Vagy két órával lehetett virradat előtt. Ilyenkor ősszel nyugodtan mondhatja az ember, hogy ez az éjszaka halálának az órája. Az utcák csöndesek, kihaltak, elhagyottak. Lárma és bűn pihenőre tért. Fagin a néma csöndnek ebben az órájában ócska odújában virrasztott, sápadt, eltorzult arccal, véraláfutásos, gyulladt szemekkel.

Ott gubbasztott egy ócska pokrócba burkolva a hideg tűzhely fölött, és a gyertyacsonkot bámulta, amelynek kis lángja az asztalon lobogott előtte. Jobb kezét a szájához emelte, és gondolataiba merült, hosszú fekete körmeit rágta. Csupasz ínyéből kivillant megmaradt pár éles metszőfoga, amely patkányé vagy kutyáé is lehetett volna.

A földön, egy mocskos matracon végignyúlva, mélyen aludt Noah Claypole. A vén Fagin közbe-közbe egy pillantást vetett rá, aztán megint mereven bámulta a gyertyát. A leégett hosszú kanóc már egészen összegörbedt, a lecsurgott viasz csomókban állt az asztalon. Ez is mutatta, hogy Fagin gondolatai másutt járnak.

Bizony, volt ami foglalkoztassa most. Pompás terve dugába dőlt.

Keserűség és gyűlölet fojtogatta a lány iránt, aki idegenekkel mert szövetkezni. Abban se hitt komolyan, hogy őt nem akarja kiszolgáltatni. Külön csalódás volt neki, hogy le kell mondania bosszújáról, és Sikesszal nem bánhat el. Irtózatos félelem gyötörte, hogy felfedezik, romlásba döntik, halálra ítélik. Ugyanakkor vad harag, veszett bosszúvágy fojtogatta. Bomlott körforgásban örvénylettek gondolatai, szakadatlanul kergetve egymást.

Jó darabig mozdulatlanul ült, látszólag egy csöppet se törődve a külvilággal és az idő múlásával. Akkor egyszerre lépések nesze ütötte meg éles fülét. Valaki az utcán közeledett.

- Végre - mormogta Fagin, megnedvesítve lázas, cserepes szája szélét. - No, végre!

Halkan megszólalt a csengő. Fagin felbotorkált a lépcsőn, és nemsokára visszajött egy állig bebugyolált alakkal, aki valami batyut cipelt a hóna alatt. Egy perccel később Sikes hatalmas alakja bontakozott ki a nagy kabátból.

- Itt vagyok - mondta, a bugyrot az asztalra téve. - Vigyázz a holmira, amit hoztam, és értékesítsd a lehető legjobban. Éppen elég bajom volt, míg megkerítettem. Azt hittem, három órával hamarabb itthon leszek.

Fagín fölvette a batyut, bezárta a szekrénybe, és szó nélkül visszatelepedett a helyére. De közben egy pillanatra se vette le a szemét a rablóról. Most, hogy megint szemtől szemben ültek, merőn bámulta újra, és szája olyan borzasztóan remegett, arcát annyira eltorzította a belső izgalom, hogy a zsivány akaratlanul hátrább tolta a székét, és majdnem őszinte ijedséggel kérdezte:

- No, mi az? Mit nézel így rám?

Fagin magasra emelte jobb kezét, kinyújtott mutatóujja remegett, de az izgalom annyira erőt vett rajta, hogy hang nem jött ki a torkán.

- Ördög és pokol! - kiáltott Sikes, és rémülten a melléhez kapott. - Ez megőrült, jó lesz kitérni az útjából.

- Nem, nem - hebegte Fagin, most már visszanyerve a hangját -, nincs mitől félned, fiam, nem tettél semmi rosszat. Nem is hibáztatlak semmiért.

- Nem hibáztatsz? Még szép - mondta Sikes, és pisztolyát abba a zsebébe rakta át, amelyben jobban keze ügyébe esik. - Ez szerencse... csak nem tudom, melyikünknek. Na; mindegy.

- Ha elmondom, mi történt, Bill - kezdte újra az öreg, székét közelebb húzva -, még jobban kétségbeesel, mint én.

- Úgy? - és Sikes hitetlen képet vágott. - No, csak halljuk, de gyorsan, öregem! Nancy már azt hiszi majd, hogy bajba kerültem.

- Bajba? - mordult vissza az öreg. - Ezt ő már elintézte, légy nyugodt, ő már megtette a magáét.

Sikes ijedten, zavartan bámult Faginre, de semmi jót nem tudott leolvasni az arcáról. Vaskos kezével galléron ragadta, és alaposan megrázta.

- Beszélsz vagy nem? - tört ki. - Mert ha ki nem nyitod a szádat önként, hát majd kitátod mindjárt levegőért!

- Mi lenne, ha ez a fickó, aki itt fekszik... - kezdte Fagin.

Sikes hátrafordult, és megnézte a legényt, mintha eddig észre se vette volna.

- No, tovább.

- Mi lenne, ha ez a fickó elárulna bennünket?... Előbb keresne magának valakit, akivel nyugodtan beszélhet, találkozna vele az utcán, megadná a személyleírásunkat, minden apró jellemző vonást, amiről ránk ismerhetnének, és megmagyarázná, hol és hogy üthetnek rajtunk legkönnyebben. Tegyük fel, hogy ilyesmit csinált volna, aztán ráadásul kikottyantja a tervünket is, amiben mindnyájan többé-kevésbé benne vagyunk. Tegyük fel, hogy ezt mind besúgja, de nem kényszerűségből, mert fülön csípték, vallatták, megverték a rendőrségen, vagy kenyéren, vízen tartották napokig, hanem csak úgy egyszerűen, mulatságból, mert neki éppen úgy tetszett. Egy éjszaka szépen kilopózik az ellenségeinkkel találkozni, és nyomunkra vezeti őket. Hallod, mit beszélek? - tört ki belőle a düh, szeme csak úgy villogott. - Mit csinálnál vele, ha ezt megtudod?

- Hogy mit csinálnék? - Sikes egy keserveset káromkodott. - Ha még elevenen találnám, hát széttipornám a koponyáját a csizmám sarkával annyi darabra, ahány hajszál van a fején.

- És ha én lennék az áruló? - kiáltott Fagin éles, megbicsakló hangon. - Én, aki mindenről tudok, és majdnem mindőtöket akasztófára juttathatlak, nemcsak önmagamat.

Sikes fogát vicsorgatta, és fehér lett, mint a fal, már csak a gondolatra is.

- Nem tudom, mit csinálnék. Elkövetnék valamit a börtönben, hogy vasba verjenek, aztán mikor vinnének bennünket, hát neked esnék ott az udvaron, és kiloccsantanám az agyvelődet a népek szeme láttára.

- Igazán?

- Mérget vehetsz rá - mondta Sikes.

- És ha Charley vagy a Vagány vagy...

- Nem bánom, akárki. Akárki lenne, ugyanígy járna.

Fagin keményen a szemébe nézett, aztán intett, hogy maradjon csöndben. Most lehajolt a matrac fölé, és addig rázta az alvó legényt, míg az hunyorogni nem kezdett. Sikes előrehajolva ült, térdére támasztott kézzel, és nem tudta mire vélni a különös előkészületeket meg a furcsa bevezetést.

- Bolter, Bolter, szegény fiam - kezdte Fagin, és az arcán ördögi káröröm vigyorgott. - Fáradt, nagyon fáradt szegény feje - halkan beszélt, különös nyomatékkal. - Persze, mikor ilyen sokáig kísérgette azt a lányt... hogy kilesse, miben jár. Bizony, kileste, Bill.

- Kiről beszélsz? - kérdezte hátrahőkölve a rabló.

Fagin nem felelt, de az alvó fölé hajolt megint, és addig rázta, szólongatta, míg végre ülő helyzetbe ráncigálta. Noah megdörzsölte szemét, nagyot ásított, és pislogva szétnézett.

- Mondja el csak újra, barátom... mondja el szépen, hogy ő is hallja - és Fagin Sikesra mutatott.

- Mondjam el? Mit mondjak el? - kérdezte álmosan a legény, és kényelmetlenül fészkelődött.

- Hát amit megtudott Nancyről - és ugyanabban a pillanatban megragadta Sikes csuklóját, mintha attól félne, hogy kirohan, mielőtt eleget hallott volna. - Utána ment, ugye, nyomában volt... no mondja tovább!

- Igen, utána mentem.

- A London-hídra.

- Úgy van.

- Ott két személlyel találkozott.

- Ketten voltak, igen.

- Egy öregebb úr meg egy hölgy, akivel már előbb találkozott egyszer a maga jószántából, és aki nagyon kérte, hogy árulja el a cinkosait, főleg Monksot. Ezt meg is tette... személyleírást adott róla... a lány aztán kérte, hogy mondja meg, melyik házban találkozunk, hová szokott járni Monks, és ő megmondta. Azt is megmondta, honnan lehet a házat legjobban megfigyelni, mikor szoktunk összejönni. Ezt mind megmondta. És nem fenyegetésre, nem mintha kényszerítették volna rá, de jószántából, minden tiltakozás nélkül felelt a kérdésekre... igaz vagy nem? - az utolsó szót dühében félőrülten, már szinte ordította az öreg Fagin.

- Úgy van - bólintott Noah, fejét vakarva.

- És mit beszéltek a múlt vasárnapról?

- Megkérdezték tőle, miért nem jött el múlt vasárnap, ahogy megígérte. - Noah nyilván most kezdett csak annyira felocsúdni, hogy felfogja, ki lehet az új jövevény, és miért kell előtte megismételni mindent. - Azt mondja, nem tudott eljönni.

- De miért? Mondja el neki, mit felelt.

- Hogy erőszakkal tartották otthon, Bill nem eresztette. Az akiről már beszélt a kisasszonynak.

- Na és mit mondott még erről az emberről, akiről már beszélt neki?

- Hát igen, azt mondta, hogy mindig nehéz neki elmenni hazulról, ha nem mondja meg, hová megy - folytatta Noah. - És hogy mikor először felkereste a kisasszonyt, akkor is... hahaha... most is nevetnem kell, ha eszembe jut, akkor is alig tudtam megállni nevetés nélkül... hogy megitatta laudánummal, másként nem szabadult volna tőle.

- Ördög és pokol! - ordított Sikes, dühösen kitépve kezét Faginéből. - Eresszen!

Lerázta a vénembert, s mint egy megvadult bika, kirohant a szobából, s nyargalt fel a lépcsőn.

- Bill, Bill! - kiáltott utána Fagin, és szaladt ő is a kapu felé. - Csak még egy szót.

Egész biztosan nem tudja elmondani azt az egy szót sem, ha a zsivány kinyithatja a kaput. De hiába átkozódott, hiába döngette, a kapu zárva volt. Be kellett várnia Fagint.

- Eressz ki! - lihegte. - Ne beszélj hozzám, ha kedves az életed, eressz, ha mondom!

- Csak egy szót... - felelte Fagin, kezét a kapu zárjára téve. - Ne nagyon...

- Mi az?

- Ne nagyon durván, Bill.

Odakint szürkült már az ég. Éppen annyi világosság volt, hogy kivehették egymás arcát. Csak egy villámgyors pillantást váltottak, mind a kettőnek haragtól lobogott a szeme, s pillantásuk egyet jelentett.

- Csak azt mondom - Fagin most már belátta, hogy minden komédiázás felesleges -, csak azt mondom, saját biztonságod érdekében inkább ravaszsággal, Bill, mint erővel.

A betörő nem felelt. Mihelyt Fagin a kulcsot elfordította, kirúgta az ajtót, és nekivágott az elhagyott utcának.

Nem állt meg egy szempillantásra sem, nem gondolkodott, nem nézett se jobbra, se balra, se az égre nem pillantott, se a földre, csak rohant kimeredt szemekkel, bőszen; elszántan. Fogát olyan keményen összeszorította, hogy megfeszült állkapcsán szinte megpattant a bőr. Rohant lélekszakadva, egy hang nem jött ki a torkán, egyetlen izma nem ernyedt, amíg a ház kapujához nem ért. Nesztelenül kinyitotta a kaput, felrohant a lépcsőn, be a szobájába. Ott kétszer ráfordította a kulcsot, és egy nehéz asztalt tolt még az ajtó elé. Aztán félrerántotta az ágy függönyét. Nancy félig felöltözve feküdt az ágyon. A neszre felébredt, és egy kicsit felemelkedett, ijedten, tágra nyílt szemekkel.

- Kelj fel! - mondta Sikes.

- Te vagy az, Bill? - súgta a lány, és látszott, hogy örül.

- Én vagyok. Kelj fel.

A gyertya még égett, de Sikes kirántotta a tartóból, és belehajította a hamu közé. Odakint derengett már, és Nancy félre akarta vonni a függönyt.

- Hagyd - mondta a legény, félretolva a kezét. - Elég világos van ahhoz, amit én akarok...

- De Bill... miért nézel rám így? - kérdezte ijedten a lány.

A zsivány egy pillanatig szótlanul nézte, melle zihált, orrcimpája remegett. Akkor megragadta a nyakát, és a szoba közepére vonszolta. Egyszer az ajtóra pillantott, mielőtt súlyos tenyerét a lány szájára tapasztotta volna.

- Bill, Bill - lihegte a lány, és most már halálos rémületben vonaglott. - Ne félj, nem sikoltok egyszer se, nem is kiáltok... csak szólj hozzám... mondd, mit követtem el.

- Azt jól tudod, boszorkány! - felelte a betörő, lélegzetét visszafojtva. - Kilestek ma éjjel, minden szót hallottak.

- Ó, Bill, az isten szerelmére, kíméld meg az életemet, mint ahogy én megkíméltem a tiedet - könyörgött a lány, karjába csimpaszkodva. - Bill, drágám, nem lehetsz olyan kegyetlen, gondold meg, mit áldoztam érted, egyedül érted, csak most éjszaka is. Gondolkodj csak egy percig, ne vedd magadra ezt a szörnyű bűnt. Nem eresztlek el, nem tudsz lerázni, Bill. Ó, az istenre kérlek, magadért, miattad, állj meg csak egy pillanatra, mielőtt véremet ontod. Hű voltam hozzád, akármilyen bűnös legyek is máskülönben.

A férfi kétségbeesetten erőlködött, hogy a karját kiszabadítsa, de Nancy belekapaszkodott, akárhogy tépte, rángatta, nem tudott boldogulni vele.

- Bill - kiáltotta a lány, s mindenáron oda akarta hajtani fejét a férfi mellére -, az a drága kisasszony meg az öregúr azt mondták, hogy eljuttatnak valami nyugodalmas helyre, idegen országba, ahol békésen, csöndesen élhetek halálomig. Engedd, hogy újra találkozzam velük. Térden állva fogom kérni őket, hogy hozzád is legyenek éppen olyan jó szívvel, könyörüljenek rajtad is. Meneküljünk mind a ketten erről a szörnyű helyről, próbáljunk valahol messze, egymástól külön, jobb életet élni, és elfelejteni a múltat. Ó, soha sincs késő a megbánásra! Ők is mondták... és most érzem, hogy igazuk volt.

Sikes most kiszabadította fél karját, pisztolyt rántott elő, de ugyanakkor átvillant az agyán, hogy ha a fegyvert elsüti, azzal elárulja magát. Veszett dühében se feledkezett meg az óvatosságról. Felemelte a pisztolyt, és kétszer teljes erejéből lesújtott a lány arcába, amely ott pihent a vállán, szorosan az övé mellett.

Irtózatos látvány volt a vérző lány. A gyilkos hátratántorodott, nekidőlt a falnak, és két kezével eltakarta arcát. Aztán felkapott egy bunkót, és újra lesújtott rá.

Sok szörnyű gonosztettet hajtottak már végre London széles határában, az éjszaka leple alatt, de ennél szörnyűbbet még soha. A rémségek között, amelyek mérgükkel megfertőzik a hajnali levegőt, ez volt a legaljasabb, a legiszonyatosabb.

A nap, a fényes nap, amely nemcsak új világosságot, de új életet, reményt, új erőt hoz az embereknek, ragyogó pompában kelt fel ma is a milliós város felett. Sugara beáradt a színes üvegű csúcsíves templomablakokon és a viskók papírral beragasztott ablaknyílásain, egyforma fényességet árasztva itt is, ott is. A nap besütött a sivár szobába is, ahol Nancy hevert.

Sikes meg se moccant. Nem mert mozdulni. A lány néha halkan felnyögött, vagy kezét mozdította. Akkor a rémülettől és veszett dühtől szinte tébolyultan, megint rávágott újra meg újra. Aztán rádobott valami pokrócot. De elképzelte, hogy üvegesedő szemét feléje fordítja, és ez még szörnyűbb volt. Lerántotta a pokrócot. Most már csak a hulla volt előtte, hús és vér, semmi más... de micsoda borzalmas hús, és mennyi vér...

Sikes gyufát gyújtott, tüzet rakott, és a bunkót a lángokba tartotta. Egy csomó haj tapadt rá, amely sisteregve lobbant el hirtelen. A léghuzat felkapta, kisodorta a kéményen. Akármennyire is eltompult a lelke, most már ettől összeborzadt. De azért görcsösen tartotta a tűzbe a gyilkos fegyvert, amíg ketté nem roppant. Aztán rálökte a parázsra, és várt, amíg hamuvá nem ég egészen. Majd megmosakodott, letisztogatta a ruháját. Voltak foltok, amelyeket sehogy sem tudott eltüntetni. Fogta az ollót, kivágta a bemocskolt részeket, és elégette valamennyit. Hogy tele van a szoba vérfoltokkal! Még a kutya lába is véres.

Egész idő alatt egyetlenegyszer sem fordított hátat a halottnak, egy pillanatra sem. Mikor elkészült mindennel, háttal ment ki az ajtón, a kutyát magával vonszolva, nehogy újra belelépjen a vértócsába, és széthurcolja a gyilkosság nyomát a város utcáin. Óvatosan megfordította a kulcsot a zárban, kinyitotta az ajtót, betette maga után, bezárta, a kulcsot zsebre vágta, és kiment a kapun.

