Aalapja: önzés, hatalom utáni kapaszkodás és politikai szédelgés.

Összekötő kapcsa: az elvföladás.

Fegyvere: rágalom és világbolondítás.

Ez a második fúzió.

*

Az alapot mindenki ismeri. Nyilvánossá tette ezt az ő ügyetlenségük, mellyel az egyesülés hálójába igyekeztek megfogni a volt Deák-pártnak azon hazafias és józanul gondolkozó tagjait, akik a többség kötelékéből még ki nem vonták és nem is vonják ki magukat. Mindenki látja, hogy Tisza ellen a Deák-pártot akarják megint szembeállítani, úgy, amint a két párt 1867-ben szemben állott.

Akiket még nem csaltak lépre, azokkal vagy kacérkodnak, ha reménylik, hogy az illetők megfoghatók; vagy együgyű viccekkel bosszantják azokat, akiknek a kormánypárt kebelében maradásáról meg vannak győződve.

Ügyetlen taktika, mert ezzel csak a kormánypárt hatalmát fogják megnövelni s maguk iránt bizalmatlanná teszik az ország közvéleményét. E bizalmatlanság már nyilatkozik is és nyilatkozott mindjárt a fúzió kezdetével.

Ezen azután úgy akarnak segíteni, hogy Tisza ellen rendszeres gyanúsításokkal élve a nemzet figyelmét magukról a kormánypártra terelik s midőn azt népszerűtlenítenék, azt hiszik, hogy ők lesznek népszerűekké.

Ez az ő fegyverük.

*

De nagyon jól tudják azt is, hogy a parlamenti botrányok inszcenirozása és a rendszeres rágalmazás egyszóval Tisza személyének és pártjának népszerűtlenítése még nem elég ahhoz, hogy az országot maguk iránt kedvezően hangolják.

Segítenének a dolgon olyképpen, hogy amit senki sem akar nekik megcsinálni, megcsináltatnák ők maguk.

Így a múlt hónapban az egyetemi ifjúság tüntetési kedvét akarták felhasználni, hogy a professzor Szilágyinak szánt fáklyás menetet az egyesült ellenzéki kör előtt a párttag Szilágyinak rendeztessék, hogy ekképp a tüntetés elsősorban pártszínezetű legyen. Bánhidy Béla báró már meg is csinálta a beszédet, amit arra a szónoklatra fog válaszolni, amelyet az ifjúság vezére a kör ablakai alatt elmondandó lesz.

A szép tervvel azonban felsültek. Ők, mint jó részben a Deák-párt erkölcsi kátéjának szerkesztői, úgy hitték, hogy pénzzel mindent lehet venni, még népszerűséget és tüntetéseket is. Megígérték az ifjúságnak, hogy ha a fáklyásmenetet a kör elé hozzák, minden eszközökkel segítségükre lesznek.

Az ifjúság szereti ugyan a tüntetéseket, de kijelentette a politikai becsület fölkent lovagjainak, hogy ő nem eladó.

Így nem kapott Szilágyi fáklyás menetet és így nem történt ováció a mindenre lelkes ifjúság részéről a habarékok dicsőségére.

*

Ha történt volna, a független sajtó, amint ők lapjaikat nevezik, tele leendett a fáklyásmenet impozáns voltának magasztalásával vezércikkek hirdetik vala az egyesült ellenzék népszerűségét, elveinek falakat reszkettető hódításait, a Tisza- kormány közel bukását és több efféle ékes dolgokat, amint ez már ilyenkor szokásos.

A közönség pedig nem láthat be a színfalak mögé és az ellenzékben meg kétkedők hinni, a kormányban hivők pedig, talán kétkedni kezdenének.

Most, hogy az egyetemi polgároktól orrot kaptak, mindenki látja, hogy az egyesült ellenzék a népszerűséget vásárolni, mesterséges eszközökkel előidézni, szóval meghamisíttatni akarja; mindenki látja, hogy az ő tettük, szavuk, eljárásuk, politikájuk egy nagy hazugság, egy óriási világbolondítás.

*

Tisza Kálmán pedig elmondhatja magáról és pártjáról ily eljárás után Bánk-bánnal:

A becsületes kinoztatik,
Megostoroztatik, kipörkölik
Szemeit, s midőn minden kitelhető
Csapást kiállt, akkor törik kerékbe:
És így, ha későn is, megismeri,
Hogy ugyan becsületest kell játszani,
De valóban lenni mégis oktalanság.
Minő dicső ellenben becstelennek
A sorsa, csakhogy tudja a közönség
Jó véleményét meghódítani,
Akkor azonban, hogy a becsület ál-
Orcája mellett büntetlen el-
Követhet undokságokat, vakon
A hír legemberebbnek szenteli.
Főhivatalra lép; ottan rabol
Mindent el a szegény bohóktól, ahol
Akarja; minden emberek vele
Óhajtanak egybeköttetésbe lenni;
Gazdag s hatalmas léte barátainak
Lehet javokra; sőt a mennyet is
Gyakorta úgy megnyerheti
Részére, gazdagságából kitellő
Több áldozattal, hogy sokkal becsesb
Lesz még előtte, mint az a szegény
Becsületes, ki semmit sem tud adni.

Igen, ők még a mennyet is megnyerhetik több áldozattal, hiszen közöttük van a konzervatív párt.

Az összekötő kapocs, amely e pártot együtt tartja, lehetetlenné teszi rájuk nézve a kormányzást, ha netán többségre jutnának is.

Abban a fejezetben, ahol a föladott elvekről beszéltünk, példával is igazoltam állításomat. Meglehet azonban, hogy kormányra jutásuk esetén újra feladják elveiket és miután mundus se expediet, találni fognak utat és módot egy kompromisszumban, amely szerint az ország ügyeit intézhetik anélkül, hogy tartaniok kellene, miképp az egymással ellentétes elemek minden második nap bomlással fenyegessék a hatalomhoz jutott majoritást. Ez annál könnyebb nekik, mert hiszen éppen azért egyesültek, hogy hatalomhoz jussanak.

De pártalakulásuk azért mégsem lesz egészséges.

Nincsenek tisztában azon politikával, amelyet Ausztria iránti magatartásukban követni kell. E tekintetben nem bírnak megállapodott elvek-, határozott eszmékkel, mert amennyiben programjuk Magyarország viszonyát Ausztriához érinti, ez csak a kiegyezési kérdéseknek megoldására vonatkozik. S ha még legalább erre nézve is pozitív javaslattal állnának elé; de nem teszik, mert programjuk mindössze a Tisza Kálmán által kötött kiegyezés negációja s valami homályos ígéret arra nézve, hogy ha őrajtok állana, a kiegyezést így, ha így nem sikerül úgy, ha úgy sem jönne létre, hát amúgy kötnék meg.

*

Engedelmet kérek, ez nem program! A nemzet vitális érdekeivel vagylagosan elbánni nem lehet. Itt határozott irány kell; minden részében kifejtett és igazolt elvek szükségesek, mert ha ilyenek nem léteznek, akkor a hosszát végét nem érő alkudozások bizonyosra vehetők, mely esetben megint az ország belügyeit illető kérdések vagy rohamos gyorsasággal és felületesen, vagy éppen nem fognak megoldatni.

Szigorúan körvonalazott elvek kellenek itt, amelyek meghatározzák, hogy a párt először a közjogi kapcsolatnak hiányait érzi vagy nem érzi. Ha érzi, miben? Másodszor, hogy a kiegyezést, amelyet Tisza Kálmán kötött, károsnak tartván, ők annak megoldását így és nem másképp fogják keresztül hajtani; s ha ez nem sikerül, lemondanak, vagy szakítanak Ausztriával.

Miután a szakítás lehetsége nincs kizárva, kétségtelen, hogy a birodalom másik felével fennálló közjogi viszonyainknak módosulást kell szenvedni; így tehát erre előre kell gondolni, hogy a bekövetkezés esetén egy jóeleve precizirozott politika érvényesülhessen.

Az egyesült ellenzék programjában minderről szó sincsen. A múlt s a legközelebbi események pedig ujjal mutatnak az ilynemű megállapodások elkerülhetetlen szükségére. Míg Ausztriával közjogi kapcsolatban állunk, föl kell fegyverkeznünk s vértezve kell lennünk még az előre nem látható események ellen is, mert az ilyen dolgokban időről időre állást foglalni annyit tesz, mint az országot tökéletesen tönkre tenni s prédául dobni a gyöngéinket ismerő szomszéd kapzsiságának.

Az egyesült ellenzék programja pedig az időtől várja a párt magatartásának meghatározását s azért sem a jelenre, sem a jövőre nem gondol, elégnek tartván azt a 12 pontot összeírni, amelyet úgy, amint ők összehordták, összehordhat akárki, aki egyszer újságot olvasott. Az a 12 pont üres frázisnál nem egyéb; dolgok, amelyeket mindenki ismer; nézetek, amelyekben mindenki osztozik; elvek, amelyeket senki sem vont kétségbe, annyira, hogy ha a kormány véletlenül programszorultságban lenne s csak port akarna hinteni nagy szavakkal hívei szemébe, bátran aláírhatná, magáénak mondhatná a fuzionált ellenzék programját.

*

S mert Magyarország fönnállásának, jövőjének egyedüli biztosítéka abban rejlik, hogy kormánya és ellenzéke egyaránt olyan alapon álljon, amelyről érdekei megóvása Ausztria ellenében biztosítva van; magyar nemzeti politikát nem csinálhat más, mint az, aki módok- és eszközökkel rendelkezik ezen nemzeti érdeknek biztosítására.

Amely párt tehát elsősorban nem közjogi alapra helyezkedett; amely párt nincsen tisztában azon ténnyel, hogy az ország Ausztriától nem 10 évről 10 évre megkötött szerződés által tehát tíz esztendőben egyszer van fenyegetve, hanem fenyegetve van minden napon; s amely párt programját nem aszerint csinálja meg, hogy elfogadván az 1867. XII. t. cikket kormányzási alapul, Ausztria részéről való ezen fenyegetés ellen kellően fedezve legyen, s emellett az 1867. XII. t. c. hiányainak lassanként, a szükség követelményeihez képest lehetséges orvoslását eszközölhesse az nem egészséges pártalakulás; az nem magyar nemzeti párt.

Ezért történt aztán számos egyéb ár elősorolt okokon kívül, hogy a második fúziót egyetlen örömhang sem fogadta, s az egész pártalakulás az országban úgyszólván semmi nyomot sem hagyott maga után; míg ellenben, ha e pártalakulás egészséges, ha az egyesült ellenzék a magyar nemzeti politika alapjára áll s az uralkodó magyar nemzeti politikának egy uralkodásra vágyó magyar nemzeti politikával csinál ellenzéket, bizonyára éppen olyan éclat-val fogadja a nemzet, mint fogadta az 1875-iki fúziót.

Évekkel ezelőtt, mikor még Szilágyi Dezsőnek csak titkos ambíciói, titkon őrzött vágyai voltak; mikor még beérte azzal, hogy tehetségnek tartják, és nem kívánt vezérszerepet játszani, évekkel ezelőtt Szilágyi Dezső a népről per csőcselék beszélt.

Ma a csőcseléket népnek nevezi el; síkra száll e csőcselék érdekei mellett az ország házában és védelmezi az utcai demonstrációkat.

Ez nem magyar nemzeti politika.

Báró Kaas Ivor, midőn Jókai a képviselőház május 14. ülésében párhuzamot von az 1848-iki és a mai események, Tisza és Kossuth eljárása között, e szavakkal szakítja félbe a szónokot:

- Quod licet Jovi, non licet bovi.

Ez sem magyar nemzeti politika; ez még csak nem is parlamentáris eljárás.

Az egyesült ellenzéknél pedig ma ilyen nóta járja.

De Kaas Ivor nem azért tartozik a világbolondítók pártjához, hogy még ezzel az idézettel is ne csalja meg a közönséget.

A másnap reggeli lapokban Quod licet Jovi helyett ez a citátum volt olvasható: non licet magna componere parvis.

Önök azt hiszik, hogy az újságok a nemes báró inparlamentáris parasztságából merő kollegialitás kedvéért csináltak klasszikus idézetet.

Hogyisne!

A gyorsiroda hamisította meg az országgyűlési tudósítást, amelyet szóról szóra kellene kiszolgáltatni a lapoknak; a gyorsiroda szívességéből lett érthetetlenné a Jókai beszéde, és klasszikus idézetté a báró Kaas Ivor parasztsága.

mert ki tehet arról, ha gyorsíróinknak csak a keze pártatlan, a füle ellenzéki, és ki tehet arról, ha a pártatlan kéz azt írja le amit az ellenzéki fül hallott.

És ki tehet arról, ha az ellenézi fülek az okos szót a házon kívül, odafenn az irodában is meghallják!

*

Csak azután mindig meghallanák; hogy ne lenne kénytelen a nemzet saját képviseletét megutálni azon botrányokért, amelyek az országgyűlésen napirenden vannak; mert az az interpelláció-halmaz, amelyet az ellenzék Tisza Kálmánra zúdít, nem a hazafiúi aggodalom, a monarchia érdekeit féltés kifejezése.

Ah! Törődnek is ők hazafiúi aggodalommal és a monarchia érdekeivel!

Bosszantani a miniszterelnököt, s a közeledő holt diényben vezércikk-tárgyakat szolgáltatni lapjaiknak!

Ez az ő összes céljok, semmi más.

Ha nem így lenne, minden haszontalanságért, minden semmiségért, néha kétszer, háromszor interpellálnának-e? Ha az interpellációt ellenzéki kötelezettségük komoly fegyveréül használnák, akkor a monarchia legnagyobb érdekét érintő ügyeknél vetemedhetnének-e oda, hogy a legkomolyabb szónoklat alatt abban igazolják olvasottságukat, hogy Jupiter nem ökör, hanem bika volt.

És a hazafiúi aggodalmaktól áradozó ellenzék olyan jó ízűen tud hozzá röfögni, hogy Jupiter bika volt, midőn éppen arról van szó, hogy katonai készülődéseket tegyünk a muszkák ellen Erdélyben és Dalmáciában.

Vallják be önök, hogy ezekre a parlamenti komédiásokra nyugodt lélekkel rá mernék bízni a haza védelmét? Tudnának örülni annak, ha Tisza Kálmán letenné tárcáját és a kormányzást e népámító, hebehurgya gondolkozású, frázist kergető bajadzók kezére bízná? Vallják be Önök, ilyennek képzelik-e a magyar nemzeti politikát, mint amilyennek azt az ellenzék főorganumának vezére, báró Kaas Ivor csinálja? Ilyennek képzelik a magyar nemzeti ellenzéket, mint ahogy annak hivatását a képviselő testületben Ragályi felfogja?

Nem.

Ezerszer és örökké nem.

*

S ha még beérnék az idétlen interpellációkkal! De tovább mennek.

Főkérdés, mellékkérdés, a kiegyezés Ausztriával, vagy a Szt. István-napi rendelet, a perrendtartás hiányai, vagy a vasútügy rendezése az nekik tökéletesen közönyös: akármiről foly a vita, ők hozzászólanak. Nem azért, mert értenek hozzá, távolról sem; hanem, mert a tisztelt választóknak meg kell mutatni, hogy az ország idejét és pénzét tudatlan kötekedéseikkel, vagy hogy hízelegjek nekik, hát szónoklataikkal ők is rabolták.

Magához a tárgyhoz keveset mondanak, mert nem mondhatnak. Hiszen nagyon soknak a tduománya nem terjed tovább, mint hogy a pénzügyminiszter minden törvényjavaslata ellen jogosultnak hiszi a támadást abból az okból, mert a britannika szivarok rosszak.

Ha tehát Széll Kálmán még a szivarokat sem tudja becsületesen gyártatni, hogy volna akkor képes jól kiegyezni Ausztriával?

Tagadhatatlanul éles logika és argumentum ad hominem.

A független sajtó, ahogy lapjaikat nevezni szokták, közöl is beszédjükből annyit, hogy pl.:

Ragályi Nándor egy találó megjegyzésével a kormány szónokának a leghatalmasabb argumentumait tette tönkre (értsd: Ragályi Nándor azt mondta, hogy Jupiter nem ökör volt, hanem bika).

De ez a Cicerós dicséret, ha talán Ragályi Nándornak elég is, nem elég a hozzá hasonló számtalannak; ők beszédjeiket egészen kinyomatva akarják látni.

Tudják ugyan, hogy őkívülök és korteseiken kívül más el nem fogja olvasni, de hiszen ők nem is beszéltek másnak, csak maguknak, meg a korteseiknek.

A független sajtó tehát kinyomatja a beszédet s lapjához mellékelve küldi szét.

A közönség nem érti, hogy ez a melléklet azért van, mert a főlapba még a független sajtó is szégyelli ezt az orációt belenyomatni, és el van ragadtatva, hogy ez az újság milyen jól szerkesztett. Minden másodnap melléklete van.

Kedves járatlanság a kulisszák titkaiban!

A független sajtó mellékeltének nyomtatási és szétküldési költségeit a hazabeszélő képviselő olyan szívesen fizeti meg. Hiszen 80-100 frttal több vagy kevesebb, az már nem határoz, mikor egy egész választókerületről van szó.

*

Ha a gyorsiroda szívessége az ilyen beszédekből csinálna szónoki műremekeket, nagy szolgálatot tenne vele a magyar parlament hitelének.

