7. A filozófia ártalmai, avagy háború győztes nélkül

A LAB kutatói közül talán Ephraim hasonlított legjobban egy tipikus tudóshoz, amennyiben ő teljesen külön tudta választani világnézeti meggyőződését a munkájától. Őt maguk a vizsgált jelenségek érdekelték, nem azok esetleges filozófiai következményei. Más területeken ez éppolyan természetes, mint a parapszichológiában az ellenkezője; számomra az egyik legmegrázóbb tapasztalat itt Amerikában épp az volt, hogy a parapszichológusok döntő többsége (a legjobbak is) alapvetően abból a hitből indul ki, hogy az emberi pszichikum végső soron nem anyagi természetű, és a pszi-jelenségeket automatikusan úgy fogja fel, mint az ilyen "spirituális dimenziók" megnyilvánulásait. Amíg nem voltak velük kiterjedt személyes kapcsolataim, számomra ez nem derülhetett ki, mert a szakcikkekben természetesen nem volt szó ideológiáról, annál több a tudományos kutatás általam is elfogadott egzakt módszereiről. (Már akkor is csak a módszertanilag legjobbakkal leveleztem, és azoktól kaptam szakanyagot.) Így itthon őket is teljesen önmagamhoz hasonló beállítottságúnak képzeltem. Ezen az illúziómon még LAB-beli kollégáim ismerete sem sokat változtatott, mivel Ephraim és George nagyjából tényleg ilyen volt, a főnökkel sokáig egyáltalán nem beszéltünk általános kérdésekről, Aliannáról nem lehetett megállapítani, hogy begyakorlott sémái mögött egyáltalán van-e saját meggyőződése bármiről is, Martát pedig kezdettől sokkal inkább tündérkének fogtam föl (ahogy, gyanítom, ő is önmagát), mint kutatónak. Azonkívül az első pár hónap nagy munkalázában - amikor naponta tíz-tizenkét órát ültem a számítógép mellett - nem is nagyon volt alkalmam rá, hogy a terepen ilyen szempontból is körülnézzek. Ezért különösen sokkszerűen ért a Parapsychological Association világkonferenciája augusztusban, ahol tudományos kutatók tanácskozása helyett egyszercsak kezdtem úgy érezni, hogy némileg modernizált spiritiszták klubgyűlésén vagyok.

- Elegem van abból - mondta például egy felszólalásában az egyik régi szaktekintély, Charles Tart, nyilván nem pont ezekkel a szavakkal, de tartalmilag így -, hogy mi a "normál" tudományhoz és tudósokhoz eleve önbizalomhiánnyal, sőt, bűntudattal közeledünk! Meg hogy igyekszünk elrejteni előlük a parapszichológia valódi üzenetét és valódi jelentőségét! Ha a tudomány nem látja be, hogy az ember több, mint egy csomó atom, ha nem hajlandó foglalkozni azzal a spirituális lényeggel, ami pedig az emberhez éppúgy hozzátartozik, mint a test, akkor a tudomány nem teljesíti a feladatát. Mert a tudomány feladata a valóság megismerése. És mi tudjuk, hogy saját, anyagon túli szellemünk is valóság. - Zajos tetszésnyilvánítás a teremben. - A tudomány világszemléletének meg kell változnia, és nekünk az a feladatunk, hogy ezt a változást kikényszerítsük. - Újabb biztató morgás, itt-ott taps. - De ha úgy megyünk oda a tudósokhoz, hogy izé, elnézését kérem igen tisztelt doktor professzor nagy tudós, én ugyan csak egy parapszichológus vagyok, de azt hiszem, felfedeztem valamit, ami esetleg, netán, figyelemre érdemes, és így tovább, akkor a játszmát biztos el fogjuk veszíteni. Nem, kedves kollégák: nekünk az olyan ember önbizalmával kell fellépnünk, aki tudja, hogy igaza van. A forradalmakat nem lesütött szemmel csinálják!

Tart mindezt igen dinamikusan, a rá jellemző színes gesztusokkal adta elő, és nagy tetszést aratott. Utána még felszólította a hallgatóságot, hogy maradjon ott este egy úgynevezett "workshop"-ra - ezt a szót nem tudom lefordítani, többek között a konferenciák műsoron kívüli, egy-egy speciális témához kapcsolódó összejöveteleit jelenti -, amelyen az ő vezetésével mindenki megismerkedhet közelebbről saját "spirituális dimenzióival", így egyúttal önbizalmat is szerezve a tudósokkal való kommunikációhoz. Ezen nem vettem részt, mert épp akkorra terveztünk egy hosszabb beszélgetést az egyik fizikus kollégával, amely mindkettőnk számára gyümölcsözőbbnek ígérkezett, de utána többen mondták, hogy átéltek közben néhány "megvilágosító" pillanatot... Csak egy vendégként jelenlévő szociológus (Marcello Truzzi) jegyezte meg, hogy ha a parapszichológusok valóban a Tart által kívánt arroganciával kezdenek viselkedni, akkor a játszmát nemhogy elvesztik, hanem máris, előre elvesztették: kizárt dolog, hogy a tudomány világképe megváltozzon azért, mert ők néhány, egyelőre magyarázatlan természeti anomáliát természetfölötti módon értelmeznek. De rá nemigen figyeltek, mert amúgy is köztudott volt, hogy a területet rokonszenvvel szemléli ugyan, de erősen kételkedik még a vizsgált jelenségek létezésében is.

Ettől kezdve direkt érdeklődni kezdtem különféle menő parapszichológusoktól, részben ha ellátogattak a LAB-ba, részben ha én látogattam meg őket máshol, hogy szerintük mi is a helyzet ezekkel a jelenségekkel világnézeti szempontból. Vagyis hogy ők személy szerint tulajdonítanak-e nekik filozófiai jelentőséget, és alapvetően a filozófiai jelentőségük miatt foglalkoznak-e velük. Szabványkérdésem valahogy így hangzott: "Ha a kutatások, tegyük fel, minden kétséget kizáróan kiderítenék, hogy itt a kommunikáció valami új, de fizikailag pontosan leírható formájáról van szó, akkor ezek a jelenségek érdekesek volnának-e továbbra is az Ön számára?"

Mielőtt a kapott válaszokról beszélnék, illendőnek érzem megindokolni, hogy egyáltalán miért foglalkoztam a parapszichológiának ezzel a (szigorúan véve nem a tudományhoz tartozó) oldalával. Mindenekelőtt: nem azért, mintha a világnézetnek tulajdonítanék valami olyan abszolút értéket, ami akár egy személy, akár egy szakterület megítélésében számomra elsődleges volna. Ismerek igen szeretetreméltó embereket a világnézeti skála mindkét szélső tartományában, és (szerencsére kevésbé közelről) ismerek ugyanott gazfickókat is. Sőt, saját felfogásomat sem merném egyértelműen besorolni valamelyik ismert kategóriába: nem hiszek ugyan természetfölötti lények létezésében, ám létezésüket nem tartom kizártnak, mint ahogy az, gondolom (és tapasztalom másoknál), elvárható egy igazi materialistától. Valahogy nem érzem szükségét, hogy döntsek egy olyan kérdésben, amelyről nincs a döntéshez elég információm; ugyanakkor belátom, hogy másoknak ez a döntés érzelmileg fontos lehet, és ezért a legkevésbé sem hibáztatom őket. (Ismerik a viccet a mindenkinek igazat adó rabbiról, aki a következetlenségét számonkérő tanítványnak azt feleli: "Neked is igazad van, fiam...") A filozófia úgynevezett "alapkérdése" - hogy tudniillik az anyag vagy a tudat elsődleges a létező világban - olyan általános kérdés, amelynek bármelyik irányú eldöntésével bármely konkrét kérdésre adott konkrét választ összhangba lehet hozni rendszerint nem is nagyon körmönfont logikával. A tudományban könnyen előfordulhat, hogy együtt dolgozik egy zseniális materialista meg egy zseniális idealista, és tökéletesen egyetértenek - kivéve, ha ebéd közben lazításnak filozófiával ugratják egymást. (Wolfgang Pauli, egy Nobel-díjas fizikus mondta egyszer az ugyanabba a kategóriába tartozó, de ezen kívül militáns ateista Paul Diracnak, miközben a kvantumelmélet kialakításán dolgoztak: "Isten nincs, és Dirac az ő prófétája.") Különösen ez a helyzet az emberi pszichikum kutatásában, hiszen arról még olyan keveset tudunk, hogy az eddig feltárt tényanyagban bármilyen egzotikus filozófia találhat biztató részleteket. Így ilyen általános szinten valószínűleg a parapszichológiában is kevéssé lényeges mind a kutatók egyéni szemlélete, mind a területen kialakult ideológiai összhang; ettől függetlenül magukat a jelenségeket lehet tudományos alapossággal és termékeny konkrét hipotézisekkel tanulmányozni.

A világnézet a tudomány szemléletmódjával akkor kerülhet ellentmondásba, ha nemcsak az előbbi, legáltalánosabb szinten érvényesül. Sok keresztény tudós hisz például egy olyan Istenben, aki a természetet alapvetően a természeti törvényeken keresztül irányítja (miközben az emberi lélekkel saját közvetlen kapcsolatot is tart fenn, de ez a szóban forgó törvényekre nincs hatással); ez a hit nem befolyásolja őket abban a törekvésükben, hogy magukat a természeti törvényeket megismerjék, és abban sem, ahogy a megismerés folyamán gondolkodnak. De ha valaki mondjuk abban hisz, hogy a villámlás és a mennydörgés Isten haragjának konkrét megnyilvánulása, nem pedig a légkör elektromos jelensége, azt ez a hit már kivezeti a tudományos világszemlélet keretei közül. Vigyázzunk, ezzel nem azt állítom, hogy az illető ostoba, csak azt, hogy nem tudományosan gondolkodik - ha neki az illető hit jó, váljék egészségére. Miért kellene minden nyugdíjas tejellenőrnek tudományosan gondolkodnia? Ám a tudományos kutatónak, amikor épp a munkáját végzi, úgy kell, még akkor is, ha ez a gondolkodásmód nyilvánvalóan nem foghatja át az emberi tapasztalat egészét, például kiesnek belőle (sok egyébbel együtt, mint erkölcsi elvek, esztétikai élmény stb.) az iménti hit-jellegű dolgok. A tudomány az ember és a környezet kapcsolattartásának csak egyik módja sok egyéb mellett, de mint ilyen, rendelkezik néhány jól bevált működési szabállyal, vagy akár csak szokással, amelyek betartása vagy megszegése kijelöli, hogy mi tartozik bele és mi nem. Azt hiszem, nem kell részletesen indokolnom, mert a közfelfogás ebben úgyis elég egységes, hogy természeti jelenségek tudományos magyarázatában nincs helye konkrét természetfölötti hatásoknak (mint pl. Isten haragja stb.). Ami, ismétlem, nem kérdőjelezi meg másfajta, a tudománytól független magyarázatok létjogosultságát.