A szemközti járdáról felnézett még az ablakra. Meg akart győződni róla, hogy kívülről csakugyan nem látni semmit. Elkapta tekintetét. Jó, hogy kiszabadult végre a szobából. Füttyentett a kutyájának, és elindult szapora léptekkel.

Végigment Islingtonon, aztán fel a highgate-i dombra, ahol Whittington, a híres polgármester emlékszobra áll, aztán megint le a dombról. Fogalma se volt róla, merre menjen, csak úgy kóválygott céltalanul. A domb alján megint jobbra fordult, és a gyalogúton átvágott, a szántóföldek között, a hampsteadi pusztára. Hol árokban loholt, hol megint felkapaszkodott a partra, átvágott az országúton, aztán megint megkerülte a hampsteadi mezőt, és ott volt újra a város északi végén. Itt lehevert egy bokor tövében, és elaludt.

Álma nem tartott sokáig. Pár perc múlva felugrott, és ment tovább. Nem ki, a szabad mezők felé, hanem vissza Londonba, az országúton, aztán megint elkanyarodott a mezőknek. Észre se vette, hogy minduntalan visszakerült ugyanannak a rétnek egy másik részére. Bolyongott tovább, dombnak fel, völgynek le, egy-egy árokban megpihent pár percre, hogy aztán folytassa a vándorlást tovább, tovább, mindig ugyanabban a nagy körben kóvályogva.

Hová menjen, hol talál a közelben egy kocsmát, egy nem túlságosan népes kocsmát, ahol ehetne és ihatna valamit? Hendon. Igen, az jó hely. Nincs túlságosan messze, és kiesik a forgalomból. Most egyenesen Hendonnak vette útját. Hol rohant, mint az őrült, hol pedig valami furcsa, beteges kényszert érzett, hogy csigalassúsággal másszon, sőt még meg is állt, és botjával a bokrokat csapkodta. De mikor odaért a faluba, minden szembejövő - még a kapuban ácsorgó gyerek is - mintha gyanakodva nézett volna rá. Sarkon fordult, megint loholt visszafelé; nem volt annyi bátorsága, hogy enni vagy inni kérjen valahol. Pedig korgott már a gyomra, oly rég nem evett. Most újra ott kószált a hampsteadi pusztán. Még mindig nem tudta, merre menjen.

Mérföldeket járt be így, és még egyre ott keringett, ahonnan elindult. Dél is elmúlt, a nap már hanyatlóban volt, és ő csak csavargott összevissza, előre-hátra, körbe-körbe, egy helyben kerengve. Végre nagy nehezen elindult Hatfield felé.

Este kilenc óra volt, amikor holtfáradtan, a szokatlan megerőltetéstől sántikáló kutyával leereszkedett a csöndes kis falu szélén a dombról, éppen a templom mellett, és a kis utcán végigbaktatva, betért a kocsmába, amelynek a kapu fölött lóbálózó gyér fényű lámpáját már messziről látta. Az ivóban égett a tűz, pár napszámos iszogatott beszélgetve. Mindjárt helyet csináltak a jövevénynek, de az a legtávolabbi szögletbe húzódott, és egyedül evett-ivott, jobban mondva a kutyájával, amelynek oda-odadobott egy-két falatot. A gyilkos kifizette, amit fogyasztott, aztán némán, magába roskadva ült a sarokban. Már-már elszundított, amikor hirtelen lármás, új jövevény zavarta fel.

Furcsa szerzet volt, aki most az ivóba lépett, félig házaló, félig vásári sarlatán, csodaszerárus. Gyalogosan járta be a vidéket, mindenfélét árult, fenőszíjat és követ, borotvát, mosószappant, lószerszám-fényesítőt, kutyaorvosságot, olcsó illatszert, szépítőkenőcsöt és más hasonlókat. Egy ládában a hátára vetve hordta egész boltját. Ahogy beállított, mintegy jeladásra megeredt a tréfa, móka, nem is hagyták abba a derék atyafiak, amíg az öreg el nem készült a vacsorával, és ki nem nyitotta a kincsesládát.

- Hát ez mi a szösz, öreg? Finom harapnivaló tán? - kérdezte vigyorogva az egyik atyafi, és valami sütemény formájú holmira mutatott a láda szögletében.

- Ez, kérem alássan, csalhatatlan és tökéletes, általános folttisztítószer - felelte a házaló, egy szeletet felmutatva. - Kivesz minden foltot, rozsdát, mocskot, penészt, zsír- és olajcsöppet, kicsit és nagyot, selyemből, vászonból, gyapjú- és pamutszövetekből, szőnyegekből, függönyökből, szőrme-, muszlin- és gyapjúkelmékből. Borpecsétet, gyümölcspecsétet, víz-, festék- vagy szurokpecsétet, mindenféle pecsétet kivesz egyszeri dörzsölésre ez a csodaszer. Ha egy úrihölgy foltot ejtett a becsületén, csak egy darabkát kell lenyelnie belőle, és meggyógyul örökre. Mert ez a csodaszer halálos méreg. Ha egy úriember akarja visszaszerezni a becsületét, elég egy kis szelet, és a legkisebb kétség se férhet hozzá többé. Éppen olyan hatásos, mint a golyó, és sokkal undorítóbb ízű, tehát annál is inkább becsületére válik annak, aki lenyelte. Egy penny darabja, uram! Ennyi előny, és csak egy penny!

Két vevő máris jelentkezett, és a hallgatók nagy része szemmel láthatóan foglalkozott a vétel gondolatával. Az árus látta ezt, s még jobban nekieresztette a locsogást.

- Gyorsan elkel a készlet, uraim! Éppen olyan gyorsan fogy, mint ahogy elkészült! Tizennégy vízimalom, hat gőzgép és galvántelep dolgozik éjjel-nappal, és nem tud eleget gyártani belőle, bár a munkások belehalnak az erőltetett munkába. Higgyék el, uraim. És az özvegyek évi húsz font nyugdíjat kapnak minden gyerekért fejenként és külön jutalmat az ikerszülöttekért. Egy penny darabja, uraim! Két félpennyit is elfogadok, sőt négy negyedet is, kész örömest! Egy penny darabja, csak egy penny, uraim, parancsoljanak! Borfolt, gyümölcsfolt, sör-, víz- és festékfolt... sárfolt és vérfolt... Itt látok egy foltot egy úr kalapján, és kiveszem, mielőtt még észbe kaphatna!

- Mi az? - mordult rá Sikes, és felpattant. - Adja vissza a kalapomat, rögtön!

- Eltüntetem a foltot, uram, tessék várni - mondta a házaló, és intett a többieknek. - Még el sem jut a kalap az asztaltól idáig, és máris eltűnik a folt. Tessék figyelni, uraim! Tessék megnézni ezt a sötét foltot ennek az úrnak a kalapján. Nem nagyobb egy shillingnél, de vastagabb, mint a félkoronás. Nem tudom, bor, gyümölcs, sör, víz, festék, szurok, sár vagy vér...

Tovább nem jutott, mert Sikes veszett káromkodással nekiugrott, felborította az asztalt, kirántotta kezéből a kalapot, és már kinn is volt az utcán.

És ugyanazzal a beteges, bizonytalan érzéssel, amely egész nap gyötörte, akarata ellenére megint visszafordult London felé. Azzal biztatta magát, hogy ha nem vették űzőbe, biztosan részegnek tartják, és nem gyanakszanak semmi másra. Az úton egy batár állt, ki akart térni a lámpák elől, és a sötétben elhaladt a túlsó oldalon. Ekkor észrevette, hogy a londoni postakocsi áll ott. Szinte előre tudta, mit fog hallani, de azért átvágott az úton, és fülelt.

A kis postahivatal ajtajában állt a postakocsi kalauza, a leveleszsákot várta. Ebben a pillanatban megjelent az ablakban egy ember, aki ruhájáról ítélve vadőr lehetett. A postás egy kosarat nyújtott át neki.

- A famíliának szól, úgy látom - mondta. - No, gyerünk már, gyerünk már, mozogjanak ott bent, nem tudom, mit csinálnak ennyi ideig azzal a zsákkal. Tegnapelőtt se volt kész. Ez igazán nem járja!

- Van valami újság Londonban, Ben? - kérdezte válasz helyett a vadőr formájú egyén, és kitárta sarkig az ablaktáblákat, hogy jobban megcsodálhassa a lovakat.

- Nem, tudtommal semmi - felelte a postakalauz, kesztyűjét húzogatva. - A búza ára fölment valamelyest. Aztán hallottam valami gyilkosságról is, ott lenn, Spitalfields tájékán. De csak fél füllel hallottam, nem sokat tudok róla.

- Ó, az pedig az - szólt ki most egy gentleman a kocsiból. - Borzalmas gyilkosság méghozzá!

- Tényleg? - érdeklődött a kalauz, és odalépett az ablakhoz. - Asszony vagy férfi az áldozat, uram, tessék megmondani.

- Asszony - felelte az utas -, és azt hiszik, hogy...

- No, Ben, mehetünk már? - szólt le a bakjáról a kocsis.

- Csuda vigye azt a zsákot! Alusznak odabenn, hé! - kiáltott a postakalauz.

- Jövök már - szólt ki a postatiszt, és már jött is futva a zsákkal.

- Jövök - dörmögte a postás. - Ezt hajtogatja az a tehetős menyecske is, aki érdeklődik irántam. Jön, azt mondja, csak azt nem tudom, mikor. Na, megvan végre. Mee-het!

A postakürt tutult egypárat, s a postakocsi elindult.

Sikes ott maradt az úton. Látszólag nem érdekelte, amit hallott, és minden gondja az volt, merre menjen. Végre mégis visszaindult a Hatfieldből St. Albans felé vezető úton.

Konokul baktatott előre. De alighogy a város elmaradt mögötte, és az országút magányos sötétsége fonta körül, lassanként irtózatos félelem vett erőt rajta. Csontja velejéig rázta a borzalom. Minden tárgy, valódi vagy árnyék, mozgó vagy mozdulatlan, szörnyű alakot öltött. De ez még aránylag kisebb gyötrelmet okozott neki, mint az iszonyú kísértet, amely egész nap sarkában volt. Még itt a koromsötétben is egész világosan látta árnyékát, körvonalának legapróbb részletét is, sőt azt is, hogy komoly méltósággal lépked mögötte. Ruhája ott suhogott minden bokorban, és a szélben is azt az utolsó elfojtott sikoltást hallotta. Hiába állt meg, akkor se szabadult tőle. Ha rohant, követte. Bár az nem rohant, csak lépdelt. Ez még könnyebbség lett volna, de a kísértet úgy lépdelt, mint egy mozgatószerkezettel fölszerelt hulla, és mintha valami bűvös szél ragadná, amely sose lankad, és sose kap nagyobb erőre, de azért halad komoran, mindig egyformán, rendületlenül.

Néha kétségbeesett elszántsággal hátrafordult, hogy leüsse a kísértetet, de haja égnek meredt, vére megfagyott az iszonyattól. Az árnyék is sarkon fordult vele együtt, és megint ott volt mögötte. Reggel még előtte járt, most már mindig a háta mögött, szakadatlanul. Hátát nekifeszítette egy korlátnak, de érezte, hogy ott áll most is fölötte, alakja kirajzolódik a hideg éjszakai égen. Levágta magát a földre. Háttal az útra. Ott állt a kísértet a fejénél, kiegyenesedve, némán, mozdulatlanul, mint eleven sírkő, vérbetűs felírással.

Volt valami kis viskó a mezőn, ahová be lehetett húzódni éjszakára. Nyárfák állták el a bejárást, és így még sötétebb volt belül. A szél nyögött, jajgatott, sikoltozott a lombok között. És Sikes képtelen volt elmenni előtte, érezte, hogy itt kell maradnia virradatig. Odabenn is szorosan a fal tövébe feküdt - de csak azért, hogy új kínokat szenvedjen.

Most új látomás jelent meg előtte. Még szörnyűbb, mint a régi, és éppen olyan makacsul kitartó. Kerekre tágult, rámeredő szemek, olyan üvegesek, fátyolos tekintetűek, hogy még a valóságban is könnyebb volt elviselni őket, mint így képzeletben. Ott voltak a sötétben, fény ragyogott bennük, de az a fény nem világított. Csak kettő, de ez a kettő ott volt mindenütt. Ha elhessegette ezt a látványt, megjelent helyette a szoba, ismerős tárgyaival, sok olyan apróság, amit kifelejtett volna, ha emlékezetből fel akarja sorolni a szobában levő tárgyakat. De most minden ott volt a rendes helyén. A holttest is ott volt a helyén, és a szeme éppen úgy nézett rá, mint amikor kiosont a szobából. Felugrott, kirohant a mezőre, meg se állt, amíg a fáradtság le nem terítette. Sokáig aludt egy sövény aljában, nyugtalanul és föl-fölriadva, aztán megint nyakába vette a világot, tanácstalanul és borzadva a második magányos éjszakától.

Akkor hirtelen kétségbeesett ötlete támadt: visszamegy Londonba. "Ott legalább van, akivel egy szót válthassak - gondolta. - Meg búvóhely is akad. Mért ne lehetne ott bujkálni akár egy hétig vagy tovább is? Faginből kivasalok annyi dohányt, hogy áthajózzam Franciaországba. Legjobban mégis Londonban lehet elbújni. A keservit neki, megkockáztatom!"

És késedelem nélkül hozzálátott az ötlet megvalósításához. A legkevésbé járt utat választotta persze, és úgy tervezte, hogy a főváros közvetlen közelében rejtőzik el, aztán alapos kerülővel még homályos hajnalban közelíti meg azt a városrészt, ahol biztos búvóhelyre számíthat.

De mi legyen a kutyával? Ha személyleírást is adtak róla, biztosan nem feledkeztek meg a kutyáról sem, hisz az is eltűnt vele. Megeshetik, hogy még most az úton letartóztatják, éppen a kutya miatt. Elhatározta, hogy vízbe fojtja a kutyát, és mindjárt indult is valami kölöncöt keresni. Talált egy jókora követ, azt fölvette, és zsebkendőjébe kötötte.

Az állat ezalatt figyelmesen nézte az arcát. Vagy ösztöne súgta meg neki, mit jelentenek a különös előkészületek, vagy gazdája pillantása volt keményebb a szokottnál, de a kutya eloldalgott, és hátramaradt, amit nem szokott máskor. Mikor Sikes megállt egy pocsolya szélén, és hátraszólt a kutyának, az hátsó lábára ereszkedve, mozdulatlanul maradt.

- Nem hallod, hogy hívtalak? Ide gyere! - kiáltott rá Sikes.

A kutya csupa megszokásból előremozdult, de mikor gazdája a kendőt nyakára akarta kötözni, hangos morgással hátraszökött.

- Gyere vissza! - kiáltott rá a gyilkos.

A kutya közelebb jött, majd hátrált, megállt egy pillanatra, aztán sarkon fordult, és eliramodott, ahogy csak a lába bírta.

Sikes füttyentett egyszer, kétszer, aztán leült és várt; azt hitte, még visszajön. De hiába várt. Végre is egyedül kellett folytatnia az útját.

Már sűrűsödött az alkonyi homály, mikor Brownlow úr háza előtt kiszállt a bérkocsiból, és halkan kopogtatott. Alighogy az ajtó kinyílt, még valaki szállt ki a kocsiból, egy széles vállú, izmos férfi, sőt utána egy harmadik is, aki előbb a bakon ült. Egyik a feljáró bal oldalára állt, a másik jobbra, és Brownlow úr intésére lesegítettek a kocsiból egy embert, közrefogták, és gyorsan besiettek vele a házba. Ez a negyedik ember Monks volt.

Szótlanul haladtak fel a lépcsőn, Brownlow úr vezette őket, és egy kis hátsó szobába nyitott be.

Monks, aki már a kocsinál is húzódozott, most egyszerűen megállt, és nem ment tovább.

A két férfi Brownlow úrra nézett utasításért.

- Tudja, hogy csak kettő között választhat - mondta az öregúr. - Ha tétovázik, vagy csak egy ujját mozdítja, anélkül, hogy én erre felszólítanám, lecipelitek az utcára, rendőrt hívtok, és az én nevemben átadjátok a hatóságnak mint gonosztevőt.

- Hogy mer ilyet állítani rólam? - tiltakozott Monks.

- Miért kényszerít rá, fiatalember? - felelte Brownlow úr, és nyugodtan a szemébe nézett. - Szökni akar? Akkor őrültnek kell lennie. Eresszétek el. Tessék, most szabad, mehet, amerre akar. Mi majd követjük. De figyelmeztetem, ígérem magának mindenre, ami szent, hogy mihelyt kiteszi a lábát, feljelentem csalásért és rablásért. Nem ingathat meg, és ha maga éppen olyan makacsul kitart a saját elhatározása mellett, vére a tulajdon fejére száll.

- Miféle jogon rabolnak el az utcán, és hurcolnak ide? Ki az, aki ezeknek a kutyáknak ilyet parancsol?! - kérdezte Monks, hol egyik, hol másik őrzőjét nézve.

- Én parancsoltam nekik, csak engem tehet felelőssé, őket nem. Panaszolja, hogy szabadságától megfosztottuk? Miért nem szerezte vissza, amíg módjában állott? Egész úton lett volna alkalma, de okosabbnak látta csöndben maradni. Még egyszer mondom: forduljon nyugodtan a hatóságokhoz. Majd én is a törvényre hivatkozom.

Monks nem tudta, mit tegyen. Ijedt volt és zavart. Habozott.

- Döntsön gyorsan - folytatta rendületlen nyugalommal és amellett erélyesen Brownlow úr. - Kívánja, hogy nyilvánosan vádat emeljek, és olyan büntetést hozzak a fejére, amelyre magam is borzadva gondolok? Ezt könnyen elérheti. Ha viszont nem ezt akarja, és kíméletre tart igényt, mind az én részemről, mind azokéról, akiket megsértett és megkárosított, akkor szó nélkül üljön le ide erre a székre. Két álló napja csak magára vár úgyis.