Hiszen ma már oda jutottunk az ellenzék kegyelméből, hogy az országgyűlés nem a nemzet képviseletének tanácskozó háza, hanem egy 52 vármegye küldöttjeiből álló kupaktancás.

És itt bocsánatot kell kérnem azon ellenzéki képviselőktől együtt és összevéve, akiket az előbb azért bántottam meg, mert az utcai demonstrációkat, tehát a csőcselék privilégiumát védelmezték.

Bocsánatot kell kérnem, hogy az ellenzéket és egyes tagjait e könyv folyamában következetlenség vádjával illettem.

Visszavonom.

Ahol a parlament kupaktanács, ott az utcán demonstráló csőcseléket védelmezni kell, különben az országgyűlés nem lesz kupaktanács többé, hanem parlament.

S hogy a nemzet képviselőtestülete, mint parlament előtt tisztelettel hajoljunk meg, azt az ellenzék már csak azért sem akarhatja, mert maga sem tiszteletet, sem tisztességet nem ismer a parlamentáris és alkotmányos élet egyik főfaktora, a kormány és a parlament többsége iránt.

*

Ha ismerne, szabad volna-e az ellenzék vezérének, báró Simonyi Lajosnak a miniszterelnök szónoklatát zugprókátor fogás-nak nevezni?

Ha ismerne, szabad volna-e Szilágyi Dezsőnek lovagiatlan szójátékot használni Zsedényi Ede tisztaságára?

Ha ismerne, szabad volna-e objektiv viták helyett az ingerült, elkeseredett hangulatot kihívó személyeskedésekkel ellopni a képviselőház drága idejét?

Hiszen a parlamenti tanácskozások minden percének az ország ügyében kell határozni. Csak kupaktanács szokott tagjainak személyes ügyeivel, magándolgaival bíbelődni, s hagyni a község ügyeit vitatás nélkül, mert az ráér akármikor, de a személyes ügyek nem várhatnak.

És ezek az emberek merik Tisza Kálmánt azért megtámadni, mert parlamenti beszédei élesek!

Tisza gyakran kényszerítve van rá, hogy élesebben szóljon, mint szólna, ha nem kupaktanácsban volna kénytelen beszélni. De bármennyire élesek is Tisza Kálmán válaszai, mindig megtartják a parlamenti illem határait. És Tisza Kálmán támadói hálás köszönettel adósak a miniszterelnöknek, hogy fogadj istene nem olyan, mint amilyen az adjon isten; s hálás köszönettel tartoznak a kormánypárti sajtónak, hogy elég kíméletes és a képviselőház tanácskozásairól mérséklettel nyilatkozik; hogy nem állítja közpellengérre, nem teszi gúny és nevetség tárgyává másodszor is őket, akik fölszólalásaik által a házban a tisztességtudó emberek előtt napról napra sajnálkozást, a botrányhajhászók előtt pedig az ismeretes zárjel közé szedett derültség-et költik.

Nevezetes, hogy az egyesült ellenzék abban keresi a parlamentarizmust, hogy hova üljön a képviselőházban.

Emlékezem, hogy a hova ülés kérdése volt a független szabadelvű pártnak is az első politikai akciója. Addig tanakodtak rajta, hogy hova üljenek, míg egyszer aztán szép csendesen elültek.

A fuzionált ellenzék éppen így fog járni. Kereshet magának az országházban helyet akármennyit, a független szabadelvűek és a konzervativek két széke közt a pad alá kerül; és mert a világon minden ismétlődik osztozni fog a független szabadelvű-párt sorsában.

A fúzióban felültek.

Azt már kivívták, hogy az országházban leültek; még csak a harmadik hibázik, amit pedig nagyon könnyen el fognak érni, hogy az országházon kívül a választások alatt elülnek.

Segítse őket benne az Isten!

*

Jellemzi az egyesült ellenzéket, hogy még azzal is bolondítják a világot; hova üljenek.

Elfoglalták azokat a padokat, amelyekről 1867 óta Tisza Kálmán és pártja csinálta az oppoziciót.

Miért?

Mert e mellett az elhelyezkedés mellett őket baloldalnak, a kormánypártot pedig jobboldalnak fogják hívni.

Hogy ez a választások alatt egyik hatalmas fegyver lesz a kormány népszerűtlenítésére, százat merek tenni egy ellen.

A jobboldal neve még csak 3 évvel ezelőtt is egy-jelentőségű volt az országra a tatárpusztítással. A Deák-párt ez elnevezésének, valamint a baloldal népszerűségének emléke még ma sincs a választókban elmosódva, és az egyesült ellenzék erre épít, midőn baloldalnak nevezteti magát.

Nevetséges!

Még mikor Tiszát népszerűtlenné akarják tenni, akkor is az ő népszerűségének romjain kérődznek.

*

Ha báró Sennyey Pál tagja lesz az egyesült ellenzéknek, tán rendet tud e csorda között csinálni; ha báró Sennyey Pál tagja lesz az egyesült ellenzéknek, akkor a pártok fúziójának előmunkálatai nem a képviselőház folyosóin mennek végbe.

*

Az, hogy nálunk minden parlamenti mozgalom a folyosókról indul ki, a legeklatánsabb bizonyítéka, hogy a mi parlamentünk csak országos kupaktanács, semmi több. Alig van tíz szónokunk az összes képviselők között, akiknek beszéde általános figyelemmel hallgattatik, s akik ha szólásra vannak jegyezve, bírnak annyi érdeket költeni maguk iránt, hogy a tisztelt ház padjai nem ásítanak az ürességtől.

A többi, ha beszél, a ház üres, a folyosók ellenben hemzsegnek az unatkozni nem akaró képviselőktől, akik itt künn csinálják a nagypolitikát.

Még mikor báró Simonyi Lajos beszél is, saját pártja a folyosókon hallgatja, hogy mikor végzi be szónoklatát.

Mi következik ebből?

Vagy az, hogy akik a házban üres padok előtt dikcióznak, csak az ország idejét prédálják, és sejtelmük sincs arról a tárgyról, amihez hozzászólanak: vagy az, hogy tárgyszeretet és tárgyismeret csak azon kevés képviselőt lelkesít, akik a házban hallgatnak, míg a folyosó habituéi minden komoly kérdéstől idegenkednek.

A folyosó-párt tehát nálunk nagy szerepet játszik, annyira, hogy mint fentebb érintettem a második fúzió is a folyosókon jött létre.

A megyeházi közös-ülés csak szerződési formája a pártok egyesülésének.

Hogy a forma tökéletes legyen, a szerződést fölbélyegezték.

Ráütötték stemplinek április 13-át.

*

Van a mi képviselőházunkban 8-10 olyan ember, kik mindig elsők egy új pártba lépésnél és mindig elsők, mikor arról van szó, hogy az új pártot amelybe beléptek meg kell bontani. Erre a 8-10 emberre minden pártalakulás biztosan számíthat.

Van azután másik 8-10 olyan, akik egy párt kebelében sem érzik otthon magukat.

Ezek között talán legelsőnek említhetem Nemes Nándor grófot.

Ő senkié, mégis mindenki a magáénak tartja.

A második fúzió eszméje ándor grófé.

A független szabadelvű párt, mint tudjuk, csak időre-órára alakult, addig, amíg a kiegyezési kérdések befejezést nyernek. A kiegyezés sorsa közel állott a végbefejezéshez, s a független szabadelvű pártnak az oppozició szerepe annyira megtetszett, hogy kedvet kapott magát szervezni egy mindenre kiterjedő program alapján. Azonban magatartása a kiegyezési kérdésekben olyan, amelyről az általános hit azt tartotta, és méltán hogy a független szabadelvű-párt komárnyképtelen. Így tehát nekik olyan programról kell vala gondoskodni, amely a kormány képtelenségéről uralkodó nézeteket eloszlassa.

Azt is tudjuk, hogy a konzervativ pártról az volt az általános nézet, hogy kevesen vannak, de kormányképesek.

Nemes Nándor gróf fuzionális eszméi a nemzetiségi elemekkel is számot vetettek. Megpendítette tehát a pártegyesülést először az ingóknál. Természetesen a legnagyobb sikerrel, mert ezek a nemes gróf által kibocsátott aláírási ívre a legnagyobb készséggel jegyezték neveiket.

Azután kopogtatott az elégületlen szászoknál. Ezeknek végre is mindegy, akár a kormánypárt kebelében, akár azon kívül függetlenül, akár pedig mint valamely ellenzék tagjai támadják a Tisza Kálmán specialiter magyar nemzeti politikáját; ezek is készséggel jegyezték alá magukat a kibocsátott listának.

Figaró itt, Figaró ott, Figaró mindenütt.

Nemes Nándor gróf és aláírási íve tapogatódzni kezdett a független szabadelvű párt körében is, ahol megtalálta azokat az elemeket, akikben nagy volt a hajlandóság a konzervativekkel egyesülni, míg a jobboldali ellenzék tagjai között az új pártalakulás eszméje szintén visszhangra lelt.

Bizonyosan nem állíthatom, de minden arra mutat, hogy a Nemes Nándor gróf ívének, amely a képviselőház folyosóin cirkulált, akadt aláírója a kormánypárt kebelében is.

Egy szép reggelen azonban a lista, amelyen már mintegy 60 név volt jegyezve elveszett. A fúzió a független szabadelvű-párt zöménél, élén Simonyi Lajossal, aki az új pártalakulásban vezér-szerepének elvesztését féltette, akadályokra talált: az egyesülés nem jött létre, de azért a kezdeményezés érdeme mégis a Nemes Nándor grófé, kinek eszméje ott kísértett a folyósokon és a párt-körökben, mint a sötétség, amely lebeg vala a vizek fölött.

*

Eközben a konzervatívek kezdik belátni, hogy a választásoknál a pártnak nemcsak többségét, de szaporodását is alig remélhetik. Kezdik belátni, hogy ők tulajdonképpen sohasem válhatnak népszerűekké, s csak hiába vesztegetik az időt, és hiába szubvencionálják évi 12 000 frttal a független Kelet Népé-t. És fölveszik a párt-egyesülés eszméjének elejtett fonalát, s közelednek a független szabadelvűekhez.

A kormánypárt kebeléből támadt új disszidensek hasonlóan szükségesnek tartják a fúziót: e tárgy a folyosók tanácskozásának ismét napirendjén van, s lassanként a legkedvesebb harmónia fejlődik az egymástól elvekre annyira különböző ellenzéki árnyalatok között. Konzervatívjeink udvariasan éljeneznek a független szabadelvű párt lármás szónokainak, míg a Simonyi Lajos pártja megtapsolja a konzervatív beszédeket, és mind a ketten együtt Szilágyi Dezsőéket, valamint hogy Szilágyi Dezsőék szintén helyeselnek mindent, ami a kormány ellen akár a konzervatívek-, akár a független liberálisoktól kikerül.

- Formailag nincs meg a fúzió - mondotta Szilágyi Dezső e sorok írójának -, de tényleg megvan.

Csakhogy e tényleges fúzió olyan elv és rendszer nélküli eszeveszett galimatiász volt, hogy a konzervatívek szükségesnek látták a formai egyesülést forcirozni, s bizonyos érülközési pontokat megállapítani, amelyek alapján a pártok szabatos együttműködése lehetővé váljék.

A független szabadelvűeknek új programra volt szükségük. Közel küszöbön állanak a választások is, amelyeknél a különböző ellenzéki pártok egymással szembeállított jelöltjei csak ronthatják egymást, s használnak a kormány jelöltjének, akik a duos litigantes között bizonyosan tertius gaudens-nek maradnak meg.

E körülmény nagy befolyással volt arra, hogy a független szabadelvű párt zöme is hajlandóságot mutasson az egyesülésre. A fúzió módozatai a körben megbeszéltettek, s kimondatott, hogy elvileg az elvfeladás a független szabadelvű párt részéről akadályokba nem ütközik. Miután pedig az első kezdeményezés a konzervatíveké volt, vicem pro vice, a második kezdeményezés a független szabadelvűektől származott, s Lukács Béla, a Közvélemény főszerkesztője egy fölszólalást tett közzé lapjában, amely a pártokat egyesülésre szólítja. E fölhívás, el lehet képzelni, jó hatást tett a konzervatívekre, míg a Simonyi Lajos pártja elhamarkodottnak találta, mert úgy vélte, hogy ezáltal engagirozva van nagyobb engedmények árán is, keresztül vinni a fúziót, mint amennyire különben hajlandó.

Lukács Béla fölszólalását sokan nemcsak elhamarkodottnak találták, de sőt határozottan rosszallták. Így szivárgott ki a folyosókra azon hír, hogy a nyilatkozat nem a párt véleményét fejezi ki, s pusztán a Közvélemény főszerkesztőjének egyéni nézete.

E föltevésnek nagy része volt abban, hogy a fúzió eszméje csak nehezen tört utat magának a független sajtóba is. Átvették ugyan a Közvélemény cikkét, de minden kommentár nélkül; vagy legfölebb azon jámbor óhajtás kifejezése mellett, vajha a pártoknak ezen sokak által óhajtott egyesülése megvalósulhatna.

A hivatalos kommentálások s az ex offo, lelkesedés csak akkor kezdődtek, midőn a független szabadelvű párt nem akarván egyetlen orgánumán hagyni a baklövés szégyenét, s tán Lukács Bélát sem akarva megbántani, a szállongó hírekkel szemben nyilatkozott, hogy igenis a Közvélemény-nek a pártokat egyesülésre hívó fölszólalása a független szabadelvűek nézetét is kifejezi.

Annak dacára, hogy Simonyi Lajos báró és pártja tartózkodásának oka nyilvánossá lett, a független szabadelvűek mégis aggódtak a konzervatívek túlköveteléseitől, annyival inkább, mert érezték, hogy a Lukács Béla cikkére adott nyilatkozat ismét olyan kényszerhelyzetbe hozta őket, amely könnyen és sikerrel zsákmányolható ki.

Szerencséjükre a konzervatíveknek, sokkal nagyobb szükségük volt egy új pártalakulásra, hogysem sokat követeltek volna maguknak. S így a fuzionális tárgyalások a lehető legnagyobb sietséggel kezdődtek meg. De befejezésük jó ideig elhúzódott.

*

Az egyesülendő két pártnak számolni kellett egy harmadikkal, az új disszidensekkel, annyival inkább, mert Szilágyi Dezső neve kezdett jó hangzású lenni a nemzet elégületleneinél. Szilágyi Dezső ezt tudta, valamint tudta azt is, hogy őrá és a vele haladó 16 emberre a fúziónak szüksége van. Ezért aztán tartotta magát.

A folyosókon megint kezdett terjedni a hír, hogy a fúziót az új disszidensek akadályozzák. A Neues Pester Journal s másnap a Pesti Napló kijelentették ugyan, hogy Szilágyi Dezső és övéi szívesen belépnek egy elvi alapokon létesülő pártkapcsolatba, azonban e dementi dacára is tény, hogy Szilágyiék csakugyan akadályozták a fúziót.

Az érdemes professzor pártvezér ugyanis az elvi alapok meghatározását addig csűrte-csavarta, amíg saját pártjával nem jött tisztába az egyesülés módozatai iránt. Volt oka a csűrés-csavarásra.

Tizenheten voltak. Be kellett volna jelenteniök a kormánypártból kilépésüket, de a 17 közül többen megijedtek a gondolattól, hogy mi lesz velök ha a többség kebeléből elszakadnak. Úgy vélték, hogy a hatalomtól mégis csak többet várhatnak, mint a hatalom elnyerésének reményétől; sőt attól is tartottak, hogy egy új pártba olvadással a jövő választásnál elvesztik mandátumokat. Egy mandátum pedig az ő szemükben megéri azt, hogy az ember igen-nel szavazzon.

De ha ez ingadozók megmaradnak a kormánypártban, akkor Szilágyi Dezső ellenzékeskedése saját emberei által van dementálva, és nevetségessé téve az ország előtt. Ezt tehát minden áron meg kell akadályozni.

Másrészt Szilágyi Dezső s a 17 közül a tehetségesebbek szintén vonakodtak a fúzió kapcsába lépni, attól tartván, hogy a konzervatívek miatt az új pártban elveszítik kilátásaikat a miniszteri tárcára s nem szerepelhetnek olyan kényre-kedvre és annyi hatással mint akár ha maguk csinálnak pártot, akár ha a kormánypárt kebeléből opponálnak; mely utóbbi esetben még az a vigasztalásuk is megvan, hogy jól lakatták a többségbe visszavágyó kecskéket és megmaradt az ellenzékeskedés káposztája is.

Viszont ha pártot csinálnak, kiteszik magukat azon valószínű eshetőségnek, hogy a következő országgyűlésen 17-en se lesznek együtt, mert a választásoknál nemcsak a kormánypárt, de a nélkülök egyesülendő ellenzéktől is kell félniök.

Az ész azt mondta, hogy igen, a szív nem-et beszélt, és Szilágyi Dezső övéivel együtt az észre hallgatott, annál inkább, mert az ellenzék másik két árnyalata szívükre is hatott azzal, hogy Szilágyi, Kerkápoly sőt még Pulszky Guszti is biztosítva látták további akadálytalan szereplésüket; más szóval: beszélhetnek akkor, amikor akarnak, és annyit, amennyit nekik tetszik, csak következetesek legyenek az ellenzék azon programjához:

Nem Tisza Kálmán.

