Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szíved költészetben, szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut belőle.

Amennyit az isten megvont tőlük, annyit pótol vissza a nép hitté izmosodott költészete. Hivatalosztogató kedvében, ha már vicispánnak vagy szolgabírónak nem választhatja meg az impozáns külsejű szarvasbogarat, megteszi a bogarak királyának, ki Gergely napjának éjjelén, éppen éjféltájban gyűlést hirdet az apróbb bogaraknak és férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztítanak az idén, melyiket hagyják meg

A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli. A zsizsik is csak olyan, hogy fojtanák el a magvát a szú-éval egyetemben, mert még a fülbemászó-ban is több az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyűlölni sem tudjuk: nem üldözzük, nem pusztítjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a becsületből, szeretetből és kitüntetésből ne illesse őket semmi.

Összes gyűlölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az isten, hanem csak úgy származtak be, mint a civilizáció. Ezek az indigénák a nép hite szerint a svábbogár, a muszka-bogár, a légy és a cseh-bogár, a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a rettenetes irtóháború ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is öldökölni való.

Franciaország falvaiban a határok egyes dűlőiben mutató táblák vannak fölállítva a kormány intézkedéséből, melyeken föl van jegyezve a kártékony és pusztítandó, valamint a megkímélendő állatok és rovarok neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kíséretében. Nálunk mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes testvére a tudománynak s kerülő utakon siet annak ölelésére.

Az aranka-bogár az a mezopotámiai elátkozott király által orzott gyűrűből egy kipattant darabka, mely mint az eleven ezüst, elkezdett futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s amerre átvonult, elpusztult a vetés, a fű. Ezer esztendő óta átjött Mezopotámiából ide s itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az elszaporodott fajból, annyi negyedórával rövidíti meg az egykori király millió esztendőre szabott kővé átkozását.

A hangya is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu, nemcsak hogy a felhőt húzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba verődik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában, mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyúktojás kívánatos a rektor uram gégéjének, az ő éneklő kis szájának is jussa legyen ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az aranyos-diszély-nek, a cincérek fajtájának, a kőrisbogár-nak, mely az emberi testen fehér hólyagot húz, amerre magába szívja annak a gonosz vérét, mindnyájának megvan a hivatása, hogy szintén nehéz elbillenteni a mérleget, vajon halálra méltó-e inkább, vagy pedig szelíd elnézésre.

De bezzeg nem így van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mítosz veszi körül és a népkegyelet őrzi.

Ott van pl. az isten tehénkéje. Lapos, pirosfalú, feketepöttyes rovar. A tavasz első mosolyára mászik elő a falusi házak foszlott vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelő jószágában hiba esnék. Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehénkéi legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet is.

De ha egészen az égé az említett hosszúkás, piros bogár, a földi mennyország szolgálatába is jutott egy ilyen színű teremtmény, a hét pöttyes böde. Formás, gömbölyű, mint a piros bogyó, hét petty van a hátán s nagy hivatalt visel: ő a szerelmesek üzenetvivője. Szófogadó, hűséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár (mert csak így nevezik), még eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi és elmondja neki nyájas, kérő hangon:

Jó Katinka-bogár,
Ereszd szét a szárnyad,
Vidd el az én szeretlek szóm,
Vidd el sebbel, vidd el nyomban
Dél-, keletre vagy nyugotra
Oda, hol a galambom van.

A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyújtogatani a csápjait, egyet-kettőt lépked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a rubintos szárnyak fölfelé emelkedőben szépen ketté válnak, mint a széthúzott függöny, s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat bélésüket egy halk rebbenés, s a kis rovar röpül megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szerető szívnek, ha meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd

Az anyatermészet azonban nemcsak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat, hanem becsülettudón gondoskodik az öregekről is. Az ő számukra ott a sok keresztes pók, mindmegannyi Orlice professzor.

A keresztes pók született matematikus és a nép lutristája. Egy befőtteshez hasonló alakú üvegbe betesznek apró papírszeletekre írt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket, melyek a legközelebbi húzáson kijönnek. De van is hozzá ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán mit is tehetne szegény egyebet? megadja magát sorsának, s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhúzogatja bele a szükséges mennyiségű számot, t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, a számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehúzó fehérruhás leány még igazán ártatlan, úgyhogy a keze más numerusokra nem siklik, bizonyára pirosan jönnek ki.

Ámde micsoda még a pók tudománya a diszély-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendőt előre tudja. Amely esztendőben szórványosan jő, kolera lesz akkor, ha nagyon zöldbe játszó a színe, jól fog a gabona fizetni, s mikor elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háború lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó szentjánosbogár, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott neki: ő a nép doktora. Aki valamely évben először páratlan számú napon látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a tízparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendőben csak fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszú sorozatnak? A pézsmabogár szárnyainak bűvös erejéről beszéljek? Titokzatos, homályos csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivópoharába kerülnek, az a leány megtanul viszontszeretni: viasszá lesz a szíve, játszani lehet vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán úgy van meg az ereje, ha halva találtatik, mégpedig Nagyboldogasszony éjszakáján, első kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetőben lakó félelmes külsejű sírbogár-ról szóljak? A külső nem határoz; jó derék bogár az, hírt visz a halottnak, a rögös hant repedésein át, kedves, itthagyott övéiről. Mindent, de minden elmond neki igazán, úgy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony úgy tudja, hogy későn este előmászik a temetőből a faluba, hol a rovarország dalnoka a tücsök énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebből, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy a megtisztult halottakat megpirítaná odalenn, ott ugyan elteszik láb alól a fecsegő tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangú dalait, melyek dúdolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A családhoz tartozó házibarát ő, szerény, igénytelen, a szoba valamely szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s mint egy tündérrege, úgy ringatja el a benne mélázót.

De hát mindezt csak a nép érti meg, érzi át. Az úri familiáknak másféle a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostűre szúrkálva, üveges fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni élve. De háládatosak is érte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melyben egymással élnek, lélekemelő és költői. A föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat, foglalkozást nyújtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bőkezű magyar nép az előkelő világnak, az úriasszonyok bogarát a bolhát: hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az úriasszonyoknak a bolhán kívül is nem lenne elég bogaruk.

Mondhatnám humornak és bízvást odatehetném cikkem címeül megfordítva is: tudomány a népies észjárásban, mert a magyar ember eredeti, zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran éppúgy magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében, majd a laikus észjárás a tudomány koturnusában.

Látszólag kisszerű e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkívül, hogy élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hírhedt természetes józan eszére, egyszersmind kiegészítő része a néhány cikknek, melyet humoráról írtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér, szinte kedvem jő meghódolni az elavult táblabírói hencegésnek: a magyar ember minden tudományába beleszületik.

Így gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott kendertilló-nak, mely úgymond egyszerűségénél fogva bámulatos s már régen az ő, e célra szolgáló mesterséges és költséges gépük előtt divatban volt. Két ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekről, melyeket egy, az ajtón keresztülfúrt lyukon kiszolgáló madzaggal kormányozhatni s a végén így kiált föl: e nép találékonysága és eredeti fölfogása rnedkívüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik Nagybritanniának köszönik létüket, azok bizonyára egyszerűbbek és tegyük hozzá célszerűbbek lesznek.

Az elmélet és gyakorlat közti különbség éles megjelölésére, legképzettebb államférfiaink egyike a néptől kérte kölcsön híres érv-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

Ha hét veréb ül egy fán és abból kettőt lelövünk, a kérlelhetlen elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlenegy sem marad, mert a többi elröpül.

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtől a cserje, a fű és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll a meg a tudomány és szokás által fölállított rendszer és logika.

Ha egy szekér találkozik tíz szemben jövő szekérrel, látszólag az lenne az igazságos és célszerű, hogy az egy szekér térjen ki a tíznek, de tulajdonképpen a tíz térjen ki az egynek, mert a tíz közül egyik-egyik csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezőleg az egyes szekérre háramolnék.

De nem mindenben dob ily erőteljesen kesztyűt a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy úton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mérföldje pipaszámra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez fűzvék: A Mindszentek bevetve találják az őszit, Szervác, Bonifác, Pongrác megkíméljék fagytól a gyümölcsöst, ha fénylik a Vince, teli lesz a pince, gyertyaszentelőkor ha a nap fénylik, a medve visszamegy odújába, tudva, hogy hosszú, hideg tél lesz, többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A hippológia, geológia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszú az első lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszú lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, meg fogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyítják, hogy bár különböző úton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom, szinte csúszva négykézláb és a naivság az útitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikáns és érdekes voltánál fogva megérdemli, hogy a szimmetria rovására is, kissé terjedelmesebben és színezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerű észjárás ölébe menekül:

Balassa Jánosnak, a "doktorok doktorának" előkelő betege volt, egy sugár termetű, gyermeteg, üde arcú fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedő fekete szemekkel, mikben a szűzies szemérem és ábránd bűbája égett együtt. Csupa tűz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely újra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhírű orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta az éltető csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétől, ő tudja miért

Balassa ezentúl is keresett gyógyító eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban; rendre meghiúsult minden kísérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az ő eredeti észjárásával s egy utolsó kísérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó termébe, hol tanítványai voltak összegyűlve: csinos, szemenszedett gyerekek, szaloniasan kicsípve, amint nekik előre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának.

- Nem, kisasszony - mondá a tanár eléje állva -, itt fogunk maradni; tanítványaim előtt értékesíteni kívánom e kórt azzal, hogy helyenkint magyarázatokba terjeszkedem.

- De uram...

- Semmi de... Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog - mondá szigorúan s a remegő gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven - mondá a fiúkhoz fordulva:

- Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket, mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyemszoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden akciót, s a szoknya óvatos, kimért lassúsággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomú bokákat.

Oh, hogy nézett oda az a sok éhes szívű fiú!

A szűzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörű leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikított, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bódító, kínos műtét egyre tartott és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihíva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.

Egy irtóztató erőfeszítés s az orvos érezte, hogy a karcsú teremtés villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifjú grófnő kezeit, elkezdte kifeszítve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélegzetelfogyásig, míg nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midőn kimerülve abbanhagyá, így szólt:

- Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománnyal. Ennyi az egész.

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végződött, mert hogy csak egyet említsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diáriumjába, hogy a töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen; mert alighogy a pozsonyi páciense még jobban megbetegedett, a dús tapasztalatot ekként kellett módosítania: a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál.

Hasonlóan csak többé-kevésbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerű fölfogás, melylyel az újonc azért helyezi az Istent a generális fölé, mivel annak van a legtöbb csillagja, vagy a debreceni cívis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkalmasint azért nem tisztelik a fiú-istent, mert az atya-isten örökéletű lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.

Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetű porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: legjobb volna biz az, ha most őfelsége hamarosan átíratná az összes országait a feleségére.

(A jámbor nép persze azt hitte, így majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állítani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyűjteni, s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szívesen látott jelenség, a kunyhóban, a szalonban, az egyetemi tanár száraz előadásában éppúgy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erősíteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódít némelykor, mint a műgonddal készített szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyűjtemények, ami nem is csoda a par excellence adomázó nemzetnél, melynek úgyszólván legrégibb őse, már Attila humorral felel Róma könyörgő püspökének: Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok.

A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bízvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állítani, hogy mindazon adomák, mik gyűjteményeinkben foglaltatnak, kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állítani, hogy leszámítva az átidomított és becsúszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.

De mármost aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyűlöletet, amit könnyelműen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén.

Mert a magyar ember természete be nem veszi a gúnyt, sem a kisebbítést, s kivált az olyan megcsúfolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz.

Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyítani, hogy a magyar népnek még a gúnyolódásában is objektiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó, játszi és rosszakarat nélküli még itt is.

Aranyból van itt a rög is, mellyel meghajítjuk egymást.

A nép gúnyolódásában, úgyszólván, soha sincs semmi sértő; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán csúfol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásúakat hagyományos tartózkodással kíméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megfordítva húzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldalszalonnát stb., bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők fogtak reánk imitt-amott.

Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségű őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeiből kiszabadítani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:

Használjunk cselt.

A német így szólt:

- Nyújtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id'adják.

Az orosz ekképp vélekedett:

- Lopjuk el, atyafiak!

A magyar közbevágott:

- Vegyük el tőlük karddal.

- Lassan, cimborák - szólott az angol -, én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.

Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csúfolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyűbb gondolatát is bearanyozza.

Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a gúny gyúródeszkájára.

Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!

Ezeknek jutott az a szomorú dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékről nemzedékre száll s olyan terhes a bennszülötteknek, mint a kútgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhúzza.

Itt esett meg a lencse história, itt húzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg kimerítőbb utasítás hiányában a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is így, a költség kárba ne menjen; öregbíró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, míg ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.

E három község egyikében építették túróból a templomot, míg a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasúti vonat elé, valamint itt akarták azt megállítani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára.

S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett.

Ami együgyűséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendít a dolgon, az azért őket terheli és blamírozza a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki őrájuk; a csuszpájznak megfőzött kávé, a nyúltojásnak nézett dinnye és a háromlábú kakas esete, mind csak úgy át van csempészve gonosz nyelvű emberek által az ő auktoritásuk csorbítására.

Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább, mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet.

Bogdásán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fújta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanúságot a hangjáról.

Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a búzavetésük szaladni kezdett. Csákánnyal, fejszével utána iramodva, valahogy szerencsésen mégis csak megállították.

