1753-ban szervezték a vármegye negyedik járását s ettől kezdve a vármegye a kaposvári, a szigetvári, a kanizsai és az igali járásokra oszlott (Prot. IX. pag. 752.). Ez a beosztás 1800-ig állott fenn.
Somogy a nemzeti czélokért.
Habár a háborúk a vármegye adóképességét nagyon igénybe vették, a rendek mégsem fukarkodtak, ha valamely nemzeti czélra kellett adózniok. A budai vár felépítésére, melyet a vármegye az 1741. évi országgyűlési követeknek adott utasításokban amúgy is sürgetett, 1748-ban 4000 frtot szavazott meg (Prot. VIII. pag. 30.). Ugyanekkor az aacheni kápolnára, melyet még Nagy Lajos király építtetett, 100 aranyat ajánlott fel. 1746-ban a bécsi magyar kanczellária építési költségeihez 3000 frttal járult (Prot. VII. 79.); 1760-ban pedig a testőrség felállításának költségeire 1500 forintot küldött.
492Községi őrségek.
Somssich Antal, de még inkább Tallián János és Festetics Lajos alispánsága alatt (1760-1770) számos üdvös intézkedés lép életbe. Különös figyelmet fordít a vármegye a közbiztonságra. A gyakori vadorzások és emberölések megakadályozása végett 1761-ben eltiltja a vármegye a puskapor árulását. Szervezik a községi őrséget. Az 1766. ápr. 29-én tartott közgyűlésből hozott statutummal elrendeli a vármegye, hogy a községekben nappal egy, éjjel két őrt alkalmazzanak (Prot. XVII. pag. 1060.). Elrendeli továbbá, hogy a kóborlókat a községi őrök fogják el és a vármegye börtönébe kísérjék. A letartóztatásról pedig a szomszéd vármegyéket is értesíteni határozta el (Prot. 744).
Pandurok.
Az 1766. ápr. 29-én tartott közgyűlésben elhatározza, hogy a koldusokat az illető községek tartoznak eltartani, a hova valók (Prot. XVII. pag. 870.). 1770-ben, a vármegye határszélein, Siófokon, Nakon vagy Hidvégen, továbbá Barcson és Séllyén állandó őrségeket szervezett; 1758 márcz. 11-én behozta az útlevélkényszert és a határszéli őrködés következtében, 1766-ban, a pandurok számát negyvennel szaporította (Prot. XVII. 1059.).
Czigányok.
A czigányok megrendszabályozásával már 1725-ben foglalkozott a vármegye. Az 1751 okt. 26-án tartott közgyűléséből hozott statutummal elrendeli a letelepítésüket. 1753-ban a megyei hadnagy felügyelete alá kerülnek. Csak a teknővájó oláhczigányoknak engedte meg az 1768 jan. 11-én hozott vármegyei határozat, hogy útlevél mellett egyik helységből a másikba járhassanak; 1774-ben azonban kimondja, hogy a mennyiben állandó lakhelyet nem szereznek maguknak, a vármegyéből kiutasítandók (Prot. XIX. 65. 1774. évi II. prot. pag. 61.). Az 1773. évi közgyűlési határozat szerint czigány nem tarthat lovat (Prot. 1773. II. pag. 532.). 1778-ban pedig határozatilag kimondja, hogy a czigányokat a földesurak sem lovaspostának, sem nyargonczoknak vagy futároknak nem alkalmazhatják (1778. prot. III. 517.). Az 1775. évi statutum szerint a czigányok csak úgy házasodhatnak, ha szolgálatba vagy mesterségbe állanak, vagy igazolják, hogy családjukat el tudják tartani (1775. prot. II. pag. 24.). 1774-ben elhatározta a vármegye, hogy a czigányok gyermekei kétéves korukban szülőiktől elveendők és 12 éves korukig nevelésbe adandók. A gyermekek eltartására egy-egy garas napi tartásdíjat szavazott meg a közgyűlés, mely összeget a házipénztárból utalványozták (1774 prot. II. pag. 131.).
Tűzrendészet.
Ebből az időből valók a tűzrendészeti szabályrendeletek is. 1760-ban szigorú utasítást ad a gyakori erdőgyujtogatások megakadályozására vonatkozólag; az 1764 máj. 3-án hozott statutum pedig elrendeli, hogy a pipák fedéllel látandók el. Az ugyanez évi nov. 6-án hozott helyhatósági szabályrendelet a pipázókat megadóztatja s a begyűlt adót tömlöczök építésére rendeli fordítani. A tűzveszélyes helyeken való dohányzást az 1784. évi statutum szigorú büntetés terhe alatt eltiltotta (1784. prot. I. 914.). 1772-ben elrendelte a vármegye, hogy a falvakban a tűz tovaterjedésének megakadályozására a házak elé fákat kell ültetni. 1775-ben pedig községi tűzoltási szabályrendeletet alkotott (1775. prot. II. pag. 148.).
Útak.
Az útak jókarban tartására nézve, már 1720. máj. 7-én kelt statutumával intézkedett a vármegye. 1766 nov. 24-én az útak és töltések jókarban tartása czéljából bizottságot küldött ki, mely azután javaslatot készített a követendő eljárásra nézve. 1767-ben az útak mentén útmutatókat állítottak fel. 1773-ban a helytartótanács mérnöki hivatalt állított fel Kaposvárott, melynek hatásköre Somogy, Zala és Veszprém vármegyékre terjedt ki.
Az 1751. évi országgyűlésen.
Az 1751. évi ápr. 18-ára egybehívott országgyűlésre a vármegye a márcz. 29-én tartott közgyűlésen Nagy János első alispánt és Lengyel Gáspár táblabírót küldte ki követekül s részükre 31 pontból álló utasítást dolgozott ki, melynek legnagyobb része az 1741. évi országgyűlésre adott utasítások megismétlése. Egyes pontjai a Répás kerület visszacsatolása iránti kérelem megismétlése, a siófoki kamarai vám megszüntetése, valamint a Tolna vármegye által elfoglalt: Nak, Várong és Lápafő községeknek a vármegyéhez leendő visszacsatolása.
A siófoki vám megszüntetése iránt megindított mozgalom teljes eredménynyel járt; Répás kerületre nézve pedig a legfelsőbb elhatározás akként intézkedett, hogy ez ügyben a királynő a megtartott vizsgálat eredményéhez képest fog intézkedni. Ez elhatározást az országgyűlés beczikkelyezvén, az 1751. XIII. törvényczikk alakjában törvénynyé lett. Ellenben a Tolna vármegyétől elfoglalt helységek ügyét az országgyűlés a nádor hatáskörébe utalta.
493Répás kerület ügye.
Az 1751. XIII. törvényczikk révén ismét napirendre került Répás visszacsatolásának ügye. Somogy vármegye, jogai tudatában, teljes nyugalommal nézhetett volna a megejtendő vizsgálat elé, ha nem játszott volna közre ebben az ügyben magasabb érdek.
A Határőrvidéken eszközölt szervezési változás következtében Répást a varasd-károlyvárosi generalatus területéhez csatolták; ez pedig mindent elkövetett az átcsatolás megakadályozására s, 1752. ápr. 11-én, terjedelmes felterjesztésben vitatja Somogy vármegye jogát e területre nézve. A haditanács, a hova a generalatus felterjesztését juttatta, átteszi azt a helytartótanácshoz, mely viszont Somogy vármegyéhez küldi le.
A vármegye az 1752 jún. 28-án tartott közgyűléséből válaszol e felterjesztésre, majd júl. 14-én tanukihallgatást tart Gyékényesen s a vitás területet felméretvén, arról térképet készíttetett. Csakhogy a generalatus is megmozgatott mindent az átkebelezés megakadályozására, és sikerrel, mert Mária Terézia 1753 jún. 18-án kimondotta, hogy szükségtől kényszerítve, meghagyja Répást a varasdi generalatusnak abban az állapotban, a mint akkor fennállott (Gábor Gyula: A somogymegyei Répás kerület tört. Századok 1911. évf. 91-97-161.).
Úrbér.
Mindamellett Somogy vármegye még nem adta fel jogát a Répás kerületre nézve. Az 1764-65. évi országgyűlésre felküldött követek részére adott utasítások között, ismét ott szerepel Répás kerület visszacsatolásának kérdése. Csakhogy Répás ügye csak az 1791. évi országgyűlésen került ismét napirendre. Az 1764-65. évi országgyűlésen, a melyre a vármegye Vizeki Tallián Jánost és Csepreghy Mihály főjegyzőt küldte ki követekül, a nemesség és a jobbágyság közötti viszony: az úrbér rendezése is napirendre került, de mivel ezt a kérdést nem sikerült rendezni, a királynő rendeleti úton szabályozta. 1765 júl. 10-én kibocsátotta az úrbéri szabályzatot, melynek végrehajtását azonban a királynő, esetleges rendzavarásoktól tartva, nem egyszerre, hanem vármegyénként szándékozott keresztülvinni.
Csakhogy a jobbágyság csakhamar megtudta, hogy az új szabályzat segíteni fog százados bajain s már 1766. év elején mozgolódni kezdett vármegyeszerte. Ugyanekkor az egész Határőrvidéken óriási lázadás dúlt, a német katonai rend behozatala és a görög keleti hit elnyomása miatt (Mill. Tört. VIII. 302.). A vármegye nemessége meghökkent. Félő volt, hogy a dunántúli lázadás átcsap Somogyba s ezért a pandurok számát 1766-ban sietve negyvennel szaporították.
Az úrbér rendezése azonban nagyobb zökkenés nélkül ment végbe. Somogy, Tolna, Baranya és Veszprém vármegyékre kiterjedő hatáskörrel külön bizottság rendezte az úrbért (Várm. Levélt. Prot. XVII. pag. 1425.).
Sigray Károly főispánsága.
Batthyány Károly főispánnak 1772. ápr. 15-én bekövetkezett halálával, Mária Terézia királynő máj. 4-én Sigray Károlyt, a vármegye egykori főispánjának fiát, nevezte ki, kinek beiktatása aug. 11-én ment végbe. A beiktatást gróf Batthyány József kalocsai érsek, királyi biztos végezte.
Sigray Károly, a kit a királynő 1780-ban grófi ranggal és belső titkos tanácsosi méltósággal tüntetett ki, egy évtizedet meghaladó idő alatt mindenkor a legnagyobb érdeklődéssel viseltetett a vármegye ügyei iránt. Az ő főispánsága alatt is Tallián Gábor viselte az első alispáni tisztet. Az 1774. évi tisztújítás alkalmával újból első, melléje pedig Gyulai Gaal Antalt választották másodalispánná. Ők intézték a vármegye ügyeit 1785-ig, mely évben II. József a vármegyei önkormányzatot megszüntette, s ekkor (ápr. 17-én) a főispán is beadta a lemondását.
A vármegyei levéltár rendezése.
Sigray főispán első teendői közé a vármegyei levéltár rendezése tartozott, mely a legszánalmasabb állapotban volt. Összefüggő iratai 1715-től kezdődnek. A jelentés szerint az 1715. évi iratok valamikor rendezve voltak, de jelenleg ezek épp úgy, mint az 1715 előtti iratok, össze vannak hányva, minek az az oka, hogy a hivatalnokok, különösen a szolgabírák, kiszedegetik a tárgyalási iratokat s többé nem adják vissza. Az iratokhoz voltak ugyan mutatók, de ezek nem a személy- és helynevek, hanem az előadó tisztviselők nevei szerint vannak összeállítva. A főispán mogbotránkozva a levéltárban tapasztalt rendetlenség fölött, egy harmadik jegyzői állás szervezése iránt tesz a helytartótanácshoz előterjesztést. Míg azonban eziránt a kormányhatóságok egymással tárgyalásokat folytattak, a főjegyző 1774. évi február 20-án jelentette a főispánnak, hogy a két jegyző és a vármegyei írnokok közreműködése mellett a levéltár rendezése már annyira előrehaladt, hogy az 1700-1762. évek közötti iratok év és szám szerint vannak csoportosítva, a fasciculusokat pedig minőség- és évszámjelzésekkel látták el.
494A rendezés folyamán a vármegye átírt Zalához, hogy a Somogy vármegyét illető iratokat küldje vissza a vármegyének. Miután azonban Zala válaszra sem méltatta az átiratot, Somogy vármegye a helytartótanácshoz fordult közbenjárásért. Erre azután Zala 1773-ban válaszol s azzal mentegetődzik, hogy a tisztán Somogyot illető iratok kiválogatása nem megy oly gyorsan (Századok 1903. évf. 1742-743.). Végre 1790-ben a vármegye leveszi a főjegyző vállairól a levéltár gondozását s vármegyei levéltárnoki állást rendszeresít, 300 frt fizetéssel, melléje pedig egy írnokot, a kinek évi fizetése 100 frt volt (1792. prot. 3. 284.).
Közrend, közerkölcsiség.
Sigray főispánsága alatt a vármegye számos intézkedést tesz a közrend és a közerkölcsiség érdekében is. 1771-ben eltiltották a hazárdjátékokat, 1773-ban a vármegye szigorúan eltiltotta a nép megrontására szolgáló birbicsjátékot (Prot. 1773. II. 762.) 1774-ben szabályrendeletet alkot, a kocsmákban a zárórán túl dorbézolók ellen (1774. Prot. 1774. I. pag. 79.); 1778-ban pedig, felsőbb utasításra, 100 arany büntetés terhe alatt betiltották a franczia hírlapok járatását. A káromkodók megbüntetése tárgyában a vármegye még 1746 máj. 18-án tartott közgyűlésében hozott szabályrendeletet (Prot. VI. pag. 999.). Később szigorú ítéleteket hoztak a káromkodók ellen. Így Rédey János Som községbeli lakos, mivel a templomban Szűz Mária ellen gyalázó kifejezésekkel élt, a tisztiügyész indítványára a hóhérbárd alá került. Hasonlókép halálra ítélte a törvényszék 1790-ben Sebők Mihályt, miként az ügyész indítványában kifejti, "sokféle cselekedeteiért, de főképen Isten ellen tett káromkodásáért, magának megérdemlett büntetésül, másoknak rettentő például, nyelvének a nyakán kihúzatása és elvágása után, a hóhér pallosa által az élők közül kitörültessék". Jónás Julit 1787-ben káromlásért a törvényszék a tallósi fenyítékházban eltöltendő két évig tartó rabságra és rabsága alatt, minden félévben 25 korbácsütésre ítélte (Csányi Ferencz: Lapok Somogy megye multjából. 139-140.).
Elmaradt hadbavonulás.
Uralkodásának utolsó éveiben (1778) Mária Terézia még egyszer fegyverbe szólította Somogy vármegyét. A vármegye 400 újonczot ajánlott fel. Ezúttal azonban a hadbavonulás elmaradt, mert a királynő 1779-ben Teschenben békét kötött Frigyes porosz királylyal (Századok 1878. 501. 507.).
II. József.
Mária Terézia királynő halálával fia, II. József, foglalta el a trónt, a ki uralkodásának kezdetén szinte lázas igyekezettel fogott hozzá nagy terve: az egységes Ausztria megalapításához.
Első intézkedései, melyekkel a gondolat- és a vallásszabadságot biztosította, a vármegye területén megelégedést keltettek.
Türelmi rendelet.
Az 1781. évi okt. 29-én kibocsátott türelmi rendeletet, mely a protestánsok vallásszabadságát biztosítja, csak az 1782. évi márcz. 14-én tartott közgyűlésben tárgyalta a vármegye közönsége s bár a rendek köszönettel veszik a császár intézkedéseit, mégis kifejezést adnak abbeli kívánságuknak, hogy az országgyűlés mielőbb összehívassék, mert csak ez van hivatva ily kérdésekben dönteni (Marczali Henrik: Magyarország II. József korában II. 227.).
Zsidók sorsa.
Ugyanez évben szóba került a zsidók sorsának az enyhítése is. Somogy vármegye, a hol ekkor a szabadelvű áramlat jutott túlsúlyra, tudomásul veszi a császár törekvését, melylyel ezt az elnyomott népet az állam hasznos polgáraivá igyekszik tenni. Nincs kifogása az ellen, hogy a zsidóknak az egyes iparágak, főleg a kézműipar űzése megengedtessék, csak azt kéri, hogy a zsidó mesteremberek külön czéheket alkossanak (Marczali H. i. m. II. 273.).
A lelkesedés azonban, melylyel II. József első intézkedéseit fogadták, csakhamar lelohadt, midőn a vármegye a császár további reformjairól értesül.
Új népösszeírás.
II. József nagy reformjainak keresztülviteléhez elsősorban az ország belállapotának teljes ismerete volt szükséges; ez pedig csak egy új felméréssel és népösszeírással volt elérhető. A császár tehát 1784 máj. 1-én kelt leiratával rendelte el a népösszeírást és a házak megszámozását, a mi ellen a vármegye felháborodva tiltakozik (1784. évi III. prot. pagina 874-1088.). Erre a császár katonai erő alkalmazásával fenyegetődzik, mire Somogy vármegye rendei a következő közgyűlésen kijelentik, hogy a katonai erőnek nem kívánnak ellentállni s végrehajtják a császár rendeletét.
Az összeírás 1785 folyamán csakugyan befejezést nyert, s az adatokat 1787-ben dolgozták fel. Ezek szerint a vármegye lakossága 165,932 lélek volt, mely szám 1847-ben 231,359 lélekre emelkedett (Marczali H. i. m. I. 83.).
Csakhamar megindultak a felmérési munkálatok is, 1785-ben pedig a császár 495elrendelte, hogy minden falu vagy város végén névmutató táblákat állítsanak fel. 1787-ben az összes szabadalmakat és kiváltságokat összeírták a vármegye területén.
A német nyelv.
A népösszeírást elrendelő pátens megjelenése előtt, 1784 ápr. 26-án, II. József császár a német nyelvet tette meg Magyarországon az állam nyelvévé. Somogy vármegye azonban ismét ellenszegül a rendeletnek, s a latin nyelv fenntartása mellett nyilatkozik. De akkor már ki volt mondva a vármegyei önkormányzatra is a halálos ítélet.
Kerületi biztosok.
A vármegyei önkormányzat ugyanis nem illett bele II. József reformjainak a keretébe. A vármegyék ellenállása felingerelte a császárt. Neki engedelmes tisztviselőkre volt szüksége, a kik rendeleteit pontosan végrehajtják, nem pedig feliratokra, a melyekkel a császári leiratok végrehajtását elodázzák. Az addigi sikertelenségekért jórészt a főispánokat okolta, s ezért 1785 márcz. 9-én az egész országot 10 kerületre osztja fel s az egyes kerületek élére biztosokat állít. A kerületi beosztással a vármegyék önkormányzata is megszünt.
Somogy a pécsi kerülethez tartozott, melynek élére gróf Széchenyi Ferenczet nevezte ki (Millenn. Tört. VIII. 413.).
Sigray főispán lemondása.
A vármegye főispánja: gróf Sigray Károly pedig, miután nem volt hajlandó a császárt alkotmányromboló munkájában támogatni, 1785 ápr. 17-én lemondott. De ebben az évben még egy tisztújítás volt, mely alkalommal Becsevölgyi Paiss Boldizsárt első, Gaal Antalt pedig újból másodalispánná választották meg.