Monks érthetetlenül dünnyögött valamit, de még mindig nem szánta el magát.

- Siessen! Csak egy szavamba kerül, és nincs többé választása!

De ez se használt.

- Tárgyalni nem vagyok hajlandó - folytatta Brownlow úr -, és miután másnak az érdekét képviselem, jogom sem lenne hozzá.

- Hát nincs valami... - kérdezte akadozva Monks - nincs valami középút?

- Nincs.

A sötét lelkű ember aggódva figyelte ellenfele vonásait, de csak szigorú eltökélést olvasott le róluk. Végigment a szobán, vállat vont és leült.

- Zárjátok be kívülről az ajtót! - mondta Brownlow úr a két embernek. - Aztán, ha csengetek, jöjjetek be.

Kettesben maradtak.

- Igen kedves bánásmód - dörmögte Monks, kabátját, kalapját egy székre hajítva. - Apám legrégibb barátjától nem vártam volna.

- Éppen mert olyan régi barátság fűzött az apjához, igen, éppen ezért cselekszem így. Mert ifjú és boldog évek reményei, vágyai kapcsoltak össze vele és azzal, aki az ő vére volt, a ragyogó teremtéssel, akit isten olyan korán magához szólított, hogy itt hagyjon bennünket, őt is, engem is, szomorú magányosságban. Éppen azért cselekszem így, mert vele együtt térdeltünk annak a halálos ágyánál, aki neki édestestvére volt, s nekem feleségem lett volna éppen aznap, ha az Úr másképp nem végez. Sebzett szívemmel még jobban csüngtem rajta attól fogva, kitartottam mellette élete minden megpróbáltatásában, tévelygésében, egészen haláláig. Ha a régi emlékek nem borítanák el most a lelkemet, ha arcvonásai nem juttatnák eszembe őt, nem bánnék ilyen kíméletesen magával, Edward Leeford. De pirulnom kell maga helyett, aki olyan méltatlanul viseli a nevét.

- Mit jelent a név? Miért fontos egyáltalában? - kérdezte a másik, miután jó darabig szótlan csodálkozással nézte az öregúr felindulását. - Mit jelent ez a név nekem?

- Semmit. Magának semmit. De nemcsak a legjobb barátom viselte ezt a nevet, hanem ő is, akit szerettem. Elég volt kiejteni, hogy most ősz fejjel átéljem újra a varázst, amit akkor éreztem, hosszú évtizedekkel ezelőtt. Nagyon örülök, igazán nagyon örülök, hogy megváltoztatta a nevét.

- Ez mind nagyon szép - felelte Monks (hogy mi is ezt a fölvett nevét használjuk) -, csak azt szeretném tudni, hogy mit akar tőlem.

- Magának van egy testvéröccse - mondta Brownlow úr, és felállt. - Elég volt suttogva kiejteni a nevét, amikor most az utcán a maga háta mögé kerültem, elég volt ezt a nevet a fülébe súgni, hogy szó nélkül kövessen idáig. Meglepődött, meg is ijedt, de mégis utánam jött.

- Nekem nincs testvérem - tiltakozott Monks. - Nagyon jól tudja, hogy egyetlen gyerek voltam. Mit beszél ilyeneket? Éppen olyan jól tudja, mint én, hogy nem igaz.

- Ha akar, figyeljen arra, amit mondok. Vagy ne figyeljen, ahogy jobban esik. Azt hiszem, nemsokára fölkeltem majd az érdeklődését. Igenis, jól tudom, hogy a szerencsétlen házasságnak, amelybe családi gőg és nyomorult anyagi szempontok kényszerítették szegény édesapját, még jóformán serdülő fiú korában, maga az egyetlen és igazán természetellenes származéka.

- Nem bánom, ha mégolyan erős szavakat használ is - vágott közbe gúnyos vigyorgással Monks -, a ténnyel tisztában van, és ez nekem elég.

- De tisztában vagyok azzal is - folytatta az öregúr -, hogy micsoda keserves nyomorúságot, lassú kínhalált jelentett ez a szerencsétlen frigy. Tudom, milyen szótlanul és milyen nehezen cipelte súlyos láncát mind a kettő, hogy legalább a világ ne lássa. De a hideg közönyt nyílt viszálykodás váltotta fel. A közömbösséget ellenszenv, majd gyűlölet és halálos undor, míg végre széttépték az átkos bilincset, és távol egymástól, ki-ki a maga láncdarabjait cipelte tovább, amelynek szemeit csak a halál törte ketté. Új emberek között, vidám arccal cipelték csörömpölő láncaikat. Az asszonynak sikerült felejteni, de a férfi szívét még sokáig kínozta a rozsdás láncszemek súlya.

- No igen, elváltak! Ez olyan nagy eset?

- Mikor már hosszú évekig éltek így különváltan, és a maga édesanyja egészen elmerült a könnyű társaság örömeiben, tökéletesen megfeledkezve ifjú férjéről, aki jó tíz évvel volt fiatalabb nála, az széttört reményeivel előbb otthon tengődött a szülői házban sokáig, de aztán új barátokat talált. Azt hiszem, ez a körülmény sem ismeretlen maga előtt.

- Nem tudtam eddig - felelte Monks, és félrefordult makacsul, mint aki feltette, hogy konokul tagadni fog mindent. - Nem tudtam.

- A cselekedetei és egész viselkedése azt bizonyítják, hogy nemcsak tudta, de állandóan keserűséggel gondolt rá, egy percre sem feledkezett meg róla - folytatta Brownlow úr. - Tizenöt évvel ezelőtt maga mindössze tizenegy éves kisfiú volt, az apja pedig harmincegynél nem több. Mondom, serdülő gyermek korában kényszerítették a házasságba. Kívánja, hogy előkotorjak olyan emlékeket is, amelyek árnyékot vetnek szülei emlékére? Vagy megkímél ettől mindkettőnket, és felfedi előttem a teljes igazságot?

- Nincs mit fölfednem - makacskodott Monks -, ha akar, beszéljen.

- Szóval elmondom, kik voltak ezek az új barátai. Egy nyugalmazott tengerésztiszt, akinek a felesége vagy fél évvel ezelőtt halt meg, és egyedül hagyta két gyermekével, két lánykával. Az egyik akkor már ragyogóan szép, tizenkilenc éves nagylány volt, míg a másik két-három esztendős csöppség. Több gyerekük is volt, de szerencsére csak kettő maradt meg közülük.

- Na és mi közöm nekem ehhez - kérdezte Monks.

- Ott laktak - folytatta Brownlow úr, eleresztve füle mellett a közbeszólást - éppen azon a vidéken, ahova az édesatyja került vándorlása folyamán. Megismerkedtek, összebarátkoztak hamarosan. Az édesapja tehetséges ember volt, egészen kivételesen tehetséges, hasonlított a nővéréhez ebben is. Mikor az öreg tengerészt közelebbről megismerte, meleg szeretettel fordult feléje. Bárcsak ő lett volna az egyetlen, aki szívébe zárta, de a lánya is hasonlóképpen volt vele.

Itt elhallgatott az öregúr, Monks a szája szélét harapdálta, földre sütötte a szemét. Brownlow észrevette, és tovább folytatta a történetet:

- Egy év se telt bele, és eljegyezte magát a lánnyal. Most tudta meg először életében, mi az, valódi komoly szenvedéllyel szeretni egy tiszta lányt.

- Nagyon hosszadalmas a történet - jegyezte meg Monks, türelmetlenül feszengve székén.

- A bánat és szenvedés története rendesen hosszúra nyúlik, fiatalember.

Biztosan rövidnek találná, ha zavartalan örömről, boldogságról szólna. Végre aztán meghalt a gazdag rokon, akinek a legfőbb része volt abban, hogy apját az első házasságba kényszerítették, mert főleg az ő érdekei kívánták azt az összeköttetést - és az illető most, halála előtt, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, mint az sokszor megtörténik, megint csak pénzzel akarta kárpótolni ifjú rokonát a borzalmas nyomorúság és lelki kínszenvedés hosszú éveiért. Apjának sürgősen Rómába kellett utaznia, a gazdag rokon ott élt állandóan, egészségi okokból. Ott is halt meg, nem sokkal ezután, a lehető legrendezetlenebb állapotban hagyva ügyeit. Édesapja súlyos beteg lett útközben, elvált felesége, a maga édesanyja, mihelyt a hírt megkapta, utána utazott magával együtt. Mindössze egy napot tölthettek együtt, másnap drága barátom meghalt, végrendeletet nem hagyva, és így minden vagyona elvált feleségére és fiára szállt.

Mikor idáig ért elbeszélésében, Monks visszafojtott lélegzettel figyelt, minden arcvonása megfeszült a mohó várakozásban, bár szemét félrefordította. Most, hogy Brownlow úr elhallgatott, látható megkönnyebbüléssel hátradőlt, és megtörölte izzadt arcát meg kezét.

- Mielőtt Rómába utazott volna, Londonban fölkeresett - folytatta az öregúr, szemét merően Monksra szegezve.

- Erről most hallok először - szakította félbe Monks, színlelt kételkedéssel a hangjában, de akaratlanul is elárulta, hogy a dolog kínos meglepetés neki.

- Igen, eljött hozzám, és többek közt egy arcképet is hagyott nálam. Saját keze művét, amelyet a szegény kislányról festett, akit nem akart egyedül otthon hagyni, de a nagy sietségben mégse vihette magával. Önvád és aggodalom emésztették, alig lehetett ráismerni, annyira leromlott. Zihált, összefüggéstelenül beszélt, olyasmit mondott, hogy nyomorúságba, gyalázatba döntött valakit, és megvallotta azt is, hogy minden vagyonát pénzzé akarja tenni, mihelyt hazatér; régi örökségéből kielégíti első feleségét és fiát, aztán itthagyja Angliát. Biztosra vettem, hogy nem egyedül szándékozik kivándorolni, és sose tér vissza többé, ha tőle függ. De még előttem, legrégibb barátja előtt is eltitkolt sok mindent, nem vallotta meg, mi történt, de ígérte, hogy írni fog, és mindent őszintén közöl velem. Akkor láttam életemben utoljára. Igen. Utoljára. Levelet nem kaptam, nem is láttam soha többet.

- Később - folytatta Brownlow úr egy kis szünet után -, amikor már lezajlott minden, én elmentem oda, ahol... mért ne használjam most a szót, amelyet a világ ilyenkor használ, hiszen neki most már mindegy, hogy ridegen ítélik-e meg itt a földön vagy megértő szeretettel... elmentem oda, ahol drága barátom bűnös szerelemben élt. Elhatároztam, hogy ha aggodalmam indokoltnak bizonyul, a szegény, megtévedt lányka megértő lélekre és gyámolítóra talál bennem. Megtudtam, hogy a család egy évvel ezelőtt elköltözött onnan, kifizették az apróbb adósságaikat, és éjnek idején elutaztak. Senki se tudta, hová, merre.

Monks szabadabban lélegzett, és diadalmasan nézett fel.

Brownlow úr közelebb húzta a széket hozzá.

- Mikor aztán a maga testvéröccse lerongyoltan, betegen, züllötten, nem véletlenül, mert a véletlennél hatalmasabb erő intézte így... utamba került... Ugye mondtam, hogy lassanként felkeltem majd az érdeklődését? Sejtettem, és most már világosan látom, hogy ravasz cinkostársai az én nevemet gondosan titkolták maga előtt, bár nem sejthették, hogy ez a név a maga fülében ismerős csengésű. Mondom, mikor a gyermeket kiszabadítottam kínzói kezéből, és itt feküdt betegen a házamban, már akkor megdöbbentett a hasonlóság, mindjárt eszembe juttatta a képet, amelyről beszéltem. Még amikor mocskosan, rongyosan állt előttem, akkor is volt valami az arcán, a szemében. Úgy rémlett, láttam már valahol, talán álmomban, talán ébren, és nem tudtam szabadulni a különös benyomástól. Azt talán nem is kell elmondanom, hogy újra elrabolták, mielőtt élettörténetét megismerhettem volna.

- Miért nem kell elmondania? - kérdezte gyorsan Monks.

- Mert úgyis tudja.

- Honnan tudnám?

- Előttem hiába tagad. Mindjárt bebizonyítom, hogy többet tudok, mint hinné.

- Rám nem tud... nem tud bizonyítani semmit - dadogta Monks. - Követelem, hogy próbálja meg!

- Majd meglátjuk. Szóval a fiú eltűnt, hiába kutattam utána, költséget, fáradságot nem kímélve. Tudtam, hogy maga az egyetlen, aki a titkot megoldhatja, hiszen anyja régen halott, és mikor utoljára hallottam magáról, nyugat-indiai birtokán tartózkodott. Nagyon jól tudja, én is tudom, hogy anyja halála után oda költözött, éspedig azért, hogy bűnös üzelmeinek következményeit könnyebben elkerülje. Odautaztam maga után. Azt mondták, hónapokkal azelőtt visszatért Londonba. De hogy hová, azt senki se tudta. Visszajöttem ide, de azok, akikkel együtt dolgozott, szintén nem tudtak útbaigazítani. Azt mondták: jön, megy, sose tudják, merre. Éppen olyan különös módon él, mint mindig. Sokszor napokig nem látják. Sokszor hónapokig is elmarad. Ebből tudtam, hogy még mindig éppen olyan gyalázatos dolgokat űz, a társadalom söpredékével szövetkezik, akikkel már kisfiúkorában is legszívesebben érintkezett. Attól fogva szüntelenül az utcákat róttam, de minden erőlködésem hiábavaló volt, egészen mostanáig. Két órával ezelőtt végre megpillantottam.

- Na és most itt vagyok - mondta Monks, és kihívóan felállt. - Mit akar tőlem? Csalás? Rablás? Merész hangzású szavak! Azt hiszi, elég bizonyíték, hogy ha némi hasonlóságot talál egy lezüllött utcagyerek meg egy halott kontár mázolmánya között? Hisz azt se tudja, hogy tényleg, megszületett-e akkor az a szerencsétlen fattyú.

- Nem tudtam - és most már Brownlow úr is felállt. - De most az utolsó napokban meggyőződtem róla, hogy igen. Magának van egy testvéröccse, sőt ismeri is őt. Volt egy végrendelet is, amelyet a maga édesanyja megsemmisített, fiára hagyva titkát és a szívtelen cselekedetből származó hasznot. A végrendelet, igenis, megemlékezett a szomorú viszony gyümölcséről, aki ekkor még meg sem született, de útban volt. Maga véletlenül találkozott vele később, és mindjárt feltűnt magának a fiú, mert nagyon hasonlított az apjához, fel is kutatta születési helyét. És talált bizonyítékot is. Igen, tudomása van róla, hogy ilyen bizonyítékok voltak, ha titokban maradtak is sokáig. Maga volt az, aki a gyerek származásának ezeket a bizonyítékait megsemmisítette, és közölte cinkosával, Faginnel - talán majd inkább saját szavait használom -, hogy "az egyetlen bizonyíték, amivel a fiú származását igazolhatná, a Temze fenekén hever, és a vén banya, aki anyjától ellopta azt, koporsójában rothad". Gyáva, hazug fiú, aki züllött lebujokban, tolvajokkal, gyilkosokkal tárgyal éjszaka, aki ármánykodásával gyilkos kezére juttatott egy magánál ezerszer különb, szerencsétlen teremtést! Maga, aki gyerekkora óta szégyene és keserűsége volt szegény apjának, mert szívében bűnös szenvedélyek, aljas kívánságok tanyáztak, míg végre undorító betegségben törtek utat, s megbélyegezték arcát is örökre, hogy lelke hűséges tükre legyen, Edward Leeford, dacol-e még velem?

- Nem, nem - nyögte gyáván, az összehalmozott vádak súlya alatt Monks.

- Minden szót tudok, amit az undok vénemberrel váltott. Árnyékok leselkedtek a falon, és elfogták a leghalkabb suttogást, hogy hozzám eljuttassák. Az üldözött gyermek elkínzott, édes arca megfordította útján a bűnt, erényt és bátorságot adott annak, aki addig csak gyalázatot és gonoszságot ismert. Gyilkosság szárad a lelkén, Edward Leeford, erkölcsileg mindenesetre részes benne. De lehet, hogy tettleg is.

- Nem, nem! - tiltakozott Monks. - Erről semmit sem tudok. Éppen meg akartam tudni az igazságot, amikor az emberei utolértek. Nem tudom, mi volt a gyilkosság indítóoka, azt hittem, csak a rendes civakodás, ami az ilyen emberek között nem ritkaság.

- Hát akkor tudja meg: a maga titkát leplezte le részben a szerencsétlen lány. Most már elárulhatja nyugodtan az egészet.

- Igen.

- Hajlandó aláírásával bizonyítani és tanúk előtt megismételni a tényeket?

- Igen.

- Maradjon nyugodtan idebent, amíg az írást megfogalmazzák, aztán követni fog oda, ahol az okiratot hitelesítik.

- Ha követeli, megteszem ezt is.

- Sőt ennél többet követelek. Kárpótolni kell a súlyos veszteségért egy ártatlan gyermeket, aki senkinek se vétett, ha bűnös és szerencsétlen szerelemből származik is. Maga egészen biztosan emlékszik a végrendelet megfelelő pontjaira. Idézze fel, és közölje illetékes helyen mindazt, ami az öccsére vonatkozik. Aztán menjen, ahová akar. Ezen a világon nem tartozik több számadással.

Monks fel-alá járkált nagy léptekkel, és komor ábrázattal töprengett az ajánlat s következményei fölött. Félelem és gyűlölet viaskodtak sötét lelkében. A félelem azt parancsolta, hogy tegyen úgy, amint kívánják tőle, a gyűlölet meg éppen ellenkezőjét. Ebben a percben kívülről megfordították az ajtó kulcsát, és egy izgatott úriember rontott a szobába.

