A dorgált ifjú mind e percig hallgatott, most fölkelt, s csendes, tiszta hangon mondta:

– Mind igaz, úgy van.

– Rosszul van! – egészíté ki hevesen a mondást az ügyész; igen rosszul van. Gyermekeknek öngyilkosságra gondolni azért, mivel nem akar a világon minden úgy történni, ahogy ők kigondolták! Hiszen még gyermekek vagytok! – Hova gondoltál te, akinek még nincs biztos állásod; nincs kenyered, amit valakivel megossz? Gondolkoztál te a dolognak praktikus oldaláról? Azt képzelni sem akarom rólad, hogy a leány rokonainak kegyére számítottál volna. Ezt még ha elérhetted volna is, micsoda állás lett volna az rád nézve? A te jellemedhez kegyelemkenyér, amit a feleség rokonai panaszosan adnak! Hogy te lótófutója légy, kézcsókolója, esteli felolvasója a szeszélyes nagyapának; piruló céltáblája a többi rokonok szavainak, csúfsága minden cselédnek; mert a szegény vőt még az inasok is csúfra emlegetik a háznál, tudd meg azt.

Szilárd arca égett e szavak alatt, közbe akart szólni, de az öreg sietett őt megnyugtatni.

– Nem! Erre a gondolatra te nem jöhettél; te nem akartál egy gazdag családba feltolakodni; hanem gondoltad azt, hogy majd az a leány fog leszállni tehozzád, s megosztja veled a te szegénységedet. Ugye, ezt gondoltad? Hiszen más szegény ember és szegény leány is van a világon, akik nem visznek egymáshoz egyebet forró szerelemnél, s mégis boldog pár lesz belőlük. Látod, ebben fekszik a te csalódásod. Ha egy szegény lányba volnál szerelmes, azt mondanám: korán van ugyan még házasodnotok, de ha isten is úgy akarja, vedd el; dolgozzatok, küzdjétek keresztül magatokat a világon, van itt hely minden ember számára elég; az is hozzá van szokva minden nélkülözéshez, te is; az kevéssel megelégszik, tud varrni, főzni számotokra, ha rászorul, most is; rendben tartja a házat; egy garassal kettőt takarít meg; mikor sok dolga van, dalol, hogy bele ne fáradjon, s mikor vékony a vacsora, jókedvével, forró ölelgetésével megszaporítja. De egy leányból, aki gazdag volt, hogy legyen szegény asszony, édes barátom? – Akit arra neveltek, hogy maga semmihez ne értsen, aki még csak a gyertya hamvát sem tudja elkoppantani, hogy legyen abból gazdasszony, hogy találja az magát otthon egy szegényes udvarszobácskában, ahol még te sem lehetsz mindig körülötte, mert kenyered után kell látnod?. Ő nem szólna, nem panaszkodnék, de te látnád, észrevennéd, hogy nélkülöz; ő nem kérne új ruhát, de te látnád, hogy ez, amit visel, már kopott, és a szíved szakadna meg bele, hogy egy leányt, akit szerettél, mostoha sorsodhoz láncolál le, s magaddal rántottad őt olyan könnyelműséggel, amiért férfiésszel pirulnod kell egykor!

– Kedves bátyám – szólt Szilárd –, hogy én mindezekről gondolkoztam, azt bebizonyítom azzal, hogy egy év alatt takarítottam meg annyi összeget, amennyiből egy másik évig meg lehet élni. Félretettem havi fizetésemet, a mellékjövedelmeket, miket kiküldetésekkor kaptam, s azon idő alatt oly csekély összegből éltem, hogy egy koldus nem vállalkoznék rá, hogy annyival kijöjjön. Naponkint meg tudok élni egy tízesből, csak azért, hogy a többit megtakaríthassam más számára. És ezt nem vette rajtam észre, ugye, senki? Azért nem voltam sem kedvetlen, sem elhanyagolt. Pedig még az, akiért nélkülöztem, nem is adott egyéb jutalmat, mint egy távol csillámló reményt.

Sipos úr elszörnyűködött. Hisz ez rettenetes ember! Hát ilyenre is képes egy gyermek, aki most lépte át a huszadik esztendejét? Egy évig naponkint egy tízest költeni magára, hogy tőkepénzt gyűjthessen kedvese számára! Az ilyen praktikus őrültséget nehéz lesz meggyógyítani.