*

És ők beszélnek hűségesen tovább és tovább. Megtámadják Tiszát még azért is, hogy a magyar faj szupremáciáját a nemzetiségek túlkapásai ellen biztosítani akarja; eltagadják a Szent-István naptól a nemzeti ünnep jellegét; eltagadnak mindent, hogy a kormánynak és a miniszterelnöknek ártsanak.

És ráfogják Tiszára, hogy tetteit személyes érdekek és személyes hiúság rugói mozgatják; s mindezt olyan ártatlan arccal, mintha ők a személyes érdekek- és személyes hiúságtól végtelen távolban lennének.

*

Ez a második fúzió története, s e fúzióval aljasították a parlamentáris ellenzéket oda, hogy most képesek megtámadni a tulajdon híveiket, ha e támadásból Tisza elleni gyűlöletük hasznot húz, s így lettek hasonlóvá ahhoz a komondorhoz, amelyik mindig ugat, akár kell, akár nem, és megharapja a saját gazdáját is.

És így lett a magyar nemzet képviselőtestületéből országos kupaktanács.

Az eddig előadottakból érthető, hogy amint a volt Deák-pártnak lassanként ellenzékké vált vezéregyéniségei úgy a fuzionált konzervatívek és független szabadelvűek is, nem elvi, hanem személyi politikát követnek Tisza Kálmán ellen. S ki lehet mondani, hogy a 2-ik fúzió alapja nem a haza javára, de a Tisza Kálmán elleni gyűlölködésre és bosszúra irányult törekvés.

A konzervatívek éppúgy, mint az új disszidensek s a volt Deák-pártnak független szabadelvűekké lett tagjai elég önhitten Tiszát vádolják a hét évig uralkodott többség végzetes megbuktatásával; a volt balközép azon tagjai pedig, akik a szabadelvű párt kebeléből először váltak ki, Tiszát vádolják új pártjukba vetett reményük meghiúsulásáért, s tán magukra bosszankodnak, hogy későn látták be, mily alaptalanul szakítottak a miniszterelnökkel; de az emberi természetben fekszik saját baklövéseink el nem ismerése és az abból eredő következményekért a felelősségnek másra hárítása.

Innen az ellenszenv, mely a miniszterelnök személyében keresi az ország minden bajának indokát.

Növeli a Tisza ellen intézett támadások élességét az, hogy az egyesült ellenzékben oly tagok játszanak vezérszerepet, akik, mint Kerkápoly vagy Lónyay is Magyarországra nézve erkölcsi halottak. Ez emberek szívükben gyűlölettel; agyukban a rombolás démoni gondolataival; tetteikben az ártani, pusztítani vágyó törekvések végrehajtásával azt hiszik, hogy magukat fogják tisztára mosni, ha a Tisza Kálmán tiszta jellemét abba a piszokba rántják le, amelyben ők két és fél évig fetrengettek. Csakis ennek a démoni ártani vágyásnak, ennek a rombolási ösztönnek lehet tulajdonítani, hogy ily nyomorult pamflet, mint II-ik Kákay Aranyos könyve napvilágot láthatott.

Hiszen, ha az mind igaz, ami abban a munkában Tisza ellen össze van halmozva, akkor a miniszterelnököt nem a kormány élén megtűrni, de főbelőni kellene.

De ha nem igaz, akkor azt az embert, aki e könyvet írta (azokkal együtt, akik sugalmazták) ki kellene ebből az országból kergetni, mint a veszett kutyát, amely ma a miniszterelnököt marja meg, holnap, ha mostani pártja kegyelméből Erdélyben megint meg nem választják képviselőnek, azokat fogja megharapni, akik előtt ma a farkát csóválja.

És e párt, amelynek ilyen literátorai és ilyen literatúrája van; ez a párt s ennek a pártnak a sajtója gúnyolódik a kormány-sajtó magatartása fölött. Szubvencionált, a kormány zsoldján élő félhivatalos és az Isten tudja minek nevezi el a többség orgánumait, mintha valaki a kormány mellett nyilatkozó meggyőződését másképpen el nem mondhatná, mint fizetésért, s mintha a kormánynak nem volna kötelessége a saját lapjait értesíteni azon események felől, amelyeket nyilvánosságra hozni akar.

Ez a szubvenció-emlegetés, a kormánypárti íróknak ezen gyanúsítása a második fúzió politikai működésének megkezdése óta jött divatba, s azóta kezdik használni a független sajtó elnevezést is.

Hát hiszen, ha a kormánypárti sajtó nem független, ha az félhivatalosa Tiszának, akkor az ellenzéki lapok éppen úgy nem függetlenek, s éppen úgy félhivatalosai az ő pártjuk vezéregyéniségeinek.

És nehányan közőlök pláne már félhivatalosai voltak a néhai Deák-pártnak is.

Függetlenségről tehát nekik legkevésbé van joguk beszélni.

*

Ami meg a szubvenciót illeti, ugyan kérem, hagyják el!

Azt hiszik, hogy nem tudja minden gondolkozó ember, hogy önök valamennyien szubvencionálva vannak? Egyikök pénzzel, vide Kelet Népe; a másikuk egy bizonyos előfizető mennyiséggel, vide Közvélemény, amelyet csak Lichtenstein nyolcvan példányban járat, és így a volt független szabadelvű párt többi tagjai is, és így tovább és így tovább

Ne kívánják, hogy leleplezéseket tegyek, mert olyanok mellett, amelyekért nincs mit szégyenleni, mondhatnék el dolgokat, amelyek a sajtó tekintélyét a közönség előtt nem nagyon emelnék.

*

Abban, hogy egy lap szubvenciót húz, legyen a szubvenció direkt vagy indirekt, nincs mit szégyenleni. Hiszen minden párt, ellenzék vagy kormány tartozik nemcsak a maga lapjairól, de a maga íróiról is föltétlenül gondoskodni. Ez erkölcsi kötelesség, mert az író, valamint a lap az illető párt elveit közvetíti a közönséggel. Az író, vagy a lap, amely e közvetítő szerepre vállalkozott, gyakran tíz annyi szolgálatot tesz övéinek, mint egy képviselő jól betanult és szépen előadott országgyűlési beszéde. Az írót és a lapot mindenki olvassa, az országgyűlési beszédeket csak kevesen.

Az író a hévteljes előadás, a meggyőződés ereje, a stíl melegsége; a lap a szerkesztés ügyessége, változatossága által hat; míg egy képviselő szónoklatában a hatás, ha az illető képviselő nem haza beszél, csak hallgatóságára, s erre is csak a szónoki közvetlenség által történik.

Szubvenciót adni és elfogadni tehát nem szégyen, ha a szubvenció olyan embernek vagy lapnak adatik, aki azon párt iránti hűségét, ragaszkodását, amely pártnak támogatását igénybe venni akarja, bebizonyította.

A mi irodalmi viszonyaink között szubvenciót adni egy bizonyos fokig a pártok becsület-kérdése, aminthogy azt elfogadni az illető lapok vagy írók életérdeke. Olvasóközönségünk csekély. Egy lap előállítása tömérdek pénzt vesz igénybe, annyira, hogy ki merem mondani, miképp Magyarországon oly magyar politikai napilap, amely pusztán előfizetőire támaszkodik, egyetlen egy sincs, és még nagyon sok ideig nem is lesz; mert az előfizetők egy lap óriási költségeit a nálunk divatozó előfizetési árak mellett fedezni nem képesek. Amely magyar lap tehát övéitől direkt vagy indirekt szubvenciót nem kap, deficittel dolgozik, s egyes irodalmi részvénytársaságok dividendája rovására él.

*

De az ellenzéki sajtónak kvalifikálhatatlan magatartása a kormánylapok iránt csak természetes következménye az ellenzék politikai magatartásának a szabadelvű párt és a miniszterelnök személye ellen.

Hogy azonban e kedves függetlenek mások szemében meglássák a szálkát, s a magukéban a gerendát ne vegyék észre, ezt nem tettem volna fel és ez sokáig nem is tarthat így!

Meg kell annak szűnni előbb-utóbb az irodalmi tisztesség érdekében; s a független sajtó okulni fog a szubvencionált sajtó higgadt, méltóságos s még az ellenségben is bizonyára tiszteletet gerjesztő modorán és fölhagy a félhivatalosság, kormányzsold stb stb. hánytorgatásával.

Lássák, tisztelt független lapok, akkor kellett volna a szubvenciót hánytorgatni, mikor a szubvencionálás nem a párt vagy kormány erkölcsi kötelessége, hanem embervásárlás és a rendelkezési alap őrült elprédálása volt; mikor a szubvenciót elfogadni nem tartozott a tiszteséges cselekedetek közé: a volt Deák-párt idejében!

Mert ugyan ki fogja Petőfit vádolni, hogy Kossuthtól egy időben szubvencionáltatni akarta magát?

Senki!

Sőt Kossuthot kárhoztatják, amiért Petőfinek nem adta meg a kért kormánysegélyt.

Ki fogja Kossuthot és a 48-i kormányt vádolni, hogy két politikai lapot szubvencionált?

Ki nem találja természetesnek, hogy a volt balközép szubvencionálta a Hazánk-at?

Kinek jutna eszébe gróf Lónyait kárhoztatni, hogy érdekei szolgálatában megfizette a Reform-ot?

Ki fogja rossz néven venni a kat. klérustól, hogy pénzáldozatok árán tartotta fenn a Jelenkort-t? És így tovább

De ki nem fog orca-pirulás nélkül gondolni arra az időre, midőn ezreket prédáltak egy olyan lap alapítására, amelyre semmi szükség nem volt? Midőn a legkisebb vidéki lap is gazdagon dotáltatott; egyszóval, hogy felesleges ismétlésbe ne essem, ki nem gondol orca-pirulással arra az időre, mikor a kormánypárti sajtó legnagyobb része nem támasza, de zsoldosa volt a kormánynak. Midőn a kormány a sajtónak nem megélhetését biztosította, hanem préda pazarsággal vásárolta meg magának a sajtó támogatását.

Ki nem fog orcapirulás nélkül gondolni a gróf Lónyay Menyhért miniszterelnökségének idejére?

*

Ma, ismétlem, ha a szubvenció kérdését feszegetik, rontják a magyar sajtónak azt a jó hírét, amelyre bizony büszkék lehetünk, mert elmondhatjuk, hogy a magyar írót és a magyar lapokat segélyezni lehet, sőt kell, de azért a magyar író és a magyar sajtó nem eladó.

És ez a különbség, hogy csak nagyon közel példát mondjunk, a bécsi és a magyar lapok között. Azokat nem segélyezi senki, azokat megveszik, a mi újságainkat pedig segélyezik és meg nem vehetik.

Ha azonban az irodalmi tisztesség útjáról oly rohamossá válik a süllyedés a piszkolódások mocsára felé, mint amily mérvben azt ma az ellenzéki lapok részéről tapasztalhatjuk, úgy nem sokáig lesz okunk a magyar sajtó becsületére büszkének lenni.

Ha már éppen ehhez a kérdéshez jutottam, nem hagyhatok említetlenül egy kis történetet, amely különben is könyvem tárgyához tartozik.

A múlt hónapok valamelyikében egy újságíró jelentette be magát Tisza Kálmánnál. Előadta, hogy ő Bécsből jön egyenesen azért, hogy a miniszterelnöktől engedelmet kérjen, hogy arcképét egy bécsi illusztrált lapban kiadhassa.

- Nem lehet ellene kifogásom - válaszolt Tisza -, s ha csak azért jött, kár volt Bécsből idáig fáradni.

- De én meg akartam kérni Excellenciádat, hogy engem arcképével szerencséltessen.

- Sajnálom, azzal nem szolgálhatok; én legfölebb Sárkányhoz vagy élclapjainkhoz utasíthatom.

- De azt is meg akartam kérdezni, hogy az arcképkiadásért némi jutalmat remélhetek-e?

- Ha ön az én arcképemet jutalom reményében adja ki, biztosítom, hogy kárbaveszett munkát végez.

*

Ha Tisza Kálmán hiú ember, föltételezhető-e, hogy a bécsi újságírónak ajtót mutasson?

Nem, ha csak II-dik Kákay Aranyos úgy nem magyarázná a tolakodó elutasítását, hogy az ajánlatban Tisza Kálmán éppen hiúságát látta megsértve.

Ám, ha azt a magyarázatot elfogadjuk, elesik azon állítás, hogy Tisza nem riad vissza semmiféle eszköztől, ha arról van szó, hogy céljaihoz közelebb jusson, hogy mások rovására előnyöket vívjon ki magának. Elesik ezen állítás, mert Ausztriában, ahol Tiszát egyáltalán nem szeretik, előnyére szolgál neki, hogy egy képeslap arcképét közli, kedvezően megírt életrajz kíséretében.

És Tisza Kálmán nem használta föl e kínálkozó eszközt.

*

De végre is ez csak csekélység. Mindamellett jellemző, mert nagy emberek nagy hibái legtöbször csekélységekben nyilatkoznak. Hogy Tiszában van némi hiúság, ez természetes, hiszen minden önérzetes ember jellemének alapvonása a hiúság: aki ismeri becsét, hiú magára, mert akiben semmi hiúság nincs, az nem számol és nem is kíván számíthatni a közélet terén.

Deák Ferenc is hiú volt: hiú volt arra, hogy ő királyi kegyet, kitüntetést, miniszteri tárcát el nem fogadott; hiú volt arra, hogy kényszerítette elismerni politikai ellenfeleit is, hogy a kibékülést Ausztriával önzetlen hazaszeretetből vitte keresztül.

A hiúság csak ott hiba, csak ott fajul a hibából gyakran bűnné, ha túlságokba megy, ha ez uralja az ember minden tettét, s ha imádott önszemélyén kívül minden más silány semmiséggé törpül előtte.

A hiúságnak ezt a bűnre váló túlhajtottságát tulajdonítják Tiszának személyes ellenségei.

Képtelen állítás, mely nevetségessé lesz az ellenkezőt bizonyító tények előtt.

*

A hiúság nem ismer engedményeket; legalább oly fokú engedményeket nem, melyek semmivé teszik magát a hiúságot.

Ha Tisza tetteit személyes hiúság vezérli, amely még a magasabb politikai érdekeket is maga alá rendeli, az Ausztriával folytatott kiegyezési alkudozások folyama alatt a miniszterelnök bizonyára sokszor letette volna tárcáját hiúságból, mert visszavonulása a látszat után ítélő frázis-kergetők előtt a népszerűség oly magaslatára emeli őt, amelyhez eddig alig van fogható.

Ha Tisza Kálmán hiú, akkor a szabadelvű párt tanácskozását a rendelkezésére álló eszközökkel úgy vezeti, hogy azok ne okozzanak neki méltatlanul annyi keserű órát, mint amennyit némely alattomos áskálodók intrikái által tényleg szereztek.

Ez alattomos áskálódók ma már megtalálták méltó helyüket az egyesült ellenzék körében, s a szabadelvű párt tanácskozásaiban ma is, mint azelőtt, a legteljesebb véleményszabadság uralkodik.

Ha Tisza Kálmán hiú, s hiúsága a hatalom szeretetében éri tetőpontját, akkor Tisza ma megint nem miniszter. Célját elérte, uralkodott egy ország felett, hatalmában a népszerűség nimbusza övedzte: hiúsága tehát teljes kielégítést nyert. Míg ma szidják, gúnyolják, gyanúsítják, s oly eszközökkel küzdenek ellene, amelyek közül egy is elég arra, hogy a hatalom szeretete kihűljön szívében, hogy hiúsága, ha ismétlem, hiúság az, ami a hatalomhoz köti, ezerszer meg legyen alázva.

*

Mielőtt II-dik Kákay Aranyos hiúsággal vádol valakit, nézzen szét övéi körében és ismerje meg a hiúságot a maga egész nagyságában.

Hoffmann Pál példája mindjárt hatalmasan igazolja fönnebbi nézeteimet.

A híres jogtudóst a Deák-párt idejében megbízták, csinálja meg a magyar magánjog kódex tervezetét. El is készült belőle az általános rész, fizettek a munkáért Hoffmannak hétezer forintot s kiadták e kitűnő könyvet vadgalambszín borítékban Eggenberger és társánál. Mikor e javaslat megjelent, akkor látta a kormány, hogy még előbb külön kellene valakinek másik hétezer forintot fizetni azért, hogy a kódextervezetet megértsék, akik megrendelték, mert olyan magyarsággal volt megírva, hogy azon más, mint Hoffmann, el nem igazodhatott.

Ezt a másik hétezer forintot azonban sajnálták, miután amint az a volt Deák-párt idejében már megszokott dolog volt későn látták be, hogy a munka lefordítására úgyis kár lenne a pénzt vesztegetni, mert az egész javaslat hétezer krajcárt nem ér.

Udvariasan tudtára adták az érdemes jogtudósnak, hogy kódexének általános része annyira különös, hogy a különös rész megrendelése teljesen fölösleges.

És Hoffmann Pál megsértett hiúságában minden zaj nélkül otthagyta a kormánypártot, mint Szent Pál az oláhokat, s fölcsapott konzervatívnek.

E tette a sértett hiúság természetes következése. Ha a többség kebelében marad, elveszti a jogtudós tekintélyét, míg új pártjában, sőt ma az egyesült ellenzék körében is, mind érdemes jogtudóst ünneplik.

