No, hát jól van. Ez is megesett. Bizonyosan nem én voltam az első ember, akin ilyenforma tréfa keresztülment. Más sem igen halt bele. Gondoltam, majd csak én is beletörődöm.
Hanem hát egy igen rossz szokásuk van a niemengenieknek, amiben más közönséges emberektől különböznek. Más országban, ha valakit az a szerencsétlenség ér, hogy a felesége összetéveszti valami más emberrel, hát az olyan férjet csak a háta mögött szokták kinevetni, s ha jön valahová, nagy ajtót nyitnak előtte, hogy beférjen rajta a szarvaival: ezek azonban szemtől szembe csúfolják ki a bajba keveredett embert. Az asszonynak elnézik, hogy hibázott, hanem a megcsalt férjet halálra bosszantják.
Föltettem magamban, hogy jól van hát, megbocsátok a feleségemnek, behunyom a fél szememet; de amint kimentem az utcára, mindjárt kész volt a bosszúságom. Minden szemközt jövő megállított, felséges úrnak címezett, s a koronáim után tudakozódott (többesben). Egyik azt kérdezte tőlem, hogy nem volt-e azóta látogatóban nálam a Majmúna tündér? Másik azt mondta, hogy ő is látott már egy gólyát, amelyik egy pólyás gyermeket vitt a csőrében, a levegőben repülve. Ha valahova mentem, s a kalapomat letettem, mikor föl akartam tenni, már ki volt lyukasztva a teteje, s ha kérdeztem, ki tette azt, azt mondták, a saját szarvam lyukasztotta ki. Postán rám küldték levélben a „nyámnyila-oklevelet” (Szimándli diploma). Éjjel odajöttek az ablakom alá, s az egész történetemet elénekelték csúfondáros versekben elejétől végig. S reggelre odafestettek az ajtómra egy embert, aki kakason lovagol.
Dühödt voltam, mint a tigris.
S nem védelmezhettem magamat.
Más országban bezzeg hamar segít az ember magán az ilyen üldöztetések ellen. Odaküldi a kartellhordóit a legelső gúnyolódóhoz, s kihíja egy szál kardra, s megeteti vele a vasat. A többi aztán csomót köt a nyelvére. De itt legelőször is nem kap az ember senkit, akit a kartellel elküldjön, s ha levél útján vagy személyesen provokálja az ember a megsértőjét, annak a legelső dolga az, hogy elszaladjon a polgármesterhez, s feljelentse, hogy őt meg akarják gyilkolni. Ha pedig felfricskázza az ember az elégtételt adni vonakodót, az viszi rögtön a megbántott orrát a markában a soltészhoz, s fizettet az emberrel három márkát az egyszerű fricskáért, hatot a pofonnal összekötöttért. Úgyhogy a feleségem nem győzte a sok bírságot fizetni helyettem a mindennap felpofozott gúnyolódókért, én pedig egyebet sem tettem, mint mindig a törvényszéket laktam a sok testi sérelem miatti megidéztetések következtében.
Ezt a veszett állapotot se én nem állhattam ki sokáig, se a feleségem.
Az asszony mindig beteges akart lenni, amióta hazakerültem. Egyszer aztán azt mondta, hogy neki nagyon szükséges volna fürdőre menni: menjünk el Vlissingenbe.
Hát én kaptam rajta: gondoltam, hogy majd ott lerázom a nyakamról a sok csúfolódó rosszakarómat.
Dehogy ráztam le. Hát nem mindennap írtak utánam levelet, amiben otrombául sértegették férji becsületérzésemet!
Egyszer a többi között egy ilyen tartalmú levelet kaptam:
– Óh, te bolond! No, ugyan nagy szüksége is van a feleségednek a Majmúna tündérre, hogy őt az Ararát hegyére elszállítsa; elviszed te őt oda magad is a saját tevehátadon. Hát nem tudod, hogy éppen Vlissingen az az Ararát hegye, ahová a Danesh tündér a feleségednek a férjét elvitte, aki nem te vagy. Most is az küldött a számára egy újdonatúj főkötőt, piros bársonyból, aranypaszománttal, csipketarajjal; valahányszor azt felteszi, az mindig azt jelenti, hogy ma elmegy az uram hazulról. Óh, te Andapálkatonája!
No, már ez mégis több volt az elégnél! A feleségem csakugyan azokban a napokban kapott egy olyan főkötőt, amilyen a leírott, s mikor azt feltette, olyankor mindig úgy tetszett, mintha mosolygósabb volna az arca, mint egyébkor.