– De hát utoljára is, kedves barátom, mit gondolsz, mi fog történni most, miután titkaitok el vannak árulva? Mit fognak tenni a rokonok?

Szilárd egykedvűleg vállat vonított.

– Legelőször is engem fognak törvényesen üldöztetni mint méregkeverés részesét.

– Azt bizonyossan megérdemelnéd, mert te is helybenhagytad és elfogadtad a kifőzött tervet; hanem ezt nem fogják tenni. Hanem majd tesznek mást; én ismerem embereimet jól. A leányt fogják azzal ijeszteni, hogy ellened bűnvádi pert indítanak, ha rólad le nem mond.

– Azt pedig nem fogja tenni.

– Te tudod bizonyosan?

– Én hiszem.

– S ha erővel kényszerítenék, hogy nőül menjen a báróhoz?

– A báró lehet akármilyen jellem, de mindenesetre gavallér; ha neki egy nő azt fogja szemébe mondani, eljegyzése napján: én nem szeretem önt, mert mást szeretek, és mást fogok szeretni; nem hiszem, hogy ízlése elleni dolog ne legyen azt a hölgyet nejévé tenni.

– És ha nem mondaná ezt, ha önként kezét nyújtaná neki, ha lemondana rólad? Félre ne érts. Nem vádolom őt. Ha lemond éretted azért, hogy tégedet fölmentsen rokonai üldözése alól; ha föláldozza szívét a te nyugalmadért!?

– Hallgasson meg engemet, kedves bátyám. Ön maga is mondá, hogy a szerelmes ember gyanakodó és furfangos, kitalál olyan dolgokat, amikre más soha nem gondolt. Mi gondoltunk arra, hogy lehet idő, amikor őt kényszeríteni fogják, olyan eszközökkel, amik ellen egy gyönge gyermeknek nincsen védelme, hogy nyilatkozzék szívének érzései ellen; tán hogy írja meg nekem, hogy felejtsem el, hogy nem szeret többé; tán hogy rejtegetett emlékemet küldje vissza, hogy jegyezze el magát más férfival; de én ennek mind ne higgyek, amíg ő egy szót ki nem mond, vagy le nem ír, amit csak mi ketten ismerünk, amiről nem tudja senki kettőnkön kívül: magyar, latin, angol, görög vagy arab szó-e az; ember, virág vagy csillag neve-e; ezt senki ki nem találhatja, el nem árulhatja. Amíg e szó egy harmadik birtokába nem jut, én tudni fogom, hogy ő nem szakadt el tőlem, s nincs az a hatalom, mely őt szívemtől eltépje, tudni fogom, hogy ő hű hozzám, és hűséget követel tőlem, s távolról int, hogy ne kételkedjem benne; hallgat, mert beszélnie nem szabad, vagy beszél, mert parancsolva van; de az az elhallgatott szó nekem megmondja azt, amit érez; – és amit emberész be nem ér.

– Teremtő isten! – kiálta fel Sipos úr, mind a tíz ujjával gyér hajába kapva. – Hol járt ezeknek az eszük! Milyen láncokat vertek magukra!

– Én nem vagyok ellene, hogy kedves bátyám mondja meg ezt is, amit most felfedeztem, azon uraknak, ők majd rémítésekkel ráveszik a leányt, hogy mondja ki azt a titkos nevet, ami ezt a láncot széjjeltépje. Ő sok ellenkezésre mondani fog valamit. Óh, a szerelmes nők igen ravaszok. Azt a szót velem közölni fogják. Nem lesz az igazi. De én azért azt fogom rá mondani, jól van. És azontúl senki sem sejtendi, ki van-e találva a titok, vagy nincs. Mi elválunk; – eddig sem volt közöttünk semmi érintkezés. Meglehet, hogy messze elviszik őt innen. De őrizzék azután, és szemeiket le ne hunyják, akik őrzik, s ha férjet adnak neki, imádkozzanak az életeért, mert nem tudják, minő végzetes dolog egy leányt férjhez adni, ki lelkében egy harmadik titkát hordja!

– Te tisztán…! nem mondom el, amit akartam.