Még rútabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból úgy építették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz ezen most már nem lehetett segíteni másként, mint úgy, hogy a bíró vasárnap kierendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyílásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.

Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gúnyolják.

Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon messze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bízvást árulhatja jégdarabokra törve is.)

Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A Hont megyeiek szégyenlik is nagyban, ha a szemükre lobbantják.

Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben is, jobban is megírhatta volna más, de senki sem oly szívesen, mint én.

Úgy érzem magam, mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos illatú mezőn jártam volna, mintha hallanám még, hogy suhan el a gyík a buja fű között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki s a harmadik határról jó nyelvű kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya szele.

Majd csendes lesz minden a falu népe hazatart, dicsértessék-kel mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza, gereblye a vállukon. Úgy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egyhuzamban, s mindazt ami itt meg van írva, azalatt éltem volna át közöttük.

Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsú tornya nyájasan nézi a vidéket.

A szerény, szalmaföldeles házak vidáman füstölögnek; kívülről az alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik jókedve.

Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park közepén. A nagy jegenyefák búsan integetnek, s hivogatón mégis.

A kovácsműhelyből hatalmasan hangzanak ki a pörölyütések

Nem állom ki tovább

Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szűk utcákon keresztül sorba az ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.

Pedig hát nem árt néha világosság okáért még ekkora bőbeszédűség sem; én magam is most olyan helyi tárcát építek itt össze, amire ugyancsak nagy betűkkel kell odaírni, hogy itt helyben íratott, mert bizony olyan kevés helyi lesz benne, mint - hogy nagyon találó példával éljek - amennyi tokaji bor van a tokaji borban.

Még csak egy csücskét láttam a derék városnak, s az éppen elegendő arra nézve, hogy ne legyen a kinézéséről semmi fogalmam.

Még csak mindössze annyi szegedi embert láttam, amióta itt vagyok, amennyit Budapesten is láthatok belőlük országos vásárok alkalmával; aztán a magyar ember mindenütt egyforma - nincs rajta semmi különösebb megfigyelni való. Ha csak azt nem veszem, hogy Budapesten magyarul gondolkozik a magyar ember, de németül beszél, míg ellenben Szegeden magyarul beszél, de németül gondolkozik.

Ez pedig nem valami szójáték, hanem a legigazabb valóság.

Aki látja a fővárosban a magyar elem pusztulását, végig nézi az ipar és kereskedelem csarnokait, hol az itt munkálkodó elem sürög-forog, bizonyára kevés magyar arcot fedez fel ott, de annál több tarkállik a korcsma-asztaloknál. Mintha nem is volnának nappal magyarok Budapesten! De bezzeg éjjel átveszi uralmát az ős nemzetiség; a jókedvű kurjongatások, támadó és elintézés alatt levő keleti kérdések zaja hirdeti hajnalig, hogy Árpád vitéz ivadékai még mindig egzisztálnak Budapesten.

Mennyivel más Szeged! Itt a magyar is mind német! Azaz, hogy nem is annyira német, mint inkább anglius. Itt pénznek veszi az időt. Sétáló embert alig láthatni, a napi foglalkozás hullámoztatja fel s alá a népet. Éjfél előtt pedig már csendes az egész város. A munkás embernek aludni kell.

El-eltűnődtem az ellentéteken. - Aztán visszaidézem emlékezetembe mindazokat a nevezetességeket, amiket Szeged felől tudok.

A szegedi híres kenyér, mely még a rimaszombatit is túlszárnyalja.

Hát a halászlé! melyet valaha a halálos betegnek is medicinául preskribált a csabai doktor. Nagyra is vannak azóta a csabaiak ezzel a tudományos emberükkel!

De mi ez még mind a legnagyobb nevezetességhez képest? Ki ne hallotta volna hírét a szegedi boszorkányoknak, akiknek még a császári kir. osztrák vasút sem kell, akik egy-egy seprű nyelén nyargalnak föl a Szent Gellérthegyre gyűlésekre, bankettekre.

No, már ilyet csakugyan érdemes lesz látni Szegeden!

Ha annyi sok volt azelőtt, akad azokból még most is; lehetetlen, hogy végképp magva szakadt volna.

Meg is kértem tegnap barátomat, hogy ösmertessen most meg mindezekkel a nevezetességekkel, ha már egyszer ideszakadtam.

El is vitt nyomban olyan helyre, ahol ehettem a világhírű szegedi kenyérből és halászléből.

Hogy semmi vágyam ne maradjon fenn, egész a végső határokig ment buzgalmában:

- Hát egy kis szegedi szappant nem ennél még? Az is híres ám.

- Soh'se bántsuk. Majd megeszi a muszka, ha bejön. Ahelyett inkább mutass egy negyedik nevezetességet. - Mit?

- Nos, mi egyebet, mint egy szegedi boszorkányt.

- Aha! Van az is bőven!

Megvallom, mindég el voltam fogulva az Alföld hölgyei iránt. Azt tartottam, nem szépek. Erre nézve egy személyes meggyőződésre is támaszkodhattam. Egy Debrecen melletti városban voltam a télen egyik barátommal, ahol éppen bál volt.

- No, ezt megnézzük - mondám - és meg is néztük. Hanem az is igaz, hogy nem volt benne köszönet. Négyszáz leány közül még csak egyetlen meglehetős arcú sem volt.

- No, pajtás - szólok oda barátomnak -, a gondviselés annyira mindenét elpazarolta már a tejjel-mézzel patakzó róna megszépítésére, hogy az asszonyokról egészen megfeledkezett. - Olyan válogatott rútak rútja valamennyi, - mint a sötét éjszaka.

Erre a vállamat érinti valaki a hátam mögött.

Visszanézek, hát egy odavaló parasztember.

Megrezzentem. No, ez most mindjárt pozdorjává tör, amiért megcsúfoltam nőik szépségét. Nem is volna igazi alföldi szittya, ha még ezek után elevenen hagyna innen elmenni!

De az én emberem éppen nem mutatta azt, hogy meg akar enni. Szelíden nézett végig német ruházatunkon, aztán kétfelé törülte izmos növésű szőke bajszát.

- Hallják az urak! Van benne valami, hogy csúnyák ezek a mi vászoncselédeink. Az isten tehet arról; ahogy van, úgy van, hiábavaló beszéd lenne szépíteni, hanem hát valami nyomja a szívemet...

- Ki vele, földi!

- Látom, hogy az urak, megkövetem alásan, onnan Bécs tájékáról származtak ide, hát csak azt mondom én osztég, hogy amit magunk közt beismerünk, csitt legyen az odaát. Ne tudja meg a nímet, hogy olyan csúnya itt a fehérnép. Mert kinevetne.

Elmosolyodtam s tombolt bennen a szív örömében, midőn láttam, hogy itt milyen mélyen és milyen messze nyúlnak el szálai a százados versengésnek, melyet a két nemzet közt hasztalan igyekeznek elsimítni a vezetői.

E jellemző epizód elbeszélése különben nem tartozik ide, csupán annyiból, hogy illusztrálja kellemes csalódásomat, midőn barátom, aki a szegedi nevezetességeket mutogatta meg tegnap, elvezetett a sétatérre s megmutatta, amit még kívántam: a híres szegedi boszorkányokat.

Oh, milyen kedves kis boszorkányok! Éppen olyanok, hogy angyaloknak is mondhatnám.

De a boszorkány név mégis jobban illik rájok, mert bűvölni tudnak.

Ott sétáltak a szegedi szép leányok, egyik különb a másiknál. Karcsúk, barnák, pajkosak s ugyancsak volna mit irígyelni a németnek tőlünk, ha meglátná őket.

S én íme most azzal kezdem, hogy leteszem eddigi meggyőződésemet, melyet az alföldi nőkről tápláltam, bár másrészt beismerem, hogy a szegedi boszorkányok a legveszedelmesebbek a világon.

Mert most nem őket égetik el.

Hanem őértök égnek mások.

Az isten legyen könyörületes minden igazhívő léleknek, aki rájuk vetette a szemét, aki mint a pille, nekiröpül a gyertya lángjának.

Régen volt már annyi rekedt torok Szegeden, mint amennyi holnap lesz.

Ma már korán reggel »éljen«-zaj ébresztette föl a lakókat. - A gyülekező párthívek »bevezetésül« megeresztett kurjongatásai még annak is, aki félálmában elfelejtette volna, eszébe juttatták, hogy Szeged ma választja meg képviselőit.

A két kerület sorsa közül azonban csak az egyik lévén kétes, ott, ahol Károlyi gróffal szemben Simonyi Ernő küzd, a Kállay választása iránt kisebb volt az érdeklődés. Ellene Meák kormánypárti jelölt pártját két fiákeren el lehetett volna szállítani ki - a határra.

Tíz-tizenöt emberből álló párt ez, mely jelvényét, a vörös tollat (lucus a non lucendo) mintegy restellkedve hordta a kabát azon részén, ahol ha akarom látszik, ha akarom nem látszik. Szomorúan kullogtak végig az utcákon egy-két szégyenkező nemzetiszínű zászló alatt. Ha meg nem szaporodnak a választás színhelyén, »nevetséges minoritás« lesz a vezeték- és keresztnevök.

A Széchenyi téren fölállított két bódé volt ma a búcsújárás színhelye. - Onnan fog kikiáltatni az eredmény. A »vörös-zöld« károlyisták tekintélyes csapatban vonultak ki korán reggel zeneszóval, zászlókkal, úgyhogy éppen nem lehetett megítélni pusztán szemmel, hogy a szinte derék számú simonyistákkal szemben ki lesz a »vivát«.

Simonyi mellett általában melegebb lelkesedés nyilvánult. Többször és élénkebben hangzott föl az éljenzés, mint a károlyiaknál, kikkel, eltérve az általános szokástól, egy közös hullámzó táborrá alakult a Simonyi-párt. Az ellenfelek egy csoportba verődvén egymással beszélgetve várták a szavazás kezdetét, anélkül, hogy csak legkisebb zavar is előfordult volna valahol. A szegedieket igazi politikai türelmesség jellemzi...

8-kor megkezdődött a szavazás, a Simonyi szavazatai rögtön a »plusz« minőségét vették föl, bár nem nagy arányban. Midőn azonban a felső tanyákról még mintegy kétszáz Simonyi-választó érkezett erősítésül, az ellenzékiek közt örömriadal támadt. Remélni, bízni kezdtek a sikerben. Simonyi szavazatai folyton nagyobb mértékben nőttek úgy, hogy pont 12 órakor Simonyi Ernőnek 162 szótöbbsége volt.

A választás színhelye tarka képet nyújtott: az elkerített választókon kívül rengeteg számú kíváncsi nép tolongott a Széchenyi téren, kik a kihallatszó híreket vadászták. A tisztviselői osztály szavazói félénk része is ott ólálkodott, s midőn meghallotta, hogy »Simonyi ügye jól áll«, felbátorodva mondogatta: »Ez esetben tán nem is lesz szükség az én szavazatomra; ha lesz, odaviszem Simonyinak.«

A tisztviselő osztály azon része közül pedig, mely már leszavazott a kormány jelöltjére, mosolyogva jegyzé meg egy: »Erős bizodalmam van, hogy derekasan elverik rajtunk a port.«

Szeged szép hölgyei közül is számosan voltak künn gyönyörködni a festői csoportokban, s sokkal nagyobb őszinteséggel nyilváníták meggyőződésüket, mint sok hivatalnok. Szépeink majdnem kivétel nélkül Simonyi megválasztását óhajtva s arra izgatva sétálgattak ott. Némelyik keblére tűzte Simonyi kokárdáját is.

Este 6 órakor

a II. kerület elnöke kihirdeté Kállay győzelmét, Meák mindössze 80 és néhány szavazatot kapott.

A kállaysták képviselőjüket megéljenezve szép rendben eloszlottak.

Este 8 ¹/₄ órakor

Veszelinovics Bazil választási elnök kihirdeti a választási eredményt, mely szerint Simonyi Ernő 397 szótöbbséggel az első kerület képviselőjévé megválasztatott.

Azon egetverő éljenzést, mely az eredmény kihirdetését követte, leírni lehetetlen. Mintegy 10 000 főnyi néptömeg tapsolva, ujjongva, lelkesedve »éljen«-ezte Simonyit. Azután a menet megindult az Iskola utca felé. Ezer meg ezer ember szakadatlanul éljenzett, szüntelen lelkesedve, hazafias dalokat énekelve adott kifejezést örömének. Az Iskola utca lakói az ablakokból üdvözölték a menetet, mely - közbevetőleg legyen fölemlítve - a »Szegedi Napló« szerkesztőségét lelkes ovációkban részesíté.

Őszintén be kell vallanunk, hogy a török ifjúság küldötteinek itt időzése óta ily óriási néptömeget és ily határtalan lelkesedést nem láttunk. A sok éljen-zajba belevegyült néha az »abzug Tisza!« kiáltás és abcugolása Tisza helybeli főmamelukjainak.

A lelkesedés még sokáig tartotta együtt a közönséget, melynek zöme a belvárosi népkörbe vonult, hol a győzelem örömére és a függetlenségi párt vendége, Németh Albert tiszteletére közvacsora rendeztetett.

És ezzel nálunk is be lett fejezve a »nagy nap«.

Hát csak nem érhette meg teljesen a Bosznia okkupálását. Nem foglalhatta el ott a helytartói székét, amit egyik tréfás miniszterünk ígért neki azon esetre, ha nem gátolja haladásában az Andrássy külügyi politikáját.

Az öregúrnak megvolt az a tulajdonsága, hogy ha valami valószínű és lehetetlen dolgot mondott el valaki előtte egyszerre, mindig a lehetetlent hitte el.