S tekintettel a fönntartott konzervatív elvekre, alapos nézetei lehetnek, hogy az ellenzék kormányra jutásával a magyar magánjog általa megkezdett kodifikácionális munkálatait vele fogják bevégeztetni.

Elég gyorsan dolgozik arra, hogy az egész magyar magánjognak hamar végére járjon.

Tisza Kálmán minden politikai akcióját az ő egyéni érdekei irányozzák.

Ez azon második súlyos vád, amellyel II-dik Kákay Aranyos a miniszterelnököt illeti.

Könnyű valamit állítani; sokkal nehezebb bizonyítani. Ezt az igazságot, úgy látszik, II-dik Kákay Aranyos igen jól tudja, mert az állításokban bővelkedik, de bizonyítani semmit nem bizonyít.

Nehéz is volna; különösen azt, hogy Tisza Kálmán tetteit önzés és egyéni érdek vezérlik. Ha a miniszterelnök 3 évi kormányzása alatt már részesítette volna az országot azon kedves meglepetésben, hogy, míg a földbirtokos osztály pusztul ő maga, mint egyik előde, gróf Lónyay Menyhért tette 4 millió frtért uradalmat vásárolt volna magának; vagy egy szép reggelen olvastuk volna már az újságban, hogy a miniszterelnök Budapest fővárosának középítési bizottságától arra kért engedélyt, hogy egy palotasort építhessen magának a sugárúton, mint ezt Kerkápolyi tette a Csillag utcában, akkor az önzés és érdekvágyás mellett legalább a valószínűség szólna. De így mi egyéni érdeke lehetne Tiszának olyan, amely politikai akcióinak indokul szolgáljon?

Semmi!

A hatalom megtartása legkevésbé, mert amit állítottam II. Kákay Aranyos azon gyanúsítása ellen, hogy a hatalom megtartása Tiszánál a nagyfokú hiúság eredménye, éppen azt állíthatom azon föltevés ellen, mely a hatalmat Tisza kezében egyéni érdekekből látja megtartva.

Különben e két állítás annyira ellentétes, hogy egyik a másikat dönti meg. Mert aki a hiúság lélektani természetét ismeri, az nagyon jól tudja, hogy egyéni érdekek az egyéni hiúság előtt mindig hátrálni szoktak: míg viszont az önzés és érdekvadászat erős túlsúlyánál hiúságról nem lehet beszélni.

*

Azon tapló-eszűek, akikben a gyanú szikrája hamar tüzet fog, bizonyára azt fogják nekem II. Kákay Aranyossal ellenvetni, hogy: mi lehet az más, mint egyéni érdek, hogy Tisza Kálmán megalázza magát és hétről hétre a bécsi minisztereknél antichambríroz.

Szívesen fölvilágosítom azokat, akik nem tudnák, hogy e bécsi járás-kelés egyszerű oka abban rejlik, mert közös korona-tanácsoknál őfelsége elnököl, s így a közös koronatanácsok ott tartatnak meg, ahol őfelsége éppen időzik; s miután a király a tél folyamában legtöbbnyire Bécsben lakik, azt hiszem, a kellő értékére vezettem vissza Tisza Kálmán és minisztertársai bécsi utazásait.

De akik emlékezni akarnak, tudhatják, hogy a bécsi miniszterek is jártak Pesten, s egyúttal emlékezhetnek rá, hogy ez azon időben történt, midőn király őfelsége Budán lakott. Íme a nagy titok kulcsa.

*

És mégis önzés, egyéni érdekek azok, amelyek nem engedik Tiszának, hogy a hatalmat kezeiből kiengedje akkor, amikor különben sem volt, akit utódjául a királynak ajánlhatott volna. Önzés, egyéni érdek, amelynek igaz neve: hazaszeretet!

A hazáját szerető ember érdeke, önzése: a haza boldogítása.

És Tisza Kálmán szereti hazáját.

Tisza Kálmán elmondhatja Kossuthtal: odadobnám önöknek e tárcát most mindjárt, mert oppoziciót csinálni könnyű, de itt akarok maradni e helyen, mert nehezek a viszonyok és én nehéz viszonyok közt akarok szolgálni!

Csakhogy persze II-ik Kákay Aranyos és azok, akik az ő könyvét elég vakmerők korszakot alkotónak nevezni, hogy a nemzet egész korszakára a cinizmus bélyegét süssék rá, azok nem tudják méltányolni azt az önzést és azt az egyéni érdeket, amelynek neve: honszerelem!

*

Egyébiránt volt olyan idő éppen a múlt esztendőben amikor Tisza Kálmán lemondott.

Akkor ráfogták, hogy komédiázik.

Most, hogy nincs oka lemondani, ráfogják, hogy nem akarja a hatalmat kibocsátani a kezeiből.

Milyen igazsága volt Kossuthnak, mikor kimondotta, hogy: oppoziciót könnyű csinálni!

De lássuk hát, komédiázott-e csakugyan Tisza Kálmán?

Anélkül, hogy mélyen bele kellene ereszkednem a politikába, kimondhatom a nem-et.

Őfelsége a király Tisza lemondása után hívatta Sennyey Pál bárót, Szlávyt, Majláth Györgyöt és Széchen Antalt, akikkel a helyzet felől értekezett. Márpedig ha Tisza Kálmán komédiázott, őfelségének is részesülve kelle lenni a komédiában, és ki merné ezt a legelső magyar emberről, a legalkotmányosabb királyról föltenni?

II-ik Kákay Aranyoson és az egyesült ellenzék volt Deák-párti tagjain kívül bizonyára senki ebben az országban.

Hanem ők igen, mert nem ma teszik először.

*

Mikor Szlávy József letette a miniszterelnöki tárcát, nagy volt a rémület a Deák-párt kebelében.

Ki következzék Szlávy után?

A többség tekintélye semmivé lett, s a párt kénytelen volt belátni, hogy ők már csak erő, de nem hatalom többé. A hajdan oly tekintélyes államférfiak lejárták magukat s magán a párton is valami csüggeteg közöny látszott uralkodni.

Az erő érezte tehetetlenségét.

Az egyes személyi frakciók pedig nem éreztek kellő erőt tehetségeikhez.

Csak a hatalom után sóvárgó kapzsiság tartotta össze a rohadásra váló testet, amely friss vért kívánt magába, úgy remélvén aléltságából föleszmélni.

Kezdték emlegetni a koalíciót, amint később a fúziót emlegették, s ma mégis azt mondják, hogy Tisza ejtette őket tőrbe.

A kormányválság ezalatt hétről hétre húzódott, de nem merték a valódi okot bevallani. Őfelsége legmagasabb személyét keverték a dologba. Mindennap volt valami újság a király elhatározása- vagy véleményéről, s az ügy oly színben lett a közönség előtt fölmutatva, mintha a krízis lebonyolítását az uralkodó vette volna kezébe.

Ezt a komédiát aztán a tisztességes Deák-párti lapok is megsokallták, s nyíltan kimondták, hogy a válság nem személyes, de parlamenti természetű, s azért azt a király őfelségével takargatni, ha nem alkotmánysértés is, mindenesetre az alkotmány semmibe vevése.

S tudják-e önök, ki dobta ezt az igazságot a Deák-párt szemébe?

Kákay Aranyos.

Természetesen nem a második.

*

Szinte látom, mint tiltakoznak farizeus képpel a föltevés ellen, hogy a király részese volt a Tisza Kálmán által inszcenált komédiának. Nos, ha II. Kákay & consortes nem így értették a komédiát, akkor csak úgy érthették azt, és nem másképp, hogy Tisza oly ügyesen játszott, miképp rászedte magát az uralkodót.

Sokkal mélyebb tisztelettel viseltetem királyunk bölcsessége és széles politikai látköre iránt, semhogy e pontnál tovább következtetni akarjak.

A nemzet pedig, amely a király személyében a legelső magyar embert tiszteli, és ismeri Tisza Kálmán lemondásának történetét minden fázisaiban, s tudja, hogy az, aki kormányalakításra fel volt szólítva, őszintén megmondotta, miszerint többet, mint Tisza kivívott, Ausztriától nyerni lehetetlen, az ellenzék többi árnyalatai pedig nem lévén kormányképesek, vezéreiket kormányalakításra felszólítani nem is lehetett; a nemzet mondom mely ezt tudja, felháborodva fordul el azoktól, akik, hogy Tiszára ráfoghassák a komédiázást, pimasz gyanújokban bár nem nyíltan, de azért elég világosan, sérteni merik magát a királyt.

*

Ami II-ik Kákay Aranyos többi vádját illeti, azt hiszem, azokra legméltóbb válasz a megvetés. Ámbár lehetne felelni mindenikre.

Például: Tisza Kálmán bosszúvágyónak van bemutatva. Ha II-dik Kákay Aranyos a Tisza bosszúvágyában a sajtá esetére gondol, méltánylom szíve keserűségét, de józanul gondolkozó ember a miniszterelnök eljárását fogja méltányolni.

Én nem akarok személyeskedések terére lépni; azért hallgatok erről is és sok másról, amit elmondhatnék.

Azok pedig, akik könyvemet olvassák, bizonyára elismerik velem együtt, hogy ha Tisza Kálmán nem felelt is meg mindenben a kormányzásához kötött várakozásoknak, mindenesetre nagy ész, nemes jellem, tapintatos államférfiú, aki hazaszeretetének s önfeláldozásának már számos jelét adta és bizonyára adni fogja még.

És el fogják ismerni velem együtt, hogy Tisza Kálmán még tévedéseiben is magyar nemzeti politikát követett.

Aki pedig őt csak azért, mert nincsen vele egy véleményen, sárral dobálja, az nem politikai erkölcstelenséget, az már politikai bűnt követ el.

Hogy Tisza Kálmán közjogi oppoziciója a balközép vezérének hazafiságáról és éles politikai előrelátásáról tesz tanúságot; hogy Tisza Kálmánnak 1875. febr. 3-án tartott beszéde mely a Deák-párt és balközép fúzióját eredményezte, és amely lényegében nem egyéb, mint a balközép hét éven át vallott elveinek az idők és körülmények egy-egy kedvező fordulata szerint való érvényesítésére nyújtott kilátás, hogy, mondom, e beszéd a nemzet jól felfogott érdekének és azon politikának tízparancsolatja, amely politika egyedüli biztosítéka nemzetiségünk- és államiságunknak: hatalmassan igazolva van azon kiegyezési tárgyalások folyama által, amelyeket Tisza Kálmán éppannyi tapintattal, mint szerencsével vezetett.

A tények ékesebben szólók minden okoskodásnál.

Tény, hogy Ausztria határozott ellenséges állást foglal el Magyarországgal szemben; tény, hogy haszonleső kapzsisága a közös érdekekre nem hederít; tény, hogy anyagilag jobb helyzetben levén minálunk, erejét érezve, minden módon és minden eszközökkel igyekszik azt saját javára zsákmányolni ki; tény, hogy Lajtán túl a pártviszonyok bármely kormány akcióját megbénítják, mert Ausztriában a kabinet vak eszköze, alázatos szolgája a birodalmi tanács pártjai és pártocskái szeszélyének; végre tény, hogy őfelsége akár Magyarországon, akár Ausztriában a kormányzást ez idő szerint csak az 1867. XII. t. c. alapján tartja lehetőnek, mert igen helyesen úgy van meggyőződve, hogy minden kísérlet a közjogi kapocs olyszerű tágítására, amely Magyarországnak előnyt biztosítana, vagy a birodalom két fele közötti beláthatatlan súrlódásokat idézne elő, vagy fölbontaná magát a közjogi kapcsolatot.

E tények logikája tehát, hogy:

az Ausztria előnyére megváltozott helyzetben a birodalmi tanács pártjainak az osztrák minisztériumot játékszerré alacsonyító izgága fészkelődései mellett Tisza Kálmán szerencsével oldotta meg a kiegyezés nagy kérdéseit, mert a Deák-párt által megoldatlanul hagyottakat is elintézte, s mert egyebekben nagyobb előnyöket biztosított Magyarországnak, mint hazánk anyagi erejének teljében az opportunitás öszvérén nyargaló honboldogítók tették.

Tisza Kálmán ismerte Ausztriát és számot vetett az ország helyzetével, amidőn a közjogi oppozíciót mindaddig folytatta, míg egy-egy fölmerült kérdésnél politikája győzelmét remélhette; és fölhagyott azzal, amidőn elveinek érvényesítésére csak lassan, egyenként és azáltal törekedhetett, ha az újabb kiegyezési alkudozások az ő hét évi politikájának szükségszerűségét igazolván, a fejedelmi meggyőződés némely kérdésekben az 1867. XII. t. cikknek gyakorlatilag bebizonyosodott hiányait felismeri, és ebből kifolyólag belátja, hogy Magyarországon egészséges pártalakulás csak közjogi oppozíció alapján lehetséges.

*

És amint közjogi tekintetben, úgy minden más téren igazolták a viszonyok, hogy Tisza Kálmán magyar nemzeti politikát követ.

Az, hogy bár áldozatok árán az államháztartás egyensúlyát helyreállítani igyekszik; az, hogy tetteiben és beszédében a magyar faj szupremáciáját akarja fönntartani, s eréllyel vagy erővel, de védi a nemzetet a nemzetiségi izgatók államellenes apostolkodása- s a nemzetiségi aspirációk államiságunk ellen irányuló túlkapásaitól; s az, hogy hét évig vallott elveit azon mértékben igyekszik érvényesíteni, vagy legalább azok helyességét legfelsőbb helyen bebizonyítani, amint azt a körülmények megengedik; végre az, hogy belügyi téren foganatba vett reformjai a magyar érdekek és a magyarság erejének idebent való megszilárdítását célozzák, mind arra vallanak, hogy Tisza komolyan gondolkozó politikus, aki nemcsak a jelen szemkápráztató előnyeiért, de a jövendő hasznáért dolgozik.

Mert ne ámítsuk magunkat: el fog jőni az az idő, amidőn Magyarország csak önerejére lesz utalva. Az osztrák pártok magatartásából s a Lajtán túli sajtó hangjából kirí a Németországgal egyesülésre vágyódás, s a német-egység-nek Ausztria megsemmisülése árán is bekövetkezésébe vetett reménység.

És ne ámítsuk magunkat a szláv aspirációk teljesülésének lehetetlenségébe vetett ostoba bizodalommal. A népek fejlődése, e fejlődésnek fokozatos haladása, majd népfajoknak népcsoportokká, néptestekké, nemzetiségekké, és végre nemzetekké válása nem új dolog már a történelemben. Amint az olasz-egység, az olasz után a német nemzetiségek egyesülése megtörtént, meg fog, mert meg kell történni a szláv nemzetiségek, ha nem is egy állammá, de államokká egyesülésének is.

Utalok Oroszország törekvéseire. Utalok az ezen törekvések által támogatva mind hatalmasabban nyilvánuló szerb és montenegrói szláv törekvésekre; utalok a csehországi hangulatra; és utalok hazánk déli vidékein napról napra leplezetlenebbül nyilatkozó magyarellenes tüntetésekre.

Vessék össze e jelenségek- és törekvéseket azok, akik kevés szóból sokat értenek, és szeretnek gondolkodni, és ha nem elfogultak, és ha elismerik a viszonyokban nyilatkozó kényszer hatalmát: meg lesznek győződve arról, hogy ma már a szláv aspirációk nem ábránd, nem lehetetlenség, hanem közel küszöbön álló olyan valószínűség, amely ellen nekünk magyaroknak vértezve kell lenni, éppúgy, mint ahogy fedeznünk kell magunkat Németországnak Ausztria német tartományai felé gravitáló törekvései ellen, mely törekvések e tartományok hangulatában elég istápot találnak maguknak.

Ily helyzetben a magyar nemzeti politikának oda kell törekedni, hogy a katasztrófát ne siettesse, hanem, egyrészről Ausztriától lassan nyerjen előnyöket, és ezáltal is éreztesse vele, hogy Magyarország ismeri saját erejét és saját jövendőjét, mely megadja neki azt a függetlenséget, amelyet a Deák-párt 1867-ben oly könnyelműen dobott oda Lajtántúlnak: másrészről pedig idebent minden tette arra irányuljon, hogy a nemzet faji erejének ápolása, fejlesztése, ha kell dédelgetése biztosítsa az ország fennállását, hatalmát, erejét, függetlenségét akkorára, mikor a nemzetiségi egyesülések által előidézendő katasztrófa be fog következni.

Amely politika nem ezt tűzi ki törekvésének végcéljául, az vagy magamagát ámítja vagy nem gondol a jövővel, vagy csak saját hasznára akarja kiélni az országot addig, amíg bekövetkezik, aminek bekövetkezni kell, hogy: magunkra maradunk.

De ezek az emberek nem fogják az országot a vég-elvesztéstől megmenteni; míg azok, akik a jövendővel számot vetettek, átérezték a legnagyobb magyar legnagyobb mondásának mély jelentőségét, hatalmas igazságát; tudják, mit mondott és mit akart Széchenyi azzal, midőn e szavakat írta zászlójára:

Magyarország nem volt, hanem lesz.

*

Ez az én egyéni nézetem. És mert meg vagyok győződve nézetem igazságáról, szeretem a Tisza Kálmán politikáját olybá tekinteni, mint amely minden akciójában a jövendővel vet számot, s Magyarország jövőbeli önállásának és erejének magvát hinti el.