A megyegyűlések betiltása. Német közigazgatási nyelv.
A császár 1784-ben még megengedi, hogy a vármegyék évenként egyszer gyűlésezzenek, de a mint a kerületi biztos megkezdi működését, az önkormányzat utolsó foszlányait is széttépi. Az 1785-ben megválasztott alispánok közül, csupán Becsevölgyi Paiss Boldizsárt erősítette meg tisztében a császár. Ettől kezdve, 1790-ig, egy alispánja volt a vármegyének. Széchenyi Ferencz kerületi biztos 1786 szept. 26-án kelt rendeletével betiltotta a megyegyűlések tartását (1786. Prot. III. No. 3078.), s e naptól megszünnek a "Nos Universitas" kezdetű vármegyei kiadványok. A közigazgatás nyelve a latin helyett a német lett.
Az iskolák németesítése.
De ez csak kezdete volt a németesítésnek. 1786-ban elrendeli a császár, hogy községi tanítók csak azok lehessenek, a kik a német nyelvet beszélik s a német rendszerben jártasok (1786. Prot. IV. No. 3497.). A német nyelv sikeres terjesztése érdekében a császár a főfigyelmet a középiskolákra fordítja. A ferenczrendűeknek már Mária Terézia királynő uralkodása alatt volt egy középiskolájuk Segesden, a melynek fenntartására a vármegye 600 frt-ot rendelt folyósítani (1776. évi prot. 2. pag. 287-316. sz.).
A császár azonban Kaposvárott akart gimnáziumot fellállítani, melynek helyét 1789-ben ki is jelölték.
Addig, míg II. József rendszere a fegyveres erőre támaszkodhatott, semmi sem zavarta annak kifejlődését; de a mint a külháború az egész haderőt igénybe vette, már nem lehetett féken tartani a kitörő elégületlenséget.
A török háború és újonczozás.
Az 1788-ban megindított török háború következtében a császárnak újonczokra volt szüksége, s emellett a sereg ellátásáról is gondoskodnia kellett. Hogy a császár a vármegyéket megnyerje, megengedte a megyegyűlések tartását. A vármegye azonban egykedvűen vette tudomásul a császár parancsait s azokat ellenmondás nélkül teljesítette, anélkül hogy lelkesedést vagy különösebb érdeklődést mutatott volna, mert a vármegyei önkormányzat megszüntével a közigazgatás egy léleknélküli gép lett, melyet csak a fegyelem s a felsőbbség iránti engedelmesség tartott össze.
Kenyérhiány.
A Belgrád elfoglalására rendelt császári seregnek a vármegyén való átvonulása rendkívül lassan ment végbe. A katonaság nagymennyiségű élelmiszert fogyasztott el, minek következtében, 1788 tavaszán, különösen Siófok környékén nagy volt a kenyérhiány és az ínség (Marczali i. m. III. 405.). A vármegye már 1788 tavaszán panaszkodik a kormányhatóságoknak a folyton fenyegető ínség miatt s kimutatni igyekszik, hogy a gazdasági helyzet következtében az ország a hadviselésre képtelen.
Katonai fuvarozás. A megyegyűlések összehivatása.
Még súlyosabb csapás volt a vármegyére a folytonos katonai fuvarozás, mely óriási elkeseredést szült a nép között (Marczali i. m. III. 534.). Az egyik község lakosai, elkeseredve a folytonos fuvarozás miatt, a Drávába lökték kirendelt vezetőjüket, majd hazaérve, a megyei hatóságnak fegyveresen ellenállottak. 1789 nyarán már mindenütt kitör a nemzeti ellentállás. II. József kénytelen-kelletlen összehivatja a megyegyűléseket, hogy ezzel az ellentállással felvegye a küzdelmet.
Ingyen gabonaadózás.
A közgyűlések főtárgya a terményszállítás felosztása és az újonczozás lett volna; de a rendek elsősorban a sérelmeket tűzik napirendre és az alkotmány 496visszaállítását követelik. Somogy rendei azonban, miután az egész vármegye katonasággal volt megszállva, kénytelenek türtőztetni magukat s inkább ingyen adják a kirótt gabonát, de nem tűrik meg, hogy a hatóságok azt a vármegyére kivessék (Millenn. Tört. VIII. 458.).
Új kerületi biztos.
Az 1789-ben kinevezett új kerületi biztos, báró Splény József, teljesen tehetetlen a nemzeti ellenállással szemben. II. József, a ki már ekkor súlyos beteg volt, belátva, hogy a nemzeti ellentállást megtörni nem lehet, szakít eddigi rendszerével. Ennek első jele az 1789 decz. 18-án kelt leirat, melynek szövege kétnyelvű, német és magyar. Ugyanakkor elrendeli a földmérésnek és a házak összeírásának félbeszakítását.
Az önkormányzat visszaállítása. Gróf Sigray újabb főispánsága.
Az első lépés az eddigi rendszer megszüntetésénél csak növelte az ellentállást. 1790 első napjaiban maguk a kormányhatóságok is ajánlják II. József császárnak, hogy mivel a nemzeti ellentállás elnyomására gondolni sem lehet, csak egy mód van a forrongás lecsillapítására: a magyar alkotmány elismerése, a megyei választások elrendelése és az országgyűlés egybehívása. II. József elfogadván a kanczellária előterjesztését, csakugyan hozzáfog a vármegyei önkormányzat visszaállításához. Somogy vármegye 1790 jan. 20-án tartott közgyűlésében foglalkozik a decz. 18-án kelt leirattal s arra hosszabb felterjesztésben válaszol, melyben 18 pontba foglalja össze sérelmeit. Ez volt báró Splény József utolsó szereplése Somogy vármegyében; azután helyet adott gróf Sigray Károlynak, a kit január havában neveztek ki újból főispánná.
Sigrayt a rendek kitörő lelkesedéssel üdvözlik. Mindamellett Sigraynak rendkívül nehéz helyzete volt. Az alkotmányos tisztikar még nem volt megalakulva, a kinevezett tisztviselőknek pedig senki sem akart engedelmeskedni. Csakhamar megérkezik az 1790 jan. 28-iki legfelsőbb elhatározás híre is, mely szerint a császár összes intézkedéseit, a vallásügyre vonatkozó türelmi rendelet, a jobbágyságra és a lelkészségek rendezésére vonatkozó intézkedések kivételével, eltörölte.
Régi állapot.
A vármegye lázas sietséggel fog a régi állapot visszaállításához és II. József összes intézkedéseinek megsemmisítéséhez. A nemesség haragja és gyűlölete főleg a földmérők ellen irányul, a kiket záros határidő alatt a vármegye területének elhagyására utasítanak. Egyben kimondják a házszámozás beszüntetését s elrendelik a házszámok és a községek neveit jelző táblák eltávolítását. Ez intézkedések áthágóit, a mennyiben jobbágyok: 50 botra ítéli, a nemesek ellen pedig actio (kereset) indítandó (Várm. Levélt. Prot. 1790. I. Pag. 420.). A közigazgatás nyelvét illetőleg a vármegye a régi állapotot, vagyis a latin nyelvet kívánja visszaállítani.
Latin hivatalos nyelv.
Erre nézve még az 1790. jan. 20-án tartott közgyűléséből II. József császárhoz intézett feliratában a következőket jelenti ki: "A német nyelv, melynek béhozattatása már azért is iszonyú károkat okozott, hogy a hazának tanult, érdemes fiai az hivatalokbul kivettettek és azok helyében idegenek, nemtelenek, tudatlanok, kiknek egész tudományok csak a német nyelvbül áll, bé tétettek, és ezeknek heltelen rendelései mind a földesuraknak, mind a szegény adózó népnek kárára voltak és vannak, az egész országban mullon el, és az eddig szokott deáknyelv, mellyet fölséged is és a magyar korona alatt levő több nemzetek tudnak, annyival is inkább álléttassék vissza, hogy minden törvény, régi királyi levelek és a nemességnek legtöbb levelei deák nyelven vannak írva és ezentúl mind munkálkodó főispány, mind v. ispányok és az egész vármegye ezen deáknyelvet éllenek, a mellyre ezen közönséges gyűlés által utaséttattak" (Melhárd Gyula i. m. 43. 1.). Szinte érthetetlen, hogy a vármegye közönsége, mely oly lelkesen szállott síkra a magyar nyelv érdekében, most a latin hivatalos nyelv mellett foglal állást, holott már Mária Terézia uralkodása alatt, mikor a vármegyei hivatalos életben száműzve volt a magyar nyelv, Somogyban, az 1772. évi főispáni beiktatás alkalmával, kizárólag magyar beszédek hangzottak el a közgyűlésen. Az 1790 jan. 20-án tartott közgyűlésen pedig elrendeli a vármegye, hogy az iskolásgyermekeket a jövőben magyar és latin nyelven kell oktatni (1790 Prot. I. pag. 38.).
"Magyar tipus".
Ugyanekkor tárgyalta a vármegye Szabolcs vármegye átiratát is, melyben előrebocsátván a nemzetnek III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt észlelhető elkorcsosulását, elhatározta, hogy a jövőben társadalmi és családi körben nyelvre és viseletre nézve a "magyar typust" fogja felkarolni s attól nem szándékozik többé eltávozni. A vármegye lelkesedéssel tette magáévá Szabolcs vármegye álláspontját s ennek azzal is kifejezést adott, hogy a helytartótanácsnak egy német nyelvű leiratát visszaküldötte (1790. prot. I. pag. 437.).

Czindery László. (Az Orsz. Képtárból.)

Somssich Pongrácz. (Az Orsz. Képtárból.)

Sárközy István.

Mérey Sándor. (Az Orsz. Képtárból.)

Gróf Zichy János. (Az Orsz. Képtárból.)

Jellacsics. (Az Orsz. Képtárból.)

Gróf Somssich Pál. (Az Orsz. Képtárból.)
499II. József halála.
Közben, mialatt a korona a nemzet örömrivalgásai között visszaérkezett az országba, II. József febr. 20-án elköltözött az élők sorából.
II. Lipót.
A mint II. Lipót átvette az uralmat, márcz. végén már kibocsátja az országgyűlésre szóló meghívókat. A királyi meghívólevelet az ápr. 19-én Kaposvárott tartott közgyűlésen hirdették ki, mely alkalommal a vármegye a sérelmeknek és a követi utasításoknak kidolgozására, Festetics Lajos tanácsos elnöklete alatt, külön bizottságot küldött ki, mely ápr. 29-én Toponáron kezdte meg munkáját. Tagjai voltak: Nagy Ferencz veszprémi kanonok, Boronkay József, Bakó Mihály, Somssich Antal, Eperjessy Sámuel, Gombay András, Bóka János és Hegedüs Ferencz (Melhárd Gyula i, m. 49-56.).
Vármegyei tisztújítás.
A máj. 19-ére egybehívott közgyűlésen a főispán tisztújítást tartott. Alispánokul Alsószilvágyi Gaal Lászlót és Gyulai Gaal Kristófot választották meg, országgyűlési követekül pedig - minthogy a vármegye alispánjának a háborús dolgokkal összekötött naponkénti intézkedések és a megye belbiztonsága miatt itthon kellett maradnia - Boronkay József és Pallini Inkey Károly táblabírákat küldték ki, melléjük pedig írnokul Zarka József nemes ifjút és egy megyehuszárt rendeltek.
Somogy sérelmei.
Az 1790 máj. 19-én Gaal László első alispán elnöklete alatt tartott közgyűlésben tárgyalta a vármegye a követi utasításokat és a sérelmeket. A követi utasításokat öt pontban, de az egész országot és különösen Somogy vármegyét érdeklő sérelmeket 62 pontban foglalták össze. A vármegyét érdeklő sérelmek között szerepel ismét a Répás kerület visszacsatolásának kérdése, továbbá Várong, Lápafő és Nak helységeknek Somogy vármegyéhez csatolása.
Az országgyűlési követi utasítások és a sérelmek jegyzéke fényesen hirdetik összeállítóinak nagy törvénytudását, de miként Melhárd Gyula már idézett művében megjegyzi, egyszersmind annak a nagy visszahatásnak az eredményei, melyet II. Józsefnek alkotmányellenes reformjai okoztak. Igaz ugyan, hogy a magyar alkotmány törhetetlen fenntartásának és a nemesi kiváltságok csorbítatlan megőrzésének a törekvése vonul át a somogyi gravameneken is, de nem lehet eltagadni, hogy ők is, mint a többiek, a királyi hatalomnak a korlátozására törekedtek (i. m. 50. l.).
Koronaőrző bandérium.
A szent korona hazaérkezte után a vármegye a korona őrzésére, gróf Schmidegg László vezérlete alatt, 64 tagú bandériumot szervezett, mely jún. 21-én érkezett Lengyeltótiból pihenés nélkül Budára, épp aznap, midőn a közszemlére kitett koronát a Szent Zsigmond-kápolnából visszavitték a királyi várban levő kamarába. Ez aktusnál a somogyiak állottak sorfalat. Június 23-án a bandérium tagjai, két régi megyei zászló alatt, a budai Szent János-templomba vonultak, hol káplánjuk misét mondott. 25-én az egész bandérium felvonult a várba s zászlóik alatt a királyi palotától nyugatra foglalt állást, majd átvette Szatmár vármegyétől a szent korona őrzését s júl. 3-ig volt díszőrségen, a mikor átadván a szolgálatot a bácsmegyeieknek, miként az egykorú naplóban olvasható: "trombita és más muzsikariadások között távoztak" (Századok 1881. 342.).
Szigetvári szabadságoszlop.
A nemzeti felbuzdulás azonban Somogyban is túlcsapongott. Szigetvár városa Neogrády Imre, akkori jegyzője indítványára szabadságoszlopot emelt, melyet nagyarányú népünnepélyek között avatott fel.
Ez a szabadságoszlop csakhamar főhelye lett a tüntetéseknek, melyek, a franczia forradalmi jelszavak hangoztatása következtében, felkeltették a kormány figyelmét is, minek következtében a helytartótanács, 1795-ben kelt rendeletével, ezt az oszlopot, mint a mely a közrendre veszélyes, lerombolni rendelte (Prot. 1795. I. pag. 593.), Neogrády Imre ellen pedig tiszti keresetet indítottak, többrendbeli bujtogatással vádolták s fogságba vetették. Az ellene megindított per csak 1797-ben végződött be. Háromévi fogságra s azonkívül pellengérre leendő kitételre ítélték.
Követi jelentések.
Az 1790/91. évi országgyűlés bezárása után az 1791. évi máj. 24-én tartott közgyűlésen terjesztették a követek jelentésüket a vármegye közönsége elé, mely azokat tudomásul véve, a máj. 24-én tartott közgyűléséből köszönőlevelet intéz a trónörököshöz, továbbá a nádorhoz és a kanczellárhoz.
Reformkérdések.
Az 1790/91. évi országgyűlés több reformkérdés megvitatását egy Országos választmányra bízván, a vármegye az e bizottság által készítendő javaslatok letárgyalására szűkebb bizottságot küldött ki, melynek feladata lett, a javaslatokat érintő észrevételeit és kívánalmait illetőleg, a nádorhoz előterjesztést intézni. E vármegyei 500bizottság elnökévé az első alispánt választották meg (Melhárd Gyula i. m. 150.).
Ferencz király. Gaal László alispán.
II. Lipótnak 1792 márcz. 1-én bekövetkezett váratlan halálával Ferenczre szállott a királyi hatalom, a ki máj. 20-ára, Budára, koronázó országgyűlésre hívta egybe a rendeket. A vármegye az 1792. évi ápr. 18-án tartott közgyűlésében Alsószilvágyi Gaal László alispánt és Vizeki Tallián Antalt, a dunántúli kerületi tábla ülnökét választotta meg követekül. Közülök Gaal László Vas vármegyéből származott. Családja Váthon és Szilvágyon volt birtokos. Házassága révén 1781-ben telepedett 1e Somogyban, hol csakhamar annyira megnyerte a rendek bizalmát, hogy 1790 máj. 4-én egyhangúlag első alispánná választották meg. Már az 1790-91. évi országgyűlésre is őt akarta a vármegye küldeni, de ekkor a közigazgatás érdekei kívánták, hogy otthon maradjon; most azonban, a kitörőfélben álló franczia háboru küszöbén, különösen fontos volt, hogy az a férfiú képviselje a vármegyét, a ki bölcs mérsékletével méltóképen megállja a helyét az országgyűlésen.
Követi utasítások, jelentések.
A követi utasításokat Paiss Boldizsár elnöklete alatt Zsolnai Dávid veszprémi, Szanyi Ferencz pécsi kanonokból, továbbá Boronkay József táblabíróból és Novák Zsigmond főjegyzőből álló bizottság dolgozta ki. 11 pontból állott.
A vármegye hangsúlyozta, hogy az ország alkotmánya és a nemesi kiváltságok fölött különösen őrködjenek, a vármegyék állását és tevékenységét pedig ne engedjék kérdés tárgyává tenni vagy gyengíteni. A negyedik pontban meghagyják a követeknek, hogy a vallási ügyek tárgyalását ne támogassák. Úgy látszik, megelégelték az előző országgyűlés izgalmait s belátták, hogy az ily ügyek feszegetése csak a nagynehezen megszilárdult rendnek és békének lehet kárára; utasítják továbbá a követeket, hassanak oda, hogy a megrögzött bűnösökön a halálos ítélet végrehajtható legyen, hogy további intézkedésig az adó ne emeltessék, a nemzetet és vallást támadó gúnyiratok ne terjesztessenek, illetőleg terjesztésök megakadályoztassék. A nyolczadik pontban az ily tartalmú könyvek közül a "Grosse Wahrheiten u. Babel, Ninive és Manchermion" (helyesebben Manch Hermäon) czíműeket sorolják fel; s végül, hogy a nagy port felvert Illyr kanczellária töröltessék el (Melhárd Gyula i. m. 158-166.).
Az országgyűlési követek jún. 15-én keltezték első jelentésüket, a melyet a júl. 2-án Kaposvárott tartott közgyűlésen olvastak fel. A végjelentésüket az országgyűlés berekesztése után hazatérő követek személyesen adták át az aug. 6-án tartott közgyűlésen. A követi jelentés örömmel emlékezik meg a magyar nyelv érdekében hozott határozatról. A jelentésből azt is láthatjuk, hogy a rendek könnyűszerrel ajánlották fel a franczia háborúra elsősorban nem a jobbágyokat, hanem a földesurakat terhelő segedelmet (Melhárd Gyula i. m. 158-159.).
Forradalmi jelenségek.
Az 1790. évi országgyűlés megszilárdította a régi közjoggal együtt a régi társadalmi rendet is. A forradalom pedig akkor még nem támadta meg a trónt, de győzelme mindenesetre egyértelmű volt az egyházi és rendi kiváltságok eltörlésével. Azokat az eszméket hirdették Párisban, a melyek ellen II. József idejében küzdött a magyar nemesség és a papság; csakhogy ezek az eszmék most sokkal erőszakosabb alakban léptek fel. A mi akkor a magyar államot alkotta, király, prelátusok, mágnások, köznemesek és kiváltságos polgárok, mind elvi és természetes ellensége volt a forradalomnak.
Martinovics.