S ebben fekszik sok furcsa cselekedetének titka.

Hitte is ezt a helytartóságot egy kicsit. S bizony, ha nem lett volna olyan mulatságos szélsőbaloldalinak lenni, tán szegre is akasztotta volna egy időre az opponálást, mint ahogy illik a leendő bosnyák gubernátornak. - Annyi tény, hogy Andrássyt azóta nem gátolta hódításaiban.

De azért szélsőbaloldali maradt. A báró bácsinak nagyon kedvezett ez a talaj. Sokkal gazdagabb volt, mintsem ne engedték volna meg azt neki, hogy magát vezérnek képzelje. S ő ámbár örökké nagy dolgokat mívelt, azok rendesen mindig furcsább színezetűek voltak, mintsem komolyan árthattak volna valakinek.

Így aztán megfért egymással a társadalom, meg az öregúr. Különc ember volt, de azért jószívű. Hatalmas, erőszakoskodó, de mégis generózus.

Egy ízben mint patrónus megharagudott valamiért a falujabeli plébánosra.

- Le kell a tőlem járó kegydíjból húzni huszonöt forintot büntetésül - rendelé a tiszttartónak.

- Nem lehet, méltóságos uram; a főtisztelendő úr már öt évre előre vette föl a kegydíjat.

Jó Baldácsi bácsi összeráncolta a homlokát és kétségbeesett arcot vágott. Históriai nevezetességű vöröses haja szilárd elhatározással emelkedék az égnek, még az »S«-re kunkorodó két »huncutka« is.

- Ez baj. Ez nagy baj. Nagyon haragszom erre az emberre. Minden áron meg kell büntetni.

- De ha nem lehet, méltóságos uram - ellenveté a tiszttartó.

- Hüm... Ühüm! Ha nem lehet-e?... Maga nem diplomata, barátom. Taktika kell ehhez, domine. Én megtaláltam a modust...

S örömreszketve ugrott fel a díványról.

- Kíváncsi vagyok, méltóságos uram.

- Értesítse ön azonnal a plébánost, hogy én múlt héten elmúlt születésnapom alkalmából száz forintot ajándékoztam neki...

- S aztán mi fog történni?

- Az fog történni, hogy mindjárt holnap elküldi a nyugtáját a pénzért hehehe! - S mikor a nyugta itt lesz, nem fizetünk ki neki csak hetvenöt forintot. - Azt mondjuk, hogy a többi büntetésül itt marad, hehehe... Képzelje barátom, mennyire dühös lesz a plébános.

Az öreg sokáig örült ennek a rafinírozott griffnek, melylyel föltalálta, hogyan lehet valakin behajtani a bírságot még akkor is, ha nincsen pénze.

Báró Baldácsi bácsi kalandos ember volt, szerette a regényszerűt, s sokra rá lehetett venni, ami ennek a jellegét viselte magán. Alapított bankot, de csak azért alapította, mert annak az alapszabályaiból világosan ki lehetett mutatni, hogy a Rothschildokat koldusbotra juttatja e bank húsz év alatt. Kőszénbányát fedeztek föl neki, amibe egyetlen darab szén sem volt; dehát a báró költekezett rá, mert a mérnök bebizonyította neki, hogy annak a bányának a rétege felterjed Bélától Bécsig s benyúlik az egész osztrák birodalomba. Nagy veszedelem idején meg lehet alulról gyújtani az osztrák tartományok alatt a földet. Így akart a báró befűteni a németnek.

Ez a kalandos eszme azonban nemsokára meghiúsult; akadt helyette más; ott volt az »erdélyi puccs«.

A jó Baldácsi bácsi ugyanolyan ártatlan volt az erdélyi puccsban, mint a ma született gyerek. A politikusok tréfásabb része azonban addig bosszantotta a bácsit a puccsal, hogy végre is egészen nekimelegedett s azt hitte, csakugyan ő vezeti azt.

Egyszer megállít engem az utcán. Éppen előtte való nap tréfálkoztam vele az »Apróságokban« a »B. N.«-ban.

- Hallja maga Kákay Aranyos N° 3, maga nagyon maliciózus ember. Maga nevetségessé tette a puccsot az újságlapban. Pedig ha sikerült volna, még tán Oroszországot is elfoglalhattuk volna, s akkor olyan igaz, mint ahogy élek, miszerint magának szántam édes öcsém a kijevi kormányzóságot. Mappa és lajstrom van már nálam.

Mikor az a hordáros história esett meg Helfyn, a bárót nagy irígység és féltékenység fogta el ellene. Miután egyidejűleg azt híresztelte a fáma, hogy - Baldácsit is rendőrök őrzik, odaküldtem a szerkesztőség részéről tudakozódni, ha igaz-e.

A báró ezt írta nekem egy mai nap is meglevő cédulán.

»Még nincs semmi baj; hiszen tudhatja, hogy a rendőrség sohasem járhat helyes nyomon.«

Habár a puccsból nem lett semmi, Helfyre azóta folyton neheztelt azért a dicsőségért, hogy jobban kompromittáltatott a közvélemény előtt, mint ő.

Most a debreceni nagy nap, tudom, kibékítette.

Éppen attól a várostól kapta a mandátumot, amelytől Helfy.

Dicsősége tetőpontján úszott.

De ez a mandátum nem volt elég erős amellett a másik, mennyei mandátum mellett, mely a jó Baldácsi bácsit elszólította ebből a közösügyes érából - örökre. A mennyei hatalmak az általános mozgósítás idején megemlékeztek őróla is és - mozgósították.

El kellett mennie.

Ezt az egy végzést, bármily kellemetlen volt is, s bármennyire szeretett is pörlekedni, - nem támadhatta meg semmiségi panasszal, de mégcsak halasztási kérvényt sem adhatott be.

Nem lehetvén opponálni: csendesen, hirtelen elment. Maradjon ott nyugalomban... kalandos földöntúli álmok örök vánkosán pihenve... édesen.

Az öreg Deák Ferenc követte el azt a tréfát, mikor kérdezték: mi legszebb Zala vármegyében, - miszerint azzal felelt, hogy: bizony, Somogy vármegye.

Amit úgy értett a »haza bölcse«, hogy Zala megyéből nagyon jól veszi ki magát Somogy odalátszó gyönyörű tájképe.

Én is azt mondhatnám, ha olyan tréfás ember volnék, mint az öregúr, hogy: ha Szegedet együtt akarod látni mindenestől, eredj át Torontál vármegyébe.

Amit én viszont úgy értek, hogy a szegedi Népkert már Torontál vármegyébe esik, a Tisza elszeli azt a nemes várostól, egy cseppet sem törődvén azzal, ha odatartozik-e vagy nem.

No, hanem hát 'iszen arra való a nemes magisztrátus, hogy amit a gondviselés rosszul csinált, azt ő helyreigazítsa. Híddal nyergelte át a »hazafias« folyamot, s ezzel mintha csak az innenső partra hozta volna a népkertet. Ami a hidat illeti, nem valami csodamű; maga a tekintetes hatóság is csak félannyira becsüli, mint a budapesti Lánchidat; egy új krajcár a vámja.

Ha ezt az új krajcárt hiány nélkül beleteszed egy kinyújtott, fekete marokba a hídfőnél, egy másik marok egy fehér cédulát nyújt feléd... s ezzel meg van szerezve a »juss«, átmenni az újszegedi Népkertbe.

Nem sok nézni való van rajta. Olyan az egész kert, mint egy fésületlen fő; rendetlenül tenyészik rajta a növényzet, az utak elhagyottak, egyszóval vad költői rendetlenség mindenütt. Ez ugyan nem hasonlít sem a versailles-i parkhoz, de még a boulogne-i erdőhöz sem. Az ember mindig azt hiszi, míg a végihez nem ér, hogy még csak ezután fog valahol kezdődni. De biz az előbb végződik be, mint ahogy elkezdődnék.

No, de ez csak hétköznap van így.

Ami aztán a vasárnapot illeti - nem ösmerek olyan elvetemedett embert, aki ilyenkor meglássa a Népkertet és annak hiányait. Vasárnap nem látszik a kert a leányoktól. Mintha a birnami erdő hömpölyögne végig a széles utakon, de ez erdő minden fája egy-egy kikeményített, suhogó szoknya.

Egy nagy kirakat ez, ahol mind együtt van, ami szép Szegeden.

Én, aki teljes életemben konzervatív ember voltam s arisztokratikus elveknek hódoltam, nem zárhatom el szívemet a demokrácia fönsége elől. Megdobban bennem a szív, mikor egy darabot látok itt Amerikából.

»Nini itt a Zsuzsi, a Perjesi kisasszonyok szobaleánya; vörhönyeges haja két nagy hódító varkocsban lóg alá, amint dukál, selyem pántlikával megkötve, mely tavaly a Perjesi kisasszonynak nyári kalapján csinálta a furórét. A Pista fiú, a Kilityiék kocsisa sürög-forog körülte hő szerelemmel, s hol-hol hátba üti vonzalma jeléül a termetes hajadont, majd meg kézen kapja s viszi be a kolonba, hol jámbor megadással húzza négy-öt darab cigánylegény a frisseket és a lassúkat.«

De itt vannak magok a Perjesi kisasszonyok is!... Azoknak a teens Gérok írnok úr kurizál; a kisasszonyok a magas arisztokráciához tartoznak, Gérok úr is. Nincsenek ugyan ősei sem a Perjesi kisasszonyoknak, sem Gérok úrnak, és ezt ők nem is mondják, de azért ők magas úri rend; mert a kisasszonyok a »Journál« szerint öltözködnek, ami pedig Gérok urat illeti, őbelőle még polgármester is lehet idővel. Szépen indul s tudja játszani a dzsentrit; már a negyedik szivarszipkáját szítta feketére ez idén.

...Amott a mesterlegény vezeti karján imádottját, - suttognak lágyan, édesen. Ez a hatszázadik vasárnap délután, melyet így karonfogva töltenek együtt. A mesterlegény ma mondja el hatszázadikszor, hogy mihelyt úgy fordul a dolgok sorja, hogy egy kis műhelyt kanyarít vágyainak a jószerencse, bizony de mindjárt megülik a lakodalmat. Kati hiszi szentül. Hogyne; hiszen már tizenkét év óta mondja Károly ugyanezt. Ha nem érezné, nem mondaná. Minden új hét egy-egy rózsát szed le az arcáról... ezek az öreg fák itt a sétaút két szélén, hétről hétre látják e rózsák hullását... Dehát én istenem, arra való a patika, hogy visszapótolja, amit a természet elszedett, mert hát már azt is kitalálta a vidék népies etikettje, hogy az ilyesmit módosan lehet kérni a patikárustól:

»Adjon egy garasért "valamit"; kétgarasért meg "tudja mit".«

Okos ember az ilyen patikárus-fajta. Menten eltalálja, hogy fehérítőrül és pirosítórul van szó.

De mit színezgessük azt hosszan, amit néhány szó is jól elmond: Vasárnap itt van a Népkertben mindenki. Olyan bizonyos, hogy itt minden rendű és rangú ember találkozni fog ideáljával, miszerint el lehet mondani, hogy a szegedi ifjúságnak folytonos randevúja van.

Ha aztán ismeretlen létedre, mikor megláttad ott egész Szegedet, még azt is meg akarod tudni: ki kicsoda s cercle-t akarsz tartani felettük, annak is megvan a maga módja.

Én rájöttem erre.

Odaálltam a cukrászda elé, s kiszemeltem magamnak olyan asztalt, ahol két asszony-néni fagylaltozgatott. - Régi prakszisom ez már; melléjük telepedtem a harmadik üres székre, - és élvezettel hallgattam, mint mutatják be apródonkint egész Szeged városát.

- Aha! - sipított az egyik. - A kis menyecske is itt van. Meghalványították a mézes hetek. No persze. Hja! Úgy van az! Hanem azt hallom, a férjuram dühös. Azt hitte tízezer forint hozományt kap, s most kisült, hogy csak stafírungot kapott. S az is vékony stafírung.

Most egy kedves, barna lányon akad meg a másik öregasszony szeme.

- Nézze csak kom'asszony, milyen kényesen lépked ez a Bibor Erzsi! Ühm! Ühm... pedig bizony abban az egyetlenegy ruhájában jár egész nyáron. - Meghalnék a szégyentől, ha az anyja volnék.

- Milyen svindli! - kiált föl elsápadva a Nr. 1. asszonyság. - A Kapornakyné is, nézze csak, új fodrokat rakott a ruhájára, azt hiszi, hogy a világot tévútra vezeti, mintha a ruha is új lenne. Ohó! Még nem vagyunk ennyire; még nincs annyira megromolva a társadalom. Tudjuk, ösmerjük ezt a sárga ruhát... Ohó ösmerjük... húsz év óta ösmerjük.

Egy magas szál férfi megy el mellettünk, ki nyájasan köszön a mellettem ülő hölgyeknek.

- Ez is szép ember, komámasszony. Minden nap kétszer veri meg a feleségét. Igaz, hogy megérdemli az az asszony, de ami sok, mégis sok. Aztán meg kell gondolni, hogy mindenét ennek az asszonynak köszönheti. Jóformán mezítláb jött be Szegedre, s úgy vette el pénzeért a Karikás Terkát. Szegény asszony! Inkább az is követ kötött volna a nyakába s aztán... ott a Tisza, mély is, széles is...

- Teremtő isten! Hát ezek mindent tudnak, mindenkit ösmernek! - sóhajték magamban.