– Azt akarta bátyám mondani, hogy tisztán meg vagyok bolondulva. Meglehet. Az is meglehet, hogy ez a szenvedély lesz egész életem szerencsétlensége. De mindegy: ragaszkodom hozzá; s ha fájdalomnál egyéb nem jön belőle, akarom élvezni ezt a fájdalmat. Nem engedték meg, hogy együtt meghaljunk, kénytelenek lesznek tűrni, hogy lelkeink egymást el nem hagyják, fájdalomban, kétségbeesésben találkoznak, és azon már változtatni nem lehet.

– Ördög, mennykő! Azt majd meglátjuk. – Az öregúr kezdett flegmájából kijönni. – Majd én itt téged el hagylak pusztulni egy üres képzelődés miatt. Az egész nem egyéb, mint képzelődés, abszurdusz, képtelen, hihetetlen valami. Paroxizmusban ejtett beszéd, amit gyógyult korodban magad sem fogsz hinni, hogy beszélted.

– Kedves bátyám! Én magam is óhajtom, hogy e paroxizmusnak vége legyen. Azért igen kérem, legyen szíves mentül elébb szólani ismét azon nagyon haragos szívű urakkal. Azt a szót kérem, azt az egy szót. Akármit hoz vissza, nyugodt leszek. Azontúl soha egy összehúzott homlokredőrül sem fogja észrevenni senki, mire gondolok. Nyugodt, csendes ember leszek. Ahol mások kacagnak, én is úgy teszek. Nem lesz belőlem futóbolond, akinek az utcán utána néznek, sem magamat elölni sem kísértem meg többé.

– Jól van, ne beszéljünk rólad. Te makacs, agyafúrt vagy; utoljára is azt teheted magad ellen, amit akarsz; neked mindössze is csak annyi vagyok, mint apád, s mint apád, láncra nem verhetlek; de én egyúttal prókátor is vagyok: ebben ez ügyben ellenfeled védelmezője. A leány az én kliensem. Gondoltál-e arra, hogy majd helyetted, ki nem esel kezük ügyébe, őt fogják mortifikálni rokonai? Mit bánod te azt? Engeded szenvedni a nőt, a gyermeket, kinek, ha valaha megvénül, átok lesz fiatalságára visszaemlékezni.

– Tudom. Ha ő nem találja a szenvedésekben gyönyörét, miket érettem magára idézett, mindig csak egy szavába fog kerülni, hogy azoktól megszabaduljon. Amíg magát megmenteni nem kívánja, addig bizonyos, hogy van lelkiereje azokat elviselni.

– S nem szánod azt, akit szeretsz?

Szilárd szomorúan elmosolyodott:

– Volt-e szánalomról szó, midőn ugyanazon percben, egymásra gondolva, halálos mérget vettünk? … Különös dolog az, kedves bátyám, nem érteni azt meg józan ésszel …

– Kedves öcsém, én csak azt látom, hogy mi nem fogjuk megérteni egymást. Te vesztére törsz egy szegény gyámoltalan leánynak, csupa szeretetből, s nem akarsz lemondani róla, miután semmi reményed sincs vele célt érhetni: azt én nem értem. Én pedig amaz úri családtól felszólíttatva, hogy adnék tanácsot a kérőt illetőleg, azt határozottan elleneztem. Midőn az iratokat kezembe adták, akkor azt mondtam, hogy mindenesetre nőül kell őt adni hozzá. Még azt hihették volna, hogy én a te bódult reményeidet akarom előmozdítani, hogy viszonyaikat ismerve, érdekelt fél vagyok; hogy ravaszul útjába állok a kérőnek, mert egy rokonomat akarom helyébe csempészni. Én ezt a véleményt meg akarom cáfolni; – ezt pedig te nem érted. Most eredj szobádba vissza; a sors majd meg fogja valamennyiünknek magyarázni, amit nem ért.

Ugyanez órában a Lapussa-család igazságtevő szobájában folyt le e drámának másik jelenete.

Henriette hazaérkezett a városligeti kolnából (így hívják magyarul a nyári mulatókat, villa evőeszközt jelent), mint mondák, virágokat hozott haza. Demeter úr át izent hozzá, hogy csak hagyja most azokat a virágokat, és jöjjön az ő szobájába. Ugyanakkor Lángainét is kiküldé magától; János úr ezóta rég a gabonapiacot járta; ez levén kedvenc szenvedélye – a többi között.