- Kézre kerül hamarosan! - kiáltotta az idegen, aki nem volt más, mint Losberne doktor.

- Kicsoda? A gyilkos? - kérdezte Brownlow úr.

- Persze, persze. A kutyáját látták. Valami rozzant viskó körül a város határában. Egész biztos, hogy ő is ott bujkál vagy bujkált, valahol az éjszaka leple alatt. Detektíveket küldtek ki minden irányba. Beszéltem a rendőrökkel, akik üldözik. Mind azt mondja, lehetetlen, hogy megmeneküljön. Száz font jutalmat tűzött ki a fejére a kormány.

- Én még ötvenet adok hozzá - mondta Brownlow úr -, ki is jelentem személyesen, ha még elérem őket. Hol van Maylie?

- Harry? Mihelyt saját szemével látta, hogy ez a fiatalember ott ül maga mellett a kocsiban, rohant a rendőrségre, sőt lóra ült, hogy a legelső különítményt utolérje, valahol a város szélső határában, és csatlakozzék hozzájuk.

- És Fagin?

- Mikor utoljára hallottam róla, még szabadon volt, de azóta már valószínűleg lefülelték.

- Nos, határozott már? - kérdezte Brownlow úr halkan Monkstól.

- Igen, de ígéri, hogy engem nem árul el?

- Ígérem. Maradjon itt, amíg visszajövök. Ez az egyetlen módja, ha nem akar bajba kerülni.

Kimentek a doktorral, és az ajtót bezárták, úgy, mint előbb.

- Na, mit végzett? - kérdezte súgva Losberne.

- Mindent elintéztem, sőt többet, mint reméltem volna. Összehordtam mindent, amit a szegény Nancytől hallottunk, meg amit én már kiderítettem, és a mi derék barátunk a helyszínen kinyomozott. Nem hagytam neki kibúvót, elébe tártam minden gyalázatát. Írja meg az okmányt, holnapután este hétkor találkozunk. Mi ott leszünk már jóval előbb, de egy kis pihenésre szükségünk lesz. Ha nekünk nem is, de a kisasszonynak. Az ő számára tán még nagyobb jelentőségű lesz az az óra, mint ahogy ma sejtjük. De nem nyugszom, amíg a szerencsétlen lányért bosszút nem állunk. Minden csepp vérem felforr, ha rágondolok.

- Hajtasson egyenest a rendőrségre, még jókor érkezik. Én addig itt maradok - felelte Losberne doktor.

Gyorsan elbúcsúztak. Mind a kettő csak úgy égett a leküzdhetetlen izgalomtól.

A Temze partjának azon a részén, ahol a legrozzantabbak, legmocskosabbak a viskók, és a hajók a szénportól, füsttől feketék, az összezsúfolt, düledező házikók között van egy városrész, a legkülönösebb, a legfurcsább s a legpiszkosabb az összes londoni züllött negyedek között, amelynek azonban még hírét sem hallotta a londoniak legnagyobb része.

Amíg ide jut az ember, át kell vergődnie egy sereg sáros, sötét, keskeny utcán, ahol a parti lakosság legrongyosabb, legzüllöttebb alakjai nyüzsögnek. A boltok ablakaiban olcsó és cseppet se étvágygerjesztő élelmiszerek vannak felhalmozva. Elnyűtt, ócska ruhadarabok lóbálóznak a zsibárusok ajtajában és a házak ablakdeszkáin. Csak úgy tolong a sok munkanélküli, teherhordó, szenesember meg rongyos asszony és gyerek. Alig lehet eligazodni a part sötét zegzugaiban. A sikátorokból kellemetlen szag áramlik és fülsértő lárma, s súlyos szekerek dübörögnek, a parti raktárakban felhalmozott portékát hordják innen is, onnan is a város távolabbi részeibe. Aztán ha áthalad az ember a forgalmasabb utcákon, elhagyatott és még szennyesebb helyekre ér.

A házak kiugró homlokzatáról minden vakolat lemállott, már csak az imádság tartja őket. A düledező kémények mintha gondolkoznának, hogy összeroskadjanak-e egészen. Az ablakokon rozsdaette, mocskos vasrács, minden az elhanyagoltságot, az elhagyatottságot hirdeti.

Itt, ezen a környéken, Dockhead mögött van Jákob szigete, egy körülbelül hat láb mély és tizenöt vagy húsz láb széles, iszapos árokkal övezve. Ezt az árkot valamikor Malom-ároknak hívták, de történetünk idejében csak Bolond-árok néven emlegették. A Temzének valami öble vagy mellékága volt, és dagály idején meg lehetett tölteni vízzel, ha fönn a Lead-malomnál megnyitották a zsilipet. Innen is kapta eredeti nevét. Az idegen, ha véletlenül ilyenkor vetődött erre, és megállt az egyik fahídon, fönn a malomnál, végignézhette, hogyan eresztik le a házak hátsó ajtóiból, ablakaiból a sok vödröt, dézsát s mindenféle konyhaedényt, amivel csak vizet lehet meríteni. De még ennél a látványnál is furcsább és szokatlanabb volt az, amit a házak maguk nyújtottak. Bolondos cikcakkban futó fatornácok kötötték össze egy fél tucat viskó hátsó részét itt is, ott is. A tornácok falába kerek lyukak voltak vágva, kilátással az iszapos árokfenékre, a papírral beragasztott vagy törött üvegű ablakokból rudak nyúltak ki fehérnemű-szárításra, de nem volt mit szárítsanak rajtuk. És a szobák benn a házakban olyan kicsinyek, olyan mocskosak és szűkek, hogy még a piszok és bűz is majd megfulladt bennük. Egyes helyeken faszobák nyúltak ki az iszap fölé, mintha bele akarnának esni, hogy kövessék a többieket, amelyek már így cselekedtek. A falak ki sem látszottak a vastag mocsokréteg alól. A nyomornak, szegénységnek, züllöttségnek minden undorító jele együtt volt itt, hogy a Bolond-árok partjait ékesítse.

Jákob szigetén a raktárak tető nélkül, üresen tátongattak, a falak bedőltek, az ablakok rég nem ablakok már, az ajtók az utcára buktak, a kémények feketék, de füst ki tudja, mióta nem szállt ki rajtuk. Harminc-negyven éve, mielőtt a csőd beütött, eleven élet volt itt, de most minden kihalt. A házaknak nincs tulajdonosuk, ajtóit betörték, és az lakik bennük, akinek megvan a bátorsága hozzá. Súlyos oka lehet rá, ha valaki elszánja magát, hogy itt éljen, ezen a titkos búvóhelyen. Jákob szigetére nem menekül más, mint akit a kétségbeesés kerget ide.

Az egyik tekintélyes nagyságú, de rozzant házban, amelynek ajtaját és ablakait még ép vasrács is védte, az emeleti szobában három férfi ült, komor hallgatásba merülve. Olykor egymásra néztek, zavart, várakozó, kérdő pillantással, aztán megint szótlanul maga elé meredt mind a három. Toby Crackit volt az egyik, Chitling úr a másik. A harmadik pedig egy ötvenéves, zsiványképű alak, akinek az orrát betörték valami verekedésnél, és arcán rút sebhely húzódott végig, amely ugyancsak hasonló alkalommal keletkezhetett. Gályarabságról tért haza nemrég, és Kags volt a neve.

- Jobb szeretném, ha más odút kerestél volna magadnak, ha régi helyeden már égni kezdett a talpad alatt a föld - mondta Toby Crackit, Chitling úr felé fordulva. - Bizony, drágalátos barátom, nem valami okosan tetted, hogy ide jöttél.

- Bizony, lehetett volna annyi eszed, te hájfejű! - szólt Kags.

- Azt hittem, barátságosabb pofával fogadjátok majd a jó barátot - felelte kedvetlenül Chitling.

- Ugyan, fiam, ezt csak megérted - folytatta Toby -, ha valaki ennyire visszavonultan él, mint én, örül, hogy végre sikerült olyan hajlékra szert tennie, ahol senki se szaglász utána, és nincs elragadtatva, ha beállít hozzá valaki (legyen az bár mégolyan kedves kártyapartner és különben is kifogástalan úriember). De ilyen körülmények között érthető, ha az ember nem borul a nyakába.

- Különösen ha már van egy lakótársa, aki előkelő magányát megosztja vele, valaki, aki hamarabb érkezett haza külföldi útjáról, mint barátai számították, és sokkal szerényebb, semhogy az angol bíróság tagjainak ismeretsége után ácsingózna - tette hozzá Kags úr.

Rövid hallgatás követte e szavakat, és most már Toby Crackit is belátta nyilván, hogy fölösleges komédiázni és nemtörődömséget színlelni. Hát levetette szemtelen csibészábrázatát, amelyet általában viselt, és egész komolyan fordult hívatlan vendégéhez:

- Mikor fogták el Fagint?

- Éppen ebédelt ma délután két órakor. Charley meg én szerencsésen meglógtunk a kandallókürtőn és kéményen át. Bolter meg a vizeshordóba bújt fejjel, de olyan hosszú a lába, hogy kilógott. Nem csoda, ha lefülelték.

- Hát Bet?

- Szegény Betsy! Éppen a hullaházból jött, ott volt a holttestet megnézni - felelte Chitling úr egyre csökkenő biztonsággal. - Egészen megőrült, ordított, csapkodott, fejét a falba verte, úgyhogy kényszerzubbonyt húztak rá, és a kórházba vitték. Ott van most is.

- Na és Bates barátunk?

- Valahol csavarog. Nem mer idejönni, míg be nem sötétedik. De most már itt lesz hamarosan, nincs hová mennie. A "Nyomorék"-ot őrzik, és szemmel tartják az egész társaságot a rendőrök. Saját szememmel láttam, tele van velük az egész söntés.

- Kutya dolog! - jegyezte meg ajkát harapdálva Toby. - Alighanem rámegyünk még egypáran!

- Folyik már a vallatás - mondta Kags -, ha Bolter vall, ő lesz a koronatanú, pedig biztosan vallani fog; már amit eddig eljárt a szája, abból is rá tudják bizonyítani Faginre, hogy részes a gyilkosságban mint felbujtó, és hat nap múlva már lógni fog, úgy éljek!

- Hallottátok volna, hogy ordított a nép! - folytatta Chitling. - A rendőrök úgy birkóztak velük, mint a veszettek, másképp ízekre tépik az öreget. Egyszer le is teperték, de a rendőrök körülfogták gyűrűben, úgy törtek utat a tömegen át, szüntelenül harcolva. Láttátok volna, hogy kapaszkodott beléjük véresen, rémült pofával, mintha legjobb barátai lennének. Még most is látom, ahogyan vonszolják magukkal. Nem tud megállni a lábán, úgy szorongatja a csőcselék. Minduntalan neki akar ugrani a tömegből valaki, öklét rázva, fogát vicsorítva. Haján, szakállán csomókban tapad a vér, az asszonyok sivalkodva furakodnak előre, és üvöltöznek, hogy kitépik a szívét.

És a vérfagyasztó jelenet tanúja még most se tudott szabadulni a borzalmas képektől. Kezét rémülten tapasztotta a fülére, és lehunyt szemmel, nagy léptekkel járt fel-alá a szobában.

Míg ő így némán átengedte magát a szörnyű emléknek, és a másik kettő földre szegzett szemmel, mereven ült, hirtelen apró lábak nesze hallatszott a lépcső felől, és ott termett a szobában Sikes kutyája. Mind a hárman az ablakhoz ugrottak, aztán lerohantak a lépcsőn, ki az utcára. A kutya egy földszinti nyitott ablakon ugrott be a házba, s most ott maradt az emeleti szobában, nem ment utánuk. Sikes pedig nem volt sehol.

- Mi a csudát jelentsen ez? - kérdezte Toby, mikor megint bent voltak mind a hárman a szobában. - Csak nem jön ide ő is? Remélem, nem.

- Ha ide akarna jönni, a kutyával együtt jött volna - mondta Kags, és alaposabban szemügyre vette a földön elnyúlt, lihegő állatot. - Adjatok neki egy korty vizet, egészen kifulladt szegény pára.

- Ni, kiitta az utolsó csöppig - mondta Chitling, és egy darabig szótlanul nézte ő is az állatot. - Csupa sár, megsántult, félig megvakult. Messziről jöhet, annyi szent!

- De honnan a csudából? Ezt kéne tudni! - kiáltott Toby. - Biztosan ott járt előbb a régi tanyánkon, aztán látta, hogy tele van idegenekkel, hát tovább keresgélt. Itt többször járt a gazdájával, nem csoda, hogy idetalált. De honnan indult? Ezt jó lenne tudni. És hol lehet ő?!

Egyik sem említette a régi nevén a gyilkost.

- Hogy hol lehet? Nem hinném, hogy végzett magával. Vagy mit gondoltok? - kérdezte Chitling.

Toby tagadóan rázta a fejét.

- Különben is - folytatta Kags -, ha megtette, a kutya elvezethet bennünket a helyszínre. De nem. Valószínűleg kiszökött az országból, és a kutyát itt hagyta.

Ez a megoldás látszott a leginkább valószínűnek, hát elfogadták.

A kutya egy szék alá kuporodott, és aludni készült, nem is törődött velük.

Közben egészen besötétedett, becsukták az ablaktáblákat, és gyertyát gyújtottak. Az utolsó két nap szörnyű eseményei alaposan feldúlták mind a három embert, és még csüggedtebbé tette őket jelen helyzetük bizonytalansága. Közelebb húzták egymáshoz a három széket, de még így is összerezzentek a legkisebb neszre. Alig szóltak, azt is csak suttogva, úgy ültek néma, rémült csendben, mintha a meggyilkolt lány ott feküdne a szomszéd szobában.

Elég sok idő telt el így, mikor hirtelen türelmetlen kopogtatás hallatszott lent a kapun.

- Bates lesz biztosan - súgta Kags, és a többire nézett, hogy félelmét leküzdje.

Most megismétlődött a kopogás.

- Nem Charley. Az sose kopogott így.

Crackit az ablakhoz lépett, és minden ízében remegve kapta vissza a fejét. Halálsápadt arca elárulta, ki áll odalenn, nem is kérdezték. A kutya is rögtön fülét hegyezte, és egy szempillantás alatt nagy vonítással az ajtónál termett.

- Be kell ereszteni, hiába - és Crackit felvette az asztalról a gyertyát.

- Nincs más megoldás? - kérdezte Kags.

- Nincs... muszáj kinyitni a kaput.

- Ne hagyj itt bennünket a sötétben - mondta a gályarab. Levett egy szál gyertyát a kandallóról, és remegő kézzel meggyújtotta a másikról. Olyan soká tartott a művelet, hogy a kopogtatás kétszer is megismétlődött közben.

Crackit végre lement a gyertyával, s nemsokára másodmagával jött vissza. A jövevény arca nem látszott; feje a kalapja alatt egy zsebkendővel volt körülkötve, és az állát is valamilyen kendő takarta. Most lassan kibugyolálta magát. Viaszfehér, beesett arc, bágyadt szemek, háromnapos szakáll, ziháló lélegzés. Nem Sikes, inkább Sikes kísértete volt, aki előttük állt.

Kezét egy szék támlájára tette, de úgy remegett, hogy nem tudott mindjárt leülni. Válla fölött hátrapillantott, és lassan a falhoz húzta a székét, egész szorosan, amennyire csak lehet, szinte odanyomta a falhoz. Leült.

Még egy árva szót se váltottak eddig. Sikes némán jártatta a szemét egyikről a másikra. De ha valamelyik lopva felpillantott, tekintetük összeakadt, hirtelen elkapta róla a szemét. Összerázkódtak, mikor kongó hangja végre megtörte a csendet. Soha ezt a hangot nem hallották, úgy rémlett nekik.

- Hogy került ide a kutya? - kérdezte.

- Egyedül jött vagy három órával ezelőtt.

- Az esti lapban az van, hogy Fagint lefogták. Igaz ez, vagy hazugság?

- Igaz.

Most megint nem szólt egyikük se.

- Hogy az ördög bújjon belétek! - morogta Sikes, végigsimítva homlokát. - Egyikteknek sincs egy szava sem hozzám?

Egy darabig csak feszengett a helyén a három zsivány, de szólni nem szóltak.

- Te vagy a házigazda itt, ha jól látom - mondta a gyilkos, Crackit felé fordulva. - Mi a szándékod? El akarsz adni a vérebeknek, vagy eltűrsz, hogy itt lehessek addig, míg a hajszának vége?

- Maradj, ha azt hiszed, hogy biztonságban vagy itt - felelte némi habozás után a hajlék ura.

Sikes most lassan végigjártatta pillantását a falon, de alig fordította hátra a fejét, inkább csak megpróbált hátranézni.

- A holttest... mi van a holttesttel? Eltemették? - kérdezte akadozva.

A többi tagadólag intett.

- Miért nem temetik el? - kérdezte a gyilkos, és megint olyan tétova pillantást vetett hátra a fal felé, mint előbb. - Mi az ördögnek hagyják az ilyen csúnyaságot fenn a föld színén?... Ki kopogott?

Crackit felállt, és az ajtó felé indult, de fejének intésével jelezte, hogy nincs semmi baj, a kopogás nem jelent rosszat. Mindjárt vissza is tért Charley Batesszel együtt. Sikes éppen szemben ült az ajtóval, úgyhogy Charley rögtön meglátta, mikor belépett.

- Toby! - kiáltott fel hátrahőkölve. - Miért nem mondta meg, hogy ez itt van?

A három gonosztevő borzongva húzódott hátra. Olyan ijesztően őszinte volt a mozdulatuk, hogy Sikes szükségesnek érezte még ennek a kamasz gyereknek a kiengesztelését is. Bólintott, és úgy tett, mintha kezet akarna fogni vele.

- Eresszetek, hadd menjek egy másik szobába - mondta Charley még jobban elhúzódva.

- Charley - szólt rá a gyilkos, és felállt -, hát nem ismersz rám?

