Barátom Lajos!

Pestnek legszebb része leégett.

Fáj bennem a lélek, fenekig keserű a szívem ennyi pusztulás láttára. Szegény Pest.

Azonban most nincs idő verseket írni a pusztulás képeiről. A romok nagyszerűségében eszembe jut, hogy e romok a mieink. Ki fogja őket újra fölépíteni?

És kellett e keserű csepp az örömpohárba. Ez megóv bennünket a mámortól, mit a győzelmi hírek hallásából ittunk. Eszünkbe jut róla, hogy egy megnyert csata után mennyi sebet kell bekötöznünk!

Emberek sebeit begyógyítja az isten vagy a halál, hát azon sebek behegesztéséről, mik egy ország jóllétén vannak ütve, gondolkozik e valaki?

Jut-e eszetekbe, mikor a harci jeleneteket hírlapokból olvassátok vagy halljátok elmondani a szószékről, hogy ott igen sok fájdalom volt, mi nincs leírva, minek nincs hang adva?

Gondolkoztok-e róla, hogy e fájdalomnak orvoslásra van szüksége. Hogy a nemzetnek, míg egyik kezében a kardot fogja, másik kezével házat kell építeni, földét szántani s sebeit kötözni.

Leégtek falvaink, a Bánát földei vetetlenek, Arad, Nagyenyed, Komárom romok, Pestre nem ismersz rá, vidékeink kiélve, ipar, kereskedés törpén, népességünk megfogyva.

Én nem tartozom kapacitások közé, kik eszméik és hatáskörük erejével a nemzetet boldogítani tudják – és hiszem, hogy fogják is. Én csak a mindennapi emberek egyike vagyok, ki veleérez a tömeggel, s ki titeket figyelmeztet, hogy hol kell tenni és mikor, ki elmondja, hogy hol fáj legjobban, s hol sürgetős a segély.

Nem szólok egyesekről, hisz én is vesztettem sokat – de az nem jut eszembe, fiatal vagyok, majd visszaszerzem. Vesztette más félkarját s mégsem zúgolódik. De mit a haza vesztett, annak gondja nehezül lelkemre.

Egyesek kárait megtérítheti az ország, de hát az ország kárát mely isten térítendi meg?

Hidd meg nekem, ha az átkozott emlékű dinasztiának sikerült volna bennünket legyőzni, elveszett volna azon pusztítás miatt, mit tulajdon országain elkövetett.

Magyarország kipusztítva, kirabolva jutott vissza reánk. Eggyel ugyan gazdagabb, mije sohasem volt, a szabadsággal. De a szabadság, a dicsőség még nem elég a nemzetnagyságra. Oda jóllét, anyagi jóllét kell. Egy egész ország jólléte.

S ide nagyszerű eszközök kellenek.

Most már semmi provinciális érdek sem szorítja Magyarországot háttérbe, alkalma leend naggyá, tehetőssé tenni.

Földészete, ipara, kereskedése, bányászata leend. Hisz mindene, mindene van. De most mindene meg van rongálva.

Ezeket kellene helyrehoznotok. Sok köztetek az okos ember, ők tudni fogják, miként kell. Én csak annyit tudok, hogy „kell”.

És azt kell rögtön. Ahol legkisebb tere van a működésnek, el kell azt foglalni. Aki nem harcol, dolgozzék, tegye azt, amihez ért. Erre nem lehet azt felelni: most nehéz napok vannak, nem érünk rá gyárakat állítani, vizeket szabályozni, épicier gondokkal vesződni; épen a nehéz napok okai annak, hogy mindenki minden módon siessen használni hazájának. Mert a csaták napjainál még nehezebb napok is vannak, és azok az éhség napjai.