Ferencz király közvetetlenül trónralépte után nagy figyelemmel kísérte a nagyszámban közkézen forgó röpiratokat; ezek között különösen a Martinovics Ignácz szászvári apát, II. Lipót király udvari vegyésze által írt, de névtelenül megjelent "Oratio ad Proceres" vonta magára a figyelmét. A helytartótanács ápr. 23-án az összes vármegyékhez intézett leiratával elrendelte a szerző kinyomozását és az összes található példányok lefoglalását. Utóbb, midőn a röpirat magyarul is megjelent, ezeknek a lefoglalására és a fordító kinyomozására is kiterjeszti a rendeletet. Somogy vármegye mindkét leiratra azzal válaszolt, hogy sem a szerzőnek, sem a munka példányainak nyomára nem akadt; sőt megjegyzi, hogy a vármegye területén sem nyomda, sem könyvárús, de még könyvkötő sem található. Mindamellett a vármegye utasította a szolgabírákat, hogy a vásárokra érkező könyvkereskedőkre, a kiktől a vidéki nemesek olvasmányaikat be szokták szerezni, ügyeljenek (Századok 1878. 215.).
A nyomozások azonban nem jártak eredménynyel, de Martinovics, midőn látta, hogy az udvarnál kegyvesztett lett, elkeseredésében az izgatás terére lépett; előbb 501röpiratokat bocsátott ki, melyek I. Ferencz kormányzatát élesen bírálják, majd franczia konventtől az 1794. év tavaszán megbízást nyervén a forradalmi eszmék terjesztésére, e czélból Bécsben és Magyarországon titkos társaságokat alapított.
Somogyiak a titkos társaságban.
E titkos társaságok egyikébe többi között gróf Sigray Jakab, Somogy vármegye főispánjának fia is belépett, a ki 1793 telén ismerkedett meg Martinovicscsal. Sigray Jakabot Martinovics főleg azért igyekezett megnyerni, hogy összeköttetései révén a forradalmi eszméket a főúri körökben is terjeszsze. Csakhogy Martinovics csalódott Sigrayban, a ki egy bécsi kertész leányát vette nőül s e miatt nemcsak atyjával hasonlott meg, de összeköttetései a főúri körökkel is megszakadtak. Leginkább Kőszegen igyekezett a titkos társaságnak tagokat toborozni. Ezek közé tartozott Rosty János, a kőszegi kerületi tábla jegyzője és Rosty Pál földbirtokos, mindketten a vármegyében is birtokos család sarjai, de magából a vármegyéből senki sem csatlakozott a mozgalomhoz (Századok 1879. 59-60.). A titkos társaságot azonban csakhamar felfedezték. Sigray Jakab, a társaság igazgatóinak egyike, Martinovicscsal együtt 1795. máj. 20-án hóhérbárd alatt végezte életét. Sigray Károlyt, a vármegye főispánját, annyira megrendítette fia halála, hogy állandóan betegeskedett és csak ritkán jelent meg a megyegyűléseken.
Czindery Pál.
A franczia köztársaság hadainak sikerei Olaszországban az 1796. év folyamán már az örökös tartományokat fenyegették. I. Ferencz tehát kénytelen volt országgyűlést egybehívni, hogy a háború viselésére elegendő segedelmet kapjon. A meghívót az 1796. évi okt. hó 20-án tartott közgyűlésben tárgyalta a vármegye. A főispán távolléte alatt az elnöki széket Gaal László alispán foglalta el. A betegeskedő főispán a közgyűléshez intézett levelében követékül Gaal László alispánt és Zichy József kir. tanácsost ajánlotta. E közgyűlésen azonban váratlanul szót emelt Nagyatádi Czindery Pál s kifejtvén, hogy mivel a királyi meghívóban az országgyűlés tárgyául csakis a segedelem szerepel, ennélfogva a megválasztott követeket oda utasítsa a vármegye, hogy az ország sérelmeit is tartoznak a felség elé terjeszteni.
Somogy sérelmi politikája.
Czindery hatásos beszéde csakhamar megváltoztatta a hangulatot. A közgyűlés, mellőzve a főispán jelöltjeit, követekül Czindery Pált és Kovács Antal táblabírót választotta meg, majd Ladányi gróf Schmidegg László elnöklete alatt bizottságot küldött ki a követi utasítások megszövegezésére. A 16 pontból álló követi utasítás utolsó pontjában a vármegye meghagyta a követeknek, hogy mindaddig, míg a felség a követi utasításokban részletezett kívánalmakba bele nem egyezik, semmiféle segélyt meg ne szavazzanak és ha ez utasítás ellenére hoznának valamely határozatot, az országgyűlési jegyzőkönyvbe ünnepélyes óvást vezettessenek be, a melyet a vármegyéhez intézendő jelentésükhöz hiteles alakban mellékeljenek.
Az udvar Czindery ellen.
Bécsben azonban csakhamar megtudták az okt. 20-iki megyegyűlésben történteket. A kanczellária futárral küldte le a vármegye közönségéhez a felségnek nov. hó 1-én kelt leiratát, melyet a nov. 15-iki közgyűlésen olvastak fel. E leirat értesíti a vármegyét, hogy Czindery Pált az okt. 20-iki megyegyűlésen tartott lázító beszéde miatt a követi tisztből kizárja és egyben meghagyja a vármegyének, hogy helyébe más, békés indulatú követet válaszszanak. Egyúttal kemény szavakkal megrótta a vármegyét is, mert Czindery beszédét közhelyesléssel fogadta s a követeknek oly utasítást adott, mely a legfelsőbb királyi tetszésnek nem felel meg.
A királyi leirat hatása.
A közgyűlés fájdalmasan vette tudomásul a királyi leiratot és elhatározták, hogy az okt. 20-iki közgyűlés jegyzőkönyvi kivonatát megküldik a felségnek és felterjesztésükben kijelentik, hogy Czindery beszédét semmiféle más értelemben nem vették, mint a minőben az a jegyzőkönyvbe vezettetett s azt nem közfelkiáltással fogadták el. Egyben József főherczeghez és a herczegprimáshoz is feliratot intéztek, hogy vegyék ügyüket pártfogásba. Végre pedig arra az esetre, ha a felség Czinderynek nem bocsátana meg, helyébe Somssich Antalt választották meg követül, a ki azt azonban nem fogadta el.
A Czindery-ügy fejleményei.
Ezalatt Czindery követtársával, az öreg Kovács Antallal, nov. 6-án Pozsonyba érkezett. Megbízólevelöket átadván, a kir. személynök rögtön magához kérette Czinderyt és tudtára adta, hogy miután a felség őt a követségtől megfosztotta, Pozsonyt azonnal el kell hagynia. Czindery bemutatta beszédének hiteles szövegét s azt magyarázni igyekezett, a királyi személynök azonban azt tanácsolta néki, hogy menjen egyenesen Bécsbe. Czindery elhagyja ugyan Pozsonyt, de távozása 502előtt kijelenti, hogy követi tisztétől mindaddig vissza nem lép, míg a vármegye vissza nem hívja. Követtársa ugyan az országgyűlésen felszólalt eme törvénytelen eljárás ellen, kijelentvén, hogy az ő elmozdítása a sarkalatos törvényeinkkel, az oltalomlevéllel és a vármegye cselekvési szabadságával ellenkezik; de felszólalása nem talált visszhangra.
Kovács Antal még egy kíséretet tett Czindery érdekében, a királyi személynökhöz, majd a herczegprímáshoz fordul, hol azonban azt az értesülést nyerte, hogy a vármegye kormányzatát más, alkalmasabb emberre fogják bízni, a ki a "megyét helyesebb eljárásra fogja vezetni".
Somogy egyedüli követe.
A Czindery-ügy, mely tulajdonképen egy jellemtelen besúgásnak a következménye volt, lassanként elsimult. Kovács egyedül képviseli a vármegyét az országgyűlésen, mely 50 ezer újonczot, kétmillió négyszázezer pozsonyi mérő rozsot, 3,760.000 pozsonyi mérő zabot, 20.000 ökröt és 10.000 lovat szavazott meg a francziák elleni hadjáratra. Ebből az összegből a vármegyére 1236 ember, 50 ezer mérő rozs, 60 ezer mérő zab, 445 ökör és 222 ló szállítása esett.
A vármegye követi utasításaiban kidolgozott sérelmekről Kovács Antal követi jelentéséből csak annyit tudunk, hogy azokat az országgyűlés a felség elé terjesztette, a ki meg is igérte, hogy azokat tanulmányoztatni fogja. Kovács Antal végjelentését az 1797. évi jan. 18-án tartott közgyűlésében tárgyalta a vármegye közönsége s fáradozásaiért köszönetet szavazott neki (Melhárd Gyula i. m. 193-233.).
Nemesi felkelés.
1797 elején Olaszországban rendkívül kedvezőtlenre fordult a császári hadak helyzete. Bonaparte Napoleon, a franczia hadak vezére, márcz. 24-én már Leobenbe ért, honnan Bécs felé látszott fordulni, s habár a győztes hadvezér ekkor maga kezdte meg a békealkudozásokat, I. Ferencz király mégis fegyverbe szólította a nemességet, mely felhívásra a vármegye sietve tette meg az előkészületeket.
A somogyi felkelők tisztjei.
Az összeírások szerint személyes felkelésre 127-en voltak kötelezve, a porták után pedig 371-et állított ki a vármegye. A tisztikart az 1797. évi május 22-én tartott közgyűlés a következőleg alakította meg: Első kapitányok: Festetics Lajos, Gyulai Gaal Gábor. Másodkapitányok: báró Maithényi Antal és Zarkaházi Zarka Károly. Főhadnagyok: Nitzky Antal, Polacsek Pál, Ország András, Somogyi Zsigmond. Alhadnagyok: ifj. Borda Antal, Vasdényey Antal, Hunkár János, Vörös Sándor. Hadbíró Palles Ignácz. Számvivő Hunkár László, főhadnagyi ranggal. Zászlótartók: Vajda Vincze és Tevely Antal. Őrmesterek: Bárány István, Bárány Pál, Roboz István, Szakátsi Simon István.
Somogy vármegyét a 4-ik dandárba osztották be, mely dandárhoz Somogyon kívül még Tolna, Győr, Veszprém, Baranya és Moson vármegye tartozott. Ez a dandár gróf Eszterházy János parancsnoksága alatt állott. A somogyi csapat parancsnoka gróf Schmidegg László, majd Széchenyi lett. A somogyi felkelők, a kiknek ruházata veres nadrágból, zöld dolmányból és mentéből s fekete csákóból állott, július havában Körmendre vonultak, majd innen a szombathelyi táborba (Várm. Lev. Ins. iratok. Hadtört. Közl. 1888. 52.). Mialatt azonban a szombathelyi táborban a hadgyakorlatok folytak, azalatt okt. 17-én megkötötték a campoformiói békét, mire I. Ferencz király hazabocsátotta a felkelőket.
Széchenyi Ferencz főispán.
A következő évben gróf Sigray Károly főispán, a kire Bécsben a Czindery-eset miatt különben is nehezteltek, agg korára hivatkozva, lemondott a főispáni méltóságról. Helyébe a király 1798. ápr. 6-án gróf Széchenyi Ferenczet nevezte ki, a kinek beiktatása júl. 4-én a szokott fénynyel ment végbe. Kinevezése jó benyomást keltett a vármegyében, mert II. József alatt elvállalt kerületi biztosi állásáról, nem akarván II. József németesítő törekvéseinek eszköze lenni, 1787-ben lemondott s ezzel nagy népszerűségre tett szert. Az 1790-91. évi országgyűlésen már ismét tevékeny részt vett, majd a nemzet és a király képviseletében a nápolyi udvarhoz küldötték, hogy a királynak a koronázási emlékérmet át adja. Főispánná történt kinevezésével egyúttal a Dráva és a Mura folyók szabályozásának királyi biztosa is lett.
A járások új beosztása.
Főispánsága alatt számos üdvös intézkedés történt. Első ízben 1800 máj. 20-án tartott tisztújítást, mely alkalommal Inkey Károlyt első, Edvi Illés Ferenczet pedig új másodalispánná választották. Ugyanezen a közgyűlésen megváltoztatják az eddigi járási beosztást. Az új beosztás szerint megszünik az eddigi kanizsai járás elnevezés és a vármegyét öt járásra osztották fel. Az új járások székhelyei Igal, Szigetvár, Babócsa, Kaposvár és Marczali s ez a beosztás 1843-ig maradt érvényben (Várm. Levélt. 1800 prot. No. 618. pag. 347.). Az 1806. jún. 6-án tartott közgyűlésben 503hozott határozat értelmében a vármegye hivatalos nyelve a magyar lesz, s a közgyűlési jegyzőkönyvek is magyarul vezettetnek.
Egyéb újítások.
A közegészségügy terén is két jelentékeny újítás lép életbe; az egyik a himlőoltás, melyet 1804-ben hozott be a vármegye (Prot. 1804. IV. pag. 145.), a másik az 1803. évi vármegyei szabályrendelet, mely véget vetett a kuruzslásnak, midőn a javasasszonyokat az orvoslástól és a jóslásoktól eltiltotta (Prot. 1803. I. pag. 667.).
A közrend szempontjából figyelmet érdemel az 1804. évi statutum, mely a szerencsekerekekkel való üzérkedést és más szerencsejátékokat eltiltja (Prot. 1804. II. pag. 850.).
Mivel a vármegyeház épülete a XIX. század elején már nem volt elégséges a rohamosan fejlődő közigazgatás részére, herczeg Esterházy 1806-ban a vármegyei hivatalok és a vármegyei börtönök czéljaira a kaposvári gazdatiszti lakot engedte át.
De bármennyire szívén viselte is Széchenyi a vármegye érdekeit, mégis csak a francziák elleni hadjárathoz szükséges katonaság kiállítása és a kivetett hadiköltségek behajtása feletti felügyelet voltak a főteendői.
A somogyi hadak.
Az 1800. évi szept. hó 29-én tartott bizottsági közgyűlésben a vármegye rendei az elnöklő főispán indítványára egy gyalogzászlóalj és egy század lovasság kiállítását határozták el.
A lovasszázad kizárólag nemesekből állott volna, a gyalogságot ellenben toborzás útján igyekeztek összehozni. A vármegye nemessége október közepén már javában gyakorlatozott a kaposvári mezőn; ellenben a gyalogság egybegyűjtése rendkívül lassan haladt előre, úgy hogy okt. végére még alig egy századra való csapott fel. Miután tehát a toborzás nem sikerült, a vármegye a hiányzó katonaságot a népesség arányában vetette ki az egyes községekre s a községnek kötelességévé tette a ráeső újonczszámot kiállítani. A községi előljárók azután összefogdosták a faluban a munkakerülőket, a közismert naplopókat és verekedőket és Kaposvárra kísértették. Igy azután október végére az egész zászlóalj létszáma ki volt állítva.
A lovasság gróf Gatterburg József első kapitány parancsnoksága alatt állott. A gyalogzászlóalj parancsnoka Roth Péter őrnagy volt. Századparancsnokok Huyliczka, Siklóssy, Szentléleky, Troyanek, Vidák és Oroszy Benjamin voltak.
Nov. 1-ére a gyalogzászlóalj és a lovasszázad teljesen fel volt szerelve. E napon az egész felkelt sereg zászlai alatt kivonult a kaposvári mezőre, hol báró Ott cs. kir. tábornok szemlét tartván, a felkelőket feleskettették. A lovasszázad már másnap útrakelt s Lengyeltóti, Szemes, Siófok és Lepcsényen át Veszprémbe vonult, hol a székesfehérvári ezredbe osztották be (Hadtört. közl. 1888. évf. 52. l.). De nem így a gyalogság, mely teljesen előkészületlen volt; a tiszteket csak okt. 26-án nevezték ki, a legénység jórészét is csak okt. hó vége felé hozták be Kaposvárra, a fegyelmezetlen újonczok begyakorlása nehezen ment, végre is nov. 6-át tűzték ki az indulásra. A zászlóalj két csapatban vonult volna. A 2-ik, 4-ik és 6-ik század nov. 6-án indult el, míg az 1-ső, 3-ik és 5-ik nov. 7-én. Az utóbbi csapattal vonult a zászlóaljparancsnok, a zászlóval. Az első csapat nov. 6-án csakugyan kivonult Kaposvárról s Szomajomon s Nagybajomon át nov. 9-én Tapsonyba ért.
A somogyi katonák lázadása.
A hadvezetőség, esetleges szökések megakadályozása czéljából, a herczeg Czartoryski-féle vasasezred parancsnokának utasításul adta, hogy az akkoriban Pécsváradtól Istvándiig terjedő vonalon állomásozó ezredből fél századot küldjön a Tapsony felé menetelő velites gyalogság után. A fél század vasas éppen nov. 9-én délután ért Tapsonyba, midőn Szentléleky kapitány mind a három századot fegyvertelenül felállította s tudtára adta a katonáknak, hogy a most érkezett vasasok őket egész Szombathelyig tartó útjukban mindenütt kísérni fogják, nehogy kedvet kapjanak a szökésre. Midőn erre az újonczok zúgolódni kezdtek, az altisztek arra kérték, hogy tekintettel a legénység izgatott hangulatára, a kíséretében levő vasas-tiszttel távozzék a legénység arczvonala elől. Szentléleky azonban hajthatatlan maradt, sőt a mellette levő vasastiszt parancsot adott a vasasoknak, hogy húzzák ki kardjaikat. Ez még jobban felbőszítette a legénységet, mely "fegyverre" kiáltással szétfutott s csakhamar feltűzött szuronynyal jelent meg az utczákon s a vasasokat, a hol találta, legyilkolta. A vasasok a túlerővel szemben tehetetlenek lévén, tisztjeikkel együtt úgy szétfutottak, hogy csak napok mulva lehetett őket 504összeszedni. Sokan még lovaikat is otthagyták és gyalog menekültek. Két vasas éppen nyergelt az istállóban, midőn a zendülés kitört. Látván, hogy nem menekülhetnek, eltorlaszolták az ajtót, mire a zendülők betörték a mennyezetet és a vasasokat kivonszolva, iszonyú kínzások között legyilkolták.
A tisztikar elmenekülése.
Szentléleky kapitányt csak a helybeli plebános lélekjelenléte mentette meg a biztos haláltól. Szentléleky egy mellékajtón kiosont s Berzeviczy főhadnagy társaságában Kiskomáromba menekült. A többi tisztek, midőn a zendülés kitört, kereket oldottak, mindenki futott a merre látott, csak egy Némethy nevű alhadnagy maradt Tapsonyban, a kit a zendülők közrefogtak és felszólítottak, hogy legyen parancsnokuk. Ezután a zendülők nekiestek az elmenekült tisztjeik pogygyászainak s azokat felprédálva, megtámadták a kocsmák a pinczéből a hordókat felhozták s a bort az utczákon szétfolyatták. Majd magukhoz véve az elmenekült vasasok fegyvereit és lőkészletét, az egész helységet felprédálták.
A vasasnémetek futása.
Estefelé a zendülők a Tapsony melletti mezőn tanácskozást tartva, elhatározták, hogy a Nagybajomban visszamaradt második osztály legénységét is csatlakozásra fogják felszólítani. Nagybajomba éjfél után érkeztek és nagy ordítozással vonultak be a helységbe, mire az ott tanyázó vasasok ijedtükben megszaladtak; csak a kocsma udvarán találtak egy vasaskatonát, a kit agyonszúrtak.