A sóhajtásomra rámsandalított Nr. 2. asszonyság s így szólott.

- Annyi sok idegen arcot már régen láttam Szegeden. Egyik különösebb pofa a másiknál. Maholnap már nem is fogunk ösmerni senkit. Úgy fogunk itt élni, mint a vadak, csak bámulni fogunk egymásra. Most is valami Kákay Aranyos nevű ember ténfereg itt a városban...

Elsápadtam. Seregeknek ura! Hát ezek már rólam is tudnak!

- Oh! Oh! - selypített ismét Nr. l. - Hallottam róla. Mondják, hogy szörnyű neveletlen ember.

- De még milyen! Ösmerem a famíliáját is. Bolond az, komámasszony valamennyi. Ez is még meg sem melegedett itt, máris a Boriskába szerelmes. Hja, milyen történet ez!... milyen történet...

Be nem végezhette... azaz dehogynem végezhette be, dehogy... azt akarom mondani, hogy én nem bírtam végighallgatni, felugrottam s otthagytam őket. Mert attól féltem, hogy nemcsak a múltamat s jelenemet, hanem még a jövőmet is elmondják egyhuzamban. Arról pedig nem akarok hallani semmit.

Egy fordulót tesz még az ember a »holt Maros« felé és vissza...

Eközben egyre hűsebb lesz a lég, a szél lengetni kezdi a fák leveleit, s az este lassanként aláereszkedik sötét palástjával.

A tömeg mintha összebeszélt volna, kifelé rajzik. Mindenki megelégedett; egész Szeged meg van győződve róla, hogy jól mulatott künn a Népkertben.

De ha megkérdeznék, hogy tulajdonképpen miért mulatott hát jól, senki sem tudná megmondani.

S mialatt a túlsó hídfőnél összetorlódott tömeg protekcióért folyamodó hangon kiabál a hídőrök felé: »Egy jegyet kérek, bácsi.« »Ide nekem, az isten is áldja meg«, ...addig messze a táncoló sátor alul átszűrődve hallik a muzsika hangja, hol lágyan, hol szilajan.

A nép még mindig mulat. Járják a csárdást. A megtermett vászoncselédek alatt szinte reng a föld.

Majdnem ide hallatszik.

Igazi herkulesi alakok vannak köztük. Széles váll, nagy fej, magas termet, valóságos szörny alakok, csúnya kiülő arccsontokkal, kampós orral.

És nekem mégis úgy tetszenek.

Ami ugyan egyéni ízlésemet illeti; az én ideálom vékony legyen, karcsú legyen, légi termet legyen.

De mint politikus, I. Napóleonnal tartok, s minél vaskosabbak, erősebbek a nők; annál többre nézem.

Mert erős anyák szülnek erős katonákat.

S ez a fő; nemsokára itt lesz a muszka.

A távíró szomorú hírt hozott. Fekete lobogó leng a középületeken, fekete bánat ül a szívekben, a zúgó harangok sújtó gyászról szólnak:

Horváth Mihály meghalt.

Az arany toll, melyet Klió adott kezébe, s mellyel megírta a nemzet történetét, kihullt kezéből, örökre.

Vajon ki veszi fel utána?

Aki fölvészi; annak azon kell kezdeni, hogy legelőször is egy szomorú lapot ír meg. Egy szomorú lapot, hogy ő meghalt.

Horváth Mihály nemcsak megírta a történelmet, hanem csinálta is. Ő maga is egy alakja e nemzet történelmének. Éspedig nem a legkisebbek közül való.

Az egész ország gyászol...

De Szegednek illik legjobban. Őt illeti meg az első hely a koporsónál.

Horváth Mihály félig-meddig Szeged fia volt. Itt tölté gyermekéveit; s e várost képviselte mint férfi az országgyűlésen.

Különben Szentesen született az 1809. esztendőben; atyja ott seborvos volt, ki később Szegedre költözvén, a kis Mihály itt járta iskoláit, a teológiai tanulmányokat pedig Vácott végezte. - Legelőbb ott a káptalanságnál kapott alkalmazást, majd dorozsmai lelkésszé lett, innen Kecskemétre, később Nagykátára tétetett át. 1846-ban, mint már akkor kiváló szellemű pap és író, csanádi püspök lett, s elfoglalta helyét a felsőházban.

Szabadelvű beszédei, melyeket itt sűrűn tartott, csakhamar óriási népszerűséget szereztek neki, úgyhogy 1849-ben április 14-én, midőn a kultuszminiszteri tárcát elfoglalta, lelkesedetten üdvözölte a nemzet.

A szabadságharc lefolyása után neki is szöknie kellett. Erősen volt kompromittálva. Franciaországba menekült. S valóban volt oka rá. Itthon azalatt őt is éppúgy, mint az »akkori« Andrássy Gyulát, in effigie fölakasztották. Franciaországból Zürichbe ment s itt írta halhatatlan műveit, melyek nemzete első történetírójává s európai hírű tekintéllyé tették.

Irodalmi működését Horváth korán kezdé meg egy nagybecsű művelődéstörténeti vázlattal, mely a magyarok művelődési viszonyait párhuzamba állítja a többi nemzetek műveltségével.

E művével az Akadémiánál a Teleki-féle pályadíjat nyerte; nemsokára megírta az ipar- és kereskedés történetét Magyarországon az Árpádok kora és a későbbi három század alatt.

1830-ban az Akadémia levelező tagjává választatott. - Említett szakművei úgy mély alaposság, mint szakszerűség által tűntek ki, s az Akadémia jutalmaiban részesültek. Legkiválóbb műve, »A magyarok története«, Pápán 1842-46-ban jelent meg és 1850-52-ben Budapesten németre fordíttatott. Újabb irodalmi működését az egész művelt világ ismeri, s különösen nagyrabecsüli nemzetünk, melynek műveivel örökbecsű kincseket ajándékozott.

Visszatérve, még nagyobb népszerűség övezte, s csakhamar a politikai pályára lépett. Itt állhatatosan a Deák híve volt, s pártállása sokat ártott történetírói tekintélyének. - Némelyekben mindig önállóan gondolkozott, s mint a legliberálisabb pap, ki a polgári házasság kérdésében is Deák pártján volt, a papi pályán nem vihette többre. Igaz, hogy püspöki állását visszanyerte, de csak »in partes infidelium«. A közvéleményben Scitovszky halála után mint vágy szájról-szájra szállott, hogy neki kellene elfoglalni az érseki széket, de természetes, ez a titkos nemzeti óhajtás nem teljesülhetett. Horváth Mihályra különb feladat várt. A korona jóvátette azt, hogy mellőzte; a trónörökös tanítójául hívatott meg s ő vezette be a magyar történelembe.

A magyar királyfi lelkületének idomításához ő is hozzájárult. És ezt jólesik tudni.

A múlt országgyűlésen a főváros legtekintélyesebb kerületét, az öreg Deák fészkét, a belvárost képviselte. A legutóbbi időkben sokat betegeskedett, s a fürdők gyógyerejét kereste fel.

A halál kegyetlen volt hozzá: távol hazájától érte. A karlsbadi fürdőből vesszük elhunytának hírét, most éjjel.

Az első megdöbbenés alig hagy szóhoz jutni. Az első percben képtelenek vagyunk mérlegelni, mennyit vesztettünk. És tán sohasem is fogjuk megtudni. A toll, mely a megdermedt kézből kifordult, mennyit írhatott volna még! A fejbe, mely mozdulatlan, hidegen, becsukott szemekkel nyugszik a ravatalon, mennyi nagy gondolat záródott be örökre, hogy azt nem olvashatja el senki többé!

Nem sírhatunk annyit, hogy sok legyen érte. Ha megszoktuk is már a csapásokat, ez az egy mégis sokáig fog fájni. - Nagy üresség marad utána a tudomány mezején, a közéletben és az emberi szívekben.

Minden ház halottas ház ma. Olyan ember fekszik halva, aki óriási örökséget, sok kincset hagyott hátra.

S mindnyájan örököltük ezeket. Mindenki az egészet.

Bolondok a királyok, hogy le nem teszik koronájukat egy asszonyi hajszál előtt.

Csak a rövidlátóknak látszik úgy, hogy a királyok és miniszterek uralkodnak. Uralkodnak bizony az asszonyok.

A világtörténelem eseményei az ő hajszálaikkal vannak egymáshoz fűzve. Mindenben, mindenütt az asszonyok. A költők dallamos ajkát az ő elbűvölő arcuk mozgatá, a trónusok az ő leheletüktől ingadoztak, sokszor pedig az ő parányi kezük tartotta azokat. Mindenütt ott az asszony. Még a keresztyén vallást is csak úgy hittük el szívesen, - ha a két isten mellé egy szép szőke asszonyt állít oda imádás tárgyául az ősfantázia.

Vajon mi történik őnélkülük?

Semmi, soha semmi. Philippovich vitézi kardjának hegyét is nyilván asszonyi pillantás teszi élessé Boszniában, sőt még engem is egy szép asszony abbeli fenyegetése bírt rá e tárca megírására, hogy ne merjek ám írni a szegedi női védegyletről, mert baj lesz.

Nem édes a szó, hogyha tiltva nincs... Most már éppen azért is merek. Azért is a szegedi védegyletről írok.

Pedig nehéz dolog lesz.

Mert a szegedi női védegylet olyan hermetice van elzárva a férfi-világtól, hogy a velencei »tízek« hajdani tanácskozásai és a bécsi kamarilla titkos cselszövényei »nyilvános hangverseny« mellette!

De néha mégis szivárog ki valami, egy-egy erősebb szónak a nesze, egy-egy ott támadt keleti kérdésnek a finom szálai, össze-vissza kuszálva olyan gordiuszi csomóvá, hogy azt ugyan ketté nem tudná vágni Nagy Sándor sem: mert az asszonyokkal szemben ő is csak hódoló volt és nem hódító.

De a belső forrongásból nem hat ki a külső világba semmi, ide illő és díszes toalettben jelennek meg a határozatok, úgy, hogy nekünk nem marad egyéb hátra, mint hogy tisztelettel levegyük a szegedi nők előtt a kalapot s csak azt írjuk meg róluk, amit látunk; dacára, hogy jogunk lenne arról is írni, amit nem látunk, de képzelünk.

Sohasem tűnt fel előttem komikusabbnak semmi, mint amikor 1870-71-ben a magyar ellenzék Franciaország földarabolásának meggátlásáról tanácskozott komolyan.

Íme, itt az analóg eset. S ami komikus volt a nagyszakállú, komor, mogorva férfiaknál, az itt olyan naiv és szeretetreméltó.

A szegedi nők a háború nyomorainak meggátlására vetik össze szép fehér vállaikat. Ami keserűséget okoznak a boszniai felkelők karddal, golyóval, azt ők mind el akarják simítani huszonöt árkus papirossal, amelynek »gyűjtőív« a neve.

Most ez a huszonöt árkus papiros a Szeged vendége. Bejárja a nagy alföldi várost házról házra, hatalmas úr minden gyűjtőív; mert a nemzeti érzület szülte s mert a hazafiság ragyogó ruhájába van öltözve, mégsem vet meg, mégsem kerül ki senkit, nincs benne semmi arisztokratikus negéd, a szerencsétlenség hírét hozza és újítja fel minden küszöbön, de azért mégis szívesen látott vendég, ki barátságos fogadásra talál mindenütt. Mert hát azok az asszonyok hozzák!

Még a méreg is jó, ha körülcukrozzák. Még tán az üres pénztárca is bankót izzad, ha egy női mosoly fényes sugarából egy szikra rápattan...

Van is egy pragmatikus tervem, melyet a szegedi új védegylet sikerei keltettek fel bennem, s mely Magyarországon egyszerre megszüntetne minden elégedetlenséget, minden panaszt, a melytől szelíd mosolyba olvadna a nemzet savanyú ábrázata.

Nagy szó és mégis igaz. Aztán nem is valami ördöngős mesebeli sárkánylábon fordul. Csak az kell hozzá, hogy adjuk át az uralkodást végképp az asszonyoknak. Ők legyenek a miniszterek. A legszebbik legyen a kormányelnök, a legpajkosabb a kultuszminiszter, a legszendébb vigye a hadügyi tárcát, a legcsacskább legyen a király oldala melletti miniszter.

A legszerelmesebb legyen a pénzügyér.

És a legügyesebbek, a legkedvesebbek legyenek az adóvégrehajtók.

És sohasem fog panaszkodni senki sem a nagy adó, sem a sok egzekúció ellen.

Nem lehet ezzel a tervvel előállnom. Nincs alkalmam.

Mert a hétnek hat napján keresztül politikus vagyok, s mint politikusnak az az elvem, hogy »hosszú haj, rövid ész, semmit sem kell az asszonyokra bízni«.

Mikor aztán vasárnap átalakulok, mint a gubó, tárcaíróvá, akkor meg egyszerre az asszonyok lesznek a kedvenceim; azokkal szeretném átigazíttatni az európai kérdéseket: de hát mit ér, ha éppen ezen az egy napon nem szabad politizálnom.

Bezzeg hétfőn már más gondolatok fognak mozgatni. - Mert hát valljuk be őszintén, dacára annak, hogy tiszteljük a jótékonyságot; hogy ez a védegylet nagyon lábatlankodik az utunkban pártszempontból.

Mi az általános elégedetlenséget szítjuk, nagyobbítjuk, ők kicsinyítik és enyhítik. Hacsak nem olyan az, mint a verem, minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.