De ha én tán csalódom, amit különben 10-15 év el fog már dönteni, Tisza Kálmán politikája az adott viszonyok között mégis csak a leghelyesebb, a legigazabb, a legmagyarabb és ez idő szerint egyedül akotmányos és parlamentáris politika, mert elvekre van alapítva.

Így érzi ezt a nemzet is, midőn Tisza után csak Senyeit tartja lehetségesnek.

Pedig Senyei Pál báró most magában áll; de programjában elvek vannak lefektetve: elvek, amelyek lényegben oda törekesznek, ahová Tisza Kálmán. A magyar nemzet erejének emelésére és biztosítására.

Senyei, éppúgy mint Tisza, érzi, hogy az egészséges pártalakulás magva a közjogi álláspont, s azért programjának első pontja azon magatartás meghatározása, amelyet ő Ausztriával szemközt elfoglal.

Senyei, mint Tisza, érzi, hogy egészséges pártalakulás alapfeltétele: a magyar nemzet politikájának a magyar nemzet politikájával csinálni ellenzéket, s azért programjának második pontja: azon elveknek meghatározása, amelyek az ő nézete szerint a magyar nemzeti politikának alapját képezik. Tehát a cél mind a kettőnél ugyanegy; az eltérés az elvekben van, amelyek szerint a cél eléréséhez szükséges eszközöket ki-ki megválasztja.

És ennek dacára én nem hiszem, hogy Senyei valaha pártot tudjon magának teremteni; bár el kell ismernem, hogy ez idő szerint az ő oppoziciója az egyedüli kormányképes, és az ő pártja leend az egyedüli, amely egészséges alapokon szervezkedett.

Nincs terem e véleményemet bővebben indokolni. Elégnek látom egyszerűen a nemzet politikai ösztönére való hivatkozást, amely Senyeitől leginkább, sőt talán egyedül közjogi álláspontja miatt fordul el.

Osztrákabbnak tartja őt az osztráknál.

*

Senyei legutóbbi fellépése azonban kétségkívül tiszteletet parancsoló. Akik nincsenek is egy véleményen a nemes báróval, kalapot emelnek azon férfias és becsületes eljárásért, amellyel nem csatlakozott a fuzionált ellenzék elvtelen, haszonleső és egyenesen Tisza Kálmán személye ellen egyesült csordájához.

Mert hogy ezek az emberek politikai svindlerek, könyvem folyamán eléggé indokolva van.

A volt Deák-párt folytatásai ők, akik nem törődve elvekkel, hazával, alkotmánnyal, törvénytisztelettel: párttá egyesültek, hogy azon tagjaik, akik erkölcsi halottak, újra szerepet játszhassanak; azok, akik hiába áhitoztak hatalom után az ugorkafára kapaszkodhassanak; azok pedig, akik csak statisztái, marionettjei a párt vezéregyéniségeinek, megszerezhessék maguknak mindazon előnyöket, amelyek egy erkölcstelen párt és kormány kebelében bőven kijutnak olyan embereknek, akik a legnagyobb gaztett előtt is képesek szemet hunyni, ha abból önhasznukat látják.

*

Megunták várni e jó urak, hogy az ország tudomásul vegye kiadott programjukat, és csoportosuljon körölöttük: kibocsátották ők a felhívást, hátha majd annak több sikere lesz.

Svindel még ez a fölhívásuk is.

Támadják benne Tisza Kálmánt, aki alkotmány-ellenesen kormányoz, mert azt hiszik az élhetetlenek, hogy Tisza Kálmán oka még annak is, hogy az ország az ő pártalakulásukat nem vette örömujjongva tudomásul, és támadják Tisza Kálmánt e fölhívásban azok, akik a miniszterelnök politikáját 2 és fél évig helyeselték.

És úgy akarják lépre csalni a madarat, hogy ígérnek nem az eddiginél célirányosabb politikát, hanem képviselői kerületeket és mit tudom én, miféle támogatást.

Akik csatlakozni akarnak a fuzionált habarékokhoz, azok a felhívásban biztosíttatnak, hogy báró Bánhidy Bélánál (Múzeum-körút 18. szám) kapni fognak talán programot, gondolják önök?

Nem!

Kapni fognak utasításokat és támogatást: hogy kell Tisza Kálmán ellen dolgozni, és ezáltal kerülethez jutni.

*

Mikor ez az ínséges felhívás megjelent, valaki azt jegyezte meg, hogy jobb lett volna tán, ha a hívőket nem Bánhidyhoz, hanem egyenesen báró Simonyi Lajoshoz utasítják (Bodzafa utca, saját ház). Végre is ő a pártvezér; illenék, hogy ő adjon támogatást és kerületeket.

- Ez azért nem történt - válaszolt akihez a megjegyzést intézték -, mert báró Simonyi Lajos következetes ember. Nem akarja meghazudtolni azt a föliratot, amely kapuja alatt pompázik, hogy:

Itt mindennemű házalás és koldulás tilalmazva van.

*

És dacára báró Simonyi Lajos e következetességének, dacára a nagyhangú felhívásnak, dacára az ellenzéki sajtó szájaskodásának a nemzet mégis hideg marad; nem akar mellettük lelkesülni; és megcsinálta róluk a maga véleményét, amely ott él a közvéleményben, s amelyet minden szavuk, minden tettük nemhogy eloszlatna, de megerősít.

A nemzet véleménye pedig a habarékpárt vezéregyéniségeiben öntudatos, azon tagjaiban, akik meggondolatlanul követik vezéreiket öntudatlan politikai svindlereket lát.

És miután a néhai Deák-párt idejével Magyarországon a Svindel-korszak lejárt, a habarékok minden erőlködése hasztalan.

A nemzetnek nem kellenek a politika svindlerei.

Tartozom az olvasónak egy őszinte nyilatkozattal.

Én ezelőtt ellenzéket csináltam Tiszának, bár föltétlenül egyik parlamenti párt hívéül sem tekintettem magam, mert azt a magyar nemzeti politikát, amelyet én hazámra nézve szükségesnek látok, egyik párt elvei által sem hittem megvalósíthatónak.

Lassanként azonban tapasztalnom kellett, hogy a képviselőház pártjai és párt-árnyalatai telvék személyes gyűlölködéssel Tisza ellen, s én, aki lelkemben nemzetem érdekét hordozom amint idegenedtem azon emberek- és pártoktól, amelyek a közügy helyett magánérdekeiket szolgálják az ország képviseletében: úgy közeledtem Tisza Kálmánhoz és az uralkodó többséghez.

Kezdtem mélyebben vizsgálni az összefüggést Tisza Kálmán politikai múltja és jelene között; s miután a szélső baloldal és konzervatívek kivételével a képviselőház többi pártjainál elveket nem, csak személyes kötekedést találtam, amiben egyébként az elvi ellenzékek is tündökölnek, kezdtem az elvfeladó Tiszánál elveket keresni.

És rájöttem arra, amit előbb kellett volna belátnom, hogy igenis az elvfeladónak elvei, józan politikája és államférfiúi tapintata van. Rájöttem azon igazságokra, amelyeket könyvemben részletesen kifejtettem.

És ma őszintén, föltétlenül vallom magamat Tisza Kálmán és pártja hívének, s annál erősebben ragaszkodom a miniszterelnök politikájához, mert nem személyes tekintetek, de a tények kérlelhetetlen igazsága érlelte bennem meggyőződéssé, hogy Tisza Kálmán a múltban mint az ellenzék vezére, s ma mint kormányelnök nagy szolgálatokat tett ennek az országnak, és a múltban, mint ma is, ő képviseli a parlamentben a nemzet józanul gondolkozó, hazája-szerető elemeinek nézetét, politikáját.

Csak azt sajnálom, hogy erre, ami ma bennem meggyőződéssé érlelődött, későbben jöttem rá, mint az ország legnagyobb pecsovicsa az öreg Kákay Aranyos.

Alig hogy a konzervatív párt megalakult, Kecskeméthy Aurél sietett magát beíratni a szabadelvű körbe.

Szontagh Pál (somogyi) ajánlotta őt, mégis akadtak, akik azt tartották róla timeo Danaos et dona ferentes; és elég indiszkrétek voltak megkérdeni, minek köszönhetik a beiratkozás szerencséjét.

- Utat akartam a többinek mutatni válaszolt Kecskeméthy Aurél, és felelete elhallgattatta azokat, akik kételkedtek az ő szabadelvűségének őszinteségében.

*

Részemről szerencsét kívánok magamnak, hogy már akkor Tisza Kálmán híve voltam, mikor még a fuzionális alkudozások csak nagyon a kezdet stádiumában állottak.

Ma, hogy e könyvet megírtam, a jelen helyzetnek áttekintése után elég idején valónak tartom még azt mondani, hogy e néhány lappal utat akartam azoknak mutatni, akikben föltételezek annyi hazafiságot, hogy az egyesült ellenzékhez önzetlenül és azért csatlakoztak, mert a többség politikájával nincsenek megelégedve.

Kevesen vannak ilyenek nagyon a politikai svindelerek cégéres hadában, de akik vannak, megérdemelnék, hogy ne ússzanak az árral s ne legyenek kitéve a lételét féltő nemzet megvetésének.

*

És most még egyet.

II. Kákay Aranyos azon könyvében, amelyre az enyém válaszul szolgál, kijelenti, hogy ő nem szeretné, ha személyét III-ik, IV-ik és V-ik stb. Kákayakkal összetévesztenék.

Anélkül, hogy III-ik, IV-ik vagy V-ik Kákay Aranyost ismerném, fölteszem róluk, hogy ők sem igen éreznék magukat megtisztelve, ha személyük II-ik Kákay Aranyossal lenne összetévesztve.

Ami engem illet, én oldal-örökösödés útján tartok némi jogot a Kákay Aranyos névre, s azért írom nevem elé a megkülönböztető ifjabb-at.

Tehettem volna, hogy én is számozzam magam, de akkor könnyen elvitathatják vala tőlem az örökösödés jogát és még könnyebben összecivódnék vélem a Nr. II. és a Nr. III., hogy mit zavarom az ő számaikat?

Ez az egyik oka, hogy nem lettem numero nem tudom hány.

A másik oka pedig, mert bizonyos idegenkedéssel viseltetem a numerizált személyek iránt.

A tragédiák a bölcsőben kezdődnek és a sírig tartanak.

Itt van mindjárt a kis Ilonka esete is.

Kicsike szívében már vagy két órája ott kóválygott valami titkos vágy, aminek nevet sem tudott adni, de amit a mama olyan elmésen kitalált.

De hogy az elején kezdjük a borzasztó szerencsétlenséget, el kell mondanunk, hogy a kis Ilonkát oda ültette ebéd után az anyja a fa árnyéka alá, ő maga a rétnek túlsó végén segít az apjuknak a munkában. Áldott mosolygó arcát, sőt alakját is eltakarja a fa, pedig bizonyosan sokat néz errefelé.

Ilonka egyedül ült hát ott, nézte a kék eget, a szálló felhőket, az ezer meg ezer tarka virágot maga körül, mik között egy-egy aranyos gyík suhant el néha-néha

Bezzeg szeretett volna utána futni, hanem hát a mama szigorúan ráparancsolt meg ne mozdulj innen, édes lányom, veszteg ülj, mert odább lakik a "bobó", tudod az a rémes kísértet, aki az ilyen kis lányokat elviszi az áztató legfenekére.

A kis Ilonka nem merte hát elhagyni helyét, s legfeljebb azokkal a szöcskékkel mulatott, melyek feléje röpültek. Néha egy-egy villogó szemű egérke is feltűnt a láthatáron, de amint meglátta Ilonkát, nyomban megváltoztatta útja irányát. Vajon miért haragszanak a kis egérkék őreá?

Bizony nem sok mulatsága volt s éppen mikor már azon gondolkozott, hogy hátha a bobó nem venné észre azalatt, míg ő a mamához szalad, mikor kapóra a mama maga jelent meg egy nagy meglepetéssel egy tányér aludttejjel.

Ilonka gömbölyű ábrázata bezzeg mosolygóvá lett menten, örömrepesve nyúlt a tányér után, s olyan cuppanós csókot nyomott a mama arcára, hogy az annak édesebb lehetett a csurom méznél is.

De hát derű után ború a sors fatális keze már ott lebegett sújtani készen a feje fölött.

Alig hogy elment a mama, s Ilonka elhelyezte ölében a tányért zsupp egyszerre csak valami pottyan annak a kellő közepébe.

Juj, istenem! egy zöld béka ugrott bele a bokorból.

E katasztrófa van megörökítve genialis humorral képünkön.

Ilonkát rémület fogta el, midőn a szétfreccsent tej arcába szökött, a kanalat ijedtében rögtön kiejtette kezéből. A tányérnak is kevés híja hogy nem hasonló sorsa lett, dacára hogy látszik a görcsös kapaszkodás utána.

Legjobb dolga van egészben véve a békának, mely egész flegmatice fürdik a fehér folyadékban, melybe a siránkozó gyermek könnyei is bevegyülnek.

De hát azért béka a béka, hogy az ilyenekkel ne törődjék semmit.

Utazás a sivatagon!

Mennyi költészet e néhány szócskában! Mindenekelőtt a veszély és borzadály költészete, mert a sivatagi utazó minden pillanatban maga előtt látja a halált nem egy, de száz alakban; maga a végtelen, beláthatlan sárga homoktenger, hol legkisebb nyoma sincs az életnek, a halálra emlékeztet.

A türelmes és könnyűlábú teve nélkül, melyet méltán neveznek a sivatag hajójának, a sivatagi utazás lehetetlen volna. Csak a teve képes a forró homoktengerben tízmázsányi terheket cipelni, sőt sátort is állítnak hátára, melyben aztán egész család húzza meg magát. E sátorok természetesen sajátságosak, a körülményekhez alkalmazva. Keresztbe rakott rúdakból egy ágyforma alkotmányt készítenek a teve hátán, melynek tetejét hajlékony pálmaágak képezik; e pálmaágakra kendőket terítenek, melyek részint a forró napsugaraktól védik a bennlevőket, részint láthatatlanná is teszik őket, hogy elég legyen téve a bölcs próféta parancsának:

A te feleségednek és leányodnak ábrázatát ne lássa más ember fia!

Egyébiránt a sivatag lakói ezt a parancsot nem valami szigorúan tartják meg, s nem éppen nehéz dolog a feleség és leány ábrázatát más ember fiának is meglátni. A beduinsátrakban a hárem csak egy szőnyeg által van elválasztva a férfi-lakosztálytól.

Mármost ha a beduin egyik helyről a másikra akar költözni, a fönn leírt módon sátrakat épít tevéi hátára, a sátrakba szépen fölpakolja a feleségeit, s így utazik egész háremével.

A feleségek egy ideig csak megállják, hogy rejtőzve maradnak a sátor bensejében, hanem bizony egy cseppet sem lehet csodálni, ha ők is kíváncsiak lesznek, hogy mi történik ott künn a világban, s a sátor nyílásain kidugdossák bájos fejüket.

Az egész kedélyes utazást igen kedves képben mutatjuk be olvasóinknak, mely kép talán maga többet mond, mint amennyit mi most itt elmondtunk.

Éppen Szt. György-napkor múlt harminc esztendeje, hogy Miska kocsisnak szegődött tekintetes Gombás Boldizsár úrhoz.

Harminc hosszú esztendőn át hűségesen kocsiskodott, még az irigység sem mondhatott volna rá semmit. Nem részegeskedett, kocsit, lovat tisztán tartott, még csak föl sem fordította a tekintetes urat egyszer sem.

Gombás Boldizsár úr nagyon jól tudta, hogy ilyen hosszú szolgálatot nem szokás jutalmazatlanul hagyni. Akárhányszor olvasta a hivatalos lapból, hogy valakit, aki pedig csak írnok volt, 25-30 esztendei szolgálatért legalább is koronás arany érdemkereszttel tüntettek ki. Hát még mit érdemel, aki harminc esztendőn át híven kocsiskodott!? Gombás Boldizsár úr dicséretére legyen mondva elhatározta a Miskát fényesen megjutalmazni.

A harmincadik Szt. György napján hát beszólította őt a szobájába.

- Fiam Miska - kezdé Boldizsár úr sokat jelentő arccal -, éppen ma harminc esztendeje, hogy a szolgálatomba szegődtél. Harminc esztendő nagy idő, s oly cseléd, ki ily nagy időt egy helyen tölt ki, nagy jutalmat is érdemel, pláne ha az a cseléd harminc esztendőn át úgy viseli magát, mint ahogy te viselted. Józan, szorgalmas voltál, nincsen ellened egy mákszemnyi kifogásom. Épp azért Miska fiam, elhatároztam, hogy érdemed szerint fényesen megjutalmazlak. (A Miska arcán bizonyos ragyogás lőn észlelhető.) Én tehát jó magaviseleted és hűséges szolgálatod illő jutalmául elhatároztam, (a Miskának csak úgy tágult a két füle), hogy ezentúl nem foglak tegezni, hanem magázni. Tehát menjen, Mihály, és fogjon be!

Apja leesett a házfedélről s mindjárt szörnyet halt, anyja pedig addig búsult utána, hogy ő is meghalt. A kis Kati még nem tudott akkor búsulni, ő élve maradt. Mikor az anyja koporsóját kivitték, az udvarból egy öreg, ott lakó néni fogta pártját a gazdátlan porontynak, s ő tanította ki arra a mesterségre, amit most folytat

Az pedig nagyon szomorú mesterség

Oda kell állani az utca szögletére, dideregni kell tudni figyelmeztető fogvacogtatással (ami nem is olyan valami nehéz tél közepén ilyen ruházatban), aztán az egyik kéznek örökösen kinyújtva kell lenni a járók felé, hogy abba a részvét krajcárjait könnyen be lehessen hullatni.