Elkezdtem vele e miatt a fejkötő miatt veszekedni. Kértem, hogy ne viselje, vagy ha felteszi, hát ne menjen ki vele sétálni. Csak azért is viselte. Ha dühösködtem, a szemem közé nevetett. Engem pedig bosszantott az a főkötő kimondhatatlanul.
Egyszer aztán valami üzleti dologban el kellett mennem Antwerpenbe.
Azt már tapasztaltam, hogy az asszonyok olyankor, mikor a férjeik valami útra készülnek, rendkívül gyöngédek hozzájuk. Az én feleségem ezen a napon olyan szeretetre méltó volt hozzám, hogy még el is akart kísérni egy darabon gyalog, minthogy a vlissingeni fürdőtől a tengerparton végig nem szabad kocsival járni. Nem hagyta magát lebeszélni róla. Nekem pedig mintha súgta volna valami, talán az a fehér galamb ott a vállamon, hogy ne engedjem őt magammal jönni: jobb lesz mind a kettőnkre nézve, ha ő otthon marad. De már a fejébe vette, hogy elkísér, s nem hagyta magát leverni.
Megint azt a piros bársony főkötőt tette fel. Én megint pöröltem miatta. Ő jól kinevetett.
– Óh, te bolond! Ugyan kitől féltenél ott a homokbuckák között, ha csak a sirályoktól vagy a földikutyáktól nem? Méltóztatnak, kegyelmes uraim, ismerni azt a vidéket? Ha nem, hát leírom néhány szóval.
Egy elátkozott homoksivatag az egész, messze nagy területen, ahol mély pocsóták s magas homokbuckák váltogatják egymást, telenőve rőt színű bozóttal, rekettyével és hangafával, ami egy se nő olyan magasra, hogy a legelésző tehén szarva ki ne lássék belőle, amit a pásztorok hosszú lábtókon őriznek. Ezt a lakatlan kietlent egy hosszú, levert cölöpzetre rakott töltés választja el a túlsó oldalon messze elterülő sívó homoktól.
Ez a sívó homok valami rettenetes elem. A föld és a víz egyesülve egy közös célra: megölni mindent, ami útjába akad. A két éltető elem olyan alakulásban, ami csak halált adhat. A sívó homok felszíne száraznak látszik, olyan hullámok látszanak rajta, mint magán a tengeren. Tengerhomok az, fölül kiszárasztva a széltől, alul felnedvesítve a tengertől. Nem látni azon semmi nővényt.
S jaj annak az embernek vagy állatnak, ami véletlenül beletéved, ha csak szárnya nincsen. A süllyedő homok egyszerre csak megindul alatta, s attól a pillanattól fogva el van veszve. Ha az egyik lábát fel akarja emelni, a másik még mélyebbre süllyed. Eleinte csak tréfának veszi: azt hiszi, ki lehet onnan menekülni. De az elnyelő homoknak nincsen feneke. Úgy szíja befelé az embert, mint a kígyó a szájába fogott galambot, ízről ízre. Mikor már övig lesüllyedt, akkor kétségbeesik a küszködő; érzi, hogy nincs szabadulása, s minden mozdulatával még mélyebbre fúrja maga alatt a sírt, míg lesüllyed válláig, a homok az ajkáig ér; hasztalan kiált, senki sem segíthet rajta: aki hallja a jajgatását, az is elfut, mert a mentségre sietőnek is vele együtt kell meghalni. A homoksír összecsukódik a feje fölött, s aztán csak egy kerek tölcsér a sívó homok közepén mutatja még, hogy hol múlt el egy ember. Az első szél azt is eltakarja.
Tehát jobbról volt a buckás semlyék, balról a sívó homok, középen a töltés: mi ketten azon sétáltunk végig karöltve.
– Látod, kedvesem – mondám a feleségemnek –, milyen boldogul élhetnénk mi egymással, ha senki se háborgatna bennünket. Az én boldogságomból például semmi sem hiányoznék, csak éppen az a piros bársony fejkötő. De úgy, hogy ne viselnéd.
– Csodálatosan egyetértünk – mondá az asszony. – Látod, nekem sem hiányzik a boldogságomból semmi, csak ez a piros bársony fejkötő; de úgy, hogy viseljem.
– Hát viseld, nem bánom; viselj három piros bársony fejkötőt egymás hegyében. Csak azalatt, amíg én odaleszek, ne viseld ezt az egyet.
