- Nem akarok madárijesztőnek a kertbe kerülni, mint ahogyan az orosz közmondás szerint az öregembereknek dukál. A kályha mellé sem akarok leülni, hogy aztán egész életemre ottmaradjak - mondá Szindbád egy napon, amikor az alig háromszáz lépésnyire álló tornyot sem látta már az őszi ködtől, a park virágai olyan pirosak lettek, mint az utolsó szerelmeiket élő asszonyok, a madarak méla gondolatokként, céltalanul szálldostak. Szóval ősz volt, amikor Szindbádnak mindig mehet­nékje támadt, mintha a halál elől menekülne valamely olyan tájra, amelyen őt meg nem találhatni.

Hová menjen egy olyan korabeli férfiú, aki a táncosnők varázslatától már mentesítve érezte magát, az asszonyságok hajfürtjei mögött hazugságokat keresett, és a férfiak barátkozásaiban ravaszsá­gokat fedezett fel? Szindbád ez idő tájt, akármint tagadta: őszi ember volt, a valóság helyett álmában keresték fel a régi szeretői, minden éjszaka másik, mégpedig olyan gyötrelmes szemrehányásokkal, hogy alig várta a hajnali harangszót... Némelyik régi hölgy az ágy szélére kuporodva: boszorkány-nyomást is tudott gyakorolni a tehetetlen Szindbádra, egyenként húzogatta a férfi hajszálait, elzsibbasztotta a karjait, görcsöt kötött a lába inára, hogy ki ne ugorhasson az ágyból, tüzes patkót ütött a sarkára, megnövekedett, farkashosszú nyelvét dugta a torkába (amitől fuldokolni kell), az agyvelejébe paprikát hintett, a szemét lekötötte egy olyan vastagszárú kendővel, amilyennel a ravatalokat szokás befödni, az orra felé rossz illatokat legyezett, a fülébe sustorgó vizet öntött, és amikor így végképpen tehetetlenné tette: hollókarmokkal vájkálni kezdte a szívét. Mintha azt a szívdarabot keresné, amellyel őt valaha Szindbád szerette... Hiába hallott álmában Szindbád kakaskukorékolást, nem lehetett megmenekedni addig, amíg az éjféli látogató ki nem tépett vala egy darabot a szívéből. Akkor aztán szólhatott a megváltó hajnali harangszó, amely után a csendes szendergések következnek.

Hová menekülhet az ilyen szörnyű éjszakájú férfiú megszokott otthonából, ahová az éjféli órán, az ajtót sarkáig kivágva, mintha hazajönnének: lépkednek be a múlt idők emlékei? Hová menekedhet az ilyen Szindbád-formájú gonosztévő, aki azért nem mer imádkozni az éj kísértetjárásai ellen, mert attól fél, hogy imája őszinteségében kételkednének a megfelelő helyen? Hová menjen a megcsalt nők elől, akiknek lágy ember létére mindig igazat adott az önvád idején? - Elhatározta, hogy elmegy szüretelni. Leszüreteli azt a kis szőlőt, amely valahol, valamerre még termett az ő részére.

Útja természetesen vendégfogadókon át vezetett.

Remélte, hogy ezekben a vendégfogadókban nem találják meg a szokott kísértetek, mert lehetőleg olyan vendégfogadókban telepedett meg, ahol az utasok egész éjszaka csapkodták az ajtókat, a közelben a vonat is hallatta bús éji füttyeit, néha valahonnan, valamerről, talán a kéményből női viháncolás is hallatszott, a portás mindig helyén volt, és ha le is feküdt valaki valamelyik szobában: először hosszadalmas káromkodásba kezdett valamilyen rendetlenség miatt, miközben összeszidott mindenkit, akit ismert vagy nem ismert a világon: majd saruit olyan lármával dobta az ajtó elé, mintha verekedésre készülődne... Ilyen vendégfogadó volt például a Fehér Sashoz címzett is.

Budán egy mellékutcában állott a fogadó legalábbis száz esztendeje, és amióta a gyorskocsijáratok beszűntek, azóta leginkább csak olyan utasok fordulnak meg benne, akiket más kvártélyon nem tűrnek vala. Olyan szaga volt az egész fogadónak, mint a szerb konyháknak szokott lenni. A lépcső egyik fordulójánál paradicsomszag, a következő lépcsőn vöröshagymaszag volt észlelhető. Paprikás levek, sült húsok és kivörösödött arculatú, kigombolt mellényű vendégek jutottak az embernek eszébe, ezek a vendégek mindig éhesek, mintha tengelyen utaztak volna a félországon át. A maguk bicskáját használják az evéshez, és sohasem szomorúak. Úgy járnak-kelnek a fogadóban, mintha az övék volna. Végigzörgetnek valamennyi ajtón, ha egy cimborájukat keresik. "Itt vagy, Lukszics?" kérdezték Szindbádtól is, és a kulcslyukra szegezték a szemüket, amikor régente Szindbád ebbe a vendégfogadóba szöktetett egy pesti úriasszonyt.

De most, mikor újra eljött a Fehér Sasba, már nem kérdezte tőle senki, hol van Lukszics, a vörösbajuszú portás úgy unatkozott, mint az őszi pók, a hagymák és paprikák vértforraló szaga helyett valamely ódon szegényszag terjengett a lépcsőkön, amely szag az ócskaruhák piacán észlelhető. Szindbád elfoglalta szállását a numeró négyben, mert úgy emlékezett, hogy ebbe a szobába szöktette mindig a pesti úrnőt, amikor annak kedve kerekedett a kalandozás­hoz. Télen, a gyorsaság kedvéért, rendszerint némi kőolajat is öntött a rosszkedvű szobalány a tüzelőre, emiatt petróleumbűz volt a szobában... Most, amikor Szindbád magányosan elterpeszkedett a hideg ágyban: szívesen vette volna a petróleumszagot is.

Az úrnőnek olyan mély zengésű hangja volt, hogy senkivel se lehetett volna összetéveszteni Pesten, ezért csak ritkán szólalt meg a szöktetés alatt. A szeretők némaságával fogadta mindazt a hódolatot, amelyet Szindbád bemutatott. Hálás volt szeretetért, gyöngédségért, szép szóért és simogatásért. "Szeretném látni újesztendő éjszakáján" - mondá Szindbádnak. "Mert hiszen babonás vagyok..." De Szindbádot más dolgok tartották vissza ezen az éjszakán a hölgy társaságától. És ezzel megszakadt a boldognak indult ismeretség.

- Vajon idetalál-e Irma, a Fehér Sasba, ha erősen rágondolok? - kérdezte magában Szindbád, amikor a plafonra meresztette a szemét, és a plafonon észrevette azt a tizenöt esztendő előtti pókot, amelyet kegyeletből tartottak a szobalányok.

És Irma valóban megérkezett.

Éppen olyan sűrű fátyol alatt, mint valaha. Fekete ruhában, félcipőben, frissen, illatosan, ahogyan szerelmi légyottokra szokás menni. Még a lépése is olyan félénk, a kopogtatása habozó, és oly meghatottan lép be, mint a karácsonyi ünnep köszönt be. Csak hosszas kérlelés után teszi le kalapját, mert ezt tartják a nők a legfontosabbnak. És akkor, mint valami váratlan látomás, megmutatkozik szürkülő hajzata, fáradttá vásott egykori szenvedélytől lüktető arca, bocsánatkérő mosoly az egykori öntudatos ajkakon, kalendáriumi emlékek a homlokon, csak fekete szeme néz még azzal az örök nyájassággal, amely őszintén, egyszerűen, probléma nélkül bevallja szerelmét.

- Kár, hogy már nincs petróleumszag a szobácskában - mondja a mély zengésű hangon, mert a hang az, amely legtovább elkíséri az embereket az életben.

Szindbád erre a hangra vidul és derül, mert eszébe jutnak a téli utcák, amelyeken át bandukolt, amikor ezt a hangot hallotta, vőlegénynek, szeretőnek, irigyelt fiatalembernek képzelte magát, mint már ilyenkor szokás. - És a drága hölgy most is a régi anyáskodással helyezi homlokára a kezét:

- Sohasem kértem magától semmit, mert szerelmem önzetlen volt. Most özvegy lettem, arra kérem, vegyen feleségül.

- Igen - felelt Szindbád. Magában pedig azt gondolta, hogy ettől a hölgytől is megszabadult örökre. Nem jön el többé kísérteni az álmaiba. Meglehetős nyugodt éjszakát töltött a Fehér Sasban, szellemek nem zavarták.

A második éjszakát kis utazótáskájával Szindbád abban a vendégfogadóban töltötte, amely egy forrás közelében van. A Régi Fejedelemhez van címezve, és piros, tükrös folyosóin a köszvényes öregurak elfelejtették testi fájdalmaikat, amikor itt hölgyükkel valaha megjelentek. Mert Szindbád gyöngéd, finom ember volt világéletében, a megszerelmesedett úrnőket mindig a város más negyedében fekvő vendégfogadókba szöktette. Isten tudja, miért tett ezt? Talán nem akarta magát kitenni a fogadói személyzet pletykálkodásának...

A Régi Fejedelemnél nyomban felismerte a szemüveges portás, mert ez a portás számon tartotta a betegeket is, akik a fogadóból, a forrás mellől elutaztak másfelé is gyógyulást keresni. Szindbádot is betegei közé sorozta a figyelmes portás, mégpedig a szívbajosok közé.

- A tanácsos úr már jobban van! - kezdte a portás, mintha Szindbád tegnap utazott volna el a fogadóból.

- Az, aki mindig Kyralejzumot tetté felelőssé a reumájért? - kérdezte Szindbád.

- Igen, már táncolni akart, amikor egy kis összejövetel volt Anna-napján az étteremben.

A Régi Fejedelemnél mintha semmi sem változott volna... A csizmahúzók a helyükön voltak, és az ablakfüggöny még mindig ugyanazon a helyen volt megakadva, ahol tizenöt évvel ezelőtt, sőt talán a szobaasszony is ugyanaz, mert íme, alig helyezkedett el Szindbád a numeró tízben (amelyet egykor félesztendeig bérelt arra az időre, amikor hölgyének végre kedve kerekedik megszökni), már jött az őszi falevélhajú szobaasszony, és arra kérte Szindbádot: legyen segítségére egy szerelmeslevél megfogalmazásánál... "Én már nem tudok mit írni annak a türelmetlen embernek."

Szindbád tehát diktált:

"Egyetlen, örök szerelmem, nem tudlak elfelejteni, akárhogy múlnak az esztendők. Nem találom én meg a boldogságomat senkinél, csak nálad. Gyere el hozzám a Régi Fejedelemhez, ahol éppen olyan szívdobogva várlak, mint azelőtt."

A levél lediktálása után Szindbád körülnézett a fogadóban. Igen, az étteremben még mindig azok a vastag porcelán-tányérok, hatalmas kések, villák és tálcák vannak, amelyeket még a civódó házastársak sem tudnak összetörni. A pincérek olyan tiszteletre méltóan öregek, mintha valóban a régi királyságból maradtak volna itt. A folyosókon vastag szőnyegek, amelyeken nem hallatszottak azok a szívdobogva közeledő zergeléptek, akármennyire figyelmezett is Szindbád. Csak éppen a mosdó tükréből nézeget egy másik arc a régi, elbizakodott arc helyett. A homlokon gondterhelt varjak szólnak: "Vajon eljön-e a drága nő?"

Rea olyan pontossággal érkezett meg, mint mindig azelőtt. Olyan könnyed, tréfás mosollyal nyitott be az ajtón, mintha tegnap lett volna itt utoljára.

- Megismert a portás. Azt mondta, kezét csókolom, Szindbádné nagyságos asszony.

- És nem fél, hogy elárulják? - kérdezte Szindbád a régi remegéssel.

Rea nevetett:

- Törődöm is én már valakivel: csak a magam élete fontos. Bolond, félénk, bujkáló, remegő asszony voltam, aki még álmában is a jó hírnevére vigyázott, mert nem mert erkölcstelenséget álmodni. Féltem egyedül járni az utcán, féltem férfival mutatkozni, egyáltalában mindig féltem. Hová lett az a régi gyermek? Engedd meg, hogy az öledbe üljek, egyetlen szerelmem.

Szindbád kissé megzavarodva nézett hölgyére. Rea nem sokat változott tizenöt esztendő alatt. Hajában csak egy-két hajszál vette föl a pókfonál színét. Arcának szívalakja volt, és ezek az arcok sokáig megtartják formájukat. Tekintete most is mellénygomb nyitogató, mint régente, mintha valamely állandó szenvedélytől hevülne. A kézfogása művészet. A kedve éppen úgy peng, mint az arany, amely tegnap került ki a pénzverdéből. Csalfa, csalékony, megejtő, mintha egyetlen csalódás sem érte volna az életben.

Mikor már Szindbád ölében ült, így duruzsolt:

- Tudtam, hogy vissza fogsz térni hozzám, mert engem nem pótolhat neked senki. Lehetnek fiatalabb, kedvesebb nők a világon, de én ismerlek téged legjobban a világon. No, valld be, hogy én ismerlek?

Szindbád száraz kortyokat nyelt.

- Tudom, hogy miért veszítettelek el darab időre - folytatta Rea. - Mert hencegtem, mert hercegnőnek adtam ki magamat, mert kevély és fölényes voltam, mindig azt vártam a férfiaktól, hogy előttem térdeljenek, fejet hajtsanak, imádjanak. És én ezért néha beléjük is rúgtam... Meg aztán olyan szemérmetes voltam, mint egy zárdaszűz! Dehogyis merészeltem volna veled karonfogva járni az utcán, csak erdők mélységében. Csak ritkán engedtem megcsókolni a szájamat, csak ritkán viszonoztam a kézszorításodat. De ígérem, hogy ezentúl másképpen lesz, mert nem akarlak többé elveszíteni; örülök, hogy újra megtaláltalak.

Szindbád csak hallgatott. Ezért a nőért ő valamikor komolyan öngyilkos akart lenni, álmatlan éjszakákon hentergett tartózkodása, illedelme, félénksége, szemérmetessége miatt. Boldognak mondta azt a napot, amikor Rea bokájából egy vonalnyit láthatott. Megnyugodott, ha a társaséletben Rea néha pillantását viszonozta. Úgy őrizte szívében Reát, mint egy titokzatos szentséget...

- Ezentúl konflison fogok idejárni, mert az út kissé messzi. Elhozom magammal egy pongyolámat, hogy kényelmesen lehessek. Majd bepakolok egy kofferbe mindenféle apró női dolgot, amelyre szükségem lehet. Mert gyakran fogok ide eljönni, akkor is, ha nem hívsz. Én most már a halálomig nem akarlak elhagyni. A szeretőd leszek. Nem titkon, de nyíltan.

Szindbád csak meresztette a szemét, hogyan vonja le kesztyűjét az elérhetetlen hölgy, mily nyugodtan nyitja ki a fogadói szekrény ajtaját, hogy abban felsőruháit elhelyezze. Aztán meghúzta a csengettyű zsinórját, sőt türelmetlenül ki is tekintett az ajtón, aztán így szólott a belépő szobaasszonyhoz:

- Jegyezze meg, kérem, hogy én nem tűröm a rendetlenséget. Miféle rongyos törülköző ez itt a mosdón?

Szindbád az ablakon nézett ki, amíg Rea pörpatvarát a szobaasszonnyal elvégezte. Mintha pofonokat is ígért volna a drága hölgy... "No, te sem fogsz többé kísérteni éjszakáimon!" - gondolta magában a szerelmi bánatokért gyötrődő férfiú.

Így szüretelt Szindbád régi szerelmeiből.

Így szabadulgatott a múltból visszajáró kísérteteitől.

[1925]

Szindbád fiához intézett tanításait most már szorgalmatosan folytatja, mert minden éjszaka egyik-másik régi szeretőjével álmodik, amely álom a közfelfogás szerint ha nem is minden esetben halált, de mindig hosszabb-rövidebb ideig tartó betegséget jelent... A régi szeretők eljöttek új ruhákban, sőt egyszer vőlegényt is hoztak magukkal, akit Szindbádnak bemutattak.

- Azok a nők, akik bizonyos mértékben megcsalva érzik magukat valamely régi szerelem elmúlásakor, tüntetni szoktak új szerelmükkel. De, kérlek, ne vedd komolyan ezeket a dolgokat - mondá fiának Szindbád -, ezek a nők többnyire féltékenységet akarnak gerjeszteni abban a férfiúban, aki miatt valóban szenvednek. Ne légy féltékeny, még akkor se, ha látnád, hogy régi hölgyed egy kopasz ember fejebúbjáról nyomkodná ki a pattanásokat.

Vajon megfogadta Szindbád fia atyja tanítását?... Nem félt-e, hogy atyja ilyen bevezetés után majd valamelyik régi szeretője elvételére akarja rábírni?

Nézzük magát a bölcs Szindbádot, hogyan viselkedett régi szeretőjével szemközt, akinek "Hortobágyi" név alatt valaha annyi posztresztant levelet küldött.