– Kicsike leányom, Henriette, jöjj közelebb hozzám – szólt az öregúr, egyet fordulva fekhelyén, s előkeresve vánkosa alól öblös burnótszelencéjét. – Kérlek szépen, ne haragudjál rám, hogy neked mostan alkalmatlankodom. Már addig a rövid ideig, amíg élek, legyetek irántam egy kis elnézéssel. Ha pedig alkalmatlannak találod közellétemet, annál több okod leend rá, kapni az alkalmon, hogy tőlem megszabadulhass.

Henriette értette az epés célzásokat; megszokott valami volt az előtte. Sohasem szokták azokat megcáfolni.

– Nyúlj ide, kérlek, a vánkosom alá, találsz ottan egy csomag papirost, húzd ki onnan, és nézd meg, mik azok. Henriette fásult gondtalansággal tevé, amit az öreg parancsolt, s elővonta a sajátságos raktárból, mely különben szelencék, süteménydarabok, pilulás skatulyák tanyájául is szolgált, a vastag iratcsomót, melyre azután az első tekintetnél rögtön ráismert.

A féltett írások, amik egész betegsége alatt nem hagyták alunni, amik nem engedték meggyógyulni soha; éppen annak a birtokában, aki elől azokat leginkább rejtegetni kellett. A halálra vádlott állt az elterhelő tanú előtt. Az eltagadhatatlan, elesküdhetetlen bizonyítékokkal szemtül szemben, amiket magáról le nem bír hárítani többé, amik rajta feküsznek lelkén, minden idegén, hogy zsibbadtan áll meg az érverés szívében, hogy a világ elsötétül káprázó szemei előtt, hogy a halálsápadt arc megelőzi színével a halálítéletet. Ez ellen nincs védelem.

Egy percig az a mentő gondolat villant át lelkén, hogy hisz ez idegen nyelven van írva, még nem tudják, mi van benne. Egy lépésre van a kandalló; ha elégetné hirtelen, ki tanúskodnék? De azt az egy lépést megtagadták izmai; el volt zsibbadva; nem tudott mozdulni, és nem tudott összeroskadni.

– Kicsike leányom – szólt az öregúr hozzája, nagy gyönyörűséggel tömve keselyűgörbe orra alá az ördöngös fűtőszert, amit burnótnak neveznek. – Ne haragudjál rám azért, hogy ez irkafirkákat figyelmemre méltattam; nem akarom nekik hasznukat venni. Eleget tudok belőlük. Mármost csak légy szíves rám hallgatni.

Henriette tekintete nem bírt megválni nagyatyja vértől eresült szemeitől, azt hitte, hogy ezek a szemek mind szívén szúrnak lassan keresztül.

– Te nem akarsz férjhez menni egy kitűnő férfiúhoz, ki kezedet kéri, kit családod nagyra becsül, ki gazdag és előkelő ember; hanem akarsz inkább elszökni egy semmi emberrel, aki maga sem tudja még, hogy miért van a világon; s ha ezt nem engedik, inkább akarsz erőszakosan meghalni mindnyájunk csúfjára, szégyenére, hogy vele együtt hallhass meg. Ez a szándék nem szép volt tőled. Igaz, hogy mi igen rosszul bántunk veled, különösen én kiállhatatlan, kegyetlen voltam hozzád; hanem azért ezt mégsem kellett volna tenned. Látod, most ezzel igen sok galibát csináltál mind saját magadnak, mind más embereknek is. Ülj le, kérlek; hiszen reszketsz! Magam hoznék széket számodra, de látod, hogy nem kelhetek; ez az átkozott köszvény, az éjjel sem aludtam miatta, mindig terólad gondolkoztam.

Henriette csakugyan elfogadta a kínálást, leült; hiszen különben le kellett volna roskadnia.

– Azok után, amiket ez iratokból megtudtam, csakugyan nehéz is lett volna el tudnom aludni; mikor azt sem tudom, hogy kin kezdjem és kin végezzem a töprenkedést. Te légy-e eszemben, ki családodat meg akarod gyalázni; vagy az a fiú, ki közbenjáróul szolgált, vagy az a gondatlan ifjú, aki vakságában méregkeverő is tudott lenni?