– No, hát nem viselem.
– Esküdjél meg rá.
– Én bizony nem esküszöm, mert akkor ha meg nem találnám tartani, esküszegő lennék, s az nem volna érdemes egy fejkötőért.
– De hát kedvesebb neked az a fejkötő, mint én vagyok?
– De hát annyira gyűlölöd te ezt a fejkötőt, hogy miatta engemet is gyűlölsz?
– Van okom ezt a fejkötőt gyűlölni, s nem akarom, hogy ez az ok terád is átszármazzék. Fogadd meg, hogy nem teszed fel addig.
– De nem fogadom meg. Csak azért sem. Ne légy olyan rigolyás.
– De ha én megmutatom neked, hogy nem fogod azt viselni!
Olvasd el, mit írnak nekem Niemengenből.
Azzal kivettem a tarsolyomból az említett levelet, s odaadtam neki azt, hogy olvassa el.
Az asszony arca olyan vörös lett erre, mint az a fejkötő.
Lábával toporzékolt, s a fogait összecsikorította.
– Mármost csak azért is viselni fogom ezt a fejkötőt! – kiálta: s a levelemet összegyűrve, odahajítá a sívó homok fölé.
– No, hát azért sem fogod viselni! – ordíték én magamon kívül, s letépve a búbjáról a főkötőt, utána hajítám azt a levélnek a sívó homokra.
Hogy erre a jelenetre mi következett? – azt csak akkor lehet igazán elképzelni, ha először leírom a feleségemnek az alakját.
Mert tudni való az, hogy Hollandiában is szoknak a házastársak egymás között verekedni, csakhogy ott aztán rendesen a férj megy panaszra a bíróhoz a kapott kék szemével: az asszony döngeti el az urát. Az én feleségem pedig egészen ahhoz való asszony volt. Nálamnál fél fejjel magasabb; széles vállakkal és hatalmasan kidomborodó kebellel. Kinyújtott karral el tudott egy kisgyermeket a tenyerén tartani, s azok olyan tenyerek voltak, hogy akit azoknak egyikével képen felejtett, annak nem kellett visum repertum. Hát ennek az asszonynak mertem én a piros bársony fejkötőjét letépni a fejéről.
Abban a pillanatban, mint a megdühített elefánt, nekem jött az asszony, s úgy taszított mellbe két ököllel, hogy én hanyatt bukfenceztem le a magas gátról a zsömlyékes oldalra, s egyenesen fejjel bele egyikébe azoknak a pocsétáknak, amik tele vannak azzal a keserű, sós, szikes latyakkal, amiben még a pióca sem terem meg, s ami úgy csípi az embernek a száját, ha véletlenül belekóstolt, mintha nyers tormát kapott volna be. Hozzá még fejjel lefelé estem a kátyúba, s az meg a fenekén tele van holmi leülepedett iszappal, aminek megint az a jó tulajdonsága, hogyha az ember bőrét bekenik vele, hát úgy felmarja, mint a csalán. S nekem az egész fejem állig belement ebbe az iszapba. Csak nagy lélekjelenlétem szabadított meg, hogy oda nem fulladtam, ami nagyon megeshetett volna. A legjobb úszó is elfelejti az egész tudományát, mikor fejét az iszaptól eltemetve érzi. Nagy nehezen, de mégis kikecmelegtem, s vaktában kikapaszkodtam valamerre a pocsétából. De nem láttam én se eget, se földet, mert a két szememet úgy marta az a finom kristályokkal teljes iszap, hogy ki nem bírtam nyitni. Nagy idő telt bele, míg kiprüszköltem a keserű moslékot, amivel orrom, szájam tele lett; s a két szemem világáért sokáig kellett a két öklömmel küszködnöm, míg annyira jutottam, hogy ismét látóvá legyek; de a fülem még akkor is csengett, hogy nem hallottam vele semmit.
Feltápászkodtam nagy nehezen; de mint afféle vízbefúlástól megmenekült embernek, akinek még azonfölül az egész bőre is úgy ég, mintha csupa hólyaghúzóval volna beragasztva, csak azután kezdett lassankint még arra is gondom lenni: hogy hát egyéb baj nem történt-e a világon? A feleségemet nem láttam sehol; vajon hová lett? A nagy krákogástól, prüszköléstől nem tudtam kiáltani, hogy a nevén szólíthattam volna. Hogy a töltésre fölmehessek, messzire el kellett gázolnom a süppedékben; mert ezen az oldalon a cölöpzet meredeken áll, minden burkolat nélkül. Amíg egy feljárót találtam, abba is jó idő belekerült. Egyszer aztán felkapaszkodtam mégis, s szétnéztem, hogy merre van a feleségem. A hosszú töltésen nem volt. Azután elnéztem a sívó homok felé, s arra aztán a vér aludt meg ereimben attól a látványtól, ami ott várt rám.