Én, aki már olvastam a »vörös könyvet«, megtanultam a gyanakodást, és megtanultam, abból, ami meg van írva, mindig azt olvasni el, ami nincs benne megírva.

És ellensége vagyok az új védegyletnek, mert a társadalmat akarja szétrobbantani. Nagy, titkos tervek fekszenek az egylet alapszabályaiban a sorok között. Egy függetlenségi forradalom ez.

Okoskodjunk csak kissé.

A védegylet célja mindazt pótolni a mozgósítottak családjának, amit Boszniába vesztettek.

Hogy csak egy dolgot vegyünk föl, hány nő fogja például elveszteni e dicsőséges hadjáratban a férjét.

Mit gondolnak önök, hogy fogják nekik ezeket a hölgyeink pótolni?

Pedig fogják, mert hiszen benne van az alapszabályaikban.

Én sejtem, hogyan.

Úgy, hogy aláírják jótékony célra a saját férjeiket.

S odavarrják az özvegyek nyakába.

Szegény özvegyek!

Az egyszeri angol meglátogatván Magyarországot, mikorra hazakerült volna innen a maga ködös országába, egy mennykő vastag könyvet írt a csodálatos magyar találmányú gépekről, minő pld. a dunai gőzmalom és a kendertiló, bemutatván ábrákkal is a magyar találékonyság e remek szülöttét.

Nekik, mondá, milyen mesterséges, drága pénzbe kerülő gépeik vannak, melyek semmivel sem végzik jobban föladatukat, mint a magyarok egyszerű találmánya!

Egy dél-amerikai mérnök, ki egy ízben Kiscsoltón is megfordult, s előbb hideg, érdeklődést is alig mutató arccal járta be az országot és nézte végig nevezetességeit, egyszerre fölvillanyozva kiáltott rám, amint a parasztházak ajtóin megpillantotta a fakilincset a madzag-húzóval.

»Uram! Meghajlok e nemzet nagysága előtt. Önöket az isten is nagy dolgokra teremtette. Milyen találékonyság, s milyen egyszerűséggel párosulva!«

Ebből különösen az a tanulság, hogy minden szem másképp s mást lát meg.

És nem tudom: mit jegyzett fel emlékezetébe a »Milliárdok hazájának« szellemes írója a »Fillérek hazájá«-ról, Magyarországról s különösen az Alföld és Szeged felől, de legalább arról mégis számot adhatok, hogy milyen benyomások elé vezettük fogékony, a magyarok iránt meleg rokonszenvet sugárzó lelkületét.

Megnézte a Makkos-erdőt s táncolt ott még csárdást is, vasárnap délelőtt kivittük Szőregre a templomot megnézni; ott éppen kalácsot osztogatott egy öregasszony a templom bejáratánál (amint ez már szokás a rácoknál, ha meghal valakijök), egy darabot odanyomott a Tissot Viktor markába is; megette jóízűen.

Amikor délben visszatértünk Szőregről, arra kért, hogy mutogassam meg neki, ami látnivaló van Szegeden.

- Én magam is idegen vagyok itt - mondám -, mindössze négy hete tartózkodom itt s éppen nem tudom, mi minden érdekes lehet itt.

- Nagyon sajnálom - szólt...

- Ne búsuljon uram, mert annyira már mégis vittem, hogy ami a legszebb Szegeden, azt nyomban megmutathatom. Menjünk a templom elé.

- Hogyan, a templom elé és nem a templomba?

- Természetesen. Itt az a divat, hogy az intelligens fiatalság odaáll a templom bejárata elé, mint megannyi cövek, hogy az istentisztelet múltával a kijövő leányokat vegye kereszttűzbe.

- Ahá! Nos, tehát itt sem vallásosak már az urak.

- Nem hiszünk mi már egyéb vallást, csak a törököt; abból is csak a sokfeleség tartást.

- Ahá! Ön mond valamit. Ez a dogma Párizsban sem idegen. Jó dogma, megérdemli, hogy elterjedjen... Tehát menjünk a templom felé. Ön nyilván a homlokzatot akarja megmutatni, bizánci stíl, nemde?

- Semmi közöm a homlokzathoz. Jöjjön és bízza rám magát ön, meg fogja látni, ami legszebb Szegeden.

A templom elé értünk; ott álltak már a sztereotip alakok, a házasulandó vén és fiatal legények.

Ott volt Lajos úr fekete pántlikás szalmakalapjával, hosszú lábával türelmetlenül toporzékolva, amiért olyan soká nem csinál odabent »áment« a főtisztelendő úr. Egyik kezével folyton nyakkendőjét igazgatta.

- Nézze ön meg ezt az urat - mondám Tissot-nak. - Ezzel ma találkozni fogunk, bárhova menjünk is, mindenütt. Ön bámulni fog e sajátságos körülményen. Én is bámultam eleinte. De most már értem az egészet. Ez az úr egy féltucat példányban van meg Szegeden. A gondviselés, amikor teremtette, szórakozottságában azt hitte, hogy fotografus, s hat darabot állított ki belőle.

Ott volt továbbá az ismeretes szőke úr is, aki tudományos ember hírében élve, csak úgy félvállról nézegeti a lányokat. Szőke, kedvtelenül sarjadzó bajsza, mely merész szabású orra alatt szégyenli magát, egy cseppet sem nagyobb, mint amilyen a múlt héten volt, pedig eleget húzogatta egy hét óta.

Mereven, méltóságosan áll ott, egyik kezével a saját szürke kabátját fogva erősen, mintha önmagába akarna kapaszkodni.

- Ez az úr is érdekes, monsieur Tissot!

- Igen? - kérdi Tissot csodálkozva. - Ösmerem, találkoztam vele a Makkos-erdőben. Ah, ön érdekesnek találja?

- Mindenesetre... vagy ha nem, legalább tiszteletreméltónak. Ő iró akar lenni, de erős föltétele, csak akkor fogni bele az írásba, mikor a doktorátust leteszi...

- Nos, ez az a tiszteletreméltó vonás?

- Természetesen; a doktorátust még nem teszi le két esztendeig. Képzelheti ön, mennyit használ ez idő alatt az irodalomnak, - ha nem ír.

Tissot mosolygott. Nem tudom, a szavaimon-e, vagy azon az édes látványon, ami kitárult előtte.

Ott jöttek sorba valamennyien kis imádságos könyvükkel, amelybe belenéztek ugyan, de amelyből imádságos szájuk, fogadni mernék, nem imádkozott; ott jött az Irma villogó fekete szemeivel, melyeknek égető tekintetétől a francia író szinte elkapta a fejét, majd a szőke szépség, majd a karcsú Ilka, Terka, Julcsa, Marcsa, Borcsa...

- Nézzen ön oda - súgtam, karját megkapva... Ez a legszebb látnivaló Szegeden! - A Borcsa Nr. 1....

- Oh, oh! Valódi párizsi szépség. A Montpensier hercegnőkre emlékeztető. De miért nevezi őt »Borcsa Nr. 1«-nek?

- Azért, mert egy »Borcsa Nr. 2.« is van. Sőt éppen ma találtam egy Nr. 3-t is.

- Hát azt miért teszi, hogy megszámozza?

- Csupa babonaságból és célszerűségből. Lássa ön, az én tollamnak az inspiráció adja az erőt...

- Hogyan? Ön mind a három Borcsába szerelmes?

- Éppen ellenkezőleg. Egészen közönyös vagyok irántok, egyet pláne nem is ismerek, csak látásból, egyet pedig ki nem állhatok. Ezek csak tanulmányfejek. Mert én nem kutatom, mint ön, a templomok ereklyéit és régiségeit, nem nézegetem a puszták délibábjait, nem kutatom a hegyeket, én azt a nagy rejtélyt szeretem tanulmányozni, amelyiknek ember a neve.

- Kivált ha az az ember asszony, ugye?

- Én nem szeretek utazni és nem szeretek látni egyebet, csak embert. S ez nem kevés, monsieur Tissot. Küldjön ön nekem Franciaországból hét különböző nevelésű szép hölgyet, s akkor ön ideküldte nekem egész Franciaországot.

- Eh bien! Én azt megtehetem önnek, ha nem lesz sok.

- Isten ments! Csak példának okáért hoztam föl.

Ezek után elhatároztuk, hogy midőn 4-én visszatér Temesvárról, hova az éjjel utazik, a másik két Borcsát is látnia kell, sőt a Nr. 2-t meglátogatjuk, mert az híres földijére, Sand George-ra fogja emlékeztetni - halaványan.

- Tehát olyan kékharisnya-féle?

- Rettenetesen olyan.

Délutánig az alsóvárosi templomot tekintettük meg, hol nagy érdekkel tudakozódott minden felől, s szorgalmatosan pótlá jegyzeteit, mindjárt ott melegiben.

Végre kifejezte óhaját, hogy szeretne valamely gyárat látni.

- Ma vasárnap van - mondám -, s a munka szünetel, erről tehát le kell mondanunk, hanem gépet azt olyat mutatok a Népkertben, hogy még az angol találmányokat is fölülmúlja.

- Ön megint valami tréfát csinál. Annál jobb. Kocsizzunk ki előbb Szőregre, hol megnézzük a szerb népies táncot s onnan elmehetünk a Népkertbe.

Úgy is lett - s én is beválthattam szavamat. - A cukrászdában a hátunk mögött csakugyan ott ült most is az a két derék asszony-néni, akikről tegnap háromhete írtam; most is szapulták a világot kegyetlenül, forgott a nyelvük, mint az orsó, lélegzetvétel nélkül, szakadatlanul.

- Hallja ön a madame-okat?

- Fájdalom, csakis őket hallom...

Egy félóra múlva megint megkérdeztem.

- Hallja ön még a madame-okat?

- Jaj, hallom bizony... Hogyne hallanám. Mikor állnak ezek el?

- Soha uram! Ezeknek a nyelve az a gép, amit a világ gépészei nem bírnak föltalálni: ez a perpetuum mobile, - az örök modony.

- De hát csak alszanak valamikor? S akkor nem beszélnek.

- Csalódik. Ha alszanak is, csak az egyik alszik egyszerre, de a nyelve alva is mozog és felelgetni látszik a másiknak, ki folyton belebeszél, belepletykázik a szendergésbe, hogy megédesítse...

A vacsoránál a francia pezsgőt igen olcsónak találta, mivel az hazájában is drágább három forintnál, - az igaz, hogy jobb is, a kenyér árát azonban nagyon sokallotta. Csodálkozva kérdezé, hogy ez hát az a híres Bánát, ahol annyi búza terem egy-egy szántóföldben, hogy Bernát Gazsi bátyánk szerint a kéve nem fér el rajta, hanem a szomszéd földjét is ki kell árendálni asztag-helyiségnek. Párizsban most a világkiállítás folytán megdrágult viszonyok közt is két krajcár egy adag kenyér a vendéglőben; Budapesten, Pozsonyban szintén, míg ott, ahol terem, ahol hajigálkozni lehetne vele, ott 3 krajcár.

Node ezen békétlenkedés nem igen tartott sokáig. Olyan szomorú, bűvös nótára gyújtott rá a cigány, hogy csak azt hallgattuk, édes merengéssel, fájó boldogsággal.

Úgy sírt, oly keservesen rítt a Rudi cigány kezében az az egyszerű szárazfa, mintha - ahogy a nóta mondja - öregapja lett volna rá hajdanában akasztva...

Odaintettem Tissot-hoz a cigányt, már az arca is nagyon mulattatta vendégünket.

- Micsoda nóta az, te Rudi?...

- Nem tudom kérem alássan, mert hát...

- Hát már hogy ne tudnád?

- Vigyen el a devla, ha tudom, csak úgy kaptuk azt készen Kecskemétről.

Tissot-nak magyaráztam a cigány válaszát, s miután megmagyaráztam, hogy a »les tziganes«-ek nem ismerik a kottát, bizony ugyancsak egész életében törheti rajta a fejét, miképp is kapták azt a nótát Rudiék »csak úgy« készen Kecskemétről.

No, de nem beszélek többet. Egy egész kötet kitelne az érdekes vendég ittmulatásának emlékeiből. S szívesen időznék azok közt még tovább is, ha lapunk szűk tere engedné.

Itt csak azt említem még meg, hogy vacsora után egy népies bálba tévelyedtünk, melynek kedélyessége jó benyomást gyakorolt Tissot-ra. Egészen el volt bájolva. Egy rakoncátlan polgártárs megkérdezte tőlünk, hogy kicsoda az az idegen arcú úr.

- Ez egy francia úr, aki azért jött Magyarországra, hogy a Hortobágyot lássa... Most oda megy Szegedről.

- Hogy híják?

A szellemes író megértette a magyarul intézett kérdést, s maga mondta meg nevét az egyszerű embernek idegenes kiejtéssel.

- Viktor Tiszó.

A polgártárs gyanús szemekkel mérte végig, aztán vállvonogatva mondá:

- Már az öreg hiba, ha Tiszának híjják a teens urat. Azzal a névvel nem lehet Hortobágyot megjárni - ha csak nincs asszekurálva az élete.

A szegedi politizálásról akarok írni. S ilyenkor mindig eszembe jut Jókainak az a mondása, mellyel Gyulai Pálnak felelt, mikor az azt kérdezte: melyik a leghasznosabb háziállat?

- A regényíró feleljen neked, vagy a hírlapíró? - kérdé Jókai.

- Már akkor mindenesetre a gyakorlatiasabb hírlapíró.

- Ez esetben - mondá Jókai hirtelen - a leghasznosabb háziállat a patkány.