Érdemes viszont röviden megvizsgálnunk, hogy egyáltalán mit jelent a tudományban egy jelenség "magyarázata" vagy "megértése". Erről egy filozófus természetesen külön könyvet írna, és aztán a végén megjegyezné, hogy mindez még csak a nyitott problémák körvonalazása volt - én filozófiában amatőr és mindössze (remélem) józan ésszel gondolkodó emberként csak azt fejthetem ki, amit a kutatómunka köznapi gyakorlatából általánosítottam, vagyis hogy általában mit szoktunk érteni e fogalmak alatt. Egy idézettel kezdem, amely a lényeg nagy részét megragadja: "Megérteni annyi, mint egy valóságtípust egy másikra visszavezetni" (Claude Lévy-Strauss: "Szomorú trópusok", Európa Könyvkiadó, 56. oldal). Persze nem mindegy, hogy a valóság tapasztalt jelenségeit mire vezetjük vissza. Véletlenszerű, összefüggéstelen "visszavezetés" (mondhatni "össze-visszavezetés") körülbelül azt a fajta magyarázatot eredményezné, mint Marta "Holistic Living"-jének felfedezései a párhuzamos világegyetemekről. Tudományos megértésről vagy magyarázatról akkor beszélhetünk, ha a megérteni kívánt jelenséget egy átfogó és logikailag konzisztens fogalmi rendszerbe helyezzük bele, annak keretein belül értelmezzük, közelebbről: az illető átfogó fogalmi szinten megfeleltetjük a szint elemeiből sajátos kapcsolatokkal felépíthető együttesnek. Például a vegyészek már a múlt században elég jól elboldogultak bizonyos kémiai reakciókkal és vegyületekkel, de hogy ezeket értjük, azt ők is csak azóta merik állítani, mióta a molekulákról a kvantummechanika kiderítette, hogy atomjaikból milyen konkrét fizikai kölcsönhatások révén épülnek fel. Ugyanakkor a magyarázat fogalmi szintjétől elvárjuk, hogy ne csak az épp szóban forgó jelenséget lehessen visszavezetni rá, hanem jelenségek egy szélesebb körét; lényegében azt várjuk el, hogy ebben a szélesebb körben tapasztalt összefüggéseket a magyarázat szintjén rendszerbe lehessen foglalni.

Van egy elterjedt babona erről a fajta visszavezetésről: hogy igazából nem lehet alapja a megértésnek, mivel "az egész nem egyenlő a részek összegével". Emlékszem, egyik egyetemi filozófiatanárunk (aki osztotta ezt a nézetet) szintén a molekulákat hozta fel példának annakidején: nyilvánvaló, jelentette ki, hogy egy vízmolekula egész más tulajdonságokkal bír, mint az öt alkotó két hidrogén- és egy oxigénatom tulajdonságainak összessége, és ezért nem állíthatjuk, hogy a vízmolekula tulajdonságai visszavezethetők atomjainak tulajdonságaira. A vízmolekulának eszerint van valami saját "lényege", amely az atomok fogalmi szintjén nem ragadható meg. Aki mást mond, az "redukcionista" - merthogy a molekulát "redukálja" atomjaira -, amely kifejezéssel a parapszichológiában is gyakran találkozom ugyanilyen gúnyos jelentéssel: a "redukcionista" a mi köreinkben is körülbelül a "hülye" egy némileg konkretizált szinonimája.

Nos, akinek van egy icipici fogalma arról, mit csinál a gyakorló kémikus, amikor a molekula tulajdonságait az őt alkotó atomok tulajdonságaiból levezeti, az tudja, hogy előbbi értelemben vett "redukcionisták" csak a filozófusok képzeletében léteznek. Sőt, ennek belátásához még az se kell, hogy bármit tudjunk az atomi kapcsolatok kvantumelméletéről, a dolog sokkal nyilvánvalóbb. Hát létezhet olyan épelméjű ember, aki egy vízmolekulát úgy akarna tudományosan leírni, mint egymástól független hidrogén- és oxigénatomok tulajdonságainak együttesét? A kémiában magától értetődik, hogy a visszavezetést nem a külön-külön vett atomokra kell elvégezni, hanem egy olyan összetett atomstruktúrára, amelyet az összetevő atomok és azok kölcsönhatásai definiálnak - és éppígy magától értetődik, hogy az ilyen összetett struktúrának teljesen más tulajdonságai lehetnek már ezen az atomi szinten, mint az atomoknak voltak egyedileg. Az olyan kémiai fogalmak, mint vegyérték, affinitás stb. mind pontosan értelmezhetők az atomi elektronhéjak kvantummechanikájában, vagyis ha úgy tetszik, mind visszavezethetők a kvantummechanikai szintre, anélkül, hogy bármi elveszne a jelentésükből. Amiből következik, hogy egyrészt badarság a molekuláknak atomi szinten megragadhatatlan "saját lényeget" tulajdonítani, másrészt az a gyakorlati redukcionizmus, amit a tudomány követ, valószínűleg mégiscsak termékenyebb, mint némely filozófusok árnyékbokszolása teljesen agyalágyultnak elképzelt ellenfeleikkel.

A tudományos (tehát visszavezetéses) magyarázat lehetősége természetesen nem jelenti azt, hogy mindig mindent kötelező tényleg visszavezetni az épp elérhető legátfogóbb fogalmi szintre. Maradva az előbbi példánál, a klasszikus vegyértékfogalom ma is igen jól használható a kémiában, azzal együtt, hogy mai legpontosabb értelmét a kvantummechanika alapján kapjuk meg. Hasonló a helyzet egyéb kémiai fogalmakkal, amelyeknek fogalmi szintjét ezért viszonylag önállónak tekinthetjük; akár olyannak, amelyre még összetettebb (pl. biológiai) jelenségeket vissza lehet vezetni az atomok és kvantummechanikai kölcsönhatásaik szintjére való hivatkozás nélkül. Ugyanakkor naivitás volna feltételezni, hogy mondjuk a kvantummechanikai kölcsönhatások még átfogóbb szintekre már elvileg visszavezethetetlenek. Mindez azt jelenti, hogy a visszavezetés szükségképpen relatív - ez nem akadálya annak, hogy minden konkrét esetben a tudományos megértés alapja legyen, csak azt eredményezi, hogy maga a megértés is természetszerűleg relatív lesz.

Amit a tudományos megértés jellegéről eddig írtam, az mind elég kézenfekvő, és mindenesetre inkább a tudomány gyakorlati sikerei igazolják, mint valamiféle ideológia. Ezen a ponton azonban észre kell vennünk, hogy a visszavezetés logikai eljárásának van egy elvi általánosítása, amely nem tartozik ugyan a kutatómunka konkrét műveletei közé, mégis tipikusan úgy tekintjük, mint a tudományos világkép szerves összetevőjét. Ez pedig az a meggyőződés, hogy az egymásra visszavezethető leírási szintek folytonos és mindenre kiterjedő láncot alkotnak a világban, más szóval: hogy minden létező jelenséget meg lehet érteni valamelyik olyan fogalmi szinten, amely a tudomány által logikusan egymásra visszavezetett szintek sorába tartozik. Ami természetesen azt is jelenti, hogy az elvileg lehetséges sorozatos visszavezetésekkel végső soron mindent az épp ismert legátfogóbb szintre vezethetünk (elvileg) vissza. Ezt a meggyőződést fejezi ki például a Charles Tart által ironikusan idézett gondolat, hogy "az ember nem más, mint egy csomó atom", amit természetesen úgy kell értenünk, mint "egy csomó, igen speciális struktúrába rendezett atom a struktúra összes speciális tulajdonságával". Vagy például ez a meggyőződés sugallja, hogy ne tekintsük tudományosan gondolkodó embernek azt, aki a villámot Isten haragjára "vezeti vissza", nem pedig az elektromágnességre.

Az abszolút visszavezethetőségnek ez az általános elve bármennyire hozzátartozik is a közkeletű tudományos világképhez, látnunk kell, hogy logikailag nincs egy súlycsoportban azokkal a konkrét visszavezetésekkel (vagyis magyarázatokkal), amelyeket a tudomány alkalmaz. Inkább a filozófia kerettörvény-jellegű általánosításaihoz hasonlít, mint ahogy ennek megfelelő a neve is: tudományos monizmusnak hívják, utalva arra, hogy a tudomány által kezelt valóságot egységesnek, elvileg egyetlen rendszerbe foglalhatónak tekinti. Mint minden filozófiai "izmust", amely végletekig vitt általánosításon alapul, ezt is inkább hiszi az ember, mint tudja, hiszen a megismerésben mindig vannak (és valószínűleg lesznek is) hézagok, ahol a konkrét visszavezetés eljárása az adott eszközökkel vagy nem lehetséges, vagy nincs rá szükség. Hogy mégsem csak valamiféle valláspótlékként hisznek (hiszünk) benne annyian, arra hadd mondjak két indokot. Egyrészt régi tapasztalat, hogy a tudományos magyarázatokban (visszavezetésekben) ugyan valóban mindig rengeteg hézag volt, de amikor a kutatók nekiálltak egy-egy ilyen hézagot komolyan áthidalni, az rendszerint sikerült nekik; és ami talán még szimptomatikusabb, sehol sem bukkantak olyan konkrét és azonosítható falakra a megismerésnek ezzel az eljárásával szemben, amelyek a tudományos magyarázatot kizárttá tették volna. Természetesen erre lehet mondani: esetleg csak azért van így, mert a tudomány spontán módon óvakodik az általa kitölthetetlen hézagoktól - a tudományban alkalmazott fogalomrendszerek ugyanis igen erősen rendszerszerűek, tehát elemeik a köztük érvényes kapcsolatokkal sok irányból biztosítják egymás érvényességét a rendszeren belül, és ezért ha valami nem illik a rendszerbe, azzal a tudomány nemcsak hogy eleve nem tud mit kezdeni, de valószínűleg nem is veszi észre. Nos, mindezt elismerem, ám épp ebből következik második érvem a tudományos monizmus mellett. Mint már utaltam rá, a tudomány kétségtelenül csak egyik fajtája az ember megismerő tevékenységének, tehát nem várhatjuk el tőle, hogy az égvilágon mindennel foglalkozzon a saját stílusában és a saját normái szerint. Bizonyára vannak és lesznek dolgok, amikhez nem tud hozzányúlni például az imént említett, a rendszerszerűségből adódó korlátai miatt. De amikhez tud, azt természetéből adódóan a rendszerszerűség követelményével kell tennie. Többek között ettől tudomány, nem például költészet; és mint ilyenre, az emberiségnek azért van szüksége rá, mert sajátosan rendszerszerű ismereteket nyújt és kezel, amelyekben épp ezért sok fontos szempontból jobban meg lehet bízni, mint másfajta ismeretekben. Nomármost, a monizmus igénye természetes módon fakad a rendszerszerűségből, mivel ha az ember elég sokáig mozog egy rendszerbe szervezett fogalmi közegben, lépten-nyomon azt veszi észre, hogy (gyakran sok és nehezen követhető áttétellel ugyan) végül is minden mindennel összefügg. Nem feltétlenül azért, mert a világ ilyen, hanem mert a rendszer ilyen, de ez tökéletesen elegendő: ismét emlékeztetek rá, hogy a tudománynak nem feladata foglalkozni minden lehetséges emberi tapasztalat teljességével, csak azzal, amire fogalmi apparátusa képessé teszi. Ez mindenesetre nem kevés, mert ha egy jelenséget bármilyen módon kapcsolatba tudunk hozni a tudomány által már rendszerszerűen tárgyalt egyéb jelenségekkel, akkor logikus módon elvárhatjuk, hogy ő maga is kezelhető legyen - ha az épp adott fogalmak erre esetleg nem elegendők, akkor a fogalmi rendszer változtatásával, ahogy például Einstein házáról szólva említettem. Ezért kézenfekvő, hogy a tudomány által monisztikusan kezelt valóságból a valóság egészére általánosítsunk, feltételezve, hogy ontológiailag az is egységes. Így a monizmus, mint általános elv - vagy ha úgy tetszik, hit -, következik a tudomány egyik legfontosabb módszertani követelményéből, a rendszerszerű gondolkodásból.