- Ne jöjjön közelebb! - kiáltotta hátrahőkölve, iszonyattól kimeredő szemmel a fiú. - Szörnyeteg!

A gyilkos megállt útközben, és most mereven bámultak egymásra, de Sikes lassan a földre sütötte a szemét.

- Tanúim vagytok - kiáltotta a gyerek, öklét rázva, - tanúim vagytok mind a hárman, hogy nem félek tőle! Ha idejönnek utána, én feladom! Igenis! Kiszolgáltatom nekik! Kimondom kereken. Öljön meg, ha akar, ha mer! De ha élek, feladom! Akkor is megtenném, ha tudnám, hogy olajban főzik meg elevenen! Gyilkos! Segítség! Ha férfiak vagytok, mellém álltok mind a hárman! Gyilkos! Segítség! Fogják meg!

A fiú egyre nagyobb dühbe lovalta magát, és hevesen hadonászva, kiáltozva, puszta kézzel nekiugrott a bikaerejű férfinak. Olyan váratlan és szenvedélyes volt a támadása, hogy Sikes teljes súlyával a földre zuhant.

A másik három csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Egyik se lépett közbe. A két viaskodó összegabalyodott tagokkal hempergett a földön. A gyerek még jobban megvadult a rázúduló hatalmas ökölcsapásoktól; és eszeveszetten tépte, rángatta a gyilkos mellén a ruhát, és szakadatlanul ordította teli torokkal:

- Segítség! Segítség!

De sokkal egyenetlenebb volt a harc, semhogy sokáig tarthatott volna. Sikes leteperte a gyereket, és térde már ott volt a torkán, amikor Crackit visszarántotta, és ijedten az ablak felé mutatott. Lámpások villogtak az ablak alatt, hangok hallatszottak, és siető lábak dobogtak végig a közeli fahídon. Nem is egynéhány, de végtelen sok. Sőt egy lovas is lehetett közöttük, mert patkódobogás vegyült a zajba. A fénypontok sűrűsödtek, a zaj közeledett. Egy perccel később erélyes kopogás hallatszott lentről, az ajtó felől, amit tompa moraj kísért. A moraj olyan sokaságra vallott, hogy a legbátrabbnak is megfagyasztotta volna a vérét.

- Segítség! - ordította Charley, és éles hangja megreszkettette a levegőt. - Itt van! Törjétek rá az ajtót!

- A törvény nevében! - kiáltotta egy hang odakint, és a tompa moraj is felzúgott újra.

- Törjétek be az ajtót! - ordította a fiú. - Ők úgysem nyitják ki! Itt van, ahol világos az ablak! Ide gyertek!

Súlyos csapások döngették az ajtót és a földszinti ablaktáblákat. Ha a fiú egy pillanatra elhallgatott, tisztán kivették a dörömbölést meg a tömeg dühös morajlását. És ebből megítélhették, hogy ezren és ezren állnak odakint.

- Nyissatok ki egy ajtót, hogy bedughassam valahová ezt a sivalkodó pólyást! - kiáltott dühösen Sikes, ide-oda rángatva maga után a gyereket, mintha csak valami üres zsákot rángatna. - Ide jó lesz, hamar!

Belökte a szomszéd szobába, ráfordította a kulcsot.

- Odalenn elég erős az a kapu? - kérdezte Sikes.

- Kettős lakat és vaslánc - felelte Crackit, aki a másik kettővel együtt még mindig nem tudta, mire szánja el magát.

- A spaletták kibírják?

- Vaslemezzel vannak bélelve azok is.

Sikes most felrántotta az ablakot, és öklével megfenyegette a lent zúgó tömeget:

- Pokolba veletek! Csináljatok akármit, mégis bolonddá teszlek valamennyieteket!

Soha még olyan irtózatos üvöltést nem hallott emberi fül, mint amilyennel a felbőszült tömeg válaszolt most a vakmerő kihívásra.

Sokan azt ordították, hogy fel kell gyújtani a házat, mások a rendőröket biztatták, hogy lőjék le a kutyát, de egyik se volt olyan féktelenül vad, mint a lovas, aki most leugrott a nyergéből, utat vágott a sűrű tömegen át, mintha csak vizet szelne ketté, és közvetlenül az ablak alatt valamennyit túlharsogó hangon ezt kiáltotta:

- Húsz guinea-t adok annak, aki egy létrát kerít!

A legközelebb állók továbbadták a felhívást, létráért kiabáltak itt is, ott is, mások azt ordították, hogy fejszét hozzanak. Fáklyákkal nyargalásztak ide-oda, nyilván a hiányzó szerszámokat keresték, aztán megint visszajöttek, és üvöltöztek tovább. Volt, aki tehetetlen dühében csak káromkodott, mások, mint az őrültek, tolakodtak előre, és csak akadályozták a többit. A legbátrabbak megpróbáltak fölmászni a csatornán vagy a fal hasadékaiba kapaszkodva, az egész óriási tömeg fel-alá hullámzott a sötétben, mint szélcsapkodta vetés. Közbe-közbe a sok hang egyetlen vad üvöltésben egyesült.

- A dagály! - kiáltott Sikes, gyorsan bezárva az ablaktáblát. - Dagály volt, mikor jöttem, láttam. Egy kötelet adjatok, egy hosszú kötelet! Mind itt vannak elöl. Beugrom a vízbe, ha átúszom az árkot, még megmenekülhetek! Kötelet adjatok! Vagy négyszeres gyilkos leszek mindjárt!

A három ember mozdulni sem tudott rémületében, csak mutogattak, mint a némák, hogy hol talál kötelet.

Sikes gyorsan kiválasztotta a leghosszabbat, legerősebbet, és rohant fel egyenesen a háztetőre.

A ház hátsó ablakait mind befalazták már réges-régen, csak egy kis nyílás maradt éppen abban a szobában, ahová Charleyt zárták. Ki nem fért rajta még ő sem, de szakadatlanul kiabált, hogy állják el erre is a menekülés útját. Végre meghallották, és mire a gyilkos alakja feltűnt a tetőn, hangos ordítozás fogadta, a tömeg most már erre az oldalra tódult. Egymást szorították, lökdösték, mindenki közelről akarta látni.

Sikes egy deszkát is vitt magával, azt nekifeszítette az ajtónak, hogy belülről ki ne nyithassák egykönnyen, aztán a cserépzsindelyeken tovacsúszva, lenézett a keskeny párkány fölött a mélybe.

Közben azonban már beállt az apály, az árok, alatta csupa iszap volt.

A tömeg pár percig lélegzet-visszafojtva, néma csöndben leste minden mozdulatát. Egyelőre nem tudták, mi a szándéka. Mihelyt kitalálták, hogy az árok vizén át akar menekülni, de ezt a tervét meghiúsította az apály, olyan diadalüvöltésben törtek ki, hogy ahhoz mérten szelíd suttogás volt minden addigi ordítozás. Újra meg újra felhangzott a bősz üvöltés. Aki messzebb volt, és nem tudta, miről van szó, csak felkapta és továbbadta a kiáltást, mintha az egész város kitódult volna, hogy elátkozza a gyilkost.

Most már a hátsófront elé hömpölygött át az egész emberáradat. Bőszült arcok hullámzottak a fáklyák fellobbanó fényében, dühtől eltorzult, szilaj arcok. Az árok túlsó felén álló házakat is ellepték, felszakították az ablakokat, letépték a fatáblákat. Minden ablakban fejek bukkantak fel, a háztetőket is megszállták körös-körül. A hidak csak úgy roskadoztak a tolongók súlya alatt, és még mindig tódultak innen-onnan, hogy elfoglalják az elfoglalható zugokat, mindenki látni akarta a szörnyeteget.

- Most megfogták! - ordította valaki a legközelebbi hídon. - Hurrá!

Kalapok lengtek, kezek hadonásztak, a diadalordítás fölhangzott újra.

- Ötven fontot adok annak, aki élve kézre keríti! - kiáltott ugyancsak a hídról egy idősebb úriember.

Újabb morajlás futott végig a tömegen, szájról szájra adták a hírt, hogy az ajtót végre betörték, és az a fiatalember, aki a létrát kérte, behatolt a szobába. Az emberáradat hirtelen megfordult. A szomszéd házak ablakaiban tolongók látva, hogy a többi megint az elülső front felé tódul, otthagyva helyüket, hanyatt-homlok rohantak vissza oda, ahonnan jöttek. Egymást lökdösve, ordítozva hömpölygött a sokaság. Mindenki ott akart lenni az ajtó előtt, ha a rendőrök kihurcolják a gonosztevőt. Kétségbeesetten ordítozott, akit letiportak, vagy félig agyonnyomtak a tolongásban. Az utcákat egészen eltorlaszolta a nép. Óriási volt az izgalom, a tülekedés, ki a régi helyét akarta elfoglalni mindenáron, ki meg szabadulni iparkodott az életveszélyes tolongásból. Pillanatnyilag mindenkinek saját magával kellett törődnie, nem a gyilkossal, de azért most, hogy az elfogás ilyen közelinek látszott, a mohó türelmetlenség még fokozódott a tömegben.

Sikes összeroppant. A nép irtózatos vadsága láthatóan hatott rá, és a menekülésre semmi reménye nem lehetett. De éber ösztöne rögtön megérezte, hogy a figyelem pillanatnyilag megoszlik, és részben elterelődik róla. Talpra szökött, és elhatározta, hogy még egy utolsó kísérletet tesz élete megmentésére. Beugrik az árokba, és ha bele nem fúl az iszapba, a sötétben és általános zűrzavarban talán mégis egérutat vehet.

Erejét megkétszerezte a ház belsejéből hallatszó dörömbölés, kiabálás. Most már biztosan tudhatta, hogy az üldözőknek sikerült betörniük az ajtót. Megújult energiával a kéményhez lépett, a kötelet átvetette rajta, és gondosan megvizsgálta, feszesen áll-e, másik kezével és fogával ugyanabban a szempillanatban hurkot csinált. Megállapította, hogy ha leereszkedik, emberhossznyira ér az árokmély fölé. Kését készen tartotta, hogy majd elvágja a kötelet, ha leugrik.

Abban a pillanatban, mikor a hurkot fejére húzta, hogy hónalja alá tolja, és amikor az öregúr lenn a hídon éppen figyelmeztette a körülötte állókat, hogy a gyilkos az árokba akar leereszkedni, pontosan abban a pillanatban Sikes hátrafordult, és két karját magasra nyújtva, rémülten ordított:

- A szemek! A szemek! Újra!

Megtántorodott, mint a villámütött, elvesztette egyensúlyát, és keresztülesett a keskeny párkányon. A hurok a nyakán volt éppen, súlyától meghúzódott és megfeszült. Vagy harmincöt lábnyira zuhant így, ott irtózatosan rángatózni kezdett a teste, és úgy maradt lógva, megmerevült kezében a nyitott bicskával.

A rozzant kémény megingott, de azért nem dőlt le. A gyilkos élettelen teste ott himbálózott a falon. Charley Bates undorodva lökte félre, valahányszor odakerült a kis ablak elé, és elzárta előle a kilátást. Ordítozott, hogy vigyék el onnan az isten szerelméért, ne lógjon már ott az orra előtt.

Fenn a párkányon fel-alá rohangászott keserves vonítással egy kutya, amelyet eddig senki se látott. Most ugrásra készült, egy pillanatig tétovázott, s leugrott a halott nyakába, de célját tévesztve az árokba zuhant, ott bukfencet vetett a lendület erejétől, fejét egy kőbe verte, és szétloccsantotta agyvelejét.

Mindössze két nappal az említett események után Olivér délután három órakor már kocsiban ült barátaival, és szülővárosa felé robogott. Maylie-né, Rose, Bedwinné asszony s a jó doktor bácsi utazott vele, míg Brownlow úr postakocsin követte őket valakivel, akinek nevét nem említették.

Nem sokat beszélgettek az úton. Olivér olyan lázas izgalomban volt, hogy hang nem fért ki a torkán, se a gondolatait nem tudta összeszedni. A többiekre is átragadt ez a hangulat, azok is majdnem éppen olyan izgalomban voltak. Brownlow úr tapintatosan közölte vele és a hölgyekkel a tényeket, amelyek Monks vallomásából kiderültek, és bár tudták, hogy utazásuk célja a szerencsésen megkezdett munka befejezése, mégis kétséggel, bizonytalansággal voltak tele mindnyájan, alig bírták már a feszültséget.

Sikes borzalmas sorsáról semmit se tudtak még, Brownlow úr és Losberne doktor kímélni akarták őket, és gondoskodtak róla, hogy ne jusson fülükbe a hír. Gondolták, hogy előbb-utóbb meg kell ugyan tudniuk, de majd alkalmasabb időben. Most a legrosszabbkor lenne. Így tehát szótlanul ültek egymás mellett, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Mind azon töprengtek, hogy voltaképpen mi az utazás célja, és mi lesz az eredménye, de nem közölték egymással sejtéseiket.

Olivér is néma volt, míg ismeretlen utakon vágtattak szülőhelye felé, de a régi emlékek micsoda áradata rohanta meg, s szívében micsoda viharzással tomboltak az indulatok, mikor a hazafelé vezető útnak ahhoz a szakaszához értek, amelyen úgy indult el egykor, rongyosan, egyedül, mint elhagyatott vándor, akinek nincs hol lehajtani a fejét.

- Oda nézzen! - kiáltotta, hirtelen megragadva Rose kezét, és izgatottan mutogatott ki a kocsi ablakán. - Ezen az ösvényen jöttem, a sövény mögött bujkáltam, mert féltem, hogy utolérnek, és erővel visszacipelnek. Ott a mezőn túl van egy kis út, amelyik az öreg házhoz vezet, ahol kicsi koromban laktam. Ó, Dick! Édes kis barátom! Bár megláthatnálak valahára!

- Meglátod nemsokára - felelte Rose, gyöngéden cirógatva a fiú kezét. - Elmondhatod neki, milyen boldog vagy, és milyen gazdag lettél, de nagyobb boldogság nem érhetett, mint hogy viszontlátod.

- Bizony - sóhajtott Olivér -, és ugye, elvisszük innen? Rendes ruhát adunk rá, és taníttatjuk, aztán leküldjük valamilyen jó helyre, ahol megerősödik és meggyógyul, ugye, igen?

Rose csak bólintott, hogy "igen", mert a fiú örömkönnyei neki is elvették a szavát.

- Maga jó lesz hozzá is, tudom, mint mindenkihez - folytatta Olivér -, biztosan megríkatja, ha elmond mindent szegény. De nem baj, az se baj, hiszen akkor ez már a múlté lesz. Örülni fog, ha látja, milyen más lesz minden egyszerre. Emlékszem, velem is így volt. Azt mondta, áldjon meg az isten, mikor elszöktem - tette hozzá meghatottan -, ő volt az egyetlen, akitől jó szót kaptam, és most majd megmondom, hogy áldja meg őt az isten, amiért akkor ezt kívánta nekem. Megmutatom, mennyire szeretem azért az egy szóért.

Mennél jobban közeledtek a városhoz, annál nehezebben lehetett Olivért féken tartani. Különösen mikor befordultak a jól ismert keskeny utcákba. Ott állt a koporsós Sowerberry háza, éppen úgy, mint régen, csak valamivel kisebb, kevésbé tekintélyes, mint ahogy a fiú emlékezetében élt. Ott voltak mind a boltok, házak, mindegyikhez valami kis esemény fűződött, ott állt Gamfield sivár börtöne, komor ablakaival. A kapuban ugyanaz a sovány kapus. Olivér önkéntelenül hátrahőkölt, mikor a kapust meglátta, aztán jót nevetett magán, hogy ilyen bolond. Sírt, nevetett összevissza. Nem tudta, mit csináljon. Ajtókban, ablakokban egy sereg ismerős arc, minden olyan, mintha tegnap jött volna el, és a mostani életét csak álmodná.

Pedig nem: boldogító, komoly valóság mindez! Egyenest a legnagyobb fogadó udvarába hajtattak; gyerekkorában áhítattal nézte ezt a kaput, mintha valami hatalmas palota bejárata lenne, de most, tudja isten, valahogy kisebbnek, egyszerűbbnek tűnt neki. És már ott állt előttük Grimwig úr, hogy fogadja őket, megcsókolta az öreg hölgyet is meg Rose-t is, amikor kiszálltak, mintha az egész társaságnak nagypapája lenne. Csupa mosoly és jóság volt most az ábrázata, egyszer sem mondta, hogy megeszi a saját fejét, nem bizony, még akkor sem tett ilyen csúnya ígéretet, mikor vitába keveredett az öreg postakocsissal, hogy melyik a legrövidebb út Londonba. Erősködött, hogy ő jobban tudja, pedig mindössze egyszer utazott arra, akkor is aludt egész úton. Finom vacsora várta őket és pompásan vetett ágyak, akárcsak a mesében.

Az első félóra még csak eltelt a sürgés-forgással, de aztán megint rájuk nehezedett a nyomasztó feszültség, amelyet egész úton éreztek. Brownlow úr nem is vacsorázott velük, a másik szobában maradt. Losberne doktor meg Grimwig úr ki-be jártak izgatott arccal, és ha ott ültek is közben egy darabig az asztalnál, akkor is egymással beszélgettek, halkan. Egyszer Maylie-nét is behívták, odabent maradt majdnem egy óra hosszat, és kisírt szemmel jött vissza. Olivér és Rose, akiket nem avattak be az újabb titokba, annál nagyobb szorongásban és izgatottságban remegtek. Szótlanul, magában töprengett mind a kettő. Ha szóltak, akkor is csak suttogni mertek, mintha saját hangjuktól is félnének.

Végre kilenc óra tájt, amikor már mindenről lemondtak, bejött a szobába Grimwig úr Losberne doktorral és Brownlow úr egy negyedik férfival. Olivér majdnem fölkiáltott meglepetésében, amikor meglátta. Azt mondták neki, hogy ez az ő testvérbátyja, pedig ugyanaz volt, akivel a kisvárosi kocsmában összeütközött, és aki Faginnel belesett egy ablakon, mikor ő leckét tanult. Monks nem tudta megállni most sem, hogy egy gyűlölködő pillantást ne vessen rá, aztán leült az ajtó mellett.