Együtt az egész zászlóalj. Fosztogatások.
E közben a Nagybajomban elszállásolt második osztály is értesülve a Tapsonyban történtekről, a zendülőkhöz csatlakozott. Még a zászlótartó is cserbenhagyta zászlaját, a zászlóaljparancsnok pedig az ágyból ugrott ki s követve a vasasok példáját, elmenekült. Erre az egész zászlóalj féktelenül garázdálkodni kezdett a községben. A zendülők előbb a zsidó boltost fosztották ki, majd Festetics Antal, Paiss Boldizsár volt alispán, Horváth Ádám és Sárközy István főszolgabíró házaira törtek s azokat teljesen kifosztották. Sárközy szerencséjére nem volt odahaza, mert különben, miután sok legényt fogdostatott össze a katonaság számára, feltétlenül felkonczolták volna. Családját is egy Ács nevű jobbágya mentette meg, a ki Sárközynével és gyermekeivel a szomszéd Jákóra menekült; de a zendülők az egész Sárközy-kúriát elpusztították.
A felprédált Somssich-kastély. Jankovics őrnagy.
A zendülők másnap reggel Sárdra törtek, honnan azonban a Somssich család, értékesebb ingóságaival, még idejekorán elmenekült. A zendülők betörték a kastély kapuját, az egész kastélyt felprédálták és az istállóban talált nemesvérű lovakat leszúrták. Még a családi kápolnát is meggyalázták. November 10-én délután a bortól elázott zendülő had Hetes alá szállott és Némethy és Varju nevű tisztjeiket küldték be a faluba Jankovics nyugalmazott őrnagyhoz, hogy számukra élelmiszert küldjön ki. Jankovics azonban azt válaszolta nekik, hogy haramiákat nem szokott megvendégelni; de ha házát megtámadni merészelik, ő készen várja őket. Erre a zendülők éktelen haragra lobbanva, megtámadták a kastélyt. Jankovics egy darabig az ablakból lövöldözött reájuk, de midőn a zendülők átmásztak a kastélyt körülvevő kőfalakon, belátván, hogy a túlerővel szemben nem veheti fel a küzdelmet, kis fiával együtt egy rejtekajtón át elmenekült. A zendülők betörtek a kastélyba, azt teljesen elpusztították, s még az udvaron lévő baromfit is levágták.
A bátor Oroszy százados.
Oroszy Benő, a 6-ik század kapitánya, a ki útközben búcsúzni betért Istvándiba, nov. 11-én értesült a történtekről. Tapsonyba ment tehát, hol Vidák kapitánynyal találkozván, elhatározták, hogy a zendülők után indulnak és őket megállásra bírják. El is jutottak Nagybajomba, de Vidák innen nem mert tovább menni, mert arról értesült, hogy a zendülők tisztjeikre fegyvert fogtak; mire Oroszy egymagában továbbindult Sárdra, s onnan másnap egy lovász kíséretében Hetesre, hol felkereste a tivornyázó zendülőket s hosszas tárgyalás után sikerült őket rávenni, hogy Kaposvár és Toponár megrohanásától elálljanak s vezetése alatt visszatérjenek Tapsonyba. Mivel azonban a legénység egy része holtrészegen hevert a földön, a boroshordók között, a felkészülődés lassan ment. Végre megindult a menet Mezőcsokonya felé, de alig értek oda, a zendülők először a falu végén álló korcsmát rohanták meg, majd ellepték az egész helységet s ismét prédálni kezdtek.
A vármegye kegyelmi levele.
E közben a vármegye állandó választmánya Somogyi Zsigmond vármegyei várnagyot Mezőcsokonyára küldötte a ki a vármegye kegyelmi levelét a zendülők előtt felolvasta. Erre Oroszy rábeszélésére megtértek és egyenesen Kaposvárra vonultak, hova Oroszy Somogyi várnagyot előreküldte, hogy a vármegye urait a lázadó had visszatéréséről értesítse (Oroszy Benjamin fatalis története. Olmütz, 5051803. Az eredeti példányról másolta Paczolay József. Kézirat Sárközy Imre birtokában).
Bár a vármegye kegyelmet biztosított a megtérőknek, a vasasok legyilkolása nem maradhatott megtorlatlanul. A kiküldött rögtönítélő bíróság hat közkatonát kötél általi halálra, egyet pedig agyonlövetésre ítélt. Még Oroszy Benő is súlyosan bűnhödött azért, mert a lázadó katonák élére állott. Pedig egyedül az ő érdeme, hogy a bortól feltüzelt, zabolátlan tömeg nem rohanta meg Kaposvár városát. Mivel teljesen a saját elhatározásából ment a fellázadt zászlóalj után, nem tudta magát tisztázni ama vád alól, hogy a lázadókkal összejátszott. Mint volt cs. kir. katonatisztet a hadbíróság várfogságra ítélte, melyet Olmützben nehéz vasban töltött el. Itt írta fentebb idézett emlékiratát, a melyet forrásul felhasználtunk.
A nemesi lovasság táborozása.
Ezalatt a felkelt lovasság, mely kizárólag nemesekből állott, Veszprémben táborozott. Deczember havában azonban a székesfehérvári ezredet is a Lajta mellé rendelték, az országból való kivonulás azonban elmaradt, mert a deczember 25-én aláírt fegyverszünet az ellenségeskedésnek egyelőre véget vetett. A felkelt nemesség ennek ellenére átlépte a határt és Bécsújhely körül vonták össze. Az 1801 február 9-én megkötött béke után a felkelt sereg még egy ideig Stájerországban gyakorlatozott s csak április havában bocsátották haza (Hadtört. Közl. 1888. 63.).
1802. évi országgyűlés.
A luneville-i békekötés után a bécsi udvar a hadsereg újjászervezését tűzte ki feladatul, mely czélra elsősorban Magyarország erejét készült a kormány kiaknázni. E végből I. Ferencz király 1802 május 2-ára ismét országgyűlést hívott egybe, mely királyi meghívót a márcz. 29-én tartott közgyűlésen hirdették ki, melyen gróf Széchenyi Ferencz helyett, a ki Pesten betegen feküdt, Pallini Inkey Károly alispán elnökölt. Mindenekelőtt felolvasták a főispán levelét, a melyben Gaal László tanácsost, Boronkay József és Kováts Antal táblabírákat s végül Festetics Lajost ajánlja követekül. Egyúttal felkéri a rendeket: "hogy rövid, összevont, mindnyájunk tiszteletét, szeretetét s bizalmát kifejező szavakkal fogalmazott utasítást készítsenek".
A rendek megfogadták a főispán tanácsát. Az ajánlottakat választották meg követekül, kik tizenkét pontból álló utasítást kaptak, a melyekben kérik az előző gyűlések bizottsági munkálatainak előterjesztését, erélyesen követelik azonban a nemesi kiváltságok tiszteletben tartását. Helyeslik a meghívóban érintett ügyek támogatását, követelik az utolsó török és a franczia háborúk folyamán a kincstári szállítások következtében tetemes kárt szenvedett adózó nép kártalanítását, óhajtják a vármegyei zsidóság türelmi adójának mérséklését, tiltakoznak a pécsi akadémiának Győrbe való átvitele ellen, a nemesekre sérelmesnek tartják az eszéki hídvámot, szorgalmaztatni kívánják a Kapos, Sió, Dráva szabályozását s felszólalnak ismét Répás és Ketel visszacsatolása érdekében (Melhárd Gyula i. m. 237-238.).
A vármegyei követek jelentését a jún. 21-én tartott közgyűlésben tárgyalja a vármegye és hat pontba összefoglalva küldi meg követeinek a pótutasításait, melyek szerint a hadkiegészítés: capitulatio (szegődés, alku) útján történjék, az adózás alapjául szolgáló vármegyei jobbágytelkek számát a korábbi 102-re szállítsák alá, új, igazságos portaösszeírást sürgessenek, az 1794-ben besorozott katonákat bocsássák haza. A nemesek összeírása mellőztessék; katonának a népesség jelentékeny részét alkotó zsidóságból is sorozzanak s mindazt, a mi a megye és az országnak javára szolgál, mozdítsák elő (u. o. 239-240.).
Az országgyűlés a porták számának kiigazítása czéljából a nádor elnöklete alatt bizottságot küldött ki, melyhez Inkey Károly, a vármegye követe, terjedelmes emlékiratot nyujtott be a vármegye portáinak leszállítása érdekében; de ez előterjesztésnek nem volt eredménye.
Somogy határpöre.
Az 1802. évi országgyűlésen ismét tárgyalás alá került a Répás kerület ügye. Időközben azonban a Dráva Zákány alatt új ágat mosott magának s ezáltal szigetté változtatott egy 10-12 holdnyi területet, melyet Kőrös megye lakosai sietve elfoglaltak. Ez a terület, a Keter-dűlő, eredetileg a zákányi uradalomhoz tartozott, s csak a Dráva mederváltozása következtében került Répáshoz. E dűlő tulajdonosa, gróf Széchenyi Ferencz, ugyan rögtön tiltakozott a foglalás ellen, de minden eredmény nélkül. Az 1790-91. évi országgyűlésen azután szóba kerül úgy a Répás kerület, mint Keter-dűlő hovátartozásának ügye, de igéreteken kívül nem történt semmi. Az 1802. évi országgyűlés folyamán azonban felmerült egy vegyesbiróság eszméje, mely előtt az érdekelt felek kifejthetik igazaikat s előterjeszthetik 506bizonyítékaikat. Így keletkezett az 1802. XXVII. törvényczikk, melyben a király ebben az ügyben egy polgári-katonai vegyesbizottság kiküldését igérte s elnökévé József nádort nevezte ki, meghagyván neki, hogy a bizottság többi tagjait a helytartótanács és a budai katonai főparancsnokság tagjai közül szemelje ki. A bizottság meg is alakult, de az első tárgyalást, melyet 1804 február 1-ére tűztek ki, a kanczellária akadékoskodása következtében nem lehetett megtartani; végre is, hosszas huzavona után, 1805 márcz. 8-án kezdték meg a tárgyalást Budán, s az 1807. jan. 20-26. napjain tartott bizottsági ülésekben fejezték be.
A bizottság egyhangúlag hozott határozatával akként döntött, hogy Magyarország és Horvátország között a természetes határ a Dráva és nem a Zala vize; ebből folyólag kimondja tehát, hogy a peres terület Somogy megyéhez lenne ugyan csatolandó, ámde ezáltal a varasdi generalátus abba a helyzetbe kerülne, hogy nem tudná szükségleteit fedezni. Ezért a bizottság abban a véleményben van, hogy a varasdi generalátus maradjon meg mindaddig Répás és Ketel birtokában, míg a katonai Határőrvidék feloszlik, vagy e terület helyett a generalátus más területet kap. E határozat alapján keletkezett az 1808. évi január 8-án kelt legfelsőbb elhatározás is. A vármegye ezt márcz. 9-én tartott közgyűlésében tárgyalja és köszönő feliratot intéz az uralkodóhoz, egyúttal pedig kéri, hogy a visszakebelezést a legközelebbi országgyűlés czikkelyezze be (Gábor Gyula czikke. Századok 1911. évf. 161-170.). Ezzel azután hosszú időre lekerül a napirendről a Répás kerület hovatartozásának kérdése. Ketel-dűlő ügyében egész 1815-ig folytak a tárgyalások, míg végre ezt a kérdést Somogy és Kőrös vármegyék egyezségileg intézték el.
1805. évi országgyűlés.
Az 1805. évi hadjárat folyamán szenvedett vereségek a bécsi udvart az országgyűlés egybehívására késztették. Az 1805. évi okt. 13-iki országgyűlésre a vármegye Inkey Károly első alispánt és Armpruszter Imre táblabírót küldték ki követekül. Az előbbi már az 1802. évi országgyűlésen is képviselte a vármegyét, az utóbbi Vas megyéből szakadt Somogyba. A követi utasítások csaknem kizárólag a háború és az újonczok megajánlása, valamint a nemesi felkelés körül mozognak. Csupán a bíróságok rendezését sürgette a vármegye, mely azonban nem került tárgyalás alá; a szentesített törvények között van azonban a magyar nyelv használatáról szóló is (Melhárd Gy. id. m. 294.).
Az 1806. évi tisztújítás.
1806 aug. 4-én a vármegye tisztújító közgyűlést tartott, mely alkalommal Inkey Károlyt újból első, Csapody Gábort pedig másodalispánná választották.
1807. évi országgyűlés.
Az 1807. évi ápr. 5-ére egybehívott országgyűlésre a vármegye rendei Zalalövői Csapody Gábor másodalispánt és Szentgyörgyi Horváth Zsigmondot választották meg követekül, a kiknek 12 pontból álló követi utasítást dolgoztak ki. Az 1., 2. és 3. pontban szívökre köti a vármegye követeinek, hogy a nádort a nemesi kiváltságok megvédésére kérjék fel. Az udvariasság tényének teljesítése után a felségben való teljes bizalmuknak adjanak nyilvánulást. 4. Nyujtsák be az országos és megyei sérelmeket; különösen követeljék az országos válaszmányok munkálatainak elővételét, a melyekre a megye véleményét szintén adják elő; főleg szorgalmazzák az igazságszolgáltatás rendezését. 5. Az erőszakos katonai állítás és capitulatio eltörlését kívánják. 6. Az 1790. LXVI. t.-cz. alapján olyan katonaállításról gondoskodjanak, mely mérsékletével a nemzet természetének megfelel. 7. Ha szükséges, a nemesi felkelést szavazzák meg; de követeljék, hogy a haszontalan pompát kerüljék s fegyverekről kellő időben gondoskodjanak; adóemelésbe azonban semmi szín alatt bele ne egyezzenek. 8. A nemesi kiváltságokra különösen vigyázzanak. 9. Fontosabb esetekben új utasítást kérjenek. 10. Répás és Ketel visszacsatolását kérelmezzék. 11. Gróf Braida Lajos honfiúsítását támogassák. 12. A porták kiigazítását sürgessék s minden két hétben körülményes értesítést küldjenek. A megye sérelmeit hét pontban foglalták össze. 1. Bankó helyett pengő pénzt kérnek. 2. A kereskedelem előmozdítására irányuló intézkedéseket sürgetnek. 3. A vármegyék egyesítésével az országgyűlési szavazatok száma ne csökkenjen. 4. A só ára szállíttassák le. 5. A megyebeli zsidók türelmi adóját enyhítsék. 6. Hogy a zsidók országunknak, de leginkább a köznépnek ártalmára ne lehessenek és a katonáskodás terhe alól ki ne vétessenek, idegen zsidók az országba be ne bocsáttassanak. 7. A harminczad-adókat és a vámokat az országgyűlési tárgyalásoknak megfelelőleg másítsák meg.
Az országos közjogi sérelmek egész lánczolatát magában foglaló panaszokat a rendek a nádor elé terjesztvén, kérik, hogy közbenjárói tiszténél fogva törekedjék 507ennek a Felségnél orvoslást szerezni. Kérelmöket ezekkel a szavakkal zárják be: "Méltóztassék Királyi Fenség! hathatós közbenjárásával kivívni, hogy Ő Felsége a boldogító béke feléledésével az országot a gyarmati állapotból, a melyben áll, felszabadítsa; minden előnyt és javadalmat tegyen közössé; a magyar nemzetet újítsa meg s az országnak azt a díszt, mely független nemzethez illik, szerezze meg" (Melhárd Gy. i. m. 306-307.). Az országgyűlés berekesztése után a követek az 1808. évi márcz. 14-én tartott közgyűlésen terjesztették be végjelentésüket, a melyet a vármegye szívesen fogadott és működésükért elismerését fejezte ki.
1808. évi országgyűlés.
Az 1808 aug. 28-ára Pozsonyba összehívott országgyűlésre a rendek Zichy József kamarást és Illés Ferencz táblabírót küldötték fel követekül. Ezen az országgyűlésen tárgyalták a nemesi felkelés ügyét, melyet a rendek hosszas vita után beczikkelyeztek. Ellenben az országos sérelmek tárgyalását ismét a jövő országgyűlésre halasztották.
A felkelősereg tisztjei.
Napoleon császárnak 1809 tavaszán a délnémetországi csatatereken elért sikerei következtében, országszerte lázas készülődés folyt a bekövetkezendő magyarországi hadjáratra. A vármegyei felkelő nemessereg már április hó vége felé teljesen fel volt szerelve s készen állott az indulásra. A tisztikart az 1809. évi ápr. 27-én tartott közgyűlésben a következőleg alakították meg. Parancsnok báró Pászthory Menyhért. I. kapitányok: Festetics Lajos, báró Maithényi Imre, Festetics János. II. kapitányok: Bakó Farkas, Ország Sándor, báró Maithényi Antal. Főhadnagyok: báró Maithényi Pál, Tallián József, Tallián Antal, Tallián István, Svastics Antal, Eöry Antal. Alhadnagyok: Gaal György, Berzsenyi József, Siklósy József, Sárközy Lajos, Nagy Mihály, Bogyay László, Domanitzky János. Hadbíró: Petróczy László. Számvivő Radványi Ádám.
A felkelők beosztása.
A május 8-án tartott közgyűlésen bejelentette az elnöklő alispán, hogy a nádor rendeletére Baranya, Tolna, Komárom és Somogy vármegyék felkelt nemessége egy ezredet fog alkotni és parancsnokává Pászthory Menyhértet nevezte ki a nádor, minek következtében a rendek Festetics Lajost törzstisztté kiáltották ki, a kit a nádor utóbb alezredessé nevezett ki.
A somogyi nemesfelkelőkből három századot alakítottak. Ezenkívül a vármegye egy 85 főből álló gyalogoscsapatot is szervezett, Antal György hadnagy parancsnoksága alatt. A lovasság beosztása a következő volt: I. század 199 ember, 203 ló. Századparancsnok báró Maithényi Imre. II. század: 181 ember 195 ló. Parancsnok Festetics János. III. század: 183 ember, 199 ló. Parancsnok Festetics Lajos. Május elején már az egész felkelt nemesség Kaposvárott táborozott. A hadiszemle május 18-án volt, báró Ott tábornok jelenlétében. Május 20-án indult el a felkelt nemesség három lovasszázada Kaposvárról s Nagybajom, Iharosberény és Gálosfa helységeken át Somlyóvásárhelyre vonult.
A felkelők győri ütközetben.
A somogyi nemesfelkelők résztvettek a június 14-én vívott győrszabadhegyi ütközetben is, hol derekasan megállották helyüket. Mikor délután 4 órakor a felkelt nemesség lovasságát Montbrun franczia tábornok megfutamította, majd üldözni kezdte, a somogyi felkelt nemesség visszavonuló útjában több ízben összecsapott vele (Hadtört. Közlemények 1897. évf.).
Az áldozatok.