Így tehát a parapszichológia (mint szándéka szerint tudományos szakterület) értékelésében nem szabad megállnunk annál a kérdésnél, hogy a tárgyát képező jelenségek egyáltalán léteznek-e. Sőt, nem szabad megállnunk annál a kérdésnél sem, hogy vizsgálati módszereiben igazodik-e a tudomány elfogadott normáihoz. Ez a két dolog nem elég: a tudományhoz hozzátartozik az a tudományos szemléletmód is, amelynek a monizmus egyik lényeges eleme. Gyakorlati szempontból persze a monizmusból nem a hit fontos, hogy a parapszichológiai jelenségek is visszavezethetők fizikai kölcsönhatásokra, hanem a szándék, hogy ezt a visszavezetést konkrétan el is végezzük; ám ez utóbbinak és a belőle következő kutatási stratégiának nyilvánvalóan feltétele az előbbi, vagyis hogy a jelenségeket a tudományos monizmus álláspontjáról közelítsük meg.

Fölösleges volna most részletesen felsorolnom, milyen válaszokat kaptam amerikai parapszichológusoktól a pszi-jelenségek filozófiai jelentőségére vonatkozó, néhány oldallal előbb idézett kérdésre. Eltekintve afféle mellébeszélésektől, hogy például "rossz a kérdés, mert kizárt dolog, hogy a pszi-jelenségeknek legyen valami köze a fizikához", a nagy többség egyértelműen azt mondta: ezek a jelenségek számára azért fontosak, mert az ember nem-anyagi jellegű tudatának megnyilvánulásait látja bennük. Néhányan úgy vélték, valamennyire akkor is érdekelnék őket, ha a fizikai szintre visszavezethetőnek bizonyulnának, de sokkal kevésbé. Ezzel egyébként az írásos szakirodalom is összhangban van: a "tudományos parapszichológia" négy folyóiratában megjelent cikkek közül viszonylag kevés szól filozófiáról, de amelyik igen, az egyértelműen dualista szemlélettel, vagyis az emberi tudatot és vele a pszi-jelenségeket a fizikai kölcsönhatások világától elvileg idegennek tartva.

Ez a szemlélet természetesen nem marad hatás nélkül sem a terület saját, belső fejlődésére, sem elismertségére a tudományos közvéleményben. Az előbbi hatás mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy még a módszertanilag legfelkészültebb kutatók többségét sem érdekli a vizsgált jelenségek magyarázata abban az értelemben, ahogy - mint az imént vázoltam - a magyarázatot a tudományban érteni szoktuk. Minek is érdekelné őket: ők már "tudják", hogy ezek a jelenségek úgyse vezethetők vissza olyan földhözragadt anyagi dolgokra, amikkel a tudomány foglalkozik. Számukra lényegében csak az a fontos, hogy a jelenségek létezését bizonyítsák a még mindig szép számú kételkedőnek.

Ez a törekvés, mintegy melléktermékként, szolgáltathat értékes anyagot a tudományos megértés számára is, mivel a bizonyításhoz szükséges, hogy a jelenségek viszonylag stabilan előállíthatók legyenek, ehhez pedig minél jobban ismerni kell létrejöttük feltételeit. Emlékszünk, az "Amit tudunk..." fejezetben azért kiderült, hogy elsősorban a pszichológiai feltételekről és a jelenségek pszichológiai természetéről már tudunk egyet-mást; nos, ezeket az ismereteket szinte kizárólag olyan kísérletek szolgáltatták, amelyekben a cél nem a jelenségek megértése, hanem egyszerűen minél reprodukálhatóbb előállítása volt. (Gondoljunk például a pszi-hibázásra és annak összefüggésére a kísérleti személyek lelkiállapotával, vagy a nem-szándékos telepátia jelenségére: ezeket mind úgy fedezték fel, hogy keresték a találatarány kellemetlen instabilitásának okait.) A pszichológiai jellegű vizsgálatokban az idézett szemlélet különben sem jelent nagy veszélyt: még a "normál" pszichológia sem tart ott, hogy az összetettebb pszichikus folyamatokat visszavezesse az agy fiziológiájára, tehát úgyis csak a jelenségszinten feltárható belső összefüggések lehetnek napirenden. Gyakorló pszichológusok ma még nem sokra mennek azzal az általános elvvel, hogy végső soron minden pszichikus folyamat megfeleltethető volna egy agyfolyamatnak, ha ez utóbbiakat kimerítően ismernénk. Ezért ha valaki (pl. a tipikus parapszichológus) mind a pszi-jelenségeket, mind a pszichikum "normál" működését tisztán szelleminek tekinti, nincs akadálya, hogy kapcsolatukat racionálisan közelítse meg, és így hozzájáruljon a pszi-jelenségek megértéséhez a pszichológiai leírásmód szintjén.

A jobb parapszichológusokat maga a tudományos módszertan arra ösztönzi - ideológiai beállítottságuktól függetlenül is -, hogy keressék a pszi-jelenségek belső összefüggéseit: erre közeli példa Chuck Honorton, a LAB vezetője. Nemrég már itthon kaptam tőle egy kéziratot legújabb kísérletéről, amelyben clairvoyance- és prekognícíó-találatarányt hasonlított össze olyan számítógépes játékban, ahol a program nem jelezte ki, hogy melyik próba clairvoyance-jellegű (amikor a kitalálandó információ a döntés időpontjában már létezik) és melyik prekogníciós (amikor az információ már a döntés után születik). Véletlenül észrevette ugyanis önmagán, hogy neki a prekognícíó ugyanebben a játékban jobban megy a clairvoyance-nél. A kísérletben végig ugyanaz a (régóta tehetségesnek ismert) személy játszott le összesen 1000 próbát; a prekogníciós próbákban statisztikailag szignifikáns találat-többletet ért el, és ezeknek a clairvoyance-próbák összesítéséhez viszonyított különbsége is szignifikáns volt. Ami azt jelenti, hogy a prekogníció az adott helyzetben neki is jobban ment. Ez azért igen különös, mert a játékban minden próba után volt visszajelzés a helyes választásról, a clairvoyance-próbákban is, tehát a játékos megtehette volna, hogy ezekben is prekogníciót használ, ha már az olyan jól megy neki: egyszerűen azt kellett volna "prekognizálnia", hogy a próba után mit fog látni helyes válaszként a képernyőn. De ezt szemlátomást nem tette meg - vagy valami egyéb gátlás lépett föl amiatt, hogy ezekben a próbákban az információ clairvoyance útján is rendelkezésére állt. Ennek a kísérletnek a kérdésfeltevése követi a tudományban szokásos eljárást: kapcsolatot keres a különböző jelenségek között. Arról a kutató az adott esetben nem tehet, hogy a kísérlet válasz helyett csak újabb kérdésekhez vezetett; ahogy Einstein mondta, "Isten ravasz". ("...De nem rosszindulatú" - tette mindjárt hozzá, amit mi a pszi-jelenségek trükkjei láttán néha kétségbevonunk.) Körülbelül 1970 óta a színvonalasabb parapszichológiai laborokban a kutatás iránya folyamatosan tolódik el az előbbihez hasonló kérdések felé, annak ellenére, hogy (elég egyértelmű benyomásom szerint) az ideológia közben a régi maradt. Valószínű ugyan, hogy a jelenségek fizikai oldalának viszonylagos elhanyagolásában szerepe van ennek az ideológiának is, de mivel a legtöbb kutató pszichológus képzettségű, a fizikai oldalt más ideológiával is bizonyára elhanyagolnák.

Sokkal kellemetlenebb az a hatás, amit a parapszichológia világnézeti beállítottsága a terület társadalmi külkapcsolataira gyakorol, ezen belül is főleg a "normál" tudományhoz való viszonyára.

Hadd mondjak két példát. Mikor Wigner Jenőnek említettem, hogy mivel foglalkozom itt Princetonban, váratlan lelkesedéssel nézett rám, és azt mondta: "Ez igazán nagyszerű... Tudja, nekem mindig is az volt a véleményem, hogy az embernek van lelke!" Azon viszont módfelett csodálkozott, hogy amit a LAB-ban csinálunk, az szerintem tudomány, és miután hosszan faggatott a mi "lelki" jelenségeinkről, elég nehéz volt rábírnom, hogy kvantummechanikáról is hajlandó legyen beszélgetni. Más. Egyik este a tévé népszerű Joan Rivers-showjában (ez egy ottani talk-show, a mieink többségénél bombasztikusabb stílusban) a kísértetekről volt szó, és már jó előre beharangozták, hogy hozzászól egy híres parapszichológus is. Thelma Moss volt az illető, az egyik "nagy öreg" (hölgy), aki ma már eléggé a terület perifériájára szorult, de a szakmai közvéleményben kétségtelenül a parapszichológia egyik úttörőjének számít. Joan Rivers nagy reverenciával bemutatta, aztán elkezdte az ő szuperszonikus hangján: "Tudja, Dr. Moss, én hiszek a kísértetekben, meg különben is borzasztó babonás vagyok... Ön is?" Mire Dr. Moss: "Én egyáltalán nem. De a kísértetekben én is hiszek, mert szerintem az egyáltalán nem babona." És aztán egy akadémiai székfoglaló modorában előadta, hogy a kísértetek olyan lelkek, akik a test halálakor valami peches véletlen folytán ittrekedtek a földön, és azóta nem képesek tudomásul venni, hogy már nem itt a helyük... De félni azért nem kell tőlük, mert ha életükben rendes fickók voltak, haláluk után is azok, sőt, mire kísértetek lesznek, rendszerint megjavulnak a kevésbé rendesek is. Közben hivatkozott saját, továbbá Dr. Ez és Az kutatásaira, amelyekkel mindezt "tudományosan" igazolták.