Sokáig törtem rajta a fejem; sehogysem fért bele ez a felelet. Eddig minden professzorom kártékony állatnak mutatta be a patkányt, s íme Jókai egyszerre fölrugtatja a leghasznosabbnak. Valami viccnek kell lenni az egésznek.

Pedig nem volt vicc!

Ezzel az érdemes patkánnyal nemsokára megösmerkedtem az »A Hon« negyedik oldalán a hirdetések közt; úgy állították oda a »patkányirtó szerek« ajánlgatója gyanánt. Milyen barbár presszió egy patkányra, hogy a saját faja pusztulását kell előmozdítania; mintha csak azt mutogatná az embereknek: ez az a szer, amelytől elpusztulunk.

Szegény patkány, eszembe juttatod a szegény Andrássyt!

A Hon patkánya csinos állat volt, úgy állott ott merészen kétfelé álló öldöklő bajszával, mint egy szélsőbaloldali népvezér, s úgy lekonyította a farkát - mint egy mameluk.

Hitte volna-e akkor Jókai, hogy a negyedik oldal patkánya a »Hon« első oldalának politikáját jelképezi! a bajuszszal az akkorit, a farkával a következőt: - a mostanit.

No, de nem erről van itt szó. Itt a patkány a főperszóna, és nem a »Hon«.

Valaha a patkány mindennapi vendége volt a Honnak, s ma a Hon mindennapi patkánya a kormánynak.

Azonban meg kell adni, hogy a patkány többet használt akkoriban a Honnak, mint most a Hon a patkánypolitikának. A patkány szépen jövedelmezett, minélfogva Jókai bátran mondhatta a leghasznosabb háziállatjának.

A szegedi politikusoknak mind vannak ilyen patkányaik.

Magas politika csupán a Dugonics-sétányon űzetik esti hat és hét óra közt. Ez az úgynevezett »sétáló-kaszinó«. Itt európai szempontból megy a dolog. Itt osztatik fel a jövő Európája olyan részletekre a monarchiák közt, aminőket azok megérdemelnek. A burkus kapja a legnagyobb darabot, a muszka cár detronizáltatik, s mire Miletics kiszabadul, akkorra már a republika elnöke fog székelni Szentpétervárott, s Philippovich is majdnem teljesen beveszi Boszniát. A mi királyunknak csak Magyarország marad meg; éppen elég arra, hogy csak minket szeressen.

Nagy vonás egy nemzettől; el akarni veszteni egy birodalom felét, hogy a király szíve egészen az övé legyen. Nagy erő jele egy nemzettől azt hinni, hogy a király szeretete boldogabbá teszi, mint két tengerpart csapkodó hullámai; és nagy önérzet kifejezése meggyőződve lenni arról, hogy egy ország hatalmasabbá tesz egy királyt - mintha még három van mellette...

Az olasz nép darabokra apríttatik, a szerb fejedelemnek abból a kardjából, melyet tavaly a Nathálie fejedelemnő fülbevalóival egyetemben elzálogosított - fehérvári bicsak lesz.

A »sétáló kaszinó«-t kivéve a szegedi politika leginkább »malom alatti«.

Kubik-Gümős Máté azt szeretné, ha az okkupáció eltartana még vagy három esztendeig; mert Kubik-Gümős Máté lócsiszár, s ilyenkor virágzik az üzlet, amikor Hadsi Lója emberei sűrűn lövöldözik ki a huszárgyerekek alól a remundákat.

Kuvasz Demeter, akinek a fiát kivitte a »violaszín pecsétű parancsolat«, nagy ellensége mindennemű hódításoknak s sehogy sem bírja fölfogni, mit kereskednek egymással szemben a királyok, mikor hát egész békén megülhetnének otthon a selyem kanapén az aranyos vakolatú szobában; az ördög sem bántja, még csak a »porciót« sem kérik tőlük.

Ellenben azt tartja Kanavász Borcsa, a »legkikapibb« szegedi menyecske, kinek az ura most a »szarvak« helyett a »borjút« cipeli Bosznia ékes mezőin, hogy szép dolog az a hadiláb, s ha az Andrássy olyan ember, amilyen ember, hát nem tágít addig, míg a félvilágot el nem foglalja a dicső hadsereg - ha harminc esztendeig tart is. Harminc év múlva oszt majd hazajöhet a férjem uram. Addig az ideig éppen megérik a hűségre.

Proletárius Demeter diplomavesztett fiskális pedig azon a véleményen van, hogy szűk a világ, sok az ember, nem bír megélni a földtekén egymás miatt. A hajat is megritkíttatjuk a borbéllyal, ha túlságosan sűrű, az embereket is meg kell ritkítani. Igen helyén van hát, hogy Phillippovichot borotválják egy kicsit.

A végrehajtó hivatalnok örül a sok bekövetkező haláleset fölvételnek, - míg az orvos teljesen föl van háborodva, - hogy az ő befolyása nélkül halnak az emberek.

Ilyen a szegedi politika! Mindenkinek megvan a maga patkánya, és ez látja el politikai kombinációkkal és reményekkel. És ezek a kombinációk néha eredetiek. - Miért is ütött ki hát ez a háború? - tűnődik rajta a betűt nem ismerő alsórendbeli cívis.

- Mert hát attól fél őfelsége a királyunk, hogy a birodalmait elveszi a muszka.

- No bizony van is mitől megijednie. Tegyen úgy, mint Harántos-Fekete János uram tett harmadéve, írassa át az országait alattomban az öccsére - József főhercegre...

- Magyarországon mindenki politizál, de mindenki rosszul. Szeged sem kivétel. Itt is mindenkinek az esik zokon a nagy politikából, ami az ő egyéni kényelmét zavarja.

Még én magam is attól halványodnám el ijedtemben, ha egyszerre nem lenne kit szidni; ha minden jóra változnék, ha Tisza Kálmán is tisztességes útra térne.

...Hanem hát attól nincs mit tartani.

Az ellentétek egymás közelében feküsznek. Aki a szabadságot szereti, nézze meg a börtönt - s még jobban megszereti.

Pedig hát maholnap már a börtön is kényelmes hely lesz, amint egyre közelebb hozza felénk az idő - Amerikát.

Ott már mindenki okos ember. - Csak még az állam a bolond, amiért szállást, ruházatot és teljes ellátást ad annak, ki a társadalmat megrövidíti s az általa pronunciált rendet felforgatja.

Az amerikaiak észre is vették az állam gyámoltalanságát s számító természetükhöz képest visszaélnek vele.

A szegényebbsorsú tolvajok a mostohább téli szezonra rendesen becsukatják magukat holmi négyhónapos vétségekért, s ott telelnek fedél alatt s pihenik ki magukat, hogy tavaszkor újult erővel hozzálássanak az »üzlet«-hez.

Hanem lassan-lassan a bírák esze is megjön, s kezdik gyakorlatibb irányban venni a dolgot.

A híres kriminalista író Mr. Hawkinsról beszélik, hogy sok dolga lett volna Mr. Knigg-el, a híres tyúktolvajjal.

Mr. Hawkins ugyanis egyes-bíró Pennsylvániában, s Mr. Knigg is ugyancsak e területet választotta működése színhelyéül. Régi ösmerősök már együtt. Mr. Knigg rendesen kompareál őszkor. S Mr. Hawkins rendesen elítéli.

Azonban Hawkins bíró türelme a múlt ősszel végetért, s midőn október elején Knigg egy kisebb tolvajlásért elfogatott, így szólott hozzá:

- Én önt a köztársaság elnökének nevében halálra ítélem.

Mr. Knigg megrezzent.

- Úgy van, halálra ítélem: Fogházfölügyelő úr, vitesse ön e foglyot börtönbe s rendelkezzék, hogy holnap reggeli 9 órára készen legyen a vérpad...

A fogházfölügyelő teljesítette a parancs első részét: a vérpad felállítására azonban éppen nem lett szükség, mert Mr. Hawkins csakhamar magához hívatta s így szólt hozzá:

- Ez a Knigg, ez egy elátkozott fickó. Az ördögbe is, ki kell rajta fognunk. Hagyja ön a börtönajtót tévedésből nyitva az éjjel.

Mr. Knigg megszökött, s azóta megszabadult tőle a tartomány. Átköltözött Washingtonba - hol enyhébb a törvénykezés. E praktikus kedélyeskedés mutatja a jövő kor törvénykezését, épp ahogy a Knigg eljárása világot vet azon felfogásra, mellyel a közelgő századok a börtön fogalmát övezik majd körül.

Mióta Szegeden vagyok, már szinte megismertem Szegedet. Mindent láttam már, amije a föld felett van, arra voltam még kíváncsi, amit a föld alatt őriz. Lakosait imitt-amott mind megösmertem már, új arc ritkán bukkan föl köztük, még csak azokra a lakosaira vagyok kíváncsi, akik nem a maguk akaratjából laknak itt, s akik mégis a leghívebb lakosai, mert ha akarnak, se mehetnek el innen.

Muskó Sándor kir. ügyész úr volt szíves tegnap bevezetni abba a világba, amit ő teremtett s ő népesített be.

Szomorú világ az, de demokratikus. Az egyenlőség nagy elvén nyugszik; egyforma étel, egyforma ruha, egyforma bánásmód. - Az arisztokratikus ország külső, kábító fénye csak imitt-amott csillan meg; de mégis megcsillan, eljut még ide is, hacsak halványan is.

A »gazemberek királyának«, Rózsa Sándornak börtönét különösen is megmutatják az embernek; a hír és dicsőség még a börtönben sem ér véget, Rózsa Sándor még ott is különb ember volt a többinél.

Annak a két gyilkosnak, ki jelenleg ül benn, elég oka van kevélykedni, hogy a Rózsa Sándor cellájába csukták. Bizony nem is tették volna holmi pipogya emberekkel, zsiványarisztokratának való hely az.

A várban levő börtönök egészen középkori színezetűek, s a vizsgálati foglyok számára vannak berendezve. Csak igen kevés embert csuknak egybe-egybe, legfeljebb hármat-négyet.

Csakis ezek a börtönök érdekesek. A világosság felülről jő a kazamata-cellákba s nem valami gazdagon. A borzalmas kriptaszerű magányt meg nem zavarja semmiféle nesz a külső világból, s az örökös félsötétség ijesztő árnyakat rajzol a falakra. Ha enyhíti valami e rideg sírjait a társadalom élőhalottjainak, az a példás tisztaság, aminőhöz foghatót hiába keresnénk a legtöbb magyarországi börtönben.

Egy egészen sötét karcer is van. Örökös éj uralg ott. Magamra csukattam az őrrel. - Istenem; milyen fekete világ az!

Egy tolvaj van benne bezárva egyedül. Megkérdeztük, ha lát-e? Egykedvűen bólintott a fejével, hogy: igen; szólni restellt; mintha már egészen elszokott volna a beszédtől.

Vannak egészen érdekes alakok a rabok között.

Egy szép, délceg, sugár gyerek azért kesergi le napjait a szegedi várban, mert a feleségét felakasztatta három felbérelt emberrel. Hogy hát már ilyen bagatell dologért is becsukják mai napság az embert!

Van egy gyilkos, aki ezt az egész rabságot kutyában sem veszi. - Életéből összevissza huszonöt esztendőn át ette már az ország kenyerét, s szinte jóízű az neki. El volt ítélve rablásért, azt kiállotta, el volt ítélve gyilkosságért, az is succedált neki, a király kegyelme fölmenté minden büntetéstől. Most megint gyilkosságon érték; egy csöppet sem érdekli a szentencia. Csak mosolygott rajta, mikor a királyi ügyész halált kért fejére; »hajszen csak hadd boldondozzanak a vármegye urai, őt meg nem ijesztik; jobban tudja ő azt, mint Szeged vármegye, hogy őfelsége ugyan nem hagy senkit kivégezni, azóta, hogy a mekszikánusok a tulajdon édes öccsét agyonra lövették«.

A királyi ügyészt mintegy szeretni látszanak; mintha vigasztalást hozna a csikorgó ajtó, mely jöttét jelenti. Megvigyáztam ez arcokat, néz-e rá haragosan ha egy is. Nem; a megelégedés egy nagy árnya rezdül végig az arcokon, s mikor a kérdésre »van-e valami panaszuk?« - uniszónó felelik, hogy »nincsen«, e hangnak van valami sajátságos jóakaró, szívből fakadó jellege. A szerencsétlenség, a magány fölolvasztja e kérges szíveket, s jól esik nekik, hogy van mégis valaki a világon, aki rájuk gondol.

A várbeli börtönökről csak azért szóltam előbb, mert ezeket láttam utóbb. Tulajdonképpen a kis kaszárnyáról kellett volna elől emlékeznem, mert megérdemli.

Ez egy nagy börtön húsz év múlva.

Ez egy kis város - a börtönben.

Kár, hogy nem társadalmi cikket kell írnom, hanem tárcát, s nincs alkalmam kiemelni azon lelki megelégedést, amelyet magammal hoztam e börtönből, hol a javulás és a munka valódi csodákat művel. Itt nemcsak, hogy visszaadatnak a fegyencek a társadalomnak mint a megdrótozott fazekak, hogy ismét csakhamar lyuk támadjon az összehúzott repedéseken; itt újjáteremtetnek, porcelán fazekakká gyúratnak ki, különbekké, mint valaha lehettek. - Nem ártana minden magyar embert, akár bűnös, akár nem, ilyen intézetbe helyezni el egy-két évre, mikor a népiskolát elvégzi, s akkor aztán igaza lehetne Széchenyinek, hogy »Magyarország - lesz«.