A Hortobágyinak nevezett hölgy a badacsonyi hegy közelében lakott, ahol már annyi asszonyság tette magát nevezetessé...

Nyilván azért, mert a férfiak nem tudják elfelejteni az idevaló borokat, valamint a kémények füstjeit, amelyek kövér halaktól zsírosak. A halzsír sokkal táplálóbb eledel, mint a sertészsír, mondják itt a Balaton környékén. (Persze, legjobbnak a liba zsírja mondatik.) Ez a bizonyos Hortobágyi nem nagy fontosságot látszik tulajdonítani a szerelemnek, ezért csak éppen annyi szalonnát tétet félre, amennyi szalonna a mindennapi, egyszerű koszthoz szükségeltetik. Híres volt még arról is, hogy a böjt­napokat megtartja, kedden és pénteken sohase nyúlt volna húsételhez, amit könnyen megtehetett, mert magányos hölgy volt, aki húszholdas szőlőjében egyedül gazdálkodott: mégpedig nem is éppen eredménytelenül. Hortobágyi kisasszonyról tehát nem lehetett föltenni, hogy valaha is helyet foglalhasson abban a gyűjteményben, amelyet Szindbádunk készített női ismeretségeiről. És íme, mégis úgy fordult az élet sora, hogy Hortobágyi kisasszony csaknem a legfontosabb szerepet vitte Szindbád életében: fontosabbat, mint az ápolónő, akinek bizony már külön karosszéket kell készíteni az ágy mellé, abban a korban, amelyhez Szindbád közeledett; jelentékenyebbet, mint a pletyka­hordó szomszéd­asszony, akinek révén Szindbád az egész városnegyed ügyeiről értesült, szinte előre vélte tudni, hol lesz darab idő múlva leányszöktetés: és még komolyabbat, mint Szindbád sánta gazdasszonya, akit ez a jeles férfiú abból a célból tartogatott, hogy az ne mehessen el sehová. Hortobágyi kisasszony ábránd lett Szindbádunk életében. Eljött minden hajnalban, abban az időben, amikor a verebek csiripelni kezdenek, és amikor Hortobágyi kisasszony valószínűleg felébredt badacsonyi szőlőjében, hogy a kapások között megfelelő rendet tartson.

- Valóban úgy osztogatja a pofonokat, mint ahogyan a hír mondja? - kérdezte magában egy reggelen Szindbád, amint megint csak elgondolkozott Hortobágyi felett. Elhatározta, hogy meglepi a kisasszonyt, akivel darab idő óta állandó levelezést tartott fenn. És egy olyan kis állomásra érkezett, ahol a személyvonat sem állott meg hosszabb ideig, mint egy másodpercig.

Hortobágyi kisasszony, mint ezt Szindbád már a levelekből tudta, egy régi Esterházy-kastélyban lakott, aminthogy ezen a tájon az Esterházyakról sok mindent elneveznek. A legfontosabbnak látszott az egész építkezésen a pinceajtó, amely széles volt, mint egy várkapu. Az ablakok inkább kicsinyre voltak szabva, hogy azokon még egy kövérebb fajta kísértet sem tudott volna utat találni. Az alacsony szobák felett a nagy padlás rogyásig meg volt rakva rozzsal, mert abban az időben éppen háború volt az országban, és így igen keresett portéka lett a rozs. A kastély kertjében is inkább több volt a hasznos vetemény, így a káposzta, karalábé, a bokrok alatt meghúzódó dohány is, mint például a sok haszontalan virág. Szindbád komoly érzelmességgel bólintott egy ágakra akasztott vörös alsószoknya felé: igen, az ilyen barchent szoknyát szerette látni mindig azokon a nőkön, akiket valaha feleségül akart venni.

De még az alsószoknyánál is nagyobb örömet érzett, amikor a kastély mögött méhest pillantott meg. Ez a napkeletről való templom kupoláival azt jelenti, hogy ezen a darabka földön az emberek sokáig élnek. Mert milyen betegségekben szoktak meghalni a rendes férfiak Magyarországon? Rendszerint reumában vagy köszvényben, amely betegségeknek okozói a névnapokra való utazások téli időben, valamint a mértéktelen táplálkozások... És a falusi emberek már régen tudják, hogy úgy a fájdalmas reumanyavalya, valamint az átkozott köszvény ellen: egyetlen segítség van a világon. Ez pedig nem más, mint a méhcsípés. Ugyanezért mézzel szokták bedörzsölni a kezüket vagy a lábukat, ha az ördöngös betegség odaköltözött. A méhek rászállnak a mézre, most már csak a beteg ügyességétől függ: hogyan csípesse meg magát az orvossal.

Viszont az ilyen méhes arra is alkalmas, hogy az ember benne pipázgasson, emlékiratokat, naplókat írjon, amely dolgokba nem szívesen egyezik bele a legtöbb asszony:

- Igen, itt írom meg mindazon szenvedéseim történetét, amelyek miatt öreg és beteg ember lettem... Majd vakaródzik némely asszonyság, ha megtudja irataimból, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem! - ezt mormogta Szindbád magában, amidőn Hortobágyi kisasszony a házból kilépett, és így szólt:

- Jó, hogy jött. Nekem ugyanis egész nap dolgom van odakünn a hegyen a szőlőmunkásaim­mal. Van legalább valaki, aki vigyáz a házra. Itt van a pince és kamra kulcsa. Égő pipával ne járjon a padláson. Az üvegeimet össze ne törje, mert az mostanában drága portéka.

Hortobágyi kisasszony - olyan hatalmas, mint egy vadkörtefa - kezet fogott Szindbáddal, és a kapások után sietett.

Szindbád körülnézett a kamrában. Igen jól felszerelt helynek ítélte ezt a kamrát, amelyre nyugodtan lehet gondolni olyankor is, amikor a balatoni szél hófúvást idéz elő télidőben, és se kocsival, se vonattal nem lehet járni, legfeljebb szánnal. De az veszedelmes, mert általában lecsúszhatik róla az utazó... Mint ahogy már nagyon sok lábzsák csúszott le a szánkóról.

A kamrában igen sok száraz kolbászt, oldalas szalonnát, befőttet fedezett fel, amelyeket végig­kóstolgatott. "Vajon mikor volt itt az utolsó disznóölés, hogy ennyi minden maradt még nyárra is?" - kérdezte magában. Gondolatai közben nem ügyelt eléggé a zöldpaprikára, amelyeket falatozott, és ugyanezért a zöldpaprikák közé betévedt egy mérges, hegyes tekintetű, boszorkány-kedvben ültetett kis paprika is, amely úgy megmarta Szindbádnak torkát, hogy káromkodni kezdett, pedig ez nem volt már szokása a kegyes életű zarándoknak.

Szaladni kezdett a fájdalomtól, és meg sem állott a pincéig, amelyet olyan hevességgel nyitott fel, mintha legalábbis tűz volna a háznál, és itt állanának a tűzoltószerek. Valóban meg is találta az üveg-lopót, amely Szindbád kedvére valóan szivárványos volt a régiségtől. Mármost nem volt egyéb tennivalója Szindbádnak, mint megkeresni azt a hordót, amelyen legrégibbnek látszott a dugóra alkalmazott rongydarab. Az ilyen sárgás rongydarab a hordódugón azt jelenti, hogy a bor, amely a hordóban van: legalábbis tavalyi eredetű. Szindbádunknak e várakozását is siker koronázta: talált egy olyan dugóra, amely Hortobágyinak egy régi harisnyájába volt bebugyolálva. A harisnya valaha fehér volt, de a dugó azóta nagyon sokszor táncolt benne.

Szindbád nem tartotta magát valamely nagy borszakértőnek, de a pókhálók állásáról, a hordók fekvéséről, a pincelyuk helyzetéről megállapította, hogy a borok meglehetősen régiek... Napközben unalmában többször is visszatéregetett a pincébe, mert felfedezett az udvaron egy ágast, amelyre különböző cserépfazekak, lábasok, ibrikek voltak akasztva, hogy ott a napon kellően kiszáradja­nak. Kíváncsi volt, hogy nem lyukasak-e ezek a fazekak, azért többször is megtöltötte őket borral.

Hortobágyi kisasszony estefelé tért haza, amikor Szindbád éppen az eltörött üveglopó nyomait akarta eltávolítani, mert a lopót véletlenül a hordóhoz ütötte. A kisasszony bosszankodott, és bosszúságában így szólott:

- A tudomány legújabb állása szerint tudjuk, hogy a méhcsípés részegeskedés ellen is igen hasznos orvosság. Most már alusznak a méhek, tehát az orvossággal reggelig kell várni. Amint feljött a nap, majd megkenem mézzel a fejének a kopasz búbját, és a méhesbe ültetem. Csak olyan férfihoz mehetek feleségül, akire nyugodtan rábízhatom az üveglopót.

...Szindbád még ezen az éjszakán megszökött a kastélyból, amelyet első pillanatban oly barátságosnak ítélt.

[1925]

1

"Kérem a kezét."

Ennek a kéznek a tulajdonosnője Fifi volt, de a kézbirtokosnőt az akkori Magyarországon Szindbádon kívül senki se emlegette, még csak gondolataiban sem ezen a néven.

Vendéglátáskor elővett szalvétáin olyan címerek és monogramok voltak házias hímzésben, hogy a járatlanabb vendég alig merte megtörölni bennük a húslevestől csurgó bajszát. (Pedig az egykori Fifi ekkoriban olyan húsleveseket főzött, mintha az lett volna a fogadalma, hogy minden lanyha férfigyomrot megismertessen az egészségesség dallamaival, minden karcsúra szabott mellényt titkon kigombolhasson a kellemeteskedő ebédelés varázshatása alatt: megmozgassa azokat a jó, teli, tekintélyes gallérokba már alig férő gégéket, amelyeknek külső feszületükről kényelmesen ollóval nyírogatták a borbélyok a szakállt, a hetyke borotvát pokolba kívánta a gégetulajdonos komóciójában...

Az egykori Fifi címeres, ropogós, esztendőszámra pihenő asztalkendőit még a legragyásabb nyakakra, a bibircsókos, duzzadt, szőrös nyakakra se merték felkötni olyan istenigazában, amint a nagyságos asztalkendőket szokás, görcsre, szamárfül alakjában, hogy majd a mellényt takaró részen szép emléke maradhasson az elfogyasztott ételeknek. Nem, soha senki nem merészelte az egykori Fifi asztalkendőjébe fújni az orrát ebéd végeztével, még akkor sem, ha tavasz volt, és a mártások megfelelő nyomokat hagytak a kendő hófehér részén. Az egykori Fifi olyan tekintélyt tartott asztalánál, hogy a legvakmerőbb vendégek se próbálkoztak meg azzal a művelettel, hogy az asztal alatt titkon letolják cúgos cipőiket, miközben elmerengve nézegettek késeikkel, villáikkal, kanalaikkal a salátástálakra: "Igen, a zellersaláta" - kiáltottak fel nagy lelkesedéssel, miután némi erőfeszítés árán bal lábuk nagyujjával sikerült a jobb lábukról a cipőt letolni a hosszadalmasnak ígérkező ebéd alatt.)

...Ennek a meghitt, szorításában bátorító és örökhűségű kéznek a tulajdonosnője ugyanaz a régi Fifi volt, aki miután a korcsolyapályákon Andrássy Manó gróf szénkályhái mellett a Redout üvegkelyhekben égő gázlángjai alatt kitáncolta magát: háziasszony lett, és Pest közelében egy kastélyban olyan vendégszobákat rendezett be vendégeinek, hogy egyetlen vendége sem panaszkodhatott a nyugalom ellen. Valamely gazdaasszony-fortély folytán soha, a legkényesebb vendég sem spekulálhatta ki, hogy ki volt elődje például a kertre nyíló vendégszobában, amelynek igaz történetéről majd bővebben szólunk, ha az egykori Fifi kezén kívül őt magát is megismerhetjük. A kertre nyíló vendégszobának olyan jó illata volt, hogy a vendég, mikor ide az ebéd végeztével belépett: először is szimatolni kezdett, mielőtt bármely vendégszobába való teendőjéhez hozzáfogott volna. Valami füstölőt égethettek itt - mert a vendég fantáziája szinte látta a cukorsüvegecske alakú, barna, parázsló szobafüstölőt tekergő füstjében a zöld cserépkályha könyökén. Az ilyen, régimódi szobafüstölő illata mellett valóban hajlamos a vendég, hogy hosszabb ideig maradjon a háznál.

De a füstölőnek nyoma sem volt már a barátságos kályhakönyökön, de még a sült almahéjnak sem, amely nélkül jóindulatú kályhák alig képzelhetők. Szindbád mint az élet örök kíváncsija, tehát jövendőbeli ágyát vette szemügyre, hogy tapasztalatait öregbítse.

Igen, fehérre lakkozott faágy volt ez, amilyenben a német guvernántok szoktak aludni, és szárnyas, kékszemű angyalfejet ragasztanak az ágydeszka ama felére, ahová fejpárnájukat helyezik. Igen, a szárnyas angyalka rózsaszínű képe most is a helyén volt, Szindbád meghatottan nézett, mert szinte könnyáradásként eszébe jutottak mindazok az elzászi származású nevelőnők, akik felnőtt korában jóságosan pótolgatták azokat a hiányokat, amelyeket gyermekkorában elmulasztott.

És aztán felhajtotta a vendégszoba ágyán a különösen simulékony gyapjútakarót, hogy szemügyre vegye a nagyhasú párnákat is, amelyek olyanszerűek voltak, mintha az első hóesés pelyheivel töltötték volná meg őket. Előbb gyanakodva nézett a párnák hattyúszíneibe, a lábzsák bíborpiros­ságába, de még a paplan gombjain is megpróbálta ujjait, vajon melyiket csavargatta egy álmatlan kéz egy előző éjszakán? A gombok mind helyükön voltak, és a gyűretlen lepedő se mondhatott egyebet, mint azt, hogy legutoljára napfényben szárították a zöld füvön, nem pedig valamely avas padláson, valamely ruhaszárító kötélen, amelyre vásik a foga minden boldogtalan szívű szakácsnénak. És a félig felvetett ágyból megint csak olyan hízelkedő jószag áramlott, hogy a gyanakvó Szindbád sem gondolhatott arra, hogy más is aludt valaha az ágyban: ravaszdi haszonbérlő, aki titokba, éjszaka abba a résbe köpdös, amely rés a faltól az ágydeszkát elválasztja - vagy pedig marhakupec, aki éjszakára a szalmazsákba rejti pénzerszényét, és reggelre kelve az egész ágyat szétszórja, amíg erszényét megtalálandja.

És az éjjeli szekrényben sem volt nyoma, emléke itthagyott régi harisnyáknak, kapcáknak, leszakadt cipőstrufliknak, ismeretlen orvosságos üvegeknek, kenőcsös skatulyácskáknak, törött fésűknek, tűfokában felejtett cérnáknak, pókoknak, legyeknek, egyéb bogaraknak, amelyeket szeretnek éjszakára az álmos vendégek az éjjeli szekrények fiókjába zárni. Csipkézett szélű, fehér papirossal bélelt éjjeli szekrény volt, amelyben Szindbád vikszos cipője bizonyára kellemesen érezte magát, a kaptafa és papucs bizonyára nem mennek el innen vizitbe más vendégszobákba, mert helyükön érzik magukat. " Még csak egy imakönyvecske kellene a széles talpú gyertyatartó mellé, hogy komótosan várhassam a legrosszabb éjszakát" - gondolta magában Szindbád, amikor végre az ágy alatt a csizmahúzót is megtalálta, amely olyan vendégek részére volt előkészítve, amely vendégeknek vértódulás vagy egyéb nyavalyák miatt a lábukig nem szabad lehajolni.

És egy ruhaszekrény is volt a szobában, mégpedig nem abból a fajtából, amilyent a pestkörnyéki házakban találgatnak, amelyeknek az egyik fele el van zárva a háziak holmijával, miközben a vendég titkos dolgokra, így leveles szűzdohányra, de gyanús fehérneműkre is gondolhat, ennek a szekrénynek mindkét szárnya nyitva volt, tisztára súroltan, fodros papirossal borítva, mintha a vendég érkezése előtt szedték volna ki polcaiból a menyasszonyi kelengyét, hogy másik szobába helyezzék el, mert vannak még komoly férfiak is a világon, akik az ilyen menyasszonyi kelengye láttára, hosszú női hálóingben szeretnék tölteni az éjszakát. De a zsebkendőből biztosan lopnak egyet-kettőt.

A mosdóasztal nem volt hivalkodó, de szegény sem.

Meglehetős terjedelmű, kékvirágos mosdótál foglalt helyet a közepén, amelynek súlyáról feltehető volt, hogy nem veszik le helyéről minden ringy-rongy lábmosásért. Egy kisebb és fürgébb tál volt erre a célra a mosdóasztal alá készítve, mellette fehér locsoló és kanna, amelyekben valódi esővíz volt, a legédesebb a mosakodás benne, mert barackvirágossá teszi a tajtékpipaszínű arcokat is. Helyén volt az orgonavirág-illatú szájmosó-pohár is, égetett nefelejcsekkel megjelölve, hogy mindenki tudja rendeltetési célját.