De még a mai vezető parapszichológusok által írt Handbook of Parapsychology ("A parapszichológia kézikönyve") című gyűjteményben is találni olyan fejezeteket, mint pl. "pszichikus gyógyítás" (emlékeznek a fülöp-szigeteki csodadoktorokra?), reinkarnáció, élet a halál után, hogy a kifejezetten filozófiai halandzsákról ne is beszéljünk. Vagy például a már említett kaliforniai konferencián az egyik kiemelt témacsoport az úgynevezett "channeling" volt, ami körülbelül azt jelenti, hogy az ember tudatán át idegen szellemiségek nyilatkoznak meg; ezek többek közt lehetnek halottak is, amely esetben a modern műszónak hangzó "channeling" egyszerűen a spiritiszta médiumok ténykedésével azonos. A "tudományos parapszichológia" képviselőinek viszonya ezekhez a dolgokhoz enyhén szólva határozatlan: általában nincsenek megelégedve ugyan az ilyen "egzotikus" témák kutatásában alkalmazott módszerekkel (ami nem csoda, mert ezeket a leggyengébb fickók csinálják), de magát a témakört - pl. halálon túli élet, reinkarnáció, channeling - ők is a parapszichológiához szervesen hozzátartozónak tekintik abból a természetes okból, hogy az ember "spirituális dimenziójára" irányulnak, akár (szerintük) a telepátia vagy a prekogníció. Bevallom őszintén, ha a parapszichológiának ezzel a részével találkoztam volna először, valószínűleg magam is azonnal áltudománynak minősítettem volna az egészet, telepátiástul és prekognícióstul úgy ahogy van, és utána már nem lettem volna hajlandó időt és energiát szánni arra, hogy az értelmes dolgokat az értelmetlenektől elválasszam. Ezért nem tartom pusztán dogmatizmusnak, hogy a tudományos közvélemény nagy része ma is így vélekedik megkülönböztetés nélkül az egész területről. Ahogy például Paul Kurtz (áltudományokra specializálódott amerikai filozófus) írja "Tudomány-e a parapszichológia?" című cikkében (The Skeptical Inquirer, 3. köt., 1978, 25. oldal): "A parapszichológiai irodalom olyan témákat ölel fel, mint clairvoyance, telepátia, prekogníció, pszichokinézis, lebegés a levegőben, poltergeistek, materializáció, dematerializáció, pszichikus gyógyítás, pszichikus sebészet, jóslás tárgyakból, pszichikus fényképezés, emberi aura megfigyelése, testenkívüliség, reinkarnáció, retrokogníció, holt lelkek hangjának magnófelvételei, kísértetek, élet a halál után, visszaesés régebbi történelmi korokba és így tovább." A felsorolt okkult szakkifejezések némelyike az átlagembernek nyilván érthetetlen, de semmit sem veszít vele, ha most nem magyarázom meg. Természetesen az, amit Kurtz itt parapszichológiai irodalomnak nevez, nem a Journal of Parapsychology-t és a másik három szakfolyóiratot jelenti, hanem a népszerű magazinokban megjelenő és Thelma Moss kísérteteihez hasonlóan a parapszichológiához sorolt zöldségeket; de az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha-néha a szakfolyóiratok is közölnek összefoglaló könyvismertetést pl. reinkarnációról vagy pszichikus gyógyításról stb.

Most lássunk néhány tényt: voltaképpen hogy is áll a parapszichológia szénája a tudományos közvéleményben.

1973-ban az angol New Scientist folyóirat közölte egy kérdőíves vizsgálat eredményét, amelyben a döntően kutatókból álló olvasókör 1416 tagja válaszolt a következő kérdésre: Ön szerint az érzékszerveken kívüli érzékelés (rövidítve ESP) [a] megállapított tény; [b] valószínű lehetőség; [c] nem tudni, hogy létezik-e; [d] valószínűtlen lehetőség; [e] lehetetlen. A válaszolók 67%-a esett az [a]+[b] kategóriába, tehát kétharmaduk szerint az ESP vagy tény, vagy legalábbis valószínű lehetőség; csak az [a] kategória aránya 25 százalék volt. Amerikában ugyanezzel a kérdőívvel vizsgálták egyetemi és főiskolai tanárok körét, 1188 válaszolóval; itt az [a]+[b] kategória százalékos aránya együtt 65,6, külön az [a] kategóriáé 16,3. Ez a két eredmény közel azonos, és azt jelzi, hogy az érzékszerveken kívüli érzékelés (telepátia, clairvoyance és prekogníció) létezését a széles tudományos közvélemény többsége elfogadja. Ám amikor ugyanezt a vizsgálatot megismételték az úgynevezett "elit tudósok" körében, a kép ettől igen különbözőnek bizonyult. "Elit tudós"-nak a vizsgálat készítője (James McClenon amerikai tudományszociológus) azokat tekintette, akik az American Association for the Advancement of Science választmányának tagjai vagy szakcsoport-képviselői voltak, összesen 497 személy; közülük a kérdőívre válaszolt 339. Az [a]+[b] kategória itt csak 29 százalékot tett ki, külön az [a] 3,8 százalékot. Az indoklásra vonatkozó kérdésekből kiderült, hogy az ESP létezését valószínűsítők inkább személyes tapasztalatokra, az elutasítók inkább általános elméleti meggondolásokra hivatkoztak; az "elit tudósok" körében a szakirodalom vagy akár a népszerűsítő irodalom véleményformáló szerepe egyértelműen kisebbnek adódott, mint a tudósoknál általában. Mivel a folyóiratok szerkesztői, a Tudományos Akadémia és hasonló tekintélyes szervezetek tagjai, a kutatóintézetek vezetői nagyrészt ugyanezek az "elit tudósok", érthető, hogy a parapszichológia hivatalos elismertségét döntően az ő véleményük határozza meg. Ők őrködnek afölött, hogy a parapszichológia képviselői csak minimális teret kapjanak a tudományos szakirodalomban, és hogy az állami kutatási pénzek ne kerülhessenek olyan intézményhez, amely ilyen természetű kutatással foglalkozik; egyáltalán, hogy a parapszichológia áltudományként minden szempontból élesen el legyen különítve az igazi tudományoktól. Ebből a szempontból lényegében csak az ő álláspontjuk számít, nem a "laborplebs" többségéé, amely például az ESP kutatását indokolt tudományos tevékenységnek tartja.

McClenon egész könyvet szentelt a parapszichológia és a tudomány viszonyának ("Deviant Science", azaz Deviáns Tudomány címmel), nem elsősorban a parapszichológia miatt, hanem annak kimutatására, hogy ideológiai szempontok a tudomány irányításában milyen nagy szerepet játszanak. Minek kell ezt külön kimutatni, kérdezhetné az ember, hiszen úgyis teljesen nyilvánvaló! Ne felejtsük el azonban, hogy Amerikában éppúgy élnek nagy társadalmi illúziók, mint nálunk, csak ezek más dolgokra vonatkoznak: ahogy az amerikai átlagpolgár meg van győződve róla, hogy abszolút politikai szabadságban él, úgy az amerikai átlagtudós szemében a tudomány abszolút ideológiamentes, és ha valaki módszertanilag kifogástalan munkát végez, akkor senkinek sincs joga elvenni tőle például a publikációs lehetőséget vagy az állami kutatási támogatást. Nagyon kevesen vonják kétségbe azt az elvet, hogy a tudomány egyenlő a tudományos módszerrel. A valóságban a dolog persze úgy van, mint a kultúra minden más területén: formális jogi szabályozás nélkül ugyan, de az ideológiai színképnek mindenütt van támogatott, tűrt és tiltott része. Ha visszaidézik, amit a tudományos monizmus szerepéről írtam, nem lesz meglepő, hogy én ezt nemcsak elkerülhetetlennek, hanem alapjában véve hasznosnak is tartom. Mint mindenfajta kategorizálás, ez is szükségképp azzal jár, hogy a fürdővízzel együtt időnként kiöntenek egy-két csecsemőt is, de a nettó eredmény valószínűleg megéri. Hogy az ember kedvenc pszi-jelenségei pont ilyen kiöntött csecsemőnek bizonyulnak, az kellemetlen, de nem ok arra, hogy elfogultak legyünk.

A tudomány ideológiamentességének illúziója igen érdekes következménnyel jár a parapszichológusok és bírálóik viszonyában. A szóban forgó illúziót ugyanis mindkét oldal osztja. Ezért aztán a vita egy tipikus fordulója a következő módon zajlik le. A parapszichológus elvégez mondjuk egy számítógépes prekogníció-kísérletet, és kijön neki a várt hatás statisztikailag egyértelműen. Tegyük fel, hogy ő a jobbak közül való, tehát kellően ért a statisztikához, és tudja, hogy más szempontokból is mi mindenre kell vigyázni; a kísérlet eredménye így számára teljesen meggyőző. Ugyanakkor ideológiailag a dualizmus talaján áll, és magát a vizsgált jelenséget eleve ilyen alapon értelmezi. Adott esetben ezt a közleményében (mondjuk a Journal of Parapsychology-ban) nem hangsúlyozza, hiszen ez tudomány, tehát ideológiamentes, de az egész szakterületen elfogadott szemlélet miatt úgyis így értelmezi mindenki más is mind a parapszichológusok, mind ellenfeleik körében. A cikket elolvassa valamelyik elkötelezett kritikus, aki maga is végez kutatást mondjuk fejlődéspszichológiában, és bár nem tud róla, szívügye a tudományos monizmus, mint általános elv. Így a szíve természetesen elszorul, hogy már megint jön valaki egy ilyen természetfölötti badarsággal tudományos mezbe öltöztetve. A cikk technikai részleteit csak átfutja, hiszen a statisztika görög betűinél számára sokkal fontosabb a "konklúziók" fejezet óhindu halandzsája arról, hogy itt szemlátomást nem-fizikai kölcsönhatásról van szó. De mivel ő is tudja, hogy a tudományban nincs helye ideológiai indítékú vitának, mire az érzés a szívéből az agyáig ér, neheztelése automatikusan módszertanra fordítódik le: eddigre már azt is tudja, hogy valahol biztos hiba van a görög betűk körül, vagy ha nem ott, akkor a cikkből ravaszul kihagyott részletekben. Például a szerző nem zárta ki eléggé a csalás lehetőségeit. Vagy ha a szövegben látszólag eleget és meggyőzően ír erről, akkor nincs kizárva, hogy ő maga hazudik. Volt ott valaki, aki a kísérlet közben ellenőrizte? Mi van, ha maga a számítógépi program nem azt csinálja, amit ő állít? Na ugye. Ebben a szellemben írja meg az ellencikket, amelyet mellesleg a népszerű tudományos folyóiratok (pl. Science vagy Nature) szerkesztői, hogy, hogy nem, sokkal szívesebben közölnek a parapszichológiai cikkeknél; ebben ő egyetlen szót sem ejt ideológiáról, hanem taglalja a lehetséges csalási lehetőségeket, amelyeket a parapszichológus nem zárt ki, és ezek alapján kimondja a verdiktet, hogy az eredmény teljesen megbízhatatlan. Most jön megint a parapszichológus. Számára nyilvánvaló, hogy a kritikus módszertani kifogásai gyerekségek, mert például a számítógépi programhoz rajta kívül senki sem férhetett hozzá, önmagáról pedig tudja, hogy nem csalt. Így megnyugszik abban, hogy a kritikus hülye és dogmatikus, bár taktikai okból elhatározza, hogy a következő kísérleténél módszertanilag még a szükségesnél is sokkal körültekintőbb és az ismertetésben részletezőbb lesz. Azt természetesen nem veszi észre, hogy az igazi probléma a kísérleti eredmény értelmezésével van, annál is inkább, mert hiszen számára ez az értelmezés a lényeg: ha a pszi-jelenségek nem az ember spirituális dimenzióinak kifejeződései volnának, mit érne az egész parapszichológia? Különben is, mivel a tudomány ideológiamentes, köteles elfogadni az ő eredményeit, amennyiben azok módszertanilag hibátlan kísérletek termékei. Dühödten nekiáll hát az újabb kísérletnek, még fejlettebb módszerekkel és változatlan ideológiával. Jöhet a vita következő fordulója...

