Midőn a királyok a népek fejére ültek s isten nevében nyomorú életet és nyomorú halált osztogattak édes fiaiknak; midőn a királyok kivették a nép szájából a kenyeret, szívéből a vért s adtak nekik helyette rabszolgaságot és koldusbotot; midőn a királyok játszottak a nemzetek fejével, adták, vették, osztották az országokat– a jó királyok, akkor sem feledkeztek el keresztyén voltukról, s kiket nyomorúkká tevének, megsiratták és mondák: szegény nép!
A nép éhezett, a nép sírt, a nép elvérzett.
Szegény nép! azt mondá a király.
A nép viselte láncait, viselte koldusbotját, gályát húzott, vagy földönfutó lett.
Szegény nép, azt mondá a király…
Fordult a kocka.
Jön az idő! Jön megállíthatlanul, midőn a bálványimádásoknak végeszakad, a nép nem fog aranyos fejű bornyúk előtt térdelni többé, nem csókolandja a tigriskörmöket, miken önvérének szagát érzi, hanem ledobja nyakáról álszenteit.
Semmik vagytok!
Dicsőségtek álom. Volt és nincs és nem lehet többé.
Jön az idő, melyben a népek hajtóvadászatot tartandnak a királyokra, üldözni fogják e koronás vadakat egyik ország szélitől a másikig, s nem lesz azoknak maradásuk sem e földön, sem a másvilágon.
Ez az idő nem messze van. Talán már benne is vagyunk.
Illő, hogy a népnek is jusson eszébe keresztyén volta. Legyünk emberek, s midőn e fölkent szerencsétleneket bujdosni eresztjük, ne mulasszuk el őket megsiratni: szegény király, szegény koronás király!
Milyen magasról estél alá és mily mélyen.
Mikor mindenki szomorú volt, te voltál egyedül a kéjelgő most, midőn mindenki örül, te magad vagy, aki sírsz.
Mikor mindenki rabszolga volt, te voltál egyedül, kinek minden szabad volt – most, midőn mindenki szabad, te magad vagy a száműzött.
Süket voltál, mikor a nép fájdalmai szaván beszélt hozzád most néma vagy, midőn neked fáj, és nem mered kimondani, hogy mi…
Szegény király, szegény koronás király.
Mindenkinek van hazája, neked nincs. Mindenkinek van öröme, reménye, neked nincs. Az isten mindenkinek áldást osztogat, te vagy egyedül átok alatt…
Szegény király.
Szegény megbukott félisten. Sem isten, sem ördög nem lehet belőled, mert ember vagy, s ember nem lehetsz többé, mert király voltál.
Midőn fejedre hagytad tenni az arany szarvakat, beírtad nevedet azon boldogtalanok sorába, kik milliók közül kiválva erőszakot tesznek a természeten, hogy számukra külön teremtsen minden örömöt.
Kiknek ülőszéke a népek sírja, kiknek itala vér, kiknek a nemzetek nyögése dajkaének, kiknek nyugalma a rabláncok zörgése, játéka háború.
Hová fogsz menni? Étlen, szomjan, álmatlanul, örömtelenül.
Mert a te ételed nem emberi étel, álmad nem emberi álom, örömöd nem ember öröme.
Ez a világ nem a te világod. Az emberiség nem fogad fiává.
A mennyország nem a te hazád. Áldozataid képe visszarettent onnan.
A pokolban sincs helyed. Az kikacagja halavány arcodat.
Hová fogsz menni? Testvértelenül fogod társaiddal bejárni a világot, mint vésztjósló üstökös csillag, s ha találkozol magadhoz hasonlóval, vissza fogsz rettenni tőle, s ha a forrásból inni akarsz, vissza fogsz rettenni saját arculatodtól…
Szegény király, szegény koronás király.
És ha meghalsz.
Ha isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni istennek semmi virága, puszta lesz az, megátkozott porod miatt messze téren kivész minden, ami zöld, s századok múlva a késő nemzedék, hol kopár, fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve.
Mert átkozott lesz a fű, mely sírodon gyökeret ver, és áldott lesz az, mely palotád köveit fogja lepni.
A népek pedig boldogak leendnek, s örömeik zaja nem hagyand aludni mély sírod fenekén.
A templomokban sokáig fogják nevedet az imádságban emlegetni ott, hol az árvízről, döghalálról s az isten egyéb csapásairól van szó.
És senki, senki nem fog megsiratni téged.
A gyávák megszűnnek félni, a bátrak gyűlölni tégedet, rokonaid megszűnnek szeretni és megtagadnak.
Elfeled mindenki. Elmúlsz, elenyészel…
Szegény király, szegény koronás király!