A vármegyei felkelt nemességből a győrszabadhegyi csatában elestek ketten: Festetics János, a II. század kapitánya és Bátor György közvitéz a II. századból. Eltüntek az I. századból ketten, a II.-ból öten és a III.-ból egy. Megsebesültek: Bakó Farkas kapitány, Tallián József főhadnagy és Gaal György alhadnagy, a kiket június 18-án hazabocsátottak. Az e csatában kapott sebeik következtében Berzsenyi József alhadnagy és Eöry Antal főhadnagy is szolgálatképtelen lett, de őket csak szeptember havában bocsátották el. A megsebesült tisztek mind a II. századból valók voltak; úgy látszik tehát, hogy ez a század került a tűzbe.
Határozat a felkelőkről.
Bár a békét Schönbrunnban már okt. 14-én megkötötték, a felkelt nemessereg csak az év vége felé tért vissza Kaposvárra. Közben azonban betegség miatt többet hazabocsátottak a legénység közül is; Zsebe István közvitézt pedig nov. 18-án kivégezték. Az eloszlás iránt az 1810 jan. 8-án tartott közgyűlésében intézkedett a vármegye s határozata értelmében a közvitézek megtarthatják ruhájukat, de két esztendeig szolgálatra köteleztetnek. Ez idő alatt ruhájukat rendben tartani kötelesek, míg nyeregfelszerelésüket és fegyvereiket a vármegye vette gondjaiba.
Az eloszlás.
Az eloszlás jan. 22-én ment végbe báró Andrássy János cs. kir. tábornok jelenlétében, a ki a megelőző napon érkezett Kaposvárra. Mind a három század 508lóháton, teljes felszereléssel jelent meg a vármegyeház udvarán és a vármegyeház előtti térségen. Az egybegyűlt nemesfelkelőkhöz báró Andrássy tábornok, majd Pászthory ezredes és Csapody Gábor alispán tartottak beszédet, mire megkezdődött a leszerelés. A társzekereket az alispán vette gondjaiba, míg az orvosszereket átadta a vármegyei főorvosnak. A legénység hazaszéledt, miután a vármegye határozata értelmében eddigi lakhelyeikre tartoztak visszatérni (Várm. Levélt. Ins. iratok).
1811. évi országgyűlés. Devalváczió.
A pénzügyi helyzet I. Ferencz királyt 1811-ben az országgyűlés egybehívására kényszerítette. Az aug. 25-ére egybehívott országgyűlésre szóló meghívót az aug. 5-én tartott közgyűlésen hirdették ki Somogyban. Ez alkalommal értesült a vármegye főispánjának, gróf Széchenyi Ferencznek a felmentéséről, a ki szembaját hozva fel okul, 1811. év elején összes méltóságairól lemondott. A vármegye Festetics Antal kamarást és Somssich Miklóst, a vármegye főjegyzőjét, küldte követekül az országgyűlésre. Festetics Antal azonban a követséget, megrongált egészségére való hivatkozással, nem fogadta el, minek következtében a második követ Jankovics Ferencz lett. A követi utasítás 2-ik és 3-ik pontjában kijelenti a vármegye, hogy a febr. 20-iki és máj. 8-iki pátensekből szomorúan vette tudomásul a pénz egy része értékének egyötödre való leszállítását, más részének pedig egész megsemmisítését, mely intézkedést törvénytelennek nyilvánítván, odautasítják követeiket, hogy a többi vármegyék követeivel egyetértőleg a felséget arra kérjék, hogy e sérelmet orvosolni és a váltóczédulák helyett igaz pénzt kibocsátani méltóztassék. Az új államjegyek, vagyis váltóczédulák fedezéséhez, a menynyiben az eredeti bankóczédulák kibocsátásához az ország sohasem járult s így Magyarországot nem is illetik, hozzá nem járulhatnak annál kevésbbé, mert hiszen az összes állami javak: ércz- és sóbányák, koronai és kamarai javak stb. mind a felség kezében vannak (Melhárd Gy. i. m. 386.). Jankovics Ferencz betegsége miatt lemondván a követi tisztéről, az 1812 márcz. 18-án tartott közgyűlésben Igmándy Antal főszolgabírót választották meg helyébe.
Önkényuralom.
Az országgyűlési követek az 1812 júl. 1-én tartott közgyűlésen terjesztették be végjelentésüket, mely szerint az országgyűlés minden nagyobb eredmény nélkül oszlott szét. A rendek megtagadták a hadiadó felemelését, épp úgy vonakodtak a devalvácziót kimondó pátens következményei felől tanácskozni. Az országgyűlés határozott ellenállása megerősítette az uralkodó önkényuralmi hajlamait.
A vármegye alkotmányvédelme.
Az 1825-ben összehívott országgyűlésig ismét a vármegyékre hárul az alkotmány védelme. 1812-től kezdve 1825-ig a vármegyei közgyűlésre hárult a feladat, hogy a bécsi kormánykörök önkényes törekvéseinek gátat vessen.
Teleki főispáni helytartó.
Ez a feladat pedig Somogyban egészen új embereknek jutott. Széchenyi Ferencz lemondásával a király gróf Teleki László kir. táblabírót, a későbbi hétszemélynököt nevezte ki főispáni helytartóvá, a kit 1812 márcz. 18-án iktattak be méltóságába. Teleki 1813 aug. 23-án tartott főispánsága alatt első ízben tisztújtást, mely alkalommal Kovács Antalt első, Somssich Miklóst pedig másodalispánná választották. Ők lettek tehát a vármegyei közélet vezérei. A következő korszak megmutatja, hogy mennyiben feleltek meg feladatuknak.
3. A vármegye részvéte az újkori államalkatás munkájában és küzdelmeiben.
Nyomott viszonyok a pénzügyi bukás után.
Az 1812. évi országyűlés szétoszlásától egészen az 1821-22. években kibocsájtott törvénytelen rendeletek ellen támadt nemzeti ellenhatás nyilvánulásáig, egy évtizeden át, a tespedés jeleivel találkozunk a vármegyei közélet terén.
A Napoleon elleni utolsó hadjáratok óriási pénz- és véráldozatot igényeltek, de emellett még súlyosabb teherrel nehezedett az egész országra az 1811. évi pénzügyi bukás, melynek hatása a közgazdasági élet terén éveken át észlelhető volt. Az általános pénzszükség, a kedvezőtlen időjárás okozta rossz termés, tétlenségre kárhoztatta a vármegye nemességét; mindenki a saját bajával volt elfoglalva és nem volt ideje a közdolgokkal törődni.
Az akkori viszonyokat élénk világításba helyezi Berzsenyi Dániel nagynevű költőnk levele, melyet 1812 febr. 5-én Nikláról Kazinczyhoz intézett. "El vagyok temetve - írja. - Nem elég, hogy a mártiusi patens és júliusi jégeső tíz esztendei iparkodásaimat elseperték, még az én vén házam is féligre ledült, úgy hogy feleségemmel, gyermekeimmel egy szobába kellett zárkóznom, mely engem 509minden írástól és olvasástól megfosztott és ezen fatalis esztendőmben nyakra-főre új házat kellett építenem, mely ámbár csak négy szobákból és egy konyhából áll, mégis oly sok pénzbe és gondba került, hogy ezen bolond esztendőnek nyomai az én humoromban tartósak lesznek" (Toldy Ferencz: Berzsenyi Dániel életrajza.).
E borongós hangulat nyomait megtaláljuk a nagy ódaköltő költészetében is, de épp ezúttal igyekszik ódáival az elkorcsosult nemzetet a tespedésből felrázni. A pangásba sülyedt közéletbe csak a helikoni ünnepek hoztak némi változatosságot, a melyeket a vármegye egyik legnagyobb birtokosa, gróf Festetics György, az 1817-19. években uradalmi székhelyén, Keszthelyén tartott, a hol a vármegye birtokos urain kívül a dunántúli költők közül Berzsenyi Dániel és Horváth Ádám is megjelentek; az utóbbi egyideig szintén Somogyban, Nagybajomban, lakott.
Tespedő közigazgatás.
Hasonló tespedést tapasztalunk a közigazgatás terén is. Ez évtized alatt csupán egy jelentőségteljes szabályrendeletet találunk, mely a himlőoltásra vonatkozó intézkedéseket tartalmaz (Prot. 1815. Pag. 882.). A vármegye alispánja 1813 óta Kovács Antal volt, a ki az 1796. évi országgyűlés alatt szerzett érdemeiért került a közigazgatás élére, de hajlott kora miatt nem volt vezérszerepre hivatva, úgy hogy a vármegyei közigazgatás irányítása az 1813-ban másod- vagyis helyettes alispánná választott Somssich Miklósra hárult volna. Somssich alig 22 éves korában lépett a vármegyei szolgálatba. 1806-ban al-, majd 1808-ban főjegyzővé választották; 1809-ben, a franczia háború idején, a vármegye a hadi tudósítások megszerzése czéljából küldte ki. Majd az 1811. évi országgyűlésre követül választották. Somssich az 1811. évi országgyűlésen a Felsőbükki Nagy Pál és Vay József vezérlete alatt álló ellenzékhez csatlakozott s élénk részt vett a pénzügyi vitákban (Vasárnapi Ujság 1871. 1.). A vármegye közönsége ezután helyettes alispánsággal jutalmazta, de e tisztétől váratlanul megvált s az 1817. évi okt. 8-án megtartott tisztújítás alkalmával a nyugalmasabb árvaszéki elnöki állást foglalta el. Helyébe a rendek Tallián Boldizsárt választották.
Teleki László ezúttal tartott utoljára tisztújítást Somogy vármegyében, 1819-ben a hétszemélyes tábla bírájává neveztetvén ki, a vármegye ügyeivel nem igen ért rá többé foglalkozni. 1821 márcz. 24-én bekövetkezett halálával a főispáni szék egy évnél tovább üresen állott. Az ápr. 4-én kibocsátott királyi rendelet az 1813-14. években kívánt újonczlétszámból még hiányzó összeg kiállítására kötelezi a vármegyéket. Jóval egy évvel később jelenik meg a másik rendelet, mely szerint az adó nov. 1-től kezdve pengő pénzben fizetendő, a mi, tekintve a papirospénz és a pengő pénz értékarányát, a legsúlyosabb adóemeléssel volt egyértelmű.
Bár a két rendelet nem érte egész váratlanul az országot, mindamellett e rendeletek kihirdetése félrázta a nemességet tespedéséből és megkezdődött a küzdelem a törvénytelen rendeletek végrehajtása ellen.
Gróf Sigray József.
Somogy feliratot intéz az uralkodóhoz, a melyben megtagadja az országgyűléstől meg nem szavazott adó és újonczok kiállítását. A kanczellária, tudva, hogy nem boldogul a vármegyével, elsősorban a főispáni állás betöltésére fordítja figyelmét. Főispáni helytartóvá a király 1822. évi szept. 16-án a vármegye egykori főispánjának, gróf Sigray Károlynak a fiát, gróf Sigray József kir. táblai titkárt nevezte ki.
Még mielőtt a főispáni helytartó helyét elfoglalta, a vármegye végrehajtja az adóügyben kibocsátott királyi rendeletet, ellenben az újonczozás ügyében kibocsátott második leiratra ismét feliratot intéz az uralkodóhoz. A kanczellária látván, hogy az újonczozást elrendelő leirát nem fog símán menni, előterjesztést tesz az új főispáni helytartónak királyi biztosi hatáskörrel leendő felruházása iránt, hogy az újonczozás végrehajtására a szükséges katonai karhatalom is rendelkezésére álljon. Az új főispáni helytartó tehát az 1822. évi decz. 16-án tartott vármegyei közgyűlésen már királyi biztosként jelent meg, mit az egybegyűlt rendek a legnagyobb felháborodással vettek tudomásul; de miután a királyi biztos kijelentette, hogy szükség esetén katonai erővel fogja az újonczozás tárgyában kibocsátott leirat végrehajtását foganatosítani, a közgyűlés határozatilag kimondja, hogy a katonai erőnek ellentállani nem kíván, a királyi biztos működése elé akadályokat nem gördít, a királyi biztos kiküldését azonban a legközelebbi országgyűlés elé terjesztendő sérelmek közé iktatja (Várm. Levélt. Prot. 1822. No 3061. Pag. 758.).
Ezzel kezdődik Sigray főispáni működése, melyet megkönnyít a vármegye vezérférfiának, Somssich Miklósnak és Somssich Pongrácznak a magatartása is, a kik a mérsékeltebb irányt képviselték. Így történt azután, hogy Somogyban a 510királyi biztos minden nagyobb nehézség nélkül hajtja végre az újonczozást, míg a szomszédos Zalában és Veszprémben a nemzeti ellentállás az 1823. év folyamán mindegyre nagyobb hullámokat vert s az egész éven át folytonos izgalomban tartja mindkét vármegye nemességét.
Bécsben azonban nagyon meg voltak elégedve Sigray főispáni helytartó működésével és a jutalom nem is késett sokáig, mert 1823-ban tanácsossá nevezték ki a helytartótanácshoz és ugyanez évben a belső titkos tanácsosi méltóságot is elnyerte; 1824 decz. 30-án pedig a király felmentvén őt az eddig viselt királyi biztosi és főispáni helytartói állásaitól, Somogy vármegye főispánjává nevezte ki. Főispánsága alatt 1824. máj. 3-án tartott első ízben tisztújítást, mely alkalommal Somssich Pongráczot első, Sárközy Istvánt pedig másodalispánná választották.
Álljunk meg egy pillanatra e két férfiúnál, kiknek eredményes, nagyjelentőségű közpályája indokolttá teszi, hogy velük részletesebben foglalkozzunk.
Somssich Pongrácz I. alispán.
Somssich Pongrácz, Somssich József és Ürményi Mária fia, Somssich Miklósnak, a vármegye volt helyettes alispánjának testvéröcscse, 1786-ban Sárdon született. 1811-ben már szolgabíró volt, midőn a pénzügyi válság tört ki, melynek a vármegyei közgyűlésen történt tárgyalása alkalmával elmondott erélyes hangú beszédeivel csakhamar magára vonta a közfigyelmet. A franczia háborúkat követő gazdasági válság és önkényuralom alatt őt is elfogta a csüggedés, de már a huszas évek elején vezére lett a vármegyei ellenzéknek, sőt híre és tekintélye csakhamar túlterjedt a vármegye határain, úgy hogy az 1822-23. évi nemzeti ellentálláskor az egész Dunántúl őt tekinti a "patrióták" egyik vezérének. Alispánná választása a vármegyei ellenzék győzelmét jelentette. Pályája tulajdonképen csak ekkor vette kezdetét. 1825-ben a vármegye követül küldi az országgyűlésre, 1830-ban alnádor, 1833-ban királyi személynök lett, 1836-ban Baranya vármegye főispánjává nevezték ki, majd 1841-ben a cs. kir. államtanács tagjai sorába lép és 1845 máj. 3-án grófi rangot nyer (Magy. Tudom. Akad. Ért. 1863. 263. - Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése II. 1. 13.).
Méltó helyet foglalt el mellette Sárközy István, a ki már hosszú, tapasztalatokban gazdag életpálya végszakában került a vármegyei önkormányzat élére. 1759 ápr. 22-én Kisasszondon született. 1781-ben a 33. sz. gyalogezredbe lépett, nemsokára elérte a hadapród-őrmesterséget, de hamarosan megválván a katonaságtól, gróf Széchenyi Ferencz 1785 nov. 23-án Somogy vármegye aljegyzőjévé nevezte ki. Ettől kezdve végigemelkedett a vármegyei hivatalok minden fokán. Több ízben jelölték az alispánságra, de azt, miként ez Kazinczy Ferenczhez intézett leveleiből kitünik, az akkori vallási türelmetlenség miatt csak 1824-ben nyerte el; ettől kezdve 1836 nov. 24-ig mint a vármegye közbecsülésben álló másodalispánja szerepel. Szigorúsága és igazságossága még ma is él az emlékezetben. Nagybajomi háza a vármegyének egyik állandó középpontja volt, hol gyakran megfordultak ama kor legkiválóbb költői, mint Berzsenyi Dániel, Pálóczi Horváth Ádám és Csokonai Vitéz Mihály. Állandó összeköttetésben állott Kazinczy Ferenczczel is, kinek a Dunántúl legbuzgóbb híve volt és az is maradt mindvégig (Turul 1907. évf. 129-130.).
Közigazgatási és társadalmi fejlődés.
Ily erők közreműködése mellett a vármegyei közigazgatás terén is jelentékeny és társadalmi fejlődést tapasztalunk.
Különösen a közegészségügy terén történt számos üdvös intézkedés, melyekről a közegészségügyi fejezetben bővebben van szó.
1828-ban épült fel a vármegyei levéltár és a börtön. Az új épület alapkövét 1828-ban tették le és abban a vármegye egy emlékiratot helyezett el (Várm. Levélt. Prot. 1828. No 2149.). Újonnan szervezték az adókezelést is. Hogy pedig az adószedésnél közreműködő községi elüljáró az esetleges bosszúállók részéről szenvedett károkért biztosítva legyen, 1829-ben elrendelték, hogy a községi elüljárók felégetett épületei az illető községbeliek által építendők fel.
Jelentékeny fellendülést tapasztalunk a társadalmi élet és a közművelődés terén is. Az 1826 jan. 20-ikán tartott közgyűlésen megalakítják a vármegyei "Olvasó Társaság"-ot (Prot. 1826. No 1123.). Ugyanez évben keletkezik a vármegyei könyvtár is, a melynek czéljaira 1827-ben gróf Festetics László ezer pengő forintot adományozott.
Az 1825/26. évi országgyűlés.
Az 1825. évi szept. 11-én Pozsonyba egybehívott országgyűlésre a vármegye Somssich Pongrácz első alispánt és Nagyatádi Czindery László táblabírót választotta követekül s számukra 34 pontból álló követi utasítást dolgozott ki, melynek 511lényeges része a sérelmek orvoslása s a jövőbeli megtámadások ellen, az alkotmányt biztosító intézkedések követelése volt. Az utasítás főbb pontjai a következők voltak: hogy a követek a királyi előterjesztések tárgyalásába mindaddig bele ne bocsátkozzanak, míg az 1790: XII. t.-cz. ereje és sérthetetlensége a végrehajtó hatalomra nézve teljesen nem biztosíttatik. - Hogy a bankópénz értékének leszállítása által az 1790: XII. t.-cz. ellen elkövetett sérelem orvosoltassék. - Hogy a papirpénz törvényesnek el nem ismertetvén, arany- és ezüstpénz bocsáttassék forgalomba. Arany és ezüst az országból ki ne vitessék. - Hogy 1813., 1815. és 1822-23. években az országgyűlés hozzájárulása nélkül kibocsátott patensek által okozott sérelmek orvosoltassanak. - Hogy a kaposfői prépostság javai, melyeket jelenleg egy külföldi intézet haszonélvez, attól elvétetvén, annak jövedelme egy hazai intézet javára fordíttassék. - Hogy a református ifjúságnak a külföldi főiskolák látogatása, mely eddig tiltva volt, megengedtessék. - Hogy a magyar nyelv használatának általánosítása szorgalmaztassék. - Hogy a segesdi gimnázium javára még Mária Terézia királynő részéről 1776-ban felajánlott évi 600 frt folyósítása sürgettessék. - Hogy a Répás kerület visszacsatoltassék. - Hogy a kamarai jószágok, a helyett, hogy azokat holmi jött-ment, legtöbbet igérő idegeneknek eladnák, érdemes hazafiaknak adományoztassanak. - Hogy a pesti egyetem függetleníttessék és a sajtószabadság szorgalmaztassék.