A parapszichológia tudományos elismertségének kérdését az utóbbi években egy lényeges új fejlemény színezi: az irracionalizmusnak az az új hulláma, amely különösen Amerikában egyre nevetségesebb (vagy egyre félelmetesebb) arányokat ölt. Erről kicsit bővebben fogok beszélni, mint amennyire a parapszichológiával való közvetlen kapcsolata indokolná, mert az országban lépten-nyomon érzi az ember, és mert önmagában is igen tanulságos. A parapszichológia intelligensebb ellenfelei - mint pl. a már említett Paul Kurtz, vagy a zseniális "Gödel, Escher, Bach" írója, Douglas R. Hofstadter - nem titkolják, hogy számukra itt többről van szó, mint néhány periférikus jelenség léte vagy nemléte: széles társadalmi rétegekben a felvilágosodás óta kialakult racionális gondolkodásmódot kezdi felváltani újra a középkor miszticizmusa, és a parapszichológia a pszi-jelenségek rá jellemző értelmezésével ezt a tendenciát magába a tudományba csempészné be.

Az USA mindig vallásos ország volt, hiszen már a bevándorlók nagy része azért hagyta el eredeti hazáját, mert ott üldözték a hite miatt. Nem véletlen, hogy a többség valamelyik protestáns felekezethez tartozik, és a kisebb, szélsőséges szekták is jóval többen vannak, mint például Európában. Később az etnikai csoportok összetartásához a közös hit nyilván erősen hozzájárult, ahogy ez még ma is megfigyelhető; ugyanakkor a vallási élet gyakorlata alkalmas volt rá, hogy közelebb hozza egymáshoz a különböző nemzeti eredetű csoportokat is. Több embertől megkérdeztem, hogy szerintük ma a lakosság hány százaléka aktív vallásgyakorló; a válaszok kilencven-kilencvenöt százalék körül mozogtak, többnyire megjegyezve, hogy a kisszámú ateista is inkább csak New Yorkban meg egy-két másik nagyvárosban él a keleti és a nyugati parton. Ez a vallásosság azonban - hasonlóan az európaihoz - a civilizáció fejlődésével egyre inkább visszaszorult az élet magánszférájába olyan értelemben, hogy nemcsak az egyházi szervezetek, hanem a keresztény ideológia is egyre kevésbé volt hatással a társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokra. Szerepét fokozatosan a tudomány vette át, amely sokkal hatékonyabb eszmei keretet tudott nyújtani a polgári társadalom józan pragmatizmusának. A hívő ember pedig megszokta, hogy bizonyos szimbolikus értelemben igaz ugyan a Biblia szövege is, de azért például a növény- és állatfajok a valóságban mégis a darwini evolúció szerint fejlődtek ki, és általában, az anyagi világra az érvényes, amit a tudomány mond; Isten fennhatósága alá inkább csak az emberi lélek tartozik.

Ezt a tendenciát erősítette, hogy a kereszténység amerikai változataiban - ahogy ez még ma is szembetűnő Princeton környékén, ahol az új fundamentalizmus befolyása csekély - a vallás hitbeli oldala sokkal kevésbé lényeges a szociális oldalánál. Itt a helyi felekezetek (összehasonlítva pl. a magyar egyházközségekkel) sokkal inkább valamiféle lakossági klubokra emlékeztetnek, gyermekzsúrokkal, jótékonysági gyűjtésekkel, alkalmi amatőr színielőadásokkal, amelyeket alkalmasint a templomban tartanak (a házinénim az egyikre el is cipelt, életemben nem unatkoztam annyit harminc perc alatt). A tévében láttam egy vitát arról, hogy az AIDS-betegeket a legtöbb felekezet miért közösíti ki, ahelyett, hogy támogatást nyújtanának nekik, hiszen nyilván igencsak rászorulnak; ezt persze főleg a riporter szorgalmazta, meg néhány liberálisabb lelkész, a jelenlévő egyházi méltóságok egyfolytában a szex bűnös voltát emlegették. Meg pláne a homoszexét, mint a szóban forgó AIDS-esek többségénél. Amiért ezt most említem, az a liberális oldal szemlélete (a górék dogmatizmusa természetes). Kizárólag arról beszéltek ugyanis, hogy milyen tragikus egy embernek, gyakorlati és pszichológiai szempontból egyaránt, ha elveszti a felekezetben kialakult szociális kapcsolatait. Ezt igen megértően és sokoldalúan taglalták, a "kemény vonal" híveit néha zavarba is hozva. De arról, hogy ezek az emberek hisznek egy meghatározott Istenben, akinek földi képviseli egyszercsak kijelentik, hogy a hitükhöz nincs joguk többé, ez szóba se került. Mint tudják, én nem vagyok hívő, de a dolognak ez az oldala nekem már a vita elején beugrott; saját vallásos ismerőseimnek adott esetben valószínűleg ez lett volna a legtragikusabb az összes következmény közül.

Nos, újabban a kereszténység egy sajátos irányzata Amerikában megint előjön a lelkekből és templomokból a nagy nyilvánosság elé: az úgynevezett "protestáns fundamentalizmus". Híveinek számát az USA-ban már harminc-negyven százalékra becsülik (Free Inquiry, 1986-87 téli szám); terjedését nem a felebaráti szeretet erősödése jelzi, hanem embertelen morális dogmák újjáéledése és a valóságról szerzett észszerű emberi tudás megtagadása. Ebben az országban, ahol középiskolás lányok rakásra szülik (nem szándékosan) gyerekeket, a fundamentalista csoportok évek óta megakadályozzák a szervezett szexuális felvilágosítást és fogamzásgátló szerek nyilvános propagálását. Ebben az országban, ahol az Alkotmány szerint állami intézményeknek egyetlen vallást sem szabad a többi rovására előnyben részesíteniük, tankönyveket tiltanak be, mert például a gazdasági folyamatokat a keresztény Isten említése nélkül tárgyalják (természetesen nem országosan, legalábbis egyelőre, hanem helyileg, ahol a fundamentalisták befolyása erős). Ebben az országban, ahol 1862-ben Lincoln elnök még kijelenthette, hogy nem ért egyet a megváltás keresztény tanításával, ma Reagan szerint megdönthetetlen tény, hogy minden bonyolult és veszélyes kérdésre, amellyel itthon és a világpolitikában neki szembe kell néznie, megvan a válasz egyetlen könyvben, a Bibliában.

1986-87-ben pont két nagy könyvper tartotta izgalomban mind a fundamentalistákat, mind ellenzőiket. Tennessee államban nem tankönyvekkel volt baj, hanem iskolai kötelező olvasmányokkal: fundamentalista szülők egy csoportja követelte, hogy ezek listájáról vegyék le többek között az Óz bölcsességét, Andersen meséit, az Anna Frank naplóját és Jane Goodall híres könyvét saját csimpánzmegfigyeléseiről ("Az ember árnyékában", valóban nagyszerű mű), mert ezek tartalma ellentétben áll a keresztény vallás tanításaival. Az Óz például azért, mert a bátorságot, okosságot és más erényeket szerzett tulajdonságként mutatja be, nem Isten által adományozottként; Andersennél szerepel egy jövendőmondó, márpedig világos, hogy a jövőbelátás egyedül Istennek és az ő kiválasztottjainak képessége; Anna Frank szerint a különböző vallások egyenértékűek; Jane Goodall könyve pedig egyetértőleg említi a biológiai evolúciót. Hawkins megye bírósága a követelésnek helyt adott, azzal az indoklással, hogy a gyermekek eszmei nevelése a szülök joga, és az állami iskola épp az Alkotmány szerint ebbe nem szólhat bele. De természetesen az indoklás nem számít: Amerikában a bírói döntéseket mindenekelőtt az uralkodó közhangulat határozza meg. Az iskola mindenesetre fellebbezett, arra számítva, hogy felsőbb fokon a helyi fundamentalistáknak már kisebb befolyásuk van; hogy mi lett az ügy vége, azt nem tudom, valószínűleg még ma is tart valahol. Ismerőseim szerint felsőbb szinteken azért a józan ész még felülkerekedik.