Henriette közbe akart szólani, de nyelve megtagadta a szolgálatot, mint aki álmában akar kiáltani, és mellén ül a nehéz álomlidérc. Most kezdé még csak sejteni a veszély nagyságát.

– Látod, kedves kislányom, ha most valami kegyetlen, szigorú öreged volna, valami vén tigris, amilyennek te tartasz engemet: az ilyen eset után nem cselekednék mást, mint legelőször is tégedett elküldene egy apácakolostorba, s örök időkre elrejtene a világ elől.

Henriette nagyot sóhajtott. Ez a fenyegetés vigasztalásként hangzott most előtte.

– Másodszor azt az elvetemült fiút, ki nem átallott oly fiatal létére testvérének ravasz kerítője lenni, beküldené valami katonanevelő intézetbe; tudod vannak olyan szigorúságokrul nevezetes intézetek, ahová csak a megjavíthatatlan korabűnös ifjoncokat szokás beadni. Ő azt nagyon megérdemelné.

„Szegény Kálmán!” – gondolt reá a testvér. Nagyon szerették egymást.

– Harmadszor pedig azt a könnyelmű fiatalembert, ki részt vett ez öngyilkolási tervezetben, pörbe fogatná; mert a halál nem játékszer, édesem, s méreggel tréfálni tiltva van. Azt bizonyosan elítélnék öt-hat évi sáncfogságra, ami rá nézve is üdvös lecke volna.

– Nagyatyám! – sikolta fel a kínzott gyermek. Ez az utolsó feloldá hangját és könnyeit. Térdre rogyott előtte, és annyi ártatlan könnyet sírt kezére, hogy abban kezeinek régi foltjait lemoshatta volna.

– Jól van, kedves leánykám, látom, hogy sírsz; van bizodalmad hozzám. Én nem vagyok az a tigris, aki a kis gyermekeket megeszi; amiket mondtam, azoknak csak lehet, de nem szükség megtörténniök. Én nem akarok kegyetlen, bosszúálló lenni. Én nem akarok semmit tudni azokról a megbántásokról, amik ez iratokban ellenem feljegyezve vannak; te magad segíts magadon, s intézd el sorsodat. Nézd meg, hány az óra most. Jegyezd meg magadnak. Eredj szobádba, és fontold meg jól, hogy mit tégy. Két óra múlva, pontban két óra múlva ismét hívatni foglak, azalatt határozd el magadat. Inkább akarod-e, hogy családunk rangjához illő dísszel és illendőségggel egy hozzád illő derék férfinak nejévé tegyünk, és arról, aki soha nem fog emelkedhetni, lemondj, és őt elfelejtsd; vagy pedig inkább akarod, hogy a fátyolt fölvedd, ami a világtól örökre elrejt; – hogy testvéredet fegyintézetbe küldjem, s bűntársad ellen mengindítsam a bűnvádi pert? Ez iránt határoznod rád van bízva. Két óráig gondolkozhatol fölötte; azalatt idehívatom ügyvédemet, s aszerint, amint határozni fogsz, ő felteszi vagy a házassági szerződést, vagy a bűnvádi feljelentést; terajtad függ. Most tedd vissza az iratokat fejem alá: gondold meg, hogy ezeket csak mint menyasszonyi hozományt fogod tőlem visszakapni. Eredj szobádba, gondoskodom, hogy két óráig senki ne háborítson …

A lyányka gépileg teljesíté a parancsot, visszaadta a végzetes iratokat s eltávozott szobájába; ott megállt egy virágcserép előtt, és nézett annak zöld leveleire egy óráig megmozdulás nélkül.

Egy szép nagy példány viaszvirág volt az, egyike azon csodás tenyészetű délszaki növényeknek, amik nem hullatják el leveleiket soha; amiken az évszak nem változtat, amik olyan szépen képviselik az állhatatosságot.

Ezen szép növénynek az a csodás tulajdonsága van, hogy bármelyikét kövér, fényes leveleinek ültessék is el a földbe, a magányos levél gyökeret ver, ágakat hajt, egész felfutó indás bokor lesz belőle, melynek viaszfényű virágfürtjei valami tündéri illatot árasztanak.