Bár a követi utasítások legnagyobb része az alkotmányon ejtett sérelmek orvoslására vonatkozik, itt-ott mégis megtaláljuk benne a szabadelvű haladás, sőt a gazdasági függetlenség iránti törekvést is. Maguk a követek azonban határozottan konzervatív irányúak, a kik elsősorban a sarkaiból kiforgatott ősi alkotmány megszilárdításán fáradoznak.
A követek közül Somssich Pongrácz csakhamar feltünik az országgyűlésen. Az előleges sérelmek tárgyalása alkalmával, midőn az 1825. nov. 20-án tartott kerületi ülésben a magyar nyelv ügye került szőnyegre, Somssich felszólalt s beszédében a magyar nemzeti nevelés szükségességét hangsúlyozta. Másnap (nov. 3-án), midőn gróf Széchenyi István a Magyar Tudós Társaság megalakítására egy évi jövedelmét ajánlotta fel, a jelenlevő vármegyei birtokosok közül gróf Széchenyi Pál, Marczali ura és gróf Festetics László egyenként tízezer, Inkey Imre pedig egyezer forintot adományoztak ugyane czélra.
A vármegye közönsége lelkesedéssel vesz tudomást a nemzeti nyelv művelése érdekében alakítandó tudós társaság keletkezéséről, de egyúttal elkeseredéssel tárgyalja, hogy a szomszéd Baranya követe: Kajdacsy Antal, mennyire exponálja magát a kormány érdekében. Somogy vármegye közönsége tehát átiratot intéz Baranyához, hogy hívja vissza hazafiatlan követeit; Baranya vármegye rendjei azonban méltatlankodva azt a választ adják, hogy Somogynak Baranyához és követeihez semmi köze (Millenn. Tört. IX. 123. 138. - Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből I. 150. 179.).
Midőn a további viták folyamán, az 1826. évi jan. 21-én tartott ülésben arról tanácskoznak, vajjon a katholikus szülők tarthatnak-e gyermekeik mellett protestáns informátorokat (házitanító), Somssich a kath. egyháziak álláspontját védelmezi, kijelentvén, hogy ez nem a protestánsok ügye, hanem a kath. atyáké (Hazánk tört. közl. 1888. 176.).
A sérelmek tárgyalása után végre a rendek előveszik a királyi előterjesztésekben foglalt tárgyakra vonatkozó törvényjavaslatokat. Az előterjesztések legfontosabbika az adó kérdése. A rendek főtörekvése az adó igazságosabb és arányosabb felosztására irányul, mely czélból a jobbágytelkek (porták) újból leendő országos összeírása válik szükségessé. A kormány azonban megnehezíti e kérdés megoldását azzal, hogy a jobbágytelken lakó nemesekre is ki akarja terjeszteni az összeírást, de ez ellen a vármegyei követek nagyobb része tiltakozott. Több mint kéthavi vita után máj. 30-án szavazták a vármegyék e kérdés fölött, mely alkalommal 10 szavazattal azoknak az álláspontja győzött, a kik nem akarták a jobbágytelken lakó nemeseket adó alá vetni. Idetartozott Somogy vármegye is, melynek álláspontját Czindery László képviselte. Miután azonban a főrendek a javaslatot visszaküldték, Somssich felszólalása után Platthy Mihály barsi követ közvetítő indítványát fogadták el, mely szerint nem a nemesek személye, hanem a nemesek birtokában levő jobbágytelkek iratván össze, azok a nemesek, a kik eddig a jobbágytelkektől adót nem fizettek, éltük fogytáig élvezetében maradnak eme kiváltságaiknak. A jövőre nézve pedig akkor határoz az országgyűlés, ha az összeírás megtörtént.
512Somssich a júl. 20-án tartott ülésben történt felszólalásakor oly törvényes intézkedés elfogadását javasolta, mely megtiltaná, hogy a jobbágytelkek nemesek kezére kerüljenek (Millenn. Tört. IX. 163-164. - Hazánk. 1888. 185. 187.).
Reform-munkálatok.
Az országgyűlés feloszlatása után, az 1791. évi országgyűlés rendszeres munkálatainak átdolgozására, a nádor elnöklete alatt kiküldött bizottságba a vármegyei követek közül Somssich Pongráczot is beválasztották. E bizottság az 1828-29. években Pesten tanácskozott. Munkálatait a nádor, a kisebbség és az egyesek különvéleményével, a vármegyékhez is leküldötte. Somogy vármegye külön bizottságot választott, a reform-munkálatok megvitatására (Hazánk 1888. 277.).
A bizottsági tárgyalások közepette, 1828 jún. 30-án, Sigray főispán tisztújítást tartott, mely alkalommal az eddigi alispánokat újból megválasztották. Somssich Pongrácz azonban már nem sokáig maradt a vármegyei önkormányzat élén. Még az országgyűlés folyamán, de még inkább a bizottsági tárgyalások alatt, mindegyre jobban közeledett a kormány álláspontjához és a bizottsági tárgyalások alatt annyira megnyerte a nádor kegyét, hogy felajánlották neki az alnádorságot. Nem ő volt az egyedüli, az 1825-27. évi országgyűlés ellenzéki vezérférfiai között, a ki átment a kormány táborába. Reviczky Ádám kanczellár különben is mindent elkövetett megnyerése czéljából. Ez az eljárás nem részesült akkor még abban a súlyos elbírálásban, mint egy évtizeddel később, a mikor hivatalt vállalni egyértelmű volt a népszerűség teljes elvesztésével. Később azonban a hivataloskodás Somssich Pongrácznak is a népszerűségébe került és őt is áldozatul kellett dobni a Kossuth Lajos és társai ellen indított hűtlenségi perek miatt támadt közingerültségnek, mely perekben Somssich, az országbíróval együtt, elnökként szerepelt (Millenn. Tört. IX. 470.).
Czindery László alispán.
Somssich Pongrácz lemondván az alispáni tisztségről, a főispán 1830 aug. 3-ára tűzte ki az alispánválasztó közgyűlést, a melyen Somssich egykori követtársát, Nagyatádi Czindery Lászlót választották meg. Czindery 1792 júl. 7-én született. Atyja, Czindery Rókus után jelentékeny vagyont örökölt, melyet czéltudatos és szakszerű gazdálkodással tetemesen gyarapított. Ifjúságában nagyobb utazást tett külföldön, s a mi hasznosat útjában meglátott, azt itthon igyekezett meghonosítani. Mintaszerű gazdaságai már korán felkeltették iránta a közérdeklődést. Egyike volt azoknak a keveseknek, a kik szóval, tollal és tettel a hazai mezőgazdaság felvirágoztatására törekedtek. Kedvencz eszméje a hazai lótenyésztés fokozása volt, a mi különösen Somogyban talált termékeny talajra. A Kaposvár fölött, a hetesi mezőn, megtartott lóversenyeket rendszerint ő rendezte. A méneseiben nevelt lovak "Czindery-faj" elnevezés alatt voltak ismeretesek és híresek. 1836 körül alakította a lótenyésztő-egyesületet. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek egyik legtevékenyebb tagja s később másodelnöke lett. Az egyesület titkárának, Kacskovics Lajosnak a közreműködése mellett rendkívül sokat fáradozott a szakirodalom fellendítésén. Ő maga is írt egy munkát: "Mikép gazdálkodhatunk ingyen" czímen. Ő szerezte meg családja számára a szigetvári uradalmat, hol dohány- és szivarkagyárat is alapított. Hogy Szigetvárnak városi jelleget kölcsönözzön, díszkertet akart telepíteni, de a köznép tönkretette az ültetvényeket, úgy hogy Czindery kedvét veszítve, a munkálatokat abbahagyta.
Közpályáját 1825-ben kezdte, midőn a vármegye követül küldte az országgyűlésre. 1830-ban alispánná választatván, ettől kezdve 1848-ig vezérszerepet vitt a vármegye közéletében, de emellett közgazdasági munkássága sem lankadt. Pellérden és Szentmihályon szeszgyárakat építtetett és Szigetvárott czukorgyárat alapított. Legkedvesebb tartózkodási helye Lad volt, hol szintén mintaszerű gazdaságot rendezett be (Galgóczy K. Emlékkönyv. 1879. - Németh Béla: Szigetvár Története).
Az 1830-iki országgyűlés.
Az 1830 szept. 8-ára egybehívott országgyűlésre a vármegye Czindery László I. alispánt és Somssich Miklós táblabírót küldte ki követekül. Mindketten már előzőleg is képviselték a vármegyét. Somssich Miklós, a ki az 1811-12. évi országgyűlés ellenzékéhez tartozott, alispáni tisztségétől is megválván, csaknem kizárólag gazdaságának élt. Csak az 1822-23. évi törvénytelen rendeletek kibocsátása alkalmával támadt nemzeti ellenhatás alatt tanusított ismét érdeklődést a közügyek iránt. A követek részére a vármegye 17 pontból álló utasítást dolgozott ki, melynek főbb pontjai a következők. Hogy a megkoronázandó trónörökös által kiállítandó királyi hitlevélbe az 1827: IV. törvényczikk, mely szerint az adó és a segedelem megszavazásának joga az országgyűléstől elvonatni nem fog, beiktattassék. 513Hogy az országgyűlésnek ezentúl Pesten leendő tartását szorgalmazzák. Hogy a bezárt nagybányai pénzverő ismét megnyittassék és a Bécsbe szállított arany- és ezüstrudak ismét visszaszállíttassanak. Hogy a harminczadok az országgyűlés befolyása alól ki ne vonassanak. A követek tiltakozzanak az országos összeírás dolgában kibocsátott utasítások ellen, mert a vármegye a városi, nemesi és egyházi telkek összeírását sérelmesnek tartja. Hogy a kanczelláriának 1829 júl. hó 10-én 8766. sz. a. kibocsátott rendelete, mely szerint a tisztújításkor a pártoskodók nem jelölhetők és őket büntetés végett feljelentsék, hatályon kívül helyeztessék, miután ez a rendelet a nemesi kiváltságokat veszélyezteti. Hogy a törvények ezen az országgyűlésen már magyarul szerkesztessenek.
Az országgyűlésre felküldött követi jelentésekből örömmel értesül a vármegye arról, hogy a két tábla közötti üzenetváltás magyarul történik s még két fontosabb pótutasítást küld követeinek: az egyik, hogy Jankovics Miklós ritkabecsű gyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeum számára megszereztessék, a másik: hogy az országgyűlési tárgyalásokról minden előzetes jóváhagyás nélkül kibocsátandó hírlapi tudósításokhoz az engedélyt megszerezzék (Várm. Levélt. Követi Utas. 1830.). A követek közül Somssich Miklós az országgyűlésen Deák Antalhoz, Nagy Pálhoz, Pázmándy Déneshez csatlakozott, követtársa, Czindery László, azonban jelentékenyebb részt nem vett az országgyűlésen. Ezen az országgyűlésen is ott szerepel a sérelmek között a Répás kerület ügye, melyre a kanczellária előterjesztésére a király azt válaszolja, hogy ragaszkodik az 1827-iki legfelsőbb elhatározáshoz, mely szerint az akkori állapot mindaddig fenntartandó, míg a varasdi generalatus feloszlattatik (Századok 1911. 280.).
Kolerajárvány 1830-1831.
Az 1830 decz. 20-án bezárt országgyűlésről hazaérkező követektől értesült a vármegye, hogy a reformmunkálatok megkezdése czéljából 1831-ben újból országgyűlést fognak tartani. A vármegye már türelmetlenül várja az országgyűlésre szóló királyi meghívót, midőn az év nyarán a sárga veszedelem behurczolásáról nyer értesülést. A kormányhatóságok utasítására a vármegye 1830. év végén megalakítja a járványbizottságot, melynek tagjai lettek: az első és második alispán, gróf Schmidegg József, báró Majthényi Imre, Kacskovics Mihály, Bodonyi József, Erőss József, Szokolay Dániel, Tallián György, Mérey József, Spissich Sándor, Véssey József táblabírák, Bogyay Péter és Sárközy Andor főszolgabírák és Sárközy Albert főjegyző.
A kormányhatóságok Somssich Pongráczot küldik ki biztosnak Somogy, Tolna és Baranya vármegyékre kiterjedő hatáskörrel, míg a járvány tovaterjedésének megakadályozására alkalmazott őrvonalak fölötti felügyeletet Somssich Miklósra és gróf Festetics Miklósra bízták. Az elrendelt óvintézkedések ellenére a kolerajárvány 1831 nyarán rohamosan terjedt a Duna és a Tisza mentén.
A vármegye 1831 júl. 14-én tartott közgyűléséből, a szükséges óvintézkedések megtétele czéljából, részletes utasítást küld az összes községi elüljárókhoz, majd a Sió vize mellett katonai őrvonalat (kordon) vontak, melyet a Dráva mentén, majd Baranya és Zala vármegyék határain is felállítottak. Csorba József vármegyei főorvos részletes utasítást dolgozott ki a vármegyei egészségügyi személyzet számára, mely 29 orvosból állott. Mindemez óvintézkedések ellenére aug. 12-én Kilitiben lépett fel a járvány, hova Veszprémből hurczolták be, majd aug. 17-én Jut helységben történtek megbetegedések, később, aug. 28-án, Ádánd helységbe is behurczolták a járványt, szept. 2-án pedig már Kaposvárott is meghalt egy rokkant katona, kolerához hasonló tünetek között. Szept. 5-én Gölle, Városhidvég és Faluhidvég helységekben tört ki a járvány, hol többen estek áldozatául. A vármegyei levéltárban levő kimutatás szerint az elősorolt hat helységben (Kaposvárt nem számítva) 392 megbetegedés történt s ebből 246 volt halálos kimenetelű. Október elején a járvány már az egész vármegye területén megszünt s okt. 24-én a Pestről hívott járványorvosok is elhagyták a vármegyét (dr. Szaplonczay Manó: Az 1831. évi kolerajárvány).
Mérey Sándor főispán.
Gróf Sigray József főispánnak 1830 okt. 26-án bekövetkezett halálával a főispáni szék másfél éven át üresen állott. Főispánná 1831 decz. 30-án Mérey Sándor királyi személynököt nevezték ki, kinek beiktatása 1832. évi máj. 1-én nagy pompával ment végbe.
Kaposmérei Mérey Sándor 1779 szept. 18-án Dunapentelén született. Fiatalabb korában irodalommal is foglalkozott, lefordította Dennis János angol színműíró és kritikus "Proteptikon" czímű munkáját, melyet 1796-ban adott ki. Midőn 514Mailáth Antal, a ki az 1830. évi országgyűlésen kiváló ügyességgel vezette a tanácskozásokat, megvált a személynöki méltóságtól, erre a fontos állásra a király 1831 decz. 16-án Méreyt nevezte ki, a kiben mindenki a jövő emberét látta. Nem csoda tehát, ha főispáni beiktatása szinte páratlanul fényes volt, melyre nemcsak a dunántúli vármegyék, hanem az ország távolabbi részei is elküldték képviselőiket és a vármegyei urak is csaknem teljes számban voltak jelen.
Az új főispán ápr. 30-án, Veszprém vármegye felől érkezett a vármegyébe, melynek határánál: Jut községben Balassa Gábor veszprémi kanonok egy küldöttség élén fogadta. Majd Kaposvár határánál, közel a Zarányi-majorhoz, Sárközy másodalispán üdvözölte; innen a hozzácsatlakozott kísérettel bevonult a vármegye székházába, melynek előcsarnokában az első alispán fogadta. Másnap, máj. 1-én, történt a beiktatás. Czindery első alispán megnyitván a közgyűlést, Szmodis János veszprémi kanonok vezetése alatt küldöttséget választottak, hogy az új főispánt a közgyűlésre meghívja.
A főispán megjelenvén a gyűlésteremben, leteszi az esküt, melynek szövegét a kanczellária előre leküldötte a vármegyéhez. Az eskümintát a székesfehérvári püspök olvasta fel; ezután a főispán megtartotta székfoglaló beszédét, melyre Czindery első alispán válaszolt a vármegye nevében. A közgyűlést Sárközy Albert főjegyző beszéde zárta be, melynek végeztével Kacskovics Mihály táblabíró bejelenti, hogy Kopácsi József veszprémi püspök, a főispán beiktatásának emlékére, a kaposvári gimnázium alapja javára 6000 forintot ajánlott fel. A közgyűlés végül elhatározza, hogy az összes üdvözlő beszédeket a közgyűlési jegyzőkönyvben megörökíti. A beiktatási ünnepségeket az új vármegyeház alapkövének letétele zárta be.
A nagy fénynyel megtartott főispáni beiktatás azonban nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket. Az ez évi decz. hó 20-án megnyílt országgyűlésen Mérey csakhamar eljátszotta népszerűségét; főispáni méltóságát 1845 május 8-áig megtartotta ugyan, de az országgyűlésen népszerűségén ejtett csorbát többé nem tudta kiköszörülni.
Az 1832-iki országgyűlés.
Ferencz király az 1832 okt. 24-én kibocsátott meghívólevelével, decz. 16-ára hívta egybe a rendeket, a Pozsonyban tartandó országgyűlésre. A vármegye már a nov. 5-én tartott közgyűlésén foglalkozik az egybehívandó országgyűléssel. Követekül Czindery László első alispánt és Somssich Miklós táblabírót választja meg. Egyúttal felterjesztést intéz az országgyűléshez oly törvény alkotása iránt, mely szerint a hétszemélyes tábla bíráit az országgyűlés válaszsza (Várm. Levélt. Prot. 1832 nov. 5-iki közgy. 3221. szám 1416 lap). A követi utasítás főbb pontjai a következők voltak. Hogy az ország követei feliratilag fejezzék ki örömüket a fölött, hogy a Ferdinánd király elleni merénylet nem sikerült. - Hogy az adók ne emeltessenek s azok ne határozatlan időre, hanem három évre szavaztassanak meg. - Hogy a magyar nyelv tökéletesíttessék, törvényhozói és országlási polczra emeltessék, valamint hogy a Magyar Tudós Társaság segélyeztessék. - Hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése szorgalmaztassék. - Hogy a Kúriához fellebbezett perekben az ítélet magyarul szerkesztessék. - Hogy csak oly külföldi nemesek honfiúsíttassanak, a kik a magyar nyelvet értik, vagy iránta jó hajlammal vannak. - Hogy az országgyűlés dolgozzon ki egy általános cselédrendszabályt. - Hogy a Balaton lecsapolási költségei a só felemelt árából fedeztessenek.
Az országgyűlés folyamán még néhány pótutasítást dolgozott ki a vármegye. Ez utasítások közül jelentékenyebbek: hassanak oda a követek, hogy a vármegyei lakosok azon sérelme, hogy a tizedet a pannonhalmi főapátnak ezüstben kötelesek fizetni, megszüntettessék. Hogy a báró Wesselényi Miklós és Balogh János barsi követ ellen, valamint a szólásszabadságon ejtett sérelem orvosoltassék. Végül, hogy a pesti nemzeti színházra megajánlandó 400,000 frtra vonatkozó előterjesztést a vármegyei követek is támogassák.