Ha már ebben a mesterségben nincsenek meg valakinek azok a természeti előnyei, hogy vak vagy sánta lehessen, hát legalább legyen részvétre indító ártatlan gyermeki arca. Az is ér valamit.

Az öregasszony felösmerte e szép tulajdont a kis Katiban, s betanította arra a pályára, amelyik kezd egy idő óta nagyon népszerűvé lenni.

S azonfelül folyton tökéletesedik.

A Kerepesi uton már egy régi koldus megunta az örökös kiabálást, s nemrég aranyos betűkkel íratta ki egy kis táblán, amit kényelmesen a nyakába akasztott, hogy: kérek egy krajcárt!

Mennyivel jobban kifejezi e három szót a képünkön látható leányka kis reszkető keze, és összefogott köténykéje, mely míg a másik kezét melengeti, egyszersmind a már kapott adományok tartójául szolgál.

Korán kell szegénynek megtanulnia, milyen nehéz az élet.

Este haza viszi a gyűjtött rézpénzt; ha több, mint tegnap volt, az öregasszony azt morogja, hogy még több is lehetne, ha pedig kevesebb, mint tegnap volt, akkor a kis Kati még verést is kap tetejébe annak, hogy enni meg nem kap.

No, de mindez hasznára válik, mert mind a verés, mind az éhség soványítja, satnyítja, s folyton alkalmasabbá teszi az üzlet-re.

No, Gézika, ne sírj, mert akkor délután nem mutatom meg a képeskönyvet!

E nyájas fenyegetőzéssel akarja a jó mama lecsitítani a kicsi Gézát, ki jó félóra óta hullajt már keserves könnyeket afölötti nagy bújában, hogy a Bodri kutya meg a Cirmos cica egymással kegyetlenül összeverekedtek.

S a mamuska nagyon jól tudja, hogy mivel kell az ilyen kis emberek sírását elállítani. Gézika egyszerre elcsendesül, s oly hirtelen szűn meg sírása, mintha csak ollóval vágták volna el.

Hanem hát nem is lehet azt csodálni. Apuska éppen tegnap jött haza Pestről, s nagy ünnepélyességgel húzott elő a pakktáskából egy újdonatúj képeskönyvet. Istenkém! milyen gyönyörű cifra a táblája. Lehetetlen, hogy a láttára ne támadt volna a kis Gézának az a gondolata, hogy milyen jó volna azt a szép cifra valamit megenni.

De persze, hogy a képeskönyv nem ennivaló; sokkal fontosabb szerepre van hivatva: bevezetni a kis Gézikát a tudományok előszobájába.

S Gézika maga is fölfogja ennek fontosságát, legalább nem tulajdoníthatjuk másnak, hogy a képeskönyv említése olyan varázshatással volt rá.

Alig is várja, hogy jöjjön az a délután. Még az ebéd sem kell neki, pedig kedvenc holmi kerül az asztalra: palacsinta baracklekvárral. A legnagyobb megerőltetéssel sem képes egy félnél többet legyűrni, máskor könnyen megfelelt másfélnek is.

No, de végre itt a délután. Apuska veszi a pálcáját, s indul a kaszinóba. Most már aztán mamuska sem várakoztatja tovább a fölizgatott kedélyeket, karosszékbe ül, ölébe veszi Gézikát, aztán fölnyitja azt a szép cifra táblás könyvet.

De már erre Ilonka is ott hagyja bábuját, pedig éppen most akart rá tisztát adni, s ő is oda csatlakozik a mama mellé.

Különben Ilonka már nagy leány, innen-onnan már majd a hatodik születésnapjára kap szokás szerint egy fényes aranyat a papától, s ha nem dicsekszik is vele, biztosak lehetünk afelől, hogy ő már el tudná olvasni, ha valami volna nyomtatva azok alá a szép képek alá. Különben nincs is szükség semmi magyarázó szövegre, megmagyarázza a szép képeket maga a mamuska.

No, látod, ez itt a cocó, huszár bácsi ül rajta, nézd csak milyen szép piros a nadrágja, aztán milyen szép ezüstös sarkantyúja van, majd ha te nagy leszesz, akkor neked is ilyen sarkantyús csizmád lesz. Nini! hát ez itt mi? A bizony! egy kutyuska; majd ha megnő, ez is olyan lesz, mint a Bodri. Ez itt meg egy angyal, olyan jó angyal, aki a jó kis fiúkra vigyáz, milyen szép fehér szárnya van stb. stb.

Így magyarázza a mamuska sorba azokat a szép képeket, s mire a végére ér, Gézika már óriás haladást tett a tudományos ismeretekben, s semmi kétség, hogy doktor lesz belőle.

Az Elvira kisasszony pincsi-kutyája, a kis Cukri, mikor úrnőjével és a gouvernante-tal a réten sétál, mindig beszalad az Aladár úrfiék kertjébe is. A szűk rácson is könnyedén átcsúszik ő, s rendesen megtalálja ott az Aladár úrfit, akinek a zsebe tele van mindenféle jóval az ő számára, s aki mikor végig simogatja, rendesen egy levelet is tesz a szájába.

A kis Cukri tanulékony és okos.

A levelet szélgyorsan viszi, lehetőleg úgy, hogy senkivel se találkozzék.

Aztán ravaszság is van benne.

Mikor kis úrnőjét és a nevelőnőt megpillantja, ötven lépésnyire megáll; ha mindaketten jönnek feléje, elszalad, ha maga a kisasszony, bevárja.

Tudja, kinek szól a levél, s azt is tudja, milyen veszedelem származhatnék abból, ha a mademoiselle is meglátná azt.

Nem is látja, nem is tudja azt meg senki.

Mert a kis pincsi olyan helyes szerelmi posta, aminőt csak kívánni lehet. Még az a rettenetes nagy előnye is megvan az emberek fölött hogy nem tud beszélni.

Sietünk bemutatni tisztelt olvasóinknak kibővített birodalmunk új ékességét, Bosznia fővárosát. Hát ez bizony most már a mienk, minélfogva nem is ócsároljuk. Igaz, hogy nem sokat mutat így kívülről, de hát iszen elég olcsón jutottunk hozzá: miért panaszkodnánk, ha híg is a leve az olcsó húsnak.

Némelyek úgy fogják fel ezt az egész Boszniát, hogy az olyan, mintha az ember kabátjára oly helyre is varrnak gombot, ahova nem dukál. És az a gomb is sárga gomb, s sehogy sem illik a vörös gombsorhoz.

Ennek a sárga gombnak hogy úgy mondjuk a füle Serajewo, a főváros, melynek madártávlati képét mi is bemutatjuk olvasóinknak.

A jelenlegi Serajewo alig árnyéka a régi Serajewóknak. Serajewóknak, mondjuk, mert ezt is, mint a legtöbb török várost, annyiszor pusztította el tűzvész, hogy minden évszázadban egypárszor újra kellett épülnie, s az újon épült város nemhogy szebb, szilárdabb lett volna, mindig rongyosabb volt, mint az előbbi. Serajewo lakosainak száma jelenleg 50,000, kik közt mintegy 35,000 mohamedán van, s ezeknek Serajewo oly büszkeségüket képezi, hogy az ő állításuk szerint Konstantinápoly után Serajewo a világ legszebb városa.

Serajewo fekvése különben gyönyörűnek mondható, s a körülfekvő magaslatok valamelyikéről nézve első tekintetre igazán meglepő.

A Bosna folyó egyik mellékfolyójának, a Miljacskának két oldalán terül el a város főrésze, a jobb parton sík téren, bár szűk, de meglehetősen szabályos utcákkal, melyek néhol még kövezve is vannak, ami pedig itt a luxus netovábbjának tekinthető. A balparton meredélyesen terülnek el a külvárosok oly utcákkal, mellyeknek gödreiben, kátyúiban könnyen lábát is törheti az ily utcákhoz nem szokott idegen.

Mint fönnebb mondók, messziről tekintve a város meglepően szép látványt nyújt, melynek szépségét nem kevéssé emelik a számos minaret karcsú tornyai, a házak közt elterülő tágas kertek, s a hét, részint fa- részint kőhíd, melyek a Miljacska két partját kötik össze.

Nagyobb épülete Serajewonak csak igen kevés van. A kormányzói palota, egy kétemeletes kaszárnya, néhány vendéglő, a tehetősebb polgárok házai, ezek emelkednek ki a többiek közül, melyek a viskónál egyéb nevet alig érdemelnek.

A karcsú őzikék, a madám intézetének aranyos virágai már éppen lefeküdni készültek. A madám egy kísérteties történetet beszélt nekik a vacsoránál, melyben a holt vőlegény a sírból jár fel látogatni menyasszonyát.

Ez a történet ábrándozóvá tette valamennyit. Édes álmodozással oszlottak szét szobáikba. Egy szétoszlott paradicsom volt az!

De alig hogy szétoszlottak a kis rózsabimbók, s kezdték kihámozni magukat abból a földi burkolatból, amit a szabó varrt rájok, egyszóval amint mindinkább kezdtek bűvös tündérekké válni, egyszerre nagy zaj, nagy kiáltozás támad odakünn a konyhában.

Segítség, kisasszonyok! Rablók, gyilkosok!

A rémület óriási mérvet ölt. A szép piros arcok, mik a feslő rózsa színét viselik szebb vidéken, hirtelen elsápadnak, s míg a gyöngébbek elájulnak, a bátrabbak rohannak a konyha felé

Ott vannak összegyűlve, s uram bocsáss, még fel is fegyverkezve némelyik. A jelenet oly végtelenül bájos és mégis oly komikus.

Elöl a pápaszemes madám áll rémült tekintettel, de mégis komor méltósággal, mint egy a halálra elszánt Zrínyi Miklós; mögötte a kisasszonyok apraja-nagyja, némelyik már félig levetkőzve, lebontott hajjal. Festői csoportozat. A gyönge kedves teremtések piciny kezecskéiben piszkafa, légycsapó, szénpiszkáló, seprő, kolmivas stb.

A zavar kimondhatatlan. A dézsa feldöntve hever a konyha közepén, az edények leverve, mert bizony ilyen kritikus pillanatban senkinek sem jutott eszébe óvatosan járni köztük. Itt véres küzdelem lesz.

Az előszobába vezető konyhaajtó mögött a megrémült Zsuzsi szolgáló van húzódva, ki mint előőrs legelőbb vette észre, hogy az előszobába rablók törtek be.

Pedig hát ott tulajdonképpen nem történt egyéb, mint az, hogy két növeldebeli cica adott egymásnak találkozót, s leverte a falhoz támasztott seprőt és öntözőkannát. Ebből támadt a nagy zaj, mely Zsuzsi szerint, mint szokatlan jelenség, csak rablók betörése lehet.

Hiszi is még a jelen percben mindenki, mert senki sem mer kipillantani, hogy mi történik hát ott valóban. Zsuzsi pedig váltig esküszik, hogy a rablók villogó szemeit is látta.

Hanem ha majd valahogy mégis kisül a dolog mibenléte, a sápadt arcok újra rózsaszínűek lesznek, s felhangzik a csengő kacaj a kedves édes ajkakon, mely mint egy tündércsengettyű hangja, vidámmá, mosolygóvá teszi újra e komor falakat.

Értjük t. i. a kofákat.

Ez azon egyedüli állás, mely a fővárosban minden fényét, minden zománcát elveszti.

Istenem, milyen jó dolga van például egy kisebb vidéki városban a kofának! A kofa ott rendesen elhízott, tulipiros arcú, élemedettebb korú nőalak, akit rendesen vagy Erzsók, vagy Zsuzsó néninek neveznek. Ott ül sátra alatt a fórumon büszkén, mint egy indus fejedelemnő, előtte nagy halomban a földi jók sokasága, görögdinnye, körte, szőlő, mogyoró stb. Hullámzó gyermekraj veszi körül, irigy, sovár pillantásokat lövellve e kincsek tulajdonosnőjére, ki törvényt szab ott, ahol ül. Valóban az a kis darab föld, melyre Erzsók néni sátrát felütötte, igazi extraterritorium. Ott még őfelsége a király sem parancsol neki, s jaj annak a földi halandónak, aki az ő nyelvével ott megbirkózni akarna.

Mert a szónoki tehetség bizonyos neme, mikor már végképp ki fog is veszni a parlamentből, itt folyton virágzásban marad. Nincs a föld kerekségén diplomata, ki annyi argumentummal, olyan eleven ésszel, annyi prókátoros fordulattal és oly ravasz griffekkel meg tudná világítani azt a tárgyat, amelyről beszél, mint egy igazi telivér kofa.

Kisebb vidéki városban egymás mellett emelkednek a gyékényes sátrak, hol mint megannyi nagy potentát egy-egy Erzsók asszony guggol izzadva nyáron, és a parázs-edény mellett melegedve télen.

S e potentátok, kiknek sátrai egész utcát képeznek néhol, éppen mint az indus törzsek, folytonos harcban élnek egymással, véd- és dac-szövetségeket kötve, majd merész megrohanásokban, majd alattomos cselvetésekben excellálva.

De persze csak szóharcot értek. (Tettleges összecsapás már a ritkább esetek közé tartozik.)

Harminc-negyven évi gyakorlata van a kofának a szónoklat mezején, azért nem bírhat vele senki!

De bármennyire egyenetlenségben élnek is egymással szemben e tisztelt hölgyek, bámulatos összetartást fejtenek ki azonnal, ha idegen ember ártja magát valamelyikök dolgába. Annak jobb lett volna halva születnie. Ami gúnyt, szitkot, lefőzést emberi agyvelő elképzelhet, az mind nyakába zúdul ott az illető vakmerőnek.

Hát még mikor valami friss városi pletykáról van szó, vagy valakinek a megszólásáról?

Látnád, hogy csillognak a szemek, melyeknek nem ritkán a pálinka is, legtöbbször azonban naponkinti három liter cikóriás kávé adja a fényt, látnád, hogy csendesül el a folyton kerepelő had, s mint hagyja ott székét és tekintélyes lassú léptekkel közeleg ama érdekes pont felé, hogy azon szerencsés társnőjük ül vagy áll, ki az új tárgyat előhozta.

Csípőjükre tett kézzel, és nyájasságtól olvadozó arccal hallgatják, s mintegy magukban szívják az istenek ajándokát, a bűvös csemegét: az ember-megszólást.

S aztán megindulnak fölötte a tárgyalások, mindenkinek külön a saját véleménye, mely sohasem ellentétes, majd mindig hozzájáruló. Az egyetértés szelíd szelleme leng egy pillanatig a sátrak fölött.

Még csak két tekintély véleményét kell idéznem, hogy a kofákról írt rajzomat méltóan befejezzem.

Kőrösi zsiga, a nagy feltaláló, egy ízben így nyilatkozott:

Ha a miskolci kofa sosem álmosodnék el, és sohasem halna meg, ez esetben, uraim, fel volna találva, amit a tudósok eddig hiába kerestek: az örök mozdony a nyelvükben.

A váci kofáról pedig ezeket mondja egy természettudós:

Meg vagyok győződve, hogy annak a nyelvét halála után még külön is agyon kell ütni, mert az még holta után is mozogna, és semmi esetre sem enyésznék el a testtel.

Különben a kofákban is van elég gyöngédség, s föltétlenül nem lehet elítélni.

Aki nyájasan szólítja meg őket, annak ők is nyájasan felelnek. Egy palóc városból maradt ránk az utókorra egy párbeszédnek az eleje következőkben:

Vevő: Eédös-e az aóma, eédös?

Kofa: Eédös bion, eédös!

- Ez udvarias szóváltás bizonyítja - mondom -, hogy a kofa sok mindenfélére alkalmas.

Még a politikához is ért. Többnyire nemzeti aspirációkért lelkesedik, s azokat támogatja a maga módja szerint nyelvével, ott, hol szerét ejtheti.

Mikor gróf Pálffy Mór, a nemzet egykori gondviselése végig ment kíséretével a rimaszombati piacon, s ott egy kofa asztaláról tulajdon excellenciás kezeivel vett fel egy almát, s ketté szelte, Erzsók néni bizony így förmedt rá:

- Tán bizony azt hiszi kegyelmed, hogy az Úristen magyar dohányt termesztett a közepiben a magoktól való félelmiben!

A fővárosi kofákról, kiknek de mennyivel szomorúbb az életök majd jövőre.

Egy valóságos kis szörnyeteget mutatunk be olvasóinknak. Kis szörnyetegnek nevezzük, pedig már címünk azt mondja, hogy óriás. Ezt az óriásságot azonban csak úgy kell venni, hogy a maga fajtájában: a pókok közt óriás. Mert a pókoknak szintúgy, mint nekünk embereknek, megvannak a maguk óriásai, s meglehet, hogy az apróbb pókok, mikor ezekről az óriás pókokról hallanának beszélni, szintén kétkedőleg csóválnák meg a fejüket, és azt mondanák: Bolondság, mese az egész, nincsenek óriások.

Bizony pedig nem bolondság, nem mese, mert óriáspókok igenis vannak, idomtalan csúnya állatok, a fejük tetejétől a lábaik hegyéig szőrösek, s csupán testüknek hossza 5-6 centiméter, kinyújtott lábukkal együtt pedig 19-20 centiméter.