Három év előtt egy jogászbálban kapott egy virágcsokrot Henriette Szilárd kezéből, azon a napon, melyen először szóltak egymással, aközött volt egy ilyen örökzöld levél, azt ő otthon elülteté cserépbe, a növény megeredt, kihajtott, évrül évre nagyobbra nőtt; Henriette nevet adott neki: „Szilárd”-nak nevezte, órákig elandalgott mellette, lesve levelei fejlődését, indái hajlását, s beszélve véle, mint élő emberrel, magába; – és arról nem tudott senki semmit. – Óh, a gyermekek szívei úgy tele vannak sejthetetlen titkokkal.

Egy hosszú óráig állt e virág előtt: vajon mit beszélhetett vele? Felelt az neki? Kérdezett tőle valamit? Kérdezte tőle talán, miért olyan erősek, olyan változatlanok azok a sötétzöld levelek, sokkal változatlanabbak, mint az emberek szívei; kért-e tőle kölcsön erőt, kitartást – vagy talán bocsánatot, búcsúvételt?

Annyi bizonyos, hogy midőn elfordult tőle, kétségbe volt esve, kezeit összekulcsolta fején, úgy járt alá s fel a szobában, s valahányszor ismét a virág előtt megállt, úgy tett, mint akinek a szíve akar megszakadni.

Pedig az idő haladt, az óra olyan rövid, mikor az ember azt akarná, hogy hosszú legyen. De nincs menekülés, nincs segítség sehonnan, senkitől. Magára van hagyatva, a világon senkije sincs, csak az az egy virág, akit magában „Szilárd”-nak nevezett el. Ha ezt tudnák, azt is elvennék tőle, talán kitépnék gyökerestül, s kihajítanák az udvarra; vagy becsuknák sötét pincébe a helyett, akit képvisel.

Az egymás után futó percek határozásra intenek; végezni kell! Még egyszer kedves virága elé lép; nem sír már, nem tördeli kezeit; józan eszéhez tért. Egyenkint összecsókolja mindenik levelét annak a szép virágnak: Úgy hasonlítanak is e levelek egy csukott emberi ajkhoz. Már kopogtatnak is ajtaján; Demeter úr követe jön, a leány gyönge testén végigfut a hideg borzadás: „megyek már!” és egy perc múlva nem látszik arcán sem könny, sem bánat, sem félelem; csak a hófehér nyugalom.

Az öregapja szobájában ismét együtt vannak a családtagok; kívülök jelen van Sipos úr is. Ez ügyben ő is avatott már. Henriette azt természetesnek találja. Szilárd az ő rokona.

– Nos, kedves kis unokám – szól Demeter úr, helyet mutatva Henriette-nek az asztal mellett, melynél a többiek ülnek –, határoztál-e magadban?

– Határoztam.

– Fátyol vagy főkötő?

– Nőül fogok menni.

– A báróhoz?

– Hozzá.

Lángainé vállat vonított, János úr diadalmasan csapott térdére, Sipos úr könnyebbült szívvel sóhajta fel.

– Tehát ezen nyilatkozatodban megnyugodhatunk?

– Meg – felelt a leány csodálatos bátor és nyugodt hangon –, hanem kérem most én is föltételeimet elmondhatni, miket e határozathoz kötök.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is bizonyos akarok afelől lenni, hogy Kálmán öcsémet nem fogja senki üldözni; azt nem fogjátok megengedni, hogy velem jöjjön.

– Azt az egyet nem.

– Én pedig nem engedem, hogy itt maradjon. Küldjétek el más valami városba; annyit beszéltek rangotok, gazdagságotok felől; neveltessétek őt aszerint.

A gyermek két óra alatt két évtizeddel lett vénebb, úgy beszélt a családtagokkal, mint egy meglett ember.

– Helybenhagyjuk – felelt rá Demeter úr –, úgyis jobb, ha nem látjuk egymást.

– Másodszor, kérem, hogy megszokott bútoraimat, virágaimat szabad legyen elvinnem oda, ahová mennem kell.

– No, ez is megadható. Ártatlan női szeszély. Legyen.

– Harmadszor: azon iratokat, amit nagyatyám ismer, adják vissza mind annak, akit azok legjobban érdekelnek.

– Helyesen – szóla Demeter úr –, megígértem, hogy megtalálod azokat menyasszonyi hozományod között. Sipos úr lesz szíves azokat kezéhez venni, s az illetőnek kézbesíteni.