Valódi munkatelepen vagyunk itt.

Az egyik szobában vesszőt tisztítanak, a másikban ügyes kosarakká fonják azt meg a fegyencek. Amott a gyalu zakatol; s serényen készül az asztalos-munka. Az épület baloldalán az asszonyok és leányok gyékényeket fonnak a színház számára. Csupán egyetlen csinos arcot láttam a női fegyencek közt, egy barna menyecskét. Igazságtalanul ítélték el; - a férjét ölte meg. Azok a bírák, akik ott könyököltek a szentencia kimondásánál a zöld asztalnál, nem vették figyelembe, hogy nem szerette. Pedig de nagy ok az!

Itt is tiszták a börtönök s népesebbek. Tízen-tizenketten vannak elhelyezve egyikbe. - Egy közös prics a nyugvóhelyük, a feje fölött mindeniknek egy fekete tábla függ, melyre krétával rá van írva a neve. Ott künn csak számaik vannak. Ágyneműjük egy szalmazsák és egy pokróc. Vajon esik-e rajta édes fekvés? S eljön-e ide is a sűrű rostélyzaton keresztül is kápráztató tündérpalástban az alvók ringatója, a bűvös álom?

Van e börtönszobák lakói közt egy egészen ártatlan lény is, aki nem vétett soha senkinek semmit, s mégis idekerült, s mégis itt sorvad, itt szenved.

Egy féléves csecsemő az.

Anyjával van itt; parányi arc, elsatnyult vézna kezecskék. Szegény kis teremtés! Ennek ugyan jól kezdődik az élete! Egykedvűen néz körül a börtönszobában, s valami rideg, síri komorság terül el már e csecsemő ábrázatán is. A bűn förtelmes menyasszonyai, a női rabok állják körül, bizony egy sem nyájaskodik ezzel a szegény poronttyal, még az anyja sem. Az anyai mosoly, ez a bájos napfény kikerüli az ő fonnyadt arcát... Ugyan mi lesz az első szava, ha megtanul beszélni? Mi lesz az első gondolata, ha tudni fog gondolkozni? - Máris két ránc vonul végig kis homlokán... A börtön neveli föl - a börtönnek. Jaj annak, aki ezt a kenyeret megkóstolja egyszer - visszatér az ahhoz mindenünnen.

Minő élet lesz az, melynek az első melegítő emlékei hideg börtönbe vezetnek?

A fiatal nemzedék legzseniálisabb költője.

Én ugyan magam jobban szeretem akár Bartókot, akár Ábrányi Kornélt és Szabó Endrét, de az egész irodalmi világ Endrődit teszi legelsőnek. Márpedig az egész világnak, ha téved, igaza van.

Endrődi igazi prototípje a költőknek, nem úgy, azok milyenek, - úgy, ahogy azokat képzeljük. Halvány arc, rendetlenül, összekúszált hajjal, komor borongó kedélyvilág, melynek felhői ott ülnek folytonosan a homlokán.

Nyugtalan természet, olyan, mint a költözködő madár, egy helyen nem bír sokáig elmaradni. E tekintetben igazi Csokonai - hatványra emelve.

A Balaton mellett született, az a legkedvesebb helye, mint madár a fészkét, ezt röpködi körül, úgyis mint költő, úgyis mint ember. A nyarakat itt szokta tölteni a szabad természetben gyönyörködve, órákig elnézve a tündérszép Balaton szilaj háborgását vagy csendes gyűrűzését. Ha a tél a nagy városok (Grác vagy Budapest) szűk falai közé szorítja, valami sajátszerű lehangoltság vesz rajta erőt, mint a kalitkába zárt madáron. Unott, levert, kedvetlen, a társaságokat kerüli s odakint bolyong, ahol a szabad természetből, melyet oly végtelenül szeret, láthat legalább egy-egy darabot. Akárhányszor találkoztam vele későn éjjel a Duna-parton, amint céltalanul bolyongott, gyönyörködve a fejedelmi folyam lassú hömpölygésében, fönséges mormogásában, mely az éj fölött uralkodik.

Endrődi egyebekben is szelíd költői lelkület, aki a szoba ablakából is nem az alant hullámzó népet, a csinos lábikrájú hölgyeket nézi (mint mi, sokkal boldogabb prózaírók), hanem a magasban kóválygó bárányfelhőket keresi föl tekintete. Ha ilyenkor megszólítja valaki, fölrezzen.

Ki tudja, miről gondolkozott volt, hova ragadta költői képzelete? Álmodozó arcán a bosszankodás árnya suhan át, amiért le van rántva kedves gondolatvilágából.

Endrődi mindenütt, mindenben hű a saját egyéniségéhez és sehol sem tagadja meg önmagát.

Nem énekel a hazaszeretetről, mert nem érzi azt oly nagy mértékben, hogy feszítené lantja húrjait. Kozmopolitikus szempontból fogja fel a dolgot, s az összes emberiséget érdeklő nagy eszmék mozgatják, - ott, ahol és amennyiben ezek költészetében előfordulnak, mert leginkább saját egyéni érzelmét festi, s azok nem emelkednek sem a bölcselkedés magaslatáig, sem nincsenek összefüggésben a koreszmékkel.

Endrődi a természet, az alkony, a napsugár, a virágillat dalnoka.

Legelőször a »Fővárosi Lapok«-ban tűntek fel mindinkább sűrűbben megjelenő költeményei. 1875-ben egy füzetét adta ki Aigner Lajos a »Tücsökdalok« szerény címe alatt, mely az összes sajtó dicséretét kiérdemelte, a stíl szépsége, a műforma kerekdedsége és azon igazi költői érzés által, mely a heinei szellemű strófákat átlengte.

Költeményeiből tavaly ismét egy kötetet adott ki a »Petőfi-Társaság«. E kötet végképp megállapítá költői hírnevét, s a sajtó egyhangú dicsérő véleménye állandó helyet biztosít Endrődinek a »Magyar Parnasszuson«.

A most előttünk fekvő könyv, melyről mai irodalmi rovatunkban volt szó s mely szintén a Petőfi-Társaság kiadása, sem nem ront, sem nem emel a költő hírnevén semmit. Ugyanazon előnyök és hiányok.

Az előbbiek között a gyönyörű színdús stíl és leírás, az igaz érzés és csin, ízlés és a forma szabatossága, az utóbbiak közt pedig az eredetiség- és gondolathiány, a túlhajtott világfájdalom, az alant szárnyaló egyhangúság. Tűz éppen nincs e versekben, sem igazi verve. Szerencse, hogy Endrődi lírai költő, s a saját érzelmeit kell rímbe szedni, mert alig ösmertünk még költőt, ki annyira nem ösmerte az emberi szívet, mint Endrődi, s ki, ha nem önmagáról kellene írnia, sohasem tudna költőileg igazat mondani. Ezt mutatja a négy költői beszély is, mely kötetében van s mely éppen nem állja ki a sarat, hacsak a szép leírásokat nem vesszük, melyek néhol, mint pl. a »Királyfi« című versében egész remekek a magok nemében. Pl.:

...Száll a nap... a rózsa csügged
És lehajtja bús virágait.
Tovatűn az élet napja
S alkonyodik csöndesen.
Nézd! A Ganges fénylő habján
A szomorú nympheákat!
Szirmaikkal belevesznek
A hullámba s elsuhannak!
Mint fiatal, szép halottak:
Jéghidegen, hófehéren
Szállanak az örök éjű
Síri mélységek felé;
És a lombok, és a szellők;
A szerelmes csalogányok
Mind hiába sírnak értök...
Mély keservük hasztalan!
Száll az élet! Jer szivemre
Gazdag, dobogó szivemre,
Mely nagy, mint a végtelenség
S forró mint a déli nap!
Légy jegyesem, nőm, királynőm,
És uralkodj' mérhetetlen,
Soha, soha el nem múló
Birodalmaim felett!
Mert amit látsz, fenn az ég és
Lenn a föld, - a messze tenger,
Bércek, völgyek, árnyas erdők,
Dús mezők, mind birtokom.

Szerelmes versei is sikerültek. Az ő szíve nem szilajan rohamos folyam, mint a Petőfié volt, hanem egyszerű patak, mely lassan csörög el kedvenc virágai mellett, meg-meg visszatér hozzájuk.

Mindig feledlek s nem tudlak feledni
Soha egy napra, egy kis percre sem.
Velem bolyongsz a sivatagban,
Velem a tengeren.
A sivatagban arra gondolok, hogy
Ily sivataggá tetted lelkemet,
És szüntelen csak egy nevet zokognak
Neved' a - tengerek.

Ha nagyobb szabású tárgyhoz fog, szárnya lelankad s alant száll. Nem egy igazi költő áll velünk szemben, hanem egy csinos verselő, ki a tárgyhoz legközelebb álló fogalmakat csinosan kiköszörülve, ízléses formába önti. Ilyen az »Istenről« című költeménye:

Azt, ami régi, szépen összehordjuk,
S megtömjük a műtárakat vele!
A műtáraknak majd minden szobája
Kopott, antik holmikkal van tele.
A becsület is ott ül a penészen,
S te isten! hidd meg, nem vagyok hazug, -
Neved, mint a legrégibb név a világon,
Maholnap szintén műtárakba jut.

Majd így végzi:

Új századot hoz az idők viharja,
Ha e mostani a színről lelép;
Talán az józanabb és nemesebb lesz,
Lélekben tisztább, elmében nagyobb,
S bolyongván a múltak nagy csarnokában,
Ünnepet ül, ha rád akadhat ott:
Kivesznek akkor téged a penészből.
S mint drága kincset megtisztítanak.
Oltáraidnál zsolozsmákat zöngve,
Eggyé olvadnak a jók és igazak; -
Csakhogy másként fognak majd elnevezni,
Megváltoztatják régi nevedet:
Nem »Isten« lész, kit ember megcsufolhat,
Igazság lész, vagy tiszta szeretet.

Lapunk szűk tere nem engedi, hogy jobban elemezzük állításainkat. Endrődi különben azon költőink közé tartozik, kikkel nem utoljára találkozunk most, s nem is azok közé, kikkel szemben a kritikának valamikor nagyon kellene módosulnia. Ő a maga nemében bevégzett költő, tehetsége nem engedi őt messzebb menni, s ott, ahol most áll, bizonyos bevégzettség jellemzi. Darabosság- és ízléstelenséggel nem vádolható a költészete, melyből kivetni s melyhez hozzáadni valót alig találhat a kritika.

Bodnár »Havi Szemlé«-je, melynek első füzete előttünk fekszik, olyan szerencsés körülmények közt lépett az irodalom fórumára, hogy már ismeretlenül is várva-várt vendég lett ott. Ritka dolog az egy irodalmi vállalatnál s majdnem lehetetlen lenne a par excellence politizáló országban, ha hirtelen meg nem magyarázná azon körülmény, miszerint Pulszky Ferenc, egyike a küzdtérről visszalépett veterán államférfiainknak, a politikai napi eseményekbe vágó esszét írt a »Havi Szemlé«-be.

A »Szegedi Napló« volt a legelső, mely ez esszé nagyfontosságú tartalmát már hetekkel a »Havi Szemle« megindulása előtt kivonatilag közölte. S innen azóta elment az összes sajtóba mindig nagyobb gyűrűzésben Szítva az érdeklődést Bodnár Zsigmond folyóirata iránt.

Pulszky cikke a »Válság« címet viseli s behatóan foglalkozik mai bajaink előzményeivel és orvoslásával, felölelve a legközelebbi tíz-tizenkét év történetét, s röviden jellemezve a szereplő államférfiakat, azok irányát s ügyesen gruppírozva azon nyomokat, melyeket működésük hagyott maga után.

E cikk különben annyira ösmeretes már, annyira megvan már beszélve, hogy kivonatolásával fölösleges dolgot tennénk. A lapokból bőven ismeretes részletek csak úgy bírnak még érdekkel, ha azokat az érdemes szerző szellemdús megjegyzései kíséretében olvashatja az ember.

Pulszky nem talál más menekülést a hínárból, ahová sodortattunk, mint vagy visszavonulni Boszniából s megtartani a dualizmust, vagy megtartani Boszniát s a perszonális unióra térni, mely megengedi, hogy magunk rendezzük háztartásunkat s készüljünk azon végzetes harcra, mely a szláv és magyar elem közt Bosznia elfoglalása által kikerülhetetlenné vált. A dualizmus megfér a megszállás ideiglenességével, a foglalással csak a perszonál-unió.

Érdekes, amint Pulszky egy-egy vonással találóan jellemzi az egyes államférfiakat. Beustról például azt mondja, hogy szellemdús, de szerencsétlen ellenfele volt Bismarcknak, kiről a diplomaták azt tartották, hogy kitűnő játékos, csakhogy minden osztásnál rossz kártyát kap.