Ennek a visszataszító külsejű állatnak hazája Amerika forró tartományai, különösen az Amazon-folyam vidéke, hol az óriáspókok a kisebb állatvilágnak valóságos ostorai. E szörnyetegek leginkább falak repedéseiben, a háztetők alatt vagy kövek közt laknak, némely fajaik azonban az erdőkben élnek, hol fákon, bokrokon terjedelmes és meglehetős erős hálót szőnek, melyben aztán apróbb madarakat ejtenek zsákmányul.

Az óriáspókok különféle fajai közt legerősebb és legvérengzőbb az úgynevezett madárpók«, mely Brazilia északi erdeiben többnyire fákon él, s az itteni apróbb madaraknak valóságos hóhérja, mert oly gyorsan fut, oly ügyesen ugrik, hogy az üldözőbe fogott szegény kis madár csak ritkán menekül meg gyilkos körmei közül.

Különösen nagy pusztításokat visz véghez a tarka, fényes tollú kolibrik közt. E gyönyörű kis madárkának évenkint ezrei esnek áldozatul az óriáspók vérszomjának. Képünk is oly jelenetet ábrázol, amint az undok szörny támadást intéz egy kolibri-fészek ellen. A kis szárnyas anya rémülten visítva menekül, míg a férjecskében több a kurázsi, nekiberzenkedik s szembeszáll a félelmes ellenséggel. Hogy melyik lesz a győztes, azt bizony nekünk bajos volna meghatározni; annyi bizonyos, hogy mi, s velünk együtt bizonyára jószívű olvasóink is a kis kolibrinak óhajtjuk a győzelmet.

[I.]

Illendő dolog levén körülményesen megismerni a birodalmunk átillájára varrt új gombot: Boszniát, az új tartomány nevezetesebb pontjait, szebb vidékeit hű képekben mutatjuk be olvasóinknak: jelen számunkban mindjárt kettőt. Az egyik Maglaj városa, mely egy szép és temrékeny völgyben fekszik. A völgyet a Bosna folyó szeli át, ennek köszönheti termékenységét is. A városka képe igazán csinos látványt nyújt. Gyümölcsfák zöld lombjai közül emelkednek ki a házak tetői. A városka legnagyobb nevezetessége a török mecset, mely karcsú tornyával képünk előrészén szemlélhető.

Másik képünk a nagy kőhídat ábrázolja, mely Visegrádnál a Drina két partját köti össze. A híd gót stílban épült, s legszebb hídja Boszniának. 1577-ben építtette Sokolovits Mehemed pasa.

[II.]

Ígéretünk szerint ismét két képet mutatunk be olvasóinknak új tartományunkból: Boszniából. Az egyik az úgynevezett Kecskehíd, mely Szerajevó, a főváros, közelében igazán festői szépségű vidéken van a Miljacska folyó egy szakadéka fölött. E híd még a rómaiak idejéből való. Közelében van egy régi török temető, s néhány turbános fejfa képünkön is látható.

Másik képünk a szintén elég regényes Lim-völgyét ábrázolja, melyet kopár sziklafalak környeznek. A völgyben láthatók Stergacina falu házai.

A majsztramné asszony ma jó ebédet főzött. Bizony nem tudhatta, hogy milyen sors éri.

Éppen kedvezni akart az öregnek, amint fiatal férjét nevezi, s a kedvenc ételét tálalta fel.

Jókedvvel ültek az asztalhoz, de hát mint fiatal házasok közt megtörténik, megindult a kötekedés; az asszonyka ki találta szalasztani a száján, hogy bizony gazdagabb kérője is volt, különb emberhez is hozzá mehetett volna.

A majsztram nagyon érzékeny ember arra, ha a szegénységét felhánytorgatják, a pajzánul ejtett szavakra durván felelt oda.

No de a menyecske sem abból a tésztából van gyúrva, hogy a tromfra tromfot ne adjon.

Egyszóval: bekövetkezett a vihar.

Most már itt van mielőttünk az egész borzalmas jelenet.

A majszter úr félrelökte a kanalat, azután felugrott nagy dühösen, feldöntötte a széket, még híres csehpipája is, mit vándorlólegény korában hozott haza ékszernek Prágából, ott hever, messze eleresztve magától a hozzátartozandó pipaszárat, mely tán egész Amerikáig elgurul vala, ha nincs madzagra kötve.

A majszter új az etikett-szabályok ellenére hátat fordít a menyecskének, ezzel tüntetve, hogy most ő dühös.

A menyecske nemkülönben nagy haragot tart keblében: ő is sértett félnek tartja magát, komoran nyugasztja kezére fejét.

Az általános elkomorodás, mely szinte sötétté teszi a szobát, még a kis Palit is elfogta; keservesen sír-rí, amint ott ül a földön, s feszület gyanánt tartja kis kezében az evőkanalat.

Valóban neki van legnagyobb oka a kitörésre, mert a bősz szülék egészen megfeledkeznek most a keserűség percében kedvenc csemetéjökről, s a kanálhoz semmi hozzávalót nem adnak neki. Siralma mélyebb indító okai bizonyosan ebben rejlenek.

A kutya is mogorva, de nem haragos, Filozófi nyugalommal és megvetéssel elmélkedik a komor jelenetről, melyet jól és hirtelen nézzenek meg, kedves olvasóink, mert a következő pillanatban csókkal csattogó kibéküléssé válhat.

A szép arc mindennek megneveli az értékét. Még a virágoknak is.

Ugyan ki venne már a mai prózai világban virágcsokrot egy hatosért (ugyanannyiért, amennyi egy fél kiló kenyérnek az ára), ha nem egy csengő lágy hang mondaná:

Tessék virágot venni!

Oda nézesz, honnan e hang jő. A legüdébb, a legpirosabb ajkakról, melyek körül rábeszélő mosoly pajkoskodik, mialatt egy piciny, gonddal ápolt kezecske kellemes gráciával tolja eléd a takaros kosárkát, melyben, ha tán színtelenebbül is a leánykánál, rád mosolyognak föld-anyánk költői gyermekei, a virágok.

Egy-egy csokrot néha ő választ ki, mintha az lenne a legszebb, s mintha éppen azt szánta volna neked.

Lehet-e ellenállni ily megkülönböztetésnek?

De különben is nincs semmi értelme az ellenmondásnak.

Ha azt feleled, hogy:

Nincs nekem szeretőm, lelkem, akinek virágot vegyek - dévaj csintalansággal feleli:

Vegye meg nekem.

S ez aztán már neki egészen annyit tesz, hogy kész az alku, s egy szempillanat műve, és már oda van tűzve a pici csokor a kabátodra, amely őszerinte oh, be mennyire odaillik!

A virágárus-leányok vidorak, hamisak, kedvesek, jók és könnyelműek. A virágüzlet nem éppen megvetendő; ha nagyon szép a virágárus-leány, száz csokrot is elad egy éjjel.

Szép és költői foglalkozás ez mondta egy ízben Jules Janin.

Csak az a kár, hogy e kedves leányok, e szalonlepkék, annyira eggyé olvadnak a virágokkal, hogy szinte tökéletesen azonosokká lesznek; letépetve, korán hervadnak el.

S mint az elfonnyadt csokrot, eldobja őket a sors a szemét közé.

Minden a kezdettől függ; a házaséletben szintén, s be kell vallani hogy a hibának, ha ilyen a házaséletben előfordul, okát rendesen nem a nőben kell keresni. A fiatal lány mit hoz a szülei háztól? Áradozó szívet és jóakaratot. Mindent azon új élettől vár, remél, melynek küszöbét most átlépte. Még azon lány is, ki szülei házánál sokat tanult és sokat dolgozott, s ki mindent látszik tudni, férjétől akar mindent megtanulni. S igaza van. Előtte most már minden más, tisztább, élénkebb színben jelenik meg. Mindent gyorsabban tesz, mindenhez nagyobb örömmel nyúl. Életet akar lehelni mindenbe, s míg azelőtt rombolni is szeretett, most teremteni óhajt csak. Figyelembe kell venni azt is, hogy az atya leányával csak bizonyos pontig mehetett. Ha nagyobb befolyást akart volna rá gyakorolni, úgy elvesztette volna célját. Nem volt szabad neki nevelését egészen bevégezni, hagyni kellett lelkében valamely űrt, mely majd csak később leend betöltendő. S ez férjének feladata. A férj világosítsa fel mindarról, miről atyjának beszélni nem lehetett.

A nőnek határozott jellemű férfira van szüksége, ki ezer és ezer apró érdekek által nem hagyja magát lekötni, kinek erős és kitartó meggyőződése van, s ki bátran s erélyesen képes tenni és cselekedni, ki bármely zavart helyzetbe jöjjön, bátorságát el nem veszíti, hanem mindig kitartó és erős marad. Az ily férfi oldala mellett örömmel lesz a leány asszony, s szívesen elmondja: Ő az én uram, bár mosolya azt látszik jelenteni: én meg vagyok az ő úrnője. Úrnője igen, de engedelmességgel, mert hisz oly édes engedelmeskedni ott, hol szeretünk.

*

Nem tudom, melyik indiai törvényhozó megtiltja a szerelmes fiatal nőknek, férjeikre sokáig, hosszasan nézni.

De hát kit nézzenek? A férj az ő eleven, ragyogó könyvük, melyből olvasni, tanulni akarnak, amit nekik hinni és tudni kell.

Míg lány volt, kerülte őt, futott előle, s ha néha a körülmények úgy hozták, hogy egyedül maradt egypár pillanatra vele, minden módot felhasznált, hogy menekülhessen. A vele való egyedüli létet nem bírta sokáig elviselni. S ha nő lett, követi férjét ellenállhatatlanul, vezesse őt bármily új, veszélyekkel teli idegen világba, vele megy mindenüvé. Rakaszkodik hozzá, mint életéhez, nem ismer áldozatot, átváltozik tűzzé, vízzé, csakhogy őt követhesse egész a végtelenségbe. Azt teremthet belőle a férfi, amit akar, éppen oly készséggel lesz egy gyöngéd virág, mint bátorszívű hős.

Jaj azon hideg, esztelen büszke embernek, ki mámorában azt hiszi, hogy mindent bír, s ama határtalan odaadást, mely a férjnek csak boldogságát iparkodik növelni, semmibe sem veszi vagy megveti.

*

A férfinek száz mindenféle gondja és dolga van, a nőnek csak egy: férje. Ha a férfi elmegy reggel a háztól, nem is gondol arra, hogy neje egész nap vele foglalkozik, várja s szüntelen azon töri fejét, mint szerezzen neki örömet. Míg sok férj este talán ügyeinek nem sikerültsége folytán vagy más egyéb tekintetből leverten, szótlanul, olykor haragosan jő haza, a nő örömmel fut eléje, meg akarja ölelni, s látva a haragos tekintetet, visszaesik karja, a szó elakad torkán. Félre megy és sír.

Férfi, bármily kedvezőtlen körülmények közt folyt is le a nap, ne éreztesse annyira nejével. Holnap minden ismét jó lehet, a veszteség kárpótolva van, de a nőben a hideg magaviselet sokkal mélyebb sebet ejtett, hogy azt egy nap alatt be lehetne hegeszteni. Férfi legyen erős, ha helyzete kissé rosszabbult, ne csüggedjen el, ne szomorítsa nejét. Kímélni kell a gyönge gyermeket.

S ha még jobban magához akarja kötni a nőt, ne zárja ki egészen őt dolgaiból, kisebb-nagyobb mértékben engedje benne részt venni. A nő ez időben, valamint mindig, igen tanulékony, kitartó és szorgalmas, meg lehet róla győződve a férfi, hogy szerelmeért sokra, mindenre képes. Egy híres orvost ismertem, a legnagyobb intézetek igazgatója volt, s fiatal felesége lett a legkitűnőbb tanítványa. Összpontosult benne valódi férfias szellemi erő és átható éles tekintet. Midőn a nagy fiziológ valamit tanulmányozott, gyakran nejének szemei által fedezett fel olyakat, melyek nagyfontosságúak és eredménydúsak voltak.

Mindenki aszerint avassa nejét ügyeibe, amilyen a mestersége. A művész közölje legalább eszméit, melyek őt lelkesítik, s melyek bizonyosan a nőt is érdekelni fogják, s melyből szellemi tápot húz. A törvényhozó, a politikus szintén nem hagyhatja a nőt anélkül, hogy egyet-mást ne közölne véle abból, mi egész lelkét, életét betölti. Itt férjének segítségére ritkán jöhetne, de nem szabad a tudatlanságban hagyni.

*

A kényszerített házasságoknál azt szokták mondani: majd összeszoknak. Szerencsétlen gondolat! Akik könnyen összeszoknak, azok könnyen el is szoknak egymástól.

Az igazán szerető nő jobban szereti kedveltjét, mint magát, mert kész feláldozni önboldogságát, csak hogy őt boldogíthassa.

*

A nők igen különböznek egymástól. A férfiak, akik annyira-mennyire egyforma képzőiskolán mennek keresztül, sokkal jobban megközelítik egymást, mint a nők, kik természeti hajlamukat sokkal eredetibben fejleszthetik ki. Egyik sem hasonlít a másikhoz.

A férfiak azt mondják: virágok a nők, nekünk nyílnak, szakítsuk le. Igen, virágok, s hogy minél nagyobb, minél több élvezetet nyújtsanak ápolni kell azokat. Mindenik virág más ápolást igényel. Az egyik fiatal és vad, ezt szelidíteni, nemesíteni kell; a másik gyöngéd és érzékeny, gyöngén és érzékenyen kell vele bánni; a harmadik nagyon is gyorsan virít, élénk, eleven, ezt őrizni kell s oda törekedni, hogy minél előbb gyümölccsé váljék virága.

E gyümölcs a házasélet boldogsága!

M.

Már csak hiába, úgy van az! A leányok nem lehetnek el anélkül, hogy az atyuskán meg a mamuskán kívül még ne szeressenek valakit.

Az atyuskától meg a mamuskától mindig marad még egy kis fölösleges szeretet, s azt bizony nem lehet dugva tartani, törik-szakad rá kell pazarolni valakire.

Hogy kire, az már a kortól függ. Például Juliska, akinek szende arcát képünkön szemlélheti minden jó lélek, még alig egypár esztendeje a legnagyobb szeretettel csüggött tarkaruhás bábuján. Mily gondosan öltöztette, tiszta ruhát adott rá napjában háromszor is, elbeszélgetett vele naphosszat, dédelgette; hanem persze, mikor a bábu egyáltalában semmiféle jelét sem adta annak, hogy viseltetik valami hálával kis mamája iránt, no, már ki is csodálná, ha a kis mama megunta a hálátlan teremtményt, s vágyódni kezdett valami eleven után.

No, csak ne tessék mindjárt rosszat gondolni. Nem legény volt az, aki után Juliska vágyódott, arra még ráér, egyelőre beelégszik alsóbbrendű egyéniséggel is.

Egy gyönyörűségesen nyafogó kis kecskegidát ért a szerencse, hogy ezentúl tárgya legyen Juliska gyengéd szeretetének. Ő lett Juliska kedvence egyelőre.

No, hanem ő-gidasága meg is érdemli ezt a kitüntetést. Milyen szép tarka szőre van, finom, mint a valóságos selyem; aztán olyan okos szemei vannak, mintha csak meg akarná velük szólítani kis gazdasszonyát.

Juliska mindennap maga megy ki az erdőre friss fűért, vele megy természetesen az aranyos kis giduska is, már útközben kihuzgálva nagy ravaszul a fűszálakat Juliska kötényéből, s megropogtatva oly jóízűn, hogy a fülei szinte kétfelé állnak a nagy gyönyörűségtől.

Milyen szerencse, hogy a kis gida nem tud elmélkedni! Hisz mily szomorú lenne, ha meggondolná, hogy nemsokára már ő sem lesz alkalmas kegyencnek, mert gidából kecske lesz.

Kecske! Juj! mily borzasztó hangzású név ahhoz képest, hogy giduska.

S akkor majd Juliskánál is az ő helyét elfoglalja talán egy másik gida? Oh, nem! Akkorra már Juliska is más kedvenc után vágyakozik, valami csinos no, de maradjon ez a Juliska titka!

Az indulást jelző ágyúlövés eldördült, a horgonyokat fölhúzták, a hajó méltóságteljesen megindul.

Az utasok mind a födélzeten vannak, búcsút integetve a parton maradóknak, kik, amint a hajó tovább halad, lassankint elenyésznek a távolban.

Az utazók arca derült, mint amily derült az égboltozat. Pompásabb időt már kívánni sem lehetne utazásra.

Vidám és jókedvű mindenki.

A part már egészen eltűnt a láthatárról, nem látni egyebet, mint az eget és a tenger mérhetlen tükrét, melynek fodros hullámait megaranyozzák a napsugarak.

Oh, mi szép! mi fölséges! mondja elragadtatva mindenki.

De nini! alig néhány perc, s mily változás! A legtöbb arcról eltűnik a vidámság, jókedv, s helyét bizonyos szorongó aggodalmas kifejezés foglalja el. Az előbb még oly piros arcok elsápadnak, a pár pillanat előtt még oly biztos léptek ingadozókká válnak.