Sipos úr meghajtá magát, s átvette a szomorú tanújeleket.

– És most, leányom, előtted a házassági kötvány, a báró már aláírta, s a mellékszobában várakozik határozatodra; mutasd meg, hogy szép írásod van.

Henriette valóban megmutatta azt, odaírta nevét olyan vékony kis gömbölyded betűkkel, mintha valami tündér lehelte volna oda.

– Még egyet, kedves kisasszony – szólt hozzá nyájasan Sipos úr –, minthogy már a toll a kezében van, legyen szíves e visszaadott iratok táblájára felírni egy bizonyos szót, azt a bizonyos nevet, vagy mit, amit kegyeden kívül még csak egy ember tud; annak bizonyságaul, hogy a lemondás őszinte és tartaléktalan.

A leány sokáig nézett azokkal a titoktartó sötét szemeivel az ügyvéd szemeibe. Hatalmában állt őt megcsalni, ha akarja; az ügyvéd tudta jól. Írhatott oda akármi nevet, a másik, a delejes háló másik tényezője, nem fogja elárulni, ha hamis volt.

Nagy csendben odahajolt a csomag fölé, s szokatlanul megnyomva a tollat, odaírá ezt a barbár hangzású nevét egy szép fényes csillagnak: „Mesarthim”, azzal letette csendesen a tollat; semmi szenvelgés nem látszott arcán; semmi színpadra hozatala kínos érzelmeknek. Bejöhet már a vőlegény!

… Vajon az igazi jelszót írta-e oda? …

Sipos úr ezek után rendén elvégzé a törvényes teendőket az eljegyzés körül, s miután azokkal nem volt többé semmi dolga, engedelmet kért eltávozni, és hazament. Hóna alatt vitte azokat az elfeledni való iratokat. Azt egy cseppet sem hitte, hogy ebből még valami hosszabb időkre fennmaradó baj legyen. A kisasszonyból előkelő asszonyság lesz, meglesz minden kényelme, kívánsága, amit pénzen meg lehet venni: hány ember boldog tudna lenni, ha csak a mindennapi kenyérért nem kellene a holnappal tusakodni. Azzal, hogy az előkelő asszonyságok miért nem boldogok, győzne valaki törődni? Minthogy ők nem éheznek és nem fáznak, unalmukban bajokat képzelnek maguknak, azokkal vesződnek. Szilárd is majd elfelejti a leányt, ha az esze megjő; Pest nagy város, sok szép delnő lakja; nem kell senkinek egy miatt elveszteni a lelkét.

Mikor aztán hazaért, ő maga kereste fel Szilárdot szobájában, mely olyan csinos és rendes volt, amilyen nem szokott minden nőtlen férfi szobája lenni. Olyan ember ez, aki szereti magát otthon jól találni.

– No, kedves öcsém. Hozok számodra orvosságot. Tudod: az orvosság rendesen kesernyés, émelygős; de annál használátosb. Ahogy előre megmondám: a kisasszony meggondolta az állapotokat, s jobbra határozta el magát; beleegyezett a báróvali házasságába, az eljegyzés már meg is történt, a házassági szerződést előttem írták alá.

– Az meglehet – szólt Szilárd fagyosan.

– Kedves barátom. A leány nem csinált olyan szomorú képet, mint te itt, igen erős volt, és elhatározott; én bámultam azt a nyugalmat, amivel családjához beszélt, forma szerinti békepontokat diktálva nekik, mint valami kapituláló vár parancsnoka. Óh, ez igen derék, okos leány Egy könnyet nem ejtett előttünk; pedig én elhiszem, hogy ez neki sok fájdalmába került.

– Óh, neki sok lélekereje van.

– Kívánom, hogy neked is annyi legyen. Itt vannak bohókás irataitok; ezeknek kiadatása is egyik kitűzött feltétel volt. Mint hallám, Margari barátunk kerítette ezeket kézre. Nono, csak ne tessék úgy szikrázni az úrfi szemeinek. Ezt nem lehet duellumra kihíni, mert nem megy ki, különben is Hátszegi titkára lesz ezentúl, s vele megy az Óperenciákra. Csakhogy ismét kezünkben vannak ezek a fatális penzumok. Többet ilyeneken ne törd a fejedet. A leány elmegy, te itt maradsz, egy év múlva elfelejtitek egymást.