Az esztelen asszony utánafutott a kedves főkötőjének, s meg is kapta azt, s föl is tette a fejére. De már amikor én láttam, csak a feje látszott ki a sívó homokból meg a két fölemelt karja.
Rettenetes kép volt! Szemei rám voltak meredve, mint egy iszonyú bűnvád. Két keze görcsösen szétmeredt ujakkal kapaszkodni látszott a megfoghatatlan semmiségbe. Szája nyitva volt, de nem volt már hangja: még élt, és már el volt temetve.
Nem gondolkoztam semmiről, csak rohantam feléje egyenesen; hogy kiszabadítsam.
Amint ezt meglátta a süllyedő asszony, hirtelen alácsapott a két karjával haragosan a homokra, mire a vállai kiemelkedtek, hanem a karjai süllyedtek alá. Talán el akarta dugni előlem a kezeit, hogy meg ne foghassam.
Úgysem foghattam meg, mert alig tettem ötven lépést a sívó homokban, egyszerre csak lesüllyedt a lábam alatt a föld.
Ekkor vettem csak észre, hogy magam is minő veszélyben forgok. Annyi józan ész vagy tán életösztön megmaradt nálam, hogy hirtelen arcra vessem magamat. Így nagyobb területre elosztva a test terhe nem süllyeszti azt oly gyorsan alá. Azután óvatosan majd az egyik kezemet, majd a másik lábamat húzva ki a homokból, megkísérlém visszafelé csúszni hasmánt a halálos területről. Végtelennek tetsző időbe került az, míg így hátrafelé mászva, odább vonszolhattam magamat, s ezalatt folyvást látnom kellett magam előtt azt a szemem láttára elmerülő alakot, utóbb csak egy fejet már, mely vonalról vonalra süllyedt el előttem, s azalatt folyvást a szemembe nézett izzó, lángoló, aztán meg fagyos, kőmerev szemeivel, s amíg az ajkai nyitva voltak, olynemű zúgás volt a fülemben, mintha az egész tenger csapkodná benne a sziklákat, s minden hullám és minden szikla ezt kiáltaná: „átkozott!”
Mire a gáthoz visszatértem, a rémülettől izzadva és reszketve; aztán mikor onnan a magasból széttekintettem, már akkor csak a piros főkötő látszott még a sívó homokon. Egy hirtelen kerekedő szélcsapás a tenger felől felkapta azt is, s elkezdte gyorsan felém hempergetni. Én futni kezdtem, hogy utol ne érjen.
Én aztán futottam eszeveszettül. Futottam úttalan vidékeken keresztül. Neki a buckáknak, egyik homokdombrul le, a másikra fel, keresztül a fehér levelű nyárfabozótokon, a korhadt erdőkőn, amiket a víz árja kirohasztott, a csalóka réteken, mik messziről zöld pázsitnak látszanak, de alattuk víz van, ahol békák tanyáznak, a hojszák fészkelnek, ahol a vidra meg a marmota megbúvik, és mindenütt ezt a szót hallottam a fülembe zúgni: „gyilkos!” Ezt kiáltották rám a békák a vízből, a hojszák a levegőből, a korhadt fák, amik kinyújtott karjaikkal látszottak fenyegetni, a földi szeder, mely tüskés indáival a lábamba csimpajkozott: „Megállj, gyilkos! Megkötözlek!”
Minden élő és nem élő lény azért jött elém, hogy vádoljon. Míg utoljára egy olyan térre jutottam, ahol mintha levágott falak állnák utamat, úgy körül voltam zárva. Az egy elhagyott tőzegvágás volt. Nekem úgy tetszett, mintha bőrtőn volna. Maga a vad természet jön elém, hogy körülzárjon.
Itt összeroskadtam a fáradtságtól.
A tőzegvágás helyén új magas moha nőtt; abban jólesett a testemnek végig elnyúlni.
Kezdtem az eszemet kissé rendbe szedni. Kezdtem magamhoz térni.
