Szép dolog mégis az előérzet...
Némely embernek a lába megjósolja az esőt, akár egy kalendárium.
A kormánypártnak, úgy látszik, Csernátony volt a »fájós lába«, ő vette észre legelőbb a tornyosuló felhőket.
Észrevette s ellábalt a választások elől a külföldre.
Így aztán az igaz, hogy nem is bukott meg. Mert hát hiába, okos ember, mielőtt elesnék, lefekszik előbb a földre.
Szegény Csernátony: ő a taktika nagymestere volt végleheletéig.
Adja isten; hogy felösmerjék nagyságát, amerre jár a külföldön is - s ne eresszék haza soha.
Mi majd csak kiheverjük valahogy - a hiányát.
*
Sámsonnak a hajában feküdt az ereje.
Tiszának Csernátonyban.
Amint Csernátony elment, - Tisza szerencsecsillaga eltűnt.
Az imént még Caesárnak nevezték a debreceni triumfátort.
S íme, ma Caesárt, ahelyett, hogy brutusi kéz ejtette volna el hőshöz méltóan, nyakon öntik forró vízzel.
...Tralla!
De furcsa kis Caesár vala!
*
Nagyra is van most Debrecen vele, hogy nevetségessé tette a miniszterelnököt.
No, de mi is nagyra vagyunk Debrecennel.
Ejnye, be derék, hogy mégis ledobták kigyelmetek a »kálvinista kakast« a torony tetejéről - mondja a választás napján egy cívisnek valaki.
- Le azt, mégpedig örökre.
- Ejnye, be derék. Tán bizony nem forgott?
- Ej dehogy. Éppen az a hiba, hogy nagyon forgott.
...Tralla!
De furcsa kis kakas vala!
Ha a sajtó valóban nagyhatalom, vajon mekkora méltóság illeti a sajtó királyi udvarában, teszem azt, a vidéki levelezőt?
Az legalábbis olyan, mint az udvari lakáj.
Jámbor olvasó, kit közönséges embernek szült végzeted, döbbenj meg, mikor a két ominózus betűt meglátod itt-ott: »r. l.«
Ez azt jelenti: rendes levelező. De azt is jelentheti: rendkívüli lángelme.
Döbbenj meg nyájas olvasó!...
*
Nagy Sándor azért haragudott, hogy semmi hódítani valója nem maradt.
Az r. l. (aki, ha szegedi termés, »Figyelő« nevet vesz fel mint bizonyos fajú hölgyek, kik mesterségüket fölvett nevek alatt gyakorolják), azért haragszik rendesen, hogy semmi megírni valója nincs.
Shakespeare, Eötvös, Kaas Ivor, Boz Dickens és Kecskeméthy Aurél minden jó gondolatot megírt előle.
És ez borzasztó!
Szerencsére a Szegedi Napló alapítási története nincs még megírva.
Pedig hát erre is kíváncsi Európa.
*
»Figyelő« úr megírná ezt a históriát a »Times«-nek. Azonban nem tud angolul. Megírja tehát a kitűnően szerkesztett »Hon«-nak.
A gondos szerkesztő át nem olvassa, tehát beveszi.
Megjelenik. Ott van, s a világ ámul-bámul.
Figyelő úr azt írja, hogy a »Szegedi Napló« osztály- és fajharcot provokál Szegeden. Itt nagy veszedelem készül.
S a kontinens, a rideg Európa megrezzen...
Szegeden fajharc készül.
Anglia elszólítja flottáit a Dardanelláktól.
Franciaország még egy korosztályt hív be. Ausztria egy hajszál híja, hogy vissza nem hívja katonáit Boszniából... hogy mind itthon legyen..., mert hát Szegeden nagy baj van... Figyelő úr megírta, hogy ott fajharc készül.
*
Epilóg
De félre a tréfával. Beszéljünk komolyan.
A világ talán kíváncsi rá, hogy kicsoda az a »Figyelő« úr? Mit írt? És mit felelünk firkájára?
Eh, dehogy.
Az a három ember, aki a »Hon« jelzett közleményét olvasta, éppen nem kíváncsi.
Mert az egyik ember a három közül én vagyok. S én tudom, ki az a »Figyelő«.
A másik az, aki Figyelő urat rávette, hogy ezt a hazug galimathiászt összeírja, s ez a másik is tudja, hogy kicsoda Figyelő úr.
A harmadik ember pedig, aki e közleményt még olvasta, maga a jámbor levelező.
No, ő már nehezen tudja, hogy kicsoda ő.
Én pedig nem mondom meg neki.
Minek szégyenkezzék szegény!