No és ha már itt tartott Szindbád: a legnagyobb meghatottsággal bontotta ki a monogramos törülköző-kendőket is. Az egyik vastag, bolyhos, barátságos, amely a maga hivatottságát: a dörzsölést, a nyakon vagy egyéb fájós testrészeken való éjszakázást hízelkedve leplezte. A másik törülköző már többet tudott a társadalmi érintkezésből. Közömbös volt, mintha már sok ember beletörölte volna a kezét.

És légsúlymérő is volt a vendégszobában, mégpedig a kertre nyíló ablak rámájára alkalmazva, fénylőn, rezesen, kristályosan, mintha nemrégen került volna ide a pesti boltból, és igazságosan mutatta a vidéki időjárást. Künn nedves tél, azoknak a ravasz teleknek a fajtájából, amikor az úgynevezett hidegkedvelő egyének sem tudnak felmelegedni a szabadban való tipegéstől, topogástól, jóízű káromkodástól, visszhangos krákogástól, párás köhintéstől, orrfúvástól vagy borkóstolástól. Azon ál-telek egyikét jelezte a fehér ablakszárnyra srófolt barométer, amikor a higanyoszlop maga is bizonytalankodni látszik a zérus körül, mintha nem tudná elhatározni, hogy miféle rendelkezést adjon az embereknek, akiknek egy része reggelenként és esténkint, sőt a jó lelkiismeretűek delenkint is megvizsgálják a higanyoszlopot, hogy ehhez szabják teendőiket, mondanivalóikat, kedveiket, káromkodásaikat vagy dicséreteiket. Nem, a kerti vendégszobában levő légsúlymérő egyetlenszer sem akart arra az álláspontra helyezkedni, hogy a szavakkal amúgy is takarékoskodó vendég csak egyetlen szóval is megdicsérje az időjárás keménységét, komolyságát, férfiasságát, amely dicsérettel szinte a maga szavahihetőségét is bizonyította. (Mert télidőben mindenkinek megvannak a maga jelei az időjárás fordulásairól, a vadkacsák repülése, a hízott pulykapecsenye mellcsont­jának a színe, a kerti fák között bolyongó esti ködök, vagy a reggelre itt felejtett néma ködismerősök viselkedése, de még a bornak az íze is biztosabb fokmérő minden meteorológiai jóslatnál.) A vendégszobabeli légsúlymérő csalafintáskodva barátkozott a piros zérus alatti vonalakkal, számjegyekkel, mintha egy vagyonos kisasszony válogatna a kérői között... "Nincs semmi szaga az éjszakának, amikor az ember hálóing fölé vetett bundában, kézilámpással járna az udvaron, hogy némi friss levegőt is szívjon a nyomasztó álmok ellen" - mondta Szindbád, amikor körültekintett a házban, és ügyefogyottan sajnálni kezdte a várost, ahol azelőtt kalucsniban közlekedett. "Hó!" - kiáltott fel, de nem nagy lelkesedéssel, amikor bőrbe kötött emlékkönyvet fedezett fel a kertiszoba egyik fiókjában, ahová többen beírták élményeiket és nevük emlékezetét.

Éppen olvadt odakünn és lábcsiszolgatás hallatszott az egész házban, mintha isten tudná, hány vendég közeledne.

2

Szindbád a vendégszobában keresgélve a "nőies" dolgok után (amelyeknél fogva megállapít­hatná az egykori Fifi mostani lelkiéletét, amidőn nem táncol többé korcsolyán a Jégkirálynő keringőjére), elfelejtette darab időre a zöld cserépkályhát, amely amúgy is inkognitóban húzódott meg a sarokban, miután valamely rejtekhelyről, bizonyára az üveges folyosóról fűtötték, mégpedig oly nesztelen­séggel, hogy a kályhafűtő külön dicséretet érdemelne. Korántsem ijesztett rá a vendégszoba lakójára, mintha rablók ereszkednének lefelé a kürtőn, zajtalanul helyezte el a fahasábokat a kályha belsejében, a vendég bizonyos lehetett, hogy éjfélkor, ha esetleg megered a hófúvás: a zöld cserépkályha nem marad készületlenül. És midőn a kályhát Szindbád átölelte volna, hogy tartózkodási idejére jó barátságot kössön vele, a kályha mögött, a sarokban észrevette azt a tárgyat, amely eddig figyelmét elkerülte.

Egy piszkafa volt ez.

Sokkal magasabb Szindbádnál, karcsúbb minden gavallérnál, hegyesebb minden bajusznál, amelyet nők kedvéért valaha kipödörtek Magyarországon. Feketén, komoran, pörzsölt heggyel ácsorgott a sarokban, mintha olyan átváltozáson ment volna keresztül, hogy végleg elfelejtette volna az erdőt, ahol hajdanában ifjúságát töltötte. Megtagadott minden atyafiságot bármely fával, gallyal, ággal: Szindbád még fejtörés után sem jött rá, hogy miféle fából szokták faragni a piszkafákat, amelyeknek hivatása leginkább a falusi kenyérsütő kemencék körül érvényesül. De annál gyorsabban eszébe jutottak Szindbádnak azok a mesemondások, amelyeket a hölgyek és a piszkafa kalandjairól szoktak olyan öregemberek emlegetni, amely öregemberek már nem tudnak haladni a korral, és a piszkafának, a hölgynek különösebb jelentőséget tulajdonítanak.

- Hát mégiscsak megcsíptem Fifit - szólalt meg félhalkkal Szindbád, mint akár valami régi regényben.

- Gyere csak elő, barátocskám - mondta ugyancsak a megelégedett kedély hangján a vendég, amikor a piszkafát a sarokból előkotorta, és két kezébe véve azt: végig nézegette, mintha a nyerget keresné rajta, amelyben az egykori Fifi üldögélni szokott, hogy hosszadalmas utazásait elintézze.

Mert a piszkafa láttára Szindbád is olyan lett, mint a legtöbb tévelygő férfi, aki sehogy sem akar hinni az asszonynak, mert különben egész világbölcselete meginogna.

Hát persze hogy megmaradt a boszorkányok rendjében Fifi is, akármilyen dámvadat, koronás címereket hímzett az asztalkendőkbe, hogy a férfiak már az asztalkendő használatakor is lemondjanak az ordináré reménységekről, amelyek minden férfiban felébrednek, ha egy asszonyság közelségét élvezhetik. Nem, csókolózásról szó sem lehet az ilyen asztalkendő-tulajdonosnénál - arra való volt a piszkavas a vendégszobában, hogy kiábrándítsa a vérmes vendéget, aki darab ideig tán abban reménykedett, hogy mindenféle jószagú emlékeket vihet el magával a házból, amely emlékek felidézésekor titokzatosan mosolyogni szokás. - Ez a piszkafa még Szindbádnak se ígért valamely olyan álmot, amely után majd későbben is kinyújthatná a kezét szendergésében, mikor azt képzelné, hogy a vendégszoba ajtaja éjszaka halkan felnyílott, amikor már véglegesen elcsendesedett a ház... A vendégszoba ajtaja a háziasszony kezének nyomintására nyílna fel, és a háziasszony az ágy szélére telepedve, sokáig mesélgetné élettörténetének ismeretlen részleteit, és az elbeszélésnek azzal vetne véget: "Tegyük el magunkat holnapra, bizonyosan történik még valami az életben, aminek kedvéért ittfelejtett a sors." - Nem, ez az éjszakai látogatás nem fog megtörténni, miután Szindbád a piszkafával találkozott.

A vendég tehát csak ült, üldögélt a vendégszobában, mégpedig nem is éppen a legkényelme­sebben a keskeny kanapén, amelyet nemigen szabhattak a vérmes, egészségtől fulladó vendégek terjedelméhez, akik ebéd után szeretnek horkolni, hogy ugyanannyi idővel megrövidíthessék az éjszakai nyugodalmukat. Ebből a házból hiányzott az a bizonyos kanapé, amelyről még az elkomolyodott urak is azt énekelték, hogy egyetlen tárgy leend, amelyet sírjukban nélkülözni fognak.

"Csak az a bánatorv, ó-juhhé,
Hogy a sírban nincsen kanapé."

Mint az akkori nótákban énekelték.

Asszony-gazdálkodás volt a háznál, amely asszony-gazdálkodásnak megvoltak a maga rövideszű­ségei, makacsságai, sőt apró gonoszkodásai is. Ez az asszonyi gazdálkodás azt mondta a kanapéról, hogy a kényelmességével megrövidítője az életnek, a nappalnak, az éjszakai nyugalomnak... Vannak bizonyos dolgok, amelyeket a legbölcsebb asszonyok sem tudnak megérteni, még ebben a barátságos házban sem rendezkedtek be azokra a férfiakra, akik az ebéd utáni álomból, bőséges hortyogásból, a gyomor pihentetéséből, a máj, vese és belek sziesztájából krákogva, köpdösve, de friss erőben, új vállalkozási kedvvel ébrednek. Nem, még ebben a komplett vendégszobában se lehetett kétszer felfrissülni naponta - az éjjeli nyugodalom után, reggel, amikor a pálinkának jött el az ideje, hogy az ember néhány korttyal feledtesse önmagával az éjszaka ízeit, amúgy is megfejthetetlen álmait, sőt különös éhségét is, aminthogy az egészséges ember álmában is eszik, mégpedig sokkal nagyobb étvággyal, mint a valóságban - és felfrissülni másodszor, alkonyattal, verejtékes nadrág­gomb pattogtató, nyugtalankodó délutáni álom után, amelyhez voltaképpen még a legokosabb ember se vetkezik le, és ruhába öltözötten kínozza magát (még a sláfrokosok, a papucsosok is ritkák), alkonyattal felfrissülni, hogy bizonyos sétát is tehessen az ember vacsora előtt, megállhasson a házipince gádora előtt, ahonnan ilyenkor hozzák fel nagy kancsókban a vacsorához való friss bort, mert mégiscsak az a legjobb bor, amit a pincéből hoznak lehűtve, meglassítja lépteit a konyha nyitott ajtaja előtt, ahonnan olyasféle sistergés hangzik, mintha először főznének itt vacsorát, lelkesen, zajongva, ideálisan, mintha egyetlen vacsora se számítana már többé a világon, amelyet ezen a konyhán főztek... És az állongó vendég néha szinte zavarba jön nézelődésében, mert a főttkrumpli hámozásánál észreveszi azt a tagos szolgálóleányt, aki délutáni álmában százráncú szoknyájában a piszkafán repült. "Töltött káposzta lesz" - mormogja megzavarodva a vendég, mintha nem érezné azt szagáról teljes bizonyossággal. És ha elég bátor ember a vendég, be is kukkant a konyhába, hogy a szakácsné kopogós papucsa, mezítelen lábszárai, fehérpettyes piros kendővel bekötött haja, egészséges keblei után tett lépéseit azzal álcázza, hogy voltaképpen vacsorai étvágyát akarja gerjeszteni, amikor a cserépfazekak legnagyobbjában szortyogó káposztát is megtekintené. Nem kellett panaszt tenni a nyugtalankodó káposztás-fazék tartalma ellen: vannak benne nagy töltelékek, amelyek hatalmas, fejlett, izmos káposztalevelekbe vannak burkolva, amelyek olyan keményeknek látszanak, hogy verekedni is lehetne velük, ha volna olyan bolond ember, aki már a töltöttkáposzta tálalásakor is verekedni akarna a szomszédjával, de vannak itt apró töltelékek is, amelyek olyan kicsinyek, mintha a nagy töltelékek gyerekei volnának, gyenge zöldlevélbe vannak pólyázva, mint a kisbabák, és szelíden viselik hivatásukat, hogy egyetlen harapással elfogyaszthatók legyenek, és egyetlen nyeléssel elmenjenek oda, ahová már annyi káposztatöl­telék ment. Amint nem lehet kifogásolni a káposztás fazekat az alkony nézelődésében, úgy nem lehet igazándiban panaszt tenni a szakácsné magaviselete ellen sem, készségesen bevallotta, hogy Nagykállóban született, az 18**-ik évben, atyja állami szolgálatban volt, az odavaló börtönnek volt az őrmestere, szerelmes csak egyetlenegyszer volt életében, mégpedig egy fiatal fogolyba, s azzal is csak egyszer találkozott a szilváskertben - s miközben Szindbád kérdéseire felelt, a bal szemével valahová messzire, elgondolkozva, megilletődve, szinte ájtatosan nézett, míg jobb szemét nem vette le a fazekairól.

Az erős, olvadékony, semmirevaló időjárás ugyan a kanapéhoz kényszerítette Szindbádot, amikor törhette a fejét naphosszat azon a problémán, hogy Fifi miként helyezkedhetett e kanapén abban az időben, amikor testi terjedelmét még tűzvérrel is nevelte. Tudniillik nemhiába gyanúsították egykor Fifit, hogy bizonyos balerinavér is csörgedez ereiben - a jóisten tudná pontosabban ezeket a dolgokat annyi esztendő múlva. - Fifi a korcsolya-valcerek, vigadóbeli szuppécsárdások, zugligeti gyaloglások mellett is kedvére lehetett a férfiaknak, akik a nőben a komoly, terjedelmes elemet keresik. Súlya már Fifi korában se esett messzire a nyolcvan kilótól, szavahihető atléták mondták ezt, akik a testgyakorlók bálján a táncosnőket darab időre a levegőbe emelték. (Ó, hogy riadoznak ilyenkor az ezerráncúra vasalt tarlatán szoknyácskák a maguk rózsaszíneiben, amíg a bálok női öltözőiben tetten nem érnek egy bizonyos pesti gavallért, akinek az volt a szenvedélye, hogy minden tarlatánszoknya előtt letérdepelt, és zavaros helyzetbe hozta a hölgyeket.) Mondom, az olvadékony időjárásban Szindbád ráért a légsúlymérőről a kanapéig tartó sétára, de amint egyszer, egy hajnalon, fél három óra tájban, amikor a tizenhárompróbás álmatlanok is megtalálják végre a fekvésnek azt a módszerét, amellyel nyugalomba ringathatják bősz vagy szenvedő szíveiket: láthatatlanul havazni kezdett, nem remélt másvilági üzengetések érkeztek a pestkörnyéki házba, a meggyfa, a fenyőfa, a hársfa az ablak előtt, amely nyár végeztével inkognitóba rejtőzött, mintha többé semmi köze se volna az emberi élethez, még csak annyiban sem, hogy ruhaszárító köteleket feszítsenek rájuk, mondom, a meggyfa fehér kabátban állott a vendégszoba ablaka alatt, és ugyanekkor csillogós és csendes időjárás keletkezett, amikor nagy messziségből lehetett hallani a favágó fejszéjének döngését, Szindbád elhagyta a filigrán kanapét, mint valamely nyálkás, bátortalan, szemrehányásos, gyáva ifjúkori emléket, és kedvét, jelenét, nadrágszíjjal is fékezett temperamentumát a vendégszobán kívül eső, vadas, szilajas életbe vetette.

A vendégszobából kilépve most az első pillantásra megállapította, hogy sok minden hiányzik itt a háztartásból, hiányoznak például megzsinegelt nyulak, a fácánok nem lógnak a kellő helyeken a fagyos reggelen, nem találja azt a helyet sem az udvar végében, ahol a hóban fekete, kormos, pernyés küzdőtérnek nyoma látszanék, ahol a hentes az első reggeli órákban birokra ment a disznójával.

Nem, semmi sem emlékeztette az eddigi barátságos házban a beállott télidőre, fenyőfa gyanta-szagát hiába szimatolta az előre készített tüzelőben, csak akácfa szerénykedett ott, amelynek sírását, könnyezését, nyögdécselését szívesen hallgatja a vendég esős, késő őszi időben, de télire mégiscsak azok a vén fagyökerek, tuskók, görcsök tudnák a tennivalóikat, amelyek nagyot durrantanak a kályhában, hogy kedve kerekedjen az embernek az élethez.

"Látszik, hogy asszony ül a nyeregben" - mormogta Szindbád, amikor vadkacsa után keresgélt a konyhán, hogy a vadkacsának tollát kalapja mellé tűzhesse. Vadkacsát nem készítettek ebédre, ugyanezért Szindbád meglehetős elégedetlenséggel jegyezte meg: "Vadkacsa nincs, de légy még mindig van a házban."

...Téli kedvét azonban már nem fékezhették az efféle apróságok, amikor ropogni, válaszolgatni, szinte káromkodni látszott a fagyos út léptei alatt, önfeledkezett találékonyság­gal kereste a hóban azokat a helyeket, amelyekre még senki se lépett rajta kívül.

Szép, kiadós lábnyomokat helyezett el szorgalmával a kertben, amely bizonyára azt hitte már, hogy többé senki se bolyong útjain. Kétszer is körüljárt égy szomorú kőrisfát, amelynek az a legendája, hogy nyári bogaraival eszeveszetté teszi a nőket.