A hajó a sík tengerre ért, kissé erősebb szél kezd fújni, dagadó hullámok dűlöngtetik a hajót jobbra-balra. A tenger ismerkedési adót követel azoktól, kik eddig nem ismerték, kiknek most van hozzá először szerencséjük.

A tenger szigorú adóvégrehajtó, csak keveseknek engedi el adóját: egy kis tengeri betegséget.

Aki e pillanatban megtekinti a hajó fedélzetét, jobban mondva képünket, eredeti tarka látvány terül el szemei előtt.

Akik már megszokták a tengeri utat, most is csak oly derült arccal ülnek helyükön mint előbb, kényelmesen szíva pipájukat vagy szivarjukat.

De annál rosszabb dolguk van azoknak, akik most vannak először tengeren. Mintha csárdást táncolna velük az a nagy hajó. A tenger úgy forog körülöttük, mintha valósággal ki akarna fordulni a medréből. Az anya szédülő leányát támogatja, egy férj tántorgó nejét tartja, hogy el ne essék, egy angol papának ölében ott nyugszik leánya, a szép miss, ki most bizonyos, hogy rettentő dolgokat álmodhatik.

A szél belekapaszkodik a kalapok szalagjaiba, fátyolaiba, bele a pincér hajába is, ki épp most tölt valakinek egy pohárkával az ily körülmények közt legajánlatosabb nektárból, a rumból.

Milyen fitymálólag nevet az az öreg matróz ott, karján a hatalmas kötéltekerccsel. Mintha csak azt mondaná:

Kényes szárazföldiek! egy kis himbálódzást sem tudnak elviselni!

Az persze nem jut eszébe, hogy amikor ő először így himbálózott, ő is csak így járt. No, hanem ez nem is csoda, hisz olyan régen volt már, hogy talán nem is igaz.

S mikor majd ezek az urak és hölgyek, kik most gyengélkednek, annyiadszor lesznek a tengeren, mint az öreg matróz, akkor bizonyára ők is szánalmas, s némi gúnyos mosollyal fognak azokra tekinteni, akik nem bírják elviselni azt a kis himbálást.

EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM AZ ÉN SZELÍD, CSENDES FALUMNAK

A SZERZŐ

Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülőfalumnak, hogy ott valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius úr sorba venné ujjain azokat, akik a betűhöz értenek, bízvást zsebre tehetné az egyik kezét.

Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is százesztendőst, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni fogja az időjárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa őket az égi hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik fele.

Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne van.

Ha van benne valami érdemes, az az övék.

*

S van benne.

Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának mondja mindenik.

Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sírva, festi tűrve; látjuk dacolva, ráncba vont szemölddel. Férfias mindig.

Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv, akár egy gyermek.

S ez a mosoly a tükör, melyből igazi szépségben tündöklik vonzó arca.

*

Jó kedve morzsáit szedegettem össze, kevés fáradsággal.

Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a búsongó nóta, mely az ország egyik szélétől a másik széléig szolgálja a szíveket, elhal az ajkakon szelíd humorban csöppen el a fájdalomból az, ami még megmaradt.

Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság.

Játszi naivsággal szólja el magát az együgyűség.

S még az is szeretetreméltó.

*

Mivelhogy azonban mégsem voltam mindenütt, s könnyen megeshetik, hogy amit némely nemes helységről elmondtam, az annak zokon eshetnék, vagy hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor egyszer mindenkorra kijelentem a szomszéd faluban történt.

God made the country, and man made the town.

Cooper.

Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az Isten jó kedvében teremté, és talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az Isten alkotásánál jó kedvének felét neki kölcsönözte, s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és országgyűlési termekbe, temetőkbe, sőt még az utcára is.

A fölvett címhez ragaszkodva, csak keveset szólhatunk az egyszerű falukról, hol minden duzzad az üde költészettől, hol az utcákat keresztülkasul egyforma, cégtábla- s föliratnélküli alacsony házak szegélyezik. A humor, ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond önmagáról.

Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitűzött boróka-csutak is. Kényesebb falukban Becsali, Gondűző, Betekints a furfangos neve a csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy: ma pénzért, holnap ingyen.

Ezen kívül nyomtatott betűt már csak a bíró házán látunk a fekete táblán, melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti színűvé előmozdított oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.

A faluk architektúrája mind különböző, de jelentéktelen módosításokkal. Néhol a tűzfalhomlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép számára (legalkalmasabb ember erre Szent Flórián); másutt ezek helyére cifrázott deszkázat jő, míg ismét másutt leér a zsúpfedél karimája egész a ház szeméig, a két ablakig, melyek közt legfeljebb a tulajdonos nevének színes kezdőbetűi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszorúban, módosabb kőépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:

Ezt a házat építette Fazekas András
Itt helyben
A saját erdejéből hozott fából.

A magyarokénál sokkal szebb és jellemzőbb a székely házak fölirata:

Öröm és békesség a bejövőknek, áldás a kimenőknek!

mely aztán nagyobb világosság okáért következő vendégszerető verssel egészíttetik ki a tulipántos, szélesfejű szegekkel kivert kapun:

Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe,
Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be.

Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be, azóta nincs értelme e soroknak, s kezdenek az új kapukról lemaradozni.

E helyen kívánom megjegyezni, hogy nemcsak az építészeti ízlés változó falvainkban, hanem úgyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál, mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem meg az ebeckiekről, hogy közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci embernek, a legszegényebbnek is gyönyörű lovának kell lennie, az istállóját építi elölre cserépfedél alá, faragott kövekből, míg a formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott, amiért nem lett ló. A jámbor zsélyi lakos I. Napóleon észjárása után indul s abban találja ambícióját, ha minél több gyermeke van; a világért sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár írásban oda biggyeszteni a neve után, ha teheti: Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja. Már az óvári palócban nincs ily tökéletlen hiúság, mint igazi bocskoros nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épít, hogy télben legyen hova tenni a melegítő kemencét, mert a hideg a nemesembert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a keresztény időszámítás, elég, ha oda jegyezi az utódoknak:

Építé Kéry Pál de eadem
A restoráció utáni tavaszon.

Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen írtam e cikkemet, mert akkor módomban lett volna kisújfalusiak híres föliratát gyűjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amiből világosan bebizonyítható, hogy a nemes elöljáróság nem járt el teljes bölcsességgel, midőn az említett, emberemlékezet óta elő nem fordult kemény tél (négy ember fagyott meg Kisújfaluban) megörökítését akként eszközlé, hogy az e célra begyűlt összegen kihozatván a városi vésnököt, miután kőtáblára már nem futotta, egyhangú megállapodás folytán, a falu közepén lévő nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes versekben, örök emlékezet okáért.

De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisújfaluban H. Hyres malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe került s még ki is gúnyolták. Erre szól hát büszke válaszul:

Ezt a malmot csinálta
Ezékiel de Harcsa.
Ahogy csinálta, úgy megcsinálta.

Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen eszmetársításból eredt felirat:

Ennek a falunak Innám a neve.

Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a keresztfára szegezve, kinek az illető piktor, kopjával átvert vérző szívét jobb oldalára festette. Akadtak olyan műértők Inámon, kik idők jártával rájöttek e hiányosságra, s hogy a hibás művet kiigazítsák, vasvillával átszúrták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.

A szentképek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katolikus helyeken, úgyhogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta úgy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épített díszes kápolna egy később elvesztett határigazítási per miatt a szomszédos karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segíteni másképp, csak az alábbi fölirattal:

Adatik tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi határunkat őrzi innen.

Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyű, boldog falukból a lármás, fényes, fővárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reklám vegyül. Itt selyemben jár a poézis, a humor pedig trikóban, csörgő sipkában, vagy meztelenül.

Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár Humor az utcán a címe, mégsem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel bíró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintárnyéroktól kezdve a borbélyműhelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert senki sem ment tőlük, szeretreméltón tűnvén föl, kárhoztatás helyett mosolyt fakasztanak.

Köteteket lehetne írni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak, de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szorítkozunk, maga a tárgy gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyítására irányul, mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elő az utcán nálunk (az úgy történik mindenhol), de összegyűjtvén nehány jellemző vonást, nem egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbé jelentékeny oldalról is sajátságainkhoz.

Mint föntebb megjegyzém, semmi közünk a meztelenségekhez éppúgy nem, mint az együgyű vagy a helyírással farkasszemet néző föliratokhoz; még kevésbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni, mik monumentális épületeken és műveken lehetnének, mint azt Spanyolországban találhatni, nemcsak az épületeken, de még az egyes iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradságért, mert alkalmasint megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettőt ne említsek. Egy dóm fölirata a következő:

Az ég kapujánál cipőt árulnak,
Mert az angyalok mezítláb járnak.

Költői és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell végződnie a hiúságnak, mely a templom kapujánál ismét útját fogja állni a kijövőnek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:

Ok nélkül ki ne húzz, becsülettel tégy a hüvelybe!

Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem ered közvetlen a néptől, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem kis föladat az most már a fővárosban, mióta a műízlés, divat, ildom és a terjeszkedő műveltség kiszorította az őszinteséget, az ős eredetiséget, a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.

A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erősebb fajait képviselték (Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyú, Kecske, Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedő elemhez tartozván (fűszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a jegesmedvéhez stb.), ma már arisztokratikus nevű hotelek uralkodnak, a cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak: mind úgy jelennek meg az utcán, mint egy jól nevelt gentleman a szalonban, begombolkozva, csinosan, kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek figyelmét vannak hivatva fölkölteni.

Különösen így van ez a világvárosias arcú belvárosban; hol legföljebb egy-egy Teleky-díjra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedő mosoly, ha szeme a következő tartalmú hirdetésbe botlik a fűszerkereskedés ajtaján:

Száz arany egy poloskáért!

Ezt bizony könnyebb találni, mint drámai cselekményt.

Távozva azonban a civilizáció központjától a külvárosok tömkelegébe, ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerősünket, Aeskulap apót kígyós botjával. Feje fölé a Soroksári utcában a következő tréfás annonce-ot tette ki az agyafúrt gyógyszerész:

Szép falusi parasztmenyecskék számára kapható legjobb minőségben:
            Egy lat valami két garas.
            Egy lat tudják mi három garas.

S nincs olyan gyönyörű parasztmenyecske széles e környéken, aki rá nem jönne, hogy ez a pirosító meg fehérítő, s nehéz megállnia, hogy be ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen finuman beszélnek.

A tekintetes szolgabíró úr meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza őket, hogy majd máskor igazít a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne feledje, addig is egy görcsöt kötött zsebkendőjén.

Ez a görcs volt valószínűleg az első pörakta a magyar törvénykezésben.

Később azután bejött az instancia. Tanultabb emberek írásba foglalták a felek sérelmeit, s a bíró nem volt kénytelen a nagyfenekű beszédből saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve kifogástalanul, ítélhetett belőle kénye-kedve szerint. Még később megszületett az indorsata is, ami azért történt, hogy az ítéletkihirdetésre összegyűlt felek be ne piszkolják a kancellária padlóját, melyet a szolgabíróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a bíró odajegyzi az ítéletet az instancia hátára (ami még mellesleg azért is jó, mert el nem felejtődik), aztán hazaküldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.

Ebből a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb valamennyi közt egy Komárom megyei főszolgabíróé, ki egy különben tiszta adóssági keresetre a következő ítéletet hozta:

Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum.

Mely ítéletet a fölsőbb bíróság is jóváhagyott az ebadta szó kivételével.

Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat, hogy, úgymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg működik hazánkban, az úgynevezett herumreisenderek és a megyeházban könyöklők. S ez igaz is volt, amennyiben a szolgabírák beutazván járásaikat, útközben csak úgy a kocsiülésről diktálták az ítéleteket, miket senki sem foglalt jegyzőkönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak, mint ma.

Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már előbb is rendesen és írásban vitettek; tág tere nyílik tehát a velünk született eredetiségnek és humornak ezidőkben ha az úgynevezett stylus curialis pókháló gyanánt át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az ős gondolkozást.

Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedantéria a komikum határáig megy: a végzés egyetlen periódusból áll és kezdődik a minek utána szón; a kötelezvény a melyszerint-tel; az idéző végzés a minek folytán-nal szalad ki a bíró tekintetes pennájából; a kurrens (körlevél) első szava meghagyatik, a bizonyítványé a hitelesen valljuk, míg az adás-vevési szerződés a mi alólírottak-ból folytatódik, s (hogy az akkori idők hivatalos irályával éljünk mi is) útjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára.

Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetből, mint a szerbtövis szántóföldeinkről. Még maga a parlament sem ment tőle; mert hát mi lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdődnék minden interpelláció: tekintettel arra?

Tagadhatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai, Angliában csak úgy, mint a legmíveltebb Franciaországban elütő az okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok leginkább a terminus technikusokra szorítkozván, sehol sem kulminálnak annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek úgy az élő nyelvvel, mint nálunk, hogy pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból meríti nemcsak erejét, de színét, üdeségét is.

Kötetnyi gyűjtemény áll rendelkezésünkre a büró irályából, hangosan kiáltva reform után s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bürók nyelve, mint maga a gondviselés, örök és változhatlan, s ha cikkünk szűk kerete különben is nem akadályozna bőven időzni minden vele összefüggésben álló tárgynál.

Legfölebb nehányra szorítkozunk; minő pl. az abaúji sérelmi fölirat, hol a kormány önkénye egyensúlyának vasbotja ellen panaszkodik a türelméből kifogyott municipium; vagy azon ítélet, hol az arculütés (tekintettel az előkelő állású egyéniségre, akin megesett) szemkáprázati képen-kapomány-nak íratik udvariasan körül.

Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a feledhetlen Nyári Pálunk holttestéről fölvett látlelet, melyben a bal lábszáron csontfolytonossági hiány mutatkozása van konstatálva.

Ember legyen, aki ebből kiérti, hogy a lábcsont összezúzódva, egy helyen kivált.

Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes kifejezésekre sok esetben kényszerítve volt azok alkotója, mint pl. a kékkői szolgabíró, ki a következő rendeletet intézte a kürtösi bíróhoz:

Minek utána a Mrokár János tulajdonát képező kertben levő kertben találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját kikutatván hozzám bekísérni szoros kötelességének ismerje.

Ez pedig úgy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy azonban hozzáférhető legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak, még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készített a finnyás káposztapalántának Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való, gazdátlan malacok.

A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is, adomaszerű. György angol király ítélete, ki az élethossziglani fogságra ítélt rab kegyelem-kérvényére ezt írta: tíz évet elengedünk büntetéséből inkább egy ügyesen kigondolt rébusz a büntetésnek a királyi szó értelmébeni kiszabását illetőleg. Nem sokkal áll erősebben hitelesség dolgában a Zürich-kantoni törvényszék ama ismeretes ítélete sem, mely a háztetőről leesett Stab Ulrik elleni kártérítési követelésében következőleg intézkedik:

Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán menő Blir Jakabra zuhant, ki, mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán szörnyethalt, az általuk indított pör akként oldatik meg, hogy az örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetőre fömenni s a csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni.

Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendőri kihágást elkövetett fiatal művésznő ellen kiadott következő szövegű rendőrminiszteri rendelet:

Lola Montez csintalan, rossz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párizst.

De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás, s akár a végtelenségig nyújthatnók az aktákban előforduló humor fölsorolását, ha az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktől lefelé egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derűje önt el mindent, s hol nem az a mesterség, hogy mit írjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok közül mit ne írjak bele.

Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit őnagysága az ország dolgában ebéd után végez, az ne numeráljon semmit.

A kálvinista pap így állítja ki (malíciából-e vagy meggyőződésből, nem tudni?) az evangélikus bennszülött keresztlevelét az anyakönyvből:

Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus.

A szolgaias bürokrata félszemű főnöke útlevelében, nehogy azt megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illető rovatban:

Az egyik szeme távol van.

Hát még a táblabírói igazságszolgáltatás a maga sajátságos világnézletével, nagyúri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem fogyó kedélyességével!

De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelőtt (még ipamnál is) nem volt sem index, sem napló; a tárgyalási napok legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma sorozatban:

Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja.

    "         "         Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen.

NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom.

Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.

Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek időközben elhányta a naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a vármegye egyik részében, a vesztegető Pap Kata nem lett becsukva s az igényper elintézve.

De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabíró, hogy az igazságot a törvény betűiből kutassa; józan esze szerint szeretett ítélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az ítéletet indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetűeknek, mert az igazi telivér táblabíró, ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen elvetette a gondját, mint azt az ítélőtáblánál most is folyamatban levő 19.247. sz. percsomó elsőbírósági ítélete mutatja, melyben alperes köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni.

Indokok:

Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erősebb igazsága vagyon.

Sokkal jellemzőbb a következő:

Brüll Jakab kanizsai lakos orgazdaságon kapatván, kárvallott alperes panaszára a megyei esküdt így ítélt:

Brüss Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum.

                    Bortos Ferenc r. sz. esküdt.

Brüll nem elégedvén meg az ítélettel, magához a főszolgabíróhoz vitte azt, aki meg is változtatta menten:

Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helybenhagyom, a "duplán és punktum" szavak közé azonban beszúrandó a következő helyreigazítás "és huszonöt botot kap".

                    Fenyéry Tamás főszolgabíró.

Legkülönösebbnek tűnik föl B. Ferenc szolgabíró szentenciája:

Fazekas János ámbátor lopott, nem büntethető meg, mert dühös ember és egy faluban lakik velem.

A fölsőbb fórum ezen ítélet alá a következőket jegyezte: