Hatodik fejezet
(Mell nem zool egieebrewl, mint eepen chac az i betew fevlevtti pvnctvmochcaarvl.)
Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség ígérkezett belőle időjártával támadni.
Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.
Egész József császár idejéig a zsidók csak úgy jártak-keltek az országban családnév nélkül, mint hajdan az ígéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? Hisz az ő ősiségük Palesztinában feküdt.
Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: ti. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyúttal az is múlhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válasszanak maguknak, mégpedig okvetlenül németet.
Evégre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputációk, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és az igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány színei közül; míg aki csak úgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, amit úton-útfélen ragasztott rá a nép csúfondáros ajka.
Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a comissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.
A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan színű volt, a szamárhoz meg azért, mert amikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: Szamár vagy! És minden embernek igaza volt a priori. Mert hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az epocillatio joga a községeké és az uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem isszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni igaza is volt benne! Ha már a német nekünk annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtőnket ne engedjük neki exportálni.
Annálfogva egész méltán mondta minden ember az Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy bist ein Esel. Ez az üzlet alig hozta be a kenyérre, sóra valót.
Hanem az Ábrahám nagy pszichológ volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, anélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy a luteránusokat meg kell égetni, hogy a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni, hogy a tolvajnak a szemét ki kell szúrni meg hogy ha egy nemesember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron. Sohase hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Így járt a borkiviteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az utat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron, s meglépesedett az üzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, ami legnehezebb a borkereskedésben.
Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta tőle, hogy majd ezrével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pincetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: Rothesel.
Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.
Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő menyasszonynak az apja az adandó keszubbá-t,[1] ami 37 1/2 darham, legalábbis megkétszerezteti, s a párnászát[2] lehúzza felére, azért hogy a vejét Roteshelnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólag segíteni fog. De úgy, hogy mégse kerüljön ezer aranyba.
Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint hát egy szamárnak az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.
Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.
Mikor aztán odafenn volt, meghányta-vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák.
Ha az elején kezdi, az udvari kancelláriánál először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a kancellár: az nagy lajtorja! Felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.
Ábrahám egyet gondolt. Volt neki egy ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt, s annál nem tudja az ember, hogy kancellistának nevezze-e, vagy kancelláriusnak? Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, aki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, amikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a Matyi úrfinak, küldözött az öccsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, amit Ábrahám csak elvitt híven; de, ha kérdezte az úrfi, hogy Mit hozott?, azt mondá rá: Én nem tudom, mi lehet a batyuban! Ilyenformán Ábrahám mindig szívesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.
A Matyi úrfi pedig valamiféle bennfentes volt az udvarnál ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? Azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patrónus, mint az inas.
Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jöjjön üres kézzel, vitt neki körtét. Abban az időben voltak ti. divatban azok a fából faragott körték, amiket kétfelé lehetett nyitni, s azokban valami primitív muzsika volt elrejtve (embriója a kintornának) , amit ha az ember a szájába tett, és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele, s így tette a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, amit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga írta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár. Engem a magas commissio elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos »i« betűcskét.
Ilyen munícióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, ahol már akkor sok ember volt.
Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó éppen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úriember, aki a várótermen végigment, éppen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arcú, sima legényke, olyan gyöngéd arcszínnel, mint egy kisasszonyé, púderezett hajjal, zöld selyem szárdutban[3], piros hajtókával, tarka, virágos mellénnyel, tászlis ujjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszín bársonypuliderben selyemharisnyában, csatos cipőkben s az oldalán a gyíkleső koszperddel, ami harántosan állt, mint az f betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját[4].
S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: amint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van. Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, Tréfaság az egész dolog! monda neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három-négy szobán keresztül, ahová neki minden kocogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, ahol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.
Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyikféle lesz.
Egy percnek a felénél hamarább visszatért az úrfi.
Bemehet kend, Ábrahám.
S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.
De nem látott Ábrahám a császárbul egyebet, mint annak a csizmáit, azokrul pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suvickolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.
Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.
A Matyi úrfit már akkor ott találta az íróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.
Ábrahám meg volt főve a dicsőségtül; azt sem tudta, hogyan kezdje: Itt van, megvan! A császár maga írta rá az instantiára, hogy »fiat«. Itt van a neve. Maga írta bele az »i« betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat
Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; amint a kibontott írásba belepillantott.
Aj weh!
No, mi baj, Ábrahám?
Őfelsége elfelejtette az i fölé a punctumot odatenni. Anélkül mármost az az i úgy néz ki, mintha e volna úgyhogy, ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré vagyok téve! Ugyan, édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peccentse oda az i fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgyis kezében van a toll.
Mit gondol kend? pattant fel az úrfi. A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.
Csak egy punctum
Aki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, ami kimaradt.
Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást, s bement vele a nagy szárnyajtón.
Ábrahámnak egészen megkönnyebbült mármost a szíve tája. Egészen elérte a célját s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, amint a tollát bele akarja ütni a tintába.
Az úrfi sietve jött vissza.
Itt van kendnek az igazsága. Mármost Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kívánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.
Ábrahám eltette az írását a tarsolyába, és sírt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikísérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy falialmárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé, s mérgesen rivall rá:
Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?
Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.
No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis szép asszony körtéjét.
De ezek az aranyak benne!
Hát azért a kegyes pártfogásért, amiben részesített az úrfi.
Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.
De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az i fölötti punctumért?
De csak nem fogok egy i fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni!
Ha énnekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.
Nekem nincsenek adósságaim.
Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.
Nekem nincsen kedvesem.
Szeretője sincs? Ezt már higgye, aki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No, hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.
Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet azért, amit végzek, megfizet az, akinek szolgálok. S aki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga urától. Vegye kend vissza a pénzét.
Jól van, Ráby úr monda a zsidó, s visszatette a tarsolyába a pénzt.
[1] Móring.
[2] Hozomány.
[3] Szirmay szerint az akkori nagyzsebű frakk neve.
[4] Összenyomható kalap csipkeszegéllyel.