Somssich Miklós.
A követek közül Somssich Miklós, a ki ezúttal már harmadízben képviselte a vármegyét az országgyűlésen, az ellenzék soraiban foglalt helyet. Ekkor még az országgyűlésen résztvevő Deák Antal társaságához tartozik, s midőn Deák 1833 tavaszán távozni óhajt, ő is azok között volt, a kik őt elhatározásának megmásítására rábeszélni törekedtek. Deák azonban nem engedett. Helyébe testvéröcscse, Deák Ferencz jött, a ki ezzel megkezdi országos jelentőségű közpályáját. Somssich Miklós az országgyűlés további folyamán is megmaradt az ellenzék egyik vezéralakjának. Az egykori pasquil így jellemzi őt: Hevült vér kell a 515honfiba - Csak az önt belé erőt - S míg lángol arczán a jó vágy - Senki sem dönti le őt (Hazánk 1886. évf. 392.).
Követtársa, Czindery László, nem sokáig maradt az országgyűlésen; helyébe 1834 máj. 22-én Sárközy Albert főjegyzőt választották meg. Sárközy 1790. jan. 1-én Kaposvárott született. Tanulmányait, Csokonai Vitéz Mihály tanítványaként, Csurgón kezdte. 1813-ban Somogy vármegye szolgálatába lépett; előbb aljegyző, 1830 aug. 8-án pedig főjegyző lett. Ékes tolla és jeles szónoklatai elismeréséül a vármegye aranytollal és ezüsttintatartóval tüntette ki (Turul. 1906. 130-131.).
Az alsótábla elnöke, Mérey Sándor, a vármegye főispánja, királyi személynök volt, kinek az ellenzéki követek összetartásával szemben rendkívül nehéz volt a helyzete, mivel a nádor nem viseltetett iránta bizalommal. Mérey, részint mert gyanuba vették, hogy a bécsi titkos rendőrséggel összeköttetésben áll, részint az elnöki székben elkövetett tapintatlanságai és ügyetlenségei miatt, csakhamar elveszíti tekintélyét, népszerűségét és czélpontjává lesz az ellenzék támadásainak, mely már az országgyűlés elején meg van győződve arról, hogy az az ember, a ki, miként Kölcsey Ferencz róla megjegyzi, "naponkint bizonyos állatokat lő, a miket baknak neveznek", nem fog sokáig az alsótáblán elnökölni. Ezért tehát már az országgyűlés kezdetén alkalmas utódot keresnek, a ki tapintatos fellépésével az elmérgesedett helyzetet némileg javítaná. A választás Somssich Pongrácz alnádorra esik, a kit, a mellett hogy a nádor bizalmát is teljes mértékben bírja, az ellenzék vezérférfiai is támogatnak. A vallásügyi viták alkalmával Mérey az egyik egyetlenséget a másik után követi el, mire Bécsbe rendelik, hogy eljárását igazolja. Ezalatt Somssich Pongrácz alnádor helyettesíti, a kivel szemben az ellenzék rendkívül előzékenyen viselkedik, hogy besegítse a személynöki székbe.
Ferencz király rendkívül meg van elégedve Somssich Pongrácz sikereivel, de, miként Reviczky kanczellárhoz intézett levelében is hangsúlyozza, nem akarja, hogy a minden ügyetlensége mellett is hű Mérey méltatlanságot szenvedjen; mielőtt tehát felmentenék, más, megfelelő állást keresnek számára, a mire éppen kapóra jött, hogy épp akkor ürült meg a helytartótanácsnál a tartományi biztosságok (commissariatus provinciales) igazgatósága, mire a király Méreyt nevezte ki és a belső titkos tanácsosi méltósággal jutalmazta, személynökké pedig Somssich Pongráczot teszi, a ki ebbeli minőségében 1833 jún. 11-én köszöntött be az alsótáblánál. E tisztében azonban Somssich is csakhamar elveszti népszerűségét és ez már a vallásügyi vitáknál, de még inkább az úrbéri munkálatokról folyt tanácskozásoknál észrevehető lesz és épp azok fordulnak ellene, a kiknek elsősorban köszönhette kinevezését. Mindamellett Somssich Pongrácz kinevezésével a kir. tábla, hol, miként Horváth Mihály megjegyzi, az ősiség miatt majdnem minden család perlekedik más családokkal, vagy a kincstárral, nyert benne értelmes, becsületes jellemű bírót s részrehajtatlan elnököt (Millenn. Tört. X. 283. 287-88. 313. - Horváth Mihály i. m. I. 283. 295. 319. 335. - Beöthy Ákos i. m. II. 1. 216.).
I. Ferdinánd.
Az országgyűlés folyamán, 1835 márcz. 2-án, meghalt Ferencz király. A vármegye gyászmisét tart Kaposvárott s félévi gyászt rendel el. Az új király I. Ferdinánd néven bocsátja ki leiratait, a mi az országgyűlésen heves vitákra ad alkalmat. Somssich Miklós is azok közé tartozott, a kik az V. Ferdinánd czím fenntartása mellett szót emeltek. Az 1832-36. évi országgyűléstől alkotott törvények egyik legfontosabbika az V., mely a jobbágytelki állományt szabályozza, a mi a későbbi örökváltságnál is irányadó lett. Somogy vármegyében az I. osztályú telek 22, a II. 24 és a III. 26 holdban, a rét, ha sarjút is ad, 8, a hol ritkán kaszálnak sarjút 10, a hol sohasem kaszálnak sarjút 12 holdban állapíttatott meg (1832-36: V. t.-cz. 1. §.).
Az országgyűlés szétoszlatása után a kormány elsősorban az országgyűlési ifjúság ellen fordul, melynek soraiban ott találjuk Kocsi Horváth Vilmost, a kit a vármegye Sárközy mellé rendelt írnokul, ú. n. kiskövetül az országgyűlés tartamára. Az országgyűlési ifjúság még 1834-ben megalakította a Társalkodási Egyesületet, melynek működését a kormány a legnagyobb bizalmatlansággal kíséri s azoknak vezéreit 1836-ban elfogatja. Somogy vármegye e törvénytelen eljárás ellen feliratban tiltakozik s oly nagynak tartja a sérelmet, hogy annak orvoslása czéljából az országgyűlés haladéktalan összehívását tartja szükségesnek (Millenn. Tört. IX. 428.).
Hasonlókép felkarolja a vármegye báró Wesselényi Miklós ügyét, a ki ellen a magyarországi királyi tábla 1835 máj. 5-én Szatmár vármegye gyűlésén tartott 516beszéde miatt hűtlenségi pert indított. A vármegye az 1837 aug. 1-én tartott közgyűlésén foglalkozik Wesselényi perével s érdekében feliratot intéz a kormányhoz. Wesselényi, míg pere tartott, több ízben megfordult Somogyban, a hol vadászatokon vett részt (Hazánk 1888. 315.).
Midőn a kormány a Kossuth Lajos szerkesztette "Törvényhatósági Tudósítások"-at betiltja, a vármegye az 1837 jan. 16-án tartott közgyűlésében tiltakozik ez önkényes eljárás ellen, majd az ápr. 24-én tartott közgyűlésében ezt a lapot az olvasó társaság számára megrendeli (Várm. Levélt. 1837 ápr. 24. kgy. 1339. sz. 485.). A kormány azonban Kossuthot 1837 máj. 5-én elfogatja és börtönbe veti. Kívüle az ügyészség még másokat is hűtlenségi perbe akar vonni, a kik lapját terjesztették és támogatták. Ezek közé tartozott Somogyból Záborszky Alajos is, a kinek azonban sikerült az üldöztetést kikerülni (Millenn. Tört. IX. 435.).
Az 1832-36. évi országgyűlés alatt a vármegye főleg a magyar nyelv érdekében tett több nagyjelentőségű intézkedést. Már az 1832. évi jún. 18-án tartott közgyűlésében a nem magyarajkú vármegyei lakosok megmagyarosítása iránt teendő intézkedések czéljából bizottságot küld ki (1943. kgysz.). Az 1836. évi szept. 12-én tartott közgyűlésében hozott határozatával pedig a községi iskolai tanítóknak a magyar nyelv tudását kötelezővé teszi (1443. kgysz.), míg az 1837 ápr. 24-én hozott határozatával elrendeli, hogy az orvosok, bábák és állatorvosok ezentúl jelentéseiket magyar nyelven nyujtsák be (1026. kgysz.). Mindamellett, hogy a vármegye főtörekvése a magyarosítás, a vármegyei nem magyarajkú lakosság érdekeit sem téveszti szem előtt, s kimondja, hogy minden vármegyei lakosnak keresetét joga van azon a nyelven írni és azzal élni, a melyet a legjobban ért s a mely abban a környékben, a hol lakik, használatos (1443. kgysz.). De a vármegye kifelé is érvényt akar szerezni a magyar nyelvnek. Az 1837 nov. 2-án tartott közgyűléséből megkeresést intéz a horvát bánhoz, hogy levelezéseit magyarul vitesse (3806 kgysz.).
Az 1837. évi jan. 16-án tartott közgyűlésében elhatározza a vármegye, hogy a megyei pecsét magyar körirattal legyen ellátva s új pecsétnyomót rendel vésetni (82. kgysz.). E határozat miatt azonban a vármegyének meggyűlt a baja a kormányhatóságokkal. Az 1837. évi ápr. 24-én tartott közgyűlésében újból kimondja a vármegye, hogy a megyei pecsét körirata magyar legyen. Ezt a határozatát a vármegyének a kanczellária nem hagyta jóvá s július 13-án kelt leiratában a vármegyét megfedte, a mire a vármegye az 1837. évi aug. hó 1-én tartott közgyűlésében válaszol, de ezzel (2554. kgysz.) egyelőre nem ér czélt.
Községi igazgatás Czindery alatt.
Czindery Lászlónak egy évtizeden át tartó alispánsága alatt jelentőségteljes intézkedések történtek a vármegyei közigazgatás érdekében. Czindety, a kit az 1833 okt. 28-án és az 1836. évi nov. 30-án tartott tisztújításokon újból alispánná választanak, elsősorban az ekkor még teljesen elhanyagolt községi igazgatásra fordítja figyelmét. Alispánsága idején szabályozta a vármegye a községi bírói állás betöltését is, oly módon, hogy a bírót három jelölt közül a falubeliek választják; a mennyiben a nép vonakodna a választásban résztvenni, a bírót a járási szolgabíró jelöli ki (1834 aug. 21-én hozott közgy. hat.). Az 1830-1834. években a vármegye közönsége megújítja az előző években hozott határozatát, mely szerint a községi előljárók felégetett épületeit az illető falubeliek tartoznak felépíteni. A községi bírói állás rendszeresítéséről és teendőiről, utóbb, az 1842 máj. 2-án tartott közgyűlésében alkotott szabályrendeletet a vármegye közönsége, mely egyúttal a községi bíró felesketése iránt is intézkedik (1261. kgysz.).
A nyugdíjintézet.
Czindery alispánsága alatt gyűjtötték egybe a vármegyei szabályrendeleteket is, mely czélból az 1838. évi aug. 1-én tartott közgyűlés bizottságot küldött ki (2765. kgysz.). Ő alatta keletkezett a vármegyei alkalmazottak nyugdíjintézete. Az 1832. évi okt. hó 10-én hozott vármegyei határozat értelmében nyugdíjjárulék czímén évenként, a megyei katonai fizetéséből négy, a hajdukéból kettő és a pandurokéból egy forint vonatott le (2746. kgysz.).
Közgazdasági intézkedések.
A közegészségügy terén is számos üdvös intézkedés történt, melyről más helyen van szó. Különös figyelmet fordított a közgazdaságra, az állattenyésztésre és az állategészségügyre és az 1830. évi máj. 29-én tartott közgyűlés elrendelte, hogy a marhák itatása czéljából az egyes falvak határaiban elegendő számú kutakat ássanak (1554. kgysz.). Az 1832. évi nov. 3-án tartott közgyűlés a lótenyésztés előmozdítása érdekében szabályrendeletet dolgozott ki. 1836-ban alakul meg a 517vármegyei juhtenyésztő társaság. A vármegyei állatorvosi állás rendszeresítése már 1832-ben felmerült, de e terv csak 1853-ban volt megvalósítható.
Indítványára az 1838 máj. 1-én tartott közgyűlés egy vármegyei posztógyár felállítását határozta el. A gyárat a vármegye udvarán állították fel s az 1841 máj. 1-én kezdte meg üzemét. Munkásokul 24 vármegyei rabot alkalmaztak. Az üzem első eredményét az 1841 nov. 2-án tartott közgyűlésen mutatták be (3643. kgysz.). A gyár működése azonban csakhamar fennakadt, mert már az l842 május 2-án tartott közgyűlés a gyár haszonbérbeadását határozta el. 1847-ben a vármegye a gyár átvétele czéljából megalakult részvénytársasággal 12 évre szóló bérszerződést kötött.
A vármegyei rabok foglalkoztatása még a posztógyár megalapítása előtt is kiváló gondja volt Czindery alispánnak. Az 1838 nov. 2-án tartott közgyűlés elhatározta, hogy a rabasszonyokat fonással foglalkoztatja. Ugyanez a közgyűlés egy dolgozó intézet (dologház) felállítása iránt intézkedik, 1841-ben pedig rabkórházat állított fel.
A vármegyei könyvtár.
A közművelődés terén jelentékeny intézmény volt a vármegyei könyvtár, melyet 1816-ban a gróf Festetics Lajostól adományozott 4000 kötet már megalapozott, melynek felállítása azonban szintén Czindery alispánsága idejére esik és azt az 1832 jún. 18-án tartott közgyűlés határozta el. Mérey Sándor főispán 1834 máj. 22-én a vármegyei könyvtárnak értékes képeket, Ocskay Antal püspök pedig 1836-ban saját könyvtárát adományozta, az 1841. évi közgyűlés pedig elrendeli, hogy a könyvtár állapotáról évenként jelentés terjesztendő be.
1837 aug. 1-én elhatározta a vármegye, hogy a megyegyűlésekről naplót ad ki, melynek szerkesztését ideiglenesen Somssich Pál vállalta el (2468 kgy. sz.).
Mindezek ellenére azonban Czindery alispánsága alatt a közigazgatás éppen nem volt mintaszerű. Nagyfokú közgazdasági tevékenysége minden idejét igénybe vette. Záborszky Alajos egy ízben szemére is vetette, hogy három év alatt idejének felét sem töltötte megyéjében és hogy vannak olyan szolgabírák, a kik nem is laknak a járásukban s hogy a tisztviselők a főispán és a vármegye engedelme nélkül hetekre eltávoznak hivatalukból (Millenn. Tört. IX. 440-441.).
Sobri Józsi.
A közbiztonság is rossz állapotban volt. Sobri Józsi, a híres betyár, az 1835-37. években állandóan rettegésben tartotta a vármegyét, mely az 1837. ápr. 24-én tartott közgyűlésében díjat tűzött ki Sobri és társai elfogatására (1443. kgysz. 834. 1.). Valóságos hajtóvadászat indult meg ellene. Sobrit és társait három vármegye pandurjai és a segítségükre küldött katonaság, Somogy és Tolna vármegye határán, a lápafői erdőben kerítették körül, mire Sobri, nehogy élve kerüljön kézre, agyonlőtte magát (Eötvös Károly: Budapesti Hirlap, 1887. évf.).
Az 1836. évi országgyűlés eloszlása után a vármegye érdeklődését elsősorban a közjogi kérdések tartják lekötve. Hogy az országos érdekű kérdéseket alaposan megvitathassa, az 1837. évi ápr. 24-én tartott közgyűlésében külön bizottságot küldött ki, melynek magva ama választmány volt, mely az 1827. évi országgyűléstől megválasztott reformbizottság munkálatainak tárgyalásával volt megbízva (809. kgysz. 260. jkv. lapsz.). Ez a bizottság, mely 1848-ig működött, állandó figyelemmel kísérte a társtörvényhatóságok által hasonczélból kiküldött bizottság, valamint az országgyűlés működését. Nem csoda, ha a főispán és a kormányhatóságok aggódó figyelemmel kísérték működését, mert indítványaival minduntalan borsot tört a kormány orra alá.
Közjogi kérdések.
A közjogi kérdések tárgyalása ezzel napirendre kerül a megyeházán is. A főispán ugyan mindent elkövet, hogy a közgyűlés érdeklődését más irányba terelje, de hasztalan, mert épp a közjogi választmány indítványára mondja ki az 1842 febr. 1-én tartott közgyűlés, hogy a közgyűlésekre szóló meghívókban a közjogi tárgyak mindenkor feltüntetendők. Az 1843 júl. 15-én tartott közgyűlésben a közjogi választmány felhatalmazást nyer a vármegyétől, hogy az országgyűlési követi jelentéseket a követektől rövid úton átvevén, azokra utasítást készíthessen s eljárásáról a legközelebbi közgyűlésen számoljon be.
Az 1839-iki országgyűlés.
Az 1839. évi június hó 5-ére hirdetett országgyűlésre a vármegye Somssich Miklós táblabírót és Mezőszegedi Szegedy Sándor főjegyzőt küldi ki követekül. A követek részére adott utasítás a következő nevezetesebb pontokat tartalmazza. Hogy a báró Wesselényi Miklós személyében megsértett szólásszabadság orvoslását szorgalmazzák, úgyszintén sürgessék a sajtószabadságot. Tegyenek előterjesztést aziránt, hogy a felségsértési és hűtlenségi perek a megyei törvényszékek előtt 518folytattassanak le és hogy az esetek világos törvény által körvonaloztassanak. Hogy a Kossuth Lajos elleni törvénytelen eljárás orvosoltassék. Hogy a vármegye pecsétjének magyar körirattal leendő ellátását betiltó parancs visszavonassék. Hogy az országgyűlési követek kormányhivatalt el ne fogadhassanak, ha pedig tisztviselő választatik követté, tiszti illetményei az országgyűlés berekesztéséig felfüggesztessenek. Az országgyűlési követek napidíjait 1/4 részben a nemesség, 1/4 részben az adózó nép fizesse. Hogy a nemtelenek nemesi birtokot is vehessenek. Hogy a megyei tisztviselők felelősség mellett életfogytiglan választassanak. Hogy Pesten egy zálogpénztár (zálogház) és Nemzeti Bank állíttassék fel s az országban több helyen pénzintézetek alapíttassanak. A Buda és Pest közötti állandó híd építése sürgettessék meg. A népnevelés érdekében hatályos intézkedések történjenek. A pótutasítások között szerepel gróf Ráday Gedeon ügye is, a kit az 1839 május 8-án kelt királyi leirat az országgyűlésen való megjelenéstől eltiltott. A vármegye odautasítja követeit, hogy mindaddig, míg Ráday az országgyűlésen nem jelenhet meg, a tanácskozásokban ne vegyenek részt. Az utóbbi utasítás azonban, Rádaynak a követi állásról való lemondásával tárgytalanná vált.
Sárközy Albert alispán.