A másik per tárgya általánosabb, bár közvetlenül itt is iskolákról és könyvekről van szó. Alabama államban 624 szülő perli az egész állami iskolahálózatot azért, mert a tankönyvek egyetlen vallást, az úgynevezett "világi humanizmust" propagálják a többi vallással szemben. Hogy mi ez a "világi humanizmus"? Talán sejtik: nagyjából minden Homérosztól Shakespeare-en és Beethovenen át Thomas Mannig és Henry Moore-ig, minden, ami a humanizmust nem Istenből és a Bibliából vezeti le, ami lehetségesnek tart pozitív erkölcsi értékeket vallási alap nélkül is. Óriási trükk ám, hogy mindezt mint "vallást" támadják, mert ha ezt az egyetlen definíciót sikerül elfogadtatniuk, akkor az Alkotmányból tényleg feketén-fehéren következik, hogy Shakespeare-nek nincs több joga jelen lenni az angolórán, mint Reverend Pat Robertson tévéprédikátornak! (Egy másik fundamentalista csoport különben is követeli például a Rómeó és Júlia betiltását az öngyilkossági jelenet miatt.) Az egész ügyben van egy sajátosan amerikai poén: a mind vallásos, mind vallástalan humanistákat egyesítő szervezet, az American Humanist Association, amelyet általában a világi humanizmus szervezeti képviselőjének tekintenek (saját tagjai is), pénzügyi meggondolásból már megalakulása idején vallási szervezetként jelentette be magát a hatóságoknál. Így ugyanis adómentességet élvez... Természetesen minden értelmes ember kizártnak tartja, hogy az állami oktatásból gyakorlatilag az egész emberi kultúrát száműzzék, hiszen az még inkább növelné a szakadékot a magániskolába járó gazdagabb és az amúgy is alacsonyabb színvonalon oktatott szegényebb gyerekek műveltsége között. (Hacsak a fundamentalista hullám nem gyűrűzik be a magánoktatásba is.) Lehet, hogy majd itt is kell valami olyan megoldást találni, mint a Princetoni Téli Olimpia női csapatánál, hogy az Alkotmány is megmaradjon, meg azért Shakespeare is. Legföljebb (vagy legalább?) álarcban.

Talán elnézik, ha mindehhez közbevetőleg egy személyes megjegyzést is fűzök. A szocializmus idején én itthon határozottan rokonszenveztem a keresztény vallással, mert saját tapasztalatok alapján úgy vettem észre, hogy követői rendszerint becsületesebbek, megbízhatóbbak és másokkal szemben megértőbbek, mint az átlag. Bármennyire is el vagyunk foglalva mostanában azzal, hogy egyáltalán megéljünk, azért nekem változatlanul fontos, hogy milyen erkölcsi közeg vesz körül, és mindenfajta bruttó és nettó jövedelemnél kevésbé mondanék le róla, hogy szerethessem azokat, akikkel nap mint nap érintkezem; és egy olyan országban, ahol a vallást elnyomták, könnyebb volt a vallásos embereket szeretni. Már persze az olyanokat, akik valóban a kereszténység szellemében éltek. Ezért aztán elfeledkeztem arról, amit pedig a történelemből többé-kevésbé mindenki tudhat: hogy a ahol a vallásnak hatalma van, ott hajlamos rá, hogy agresszívvé és antihumánussá váljon. Azt hiszem, ez nem véletlen: ha egy ideológia az emberi létnek magukon az embereken kívüli célt tulajdonít, és azt fontosabbnak tartja, mint az egyének boldogulását, akkor az utóbbit garantáltan fel fogja áldozni a magasabb célért, amennyiben módja van rá. Ezt a marxizmusról már saját bőrünkön tapasztaltuk, a kereszténységről viszont mintha szívesen elfelejtenénk. Pedig ő vagy kétezer évig még sokkal alaposabban igazolta (több ideje volt rá), mint a marxizmus. Kicsit szégyellem, hogy ezért a nyilvánvaló tanulságért át kellett repülnöm az Atlanti-óceánt, de mindenesetre most már igyekszem nem elfelejteni... Azzal együtt, hogy saját keresztény ismerőseim (meg mai magyar hittársaik általában) ettől nem lesznek kevésbé rokonszenvesek. Viszont ha azt hallom mondjuk egy parlamenti képviselő szájából, hogy a nálunk kialakult erkölcsi válságot az egyház befolyásának erősítésével kellene megoldani, akkor eszembe jut Amerika, és végigfut a hátamon a hideg.

Az irracionalizmus másik nagy hulláma talán kevesebb embert érint, de hasonlóan látványos. Összefoglalóan úgy hívják, hogy "Új kor" (New Age) mozgalom; vagy inkább irányzat, mert nincs olyan központosított szervezete, mint a mozgalmaknak. Rengeteg dolog tartozik bele, a távol-keleti misztika szektáitól a hagyományos spiritizmuson, asztrológián, Thelma Moss-típusú parapszichológián és hasonlókon át olyan gyakorlati (de misztikus ideológiával kiegészített) egyénfejlesztő módszerekig, mint jóga, meditáció vagy gyógyfüves orvoslás. Valójában épp az közös benne, hogy elveti a racionális gondolkodásmódot, mégpedig radikálisabban, mint a szervezett vallások nagy többsége. Hívei - ellentétben pl. a protestáns fundamentalistákkal - az egyéni spirituális élményt keresik, szervezetekkel és általában a csoportfegyelemmel szemben bizalmatlanok. Terjedéséről néhány adat (U. S. News and World Report, 1987, Február 9): a "New Age" könyvesboltok száma az országban kb. 2500, kétszer annyi, mint öt évvel ezelőtt; a legnagyobb paperback-könyvkiadónál (Bantam Books) az ilyen tárgyú kiadványok forgalma tíz év alatt tízszeresére növekedett; csak Kaliforniában 1000 főhivatású spiritiszta médium tevékenykedik, akik némelyike szeánszain kívül csoportos előadásokkal és videoműsorokkal összesen évi egymillió dollárnál is többet keres; az egyik keresztény-misztikus szektának (Unity School of Christianity) 3 millió híve van, tagcsoportjaik száma három év alatt 34 százalékkal nőtt; a Stanford Research Institute International felmérése szerint az amerikai lakosság 5 - 10 százaléka vesz részt rendszeresen New Age programokban (spirituális tanfolyamok, előadások, szeánszok stb.). Jellemző az irányzat híveinek életkora és társadalmi helyzete is: ma többségük 40 évesnél fiatalabb, tanult és jómódú. Az egyik arizonai tanfolyamon, ahol több ezren tanulnak "parapszichológiai képességeket", az igazgató szerint néhány éve még a hallgatók 90%-a háztartásbeli nő volt, ma pedig majdnem kétharmaduk értelmiségi vagy üzletember. Itt jegyzem meg, hogy a protestáns fundamentalizmus sem korlátozódik a műveletlen rétegekre. Számomra elég hátborzongató volt például beszélgetésem egy matematikussal, akit szakmailag igen jó fejnek ismertem meg, míg aztán rátérve általánosabb témákra, megtudtam tőle, hogy a világ néhány év múlva elpusztul, mert ez benne van valahol a Bibliában. (Ne kérdezzék, hogy tényleg benne van-e, nem ellenőriztem.) Először azt hittem, ugrat, és ha nem Amerikában vagyunk, talán nem is tudott volna meggyőzni az ellenkezőjéről.

Ha egy eszmerendszerben tömegek hisznek, biztos, hogy reális társadalmi igényt elégít ki, és ha irracionális eszmerendszerről van szó, az is biztos, hogy ez nem a valóság megismerésének igénye. Ezért eléggé kilátástalan az a törekvés, amivel némely amerikai értelmiségiek próbálkoznak, hogy logikus érveléssel szorítsák vissza. Hozzánk a LAB-ba járt egy folyóirat, a Skeptical Enquirer, amely ezt csinálja évek óta, többek között a csaló médiumok és áltelepata mutatványosok leleplezésével (meg sajnos a valódi laboratóriumi eredmények ál-leleplezésével, de erről majd később); ezt a lapot egy főleg tudósokból, írókból és bűvészekből álló egyesület adja ki, amelynek tagja például Isaac Asimov, Martin Gardner, Carl Sagan és B. F. Skinner, hogy csak a leghíresebbeket említsem. Nekünk hivatalosan azért járt, mert az embernek ismernie kell a fő ellenségeit, de be kell vallanom (csak ne mondják vissza a főnöknek), hogy a benne lévő cikkek nagy többségét személy szerint határozottan szimpatikusnak találtam. Legalábbis a szándékukat. Mert hogy eredményük is lesz, az enyhén szólva kétséges: körülbelül olyan a helyzet, mint amikor egy hormonzavar miatt elhízott embert azzal akarnak lefogyasztani, hogy elmagyarázzák neki az egészséges táplálkozás elveit. A tömeg nem egyszerűen azért hisz a médium természetfölötti képességeiben, mert nem veszi észre a csalást. Ez is kell hozzá persze, de nem ez a lényeg. Elsősorban azért hisz, mert eleve hinni akar. A médiumok és jövendőmondók, éppúgy, mint Pat Robertson atya és multimilliomos prédikátor-társai olyasmit nyújtanak az embereknek, amit azok a tudománytól és általában a mai racionalitástól nem kapnak meg: érzelmi biztonságot. Elég volt végignéznem néhány tévéinterjút "újjászületett keresztényekkel" (a fundamentalisták szeretik így hívni magukat), vagy meghallgatnom parapszichológus kollégáim precíz beszámolóit spiritiszta ismerőseikről, hogy ez világos legyen.