Szilárd hidegen mosolygott.

– És az a szó, ami bennünket összetart vagy elszakaszt?

– Arról is megemlékeztem. Nagyon sokáig nézett a szemeim közé, míg valamit válaszolt rá. Én mondám neki, hogy őszinte és igaz szót várok. Erre ő ideírt e papírok hátuljára egy nevet; tekintsd meg.

Szilárd reszkető kézzel nyúlt a papírokhoz, kezébe vette, maga felé fordította, egy tekintetet vetett a leírt szóra, azután nem szólt semmit, nem kapkodott kezeivel szívéhez, ahogy a színpadon szokás, hanem amint állt, úgy végigesett a padlón, fejét belevágta az íróasztal szegletébe, hogy csak úgy dűlt belőle a vér.

– Itt van, ni! – Sipos úr a tenger fenekére kívánta az egész ostoba szerelmi tréfát, felemelte az élettelen ifjút; vizet borogatott a fejére, nem hitt segítségül senkit: minek ezt megtudni az egész világnak? Maga addig ápolta, locsolgatá, míg eszméletéhez tért, akkor szépen, szelíden beszélt vele.

– Ne vedd oly nagyon a szívedre, édes fiam, ezt a dolgot; én megengedem: nem akarom tagadni, hogy ez nagy fájdalom: de légy férfi, tanuld elviselni. Én is voltam fiatal; én is mentem keresztül hasonló iskolán; én is csalódtam, kinevettek. Gondold meg, hogy az ilyen fájdalomért mindenkit ki szoktak nevetni: legjobban azt, aki belehal. Ez már a világ sorja. Gazdag leány gazdag férjet választ, szegény legényről ábrándozik talán, együtt táncolnak, együtt sóhajtoznak, de mikor a kenyértörésre kerül a dolog, inkább nyúl mindenki a fehér, mint a fekete kenyér után. Te még fiatal vagy, fiatal szíven ejtett seb begyógyul. Te még boldog ember fogsz lenni valaha, s mosolyogni fogsz mostani bajaidon. Óh, még a te feleségedet most tanítják járni; akit te valaha nőül veszesz, csak ezért sem vall neked szerelmet, mert még most tanul beszélni. Legjobb lesz neked elhagynod Pestet. Különben sem neked való az ügyvédi pálya; te nagyon kényes vagy ahhoz. Fogadd meg, amit én tanácsolok. Eredj vissza Arad megyébe, Bence sógoromhoz, ki ott most főbíró; közel a tisztújítás, az ott szabadelvű megye, fiatalembernek ott nagy jövendője van. Neked a bírói pálya inkább illik lelkületedhez, aztán díszes hivatal is. Ott sokat használhatsz embertársaidnak és hazádnak is. Egy derék férfinak mindig van egy állandó kedvese, akit szeressen; mi magyarok hazának hívjuk azt. Őérte élni, tudod, hogy kötelesség. Észed, szíved, karod, tudod hogy nem Dunába dobni való egy asszonyszemély miatt; mert azokat nemzet kéri számon. Az öngyilkosokat az ilyen szegény országban, mint a mienk, megvetik, akár agyonlőtték, akár agyonbúsulták magukat, mért itt mindenkire szüksége van a közügynek. Tehát arra gondolj. Ma, a kedvemért, maradj szépen itthon, rakj vizes kendőt a fejedre, egyébre nincsen szükséged; holnap pedig szedd rendbe állapotaidat, hogy még e héten indulhass le Aradra. Sógorom nagyon fog örülni, mert ő is igen szeret téged; jobban mint én.

Szilárd nem állhatá tovább; odaborult a jó öregúr keblére, kezét ajkához szorítá, és sírt sokáig, zokogva, keservesen.

Sipos úrnak eszébe jutott, mit Szilárd apjától annyiszor hallott: „ez a fiú nem tud sírni, mióta anyját eltemették, nem látta könnyezni senki, akkor pedig kis gyermek volt”.

Két hét múlva végbement a mennyegző báró Hátszegi és Lapussa Henriette között, nagy pompával és illő dísszel. A menyasszony igen bátran viselte megát az egész szertartás alatt, köntösének hímzeteit s pompás hajékét, úgy hiszem, le is írták akkoriban a divatlapok.