Elment a bozontos sövényhez, a kert végében, és szemügyre vette azokat a helyeket, ahol az emberi számítás szerint a rókák járnak a házi tyúkok látogatására, de néha legény-nyomot is találni az ösvényen, amelynek végét voltaképpen senki sem ösmeri. Se róka, se legény nem ólálkodott a sövény körül, mióta megszakadt az égi dunyha.

A filagória fehér-pirosságában, a kert álmodozó helyén olyan ártatlannak mutatkozott, mintha fennállása óta egyetlen élmény se fűződne történetéhez. Sohase öklendeztek itt férfiak bortól vagy szerelemtől. A nők pedig, akik idevetődtek, céltalanul nézegették, hogyan terebélyesedik lábuk a fehér harisnya alatt. Tél van, felejtsünk régi bohóságokat, amikor a csalitban nyomtalanul lehet járni madárnak és embernek. De Szindbád minden kegyes elhatározása mellett is észrevette, hogy egy fagörcs az időjárás folytán kibukott helyéből, a filagória deszkafalából, és egy lyuk alakult a helyén, amely deszkalyukból félhomály szűrődött. "Gazember volnék, ha he nem néznék a lyukon, ha már erre járok" - gondolta magában Szindbád, és a lyukhoz lépett.

A lyukból egy félhomályos padláskamrácskába lehetett látni, amely kamrácska a tetőzet közelébe vágott kerek nyíláson át nyerte világítását, ócskaságok, lim-lomok, régi bútorok hevertek itt, éppen Garibaldit pillantotta meg Szindbád egy fametszet alakjában, a fametszet egy régi képesújságból volt kivágva, és a kamrácska deszkafalára ragasztva. Már régebbi gavallérok és úrnők képei is voltak a kamrácska falára ragasztva, itt volt például III. Napóleon olyan kipödrött bajusszal, amint a Vasárnapi Újság fametszője elképzelte őt. Nyájasan rengette a szakállát Lesseps Ferdinánd, és okos tekintetével egy divatkép turnéros hölgyére nézegetett, amely divatkép a híres mérnök baloldalára volt ragasztva. Máshol a török szultán turbános figurája mulattatta a kamrácskájukban üldögélőket. Bizonyosan volt valami ok arra nézve, hogy e kitűnő férfiak a képeslapokból a félhomályos kamrácskába kerültek. "Csak nem a török szultánba szerelmes Fifi?" - kérdezte némi megdöbbenéssel Szindbád, amikor végignézegette leshelyéről a kamrácska képtárát. Azonban még el sem készülhetett az arckép-csarnok szemügyrevételével, amikor siető lépések hangzottak a kamrácska felé, az ajtó zárja pattant, és bolyhos vállra vetett hárászkendőjében megérkezett az egykori Fifi, aki annyi emléket hagyott maga után a férfiak szívében, amint ahány nyolcast vágott korcsolyájával a városligeti tó jegén. Fifi helyet foglalt a kamrácskában. Az ábrándozások, a régiségek kamrájában.

3

Fifi ekkoriban annyi esztendős lehetett, mint Mária Valéria, Ferenc József legkedvesebb leánya, akivel egy napon s egy esztendőben született.

Erre a különös rokonságára néha büszke is volt Fifi, mert minden bölcsessége mellett mégiscsak asszony volt. Szőkeségét, kövérkésségét, nyakának gömbölydedségét, hajának hullámzását és frufruinak élénkségét - fülének és állának feltűnő rózsaszínűségét, vállának vajszínűségét, tenyerének fészekpuhaságát, bokáinak izmosságát, "turista"-szoknyájának rövidebbre szabottságát, valamint annak szorosságát, gumi harisnyakötőinek csinosságát, magas sarkú cipőinek kopogását, mindig frissen vasalt blúzainak testhezállóságát, a nyakán alkalmazott egyenruhás gallérokat, a pattogó kutyabőrkesztyűket - de nyakán fodorintott pelyheket, ajka felett alig észrevehető aranyszőke bajuszkákat, a derekán csatra járó bőrövet, a jobb kezén viselt rubintgyűrűt és pecsétgyűrűt - ám a nagyon fehér, szinte férfiasnak látszó fogazatát, duzzadt, húsos ajkát, vastag és hosszú veszekedő nyelvét, de még suhancos fütyülési tehetségét is, amely fütyülésre a fene ette meg a szobaleányait, mert tapasztalatból tudták, hogy ezután következnek a szobalányi kontyok megtépései, az olvasatlanul osztogatott pofonok, a rúgások, hogy boldognak mondhatta az a frájla, aki csak néhány nőies karmolás emlékével szabadulhatott az indulatos Fifi karmai közül mondom, Fifi jó és rossz tulajdonságait szívesen írta Mária Valéria kontójára, akivel együtt ugyanabban az órában született Budán, igaz, hogy nem a palotában, hanem egy sárga földszintes házban, amelynek udvarán zöld szivattyús kút állott, és ezért a ház lakói sokáig megvetőleg beszélgettek szomszédaikról, akik a hatósági vízvezetéket engedték be házaikba.

Fifi belépése a kamrácskába bizonyos légáramlattal járt, amire egy régen csirizelt, félig-meddig elválóban levő garibaldista-képű úriember az arcképcsarnokban lengetni kezdte a hosszúra pödört bajuszát. Sőt megmozdult a deszkafalra akasztott zöld háló is, amelybe régi újságszele­tek oly gondossággal, renddel voltak elhelyezve, mintha valamennyi újságszeleten bálinévsor lett volna, amely névsoroknak az elolvasása végett Fifi vállra vetett hárászkendőjében bizonyos időre az emlékek kamrácskájába zárkózik. Asszonyságok: - kezdték a régi bálnévsorok a jelenlevők felsorolását. Lányok: - folytatták, mintha az újságszerkesztők erkölcsi bizonyítványt is árusítanának előfizetőiknek. A bálitudósítás végén Berkes vagy Radics zenekara "szolgáltatta" a talp alá valót, amióta a pesti prímások is új szavakat fedeztek fel. Fifi az ábrándok, ócskaságok kamrájában eleinte keserves arccal futtatta türkiszkék szemét az olvasmányon, mintha azon keseregne, hogy nevét nem találja a bálinévsorban. Vajon hol is járhatott azon az estén, amikor a Bölcsőde-bálon egy renegát magyar mágnás rendezte a francia négyeseket, aki állítólag pincér volt Párizsban, hogy a táncmesterek titkait elleshesse? Mily nyomasztó körülmény tartotta távol a bálkirálynőt ez estén a vigadói gázlángos kelyhek alól, hogy szívfájdalmat mutat egyébként nyugodt, fájdalom-ráncok ellen kitelt, kissé hízott arculata most is, amely arculat akkor szokott jelentkezni, amikor fehérre edzett bőrrel, s némi kappanhájjal kell küzdeni a szembe, homlokra, orra, ajakra ülő, ráncokat okozó szenvedélyek ellen. A Fifi-formájú nőkről nem gondolná a férfiember, hogy porcelánozott tekintetük valaha is könnybe borulna, virágvázává keményedett arcuk megmozdulna, tiroli szoknyába merevített alakjuk a fűző, halcsont, bőröv, szoknyakapocs felügyelete mellett, mint akár a katona­tiszteké atilláikban: valaha is emberi fogyatékosságokat elárulna... Nem, ezek az arcok "képtelenek" a szenvedésre, az igazi érzelem kifejezésére. Hercegnői arcok ők, fodrász tanácsával kezelt frizurával és testápolónő hozzájárulásával létesített arckifejezéssel. És a szépségtapasz is divatba volt még a korban...

- Vajon miért szenved szegény Fifi, amikor az emlékkamrácskában a régi bálinévsort olvasgatja - kérdezte magában Szindbád, aki a maga korát, bármily előre haladott: szerette a bölcsesség, a mindentudóság aranykorának nevezni. Fifi a régi kamrában a derékfűzőjétől szabadította meg magát.

Az acélpántos, halcsontos, kőkeményre feszített derékfűző ugyan megtette a magáét, sok nagy ádámcsutkájú, gyérszakállú, mellbetegnek látszó férj köszönhette felesége ragaszkodását ama körülménynek, hogy segédkezett a fűző felvételénél, amikor már a cselédek sem tudták a fűzőzsinórokat kellőképpen megfeszíteni, húzni, markolni, kötni, s a férfi letette darab időre hosszúszárú pipáját, hogy a fűző felvételénél, a kapcsolásoknál, a kötéseknél megfelelő rendet csináljon.

Igaz, hogy félórákig tartott a fűzők helyes felvétele, elhelyeztetése, megkötése, a gombok, kapcsok csattintgatása, de annál gyorsabban ment a fűző levétele, amelyhez senkinek se kellett a segítsége. Egy bizonyos zsinórt kellett megrántani a háttérbe, a kebelnél kezdődő kapcsokat egyetlen rántással szét lehetett nyitni, pattogott, ropogott a felnyíló derékfűző. - A kamrácskában, miután a bálinévsort Fifi hátulról visszafelé is elolvasta, és arckifejezése mind szenvedőbb lett, gyors elhatározással levetette derékfűzőjét, ismerős ujjainak, erélyes kezének habozás nélkül engedelmeskedtek még azok az alattomos gombocskák is amelyeket minden találkozásnál hegyes tűvel és kemény cérnával kellett figyelmeztetni kötelességtudásukra. Fifi a gombok alját is körülcsavarta cérnájával, mert határozott jellemű nő volt. Ezért nem gurult el semmiféle tárgyacska a kamrában, midőn Fifi szinte egyetlen mozdulattal megszabadította derekát fűzőjétől. Összevont szemöldökei még az újságra szegeződtek, de lélegzése, szívdobogása, szenvedése láthatólag enyhült, pláne azután, hogy derekát körültapogatta. És a leslyuknál álló Szindbád, a szív tájékán ugyanolyan címeres, dámvadas, kékkel, zölddel, pirossal hímzett monogramot fedezett fel, mint az ebédnél használt szalvétákon. Miután minden férfi bolond némileg, a tapasztalt Szindbád megörvendezett a látványnak, mintha valamely államtitkot fedezett volna fel.

És most egymás után következtek a meglepetések, miután Fifi keserves arca a derékfűző össze­göngyö­lítése után a régi, komoly megfontolt, mondhatnánk jó gazdasszonyos kifejezést öltött fel. A kezében tartott bálinévsort gyűrögetni kezdte, mintha eleinte férfias fidibuszt, majd utóbb gombolyagot gyúrna a papirosból, mint valamely szerelmes levélből, amelynek írója régen a temetőben fekszik, ismételt esküvésekkel nem erősíti hazugságait. Emlékké, semmivé válott a régi névsor... Vannak házak, ahol a savanyúvizes vagy borosüvegek dugóit nem dobják ki az ablakon, hová jutnánk, ha meg nem tanultuk volna, hogy a levélborítékot ki lehet fordítani, mint a kabátot, és apró-cseprő ügyekben fel lehet használni? Azok a régebbi, jó emlékezetű asszonyságok, akik még vőlegényeiknek írt soraikat is szerették dugóhúzó formájúra idomítani, hogy megtakarítsák a levélborítékot - ők a megmondhatói, hogy mennyi kínlódás volt egy kuvertával, amelynek címzésére ügyelni kellett, spanyolviaszk-pecsétet illett hátára ütni, állami bélyeget ragasztani annyi mennyi­ségben, amennyiben az elkeseredett postáskisasszony megszabta... És Fifi mégis eltépte a meghívót.

Gyűrűs kezével most Fifi a tiroli szoknya huszárosan szabott zsebébe nyúlt, és onnan egy levelet vont elő, amelyről Szindbád az első pillanatra megállapította, hogy a levélborítékon az ő neve volt (Tekintetes Szindbád csavargó úrnak, Ibi-ubi, de leginkább Pest környékén, egy faluban, egy Lotti nevű nő házánál, amely nő Fifinek is szereti magát neveztetni), és a magyar királyi posta hűségesen kézbesítette a levelet abban a házban, ahol Szindbád elbujdosott. Talán az olvasó magától is kitalálja, hogy az említett levelet Szindbád egy hölgyismerőse küldte a javakorabeli, de még mindig féltékenységtől cikázó női szemek csillagai alatt bandukoló férfi után.

Fifi a kamrácskájában hajtűvel, körmöcskével, ügyességgel oly pompásan nyitotta fel a borítékot, hogy azt ismét le lehetett ragasztani. És e művelet után oly megelégedett sóhajtás hallatszott a kamrácskából, amilyent a nők akkor szoktak hallatni, ha hosszú fáradságok után komoly eredményt értek el.

Azt hitte a kamrácskájában ábrándozó, hogy valamely olyan titoknak jött nyomára - a falusi postás legény hanyagságából, aki még nem kapta meg a félig szívott szivarokat, amelyekért a vendégeket szokás reggel felkölteni -, valamint a helybeli postáskisasszony indolenciájából, akit még nem kérhetett meg Szindbád arra nézve, hogy esténkint érkező leveleit abban a "nem hivatalos" fiókban tartsa vissza, amely fiókban a postáskisasszony a törülközőt, szappant, fésűt, szőrcsiptető harapófogót és egyéb nőies dolgokat szokott tartogatni - igen, ebben a fiókban, ahol még az ügyvédek expresszleveleinek is mósusz-szaguk lesz darab ideig való tartózkodás után, amíg a címzett (Szindbád) krákogva, kedvetlenül, szinte csak kötelesség­érzetből ellátogat a postahivatalba, levelei után látszólag a legnagyobb közömbösséggel kérdezősködik, mintha legfeljebb egy debreceni disznóalkusz jelentését várná. A levelet, amint Szindbád leshelyéről szemügyre vehette: természe­tesen Lotti írta, akinek régi szokása volt az irgalmatlan levelezés, ha Szindbád darab időre kihúzta lábát a fővárosból. Lotti valamely rejtelmes összeköttetés révén mindig megtudta, hogy Szindbád hol és merre ütötte fel sátorfáját, ugyanezért nyomban leveleket kezdett irkálni a megfelelő címre. Tollforgató nő volt, stílusára súlyt helyezett, még ha napjában két, három levelet is kellett írnia, hogy Szindbád újabb "cselszövészet"-ét felrobbantsa. Mindig számított arra a körülményre, hogy Szindbád hanyagságából mások is elolvashatják levelét, polgári iskolát végzett szobalány vagy guvernánt, sőt esetleg a háziasszony is, aki érdeklődne a vendégszoba tisztasága iránt, már azon idő alatt is, amíg vendége a szennyes fehérneműeket, orvosságos üvegeket, drogista-felszereléseket nem zárta volna utazóbőröndjébe... Lotti levele szokás szerint becsületsértéssel kezdődött: "Gazember, sorsát nem kerüli el a pestvidéki törvényszék előtt sem, mert ismerőseim ott is vannak a bírók között, akik a szerelem vén szélhámosait számon tartják... De hát miért is mentél el mellőlem, amikor minden kérésednek eleget tettem?"

- Lotti! - mondta magában végtelen elkeseredéssel Szindbád, aki leshelyéről darab ideig együtt olvasta az érkezett levelet annak elkobzójával.

Bölcs embernek hitte magát, ugyanezért Lotti levelét már nem is kísérte tovább figyelemmel, ezt a figyelmes érdeklődést átengedte Fifinek, akinek látszólag először volt szerencséje Lotti-féle levélhez. No, majd jönnek a szerelmi mámorokra emlékeztető sorok is, amikor Lotti minden kandi szobacica előtt kompromittálni akarná Szindbádot. "Emlékszik?..." kezdődnek ezek a passzusok, Szindbád már évek óta nem fordult hátra, hogy sarkantyúinak pengését keresse, mint a civillé vedlett lovas­tisztek se szokták tenni. Ellenben Fifi (mint ahogy ezt másképp várni nem is lehetett egy konzervatívtól, aki ecetvirág színű barchetszoknyáit még mindig térden alul szabatta, aki különös női erénynek tekintette azt is, hogy ujjain, körmein a konyhakésnek nyomai látszanak), aki Lotti levelét borítékába visszahelyezvén komolyan gondolkozni látszott azon a lehetőségen, hogy azt a címzettnek kezéhez juttatja, mert az emlékek kamrácskájában mindig becsületes volt Fifi, mint a legtöbb nő, amikor tennivalóival egyedül marad: ellenben Fifi komolyan felsóhajtott Lotti panaszain...

Lotti, mint mindig, leveleiben pénzt kért hat gyermekének, hogy cipőt vehessen nekik a téli időjárásban. Fifi elhatározta, hogy valamely úton-módon eljuttatja a pénzösszeget Lotti kezeihez, s midőn elhatározásában idáig jutott: látható megkönnyebbültséggel, bút-bánatot felejtve, az élet újabb fájdalmas viszontagságaira felkészülten hagyta el a kamrácskát... S alig várta, hogy kérőjének, a kipödrött bajszú Szindbádnak megmondhassa, hogy kénytelen kosarat adni, mert "véletlenül" a férfi múltját itt-ott homály fedi. De Szindbádnak a tapasztaltak után nem is volt többé kedve e házassághoz, és csendesen vette a sátorfáját.