- Nem tudom, hogy van ez nálatok - volt egy meggondolandó vélemény, természetesen nem szó szerint ugyanígy, csak lényegileg -, de ebben az országban a tudomány sohasem volt képes rá, hogy alapja legyen egy elfogadható és érzelmileg kielégítő világképnek. Még maguk a tudósok számára se. A racionális meggondolásokból valahogy folyton az jön ki, hogy minden érték múlandó és minden erkölcsi rend történelmileg esetleges, és ez az embereket nagyon elbizonytalanítja. Ahogy a civilizáció fejlődésével a hagyományos eszmék sorra gyanússá válnak, úgy tűnik, az ember számára vezérelvként csak a nyílt önzés marad. Ez most már nemcsak azt jelenti, hogy a legintelligensebb és így a legcinikusabb egyetemi professzorokban még közeli munkatársaik se bízhatnak meg, mert azt a társadalom még elviselné... De az emberi kapcsolatok már az egész, viszonylag művelt középosztályban bomlásnak indultak, köztük a legközvetlenebb családi kapcsolatok is. Sok ezer gyerek kallódik úgy valahol az országban, hogy egyszercsak lelépett otthonról, és még csak nem is keresik. És ez nem a nagyvárosi szegénynegyedekre jellemző! Nemrég egy felmérés kimutatta például, hogy a döntően feketék lakta területeken a családi közösség sokkal stabilabb. De ezen belül, ahol a gazdagabb és műveltebb négerek laknak, ott megjelennek ugyanazok a problémák, mint a fehéreknél. A válás, a gyerekek narkózása, szökése, kimaradása az iskolából, meg újabban a tömeges öngyilkosság. Mit segített ezen a tudomány? Tudod, hogy például az öngyilkossági statisztikákban milyen foglalkozásúak vezetnek? A pszichiáterek! (A protestáns lelkészek mellett.) A tudomány egyre fejlődik, az élet minősége egyre romlik, és a fejlődő tudománynak szemlátomást nincs semmi receptje rá, hogy a romlást megállítsa. Sőt, hozzájárul azzal, hogy tovább lazítja a még meglévő értékrendet. A tudomány mindig újabb és újabb kérdéseket tesz fel ott, ahol az egyszerű embernek válaszra volna szüksége; így aztán nem csoda, ha inkább a prédikátorokhoz meg az utcasarki jósokhoz fordul. Mi hiába tudjuk, hogy a problémáit azok se oldják meg... Mellesleg, mi nem is tudhatjuk, hogy megoldják-e, mert a tudomány épp az olyan kérdéseket tárta fel legkevésbé, hogy valójában mi hiányzik ezeknek az embereknek. Lehet, hogy egyszerűen csak valami koherens és könnyen emészthető világképre vágynak, ami orientálja őket a mindennapokban. Lehet, hogy mindenekelőtt közösségtudatra, arra, hogy tartozzanak egy csoporthoz, velük azonosan gondolkodó és érző társakkal. Ha mindezt egy fundamentalista szektában kapják meg, és mondjuk ezáltal kerülik el a neurózist, akkor mit számít, hogy cserébe le kell tagadniuk a Nagy Ősrobbanást az égről? Hát nem megéri? Ide figyelj, én ismerek néhány médiumot, akiről pozitíve tudom, hogy rendszeresen csal. De azt is tudom, hogy ha lebuktatnám, valószínűleg beledilizne. Mert ő a trükkjeit transzállapotban csinálja, vagyis disszociált állapotban, ahogy a pszichológusok nevezik, és maga is hiszi, hogy olyankor a szellemek rugdossák mondjuk az asztalt, nem pedig ő maga. Neki erre a szellemjátékra van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán életképes legyen. Ahogy más félbolondoknak arra, hogy fizikailag kínozzák a családjukat, vagy hogy percenként kezet mossanak, vagy elmondják naponta ötszázszor a Miatyánkot. Nem tartom kizártnak, hogy ez a jelenség általánosabb érvényű, mint gondolnánk. Vagyis lehet, hogy a társadalom működésébe pszichológiailag bele vannak kalkulálva az afféle kényszeres tünetek, mint Reverend Pat Robertson meg a New Age. Lehet, hogy hosszú távon az ember képtelen létezni pusztán racionális világképpel. Mindenesetre szórakoztató lenne, ha erre ne adj Isten épp tudományos alapon jönnénk rá...

Hát körülbelül ez az a háttér, amely előtt a parapszichológia és a "normál" tudomány mérkőzése zajlik. Ezzel a háttérrel bizony érthető, ha az utóbbi képviselői - értem ezalatt a befolyásos "elit tudósok" csoportját, akik őrködnek a tudományos szemlélet hegemóniája fölött - az indokoltnál is nagyobb gyanakvással fogadnak mindent, aminek természetfölötti szaga van; és hogy nemcsak a szagot akarják az ablakon kihajtani, hanem kidobni magát a szagos tárgyat is, biztos ami biztos. Ami esetünkben azt jelenti, hogy a pszi-jelenségek spirituális értelmezésén túl már puszta létüket is tagadják.

Nekünk a kelet-európai tapasztalatok birtokában persze evidens, hogy tények ideológiai indítékú tagadása szükségképp az ellenkező hatást éri el, mint amit el akar érni. Feltéve, ha valóban tényekről van szó. Ilyen szempontból nem annyira a laboratóriumi eredmények számítanak, hanem a pszi-jelenségek olyan spontán esetei, amelyeket túl abszurd volna véletlen egybeeséssel magyarázni. Mivel rólam sokan tudják, hogy ilyesmikkel foglalkozom, elég gyakran hallok történeteket elsősorban spontán telepátiáról és prekognícióról, és bár természetesen van köztük egy csomó kevéssé meggyőző is (számomra a többség ilyen), még így is marad jó néhány, amely túlságosan egyértelmű ahhoz, hogy elüssük valami "normál" magyarázattal. Nyilvánvaló, hogy aki egy ilyet átél, annak mondhatja akár a Tudományos Akadémia elnöke is, hogy az efféle eset mind vagy véletlen, vagy csalás... Sőt, mindnyájunknak vannak olyan családtagjaink, barátaink és ismerőseink, akiknek nem kételkedünk a szavahihetőségében; ha ezek közül mesél el valaki egy kellőképp meggyőző történetet, az ebből a szempontból olyan, mintha személyesen velünk történt volna. Márpedig akár tetszik, akár nem, ilyen történetek rengeteg emberrel megesnek. Persze időben ritkán, ami nem csoda, hiszen kísérletekből is tudjuk, hogy ezek a jelenségek kis valószínűséggel fordulnak elő. Több ismerősöm összesen egy esetet tart számon egész életében, mondjuk telepátiából, de az az egy olyan nyilvánvaló - és néha olyan drámai élmény - volt számára, hogy utána a telepátia létezéséről már képtelenség volna lebeszélni. (Egyébként nyilván nem fognak csodálkozni azon, hogy az Elemér-vizsgák konzekvens sorozata rám is körülbelül ilyen hatással volt.) A parapszichológiában elfogadott dualista értelmezéssel más a helyzet: annak elfogadása korántsem szükségszerű, bármilyen hatásos is maga az esemény. Igen sokan - különösen egy olyan pragmatikus kultúrközegben, mint a miénk itt Magyarországon - azonnal még a valóságosnál is "prózaibb" magyarázatra gondolnak, mint pl. agyi elektromágneses sugárzás; az mindenesetre eszükbe se jut, hogy a velük történt esetnek köze lehetne halhatatlan lélekhez és hasonlókhoz. Elvben megvan tehát a lehetősége annak, hogy a pszi-jelenségek létezésének kérdését egyértelműen elválasszuk tudománytalan értelmezésüktől, és pontosan a tudományos világkép érdekében ezt mindazoknak meg is kellene tenniük, akik (mint pl. a Skeptical Inquirer köre) az irracionalizmus divatjával hatékonyan szembe akarnak szállni. Mert mi történik, ha teszem azt Mr. Jones egyszer arra riad föl álmából Philadelphiában, hogy a lányát Clevelandben elütötte egy autó (pedig különben nem egy szorongó alkat, és addig sose gondolt ilyesmire), és másnap jön a telefon a hírrel? A Skeptical Inquirer menő tudósokra hivatkozva kijelenti, hogy a tudomány szerint ez nem fordulhatott elő: vagy véletlen egybeesésről van szó (de az eset egyedisége miatt ez erősen kétséges), vagy Mr. Jones csak a hír vétele után kezdte úgy vélni, hogy már éjszaka is gondolt rá. Vagy, ha mondjuk azt állítja, hogy felkeltette a feleségét is, és utána reggelig nem tudtak újra elaludni, akkor az egész sztorit csak feltűnési viszketegségükben találták ki. Mr. Jones és baráti köre ezután úgy fog vélekedni, hogy aki ezt mondja, bármilyen nagy tudósnak tartják is, valójában egy "asshole". (Kulcsok a fordításhoz: "ass" egy testrészt, "hole" lyukat jelent, de az utóbbi a kifejezés magyar megfelelőjében "fej".) Ami még hagyján, de ha a "leleplezés" nem egy-egy tudósra, hanem általában a tudomány álláspontjára hivatkozik, akkor természetszerűleg annak a hitele rendül meg. Annál is inkább, mert közben a lépten-nyomon terjesztett okkult folyóiratok, vagy alkalmasint egy "pszichikus tanácsadó", készséggel megmagyarázzák Mr. Jonesnak, hogy aki a hírt álmában közölte vele, az a lánya szelleme volt: miután a halál pillanatában elhagyta a testet, útban a túlvilág felé meglátogatta őt, mert annyira szerette, hogy nem akart búcsú nélkül távozni. Ők bezzeg nem vonják kétségbe, hogy a dolog pontosan úgy történt, ahogy Mr. Jones előadta, és ezek után nem nehéz eldönteni, hogy ő és barátai számára az eset melyik világképbe vetett bizalmat erősíti.

A tudományos parapszichológia, ha tudományos szemlélettel is párosulna, valójában inkább fegyver lehetne az okkultizmus elleni felvilágosító munkában. Hiszen nem vitás, hogy a pszi-jelenségek spontán esetei jelentős részét alkotják annak a tapasztalati anyagnak, amelyre az irracionális ideológiák ráépítik a maguk érvrendszerét, és ha ezt a fajta tapasztalatot mint természetes, tudományosan megfogható jelenségek csoportját tudnánk értelmezni, az egy csomó talajt kihúzna az okkult világkép alól. Ha például nekem egy médium pontosan megmondja, hogy abban a pillanatban mire gondolok, azt állítva, hogy rajta keresztül a nagy Krishnamurti szelleme lát bele a lelkembe, azon én csak udvariasan mosolygok: én már tudom, hogy "mindössze" telepátiáról van szó, úgy, ahogy ezt a fogalmat én értelmezem, tehát bármiféle miszticizmus nélkül. Persze ne felejtsük el, hogy ez önmagában nem volna elég: ha az irracionalitás alapvető érzelmi igénye közben megmaradna, annak kielégítésére az emberek találnának más, esetleg veszélyesebb módot.

Ezzel szemben ma a valóság az, hogy a tudományos parapszichológiát az okkult hullámmal szembenállók éppúgy az ellenségeik közé sorolják, mint a legsarlatánabb médiumokat és tenyérjósokat. Ráadásul a vallásháborúk hagyományainak megfelelően a cél igen széles eszköztárat szentesít számukra; olyan eszközöket is, amelyek bevetésével szemben egy viszonylag naiv és becsületes kutató sokkal védtelenebb, mint egy profi szélhámos. Elmondom azt az esetet, ami ebben a műfajban az utóbbi években talán a legnagyobb sajtónyilvánosságot kapta, és megmutat valamit abból a stílusból, amellyel ez a huzakodás folyik.

Egy James Randi nevű, USA-szerte jól ismert bűvész évek óta céljának tekinti, hogy lebuktassa az olyan bűvésztársait, akik trükkjeiket pszi-jelenségekként adják el. Ez teljesen érthető a részéről, hiszen azok tisztességtelen konkurenciát jelentenek. Ő is tagja annak a körnek (CSICOP, Committee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal), amelyet a Skeptical Inquirerrel kapcsolatban már említettem, és amelynek a tudományos parapszichológia éppúgy vörös posztó a szemében, mint Randi természetes célpontjai (pl. Uri Geller, akiről külön könyvet írt). Így aztán néhány éve ráhajtott, hogy "lebuktassa" az egyik nagyobb parapszichológiai laboratóriumot is.