Gróf Andrássy Gyuláról nem tud rokonszenv nélkül szólani:

»Andrássy fényes tehetségeit nem a tanterem képezte ki, hanem az élet. Volt országgyűlési képviselő, honvéd, Kossuth követe Konstantinápolyban; száműzött forradalmár, Párizsban figyelmes tanúja a császárság cselszövevényeinek, később kezelője terebesi uradalmának, legkiválóbb tagja a kormánypártnak, végre kormányelnök. Mindez nem pótolta ki a fegyelmezett gondolatmenet hiányát, mert agyában felvillan ugyan a perc szükségei szerint a találó kép, az ügyes parabola, a finom epigramma, de politikája egész életében az esetről-esetre való politika volt, mely legközelebbi célját mindig felismerte, az ügyeket madártávlatból fogta fel, s a részletek kidolgozását mindig azokra bízta (mert ő maga a rendszeres munkához nem ért), kik békatávlatból látják a nagyvilágot. Az ő talaja az országgyűlés, mert elnök korában ő volt a találó visszavágások nagymestere, feleletei élesek, mint a beretva, váratlanok és fényesek, mint a villám.«

E nagy hírre vergődött esszé majdnem felét foglalja el a tekintélyes nagyságú füzetnek, melynek ízléses kiállítását mindenekelőtt meg kellett volna dicsérnünk. A szépirodalmi rész sem halványítja az iránycikk által szült jó hatást, Dalmady Győző, Győry Vilmos és Csiky Gergely neveivel találkozunk benne.

A Dalmady verse a »Költészet« címet viseli s mint mindaz, amit Dalmady ír, egyszerű, igénytelen, de csinos, míg a Győry Vilmos »Királyi ajándék« című, Mátyás király korából merített, rövid költői elbeszélése, mind a szép, népies nyelv, mind a forma tekintetében, egyike a Győry legbecsesebb dolgozatainak.

Határozottan sikerült a Csiky hosszabb novellája is, melyben egy végrehajtót rajzol jóízű humorral. Itt jegyezzük meg, hogy Csiky Gergelyt mindamellett nem látjuk szivesen az elbeszélő irodalommal foglalkozva azon siker után, melyet a színműirodalom terén aratott, szívesen üdvözölnénk benne a Szigligeti után pusztán maradt válfaj mívelőjét; márpedig a beszélyírással nemhogy e célon acélozza erejét, hanem tompítja, mert a novella és színmű olyan két dolog, hogy csak az egyiket csinálhatja jól az ember, és nem volt még rá eset, hogy valaki mind a kettőt, mert az egyik genre-ben éppen az vétetik a szerző fényoldalának, ami a másikba hiba.

Acsády Ignác Taine-nek a francia forradalomról írt művéről közöl igen érdekes tanulmányt. Világos értelemmel s éles, boncoló logikával szedi szét e kiváló szellem a forradalom ellen irányzott okoskodásait, s a politikai történetírás magasabb kritikájának szempontjából nyújt átnézetet e mű fölött.

A füzetet Sajóhegyi Frigyes tanárnak »A magyar korona országainak széntelepei és szénbányászata« című értekezése s a kritikai szemle zárja be, melyben Saissy Amade, a szellemdús francia tanár a Hugo Viktor »L'art d'être grand père«-jéről ír, nem annyira kritikát, mint inkább egy szellemdús hódolatot. A kritikai szemlében még ott találjuk a Haraszti Gyula elmefuttatását Zrínyi Miklósról és főleg Kovács Gábor gyenge művéről, melyet a költő Zrínyi munkásságáról írt, s végre »Képzőművészeti szemlét« a műcsarnok őszi kiállításáról.

Ez ismertetésből első pillanatra kitűnik, hogy Bodnár Zsigmond - mennyire ezen első füzet mutatja - oly erőket csoportosított vállalata köré s oly tapintattal állította össze az első füzetet, hogy melegen és őszintén kell »Havi szemléjét« üdvözölnünk. Nagyérdekű vállalatnak ígérkezik ez s megérdemli a legkiterjedtebb pártfogást.

Általában óhajtandó lenne, hogy a sok felburjánzott hírlap helyett nálunk is gyökeret verjen a szemleirodalom, mely mint magasabb fokozata a folyóiratoknak, hol kivetkőzve a mindennapi pongyolaságból, iránycikkekben szabatosabban feldolgozva jelenik meg a napok által adott anyag, mely a közönséges napi sajtóban csak mint alaktalan gyurma jelenik meg.

Nagy emberek minden lépése érdekes. Az emlékezet váltig megjárja a nyomokat, mik a megfutott pálya mentén föl-föltünedeznek... a letaposott fű is kedves emlék, ha az ő lábuk érintette, a tengernek szaladó patak is egy belőlük ittmaradt darab, ha könnyük belehullt: - pedig hol van az a »víz« már azóta?

Tóth Edének még nincs életrajza, mert nem nevezhető annak az Abafi Lajosé, ki leginkább csak az adatokat rakta gondosan össze anélkül, hogy a nagy költő képét kidomborította volna belőlük.

Abafi ezen művében legtöbbször rám hivatkozik mint forrásra, s Tóth Ede jellemzésénél főleg azon színeket használja, melyeket én vetettem föl imitt-amott. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a derék írónknak csak igen kevés anyag állott rendelkezésére Tóth Ede életrajzának vázlatszerű megírásához, másrészt nekem teszi kötelességemmé, hogy mindazon apróságokat, amire még emlékezem s amikről még nem írtam, nyilvánosságra hozzam; ki tudja, melyik mire lesz jó az életrajz írója előtt?...

Balassagyarmaton láttam Tóth Edét először. Egy szürke, kopott köpenyegben járt, melynek gallérjáról két cifra bojtban végződő vörös zsinór futott le. A zimankós télhez vékony ruházat volt ez úgynevezett »dáma köpönyeg«, mely mindenben megfelelt a mostani katonatiszti szalonköpeny formájának. Tóth Ede a Hubay társulatával volt ott, mint igen másodrendű és ismeretlen ember. Ha föltűnt valamivel, az leginkább szegénységet és világfájdalmat visszatükröző külseje volt.

Két mozzanatra emlékszem.

Gyerekember voltam még akkor, s a tekintetes vármegyét szolgáltam mint esküdt. Az egyik esküdttársamat (ha jól emlékszem Repetzky Ferencet) elneveztem »vadkutyának«. Ez a név rajta is száradt, bármennyire haragudott is érte. Különösen a szolgabíró kisasszonyai bosszantották igazán a vadkutya névvel.

Egy őszi napon künn ültünk a kastély verandáján valamennyien, a vadkutya, a kisasszonyok, a szolgabíró meg én, midőn nagy szerényen ott terem, mély hajlongások közt Tóth Ede.

- Én Tóth Ede színész vagyok. Tisztelteti a tekintetes urakat a direktor úr, és a mai darabhoz egy paszománytos mentét és egy vadbőrt kéret alásan kölcsön.

A Nelli nagysám ránézett az alázatosan ott álló szőke fiatalemberre, aztán mosolyogva mondá:

- Mente lesz, - hanem ami a vadbőrt illeti, előbb még nyúznunk kellene.

Ez határozott célzás volt a vadkutyára, s édes hahota tört ki rá; a vadkutya, aki az egyik kisasszonyba szerelmes volt, lángba borult arccal rohant el, s maga a szegény Tóth Ede is mélyen elpirult. Azt hitte, ő van kigúnyolva, s hirtelen otthagyta a társaságot.

Az urambátyám azonban a kis Nellit ugyancsak megdorgálta a tapintatlanságért, aztán meggyőződésszerűleg mondá:

- A komédiás is ember, gyerekek, mívelt ember előtt az is ember, gyerekek... Azért hát tisztelet annak is, gyerekek. - Azzal intett az András hajdúnak, hogy hívja vissza azt a szegény embert, akassza le neki a paszomántos mentét, a rosszabbikat, az ebédlőbeli sifonérból, aztán szedje össze az ágyak mellől a tigris- és medvebőröket, hadd ékesítsék föl vele estére a Mátyás budai palotáját. Aztán mondja meg annak a színésznek, hogyha ki akar jönni estefelé a pincébe - ott leszünk.

Tóth Ede visszajött, elfogadta a tárgyakat, de a meghívásra vonatkozólag úgy nyilatkozott András előtt, annak nagy bámulatára, hogy köszöni szépen, de nem szokott bort inni.

Pedig dehogynem szokott.

A »Rák« vendéglőben szoktak volt vacsorálgatni a színészek. Kisvárosban a bonton hozza magával itatni a színészeket. A nemesség régi erkölcseihez tartozik a közönyösség a színészek iránt s az udvariasság a színésznőkkel szemben. A »legkékebb vér« is, kinek méltóságán alul fekszik szóba állani holmi bankár és kereskedő kisasszonyokkal, egész hódolólag övezik körül tiszteletükkel a színésznőket, kiknek származási fája éppen nem valami arisztokratikus, hanem sokszor a szobalányságig vezethető le.

A »Rák«-ban, ahol nagy dínomdánomok estek, elégszer láthattam Tóth Edét, de mint igénytelen személynek csupán egy dolgára emlékszem.

Egy mellékasztalkánál a makaó folydogált a szegényebb színészek közt, kiknek a szűken mért »havigage« nagyon megengedte azon óhajtás táplálást, hogy milyen jó lenne nyerni.

Tóth Ede is odakuporodott egyszer, eleinte csak »gibic«-nek, később neki is nyervágya támadt. Kihúzott a zsebéből egy papírcsomagot, kibontotta nagy nyomatékossággal s előgurult belőle 6 darab »picula«, meg három »rézkopek« (ahogy ő nevezte e pénznemeket).

Az egyik piculát nagyszerényen odacsúsztatta a szomszédja kártyája mellé. Bizony szerencsétlen lépés volt. A picula elúszott.

És aztán elúszott a többi tétel is. Nem maradt meg csak a három rézkopek. Búbánatos arccal csúsztatta vissza a zsebébe; mert tételnek már kicsi lett volna. Aztán fölkelt és otthagyta a kompániát.

- Ne búsulj, Tóth komám - mondja vigasztalásul az egyik kollégája. - Nagyobb baj is esett ennél a világon...

- Mindössze annyi, hogy megreggeliztem és megebédeltem holnapra - viszonzá Tóth Ede mosolyogva.

- No, sebaj, - holnap este úgyis te játszod az udvari szakácsot: valami majd csak akad a királyi konyhán.

Ez a színészies tréfa általános derültséget szült a »Rák«-ban, s a figyelmet egy pillanatra a vagyonvesztett komédiásra fordítá. Így maradt meg az én emlékemben is.

Azontúl elveszett Tóth Ede szemeim elől, egész addig, míg mint »új csillag« tűnt föl a nemzet előtt. - Akkor aztán megláttam őt abból az időből is, mikor még nem volt semmi. Ha Tóth Ede nem lett volna nagy íróvá, bizonyára régen elfeledem ez említésre is alig méltó részleteket.

Így ellenben azóta is kutatom nyomait, amerre megfordulok.

Itt Szegeden is emlékeznek rá néhányan, egy telet töltött itt, s a Dugonics-sétányra vezető »Kereszt utcában« volt a kedvenc tanyája, ahol most az a fölirat áll: »Hegyi bormérés.«

Úgy emlékeznek rá, mint címeres korhelyre, ki az éjszakákat szenvedélyből még cimborák nélkül is átvirrasztotta, csak azért, hogy ne kelljen aludnia. Itt csak egy picinyke esemény szálai őrzik emlékét, s az is csak adomaszerű.

Tóth Ede vakbuzgó ember volt állítólag már itt is, s amit később majdnem egészen elhagyott, politizálgatni is szeretett.

Kákay Aranyos-féle »Árnyképeimben« megírtam már, hogy a politikában Kossuthot istenítette Tóth Ede, nagyon valószínű tehát, hogy Deákkal nem rokonszenvezhetett egy időben, miért is sokat nyer valószínűségben a róla szárnyaló stikli. Szeged országgyűlési képviselője akkoriban a Deák-pártivá lett H. M. lett. Tóthnak feltűnt, hogy annak a lajblija nincs valami felette díszes állapotban. (Bizonyosan ismeretes tubák-színű zsírpecsétes lajbliját viselte az öregúr.)

Tóth Edében ez azon ötletet szülte, hogy színésztársai közt hatosával egy félrőf posztóra gyűjtsön. A posztót meg is vették, s Tóth Ede fogalmazta hozzá a következő tartalmú kísérő anonim levelet.

Tisztelt hazafi!

Itt küldök önnek egy félrőf erős posztót; csináltasson belőle tisztességesebb mellényt, s ha elkopik az egyik oldala, politikájának jelképéül fordíttassa ki.

A vidéki városok közül Rimaszombatban tartozkodott a nagy költő legtöbbet; nagyszabású három művében meg is látszik ez: az ottani emberek és az ottani szólamok csillámlanak elő. - Nem egy alakja van innen kiszakítva, ha nem is egészében, de legalább egyes részleteiben, ebből is, abból is egy darab.

Amint három év előtt végigmentem e kedves kálvinista városban, melyhez engem is kellemes emlékek kötnek diákéveimből, s amint néhány estét ott töltöttem a »Három Rózsában«, sorba láttam színről Dáma Náci fiskális urat, a Lőrinc zsidót stb. Szombaton Feledy Gáspár uraimék is bejöttek Feledről, Panyitról, Jánosiból a hetivásárra. Szebbnél szebb Fínum Rózsik és Boriskák tették virítóvá a Nagytemplompiacot. - Csak ki kellett tudni válogatni a sok ismerős közül, melyik a Gonosz Pista, s melyik Vágó Miklós.

Szinte lehetetlen volt elkerülni, hogy e nép közt járva-kelve, ne jusson eszembe a szegény haldokló költő. Körülbelül éppen akkor temették...

Sokat kérdezősködtem felőle; sokan ösmerték, sokan emlékeztek rá; itt is úgy, mint mulatós cimborára.

Együtt tartott a lump-kompániákkal, s mindig az utolsó volt, aki az ivóasztalt elhagyta.

Nemkülönben ő maga is sokszor említette, mikor hencegni akart a fiatalkori griffekkel.