Brownlow úr valami papirost tartott a kezében, és odajött az ő asztalukhoz.

- Kínos feladat - mondta -, de el kell ismételnünk itt lényegében a tényeket, amelyeket már Londonban, tanúk előtt is előadott. Szívesen megkímélném az újabb megaláztatástól, de igen jól tudja, hogy saját szájából kell hallanunk mindezt újra, mielőtt útjára bocsátanók.

- Hát akkor... essünk át rajta mielőbb! - felelte Monks, arcát elfordítva. - Azt hittem, eleget tettem már eddig is. Ne tartóztasson tovább.

- Ez a fiú a maga féltestvére - mondta Brownlow úr, Olivér fejére téve a kezét. - Drága barátom, Edward Leeford törvénytelen fia. Szegény anyja, Agnes Fleming meghalt, amikor neki életet adott.

- Úgy van - dörmögte Monks mogorván, végigmérve a remegő gyereket, akinek szíve verését is hallotta jóformán. - Az ő fattyújuk.

- A kifejezés, amelyet használt, szemrehányás azoknak, akik réges-régen kívül állnak a világ gyarló ítéletén. Élő nincs más, akire homályt vessen, legfeljebb az az egy, aki a kifejezést használta. No, mindegy! Szóval a fiú itt született, ebben a városban.

- Az itteni dologházban - felelte ridegen a másik. - Ott van a kezében egész élettörténete - tette hozzá, és a Brownlow úr kezében levő okmányra mutatott.

- Mindegy, itt is el kell mondanunk - felelte az öregúr -, el kell ismételnünk előttük.

- Hát akkor ide figyeljenek - kezdte bosszúsan Monks. - Apja súlyosan megbetegedett Rómában, és akkor odautazott hozzá a felesége, az én anyám, akivel évek óta nem élt együtt. Párizsból odautazott hozzá, és engem is magával vitt. Anyagi ügyeit akarta elintézni vele minden valószínűség szerint, mert szerelemből aligha tette. Nem sokat törődtek egymással, amennyire tudom. Apám nem tudta, hogy ott vagyunk, eszméletlen volt akkor már, és aludt egészen másnapig, amikor meghalt. Az írásai közt két levelet találtunk, amelyeket önhöz intézett - itt Brownlow úr felé fordult - aznap, mikor megbetegedett. Az egyiknek a borítékján az van, hogy csak halála esetén továbbítandó. Ebben volt egy levél Agnes Fleming számára, a másik borítékban megtaláltuk a végrendeletet.

- És mi volt a levélben?

- Hogy mi volt a levélben? Bűnbánó vallomásokkal volt teleírva az egész lap meg forró könyörgéssel, hogy az isten könyörüljön rajta, és segítse meg a lányt. Úgy látszik, beadott neki valami mesét, hogy ilyen meg olyan titokzatos körülmények miatt nem veheti még egyelőre feleségül, majd egyszer megmagyaráz neki mindent. A lány hitt is neki, türelmesen várt, és bízott benne, amíg aztán túlságosan bízott, és odaadta azt is, amit senki se adhatott vissza neki. Akkor már csak pár hónap választotta el a lebetegedéstől. Apám a levélben megírja, hogyan és mi módon lehetne titokban tartani a szégyent. Mi mindent szándékozik tenni érte, ha életben marad, és könyörög, hogy ha meghal, a lány ne átkozza el emlékét. Minden bűnt magára vállalt, és kéri az istent, hogy ne a lányt és a születendő gyermeket sújtsa, hanem csakis őt. Említ egy medaliont, amit neki adott, meg egy gyűrűt, amibe az Agnes nevet vésette be, és a családi név helyét üresen hagyta, de reméli, hogy még lesz alkalma pótolni. Kéri, hogy viselje tovább is szíve fölött, mint eddig. Aztán megint elölről kezdi az egészet, újra meg újra, zilált szavakban, mintha megtébolyodott volna. Egyébként azt hiszem, ettől nem is volt nagyon messze.

- No és a végrendelet?! - sürgette Brownlow úr, látva, hogy Olivér szeméből sűrűn hull a könny.

Monks nem felelt. Brownlow úr folytatta helyette:

- A végrendelet teljesen megfelel a levél szellemének. Ebben is elmondja, hogy a felesége micsoda boldogtalanságot zúdított rá, egyetlen fia gyűlöli, mert az anyja belenevelte a gyűlöletet, és addig csak szégyent és keserűséget hozott rá bűnös hajlamaival. Nyolcszáz font évi járadékot hagy az asszonyra és a fiúra, fejenként. Saját apai örökségét pedig, két egyenlő részben Agnes Flemingre és születendő gyermekére hagyja. Ha lány lesz, minden feltétel nélkül, ha fiú lesz, azzal a feltétellel, hogy nagykorúságáig semmiféle bűnös hajlandóságnak, jellemtelenségnek jelét nem adja, és nevén szeplőt nem ejt. Azt is hozzáteszi, hogy ezzel is csak Agnesbe vetett bizalmát akarja igazolni és azt a meggyőződését, amely most, a halál fenyegető közelében csak erősödik, hogy e gyermek anyja nemes szívét, fennkölt jellemét fogja örökölni. Ha ebben a hitében csalatkoznék, az összeg törvényes fiára szálljon, mert csak akkor ismeri el jogosnak, hogy elsőszülött fia, aki szívére sose tartott igényt, vagyonára igényt tarthasson.

- Anyám természetesen úgy cselekedett - vette át a szót Monks -, ahogy asszonynak cselekednie kellett. A végrendeletet egyszerűen elégette. A levél se jutott el rendeltetési helyére, de azt a többi bizonyítékkal együtt megőrizte, hogy ha esetleg letagadnák a szégyenfoltot, ellenük felhasználhassa. A lány apja tőle tudta meg az igazságot, persze kiszínezve mindazzal, amit a féktelen gyűlölet és bosszúvágy adott szájába, ezért máig hálás vagyok neki. Fleminget a szégyen annyira lesújtotta, hogy gyerekeivel együtt valami isten háta mögötti zugba menekült. Más nevet vett fel, hogy barátai se akadhassanak nyomára. Ott a kis walesi falucskában egy szép napon holtan találták az ágyán, nem sokkal azután. A lány pár héttel azelőtt eltűnt hazulról, apja kétségbeesetten kutatott utána, gyalog bejárta az egész környéket, és biztosra vette, hogy megölte magát, és így rejtette el szégyenét. Mikor a hiábavaló keresés után hazakerült, nem bírta tovább fájdalmát, még azon az éjszakán meghalt.

Pár percig senki se szólt most, míg végre Brownlow úr törte meg a csendet, és folytatta a szomorú történetet:

- Évekkel azután nálam járt egyszer ennek az embernek, Edward Leefordnak az anyja. Elmondta, hogy a fia tizennyolc éves korában megszökött, magával vitte, ami ékszert és pénzt otthon találhatott, kártyázik, dőzsöl, pénzt hamisít, és úgy tudja, hogy azóta Londonban bujkál, évek óta a város legzüllöttebb alakjai közt keresi a társaságát. Ő maga is súlyos beteg volt már akkor, és szerette volna halála előtt még felkutatni a fiát. Nyomoztatta hivatalos és nem hivatalos úton, jó darabig sikertelenül, de aztán mégis összekerültek, és visszatértek együtt Franciaországba.

- Igen, és ott anyám nemsokára meghalt - folytatta újra Monks. - Hosszú, kínos betegség után. Halálos ágyán rám bízta a titkot, és igyekezett rám testálni olthatatlan gyűlöletét is azok iránt, akiknek sorsát ilyenformán kezében tartotta. Erre egyébként nem is volt szükség, a gyűlölet irántuk rég véremmé vált. Anyám sose hitte el, hogy a lány megölte magát, ellenkezőleg: biztosra vette, hogy a gyerek megszületett, életben maradt és fiú. Megesküdtem neki, hogy ha valaha utamba kerül, lecsapok rá, üldözni fogom, kelepcét állítok neki, és bűnből bűnbe hajszolom, nem nyugszom addig, amíg bitóra vagy gályára nem juttatom, ha módomban áll, és így csúffá teszem apám gyalázatos végrendeletét. Úgy volt, ahogy anyám sejtette. Öcsém valóban élt, és utamba is került. Eleinte szerencsésen sikerült is minden. És ha egy nyomorult nőszemélynek el nem jár a szája, végre is hajtom, amit magam elé tűztem.

A kis csoport rémülten állta körül a sötét lelkű embert, aki tehetetlen dühében most is valami átkot mormogott. Brownlow úr odafordult hozzájuk, és magyarázatképpen elmondta, hogy Fagin régi cimborája és bizalmasa volt Monksnak, és nagy összegeket kapott azért, hogy Olivért hálójába fonja, sőt úgy szólt a megállapodás, hogy ha nem sikerült teljesen elzülleszteni a gyereket, az összegnek csak bizonyos részét kapja meg. Amikor a villa ablaka előtt leselkedtek, személyazonosságát akarták megállapítani, hogy megköthessék fejére az alkut.

- Na és mit tud a medalionról meg a gyűrűről? - kérdezte Brownlow úr.

- Megvettem mind a kettőt az öregasszonytól, aki attól lopta, aki a halott testéről lopta le - felelte Monks szemrebbenés nélkül. - Elmondtam már mindent töviről hegyire. Azt is tudja, hogy olyan helyre tettem, ahol nem találja meg senki.

Brownlow úr intett Grimwig úrnak, aki abban a pillanatban eltűnt, és szokatlan gyorsasággal mindjárt újra megjelent, maga előtt tuszkolva Bumble urat, drágalátos oldalbordájával együtt.

- Itt süllyedjek el - kiáltott a derék hatósági személy rosszul megjátszott lelkesedéssel -, itt süllyedjek el, ha ez nem a kis Olivér! Ó, fiacskám, ha tudnád, hogy búsultam utánad!

- Fogd be a szádat, vén bolond! - mordult rá hitvestársa.

- Hiába, Bumble-né asszonyom, a természetet nem lehet legyőzni! - erősködött a volt egyházfi. - Hogy tudnám elnyomni érzelmeimet, mikor én neveltem fel az egyházközség nevében? Hogyne törne ki belőlem a meghatottság, amikor most itt előkelő hölgyek és urak társaságában látom az én kis védencemet! Mindig szerettem ezt a kisfiút, úgy szerettem, mintha csak a tulajdon - édes nagyapám lenne! - fejezte be diadalmasan, miután egy darabig kereste a megfelelő hasonlatot. - Mondd csak, emlékszel-e még a fehér mellényes, jóságos bácsira, fiacskám? Bizony, bizony, a múlt héten hunyt el a jó lélek. Felköltözött az égbe. Fényes fogantyús, szép tölgyfa koporsóban.

- Hagyjuk ezt, uram - szólt rá ridegen Grimwig -, legyen szíves, és uralkodjék érzelmein.

- Iparkodom, uram - felelte Bumble úr. - Hogy szolgál a kedves egészsége, uram?

Ez a kérdés már Brownlow úrnak szólt, aki ebben a pillanatban közelebb lépett a tisztes házaspárhoz, és Monksra mutatva, ezt a kérdést intézte hozzájuk:

- Ismerik ezt az embert?

- Nem - felelte Bumble-né habozás nélkül.

- Soha életemben színét se láttam - felelte Bumble úr.

- Nem is adott el neki semmit?

- Nem - felelte Bumble-né.

- Egy kis medaliont meg egy aranygyűrűt? - kérdezte Brownlow úr.

- Nem, nem. Semmi dolgom nem volt vele! - tiltakozott a derék hölgy. - Azért hívtak ide, hogy ilyen oktalan kérdésekkel zaklassanak bennünket?

Brownlow úr most megint intett a barátjának, aki megint szokatlan ruganyossággal sietett ki, de most nem olyan tekintélyes egyénekkel tért vissza, mint az imént. Két ráncos, reszketeg anyókát vezetett be. Az egyik mindjárt meg is szólalt, jobban mondva csak motyogott fogatlan szájával.

- Az ajtót bezárta, mikor Sally kiadta a lelkét, ugye? De a réseket nem tömte be, se a kulcslyukakat, és a hangot nem tudta benn tartani?

- Nem bizony - motyogta a másik, ráncos kezét fölemelve, fejével hevesen bólogatva.

- Hallottuk, mikor elmondta, mit csinált, és láttuk a kulcslyukon, hogy maga valami papírdarabot szedett ki a kezéből. Másnap meglestük, és láttuk, hogy a zálogházba megy.

- De az ám - bólogatott a másik -, azt is tudjuk, hogy egy arany medaliont meg egy gyűrűt adtak ki a zálogcédulára. Bizony, ott voltunk, de ott ám, mind a ketten.

- Többet is tudunk, nemcsak ezt - folytatta megint az előbbi. - Sally sokszor elmesélte, mit mondott neki a fiatal anya, hogy a gyerek apjának a sírjánál akar meghalni, azért indult útnak titokban, mikor érezte, hogy az órája közeledik. Tudta, hogy nem éli túl.

- Akarja magát a zálogost látni? - kérdezte Grimwig úr, fejével az ajtó felé bökve. - Lehet, ha tetszik.

- Nem - felelte Bumble-né. - Ha ő olyan pipogya fráter - és itt Monksra mutatott -, hogy kikotyogott mindent, mert amint látom, ez történt - és ha nem röstellték ezt a sok vén szatyort mind sorra vallatóra fogni, amíg megtalálták, akire szükségük volt, akkor nekem nincs mit titkolóznom. Igenis, eladtam a tárgyakat, jó helyen vannak. Onnan elő nem keríti senki. Hát aztán? Mit érnek vele, ha ezt tudják?

- Semmit - felelte Brownlow úr -, legfeljebb most már csak arról kell gondoskodnunk, hogy bizalmi állása ne legyen egyiküknek se. Elmehetnek.

Grimwig úr kivonult a két anyókával, mire a volt egyházfi bűnbánó ábrázattal kérdezte:

- Remélem, ez a kínos kis eset nem ok rá, hogy állásomtól megfosszanak!

- De igen! Éppen elég ok. El lehet rá készülve. És akkor még köszönje meg, hogy nagyobb bajba nem keveredett - felelte Brownlow úr.

- Ó, kérem, az asszony intézte az egészet. Ő akarta erőnek erejével - mentegetőzött Bumble úr, mihelyt meggyőzödött róla, hogy tisztes hitvestársa eltávozott.

- Ez nem mentség, kérem - válaszolta Brownlow úr -, maga is jelen volt, mikor az ékszert végképpen eltüntették, sőt a törvény nevében maga a főbűnös, mert az asszony nem cselekedhetik soha az ura tudta és hozzájárulása nélkül.

- Úgy? A törvény ebből indul ki? - kérdezte Bumble úr, két kézre fogva kalapját a nagyobb nyomaték kedvéért. - No, hát én azt mondom, ha a törvénynek ez a felfogása, hát akkor a törvény hatökör! Akkor a törvény hülye, kérem! Akkor a törvény agglegény, kérem! Ha a törvény szeme ezt látja, hát rosszul lát! És én csak azt kívánom neki, hogy a tapasztalat nyissa ki a szemét. A tapasztalat, uram! Ennél nagyobb büntetést nem kívánhatok neki.

Ezzel Bumble úr szorosan a fejébe húzta a kalapját, és két kezét zsebre vágva, méltóságos léptekkel követte oldalbordáját le a lépcsőn.

Brownlow úr most kezét nyújtotta Rose-nak:

- Adja ide a kezét, kisasszony, és ne remegjen. Néhány szót még végig kell hallgatnia, de ne féljen, nem lesz semmi baj.

- Nem tudom, mi lehet az, ami ebből rám vonatkozik - mondta a lányka -, de ha igen, nagyon kérem, inkább máskor közöljék velem, most nem érzem elég erősnek magamat.

- Nem, nem! - felelte az öregúr belekarolva. - Biztosan hiszem, hogy van elég lelkiereje, több, mint maga gondolná. Ismeri ezt a fiatal hölgyet, Edward Leeford?

- Igen.

- Én sose láttam őt - súgta ijedten Rose.

- Mindegy, én gyakran láttam önt - vágott vissza Monks.

Most pedig Brownlow úr vette át a szót:

- A szerencsétlen Agnes nem egyetlen lánya volt az apjának. Mi történt a kisebbikkel, aki akkor még gyermek volt?

- Miután Fleming idegenben halt meg - felelte Monks -, idegen néven, és még csak egy sor írást vagy feljegyzést sem hagyott hátra, ami barátait nyomára vezette volna, a kislányt egy szegény parasztember meg a felesége vették magukhoz, és vállalkoztak, hogy felnevelik.

- Folytassa - mondta Brownlow, és intett Maylie-nénak, hogy jöjjön közelebb. - Halljuk a többit!

- Magának nem sikerült felkutatnia azt a helyet - beszélt tovább Monks -, de ahol a barátság elakad, a gyűlölet mégis utat tör. Anyám körülbelül egy évig nyomozott a legravaszabb eszközökkel, és végre megtalálta a kislányt.

- Magához vette?