A vármegyei követek közül Somssich Miklós a Deák Ferencz köré csoportosult párt tagjai között foglal helyet. Az ez országgyűléstől alkotott törvények legfontosabbika a váltótörvény, melynek elkészítése végett már az 1790. évi országgyűlés megtette a lépéseket s melynek hiánya a kereskedelem pangásának egyik legfőbb oka volt. Ezt a törvényt, Deák Ferencz elnöklete alatt, egy bizottság dolgozta ki, melyben Somssich Miklós is helyet foglalt (Millenn. Tört. IX. 506). Ez volt Somssich Miklós utolsó szereplése az országgyűlésen, melynek berekesztése után visszavonult a magánéletbe, honnan csak 1861-ben tért vissza a vármegyeház nagytermébe, midőn a rövid alkotmányos élet alatt résztvett a vármegyei közgyűléseken. A vármegyei önkormányzat terén azonban még az országgyűlés folyamán jelentős változás áll be. Czindery László ugyanis megválván első alispáni székétől, helyette az 1840 jan. 18-án tartott tisztújító közgyűlésen Sárközy Albert eddigi másodalispánt, az ekként megürült másodalispáni székbe pedig Mérey Józsefet ülteti a bizalom. Sárközy Albert érdemekben gazdag, hosszú közszolgálat után kerül a közigazgatás élére, melyet 1848 jún. 4-én főispánná történt kineveztetéséig, a legnagyobb odaadással teljesített munkásság közepette töltött be. De Czindery László is csak rövid időre vonult vissza a közszolgálattól, mely idő alatt azonban állandó összeköttetésben volt a kormánykörökkel s a konzervatívekkel, a kik a kormányhivatalokhoz útját egyengetik. 1842-ben Vas vármegye főispáni helytartója lesz, mely tisztét azonban 1845-ben Somogy vármegye főispáni méltóságával cseréli fel.
Közutak építése.
Sárközy Albert alispánsága új korszakot jelent a vármegye történetében. Már alispánsága kezdetén hozzáfog a kövezett útvonalak kiépítéséhez. 1840-ben kiépül a Keszthelytől Szigetvárig terjedő út, 1841-ben a Kaposvártól Gődréig, 1844-ben a Kaposvártól Marczaliig vezető út, 1847-ben tervezik a Kaposvártól Gárdonyon át Boglárig terjedő útvonal építését.
Az 1842 febr. 1-én tartott közgyűlés a helytartótanács útján feliratot intéz a királyhoz, hogy a tervezett bécs-trieszti vasútvonal Magyarországon át vezettessék. 1840-ben a közgyűlés a vármegye térképét készítteti el. 1846-ban újból nyomatja, s egy példányát a Magyar Tudományos Akadémiának ajánlja fel. 1841-ben felépül a vármegyei kórház, melynek alapszabályait 1846-ban dolgozták ki. Különös jelentőségű a jégverés és tűzvész elleni vármegyei biztosítóintézet felállítása, melynek alapítását az 1843. évi febr. 1-én tartott közgyűlés tárgyalta.
Új járási beosztás 1843-ban.
A járási beosztás is megváltozik. A központi szolgabírói hivatal felállítását már az 1840 jan. 18-án tartott közgyűlésben indítványozták. Az új járási beosztás azonban csak 1843-ban lépett életbe. Sárközy alispán az eddigi öt járás helyett hatot szervezett. Ez új járás következtében a közigazgatási beosztás a következő lett; babócsai, központi, kaposvári, marczali, szigetvári és igali járás. A központi járásba a helységeket 1844-ben osztották be. Alispánsága alatt rendezték a vármegyei szegényügyet is. Az 1843 aug. 1-én alkotott szabályrendelet intézkedik a vármegye területén a koldulásról s azt a vásárok alkalmával eltiltja.
A közelgő országgyűlésre való tekintettel a vármegyei közjogi bizottság szakadatlanul folytatja tanácskozásait, melyekben országos kérdéseket vitatnak meg. A választmány előterjesztésére, az 1842 aug. 1-én tartott közgyűlés Boszniának és Bolgárországnak Magyarországhoz leendő visszakapcsolása iránt intéz felterjesztést 519a királyhoz. Ugyancsak a közjogi választmány indítványára veszi fel az 1843. évi máj. 1-én tartott közgyűlés a követi utasítások közé, hogy az aldunai országrészeknek Magyarországhoz leendő visszacsatolását kérelmezzék.
Az 1843-iki országgyűlés.
A máj. 14-én Pozsonyba egybehívott országgyűlésre a vármegye Somssich Pál táblabírót és Tallián János tiszti főügyészt küldte ki követekül, a kiknek 68 pontból álló utasítást dolgozott ki, melynek jelentősebb részei a következők. Hogy a házi adókhoz a vármegye nemessége 3/4 részben kíván járulni. A vármegye elveivel egyező népnevelés előmozdítását sürgessék. A szólásszabadságon ejtett sérelmek orvosoltassanak, a katonai kihágásokat gátló törvények meghozatalát sürgessék. Az örökváltságot illetőleg a követek oda szavazzanak, hogy a megváltás permisszív (megengedett) legyen, a magokat megváltani akaró községek a földesúri hatóság alól kivétessenek s helyükbe helyi hatóságok lépjenek életbe. A nem nemesek által nemesi birtokok szerzése akként szabályoztassék, hogy a birtokszerző keresztény legyen. Pártolják a szabad kereskedelmet és sürgessék az önálló nemzeti bank felállítását. Követeljék az egyházi méltóságok polgári hivataloskodásának (mint péld. főispáni állás) beszüntetését annál is inkább, mivel a vármegye a főispáni állás eltörlését kívánja. Kívánja a vármegye, hogy a nemzeti kereskedelem elől minden útjában álló akadály elháríttassék, a harminczadok és vámok rendeztessenek, a károlyváros-fiumei útvonal pedig megváltassék. Szorgalmazzák a követek a műegyetem és a Ludovika Akadémia felállítását, a Drávaszabályozást, a Répás kerület visszacsatolását és a budapest-fiumei vasútvonal kiépítését. Pártolják Liptó vármegye ama kérelmét, hogy az orosz hatalom túltengése ellenében Szerbia jövője diplomácziai úton biztosíttassék (Várm. Levéltár. Követi utasítások 1843-44.).
Az országgyűlés folyamán a vármegye által adott követi utasítások között figyelmet érdemel a vármegye állásfoglalása az országgyűlés tárgyalási nyelvét illetőleg. Midőn az alsótábla elhatározta, hogy tárgyalási nyelve magyar leend, a horvát követek latin nyelven benyujtott óvással éltek, a melyet azonban az alsótábla visszautasított. A vármegye az alsótáblának intézkedését helyesli, de egyúttal, miután a horvát követeknek magatartásában mélyreható bajok csiráit sejti, aggodalmait a vármegyei követek tudomására hozza. Az országgyűlési követek mellé, az írnoki teendők végzése czéljából, a joggyakorlaton lévő ifjúság sorából Kapotsfi Józsefet, Mérey Lőrinczet, Cséry Lajost, Zichy Antalt, Vasdényey Antalt, Berzsenyi Pongráczot és Németh Boldizsárt küldték ki.
Somssich Pál.
Somssich Pál, a vármegye híres követének, Miklósnak a fia, 1811. évi jan. 13-án Sárdon született. Tanulmányai végezte után nagybátyja, S. Pongrácz kir. személynök mellé ment joggyakorlatra. A közszolgálatot Somogy vármegyében, jegyzőként kezdte. Ügyességével és szónoklataival csakhamar magára vonta a közfigyelmet. Az 1843-44. évi országgyűlésen, Zsedényi Edével, a kormányt támogató mérsékelt szabadelvű párthoz tartozott s ennek egyik vezérszónoka lett. Eszével, szónoki tehetségével és kellemes modorával még ellenfeleit is lefegyverezte. Ha Somssich - írja a Mozaik ellenzéki érzelmű szerzője - sorainkban volna, szép, világos, szoros logikai beszédével, kedves előadásával, bőrünket tapsoltatná le tenyerünkről; most azonban köszönje eszének, hogy le nem pisszegjük (Millenn. Tört. IX. 571.).
Felszólalásaival csakhamar magára vonja a kormány figyelmét, mely az országgyűlés befejezte után a helytartótanácshoz nevezte ki. Ezzel azután eltávozik Somogy vármegyéből. Résztvesz ugyan az 1847. évi országgyűlésen is, de ekkor már nem az ellenzéki Somogyot, hanem a konzervatív Baranyát képviseli.
A 18 hónapi tanácskozások után befejezést nyert országgyűlésről hazaérkező követek az 1845. évi jan. 11-én tartott vármegyei közgyűlés elé terjesztik rendkívül terjedelmes és alapos jelentésüket, mely az országgyűlés összes tárgyalásait felöleli s melyet Somssich Pál szerkesztett, a vármegye kinyomatott és a karok és rendek számára megküldetett. Az országgyűlése folyama alatt a vármegye meleg érdeklődéssel kísérte a Kossuth Lajostól szerkesztett Pesti Hirlap működését, melyet a kormánykörök, sőt maga Széchenyi István és Dessewffy Aurél is heves támadásban részesítettek. Kossuth Lajos látván, hogy a kormány mindegyre nagyobb nehézségeket gördít a Pesti Hirlap pályafutása elé, 1844 jún. végén megvált a szerkesztéstől, de csakhamar új lapot akart alapítani, mely czélból Metternich herczegnél, a mindenható kanczellárnál is tisztelgett. A vármegye mindezekről értesülvén, felkarolja Kossuth Lajos ügyét és az 1844. évi nov. 2-án 520tartott közgyűléséből feliratot intéz Kossuth Lajos érdekében a királyhoz (4418. kgysz. 1358. jkvlapsz.).
Hasonlókép lelkes visszhangra talált a vármegyében "az országos védegyesület" alapítása, mely 1844 okt. 16-án tartotta meg alakuló közgyűlését, a mikor igazgatójává Kossuth Lajost választották meg. A vármegye ugyancsak a nov. 2-án tartott közgyűlésében határozatilag kimondja, hogy a vármegye összes szükségletei csakis magyar iparosoktól és kereskedőktől lesznek beszerzendők.
Hazafias magatartásának különben is mindenkor kifejezést ád. Pest vármegye indítványára 1842-ben gyűjtést kezd Mátyás király szobrára, melyet 1848 május 29-ig folytat. Az 1843 máj. 1-én tartott közgyűlésében hozott határozatával Berzsenyi Dániel sírja fölé Niklán emlékoszlopot rendel állítani (1236. kgysz.).
Czindery László főispán.
Mérey Sándornak a főispáni méltóságról történt lemondása után, 1845 május 2-án, Czindery László, Vas vármegye főispáni helytartója, Somogy vármegyének egy évtizeden át volt első alispánja, lett a főispán. Beiktatása 1845 júl. 31-én a hagyományos fénynyel és pompával történt. A beiktatást megelőző napon Hosszu Márton veszprémi kanonok vezetése alatt küldöttség ment érte Ladra. A főispán a küldöttséggel hosszú kocsisorban megindult Bárd felé (Bárdudvarnok), hol a vármegye nevében Mérey József másodalispán fogadta. Kaposvár határánál a vármegyei nemes ifjúság bandériuma csatlakozott hozzá, a megyeház lépcsőcsarnokában pedig, nagy küldöttség élén, Sebe György kerületi esperes fogadta.
A másnap - júl. 31-én - tartott közgyűlésen a főispán letevén az esküt, megtartotta székfoglalóját, melyet a következő szavakkal zárt be: "A magyarok Istenét forrón imádva kérem, hogy édes honunkat, kegyes atyai gondviselésében tartva - és e jelen reménydús korban őrizve -, meg ne engedje, hogy az egy czélra, de külön úton irámló pártok heve, alkotmányunk hajójának erős kézbeni kormányát tévútra kényszerítse, hanem vezesse azt a vélemények különbsége zajos habjain keresztül - a nemzeti boldogság óhajtott révpartjára, a hol a haladás éltető vágyaitól felélesztett dühöngős szélvész lecsendesedése után, biztos öbölbe nyugodhasson és az elemek megbékülvén, nemzetünkbe óhajtandó egyetértés által közboldogság és lelkinyugalom uralkodjék. - A mindenható áraszsza a tekintetes KK. és RR. bő áldását, kiknek szívességekbe s hajlandóságokba magamat ajánlom és viszonzási férfias akaratom zálogául lekötöm becsületszavamat, - hogy habár ékes szónoklattal nem bírok, magyar őszinteséggel tett igéreteimnek mindig ura leszek." A székfoglaló beszédre Sárközy Albert első alispán válaszolt a vármegye közönsége nevében, majd Véssey Lajos vármegyei főjegyző.
A főispáni székfoglalóban óhajtott béke és nyugalom azonban egyhamar nem következett be. A hontmegyei főispáni helytartó erőszakos eljárása, melylyel a vármegyei tisztikarból a szabadelvű elemeket kibuktatta, élénk visszahatást keltett országszerte. Somogy vármegye már az 1845 nov. 3-án tartott közgyűléséből erélyes hangú feliratban tiltakozik a honti főispáni helytartó önkényes eljárása ellen. Utóbb Pest vármegye rendeinek körlevelét tárgyalva, az 1848 február 1-én tartott közgyűlésében tiltakozik az adminisztrátori rendszer fenntartása ellen (Prot. 1845. 3340 kgysz. 679. jkvsz.). Mindkét alkalommal heves kifakadások voltak hallhatók az adminisztrátorok ellen, melyet az elnöklő főispán némán tűrt, pedig néhány évvel azelőtt ő is ily minőségben kormányozta Vas vármegyét.
Czindery főispánsága alatt bővítették ki 1845-ben a vármegyeházát. 1847-ben megalakulván a vármegyei olvasótársaság, alapszabályainak kidolgozására az 1847 febr. 1-én tartott közgyűlés egy bizottságot küldött ki.
Czindery rövid főispánsága alatt csak egy ízben, 1846 ápr. 30-án, tartott tisztújítást, mely alkalommal az eddigi alispánokat újból megválasztották.
Az 1847-iki nádorválasztás.
Az 1847 nov. 7-ére nádorválasztásra egybehívott országgyűlésre a vármegye Mezőszegedi Szegedy Sándort és Tallián Jánost küldte ki követekül. Tallián azonban nem fogadván el a megbízást, helyébe Inkey Zsigmondot választották meg. Utóbb Szegedy Sándor is lemondott a követi tisztről, mire az 1848. febr. 9-én tartott közgyűlésen Madarász Lászlót választották meg. Az 1847. évi követválasztásnál teljes diadalt aratott az ellenzék.
Már a meghívólevél kihirdetésénél összeütközés támadt a rendek és a főispán között. A meghívó ugyanis a főispánhoz volt czímezve, a miben a rendek a megye jogainak csorbítását látván, ez ellen óvást emeltek s csak akkor nyugodtak meg, midőn a főispán kijelentette, hogy a vármegye jogait sem ő, sem a kormány csorbítani nem szándékozik. A követeknek adott utasítás főbb pontjai a következők 521voltak. Hogy a nádori méltóság betöltésénél István főherczegre szavazzanak. - Az örökváltságra nézve kifejezi a vármegye abbeli kívánságát, hogy az ne legyen permisszív, hanem törvény által kötelezett; a megváltás ne részletenként, hanem egyszerre történjék. Az így megváltott polgár a földesúri hatóság alól felszabadulván, azonnal az ország szabad polgára lesz. - Az egyházi tized bérlése a bérleti terhekkel együtt a jobbágyságnak adassék át, hogy ennek állapota ezzel is javuljon. Érdekesen tükrözi vissza az akkori felfogást a felelős minisztériumra nézve az országos pénzügyeket illető pont, mely a következőleg intézkedik: "Miután sajátságos birodalmi összeköttetésünk egy felelős ministeriumnak minden lehetőségét kizárja, anyagi hasznoknak pedig az Ország függetlenségét és alkotmányát odadobni nem lehet, az országos munkálatban javasolt főfelügyelő mellőzésével, minden egyes czél kivitelére ajánlandó pénzösszeg kezelője időkoronkint neveztessék ki, egy közös (talán országos) házi pénztár felállítása mellett, melybe befolynának a só felemelt ára, a nemesség által fizetendő vámok és harminczadok, az ország határain kívül lakók által fizetendő pénzek s országgyűlésről országgyűlésre ajánlott segedelmek." - Megsürgetendő továbbá a fiumei vasútvonal kiépítése, a fiumei kikötő elkészítése, valamint olcsó kölcsönök nyujtására szolgáló bank felállítása. - Bűnperekben nyilvánossággal bíró, szóbelileg működő esküdtszékek felállítását kívánja a vármegye. - Jégverés, tűzvész és marhavész folytán támadt károk megtérítése czéljából egy kölcsönös biztosítóintézet alapítása czéljából országos bizottság kiküldését javasolják a rendek. - Országgyűlés évenként Pesten tartassék és ugyanitt országház épüljön. - Az ősiséget a vármegye korhadt intézménynek tekintvén, törvény által ugyan egyszerre megszüntetni nem kívánja, hanem életerejét egyes érvágásokkal elzsibbasztandó, különféle intézkedéseket javasol. - A Ludovika Akadémia újabbi segélyezésére nézve meghagyja a vármegye követeinek, hogy "semmi nemzeti erőt fel nem múló áldozattól vissza ne rettenjenek", kikötvén egyúttal, hogy az intézet feletti felügyelet a nemzetnél és a tannyelv magyar legyen. A honosításra vonatkozó utasításból különös figyelmet érdemel a következő rész: "Az önfenntartási elővigyázat követeli, hogy a honban senki nemesi jogot ne nyerhessen, jószágot ne szerezhessen; a ki a honban nem lakik s a magyar nyelvet családjának sajátjává nem teszi, minden egyes által, mely a nemzet sajátját, ingatlan birtokát idegen elem kezébe jádza, egy-egy lépés, mely a magyar népet négy folyam körüli uralma végéhez közelebb viszi s a nemzet, mely enyészetét, olvadását nyilt szemekkel késéri, vesztét megérdemli." - Továbbá óhajtja a vármegye, hogy a hazában jószágot bíró, de külföldön lakó nemese adóztassanak meg. A törvény előtti egyenlőséget hangsúlyozza a vármegye az alábbi pontban: A megyei izraelita közönség a honpolgárokkal egyenlő lábra tételére a megyéhez folyamodván, a megye törvény által kívánja kimondani, hogy, a hon polgárai között sem vallás, sem az egyéni erkölcsiség s életmód a polgári jogokra nézve különbséget ne tegyen s minthogy kétségbe nem vonható igazság, hogy a hon minden lakóinak törvény előtti jogegyenlősége, az emberi méltóság, az ész, az erkölcsiség követelménye (Vende Aladár adatai a vármegye levéltárából).
Az 1847. évi országgyűlésre adott követi utasítás mintegy záróköve e korszak történetének.
Az 1820-1847. évek története megmutatja, hogy a vármegye mily mértékben vette ki részét az újkori államalkotás munkájában és küzdelmeiben, míg a következő évek, áldozatkészségéről és önfeláldozó magatartásáról adnak számot.

« SOMOGY VÁRMEGYE ŐSKORA. Írta Szentmártoni Darnay Kálmán kir. tan., múzeumigazgató. KEZDŐLAP

Somogy vármegye

Tartalomjegyzék

A SZABADSAGHARCZTÓL A KIEGYEZÉSIG. »