[1929]

Szindbád, az alább következő feljegyzések szerzője akkoriban az óbudai százesztendős emberek búcsújára járt májusban, holott tavaszi időben más tennivalói voltak azelőtt. De a feljegyzésekből majd megtudjuk, hogy miért járt Szindbád a százesztendős emberek búcsújára.

Kétségtelenül megállapították, hogy Óbuda Magyarország legrégibb városa, már Béla király idejében is helyén volt, de hogy alapítási éve egybeesik Krisztus születésének idejével, az első keresztények megjelenésével, azt sokféleképpen bizonyítani lehet.

Ha voltak Krisztus előtt keresztények: azaz jó, tisztességes, istenfélő emberek, akik tán akkor is lehettek, amikor Darwin ősembere először találkozott Istennel, aki bizonyára éppen olyan hatalmas Világura volt akkor is, mint azóta mindig, mióta lelkes és lelketlen lények vannak: az első keresztények Óbudán telepedtek meg.

Különösen bebizonyosodik ez most is a pünkösd előtti, áldozócsütörtök körüli búcsújárások­ban, amikor a százesztendős, azaz a legöregebb emberek búcsúra járnak Óbudán, miután az emberi kor véghatárait elérték, sőt némelyek felül is múlták.

A százesztendős emberek búcsúnapján mindig szép májusi hajnal van, és az óbudai házak felnyíló kapuin a fecskékkel együtt repülnek ki az öregemberek. (Itt ugyanis a fecskék is a kocsin járnak ki és be az udvarokban levő fészkeikbe; minden fecskepárnak megvan a maga házszáma, amelyet olyan pontosan tudnak, mint az emberek.)

De nem ébredez olyan korán sem óbudai fecske, sem óbudai ember, hogy azt az óbudai harangozó meg ne előzné. Itt a plébánia harangozója tán sohasem alszik, vagy tán csak olyan rövidet a harangjai között, amilyen rövid a vers egyik harangozás és a másik harangozás között.

A százesztendős emberek búcsújának reggelén már hat órakor szólaltatja meg mind a három harangját, s úgy húzza, hogy azt a hétalvó sem tévesztheti össze más harangozási versekkel, például temetési verssel vagy más ünnepnapi verssel. Olyan áhítatot, hálás imádkozást visz bele a harangozó a búcsújárási harangozásba, hogy a plébánia tornyai körül és még távolabbi részekben is mindenki ráeszmél, hogy a harangozó most búcsújáráshoz, a százesztendős emberek búcsújához húzza a bevezetőt.

És bár olyan közel van a torony némely udvarokhoz, hogy úgy tűnik fel néha, mintha a toronyóra az udvar kellős közepén vagy valamely házbeli szobában ketyegne, az udvar közepén, ahol a fehérneműk kötélre akasztva száradnak, a harangok szele libegtetné az óbudai alsószoknyákat és óbudai alsónadrágokat - bár a harangozó könnyen lekiálthatná az ablakából az udvarra, hogy mikor, milyen alkalomból harangozik: a harangozó ezt sohasem teszi. Még közvetlen a torony alatt fekvő udvarukban sem adatik meg az az előny senkinek, hogy a harangok szaván kívül máshonnan is értesült legyen arról, hogy mi készül a májusi reggelen Óbudán.

A Szentlélek téri zárdában, ahol az apácák laknak növendékeikkel, talán még a harangozónál és a toronyban fészkelő fecskéknél is korábban ébredtek, mert még csak hangtalanul lengi első taktusait a harangok nyelve (hogy kellő pillanatban, a nagy harang a kisebbeket megelőzve, adja az első érces hangot), az apácák hófehér fejkendőikben, kék ruháikban, növendékeikkel már lejöttek a zárda lapos háztetőjéről, ahol a napfelkeltét várják a Duna túlsó partján elterülő Rákos mezeje felől, már itt vannak frissen a reggeli imádkozástól s hideg víztől, mint újonnan restaurált szentképek, és a plébániatemplom irdas fala mellett sorakoztatják fel kék és fehéres ruházatú leánykáikat.

Áhítatot hoztak ők magukkal a Szentlélek térről, mert ha lett volna olyan gondolat, amely a kora reggeli órában a zárda nyitott ablakain légy módjára berepülni akart volna: arra valók a szentléleki zárda fecskéi, amelyek a nyitott ablakon is benyilaznak az üldözőbe vett rovaralakú gondolat után, hogy azt idejében elcsípjék.

A plébániatemplom fala mellett úgy sorakoznak fel, mint nefelejcs-kék virágkoszorúcska, amely a régi falak között is megterem.

S anélkül, hogy a sekrestyésnek, ennek a borpiros arcú, öreg sündisznó hajzatú férfiúnak különö­sebben intézkedni kellene: szinte magától, ősi hagyományokból alakul ki a búcsújárás rendje.

A zászlóvivő tán százesztendők óta viszi a zászlót, hogy tudja nyomban, melyik lobogót kell kiválasztani erre a napra a templom számos lobogói közül.

A pirosruhás ministránsfiúk, bár alig látszanak ki a földből: jobban tudják, mint az operaházi rendező, hogy mely helyre kell állniok az alakuló menetben, hogy mindig a lobogó árnyékában maradjanak, mintha az árnyékot őriznék, amely a friss utcaköveken a kelő napban keletkezik a felemelt lobogó nyomában.

És a százesztendős férfiak, a plébánia híveinek legöregebbjei, akik hajadon fejükön fehér hóval, halavány arcukon a tekintéllyel, másvilági hittel, vallási áhítattal és fehér bajusszal vagy kísértet­szakállal karban énekelnek. Honnan tudják a búcsújárás dallamát ugyanabban a hangnemben, ahogyan ötszáz esztendő előtt ugyancsak az óbudai utcákon fújták ilyen májusi napon, amikor II. Lajos és Mária királynő a budai várból mulatni mentek erre Visegrádra?

De már indul is a két zöld, szentképes lobogó a plébániatemplom fala mellől, ahol eddig állongáltak régiesen, befelé sugárzó fényekkel, mint a lehunyt szemek fényei. S egyszerre kinyitják a szemeiket a zöld zászlók, amint a nap fényében körültekintenek az előttük elterülő Templom utcán, amelyet repülő fecskék a levegőben szálldosó bogaraktól, az osztráksapkás utcaseprők pedig az éj szemetjétől, az útbaneső tánciskola itt felejtett papírszalagjaitól tisztítanak meg a búcsújárók előtt.

(Szindbád, eme feljegyzések készítője: azt hitte a lobogók felzöldülésekor, hogy neki ott van a helye, ahol a májusi lombok módjára lengő zászlók legközvetlenebbül legyezhetik arcát, mire kiderült, hogy még jó darabig várakoznia kell, amíg elhangzik a toronyból a harangoknak az a verse, amelyre ő is a sorba állhat.)

A tavaszt jelentő lobogók alá az apácafejedelemasszony lépett mindenki előtt. (Főnöknőnek mondták őt Óbudán, de szebbek a régi kifejezések az újabbaknál.)

A fejedelemasszony jelt adott kezével, mint egy fölemelt virággal, mire a zárdanövendékek nagyobbacska leánykái értették meg legelőször a főnöknő intését, és mint előcsapat, helyezkedtek el a búcsújárásban. De hát ugyan kiknek is lett volna helyük közelebb a plébániatemplom tömjénillatú zászlóihoz, e magasztos selyemlombokhoz, amelyek régi budai királynék ruháiból készültek, amit nekik adtak, a jövendőbeli apácáknak? Dalolhattak az elmúlt éjszaka a tánciskolában, gajdolhattak a holdvilág zenészei, izzadhattak rímeket a költők bármennyit a földi szerelemről, a májusi varázslókról: - az mit sem jelentett e tavaszi reggelen az Ég udvarhölgyei előtt, még csak annyit se, mint az eső, amely a zárda falain kívül zuhogott az óbudai háztetők felett. A zárda hölgyei úgy léptek a rövid templomi lobogók mögé, mintha ezért a reggelért, ezért a felejthetetlen, szinte élettörténeti reggelért éltek volna mindeddig, tizenöt, tizenhat évig, a leányságuk kikeletjéig, mikor a fejedelem­asszony virágkezének intésére felsorakoztak a lobogó lombok mögé, amint azok a plébániatemplom ódon falától elváltak, és életrekelésük első percétől kezdve az áhítatot szolgálnák a maguk tárgyi­ságában is. Pedig nem... Éltek, lengtek, néznek és lengedeznek a lobogók, mint a mögöttük levő Szentlélek téri zárda leánykái, mikor szinte első útjukat tették a nagyvilágban, tavaszi búcsú napján, a százesztendős emberek búcsúján Óbudán. És aztán mentek, mendegéltek a gyönyörű zöld lobogók arrafelé, amerre az ódon háztetők felett még ódonabb hegyek emelkedtek ki a messziségből, ugyanolyan ifjú zöld színben, mint a tavaszi búcsújárás közelgő lobogói.

[1931]

Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában.

Ott szállott partra, ahol lehetett, akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek, lyukas bádog, gyermekfürösztő teknők, öregasszonyok megfoltozhatatlan edényei (ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is. De sajkája léket kapott, vihart talált, sziklába ütközött, egyszóval tönkrement a Dunán, csak puszta életét mentette meg a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is minden percben agyon­zúzhatta volna magát.

Ő, mint a neve is mutatja, "vadevezős" volt egész életében, így senkinek a pártfogására nem számíthatott, mikor érzése szerint összetört bordákkal, kimerült tagokkal, a pokoli látományoktól elgyávult lélekkel, csak éppen egy paraszthajszálon függő szívvel, nehézkes testtel, mint egy kővel megrakott szekér a sivatagban, a hajótörésből megmentette puszta életét, és annak is örült, hogy még egy saru van a lábán.

Tehát nem mehetett el a plébánia mellett, hogy annak küszöbén be ne sántikáljon, és az öreg plébános úrtól pártfogást kérjen arra az időre, amíg messze a nagyvilágtól, az óbudai partokon újra felépítheti a maga hajócskáját. Vagy pedig, ami valószínűbbnek látszott, egy kis temetés irányában pártfogolja őt az apátúr, mert nem akart elhasznált éjjeli edényként a parton elhagyatva lenni.

- Úgyis mindig az óbudai temetőben akartam nyugodni, ha már nem tölthettem egész életemet Óbudán, a nagyon tiszteletre méltó városban. Itt szeretnék adót fizetni - mondta Szindbád szívbeli meggyőződéssel, mert hajótörése után ő se volt takarékoskodó a kegyes elhatározá­sokkal, amelyekkel kegyelmet kér további életben maradásához.

Tehát beköltözött Szindbád Óbudára, mint egy tönkrement vadevezős, aki soha többé nem mer kalandokra indulni a nagy Duna mentén, hogy ott olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új Kolumbusz Kristóf.

- Legfeljebb kocsin járok, ha járok valahová - gondolta az alig magához térő hajótörött, amikor a plébániai templomban ráeszmélt, hogy még vannak jó emberek. Szent András, Szent Flórián és más oltárképek szentjei ezen a világon, akiknek támogatására lehet számítani.

Az apátúr maga is olyan jó öregember volt, mint egy jövendőbeli szent szobor a plébániai templomból, csak a sekrestyés nézegetett gyanakodva a bevándoroltra tövig nyírt haja alól, és magában mormogott, mert megjegyzését nem hallgathatta el, mielőtt azt elfelejtené a plébániai templomból csak ezer lépésnyire nyitható vendéglőkben.

S a sekrestyésnek mindennap meg kellett tenni az ezer lépést, mormogván könnyelmű fiatalsága felett, mikor még az ezer lépést éppen ő mérte ki a bormérő helyekig.

- Legfeljebb kocsin járok - ismételte az alig magához tért hajós, mint azoknak szokása, akik valami hosszú nélkülözés után valamely égi vagy földi pártfogást éreznek a hátuk mögött, s ezért kissé elbizakodnak.

Kisütött a nap Óbuda felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban kifeszített köteleken: világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli angyalokká, sőt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a május ünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával) hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínű harisnyát húztak a rózsaszínű ruhához, és úgy mentek mindig a templomba, mintha a saját esküvőjükre mennének, amely után való lakodalomból elmaradha­tatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni.

A napsütésben a tavalyi fehérneműek, alsószoknyák és alsónadrágok között az udvaron valami része volt Szindbádnak is, mert váratlanul búcsút mondott a ruhaszárítókötélnek, amellyel néha véget vetni akart életének, és előlengedezett, mint egy vasalt ing, amelyet az ünnepi nap jól kifehérített, a gazdasszony keze kivasalt, régi, tisztességes gombokat kapott kölcsönbe, hogy inggombjai révén maga is tisztességes polgárnak számítson, ne pedig csak afféle vadevezősnek, akit a szelek játéka sodort az óbudai partokra.

Úgy közeledett Szent Antal szobrához a templomban, mintha a szent legalábbis régi keresztkomája volna.

Éppen a nagyon fehérre, nagyon tisztességesre vasalt ing tette, hogy egy gyermeknek lett a keresztapja, első állását elnyervén ezzel Óbudán.

Tudniillik az idő tájt, mikor Szindbád vasalt ingében örvendezett az életnek: két szegény asszony egy kis gyermeket hozott keresztelni. Tarka ruhás, a romantikából való cigánynők voltak, akik Óbuda környékén laktak, és mint a népmesében: kártyavetéssel, jóslással, tenyérolvasással és más mágiákkal foglalkoznak, mert csak ehhez értenek. Fiatalok és frissek voltak az asszonyok, mint az erdei vadak, a szemükben ezeresztendős titkok bogarásztak, sötétlettek, gyermekei azon törzsnek, amelynek Fábián vajda volt a főnöke, Óbuda és Pomáz között az országúton.

A cigánynők a gyermekkel a karukon - mert felváltva és dédelgetve vitték, azzal a csodálatos szerelemmel, amellyel csak a cigányok tudják szeretni a purdéikat - a plébániai templom körül leskelődtek, és nyomban szemügyre vették Szindbádot nagyon fehérre vasalt ingében, amelyet úgy viselt, mint valami rendjelet, mint valami csodálatosságot, amelyben hosszú idők óta először van része.

A bűbájos szemű cigánynők persze nyomban észrevették Szindbád büszkélkedését, és mialatt a gyermeket egymás között cserélgették, a maguk hipnotizáló nyelvén arról kezdtek beszélni a plébániai templom ódon fala mellett, hogy hiába várják Fábiánt, a vajdát, akinek a gyermek keresztapaságát kellett volna vállalni, Fábián valami okból meggondolta magát, és nem lép óbudai területre, mert van az úgy, hogy néha maguk a cigányvajdák sem merészelnek bizonyos városokba belépni. A purdénak pedig keresztapára volna szüksége, aki a helyén legyen, amikor az öreg plébános a keresztvízzel meghinti a gyermeket.

- Fiú vagy lány? - kérdezte bizonyos érdeklődéssel Szindbád, miután a cigánynők beszédének bűvkörébe került, és miután ezt a kérdést megtette, többé nem menekedhetett meg a varázslattól, amelyet a cigánynők elkövettek arra nézve, hogy a gyermek keresztapaságát Szindbádra bízzák.

Már jött is a plébános úr, és Szindbád a két cigánynő rábeszélésére vállalta a keresztapaságot az apátlan purdé mellett.

- Mi legyen a neve? - kérdezte a plébános úr.

Mielőtt Szindbád felelhetett volna, az asszonyok egyértelműlelt válaszolták:

- Fábián legyen a neve, mert ez a neve a vajdának is, habár nem jöhetett el a keresztelőre.

Szindbád tűnődve, elgondolkozva nézett a kis Fábiánra, akinek keresztapaságát vállalta a távollevő vajda helyett. Állt a cigánypurdé felett, aki csak abban különbözött a többi gyermektől, hogy már néhány napos korában fekete volt, mint a lurkó. Milyen lesz mikor felnő Fábián? Akasztófán csizmában vagy mezítláb ágyban végzi-e életét? Amint már a keresztapák szoktak gondolkozni az új hívecske felett, akit a plébános úr éppen most lát útravalóul az életre, a szent keresztséggel.

- Mit mondjunk neki komám uramról, ha majd Fábián felnő, és keresztapja felől kérdezőskö­dik? - szólalt meg a cigánynő, aki komaasszonya lett Szindbádnak, és a gyermek nyakára egy aranytallért, aranyláncon akasztott (amelyet bizonyára visszalopnak Fábiántól, ha felnő).

- Mit mondjanak rólam a keresztfiamnak? - tűnődött Szindbád, és még elgondolkozottabban nézte a purdét.

Eleinte azt akarta felelni, hogy Fábiánt, ha felnő, elküldhetik hozzá vályogot vetni vagy muzsikálni, de aztán hirtelen elgondolkozott.

- Mondják meg neki, hogy az első inget én ajándékozom neki - felelt Szindbád, miután Fábián tetőtől talpig anyaszült meztelen volt.

Levetette büszkeségét, a maga fehér, magavasalt ingét, és keresztfiának adományozta.

Ez a vadevezős megtérésének története.

[1931]

Szindbád beszélte az alábbi történetet, amelyből megtudjuk, hogy milyen önzők a férfiak:

1

- Szerettem azt az angyalképű lányt, aki kibontott, hosszú fürtjeivel esténként a céltábla elé állott a Kraváll-orfeum színpadán, amíg partnere, Carter úr, különböző mutatványokat végzett körülötte.

Vad indián törzsfőnöknek öltözött, lóháton jelent meg a színpadon, és az övébe dugott késeket mindaddig hajingálta a nyeregből a céltábla előtt álló hölgy felé, amíg késeivel körültűzködte a leány alakját. A hajintós kések, hegyükkel a deszkába fúródva körülremegték a szűz alakját. Mikor utolsó kését is eldobta övéből Carter úr, felkiáltott, mint a saskeselyű, az orfeum zenekarában megszólaltak a dobok és trombiták, az érzékeny nagybőgős két karjával kapott hangszere után, és a diadalmas mars hangjaira: kékszemű, porcelánképű angyal lenge ruhájában kiugrott a kések közül, és bukfencet vetett az ájultságából alig magához tért közönség előtt. - S ilyenkor nemcsak a pincérek tapsoltak az orfeum nézőterén, hanem mindenki, aki a kezét tudta mozdítani.

- Szerettem Carter úr éjszemű hölgyét, akinek színe piros volt, mint a szerelmes szívé, és ugyancsak szívalakú volt az arcocskája; fekete bársonyból való szív volt mellére varrva, üvegszívet tartott feje felé emelt kezében, amelyet Carter úr minden este ellőtt a Kraváll-orfeum színpadán, miután mormon létére több felesége volt. Hosszúcsövű puskával jelent meg e mutatványhoz Carter úr, minden tárgyat lelőtt, amelyet az éjszemű, szívzsibbasztó tekintetű barna hölgy a kezébe vett vagy a lába ujjaira helyezett, amidőn az egyik lábszárát a feje felé nyújtotta, és idomai felejthetetlen emléket hagytak a néző szívében, hogy még a parókás karmester is visszafojtott lélegzettel ült pulpitusán, holott az volt a szokása, hogy a muzsika nélküli, életveszélyes mutatványoknál hátat fordított a színpadnak, és kajánul nézegette a pártér közönségét.

Mindig üresen állott a söröscsizma karmesteri széke alatt, így tehát ráért a szemhunyorgatásra s egyéb arcjátékra, amellyel a színpadon folyó spitztáncot kísérte. (Ráknak hívták; kövér ember volt, mint Balzac, és bemutatta a táncosnőket az orfeum söntésében azoknak az úriembereknek, akik valóban rajongtak az orfeumért.)

De mikor a velencei üvegből való szívet lőtte le puskájával Carter úr második számú felesége szűzmáriásan sima, egyszerű hajfrizurájáról, és a szív csörömpölve összetört; Rák megkönnyebbülve rúgott elefántbakancsba bújtatott elefántlábával a mellbajos első hegedűs felé; "Ne aludjunk, Koncerti úr" - dörmögte, és a zenekar dicsőségteljes indulóba vágott.

- Szerettem előadás után az orfeum söntésében üldögélni, ahová többnyire csak a művésznők, művészek járnak teendőjük végeztével a maguk pohár sörét felhajtani, mert bármily későn végződött a "szám": a művészek s hozzátartozóik csak a "szám" után vacsoráztak, amennyiben vacsorának lehetett nevezni azokat a kis gulyásokat, pörkölteket, amelyeket a művészek éjszakára magukhoz vettek, miután eszük ágában sem volt testi terjedelmüket növelni.

Itt, az orfeum söntésében, ahol civil ruhájukban jelentek meg a kígyóemberek, az ekvilibristák, a műlovarok és zenebohócok... az illuzionista és a külföldi énekesnő hurutját forralt borral kezelte... a kardnyelő elmerengve kente érett sajtját kenyérszeletkékre... Johnson úr, a világ legerősebb embere, aki láncokat tépett szét a műsorban, olyan vékony hangon szólalt meg, mint egy kecske, miközben aludttejét fogyasztotta... "Egyiptom csalogányának", egy közelről ugyancsak szép szakállú énekesnőnek sohase volt elég köpőláda a helyiségben... "II. Bosco", a világhírű bűvész sváb dialektusban pörlekedett a bűvészinassal, egy trabális német asszonysággal: - itt, az orfeum söntésében, éjfélkor, midőn lepergett minden "szám", a királynői parókák aludtak az öltözők ládáiban: itt szerettem Valeryt, a kötéltáncosnőt.

- Rozsnyay Valery! - mondta róla a színlap.

- A Rozsos - nevezték a barátnői, ha ugyan voltak.

- A drót királynője - jelentették a hírlapok.

- Álmatlanságomban - mondtam én, midőn Valery száma után megjelent a vendéglőben, anélkül, hogy törődött volna azzal, hogy melyik lábával lépi át először a küszöböt, keresztet se hányt magára, csak jött bársonykalapban, amely fakult volt, mint az artistanőké általában, mantilljában, amely alig tartott valami meleget a téli estéken, de ott volt melegítés szempontjából a parázskabátka, amely testhezállóságával, csuklóig érő ujjaival, kopottságával ellentéte volt az angyali kosztümnek, amelyben Valery a magasban repülni szokott.

Csak nagy, csónakformájú félcipője mutatta, hogy Valery lábával keresi kenyerét.

Csak a kakasülőn tanyázó költők mondják kicsinyeknek a táncosnők lábát. Mi, akik közvetlen közelből ismerjük a tündérek lábait, jól tudjuk, hogy a táncművészethez nagyobb lábakra van szükségük a művészeknek, mint a mindennapi járás-keléshez. Lábujjaival felvett egy cigarettát vagy egy tallért is a földről, a talpán olyan kemény volt a bőr, hogy mezítláb inkább kopogtak léptei, mint cipőben.

Bokája mint acél, és lábszárán bolhát lehetett szétpattantani.

A drótkötélen könnyedén siklott, mint csónak a tavon. Bokáját pergette a zene taktusaira, és lepke módjára hintázott fél lábán a magasban. Meg lehetett bolondulni láttára, amikor napernyőjét vállán forgatva, a kötelet alig érintve repült át az orfeum nézőterén.

Sohasem lehetett a valódi okát megtudni annak a balesetnek, amely 19** egy decemberi estéjén bekövetkezett a Kraváll-orfeum színpadán. Tízméternyi magasságból lezuhant Valery, és bal lábával előbb koppant a színpadi deszkán, mint többi testrészével. Ugyanezért bokatörést szenvedett, és ájultan vittem ki őt a színpadról, mint egy holtat.

2

- Bár inkább a nyakamat törtem volna - mond Valery a szálláson, abban a kis szállodában, ahol táncosnők szoktak megszállni, és a fogadó az Aranylábhoz volt címezve.

A nagyvilág csillagai, amelyek Budapest horizontját érintették: a nyugatról keletre utazó táncosnők és énekesnők, akik csodálatos ifjúságukban könnyedén veszik a legnagyobb távolságokat, szárazföldtől, tengertől, idegen országtól eszük ágában sincs megijedni, amíg lábukat bírják, és hangjuk elbizakodottan jár a karnagyok feje felett: - az Aranyláb táncosnői és énekesnői vették ápolás alá Valeryt.

Az első napokban csak annyit engedtek meg a hű lovagnak, hogy a félszemű portással beszélje meg aggodalmait.

Az artistáknak mindenütt van orvosuk, Pesten is. Imogén doktor, aki éjszakáit amúgy is a táncosnők tanyáin töltötte, tíz esztendő óta tudott minden zenei slágert oboán és klarinéton, a kötéltáncosnő valcerét dúdolgatta, amely valcert Bécsben szerzett a Valery tiszteletére Stranszky karnagy úr.

"Ha a fejére esett volna, már nem lenne vele gondunk!" - mond bizalmasan Imogén orvos úr.

Megállapítása szerint a kötéltáncosnő lelkivilágát egy szokatlan szerelem zavarta meg, amely szerelemhez hozzájárult még egy különös körülmény, amely éppen az esés folytán derült ki. Valery anya lett volna, és ez különös komplikációkat idézett volna elő pályáján.

Imogén tovább folytatta a valcer dúdolgatását ott, ahol abbahagyta.

Az Aranyláb fogadóban Carter úr és feleségei: a kékszemű porcelánasszonyka, aki késdobálásnál állott célban, és a szívpiros fekete asszonyka, aki a puskalövéseknél tartotta a velencei üvegből való szívet a feje fölött: meghallván Valery tragédiáját, nyomban a kötéltáncosnő ápolására siettek az első emeletről a földszintre. Naphosszat könnyes szemmel, kipirosodott orral, szipogva és a legnagyobb aggodalommal üldögéltek Valery ágya körül, aki Imogén doktor kijelentése szerint anya lett volna, ha a kötélről le nem esik.

- Mama lett volna Valery! - mondogatták egymásnak Carter úr hölgyei, és olyan tisztelettel néztek Valeryre, mint egy másvilági csodára. A kék szemű, késes hölgy naphosszat fogta Valery kezét, mintha azt soha többé elbocsátani nem akarná. Sohase volt még olyan ismerőse, aki majdnem mama lehetett volna.

- Anyácska! - rebegte a szívalakú arcú hölgy, aki esténként nyitott szemmel szokott nézegetni Carter úr fegyverének csövébe, miközben a fegyverdurranásra kihullt kezéből a velencei szív. És szinte magánkívül üldögélt most ez a hallatlan nyugalmú hölgy is Valery ágya mellett, aki majdnem anya lett volna, ha a végzet ebbe beleegyezik.

- Miért is esett le Valery, mikor anya lehetett volna? - szállt a hír meghatottan, sajnálkozva, szinte áhítatosan az Aranyláb-szálloda artistavendégei között. Mindenkinek volt valamely mondanivalója az esetről. A táncosnők, énekesnők, a vándor művésznők, akik nyugatról keletre való vonulásukban stációt tartottak darab ideig Budapesten, a félszemű portástól mindig Valery állapotáról tudakozód­tak, lábujjhegyen mentek el a kötéltáncosnő ajtaja előtt, és halkan, a maguk módja szerint: franciául, angolul, spanyolul, németül megkérdezték, hogy nincs-e szüksége valamire Valerynek aki az egyetlen volt az egész Aranylábban, aki anya lehetett volna, de a sors megtagadta tőle ezt az örömet.

Esti előadás előtt a karnagy is bemászott rákszerű, széles léptekkel az Aranylábba, hogy tudakozódjon Valery állapotáról, és kijelentette, hogy a számot, a kötéltáncosnő számát (a hozzá­való zenével együtt) leveszi a műsorról, és kéri, hogy ezt Valerynak megmondják, mert a művésznő úgyis mindig félt a konkurrenciától.

- Nem, senki se fog Valery helyett fellépni, amíg fel nem gyógyul! - jelentette a karnagy.

És Carter úr, a késdobáló és lövészmester két hölgyével, a kék szeművel és a fekete szeművel hármasban egy angol bölcsődalt énekelt az emeleten, mielőtt az orfeumba mentek volna. S kijelentették, hogy a bölcsődalt a majdnem anyává lett Valerynek ezentúl is minden este eléneklik az emeleten, mielőtt a Téli kertben szokásos mutatványukhoz elindulnának. Ha sajgott is a fájdalomtól a lábtörött kötéltáncosnő bokája: erre minden bizonnyal enyhülnek szenvedései.

- Csak én - mondja Szindbád, mielőtt a történetet befejezte -, csak én voltam igazán boldogtalan az Aranyláb fogadóban.

- Miért? - kérdeztem, aki Szindbád történeteinek leghívebb hallgatója voltam.

- Azért, mert sohase tudhattam meg, hogy Rozsnyay Valery kötéltáncosnő fiúval vagy lánnyal ajándékozta volna meg az Aranyláb fogadót, ha a kötélről le nem esik. Sohasem tudtam meg, mert nem tudhattam meg. Valery néhány hét múlva felépült ugyanis, és szerencsétlensége színhelyét, Budapestet búcsú nélkül elhagyta. Vajon, került-e még abba a csodálatos helyzetbe életében, mint Budapesten? Nem tanácsos kötéltáncosnőt szeretni.

[1931]

Óbudán több tyúkszemvágó nő lakik, mint a főváros egyéb részében. Most majdnem annyi tyúkszemvágó nő ajánlja szolgálatát, mint hajdanta bábaasszony, mikor ők voltak divatban. Vajon miért szaporodtak el a tyúkszemvágók Óbudán? - kérdezte Szindbád, amikor körülnézett a városrészben.

Az óbudai kövezet elferdíti a lábakat. "Megöli a legszebb lábat!" - mint mondani szokták, ezt pedig úgy kell érteni, hogy az öregasszonyok nem tudnak többé úgy lépni, mint az őzek, a gémek, a csikók. Lábuk elromlott a javíthatatlan kövezettől. (De bezzeg, tudtak délcegen járni ezek a lábak valaha, akár a drótszegeken is!)

Az óbudai nőknek nehezebb dolguk van a járás körül, mint másoknak. Magassarkú cipőben kell ifjú és ruganyos léptekkel járniok, hegyes, gonosz köveken, amelyeknek szinte csak egyetlen céljuk van ezen a földön: a szép lépéseket megnehezíteni.

Amikor a legszebbet, a legdiadalmasabbat, szinte másvilágiasat lépné az ifjú nő az óbudai köveken: akkor szúr belé alulról a fájdalom, mintha a gonosz kövek nem győznék eléggé figyelmeztetni a lépőt, hogy csak a földön járunk és nem a csillagokban.

A leggonoszabb kövek persze azokban az utcákban foglalnak helyet, ahol a legszebb lányok laknak.

Ezek a kövek a kihűlt szívű holdvilágból hullhattak csak le, ahol a csalódott lelkek laknak, akik mindenképpen a földiek bosszantására kívánnak lenni. A hideg holdból jöttek ezek a kövek, hogy megsántítsák a repülni akaró meleg szíveket.

Vagy nehéz, vasalt szekerek hozzák őket a Duna-partról, amely szekerek kilógó nyelvű lovaktól vonatva, emberfölötti döcögéssel, földalatti morajlással, a kőszállítók embertelenségé­vel, e leg­kegyet­­lenebb fuvarral, így vitték már Egyiptomban is a követ a gúlák felépítéséhez. Itt az utcák kövezéséhez viszik, és a kövezőre bízzák, hogy eltalálja a kőnek azt a helyzetét, azt a fekvését, amellyel megsántítja a rálépő emberi lábakat.

Sehol annyi sánta, mankós, botos öregasszony, mint Óbudán, éppen ezek miatt a gonoszul elhelyezett kövek miatt. Minden második öregasszony bottal jár, minden öregasszony biceg, minden öregasszony az ifjú lábait sajnálja, amelyeket otthagyott az óbudai utcákon, amikor azokon táncos, lelkes, szerelmes léptekkel járkált hajdanában.

Ottmaradtak az ifjúság lépései a szív- és lábtépő köveken, amelyekkel a kövező kirakta az utcákat, a gonoszabbik felükkel fordítván a köveket a föld felé.

Nyilván a föld alatti szellem tanácsolta ezt az óbudai kövezőnek, akihez amúgy is mindig bekopogtat a kalapácsával.

"Itt vagy, ördög?" - kérdé a kövező, amikor végigkopog az egész földön.

"Hol vagy, ördög?" - keresi minden kalapácsütésével a hegyoldalban lakó, föld alatti idegent.

"Megtaláltalak, ördög!" - mondja a kövező, amikor a hegyes követ elhelyezi, hogy az emberek is tudják, hol lakik az ördög.

És az emberek mégis arra járnak, amíg lesántulnak, amíg csak botocskára támaszkodva mendegélnek, amíg ezen a földön járnak.

A kőfuvarosok pedig mindig járnak újabb és újabb szekereikkel a világ teremtése óta, mert kő a legrosszabb esztendőben is terem. Lassan, meg­gondolva hordják a követ az óbudaiak meg­sántítására, hogy idővel sánta legyen az asszonyok mellett az a férfi is, aki lábát nem hagyta el se a napóleoni, se a közel múlt világháborúban.

Így lesz lassan sánta mindenki Óbudán, amíg a kőfuvaros ráér arra is, hogy veres bajuszát borzasra, bokrétásra, bokrosra nevelje. Minden kőfuvaros a bajuszát ápolja bakon való üldögélés közben. Ők a sánták táncmesterei a kövezőkkel együtt. Illő, hogy csinos bajuszuk legyen, ha már megnyomorítják a világot. Az ő feleségeik azok a tyúkszemvágónék, azok a masszírozónők, akik a beteg és lesántult lábak gyógyításával foglalkoznak.

- Ki az ura? - kérdezte Szindbád a tyúkszemvágónét, amikor az dalolva vágta le lába egyik ujját, amely lábujj éppen Óbudán maradt, miután hatvanhatszor végigjárta előbb a Kiscelli utcát, hogy bizonyos nő nyomait keresse a köveken.

- Az én uram kövező. Kövező Óbudán, és nála nélkül nem tudnék élni, mint ahogy a bábaasszony mondta a komájának, aki minden gyereknek keresztapja volt Óbudán! - felelt a vidor tyúkszem­vágóné, és jól belevágott Szindbád fájós lábába.

- Tehát a maga ura miatt sántikál mindenki Óbudán?

- Az én uram kövező! - ismételte a kövér menyecske, dédelgetve ejtve ki a szót, mint aki a fájdalmat akarja csillapítani, amikor Szindbád lábaujját levágja.

- Most már tudom, hogy honnan fúj a szél - felelt Szindbád, amikor az operációért járó díjat kiegyenlítette, és fogadalmat tett, hogy ezentúl nem jár női nyomokon, hegyes, gonosz köveken.

- Megnyugtatom! - búcsúzott a tyúkszemvágóné, midőn a fogadalmat átvette. - Őnagysága talpából egy akkora tyúkszemet vágtam ki, mint az orosz cár Orloff-gyémántja. Elküldte önnek emlékbe az óbudai séták emlékére.

- Még jó szerencse, hogy egyebet nem küldött emlékbe - vélekedett Szindbád, amikor a különböző mézeskalácsból való kis huszárokra és egyéb babákra gondolt, amelyeket például a józsefvárosi vagy Tutaj utcai bácsik után szoktak az odavaló nők ajándékba adni.

[1931]

1

- Azon a területen, ameddig délben tizenkét órakor a plébániatemplom árnyéka ér, semmi hatalma sincs az ördögnek, akármilyen közel jönne a városba az erdőből. Tehát a torony árnyékába kell költöznünk - mondá Szindbád, akinek ekkor az volt a célja, hogy hátralevő életét lehetőleg távol töltse az ördögtől, miután jól tudta, hogy ennek a hitelezőjének sok elszámolnivalója volna vele.

Sokkal tartozott az ördögnek, azért költözött a torony árnyékába, a sekrestyés házába, tömjénszagú udvarba, ahol a plébániatemplom oltárairól maradt gyertyacsutkákkal világítottak esténkint, és Adventivel, a sekrestyéssel mindig megbeszélte egy kerek kőasztalnál (és egy korsó bor mellett) a mindennapi teendőket. "Temetésünk" vagy "esküvőnk" mindig volt, mert kegyes városrészben lakott Szindbád, ahol pap nélkül még a legszegényebbek se merték elkezdeni a házaséletet. (Igaz, hogy befejezni sem.) És ha mégis akadtak volna olyanok, akik "balkézről" esküdtek egymásnak örök hűséget: azoknak úgyse volt sokáig maradásuk a városban: az asszonyt rendszerint elvitte az ördög, a férfit pedig addig rázta a hideg, amíg előbb-utóbb megjavult, és visszatért a tisztességes életre.

- Habár azt nem tudom kellő bizonyossággal, hogy miért ne lehetne "balkézről" éppen úgy szeretni, mint, "jobbkézről"? - mondá Szindbád Adventinek, akivel esténként a kerek kőasztalnál üldögéltek, és titokban abból a borból iddogáltak, amelyet a plébánia papjai a szentmiséhez fogyasztanak.

- Ne is beszéljünk erről - felelte Adventi. - A plébánia területén ne mondjon ilyet, uram, mert valaki meghallaná a dolgot, és mind a ketten bajba keveredhetünk.

- Ugyan miféle baj lehet az igaz szerelemből? - ellenkezett Szindbád, akinek még akkor is mindenféle bogarai voltak, mikor látszólag a javulás útjára tért.

- Hát először is az a baj lehet, hogy az Angyal, aki minden esküvő előtt kipróbálja a plébánia­templom orgonáját, hogy az tudja a magáét - az Angyal könnyen itt hagyhat bennünket, ha meghallja, hogy megint bűnös házastársi viszonyról beszélgetnek a városban. Éppen elég volt már a bűnös szerelemből abban az időben, mikor forradalom volt az országban, és mindenki úgy házasodott, ahogy akart... Még az öreganyját is elvehette. De a forradalmi házasságokból aztán elég is volt - szólott Adventi, és többet nem akart erről a témáról beszélni, mert még nem merte beavatni Szindbádot a plébánia "titkaiba".

De ennek is nemsokára elkövetkezett az ideje.

2

Miután Szindbád a torony árnyékából a már említett ok miatt amúgy sem mozdulhatott, mint egy bűvkörből, amelyet átlépnie nem lehetett, hacsak régi, kegyetlen hitelezőjével nem akart megint találkozni, aki már egyszer amúgy is emlékezetesen megrakta, hogy a verés miatt a Szent Margit-ispotályban alig tudták összerakni a csontjait az ápolónők: - a bűvös körben, a torony árnyékában Szindbád magától is megtudott sok mindent, amit házigazdája, a sekrestyés nem akart neki elárulni.

Így megtudta, hogy mely napokon veszik fel a legszebb ruhájukat a fiatal nők, akik a plébánia­templomba járnak imádkozni; mely napokon jönnek le cserkészek a hegyoldali utcákból (mikor is a nagydobot biciklin hozzák), amikor korán reggeltől délig mindazokat a dallamokat eltrombitálják a sekrestyés ablaka alatt, amely dallamokat tudnak a trombitáikon, még ha nem is illenek azok egészen az ünnepi áhítathoz; mely napokon kötelező a régi egyenruha felvétele a városbeli hadastyán-egyletek tagjai részére, amikor is világoszöld tollbodrozatok lengnek fekete kemény­kalapjaik mellett, ezüst gallérjaikon láthatók a rangjelzések, amelyet az egyletben viselnek, a kezükben viszik fekete tokos kardjukat, mint a tisztek, és jobbra-balra szalutálnak ismerőseiknek (vagy egymásnak), mintha azt akarnák bebizonyítani, hogy apáiktól örökölt egyenruháikkal együtt, tiszteletben tartják a régi veteránszokásokat, így a zászló­szenteléseket is. Szindbád megtudta, hogy mely napokon szokott orgonázni az Angyal a plébániatemplomban, és így meglesni őt nem tartozott a legnehezebb feladatok közé.

Az Angyal olyankor jött, amikor a templom üres volt; ez pedig csak éjszaka lehetett, mert hál' Istennek a mi plébániatemplomunknak már épülése, az 1657. esztendő óta a nap minden órájában van látogatója.

Az Angyal este jött, amikor Adventi takarított, rendezkedett, készülődött a másnapi eseményekhez, vasárnaphoz, ünnephez, bérmáláshoz, esküvőhöz.

Az Angyal háromszor kopogott a sekrestye ajtaján, és bő köpenyegében, fátyola alatt a plébánia­templom ódon, sárga falának lapulva várta, amíg Adventi óvatosan, csak úgy félig, kinyitotta a vasalt ajtót, és az Angyalt beeresztette. Rövid idő múlva hallatszott az orgona fújtatása, mert régi hangszer volt, amelyet kézzel, egy faemeltyű mozgatásával lehetett fújtatni, majd nemsokára a "Nászinduló" dallamai búgtak fel a néma, néptelen templom boltozatai alatt...

Májusban, amikor az öreg apátúr fekete szalmakalapot kezdett viselni, és a sekrestyésnek nagyon sok lett a teendője, a közeledő pünkösdi ünnep, búcsújárás, bérmálás és más májusi ájtatosság miatt: Szindbád, hosszas ígéretek után rávette a házigazdáját, Adventi urat, hogy engedje át neki az orgonafújtatás teendőjét.

- Legalább több ideje marad tisztelendő úrnak a virágokra, amelyekkel a templomot feldíszíti - mond Szindbád a kerek kőasztalnál, ahol a nagy toronyóra árnyékában, a torony védelme alatt, tehát a gonosz lélek incselkedésétől mentesítve, igazán csak tisztességes szándékokkal gondolataiban, üldögélt Adventivel.

Lehet, hogy a szentéletű sekrestyés már maga is azt hitte, hogy Szindbád elérkezett a megjavulás ama emelkedettségéhez, hogy az orgona fújtatását rá lehet bízni; vagy talán hízelgett a sekrestyésnek az a "tisztelendő" megszólítás, amellyel őt Szindbád illette, mióta tervét eszében forgatta; elég az hozzá, hogy a sekrestyés nem utasította el kellő eréllyel és eszéllyel Szindbád kérését.

"Talán az orgona fújtatását mégiscsak rábízhatom, akármilyen megbízhatatlan ember egyébként?" - tűnődött magában a sekrestyés.

Szindbád észrevette a tűnődést, és ezzel nyert ügye volt.

3

Mikor az Angyal a legközelebbi májusi esték egyikén megkopogtatta a plébániatemplom ajtaját, hogy abban szokásos orgonázását elvégezze, a fújtató rúdja mellett Szindbád állott, aki látszólag nem törődött egyébbel ezen a világon, mint csak azzal, hogy elég levegője legyen a régi orgonának, ugyanezért egész lelkével a fehér rúdra látszott ügyelni. Úgy kapaszkodott a rúdba, mintha egyike volna azoknak a bibliai hajósoknak, akik az evező rúdját fogták, míg Krisztus a viharos tengeren vergődött.

Nem tett a fejére hadastyáni, zöldtollas kalapot, nem kötött a karjára rózsaszínű szalagot, amelyben az ő korában (és ebben a városban) a férfiak hódítani jártak; lovassági zsinórt sem alkalmazott a vállán, amellyel az Albrecht főherceg egylet tagjai megkülönböztették magukat a többi egyletek tagjaitól: mégis feltűnt Angyalnak a fújtató rúdja mellett, miután "Nászindulóját" játszotta a kihalt, sötét templomban, pedig csak egy gyertyavég, egy lélegzetnyire való gyertyacsonk világított az orgona tájékán, a lépcső lejáratánál, hogy az orgona fújtató rúdját megtalálhassa Szindbád... "Hátha még a rendjeleimet is felraktam volna: amely rendjeleket az egykori kotillionokban és a különböző Szívkirálynőktől szereztem!" - mondta magában Szindbád, amikor észrevette az orgonistanő érdeklődését.

Pedig az csak egy kézmozdulatot tett, amellyel ruháját lesimította az orgonánál való ültében, de ezt a kézmozdulatot bizonyára nem csinálta soha, amikor Adventi, a tömjénszagú sekrestyés fújta körmeit a fújtató mellett. Ez a kézmozdulat az új orgonafújtatónak szólott, és Szindbád valóban megigézetten hallgatta az orgonajátékot, féltérdre ereszkedett, és tekintetét sem vetette fel (amit bizony inkább szeretett felvetni, ha nőket kellett nézegetni azelőttiben), mikor Angyal az orgonajáték befejezése után elsuhant, eliramlott, elálmodott, elszállott mellette, mint egy önfeledt, rajtakapott tekintet, mint egy nyájas ráncolat a női arcon, amely a nők ajka és orra tájékán azt a titokzatosságot jelenti, amely a női tetszést, vonzalmat, barátságot, sőt szerelmet megelőzni szokta. Elrepült mellette az Angyal; és az orgona kulcsát a kellő helyre akasztotta, a szegre, a lépcső mellett.

Nem kellett nagy emberismerőnek lenni Szindbádnak, hogy az orgonistanő érdeklődését a szívébe zárja, és azt kellő alkalommal gyümölcsöztesse.

Adventinek, a sekrestyésnek persze nem szólott arról az áramlatról, amely közte és az orgonistanő között az első pillanatban, az első szemtalálkozáskor folyamatba lépett. "Egy gyöngéd, szívből jövő női tekintetet jobban kell őrizni még annál a lepkénél is, amelyet kalapunkkal elfogtunk" - gondolta Szindbád még más városokban is, ahol életében megfordult, és emlékeket gyűjtött. Hát még itt, a plébániai városban, ahol a nők úgy fukarkodtak a tekintetükkel, hogy csak az utcaköveknek juttattak belőlük, mindig becsukták szívük és házuk ablakát, amikor Szindbád bemászni akart valamelyik helyre a kettő közül... Itt igazán őrizni kellett azt az önfeledt tekintetet, amelyet egy nőtől véletlenül kapott.

Hallgatott tehát a sekrestyés mellett a kerek kőasztalnál, akármint faggatta Adventi, hogy mennyire jutott az orgona fújtatásával.

- Nem hiszem, hogy sok szél maradt volna az orgonában - mondta Szindbád kitérőleg, mint akár egy harangozó, aki a harangozásról referálna felettesének: minden hangot kiharangozott a harangokból.

4

Most már csak attól nem tudott aludni Szindbád, hogyan folytassa az orgonistanővel való ismeretségét? Nem volt még példája az ilyen nőhöz, aki egymagában jár orgonázni a templomba. "Praxisomban nem fordult elő" - mondta magában Szindbád érthetőbben. "Csak a véletlen, a szerelmeseknek ez az örök segítsége tehet valamit az érdekemben, most is, mint már annyiszor" - mondogatta Szindbád magában, miután a plébániai városban senki, de senki nem volt, akivel hasonló titkot közölni lehetett volna.

- Mondja, tisztelt lakó úr, aki annyi poggyásszal költözött hozzám, mint egy fecske, miért nem jön az Angyal orgonázni? - kérdezte a sekrestyés szemrehányó hangon Szindbádot, mert az orgonistanő valóban elmaradt egy darabidőre.

Szindbád nem magyarázhatta meg a sekrestyésnek, hogy az orgonistanő csak azt teszi, amit ilyenkor a legtöbb nő szokott tenni. Időt akar nyerni, hogy a szívében felébredt szerelmet lehűtse, vagy végleg kiirtsa magából, hogy az élete nyugalmát ne zavarja. Ezért tartózkodik az orgonázástól... De a sekrestyés ezt úgyse értette volna meg.

Honnan értette volna meg?

Csak Szindbád és a hozzá hasonló férfiak hiszik azt még napjainkban, hogy a nők a távolban folyton ugyanazon a szerelmen gondolkoznak, amely őket közelről gyötri. Ez a szerencséjük a Szindbádhoz hasonló férfiaknak, mert különben könnyen megbolondulnának, ha pontosan megtudnák, hogy a nőik nem törődnek a szerelemmel, ha azt nem látják.

De már egy hét múlott el, amennyi idő alatt még a legritkább orgonistanő szívében is meg kellett érni, ki kellett virágozni a szerelemnek. S Szindbád úgy nyugtalankodott, hogy akkor is fújtatta az orgonát, amikor azon senki se játszott, a világoskék alsószoknyából (amelyet első alkalommal viselt az orgonistanő) egy leheletnyi csíkocska sem látszott, és Szindbád csak gyakorlat kedvéért fújtatott.

Ez már szerelmi kínszenvedésnek volt a jele, annak a kínszenvedésnek, amely minden okossága mellett Szindbádot lepte meg, nem pedig a kiválasztott hölgyet, akit ebből a célból kiszemelt.

- Csak ez hiányzott még az életemből ebben a plébániai városban, ahol megehet a fene, míg egy nő szívére szorított kézzel kihajoljon hozzám az ablakon, és ezt mondja: Kapunk a jobbkéz felől esik, és nyitva van! Szenvedhetek itt vigasztalás nélkül.

És már valóban szenvedni is kezdett, amikor a sekrestyés házából, az ódon templom körül keletkezett forgószelecskéket észrevette, amelyek májusban idáig követték a lányokat, hogy nyári szoknyáikat és tavaszi gondolataikat még egyszer megforgassák, miközben azok bemenekülnek a templom hajójába, a szentek védelme alá.

- Csak ő nem jön! - rebegte magában a sekrestyés bánatos lakója. És már kerülgette a régen nem ismert szívfájás, amikor a helybeli szokásoknak megfelelően, négy fehér ló által vont, koszorús, gumikerekű hintóban, amely máskor a zászlóanyáknak szolgál: megjöttek a fehérruhás menyasszo­nyok, hogy életük első és utolsó uszályos ruhájában örök hűséget esküdjenek a plébános úr előtt Péternek vagy Pálnak, és a sekrestyés háza előtt utolsót igazítottak a ruhájukon, míg Szindbádot a fene megehette...

"Csak ő nem jön, hogy ruháján igazíthassak!" - gondolta a toronyóra rabja, akinek tudvalevőleg nem volt szabad kimozdulni a bűvkörből, amelyet ellensége miatt vont maga körül.

És akkor is szenvedhetett már Szindbád, amikor fehér csomagokba burkolt gyermekeket hoztak keresztelni, mert a keresztelőnél is mindenkinek megvolt már a maga komája. Akinek történetesen nem volt még keresztapja, arra nézve itt volt Adventi, a sekrestyés, aki itt sem engedte lakóját szóhoz jutni.

- Majd ha megint háború vagy egyéb zavaros idők lesznek! - mondta a sekrestyés, aki borpiros arcával és kegyes életmódjával örökéletűnek látszott úgy a templomi alamizsnagarasok beszedésére nézve, mint egyéb teendőkben, amelyek a plébániai hívek legbensőbb életével összefüggésben vannak.

- Nem irigylem Adventit, csak ő jönne megint, hogy együtt orgonálhatnánk - mormogta Szindbád a toronyórának, aki nagy bajuszánál fogva férfibarátjának számított ebben az időben.

A toronyóra ütött. Ő jönni fog. Az apátúr kinevezte őt a plébániatemplom másod­orgonistá­jává.

5

Szindbád örömteljesen üdvözölte az új orgonistanőt, midőn az állását elfoglalta a plébánia­templom karzatán, amelyet csak az egyházi énekkarokhoz tartozóknak volt szabad látogatniuk.

- Remélem, megtart állásomban - rebegte, amikor a fújtatórúd mellett elfoglalta ő is a helyét, és ragyogó szemmel, megifjodva, ünnepélyesen "segédkezett" az új orgonistanőnek.

- Majd adok önnek is igazolványt, mint az énekkar többi tagjainak, mert a rendet meg kell tartani! - szólt az Angyal, akiről íme, kiderült, miért járt esténként orgonázni a plébánia­templomba.

Szindbád nagyon helyeselte, hogy az új orgonistanő rendszabályok bevezetésével kezdi hivatalát.

- Minden megváltozhat a világon, csak a szerelem és az egyház szertartásai nem változnak meg, ezért bűnhődik mindenki, aki ezek ellen a magasztos szertartások ellen véteni merészel - mondá Szindbád, amikor az orgonistanő kézírásában engedélyét megkapta arra nézve, hogy a karzatot látogathassa.

Emlékezete szerint, soha, egyetlen szerelmeslevélnek sem örült még ily igen szívből eddigi életében, és az orgonistanő papirosát amulettbe zárta, amelyet a szíve fölött viselt. Az igaz szerelem boldogságát érezte... Mert meg kell adni, nehezen jutott az orgonistanő bizalmába.

- Könnyebb volt az uralkodó hercegnőt elszakítani a maga várából, amely miatt még most is üldöznek ellenségeim, mint engedélyt nyerni az orgonafújtatáshoz - mondta későbbi időben Szindbád, midőn esetére visszaemlékezett. - Bár maradtam volna sekrestyésnek!

[1931]

A szentistvánnapi vendégek között megérkezett a fővárosba régen látott barátunk, Szindbád, és a helybeli viszonyokról tudakozódott az állomáson.

Szindbád, miután néhány esztendeje egy fogadalom következtében nem lépte át a főváros határát, nem volt teljesen ismerős a mostani viszonyokkal, azért régi szokás szerint idegenvezetőt fogadott egy nagyfogú, pirossapkás hordár személyében, aki a régi időkből maradt meg targoncájával a nyugati vaspálya előtt. Grubernek hívták a hordárt, és Szindbád felismerte abból az időből, amikor jogászkorában zsebóráját küldte véle a zálogházba.

- No, barátom, mely fogadó van most divatban a fővárosban, mert természetesen divatos helyen akarok megszállni, ha már Pestre jöttem - kezdte Szindbád oly bizalmassággal, amilyen bizalommal szokott lenni az úriember a hordárja iránt, akire titkait (és szerelmesleveleit) rábízza.

- Melyiket ajánlja a sok közül, barátom? A Tigrist vagy a Váci utcai Nemzeti Szállodát? A Budapestet vagy az Európát? Holzwarth-Frohner Continentálját vagy Marchall Angol királynőjét? Vagy talán a Párizst, ahol nászúton voltam valamikor?

Az idegenvezető kijelentette, hogy ezek a szállodák részint a múlté, részint más célt szolgálnak, mint azt, hogy nászutasok bennük megszálljanak.

- No, majd csak elhelyezkedünk valahol, a maga vezetése alatt - mond Szindbád, mert a régi időből tudta, hogy a pesti hordárban nem lehet csalódni.

- Nem fogja a jég elverni a nagyságos urat.

- Mindenesetre úgy kell intézkedni, barátom, hogy szemtanúja lehessek mindennek, ami hazánk fővárosában Szent István napján történik, és ne lopják ki a lóvonaton a Népszínház és Hatvani utca között az erszényemet.

- Majd a csizmaszárba dugjuk.

- Nem jó politika, mert a sok járás-kelésben összetapossuk a bankókat, hogy azt még a Bankban sem ismerik fel.

- A hátára verünk a pénznek, hogy ne legyen vele gondunk.

- Ez is álláspont, de addig is, amíg a pénz tart, ott akarok lenni mindenütt, ahol a mulatságokat rendezik. Így tehát az Orczy-kertben is, ahol a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete léghajózást és disznóversenyt rendez.

- Félő, hogy a léghajó elszökik, mint tavaly is, a disznót pedig nem lehet kihajtani a pocsolyából azoknak, akik a hátán lovagolni akarnának.

- De a vasparipa-versenyen mindenesetre ott akarok lenni. Azonkívül a gyaloglóversenyen is, amely arról szól, hogy ki megy tizennégy kilométert leghamarább az ügetőversenypályán. És akarom hallani a telefont is, amelyből Blaháné éneke hangzik az Orczy-kertben, amint az Igmándi kispapot a Népszínházban énekli.

- És a Nemzeti Színházban nem nézi meg, nagyságos úr, "Bozóti Mártát", Csiky Gergely színdarabját, amelyről az egész főváros beszél?

- Hallottam, hogy Podmaniczky Frigyes, az intendáns még az egyik ujját is összeroncsolta, amikor rácsapta a színházi portás a kocsiajtót a "Bozóti Márta" előadása után. Rossz ómen.

- De a színdarab mégsem bukott meg. Minden vidéki ember megnézi.

- Hát a fiákerversennyel mi van mostanában Pesten? - kiáltott fel Szindbád, mintha éppen evégett jött volna a fővárosba.

- A fiákerversenyt az idén is megtartjuk. A fiákeresek menyasszonyai foglalnak helyet a hintókban, és a vőlegények hajtanak. Minden évben Vampetics nyeri a fiákerversenyt 7-es számú bérkocsijával, ugyanezért tengernyi már a menyasszonyai száma.

- És a Budapesti-díjjal mi van, barátom?

- A Budapesti-díjat most már Szent István-díjnak hívják. Ötezer forintot jelent, és az ország legjobb lovai versenyeznek érte. De érdekesebb ennél a mezei gazdák versenye, akik ugyancsak a lóversenytéren, lobogó ingben, gatyában versenyeznek ugyanakkor a saját nevelésű lovaikkal.

- Kár, hogy nem lóháton jöttem a fővárosba, magam is beállanék a versenyzők közé. Ámde, ha itt már nem szerepelhetek, okvetlenül részt akarok venni a körmenetben Budán. Aki nem látta Simor János hercegprímást, az nem látott semmit Pesten. Fel Budára, barátom!

- És onnan le a Vérmezőre, nagyságos uram, mert a pesti mészároslegények fehér ruhában sütik meg az ökröt, amelyet a nép mulatságára leütnek.

Szindbád, aki már erősen fellelkesült a mulatságokra, amelyek rá a fővárosban várakoznak, most bizalmasan így szólt a hordárjához:

- Ez mind nagyon szép, barátom. Semmi esetre sem maradok el egyetlen helyről sem, ahol a vidékieknek megjelenni illik, hogy a fővárosi életet Szent István napján tanulmányozzák. Még a tanítógyűlésre is elmegyek, amelyet ilyenkor szoktak megtartani, miután a falusi tanítóság az aratásból megkapta a maga fizetését. Lemegyek a budai forrásokhoz is, ahol ingyen lehet Szent Istvánkor megfürödni. Felmászok a Városligetben a virslivel koszorúzott póznára, és részt veszek a lepényevésben is, amelynek közepébe egy körmöci arany van belesütve. Felmászok a Gellérthegyre, hogy közelről láthassam a tűzijátékot. Viszek fáklyát a kezemben, amikor fáklyásmenetet rendezünk a Vár alatt. Csak azt nem tudom, hogy hívják mostanában azt a hölgyet, akiért már ötven esztendő előtt illett rajongani Pesten, és aki ma is divatban van? Ki az a nagyra becsült hölgy, aki a szíveket megdobogtatja, akinek színét viselni illik?

- Mily furcsa kérdés! - kiáltott fel az idegenvezető. - Ki volna más, mint Pálmay Ilka, aki ötven esztendő előtt Szent Istvánkor ugyancsak a Lilit játszotta a színpadon, mint ahogy most is játssza. Ő az a hölgy, akiért Pesten lelkesedni illik.

Szindbád felvillant, mintha talált volna valamit.

- Köszönöm. Most már látom, hogy megérkeztem az én régi, szép Budapestemre.

[1931]

- Már sokat vitatkoztak arról, hogy mi a különbség férfi és nő között, nemcsak szorosan vett fizikai értelemben, hanem lelki dolgokban, így gondolkodásban és egyéb szellemi tulajdonsá­gokban is, Hogyan érez a férfi és hogyan érez a nő? - kezdte történetét Szindbád azon az udvaron, amely a "Három Gesztenyefához és Ecetfához" volt címezve.

- Magam részéről jótékony hatásúniak vélek mindenfajtájú vitatkozást, amely végeredményben az emberiség megjavítását szolgálná, amikor is a vitatkozás során kicserélt eszmék megkönnyítik közállapotainkat, amelyekről bevallhatjuk, hogy betegek - folytatta Szindbád, miközben az érdemes vendéglős házaspár, akihez szavait mindig intézni szokta, felfigyelt.

- Nézzük csak Carmen történetét, amelyről már beszéltünk.

Meg kell adni Carmennek, hogy még akkor megható volt, amikor (mint mondani szokták) szépségének már csak romjai maradtak: karcsú dereka mint a bajor Wittelsbach hercegnőké általában; csodálatos formájú keze, amelynek alapján rokonságát bármikor bebizonyíthatta volna a Teck (az angol uralkodó) hercegekkel, fenséges nyakszirtje, amelyen úgy volt elhelyezve feje, hogy legalábbis hercegnői korona illett volna a fejre...

- Murány gróf, amely álnév alatt tudvalevőleg egy király rejtőzik: volt a keresztapja! - mondogatták Carmen ismerősei, de Carmen csak legyintett, mert Óbudán sok álmában élő öregasszony élt, aki még különb ismerősökkel is dicsekedhetett, ha a két mankót letette két kezéből, és időt adtak, hogy az álmait, emlékeit összeszedje.

- Minden sánta öregasszony boszorkány volt fiatal korában, azért sántult meg - mondta erről az ügyről általában a pepita nadrágjában a hasa miatt alig beszélő építész két fal között, ti. egy sarokban üldögélve és fröccsét iszogatva. És az ecetfa illatát szagolgatta, amelyet a legkegyelmesebb esti szél egyformán fújt öregasszonyok és nagyhasú urak felé. "Most virágzik. Vajon megérem-e gyümölcsét?" - kérdezte az építész, hogy a vénasszonyokról a beszédtémát elterelje.

De Carmen ott ült, igaz a legutolsó asztalnál (holott régen mindig az első és a legfőbb asztalnál ült), és udvarló nélkül most sem volt, és az udvarló felelt az építésznek:

- Akkor minden öregasszony boszorkány volt Budán? - szólt feddőleg. - Mert mind fájdítja a lábát!

- A kövezet is teszi! - ismételte az építész, mert eszébe jutott, hogy haza is kell mennie, amikor az öregasszonyok még felelősségre vonhatják útközben, mint már mással is megesett Óbudán.

- A kövezet! - jelentette ki nyomatékosan a Carmen udvarlója, mintha tudomásul venné az építész bocsánatkérését.

De Carmen egykori szép szemével, amellyel oly megadással tudott nézni a férfiakra, amely megadással elismerni látszott, hogy a férfiak a teremtés urai, Carmen bogarászó hangon megszólalt az utolsó asztalnál:

- Lehetséges, hogy többé-kevésbé mind boszorkányok voltak azok, akik vitték valamire az életben, boldogsághoz jutottak, szépszámú családra tekinthetnek, áldozhatnak az ünnepnapok­nak, és megmaradhatnak finomaknak, mert nem laknak közös mosókonyhás és közös gangú házakban. Én például azt szerettem volna, hogy fürdőszobám legyen az életben, amelyet egyedül én használhatok. Csak egy kis kamra, akkora, mint egy gyermekfürösztő teknő, akkora, mint egy ruháskosár. De nem... A szomszédban most is lakik egy leány, aki mindig akkor megy a mosókonyhába, amikor én akarok. Ez az elviselhetetlen életemben, a többit nem bánom...

- A többit nem bánja! - mondta ismét nyomatékkal Carmen udvarlója, egy házikabátos, barna arcú, szalmakalapos, francia szakállú, igen öreg ember, ki úgy jött a vendéglőbe, mintha a szomszédból jött volna. Pedig sokkal messzebbről jött, a hajó fenekéről, ahol fűtő volt negyven esztendeig, amíg teljes nyugdíjjogosultságát elérte, és hasznát kezdte venni az életnek, amely addig a hajó mélyén telt el, tűzrakás közben, szénporban és lángban, piszokban és koromban, anélkül, hogy a napvilágot a fekete füsttől valaha igazán látta volna negyven esztendeig, amíg szolgálati ideje letelt, hatvan esztendős lett, mire kedvére fehérre mosakodha­tott, és ugyancsak hatvan esztendős lett, mire francia szakállt ereszthetett, amelyre egész életében vágyva-vágyakozott, de fűtői mesterségénél fogva álmát nem valósíthatta meg.

Igaz, hogy amint szakálla megnőtt, megbokrosodott, alakot és tekintélyt nyert: nyomban herceg is lett Óbudán az egykori hajófűtőből. Kis házikót vett a Duna-parton, amelyet a legkényelmesebben rendezett be, zöldséget is termelt, és méhészetet is berendezett magának, mert a méhessel mindig álmodott a hajó mélyében, miközben a kazánt fűtötte, és csak fekete kőszénfüstöt termelt méz helyett. Gyakran mosott házikabátban, igen fehér szalmakalapban járkált, kezét-lábát háromszor is megmosta, és a "Három Gesztenyefához és Ecetfához" járt udvarolni ifjúkori imádottjának, Carmennek, akire fűtő korában csak nagy messziségből a hajó fenekéről nézhetett.

A fehérszakállú herceg tehát "indignálódva", mint ezt újabban megszokta, ismételte a nagyhasú építésznek:

- Hallotta? Egy lány elfoglalja előle a mosókonyhát!

...De az építész még mindig nem látta idejét, hogy visszavonja a boszorkányokról tett kijelentését. Fröccsöt ivott, és hozzá csettintett nyelvével. Carmen tehát folytatta:

- Az a fekete leány ellenben mást is tett. Ez az a leány, aki bepiszkította a pincémet. Mindenféle csúnyaságokat rakott le ott, ha a mosókonyhát zárva találta. Ott rakta le szennyes ingét, lyukas harisnyáját és egyéb holmiját, amit már nem használt. Nem is hiszik a férfiak, hogy egy felülről kifestett, kifehérített képű lánynak milyen szennyes szokott lenni az inge! És amikor megkérdeztem a leányt, hogy merte a rongyos alsószoknyáját az én pincémbe dobni, azt felelte, hogy én már öreg vagyok, és mossam ki, ha nem tetszik. Én mossak, takarítsak egy leány után!

- Ő mosson és takarítson egy leány után - ismételte az egykori hajófűtőből lett lovagias herceg, és reszketett a bal lába.

De a nagyhasú építész még mindig gondolkozott pepita nadrágjában, mintha nem akart volna elhamarkodott véleményt mondani a nagy fontosságú ügyben. Elgondolkozva forgatta meg kőmíves kezében immár kiürült poharát, és bele-belenézett.

- Azt a leányt kellene látni előbb! - mondta ki végre az ítéletét.

- Valamikor a babája voltam! És most a leányt akarja előbb látni! - szólalt meg Carmen az ítélet elhangzása után.

- Sok minden volt a világon - felelt az építész.

Csak a tegnapi hajófűtő maradt meg változatlanul a tárgyalás további folyamán Carmen oldalán, miközben lelkesen, lovagiasan védte Carmen igazságát a leánnyal szemben. De a végén ő is egy pengőt kért Carmentől, hogy a vendéglői bor- és szivarszámláját, amely pengő és tizennyolc fillért tett: kifizethesse.

Az építész maga fizette számláját, ugyanezért megengedhette magának azt a "luxust" - mint később mondta -, hogy szemügyre vegye előbb azt a bizonyos leányt, mielőtt ítéletet mondana felőle.

[1931]