- Dehogy. A házaspár, főleg az ember, unni kezdte már a gyereket, megbánták, hogy ilyen áldozatot hoztak csupa önzetlen emberségből, így aztán anyám nyugodt lélekkel otthagyhatta náluk. Valami kis pénzt adott nekik, és ígérte, hogy legközelebb megint ad, de persze esze ágában se volt ígéretét beváltani. Hanem azért mégsem bízott eléggé a parasztok szegénységében és elkedvetlenedésében, másként is biztosítani akarta, hogy a gyerek boldogtalan legyen. Mesélt nekik a nagyobbik lány botlásáról, persze megfelelőképpen tálalta fel azt is, figyelmeztette őket, hogy jó lesz vigyázni a fruskára, mert ugyanaz a rossz vér van benne is. Azt is mondta, hogy a gyerek törvénytelen, és előbb-utóbb biztosan lejtőre jut. A körülmények persze támogatták, nem volt nehéz elhitetni velük, el is hitték minden szavát, és a gyerek sora most már elég keservesre fordult. Még mi se kívánhattunk rosszabbat neki. Amíg aztán egy környékbeli gazdag özvegyasszony véletlenül meg nem látta egyszer, és szánalomból magához nem vette. Úgy látszik, valami titkos varázserő működött ellenünk, mert végeredményben minden erőfeszítésünk hiába volt. A kislány ott maradt pártfogója házában, és boldogan élt. Két vagy három évvel ezelőtt végleg elvesztettem szemem elől, és csak most nemrég találkoztam vele újra.

- Most hol van?

- Az ön karjába kapaszkodik.

- Ó, de azért mégis az én húgom vagy, édes! - kiáltotta az öreg hölgy, átölelve a félig alélt lányt. - Mégis az én drága gyermekem vagy! A világ minden kincséért oda nem adnálak senkinek, édes kis társam, életem legfőbb öröme!

- Te vagy az egyetlen, aki törődött velem - zokogta Rose Maylie-né keblére borulva -, te jó, te drága, ó, megszakad a szívem!

- Több volt, amit eddig el kellett viselned, édesem, és mégis a legjobb, legkedvesebb teremtés voltál a világon. Csak örömet, boldogságot adtál mindenkinek - mondta Maylie-né, melegen magához ölelve a lánykát. - Gyere, gyere, szívecském, nézd, alig várja valaki, hogy megölelhessen. Nézd, ne várasd tovább szegény gyereket!

- Nem nevezlek nagynénémnek - kiáltott Olivér, két karját a lány nyakára fonva -, sohasem foglak nagynénémnek nevezni. A testvérem vagy, édes testvérem! Első pillanatban, mikor megláttalak, a szívem megsúgta, hogy testvéremként foglak szeretni. Rose, édes, drága, egyetlen testvérem!

Mire szavait befejezte, már csak ők ketten voltak a szobában, hosszú-hosszú ideig voltak kettesben, aztán csendben kopogtak az ajtón. Olivér kelt fel, hogy beeressze a jövevényt. Harry Maylie állt az ajtóban.

- Mindent tudok - ezzel lépett be. - Mindent tudok, Rose, drágám - és odaült a kedves lányka mellé. Aztán hosszú hallgatás után így folytatta: - Nem véletlen, hogy itt vagyok, és nem is ma tudtam meg, hanem már tegnap. Kitalálod, ugye, miért jöttem? Emlékeztetni akarlak egy ígéretre. Megengedted, hogy egy éven belül még egyszer beszéljek veled arról, amiről utoljára beszélgettünk. Én most csak azt mondhatom, átalakult bennem minden, reményeim, vágyaim, terveim, érzéseim nem a régiek többé, kivéve a szerelmet, amely hozzád fűz. Nem kínálhatok neked kiváltságos helyet a tömegben, semmi közöm többé a hiúság és álerkölcs fényes világához, ahol a becsületes pirulni kénytelen. Nem kínálhatok mást, csak szerető szívet és otthont, Rose, egyetlen szerelmem, ez mindenem, amim van, és ezt lábad elé rakom.

- Hogy értsem, amit mondasz, Harry?

- Amikor utoljára elváltunk, föltettem magamban, hogy ledöntök minden képzelt korlátot, ami közöttünk áll, és ha az én világom nem lehet a tied, a te világod legyen az enyém. Nem akarom, hogy vagyon és családi gőg felbiggyesztett ajakkal menjen el melletted. Hátat fordítottam nekik. Azok, akik emiatt elhúzódnak tőlem, téged is lekicsinyeltek volna, a hatalmas pártfogók és rokonok, akik eddig nyájasan mosolyogva néztek rám, most hidegen elfordulnak tőlem, de van elég mosolygó rét és barátságosan integető lombos fa még Anglia legszebb vidékén, és egy kis falusi templom mellett ott áll a házikó, Rose, az én házam! És ha akarod, büszkébb leszek rá ezerszer, mint minden vagyonomra, dicsőségre, amiről lemondtam. Íme, ez a mostani rangom, állásom a világban, ezt kínálhatom neked...

- Keserves türelmi játék, ha szerelmesekre kell várni a vacsorával - dörmögte Grimwig úr, szundikálásából felriadva s lekapva fejéről a ráterített zsebkendőt.

Az igazat megvallva, csakugyan elég sokáig poshadt a tűzön a vacsora, de Maylie-né, Harry és Rose egy szót sem tudott felhozni mentségére, pedig valamennyien alaposan elkéstek.

- No, már igazán attól féltem, hogy kénytelen leszek a saját fejemet bekapni, ha egyéb harapnivalóhoz nem jutok - méltatlankodott Grimwig úr -, most pedig engedjék meg, hogy üdvözöljem a menyasszonyt annak rendje és módja szerint.

Nem is várta meg, míg a piruló lányka engedélyt ad a csókra, hanem haladéktalanul beváltotta ígéretét. A példa ragadós lévén, Brownlow úr és a doktor is követték. Harry Maylie állítólag már előbb elintézte ezt a formaságot egy sötét szobában, ezt azonban sokan közönséges rágalomnak minősítik, tekintve, hogy Harry isten szolgája lett.

- Olivér, hol voltál, kisfiam - kérdezte Maylie-né -, és miért vagy olyan szomorú? Látom, könnyes a szemed. Mi történt?

Bizony, csalódásokban bővelkedik az élet. Gyakran éppen azok a reményeink nem teljesülnek, amelyek a legkedvesebbek szívünknek, és leginkább becsületünkre válnak.

A szegény kis Dick már nem élt!

A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Kíváncsi szemek csillogtak minden sarokból, az emelvény előtti korláttól föl a karzat legtávolabbi zugáig. Minden szem egy emberre szegeződött. Fagin állt bírái előtt. Előtte, mögötte, fölötte és alatta mintha csak a csillagos mennybolt lett volna, emberi szemektől fénylő.

És ő ott állt az eleven fénnyel világító szemek közt, fél kezét az előtte álló deszkalapon nyugtatva, a másikat füléhez tartva, feszülten kinyújtott nyakkal, hogy a bírónak minden szavát pontosan kivehesse. Éppen most terjesztették elő a vádat. Közben egy-egy fürkésző pillantást vetett az esküdtekre, nem vesz-e észre valamelyik arcon valami kis rezdülést, amit a maga javára magyarázhat. És amikor a vádpontokat felsorolta a bíró, a maguk szörnyű világosságában, Fagin némán az ügyvédjére pillantott, mintha követelné, hogy hozzon fel valamit védelmére. Egyébként mozdulatlan volt. Így állt ott mereven a tárgyalás kezdete óta, és most, hogy a bíró befejezte előadását, ő még tovább is úgy maradt, feszült várakozásban, fülét hegyezve s a bíró száját lesve, mintha még mindig beszélne.

Tompa moraj futott végig a termen, erre felocsúdott. Körültekintve látta, hogy az esküdtek egymás felé fordulnak, mi legyen az ítélet. Fönn a karzaton majdhogy egymás hátára nem másztak a népek, mindenki az ő arcát leste. Volt, aki távcsövet kapott elő hirtelen. Látta azt is, hogy némelyik borzadva súg valamit a szomszédjának. Akadt egypár, aki nem törődött vele, hanem az esküdteket figyelte, és türelmetlenül csóválta a fejét, hogy mit tanakodnak olyan sokáig. De nem volt egyetlen arc sem (pedig asszonyok is voltak a teremben szép számmal), amelyen a részvétnek a legapróbb jelét láthatta volna. Csak arra vártak mind, lázas izgalommal, hogy őt el ítéljék.

Amint így zavaros pillantással áttekintette helyzetét, halotti csend lett hirtelen. Az esküdtek az elnökhöz fordultak. Vajon mit akarnak?

Csak engedélyt kértek, hogy visszavonulhassanak.

Fagin mohón leste az arcukat, amint felkeltek, és kivonultak egymás után, mintha meg akarná állapítani, milyen véleményre hajlik a többség. De hiába, semmi jót nem olvasott le róluk. Most megérintette vállát a börtönőr. Gépiesen ment utána a rekesz hátsó sarkáig, ott leült egy székre. Az őr mutatta, hová üljön, különben nem találta volna meg.

Aztán újra a karzatot nézte. Sokan uzsonnáztak, mások zsebkendővel legyezgették az arcukat, mert rettentő hőség volt a zsúfolt teremben. Egy fiatalember a noteszébe rajzolt valamit. Hűvösen, nyugodtan nézte, hogy a rajzolónak közben letört a ceruzája hegye, és újra meghegyezi. Éppen olyan szemlélő volt, mint a többiek, akik csak mulatságból jöttek ide.

Mikor tekintete a bíróság elnökére esett, a ruhát figyelte rajta, hogy milyen a szabása, mennyibe kerülhetett, hogy áll rajta. Egy kövér öregúr is ült a zöld asztalnál, az kiment vagy fél órával azelőtt, és most visszajött. Fagin azon gondolkozott, hogy mit csinált az illető, ebédelt-e közben, és ha igen, mit evett és hol. Így szövögette tovább ide-oda kalandozó gondolatait, amíg valami új dolog másfelé nem terelte figyelmét.

De közben egy pillanatra sem múlt el az a nyomasztó érzése, hogy nyitott sír tátong, közvetlenül a lába előtt. Ezt állandóan érezte, de csak úgy homályosan, nem teljes tudattal, anélkül, hogy gondolatait egészen ráirányítaná. És míg egész teste remegett és égett a közeli erőszakos halál félelmétől, tovább számlálta maga előtt a vasrács rúdjait, és azon tűnődött, miért van az egyiknek letörve a hegye, meg fogják-e csináltatni, vagy most már így marad. Aztán megint a bitó, az akasztófa szörnyűsége állt előtte, de figyelmét a padlót öntöző szolga kötötte le. Aztán újra az akasztófára gondolt.

Végre elhangzott az elnök szava. Csendet kérek!

Mindenki lélegzet-visszafojtva meredt az ajtóra. Az esküdtek jöttek be, szorosan mellette mentek el. Semmit sem tudott leolvasni az arcukról, mintha kőből lettek volna. Néma csönd volt, a légy zümmögését is meg lehetett hallani...

- Halálra ítélve.

Hatalmas ordítás rázta meg az épület falait, aztán újra meg újra, majd nyögéssé halkult, majd új erővel tört fel, dübörgött, mint a mennydörgés. Kinn az utcán egybecsődült tömeg is örömrivalgással adta tovább a hírt, hogy hétfőn kivégzik.

A lárma még nem ült el egészen, amikor a bíró feltette a kérdést, hogy nem tud-e felhozni valamit mentségére, amivel a halálos ítéletet elháríthatná. Fagin feszülten figyelt, míg a kérdés elhangzott, és pontosan úgy maradt, abban a pózban azután is. Kétszer meg kellett ismételni, mire megértette, és akkor is csak annyit motyogott: "Öregember vagyok, kérem, nagyon öreg..." - egyebet nem tudott mondani, ezt is csak suttogva, aztán elhallgatott.

A bíró feltette fekete süvegét, de a fogoly még mindig úgy állt előtte, előrenyújtott nyakkal, feszülten figyelve. Fönn a karzaton egy asszony hangosan felkiáltott, nyilván nem bírta idegekkel tovább a nyomasztó csendet. Fagin bosszúsan pillantott fel, amiért megzavarják, még feszültebben figyelt. A bíró ünnepélyesen, nagy nyomatékkal szólt hozzá. Az ítélet szörnyű volt, de ő csak állt, mint egy márványszobor, idege se rezdült. Beesett arcát előrenyújtva, kiugró, hegyes állát leejtve, tágra meredt, figyelő szemekkel állt még akkor is, mikor az őr a vállára tette a kezét, és intett neki, hogy gyerünk. Egy bárgyú, értetlen pillantást vetett a körülötte állókra, de aztán szót fogadott.

Kőkockákkal kirakott helyiségbe vezették, ahol több fogoly várt már, míg rájuk került a sor. Az udvar felőli rácsnál egész sereg ember gyűlt össze, a foglyok ismerősei és hozzátartozói, azokkal beszélgettek a rácson keresztül.

Ővele nem kívánt szót váltani senki, de amikor átvezették a helyiségen, a többi fogoly hátrahúzódott, hogy a rácsnál ácsorgók jobban láthassák. Egyszerre mindenki csak vele törődött, csúfneveket, szitkokat szórtak feléje, vigyorogva mutogattak rá. Fagín öklét rázta feléjük, és le akarta köpni őket, de az őr továbbvonszolta, egy gyéren világított keskeny folyosón át, a börtönépület belsejébe.

Ott megmotozták, hogy nincs-e nála valami gyilkos szerszám, amelynek segítségével a törvényt megelőzheti, s miután ezt a formaságot is elintézték, bevezették egy cellába, és magára hagyták.

Leült a kőpadra, éppen szemben az ajtóval. Ez a pad helyettesítette a széket, asztalt és ágyat. Véreres szemét a padlóra szegezve, megpróbálta valahogy összeszedni gondolatait. Most lassanként eszébe jutott a bíró beszédének egy-egy töredéke, bár akkor egy szót se hallott, legalábbis ő azt hitte. A foszlányok kerek mondatokká rakódtak össze, és lassanként értelmet nyertek. Egy idő múlva majdnem szóról szóra el tudta volna mondani az egész beszédet. Kötél általi halálra ítéltetik. Igen, ezzel végezte. Kötél általi halál. Mikor elsötétedett, eszébe jutottak sorban mindazok, akiket bitón végeztek ki. Némelyik az ő jóvoltából jutott oda. Hosszú menetben vonultak fel előtte, de úgy siettek, hogy alig tudta megszámlálni őket. Nemegyszer végignézte a kivégzést, még csúfolódott is, ha valamelyik az utolsó percben imát motyogott.

Micsoda recsegéssel csúszott ki a deszka a lábuk alól, és milyen furán átváltoztak hirtelenében, életerős fickókból himbálózó ruha darabokká.

Talán éppen ebben a cellában várta valamelyikük a halált, s ugyanezen a kőpadon ült. Jaj, de sötét van, miért nem gyújtanak gyertyát legalább? Ki tudja, mikor épült ez a börtön - sokan ültek már itt azóta. Olyan, mintha egy hullákkal tömött sírboltban ülne az ember. A bekötött szemek, a kötél, a lehurkolt karok... és az arcok mind ismerősek, még így a sötétben is. Gyertyát! Gyertyát!

Végre, mikor a két ökle csupa seb volt már, annyit verte a súlyos tölgyfa ajtót meg a falat, nagy nehezen megjelent két ember. Az egyik gyertyát hozott, bedugta a falra erősített tartóba, a másik matracot hozott, hogy ott aludjék a cellában, mert a foglyot most már nem hagyták magára.

És leszállt az éjszaka, feketén, komoran, némán. Más ember, ha virraszt, örül az éjjeli óraütéseknek, mert az életet, a közeledő új napot hirdeti. Fagint kétségbeejtette minden óraütés, a mély kongó hang újra meg újra ezt a szót kongatta a fülébe: halál!

Eltelt a nap, nem, nem is volt nap. Amilyen gyorsan jött, úgy múlt el, percek alatt, és újra éjszaka lett. Hosszú, végtelen éjszaka, és mégis iszonyú rövid. Nyomasztó csendje végtelennek tetsző, de órái rohannak, veszett gyorsasággal. Hol dühöngött, átkozódott, hol ordítozva haját, szakállát tépte. Vele egy hiten levő, tiszteletre méltó férfiak jöttek hozzá, imádkozni akartak érte, de átkozódva kergette ki egyiket a másik után. És mikor később újra próbálkoztak, vak dühvel verte ki őket.

Szombat este. Ezen kívül már csak egy éjszakája van. Még mindig ezen a gondolaton rágódott, amikor vasárnap megvirradt.

De csak ennek az utolsó, keserves napnak alkonyán kezdte először homályosan átérezni teljes szörnyűségében helyzetét. Nem mintha csak egy percig is remélt vagy kegyelemre számított volna közben, de tompa agyában a halálnak csak kusza, homályos képei kóvályogtak. Nem tudta igazán elképzelni, hogy a vég csakugyan ilyen közel van. Eddig alig szólt a két őrhöz, akik fölváltva tartózkodtak a cellában, és vigyáztak rá. Azok sem igen erőltették meg magukat, hogy szóba elegyedjenek vele. Ült egy helyben, nem aludt, de álmodott szakadatlanul. Most már nem tudott nyugton maradni, minduntalan felugrott, égő szemmel, kitátott szájjal őrjöngött félelmében, úgyhogy az őrök is visszaborzadtak tőle, pedig azok megszokhatták már az ilyen látványt. Végül annyira nem tudta már elviselni a lelkifurdalás iszonyú kínjait, hogy egészen megvadult. Egy ember nem bírta egyedül az őrködést mellette: ketten ültek bent nála állandóan.

Végigterült a kőpadon, és a múltjára gondolt. Feje be volt kötve valami vászonkendővel, akkor sebesült még meg, amikor a tömeg kővel dobálta. Vértelen arcába csapzottan lógott hosszú, vörös haja, megtépázott szakálla csomókba tapadt, szeme borzalmasan tüzelt, bőre kipattogzott a belső hőségtől és a soknapos piszoktól. "Nyolc-kilenc-tíz! Talán csak gonosz tréfát űz valaki, nem igazi órák, amelyek így kergetik egymást. De ha mégis, hol leszek én, mire megint elüti a nyolcat?" - gondolta iszonyodva. Tizenegy - és most még eggyel több. Pedig el se hangzott még az előbbi óraütés. Reggel nyolckor ő lesz az egyetlen gyászoló a saját temetésén. És tizenegy kor...