És aztán elkezdtem magamat mentegetni, a békáknak, a hojszáknak, a földikutyáknak; aztán meg azoknak a kiszáradt fáknak, amik itt-amott szétszórva meredeznek a síkon, gallytalanul, mintha kínálkoznának, hogy „No hát! Válassz hát! Melyikünket találod elég szépnek!”
Védelmeztem magamat.
– „Hiszen hogy volnék én gyilkos? Én hozzá sem nyúltam az asszonyomhoz. A kisujjammal sem taszítottam meg. Inkább ő taszított le engem a gátról; majd hogy el nem vesztem bele. Ő maga volt olyan ostoba, hogy odament, ahol a halálveszedelem várt rá. Minek szaladt a sívó homokra a fejkötője után? Ő az oka a halálának!”
…Igen, de minek dobtad a fejkötőjét a sívó homokra, kérdezék tőlem a hojszák, a békák, a földikutyák.
– „No, hát nem volt teljes igazam? És jogom hozzá? Nem volt alapos gyanúm, hogy mikor ezt a főkötőt felteszi az asszony, akkor az én férji becsületemen csorbát ejt? Nem gyalázott-e meg már egyszer? Tartozom-e én eltűrni, hogy belőlem csúfot űzzön? Én csak a magam becsületét védtem, és az ő erényét. Mikor a főkötője után rohant, szándékosan meg akarta ölni magát, az erényét és a becsületét. Háromszoros öngyilkos volt. Ő maga tette azt, nem én.”
Hahaha! Nevetett rá minden élő. Hahaha! Nevetett rá maga a szél is, amint a hangafabokrok közt végigfütyölt.
Senkim sincsen az egész világon, aki pártomat fogja.
Ellenségem mind a négy éltető elem. És minden, ami él és halott. És egyenkint minden ember a világon. Apró és nagy. Fehér és fekete és olajszín bőrű ember. Amint meglátnak, már tudják, hogy ez az, akit üldözni kell. És az egész emberi társaság együtt véve. A városok, a nagy házak és a kis kunyhók, mind ellenségeim már. Ahol egy házat meglátok, vissza kell fordulnom, és elszaladnom tőle.
Pedig hiszen én nem vagyok gyilkos.
Mindenki azt fogja mondani, hogy az vagyok. Nem fogják találni a feleségemet sehol, akit látták velem sétálni elindulni: de megtalálják majd a fejkötőjét a gát mellett, s azt fogják mondani, hogy én öltem meg. Pedig az nem igaz. Én nem vagyok a nőm gyilkosa! Hát senki se látta? Senki se bizonyít mellettem?
Gyönge madárszárnycsapás érinté arcomat.
– Ah, hiszen itt vagy te, örök kísérőm, fehér galambom! – suttogám. – Te mondhatod meg igazán, hogy én nem vagyok a nőm gyilkosa. Ugye, nem?
S azzal reménykedve tekinték a vállamra, ahol ülni szokott. De az nem a fehér galamb volt, hanem egy fekete madár: talán holló. Azt felelte: „De az vagy!”
Azóta mindig ott ül a vállamon. Most is ott van. Nem látják, kegyelmes uraim?
(No, csakhogy hát egyszer végre-valahára kaptuk már meg olyan vallomásodat, amit nem invalidáltak semmiféle farizeusi mentalis reserváták, hogy így volt, meg úgy volt – monda a soltész, kiverve a tintát a pennájából, mellyel a protokollumot hitelesíté. – Tehát mégis kerül már a hóhér számára is valami kis sportula. Nem marad a dolog az egyszerű főbelövetésnél. – Uxoricidium: aequale = felnégyeltetés, praecedente jobb kéz levágatással.)
(– Mégsem úgy lesz – szólt közbe a nagyherceg. – A hitvesgyilkolás ugyan implicite konstatálva van, nem is tagadtatik, sőt benevola agnoscáltatik. Van azonban egy nevezetes törvény, melyet egy szent király hozott: aki magyar király volt ugyan; de szent volt. Sanctus Ladislaus Rex, s annálfogva az ő törvénye az egész keresztyén katolikus világra nézve szentség. Ez a törvény pedig így szól: „Ha egy férj a feleségét hűtlenségben bűnösnek találja, és azt megöli, e tettéért egyedül Istennek felelős.” Fiat applicatió!)
(– No, te gézengúz! Te sem hitted volna, hogy még valaha Sanctus Ladislaus Rex jöjjön érted, az üstöködnél fogva a limbusból kiszabadítani. – Ergo „fiat piscis!” Soroztassék ez is Szent László nevezetes csodatételei közé.)