A szóbanforgó labor a St. Louis-i Washington University-höz tartozott; ők főleg pszichokinézissel foglalkoztak, annak is a tárgymozgatásos fajtájával. Hogy milyen színvonalon és milyen eredményekkel, az a jelen sztori szempontjából érdektelen; meggyőződésem, hogy Randi "lebuktatási" módszere ugyanúgy működött volna bármely más, méghozzá nemcsak parapszichológiai laboratóriumban is. Rövidre fogva a következő történt. Randi két fiatal bűvész-kollégája jelentkezett a laborban, hogy ők úgy érzik, vannak pszichokinetikus képességeik, és szívesen állnak a kutatás rendelkezésére. Természetesen örömmel fogadták őket, ők pedig, miután a környezetet és az ottaniak mindennapi szokásait kiismerték, no meg becsempészték a laborba a szükséges bűvészkellékeket, heteken keresztül lóvá tették az egész társaságot különféle izgalmas "jelenségek" produkálásával. Fémtárgyakat hajlítottak meg anélkül, hogy hozzáértek volna, képeket varázsoltak zárt dobozban lévő filmre, és így tovább. Közben, ha szükség volt rá, éjjel betörtek például az épületbe, hogy megtegyék a kellő kiigazításokat a kísérleti berendezéseken. Aztán mikor a laborbeliek mégiscsak gyanút fogtak, már késő volt: Randi nagy csindradattával összehívott egy sajtókonferenciát, azon megjelent a két srác is, és előadták, hogy milyen könnyű a parapszichológusokat az orruknál fogva vezetni... Az újságok napokig csámcsogtak a dolgon, anélkül, hogy észrevették volna: ezt a trükköt meg lehet csinálni akár a legkonzervatívabb fizikai laboratóriummal is, ha egy tehetséges bűvész rááll, vagy pláne kettő egymással együttműködve. Persze a megfelelő tematikai változtatással; például hamisíthatnak ködkamra-felvételeket nem létező részecskeütközésekkel és egyéb reakciókkal, vagy megpatkolhatják a számítógépi programokat, amelyekkel a mérést kiértékelik. Hiszen tudjuk a cirkuszból: ha egy bűvésznek módja van rá, hogy a körülményeket maga állítsa be, tág határokon belül bármit meg tud tenni, ez a szakmája. És ugyan ki gondolna rá, hogy a körülmények beállítása céljából mondjuk két szimpatikus laboráns éjszaka surran be álkulccsal? De természetesen Randi, a tapasztalt showman, pontosan tudta, hogy a sajtónak egyszerűbb és kifizetődőbb lesz vele együtt röhögcsélni a lóvá tett tudósokon, mint rámutatni az eljárás tisztességtelenségére, és számítása be is vált. Mint közismert, a nevetés öl: az eset után a labort bezárták, a személyzetet pedig szélnek eresztették. Mellékesen megjegyzem, hogy például Uri Gellerrel szemben Randi sokkal kisebb sikerrel járt (bár pénzt nyilván keresett a könyvével meg az előadásaival): az ő mutatványait is leutánozta ugyan, de ettől Geller publicitása inkább csak nőtt, olyannyira, hogy ő maga az ingyenreklámért nyilvánosan köszönetet mondott Randinek.

Amikor világossá lett számomra, hogy a parapszichológiának az okkult hullámmal fenntartott kapcsolatai milyen következményekkel járnak, a terület több szaktekintélyétől megkérdeztem, miért nem próbálnak ettől a tehertől megszabadulni. Ha ideológiailag nem is - ez illuzórikus kívánság volna, hiszen maguk is majdnem mind hisznek a halhatatlan lélekben meg hasonlókban -, de legalább szervezetileg, a szigorúan tudományos módszerrel dolgozó csoportok különválásával. Kiderült, hogy ez nem új ötlet: évek óta időnként ,felvetik mások is, sőt, Brendáék csoportja például sokáig nem is publikált még a professzionális parapszichológiai folyóiratokban sem. (Csak belső "technikai beszámolóik" voltak, azokat küldték szét.) Odáig azonban sose jutott a dolog, hogy egyáltalán komolyan megvitassák. Mégpedig döntően két okból. Egyrészt: az anyagi támogatást szinte kizárólag olyan magánemberektől kapják, akiket a pszi-jelenségek nem elsősorban tudományos szempontból érdekelnek, hanem éppen mert transzcendens jelentőséget tulajdonítanak nekik. A LAB-ot például a repülőgépgyáros McDonnell egy alapítványa tartja fenn (már nem sokáig, mert az öreg meghalt, és aki utódai közül még szimpatizált velünk, nyugdíjba ment.) A tudományos intézményrendszer merev elzárkózása azt jelenti, hogy egy okkult kapcsolatok nélküli parapszichológia gyakorlatilag életképtelen volna. Másrészt ugyanez az elzárkózás megakadályozza, hogy a parapszichológia bekapcsolódjon a normál tudomány vérkeringésébe, és így megkapja a szükséges szellemi impulzusokat szemléletének átalakulásához.

Mindezt jól példázza az a párbeszéd, amit a Parapsychological Association 1986-os konferenciáján folytattam a John F. Kennedy egyetem parapszichológiai tanszékének vezetőjével. Most csak az ő szövegét foglalom össze. Előzmény: ez egy San Franciscóhoz közeli egyetem, úgyhogy a konferencián a parapszichológia-szakos hallgatók nagy száma vett részt, és ők feltűnően rokonszenveztek minden olyan megnyilvánulással, amely az itt-ott azért felbukkanó tudományos szemlélet ellen irányult. Zajosan ünnepelték például a már említett Charles Tart bátorítását a "spirituális forradalomra", míg többször gúnyos megjegyzéseket tettek, amikor matematikai statisztikáról volt szó. A tanszékvezető munkásságát elég jól ismertem; régebben Hollandiában dolgozott, mint a módszertanilag legfelkészültebbek egyike, és éveken át komolyan hozzájárult a terület fejlődéséhez. Érthetően meglepett tehát diákjainak viselkedése, és erre kértem tőle magyarázatot.

Egyáltalán nem tagadta, hogy az illető hallgatókról kialakult benyomásaim helytállóak. Sőt, ahogy láttam, még csak zavarba se jött a kérdéstől; természetes volt neki, hogy egy egyetemi parapszichológiai tanszéken nem tudományos kutatókat képeznek, hanem, mint rögtön kifejtette, olyan embereket, akik később "be tudnak illeszkedni abba a szubkultúrába, amely ezekkel a jelenségekkel foglalkozik". Bármilyen meghökkentő, kiderült, hogy az ő hallgatóik lényegében "pszichikus tanácsadók" lesznek: vagy olyanok, akik saját pszi-képességeiket használják mások problémáinak felderítésére és megoldására, vagy akik az ilyen képességekkel spontán rendelkező, de azokkal bánni nem tudó személyeknek segítenek, hogy a képességeikből adódó érzelmi nehézségeket leküzdjék. Tény ugyanis, hogy az érzékszerveken kívüli érzékelés és a pszichokinézis spontán eseteit, különösen ha valakinél gyakran és szándékolatlanul lépnek fel, hajlamos abnormalitásnak tekinteni mind maga a személy, mind a környezete.

- Nagy felelőtlenség volna - mondta a tanszékvezető -, ha ezeket a fiatalokat egyértelműen a tudomány felé orientálnánk. Parapszichológiai kutatásból gyakorlatilag nem lehet megélni, annyi embernek meg pláne nem, amennyit mi képezünk. Gondold csak meg, hányan keresnek pénzt kifejezetten kutatással például azok közül, akik ezen a konferencián szerepelnek? Ezzel szemben a pszichikus tanácsadók iránt nagy kereslet van, különösen itt Kaliforniában. Mi persze megpróbálunk találni valami észszerű középutat... Végül is, az csak jó, ha a pszichikus tanácsadók valamennyire a tudományos parapszichológiában is képzettek. De abba bele kell nyugodnunk, hogy ők nem ugyanazt a parapszichológiát fogják művelni, mint te meg én.

Erre nem tudtam mit felelni, és azt hiszem, ma sem tudnék. Legföljebb annyit: kár...

Foglaljuk hát össze röviden, milyen hatással van a parapszichológia ideológiai beállítottsága a terület és a tudomány viszonyára, és így a parapszichológia tudományos irányzatának helyzetére.

A parapszichológia a rendelkezésére álló, igen szerény tényanyagból mindjárt filozófiai általánosságú következtetéseket von le, ráadásul olyanokat, amelyek ellentétben állnak az elfogadott tudományos világképpel. Ez utóbbi képviselői - az "elit tudósok" - természetesen nem hajlandók ezeket a következtetéseket komolyan venni; ehhez egyrészt aránytalanul súlyosabb tényekre volna szükség, másrészt a rendszerszerű gondolkodás jellegéből következik, hogy a tudomány bármilyen tényanyagot monista fogalmi rendszerbe illeszt be, legfeljebb, ha szükséges, a rendszer kitágításával. Ugyanakkor a tudomány "kapuőrei" - részben az irracionalizmus általános terjedése miatti szorongásukban - nem veszik észre, hogy a pszi-jelenségek kevés, de módszertanilag szilárd tényét el lehetne és kellene választani a parapszichológiában dívó értelmezésüktől. Ehelyett ők magukat a tényeket is tagadják olyan érvekkel, amelyek természetszerűleg nem győzhetik meg sem a pszi-jelenségek módszertanilag felkészült kutatóit, sem azokat a laikusokat, akik ilyen jelenségeket tapasztalnak mindennapi életükben. Ám ezek az érvek és (ami fontosabb) az "elit tudósok" gyakorlati befolyása elegendők rá, hogy a pszi-jelenségek kutatását lényegében kizárják a tudomány hivatalos műhelyeiből, pedig épp ezekben lenne mód ideológiailag torzítatlan megközelítésükre. Így a módszereiben tudományos parapszichológia továbbra sem tud leszakadni az okkultizmushoz kapcsolódó eszmei és társadalmi gyökereiről, mert ehhez a tudomány részéről nem kapja meg sem a kellő szellemi kontrollt, sem a kellő anyagi támogatást.

Most veszem észre: a fejezet címe nem egészen helytálló. Azzal, hogy "háború győztes nélkül", arra akartam utalni, hogy a vázolt helyzetben vesztes mind a tudomány, mind a parapszichológia, de legfőképp azok az ártatlan pszi-jelenségek, amelyek igazán megérdemelnék, hogy rendesen tanulmányozzák őket, ahelyett, hogy egyfelől visszaélnének velük mint egy szellemvilág hírnökeivel, másfelől rájuk sütnék a csalás vagy önbecsapás bélyegét. Ez ugyan mind igaz, ám a háborúnak mégis van győztese: maga az irracionalista hullám. Amíg a tudományos parapszichológia ilyen gyenge és hatásában jelentéktelen, nem jelent számára veszélyt. És amíg a tudomány irányítói azt állítják, hogy spontán pszi-hatások mint természeti jelenségek sem fordulhatnak elő, egy csomó embert szinte rákényszerítenek, hogy higgyen a természetfölöttiben.