A Newgate szörnyű falai sok nyomorúságot, sok halálfélelmet és lelki gyötrelmet láttak már, de ilyen leírhatatlan jeleneteknek sose voltak tanúi még. Az a néhány ember, akinek tán eszébe jutott közben a halálraítélt, és arra gondolt, vajon mit csinálhat most, utolsó éjszakáján, nagyon rosszul aludt volna, ha véletlenül csakugyan meg látja.

Vasárnap este egész éjfélig minduntalan jöttek érdeklődni, egyesek vagy kisebb csoportok, és aggódva kérdezték, nem kegyelmeztek-e meg az elítéltnek. És mikor tagadó választ kaptak, örömmel adták tovább az utcán ácsorgóknak, lelkendezve mutogatták egymásnak az ajtót, amelyiken majd kivezetik reggel a foglyot, és a helyet, ahol a bitót felállítják. Ott ólálkodtak, alig akartak elmenni, s minduntalan visszajöttek, hogy már előre kiélvezzék képzeletben a nagyszerű látványosságot. Éjféltájban aztán nagy nehezen mégis hazaszállingózott az utolsó is. Az utca most már koromsötét volt és néptelen.

A börtönépület előtti teret szabaddá tették, felállították már a feketére festett korlátot is, hogy majd a tolongó tömeget feltartóztassa. Ekkor lépett be Brownlow úr Olivérrel a kapun, és felmutatta a seriff aláírásával ellátott engedélyt a portásnak. Mindjárt beeresztették őket.

- Az úrfi is velünk jön? - kérdezte az ember, akit vezetőnek rendeltek mellé. - Azt hiszem, nem gyerekeknek való látvány, uram.

- Ebben igaza lehet, barátom - mondta Brownlow úr -, de amit a fogollyal el kell intéznem, az elsősorban éppen őt érdekli, és minthogy gyerekkorában már találkozott vele, amikor még sikerrel űzte mesterségét, és pályája tetőfokán állt, hát nem árt, ha most is meglátja, sőt talán egy kis ijedséget és borzongást is megér.

Ezt a pár szót úgy mondta, hogy Olivér ne hallja. Az őr sapkájához nyúlt, tisztelettel, kíváncsian sandított a fiúra, és kinyitott egy szemközti ajtót. Kanyargós, sötét folyosókon haladtak végig a cellákig.

- Erre fogják vezetni - mondta egyik fordulónál, ahol két munkás dolgozott néma csendben. Valami állványt raktak össze ezek is. - Innen láthatják majd, amikor a cellából kijön.

Kövezett konyhába vezette őket, ahol a foglyok ételét főzték, és egy ajtóra mutatott. Az ajtó fölött nyílás volt, amelyen át férfihangok szűrődtek ki és kopácsolás, deszkarecsegés. A bitófát ácsolták odabenn.

Még néhány bolthajtásos kapun haladtak át, mindig belülről nyitották ki őket, más és más őrök, aztán egy udvaron, majd megint keskeny lépcsőkön és egy szűk folyosón vezették őket végig. Végre megálltak egy vasajtó előtt, vezetőjük intett, hogy maradjanak csendben, és a derekán függő kulcsok egyikével óvatosan kinyitotta az ajtót. Kijött a két őr, nagyot nyújtóztak, mintha örülnének, hogy legalább pár percre szabadulnak, és bebocsátották a látogatókat a cellába.

A halálraítélt nyugtalanul hánykolódott a kőpadon, arca inkább csapdába esett vadállatéhoz hasonlított, mint emberéhez. Nyilván megint a múltban járt, nem is lepődött meg, csak motyogott magában tovább. A két jövevény, úgy látszik, beleillett a vízióba.

- Derék gyerek vagy, Charley, ügyes voltál - morogta. - Te is, Olivér! Haha! Olivér is, bizony, most úrfi lett belőle! Úrfi! Vigyétek aludni a kisfiút!

Az őr kézen fogta Olivért, és fülébe súgta, hogy ne féljen. Így figyelték csöndben a halálraítéltet.

- Mondom, fektessétek le - kiabált Fagin - nem halljátok? Úgyis ő az oka minden bajnak! Megéri a pénzt, hogy ő is velünk együtt szorul most! Bolter, hé! Bill! Csak a nyakát! Bolter nyakát vágd el, Bill! Jó mélyen, ne sajnáld! Fűrészeld le a fejét a gazembernek!

- Fagin! - szólította meg az őr.

- Én vagyok! - kiáltotta hirtelen, és megint olyan feszülten figyelő arcot vágott, mint a tárgyalóteremben. - Öregember vagyok, könyörgöm, nagyon öreg. De milyen öreg, édes istenem!

- Van itt valaki - és a börtönőr két kezét a fogoly mellének támasztotta, hogy lefogja, ha fel akarna ugrani. - Valaki beszélni akar magával, Fagin, kérdezni akar valamit, hallja? Fagin, férfi maga?

- Már nem sokáig - felelte Fagin, és arcán nem volt más emberi kifejezés, mint vad düh és rémület. - Leütni valamennyit! Mi jogon akarnak hóhérkézre adni engem?

Most, ordítozás közben, észrevette Olivért meg az öregurat, ki kézen fogta, hirtelen a cella túlsó szögletébe ugrott, és rémülten kérdezte, mit keresnek itt.

- Csak nyugodtan - mondta az őr, és megint lefogta. - No, most beszéljen vele, uram, de gyorsan, ha lehet, mert még jobban meg vadul.

- Magának birtokában van valami okmány, Fagin... - kezdte Brownlow úr, közelebb lépve hozzá. - Biztonság okáért magánál helyezte el egy Monks nevű ember...

- Hazugság! Szemenszedett hazugság! Semmi sincs nálam! Semmi az égvilágon!

- Az isten szerelméért, Fagin - mondta az öregúr ünnepélyes komolysággal -, ne mondjon ilyet most, mikor a sír szélén áll. Mondja meg, hol van az az okmány. Jól tudja, hogy Sikes halott, Monks mindent bevallott, semmiféle hasznot nem remélhet többé a titokból. Hová tette az okmányt?

- Olivér! - kiáltott Fagin, a fiúnak intve fejével. - Gyere ide, neked megsúgom.

- Nem félek tőle - súgta a fiú, s eleresztette Brownlow úr kezét.

- Az okmányok egy vászonbugyellárisban vannak - kezdte, közelebb húzva magához a gyereket. - Az elülső szobában, a kandallókürtőben kissé följebb van egy kis lyuk. Beszélni akarok, fiacskám, úgyis beszélni akarok veled.

- Igen - mondta a gyerek -, hadd mondok egy imát a lelkéért. Engedje meg, csak egyet. De mondja utánam, térdeljen le. És akkor beszélhetünk egészen reggelig.

- Majd ott kinn - motyogta az öreg, és tolta maga előtt az ajtó felé a fiút -, mondd nekik, hogy lefeküdtem aludni. Neked elhiszik - üres, bamba szemmel bámult a levegőbe. - Kiszabadíthatsz, ha így veled kimehetek. Siessünk, siessünk!

- Úristen, irgalmazz a szerencsétlennek! - kiáltott fel hangos zokogással Olivér.

- Jó, jó - motyogott tovább Fagin -, így majd csak boldogulunk. Előbb ezen az ajtón. Ne törődj vele, ha reszketek. Mikor a bitófa előtt elmegyünk, ne bánd, csak vezess tovább. Így, na most!

- Nem akar még valamit kérdezni tőle, uram? - tudakolta az őr.

- Más kérdésem nincs - felelte Brownlow úr. - De ha valami módon el tudnánk érni, hogy felfogja a helyzetét...

- Hiábavaló minden, uram, jobb, ha magára hagyják.

Nyílt az ajtó, és bejött a két börtönőr.

- Csak siessünk, siessünk - nyöszörgött Fagin -, csendesen menjünk, de azért gyorsabban. Siess, siess!

Az őrök kiszabadították Olivért, és megragadták kétfelől a szerencsétlent. Egy percig kétségbeesetten védekezett, aztán üvölteni kezdett. Úgy üvöltött, hogy még a Newgate hatalmas falai sem tudták elnyelni a hangját. Brownlow úr és Olivér kinn az udvaron is hallották.

Még jó darabig tartott, amíg újra kiléphettek a börtön kapuján. Olivér majdnem elájult. Úgy kimerítette az átélt szörnyűség, hogy jó egy óráig nem tudott a lábára állni.

Hajnalodott, mire elindultak. Egész sereg ember gyülekezett már a börtön előtt. A szomszédos házak ablakai is megteltek bámész néppel. Pipáztak, kártyáztak, hogy gyorsabban múljék az idő. Lenn az utcán veszekedtek a jobb helyekért, tréfálkoztak, trécseltek, minden az életet, jókedvet hirdette, de középen ott sötétlett a fekete lobogó... a bitó... a kötél - a halál iszonyú szerszámai.

Történetünk szereplőinek sorsát körülbelül le is zárhatjuk, ami még hátravan, azt pár szóban elmondjuk.

Alig három hónappal később Rose Fleming és Harry Maylie megesküdtek a falusi templomban, ahol a fiatal lelkész azontúl dolgozni és élni akar. Ugyanaznap be is költöztek új otthonukba.

Maylie-né is odaköltözött hozzájuk, hogy élete hátralevő napjaiban még élvezhesse a legnagyobb örömet, ami embernek kijut: tanúja lehessen szerettei boldogságának.

A Leeford-örökség alapos átvizsgálása után kiderült, hogy a Monks birtokában levő vagyonmaradék, amit se ő, se az anyja nem tudtak gyümölcsöztetni soha, igazságos elosztással több mint háromezer fontot jelent fejenként a két fiúnak. A végrendelet értelmében Olivérnek ugyan jogában állt volna az egészet megtartani, de Brownlow úr nem akarta megfosztani a züllött elsőszülött fiút a javulás utolsó lehetőségétől, és azt ajánlotta, hogy felezzék meg az összeget. Olivér természetesen örömmel elfogadta ezt a megoldási módot.

Monks, aki továbbra is megtartotta álnevét, az Újvilág egyik távol eső csücskében keresett boldogulást, de nemsokára elverte egész vagyonát, és megint visszazökkent a régi kerékvágásba. Előbb súlyos bonyodalmakba került valami csalási ügy miatt, és végül is börtönben halt meg. Régi betegsége ölte meg. Éppen így, messze idegenben végezte életét Fagin zsiványbandájának többi szabadon maradt tagja is.

Brownlow úr Olivért örökbe fogadta, odaköltöztek, az öreg házvezetőnővel együtt, a paplak közelébe, ahol barátaik oly boldogan éltek. Így Olivér meleg szívének óhajtása is teljesült, együtt volt a kis kör, és életük annyira közel járt a tökéletes boldogsághoz, amennyire az emberi életben ez lehetséges.

A fiatalok házasságkötése után a derék Losberne doktor visszatért Chertseybe, de barátai társasága nélkül valószínűleg besavanyodott agglegény lett volna belőle, ha meleg szíve és kedélye engedi. Két-három hónappal később rájött, hogy az ottani levegő nem tesz jót neki, és a munka se ízlik úgy, mint régen. Így aztán hivatalát segédorvosára ruházva, kivett egy kis legénylakást annak a falunak a közelében, ahol Harry Maylie lelkészkedett, s megrendült egészsége itt hamarosan helyreállt. Kertészkedett, gyomlált, halászott, fűrészelt, gyalult, s más hasonló mesterséget űzött, mindezt a maga szenvedélyes és alapos módján. Nemsokára híres lett az egész környéken, és a legkülönbözőbb kérdésekben hozzá fordultak mint fő-fő szakértőhöz.

Falura költözése előtt még sikerült alaposan összebarátkoznia Grimwig úrral, és az öreg különc teljes mértékben viszonozta érzelmeit. Az év folyamán nem is egyszer, de többször meglátogatta falusi otthonában. Ilyenkor persze Grimwig úr szintén buzgón ültet, fúr-farag, horgászik, mindent eredeti módon, másként, mint ahogy szokták, de abban a szent meggyőződésben, hogy csakis az a mód helyes, amit ő választott. Vasárnap sose mulasztja el megbírálni a fiatal pap prédikációját, aztán titokban Losberne doktornak kijelenti, hogy soha ilyen remek prédikációt nem hallott; de nem jó, ha a fiatalember elbízza magát. Brownlow úrnak állandó kedves tréfája eszébe juttatni az öregnek, hogy ugye, milyen pompásan bevált az Olivért illető jóslata. Megkérdi, emlékszik-e még, mikor órával a kezükben egész éjszaka együtt ültek, és várták, visszajön-e a gyerek. De Grimwig úr azt állítja, hogy igenis, neki volt igaza lényegében, hiszen Olivér tényleg nem jött vissza. Ezen aztán jót nevettek mindnyájan.

Noah Claypole volna még hátra. Neki megkegyelmezett a király, mert Fagint leleplezte. De a tapasztalat megtanította rá, hogy ez a mesterség mégsem olyan veszélytelen és kényelmes, mint hitte és szeretné. Egy darabig nem tudta magát rászánni a folytatására, de megfelelő másikat sem talált helyette. Így aztán jó ideig nem volt munkája és kenyere. Alapos meggondolás után végre is beállt rendőrspiclinek, és most igen szépen keres. A rendes módszere a következő: vasárnaponként, istentisztelet idején, kisétál Charlotte társaságában. A hölgy egy kocsma előtt hirtelen rosszul lesz, elájul, a kísérő egy korty pálinkát kér, amivel magához térítse hölgyét, s másnap feljelenti a kocsmárost, hogy vasárnap italt mért, a büntetéspénz felét aztán ő kapja. Néha a változatosság kedvéért ő maga lesz rosszul, de az eredmény akkor is ugyanaz.

Bumble úr és neje hivatali állásuktól megfosztva, lassanként teljes nyomorba süllyedtek, és végül ugyanannak a dologháznak lakói lettek, ahol olyan nagy urak voltak valamikor. Bumble úr állítólag úgy nyilatkozott, hogy sajnos, jelenlegi sanyarú helyzetében a sorsnak még azt a hallatlan kegyét sem tudja élvezni, hogy nejétől különválasztották.

Ami Giles és Brittles urakat illeti, ők megmaradtak régi helyükön, bár az első szerencsésen megkopaszodott, és a másik, a fiú, szintén megőszült. A paplakban laknak, de szolgálataikat olyan igazságosan osztják meg az ifjú pár, Brownlow úr és Losberne doktor háztartásai között, hogy a falubeliek a legnagyobb fejtöréssel sem tudják megállapítani, melyik gazdához tartoznak voltaképpen.

Bates úrfit Sikes kegyetlen sorsa gondolkodóba ejtette, és lassanként az a meggyőződés alakult ki benne, hogy mégiscsak a legjobb a becsületes élet. Amikor aztán végleg megérlelődött benne ez a gondolat, egyszerűen hátat fordított viharos múltjának, és működési színhelyét máshová tette át. Sokáig vesződött és küszködött, nélkülözött is eleget, de végül is boldogult. Igénytelensége és kitartó jó szándéka célhoz juttatták. Volt tanyabéres, fuvaroslegény, de ma Northamptonshire egyik legvidámabb tehénpásztora.

És most remegés fut át a kézen, amely e sorokat papírra veti - szeretné tovább és tovább szőni, bonyolítani a kalandos események fonalát. Szeretném megmutatni Rose Maylie-t asszonyi szépségének első pompás virágzásában, amint életének immár kijelölt útján halad, szelíd fényt sugározva mindazok szívébe, akik közelébe kerülnek. Jólesnék megrajzolni a képet, amint szerettei a családi tűzhelynél köréje gyűlnek, boldogan; szívesen elkísérném őt a mezőre, déli perzselő napon, és elhallgatnám édes hangját esti holdfényes sétákon; szívesen elnézném, mikor a szegényeit látogatja, és mikor otthon háziasszonyi teendőit végzi, amikor megboldogult testvére fiával meghitten beszélget, hosszú órákon át azokról, akiket sose fognak viszontlátni többé, és forró, odaadó szeretettel iparkodnak kárpótolni egymást kölcsönösen a veszteségekért; szíves örömest felidézném újra a képét, amint a köréje sereglő apróságok vidám csacsogását hallgatja, amint mesél és kacag, hogy tovább csengjen még a fülemben csengő nevetése, és tovább nézhessem a szeretet csillogó könnycseppjét szelíd kék szeme pilláin. Minden pillantást, minden mosolyt, szót és titkos gondolatot szeretnék egyenként felidézni újra.

Elmondanám, hogyan gyarapította Brownlow úr napról napra fogadott fia tudását, hogyan zárta mindig jobban-jobban szívébe, amint jelleme kibontakozott, s lelkében virágba szökkent mindaz a jó és szép, amit várt és remélt tőle; hogyan fedezett fel mindig egy-egy újabb vonást, ami drága barátjára emlékeztette, és eszébe juttatta, fájdalmasan és mégis édesen, ifjúkorának legszebb óráit. Érdemes volna leírni még, mennyi jót cselekedett a két árva egész életében a szegényekkel, gyámoltalanokkal. Elmondtam már, hogy igazán boldogok voltak, márpedig szívjóság és emberszeretet nélkül ez nem lehetséges. Aki nem érzi, hogy hálával tartozik annak, akinek legfőbb törvénye a jóság és könyörület minden élő iránt, az igazán boldog nem lehet.

A falusi templom oltára mellett van egy fehér márványtábla, ma még csak egy név áll rajta: Agnes. Koporsó nincs a sírboltban, és adja az isten, hogy sok-sok év teljék még el, amíg új nevet vésnek a táblára. De ha igaz, hogy a halottak lelke néha visszatér a földre, meglátogatni a helyeket, amelyeket szentté avatott a szeretet, a síron túli halhatatlan szeretet, azt hiszem, Agnes lelke ott lebeg néha ebben az imádságos kis szegletben. Igen, én hiszem ezt, bár Agnes gyarló volt, és ez a kis szeglet az istenházában van.