Az a hét sváb, aki valamikor egy nyulat kergetett, együttvéve sem volt olyan vitéz ember, mint jelenlegi maradékuknak orgánuma, az Oesterreich - ungarische Wehrzeitung.
Nézzék meg fentebb olvasóink, mit ír ellenünk.
Vajon ki lehet az a fickó, aki e kamarilla-szagú dolgot megírta? Aki piszkos nyelvével tajtékot túr és köpködi felénk.
Ne keressük: ki ő? Hátha már találkoztunk vele valahol mint - kucséberrel.
Nyomorult cseh!
Még ő nevezi »felszabadított rabszolgáknak« a magyarokat, ő, tagja azon satnya népfajnak, mely még születni is a policáj engedelmével szokott.
*
Meglehet, hogy e piszkolódó cikk is úgy született. A policáj vagy a granicsár politika rendeletére.
Le van abban piszkolva a nemzet, suhancnak nevezve legszeretettebb és a legnemzetiesebb tisztviselői, lebocskorosnemesezve az intelligencia, disznóól-politikának nevezve Hollós Mátyás király nagy nemzetének magas törekvései.
És miért?
Mert nem sütünk annyi prófontot, hogy az egész Lajtán-túl abból ehessék hét esztendeig, s mert nem adunk annyi forspontot a granicsároknak, amennyi kelletik ahhoz, hogy - mint hajdan Sadova alul - ne kelljen gyalog elszaladniok.
Bizony, a futás mindig kényelmesebb - kocsin.
Összeszid, amért nem engedelmeskedünk Tisza miniszternek.
Hallja ön ezt, Tisza Kálmán úr!
Kellett önnek ez a védelem?
*
Ön bizonyára túlhajtott a célon, Tisza Kálmán úr!
Mert a »Wehrzeitung«, dacára, hogy ön miatt szid össze minket, azért mégis azt kívánja, hogy ön alul kiforduljon a miniszteri szék.
A »Wehrzeitung« Haynaut óhajtja ide.
A »Wehrzeitung« nem ösmeri önt tökéletesen.
Ha ösmerné, meg volna elégedve.
*
Don Quixote-oknak van e szemét lapban elnevezve az alispáni náció.
Némileg találó. Mert forgó szélmalmokkal, a vakondokpolitika griffjeivel küzd.
Hanem ami a fokost illeti, ezt kár volt kigúnyolni.
A Wehrzeitung-beli urak legalább régi ismerőseik iránt viseltethetnének kegyelettel.
Sokszor csókolózott már velük az a fokos.
Igaz, hogy nem láthatták; mivelhogy hátulról történt az ismeretség.
Ott is annak mai napig hátukon a - fotográfiája.
Bosznia alkalmas medalion lesz hozzá!
Egy nagy kertben nem díszlett (ha ugyan illik rá ez a szó) egyéb, csupán egyetlen tök. Nagyra is volt vele a kevély tök, hogy ő az egyedüli gyümölcs a kertben, bár ő maga is jól tudhatta volna, hogy fajtája közül sem az első, hanem a legutolsó s hogy nem használtatik semminemű emberi táplálkozásra, hanem örökkön-örökké sületlen marad.
Legfeljebb a malacok híznak meg tőle.
*
Azon a fán azonban, mely a hitvány töknek árnyékot tartott, egyszerre váratlanul rügy pattant ki s nemes, jóízű gyümölcsöt hozott.
A tök dühbe jött s versenytársnak nézte hiú elvakultságában a fölötte magasan lóbálódzó gyümölcsöt.
Elhatározta tehát, hogy lecsalja magához.
És ez felette furfangos terv volt!
Mert a tök, minthogy örökké lent fekszik a piszkos földön, felette sáros vala, s ha a gyümölcs hozzá ér, az is bepiszkolódik.
*
»Nem mersz lejönni hozzám, ugye?« - szólott a tök, s indája fonnyadt levelei még egyszer haragos-zöld színt játszottak.
»Semmi közöm hozzád - mondá a hasznos gyümölcs - az én helyem itt van a magasban, semmi kedvem és hivatásom hozzád leszállni.«
»Egyenlők vagyunk! - kiáltá a tök. - Én birkózni akarok veled.«
»Ohó! Nem vagyunk egyenlők, neked mesterséges 'melegágyat' csináltatott az 'urad', abban tenyészel: rám pedig a szabad nap süt. Nem vagyunk egymáshoz valók. Azért nem is kívánok veled érintkezni.«
S e perctől fogva siket fülekre talált a tök káromlása.
A tök dühösebb lett, s bánatában még nagyobb lyukat vájt magának a sárban.
Új terven okoskodott.
Hogy lehetne felemelkedni a fa magaslatáig?
Valaki azt a tanácsot adta neki, hogy az emelkedéshez legelőször is az kívántatik, hogy ne legyen nehézkes, hogy a belső tartalma helyett bélelje ki magát széllel, az fölviszi majd a magasba, mint valami léggömböt.
A drágalátos tök tehát egy sárga-fekete hegyes karónak dűlt, hogy az léket vágjon rajta, amin behatolhasson a levegő.
És ebben lett a halála.
A vágott lyuk körül a penész és a rothadás jelei kezdenek mutatkozni...
Szegény, szerencsétlen tök!
*
A hasznos gyümölcs szánakozva nézi, mint közeleg az alant hempergőhöz napról napra a legszomorúbb enyészet...
E felebaráti szánalomban csupán az vigasztalja, hogy a töknek úgyis rothadás a sorsa.
*
Morál
A tanulság ebből az, hogy a főzelék ne igyekezzék előkelőbb étel lenni, mint a gyümölcs, - mert még főzeléknek se lesz akkor jó...
Továbbá az, hogy a hatalom melegágya gyorsan megnöveszti a növényeket és gyorsan - megrohasztja.
És végül még az, hogy a jóravaló ember válogassa meg a barátait.
És még jobban válogassa meg az - ellenségeit.
Valaha Andrássy így kiáltott föl: »Amit óhajtottak, mindent megkaptak önök«.
Ma pedig így kiálthat föl a nemzet: »Amit megkaptunk, semmit sem óhajtottunk.«
Még azt sem óhajtjuk, amit ezután fogunk kapni.
Ugyanis meg fogjuk kapni közgazdasági miniszternek gróf Szapáry Gyulát.
*
Szapáry kinevezésének híre föl-fölbukkan a sajtóban már hetek óta parádés annonszírozással, mint valaha Balázs Sándor »Omnibusz«-a: »Jön«. »Közeledik«, »Útban van«.
Ki? Mi? Senki sem kíváncsi, nem úgy, mint az Omnibusszal szemben volt.
Pedig Szapáry is hasonlít az omnibuszhoz. Személyválogatás nélkül veszi föl mindenkinek az elvét - és a szennyes poggyászát.
*
De azért lehet, hogy jó kereskedelmi miniszter lesz.
Mert nagyon rossz belügyminiszter volt.
Márpedig, én istenem, valamihez mégis csak kell értenie, mert hiszen másképp nem szeretnék annyira - az asszonyok.
Hacsak azért nem, hogy nagyon szép szőke haja van.
*
Hírlik, hogy még e hóban, e héten, valamelyik nap jelenik meg a hivatalos lapban a kinevezése.
Nem vagyunk kíváncsiak a napra. Akármely napon nevezik is ki Szapáryt kereskedelmi miniszternek, - péntek lesz az és »13«-ika.
Nagy dolog esett. A kitűnően szerkesztett Honba egy gyönge közlemény csúszott be tegnapelőtt »Apróságok« cím alatt. Ez apróságok báró Bánhidy Bélának a »Szeged Napló«-ban megjelent cikkével foglalkoznak - persze nagyjában. Amint a »Hon« szokott.
Ez apróságok különben már külalakra nézve is egészen speciálisok, melyekben az irodalom minden válfaja egyesül, - oly unalmasak, mint valami közgazdászati cikk és oly naivak, mint a szilasbalhási sírvers, hogy:
»Itt nyugszik Tóth Pál
Hat élő gyermekével.«
*
Hát bizony a »Hon« valamennyi gyermekével együtt abban nyugszik meg, hogy báró Bánhidy Bélának azt a vádját, hogy a kormánypárti lapok Széll Kálmánt támadják, vissza kell utasítani.
Vissza is utasítja azzal az állítással, hogy »ez nem igaz«.
Hja persze! Könnyű azt mondani a Honnak, hogy nem igaz ez vagy az, hanem először kerítsen is magának előbb publikumot, aki elhiggye, mert a »Hon« sokszor mondta már »nem igaz«-nak azt, ami igaz volt.
A Hon szabadkozik, hogy az ő hasábjain Széllről egy szó sem fordult elő.
De hát istenem, hisz éppen maga a »Hon« szerkesztősége az, amely sohasem tudja, mi van a »Hon« hasábjain...
*
Az »apróságok« érdemes közlőjének megmagyarázhatjuk, ha nem restelli egy provinciális laptól a felvilágosítást, hogy vannak hírlapi támadások, melyek akkor is azok maradnak, ha azokban össze nem teremtettézik az embernek az öregapját, hanem valamely dolgát úgy adják elő »tárgyilagosan«, hogy az kisebbítésére szolgáljon.
Ami ez ellenzéki élősdi hírlapírókra mondott megjegyzéseket illeti - azok találók. Közelről vannak fotografírozva. A »Hon«-i tükörből.
*
A »Hon« büszke rá, hogy tizenhat éve híve Tisza Kálmánnak.
Nem irígyeljük.
Mégpedig azért, mert a »Hon« nehány sorral lejjebb arra is büszke, hogy ő nem népszerű.
Neki nem kell népszerűség és nem áhítozik, aszongya, utána, mint mi itt Szögeden, Pesten és Bécsben.
Hja, annak megvan a maga oka. Nem nagy önmegtagadás kell fel nem ülni az olyan kocsira, mely különben sem veszi fel az embert.
A Hon csak hadd kiáltsa a népszerűségnek büszkén, hogy: »Rózsi, megvetlek.«
Mi értjük a Hon megvetését.
*
Miután az érdekes napilap így kibeszéli magát, végezetül azzal fenyeget meg, hogy bezzeg ha valami jó fog származni Bosznia elfoglalásából, azt majd akkor (dacára annak, hogy jelenleg Tiszáékat szidjuk érte) magunknak fogjuk tulajdonítani.
Hogy a »Hon« nyugodtan aludjék babérjain, ezennel kijelentjük, hogy a Bosznia elfoglalásából származott jók mind az ő érdemei lesznek. Abból mi sohasem vindikálunk semmit.
Mert a »Hon« büszke rá, hogy Tisza Kálmánnak a híve.
S bizonyára Tisza is büszke a Honra - mely mindenben, még regényében is a Tisza-érát festi.
»Szabadság a hó alatt.«
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...Hanem 'iszen elseperheti még ezt a havat a széll.
Sohasem volt igazabb az a közmondás, hogy »jó az öreg a háznál«, mint Pulszky Ferenccel szemben.
Szidjuk az öreget, de azért szeretjük.
Szid az öreg, de azért szeret.
Szeret és gondolkozik mindnyájunk helyett.
S bizony többet ér így, mintha mi gondolkoznánk helyette.
*
Van a pápista egyházi énekekben két sor, melyben valamely szent perszónáról az mondatik igen költőileg, hogy:
...mennyei lajtorja,
Mely az eget és földet összekötve tartja.
Körülbelül ilyen lajtorja Pulszky Ferenc is.
Az ő személyisége köti össze szegény hazánkat a műveltebb külfölddel sokhelyütt.
Tudománya, műveltsége, szellemessége olyan nagy darab földet hódított meg nekünk Európában, hogy ugyancsak hosszú kötél kellene, hogy azt körülérje.
*
Az öregúr ma, midőn idetoppan, sajátságos politikai helyzetet fog találni. S ő szereti a különféle attitüdöket. S mindig eltalálja a helyes szituációt.
Egy jelenet fog ismétlődni Szegeden az Árpádok korából.
Béla elé »koronát« és »kardot« tett bátyja, I. Endre, hogy válasszon belőlük.
Szegeden két specialitását teszi Pulszky elé: Az egyik tányéron szegedi paprika lesz, a másikon szegedi szappan!
A szappan arra való, hogy tisztára mossa vele a minisztereket.
A paprika arra való, hogy a miniszterek orra alá törje.
Vajon melyik specialitáshoz nyúl az öreg?
Bélának megsúgta valaki a király előszobájában, hogy a kardhoz nyúljon.
Én is megsúghatnám Pulszkynak, mit válasszon, ha nem volnék meggyőződve, hogy önmagától is kitalálja.
*
Pulszky Ferenc az egyedüli ember, aki jobb a hírénél.
Tetszeleg magának azzal, ha goromba. És úgy teszi magát, mintha erre kiváltsága lenne.
Valóságos gyerektermészet. (A vásottabbját értem.) Szeret ingerkedni a közvéleménnyel; pedig olyan, mint a harapós komondor.
De ebben az ingerkedésben van valami szeretetreméltó komázás, amihez csak ő ért és egy bizonyos határ, melytől kezdve a fölborzolt azért kezdi szépen lesimítani.
Azonfölül nemcsak a közvéleménnyel ingerkedik így, de a hatalmasokkal is. S ez a szerencséje, mert amit a vámon veszít, kinyeri a réven.
Pulszky egy valóságos óra, mely sokszor ver mást, mint amit mutat; de mindig föl van húzva, s ha az egyik pondusa közel jár a földhöz, a másik ugyanolyan arányban húzódik a magasba.
*
A forradalom után a száműzetés keserű kenyerét ette ő is. S míg a külföldön járt, addig volt a legnépszerűbb otthon.
Amióta hazakerült, a külföldön lett népszerű.
Mert mindig ott ösmerik, s következésképen tisztelik is jobban, ahol nincsen.
*
Pulszky Ferenc már 48-ban államtitkár volt. Az utóbbi időben sem volt szabad tehát kevesebbnek lennie, mint miniszternek.
S volt is szó róla miniszter-krízisek alkalmával a kormánycsináló körökben akárhányszor: a két Pulszky közül az alakulandó kabinetbe kell lépnie valamelyiknek.
De valahányszor kombinációba kerültek, mindig fölmerült az is, hogy vajon »melyiknek?«
És ezen sohasem bírtak a minisztercsináló körök megegyezni s inkább elejtették mind a kettőt.
Fogta tehát magát a mi Pulszkynk és otthagyta a politikai pályát, kitért fia útjából.
...S akkor aztán egyszerre mindnyájan rájöttek, hogy az öreg Pulszky lett volna alkalmasabb miniszternek.
Ami most már - Szegedtől függ, hogy igaz lehessen.
*
Bűvös istenasszony a Politika!
Olyan az, mint a Borcsa képe, aki egyszer látta, soha nem felejti.
Az öregurat is vissza-visszacsalogatja az a szép tündérnő, amelynek annyi idő óta udvarol.
Az igézetnek nem tud ellenállni.
Pedig éppen ő tudja nagyon jól, hogy ez a szép istenasszony milyen kacér, csalfa; - száz emberrel is van egyszerre viszonya.
Nagy önérzet az öregtől, hogy mégegyszer nekivág, a nagy megtiszteltetés ránk nézve, hogy a Szeged bizalmát kívánja gomblyukába tűzni - bokrétának.
S az a bokréta nem kerülhetne különb helyre.
*
Rafinírozott udvarlótól hallottam, hogy a menyecskék előtt nagy előny az ősz haj. Az ősz haj nem fecsegő.
A »Politika« még eddig nem tette ilyen nyilvánossá a gusztusát.
Annyi azonban bizonyos, hogy - ami szinte előny, az öreg nagyon ügyesen tud öltözködni.
Vajon melyik ruháját veszi föl a mostani találkozásnál?
De akármelyiket veszi is föl, nem lehet benne kétség, hogy az nemzeti ruha lesz.
Mikor a török szimpátiák idejében még az én hangom is megvolt s az »Arany sas«-ban folytatott tanácskozások alkalmával én is elkezdtem kiabálni, hogy impozáns küldöttséget kell Tahir beyért küldeni Bécsbe, az öregúr rámröffent haragosan:
- Gyerek még maga ahhoz! Mit szólana ehhez az én kedves barátom, Andrássy Gyula?
Arra vagyok kíváncsi, hogy hát a »Válság« című esszéhez mit szólt azóta az ő kedves barátja, Andrássy Gyula?
De arra még kíváncsibb, hogy hát ő vajon mit fog szólni a holnapi programbeszédjében az ő kedves barátja-, Andrássy Gyulához?
*
Bármi történjék is, az ország mégis csak nyerhet, hogy Szeged fölléptette Pulszky Ferencet.
Mert a legrosszabb esetben is nagyszabású enunciációt fog adni a holnapi programban, mely súly lesz a serpenyőben, melyen a Tisza-kormány sorsa ingadozik.
Egy Pulszky szava mennydörgés, bármilyen halkan mondja is, s mindenünnen behallatszik az országba.
Megválasztásában egyébiránt semmi kétségünk: nincs okunk Szeged város népét előre elítélni.
Mindamellett nem hallgathatjuk el, hogy a Bakay-párt biztosan számít arra; hogy Pulszky hosszú orral hagyja el Szegedet.
Miért tagadnánk el, hogy ez az egy kilátásuk alapos.
A kókai lencse története újra. A Tisza-kabinet »esmétlen« föltálalja magát új garnírunggal.
A geszti Mefisztó a következőképpen állította össze a garnírungot.
*
Pénzügyminiszter gróf Szapáry Gyula lesz. - Szapáry Gyula gróf örökös miniszterjelölt. Egyszer már volt belügyminiszter is. Bebizonyította, hogy a belügyekhez nem konyít semmit. Minélfogva okvetlenül értenie kell a pénzügyekhez - legalább annyit.
Szapáry Gyula különben gentleman ember. - Arról ismeretes az országban, hogy a haja szőke, s hogy Géza fivérének szép felesége van. - Egyéb semmiről.
Még azt tudjuk róla, hogy az egyik ősét igavonó állat gyanánt eke elé fogatta egy basa.
Az, hogy most egy másik basa a pénzügyek elé fogja Szapáry Gyulát, hasonlít egy kicsit a történelmi Szapáry esetéhez.
*
A kereskedelmet átveszi báró Kemény Gábor. Gábor úr derék gyerek, s olyan nagy feje van, hogy sok agyvelő is elférhetne benne.
Szalay László azt mondja valahol: Erdély adta Magyarországnak a nagy férfiakat, s Magyarország adta Erdélynek az árulókat.
E közösügyes korszakban Erdély báró Kemény Gáborral ajándékozott meg.
S így valahára kvittek lehetünk Erdéllyel.
Gábor úr agglegény - pedig tehetséges ember.
Fölviszi a miniszterségig - pedig tehetetlen ember.
Múltja abból áll, hogy a Tisza jobbkeze volt. (N. B. Tiszának a jobb keze is balkéz).
Jövője pedig az ..., hogy Tiszának az árnyéka legyen.
S ez nagy baj - Tiszának! Mert az árnyéka után nyomban ráösmernek.
*
Ki ne lenne az ilyen miniszternek államtitkáraira kíváncsi?
Mert eddig legalább az volt a szokás, hogy akinek isten miniszteri tárcát ad, észt is... akarom mondani államtitkárt is ad hozzá.
Most már szűkebb lett az idők marka.
Most már az államtitkároknak is szükségük lesz - miniszteri tanácsokra.
Bizonyítja ezt azon meglepő dolog, hogy gróf Zichy-Ferraris Viktor lesz a belügyi államtitkár.
És ez igen kényelmes lesz Kemény báróra nézve, mert senki sem fogja mondhatni, hogy az államtitkára különb ember nálánál, aminthogy viszont Zichy-Ferraris Viktornak sem hányhatják a szemére, hogy csak piktus masculus a minisztere mellett.
Az egyenlőség ezen nagy elvének alkalmazása igazán jó ötlet Tiszától.
És ha csakugyan igaz, hogy »kevés bölcsesség kormányozza a világot« - akkor a magyar belügyminisztériumnak nagy kilátása van rá, hogy a világot fogja kormányozni.
Zichy-Ferraris Viktor a főrendiház jegyzője volt azelőtt.
A méltsás főrendek azt mondták neki a szemébe, hogy jó stílje van, de nem hitték.
Ő azonban elhitte volna, - ha nem is mondták volna neki.
Most ahogy Tisza kiszemelte, hogy államtitkárnak való, egyszerre elhitte neki, hogy ő csakugyan államtitkárnak való.
Pedig - mint mindenki, aki még eddig Tiszában hitt - ő is csalódni fog.
A zsarnok alszik, és nem lehet fölébreszteni. A nemzet géniusza tüzes vassal égeti - és meg sem mozdul. Töviseket szurkál testébe, s az alvó ördögi kaján arcával visszamosolyog rá.
Kemény Gábor és Jekelfalusy ott ülnek a kegyelmes úr ágyánál, amíg alszik és a legyeket kergetik el róla. - Halkan suttognak, mert a hangosabb szó el van tőlük tiltva.
A nemzet géniusza dühbe jön, amiért nem bírja fölébreszteni ezt az embert s borzalmas víziókat bocsát rá:
Megjelenik előtte a hajdani elvtársa s rokona, gróf Teleki László. Borzasztó látvány. Vértől csepegő fejét hóna alatt hozza.
Lassan, méltóságosan lép az ágyához a szellem s megrázza az alvót; szemrehányó hangja élesen süvít a légben.
- Te vagy az, Kálmán!
Az alvó arcán a hideg verejtékgyöngyök gyülekeznek, s kínosan hörgi félálomban:
- Tudom is én. Majd megkérdezem Bécsben.
S ezzel tovább álmodja ominózus álmát a geszti nagyúr, kit a dicsvágy süllyesztett e rémítő önkívületbe.
Majd a »haza bölcse« támad föl virággal lepett sírjából; fönséges arcát harag borítja, s hatalmas keze görcsösen nyúl az alvó felé, hogy azt lelökje a bíbor-ágyáról.
Tisza görcsösen kapaszkodik meg, marad és tovább alszik.
A nemzet géniusza még erősebb eszközökhöz nyúl, midőn látja, hogy Deák szellemét is hiába idézte föl.
Fölbontja egyszerre mind a boszniai sírokat, hogy jelenjenek meg színről-színre az áldozatok árnyai vádolón, fenyegetően...
Tisza ágyához egy csomó szelindek van kötve láncra. Ezek megugatják az összesereglett árnyakat. A zsivaj, a lárma pokoli, de mégsem ébreszti föl a pokol emberét.
Az árnyak elől a másik oldalára fordul: mély hortyogása sejteti, hogy tudomást sem vesz róla.
»Tehát semmi, de semmi sem ébreszti föl ez embert?« - kiált elkomorodva a Géniusz, kezének egy intésével elbocsátja a szellemeket és lecsüggesztve lelkes fejét, undorodva távozik a miniszterelnök szobájából, éppen mikor Beöthy Aldzsi lép be oda, komor frondeur fizionomiával.
Kemény Gábor ijedten néz a nyílt ajtóra.
- Csitt... pszt! Lábujjhegyen jöjj, Aldzsi! Urunk alszik.
Aldzsi lábujjhegyen közeledik.
- Fontos híreket hoztam... - mondja suttogva a párt pletykahordója.
- Halljuk! - sziszegi Kemény Gábor.
- Péchy, Wahrmann, Horváth s még többen kiléptek a mamelukok közül - jegyzi meg Beöthy halkan.
A miniszterelnök hirtelen fölriad e szavakra:
- Micsoda? Ezt merték tenni? Holla, baj van! Oldjátok le a szelindekeket. Nekik kell ereszteni...
A parancs azonnal teljesíttetett.
S az eredményt lásd: a »Hon«, »Ellenőr« s különösen a »Magyar Polgár« 284-ik számában.
A napról napróli rövid referáda, melyet »Színház« rovatunkban hozunk, nem lehet arra célozva, hogy az egyes színészek hibáival behatóan foglalkozzék, hogy azoknak előnyös oldalait kiemelje, hogy a fogyatkozásokra figyelmeztesse s útbaigazítójuk legyen; a mi színházi referádánk nem a színészeket szolgálja, hanem a közönséget, mert csak az előadások rövid képét nyújtja, anélkül, hogy az előadások hiányait, a színészek egyes hibáit kimutatná; s a színpadi hatás el nem érésének okait nyomban ki is fejtené.
De ez lehetetlen is. Mert mint hajdan Horn Ede, ki tréfából így definiálta az ágyút: »vegyünk egy lyukat és öntsük körül ólommal«, mi is kénytelenek lennénk így kiáltani föl »vegyük az abszolút semmit s öntsük körül fogyatkozásokkal.«
Csak bevégzett művészekkel szemben szolgálhatja a kritika vagy referáda egyszerre a színészt és a közönséget s lehet következetes.
A vidéki színészek többnyire naturalisták. Néha jól csinálnak valamit, maguk sem tudják, miért, mint az egyszerű népdal egy-egy akkordja, szinte művésziesen csendül meg, míg többi része bosszantó. Ha a vidéki színész jól játszik el valamit, majd mindég az a helyes kifejezés vele szemben: »no ezt kitűnően találta el«. Az eltalálásokkal szemben azonban hogyan viselje magát a merev bírálat? - A kritika csak azt méltányolja, amit valaki tud. S hogyan tudhassa, mi abban a tudás s mi abban a véletlen, ami az »öntudatlanság művészete?«
A vidéki színész olyan, mint az asszony, annak a természetét nem lehet kiismerni soha, s amit ma »B«-nek néztél benne; már holnap »A«-nak látod. Tönkre teszi minden róla táplált reményedet egy félóra alatt, hogy egy új véleménynek adjon helyet, melyet ismét kiszorít egy másik. Mintha egy még meg nem állapodott, hanem egy még ide-oda ingadozó tárgyat állítanál a »Camera obscura« elé, hogy azt lefotografírozd. Furcsa kép lenne abból.
De hogy a vidéki színész ilyen, annak egyik oka magában a vidékiességben van. A legnagyobb tehetség is elrészletezné magát, ha esztétikailag neki való szerepköréből ki kellene lépnie s játszania derűre-borúra mindent, mint ahogy ez a vidéken történik. Aztán az az átkozott vidéki játékrend, hol folyton más-más darabot kell adni, mert egy darabra legfeljebb két-három közönség jut idényben.
Valaki azt hangsúlyozta egy ízben, hogy szigorúak vagyunk kritikánkban a színészek iránt. Nem, csak igazságosak. - Ugyanez a valaki azt óhajtaná, hogy nem kellene fővárosi szempontból írni a bírálatokat, hanem viszonylagos, helyi szempontból.
Csakhogy hát ilyen szempont, véleményünk szerint, nincs. Külön szegedi esztétikát még eddig nem ösmer a világ. A jónak és szépnek a fogalma egy az egész művelt világban, s Szegedét kizárni ebből kissé különös lenne.
Dicsérő bírálatok írása nem lenne ugyan lehetetlen, csupán abszurdum. Kit akarnánk azokkal megcsalni? Magunkat? Vagy a színészeket, akiknek haladásra van szükségük? - A művészetnek meghatározott törvényei vannak, úgy, mint a nyelvnek: igen furcsa dolog lenne, ha egy embert, aki nem tud németül, úgy bírálnánk meg Szegeden, hogy jól beszéli a német nyelvet, csak azért, mert Szeged nem Bécs, hol a nemzet nyelvismerete iránti igények sokkal nagyobbak, mint Szegeden.
Ha a relatív szempontnak helye van, az legfeljebb az előadásokra applikálható, azokat egymáshoz és az erőkhöz viszonyítva. Amennyiben az az előadó színészekkel szemben érvényesülhet - éppen semmi jelentőséggel sem bír.
Ezért határoztuk el, hogy »Színház« rovatunkban csupán leginkább az előadások leírására szorítkozunk, röviden arról tájékoztatni a közönséget, ha történt-e valamely figyelemre méltó mozzanat a színházban, vagy nem.
A jelen cikk van hivatva arra, hogy a színészekkel foglalkozzék, s hogy azokat hibáikra figyelmeztesse: de mert nincsen szándéka senkinek keserűséget okozni, csak azokkal fogunk foglalkozni, kikben annyi tehetséget látunk, hogy annak jó útra térítése mintegy kötelességévé lesz a sajtónak, mert elvégre is nálunk csak felerészben neveli a színházi konzervatórium a művészeket, a legnagyobb kontigenst a vidék szokta adni.
S ebben határozottan ki van jelölve, mivel tartozik a vidéki sajtó a színügynek. S hol keresse a maga teendőit.
Mindenekelőtt kinyilatkoztatjuk, hogy Aradi úr színtársulatával meg vagyunk elégedve: s szívesen tudjuk be annak hiányait a körülményeknek. Hogy éppen a főszereplők rosszak itt-ott, annak nem ő az oka: maga a Népszínház sem bír valamirevalóbb tenor-énekesre szert tenni, mint Kápolnai, hogyan kívánjunk tehát Aradi úrtól különbet Nagy Pistánál, kinek csak a hanganyaga meglehetős, de az alakja illúziót rontó, s a játéka még elég kezdetleges.
Jó népszínműénekesekkel és énekesnőkkel sem hajigálkozik a mai kor. Csak egy Soldosné van a világon s csak egy Tamássi. Be kell érnünk a gyengébekkel is. - Zoltán eltávolítása ugyan ajánlatos volt a szerepköréből, melyet ő nem bírt betöltni, de ezzel nem azt akartuk mondani, hogy Aradi nagy művészt keressen ide; azt Rákosy sem bír találni. Megelégszünk szerényebbel is, még Kolozsváryval is. Sőt magát Zoltánt is szívesen látjuk másodrendű szerepekben. Mert a vidéki színészet és közönség közt ezen méltányos elvnek kell lennie az összetartó kapocsnak: »A kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon.« A jelen társulatnak bizonyára sok hiánya van még, amin Aradi úr, ha a pártolás fokozottabb lesz, ahhoz mérten kétségkívül simítani fog, de így is egy kompakt egész az, s igénye van arra, hogy pártoljuk; igyekezet, gond és rend jellemzi a társulatot, s az igazgatóság is nem a sarlatánéria embere - az igaz művészetet és a nemes ízlést szolgálja a repertoárban és a rendezésben - már amennyire lehet neki.
Leggyengébbek az operettelőadások, ami nagyon természetes is, mert sok minden kell hozzájuk. Nagy személyzet, díszletek, balett, zene, ének. Ezek pedig mégcsak a leküzdhető dolgok, de vannak leküzdhetetlenek is. Egy operett betanítása rengeteg sok időt vesz igénybe s itt Szegeden csak kétszer lehet adni. A téli idényre összetoborzott tagok a szélrózsa különféle irányaiból kerültek össze s ha az ócskább operetteket ismerik is, mindenik más-más betanulással tud abból egy-egy szerepet. Ügyetlenebbnél-ügyetlenebb karmesterek tanításának nyoma érzik rajtok. Ehhez járul még azon körülmény, hogy az operetteket vidéken rendesen kihagyásokkal adják, s mindenütt más-más cenzor törült a darabban, más-más helyeket. Képzelhető tehát, mikor aztán egy ilyen társulat összekerül, ha mindazt a »számot« itt is kihagynánk az ő kedvéért, amit egyik-másik szereplő egyebütt nem énekelt - szőröstől-bőröstől elmaradna az egész operett. - Szegény Langer Viktornak bizony sokat fől a feje, míg egy-egy előadást összeillesztgethet - nagy keservesen.
Az operett-énekesek közül csak az énekesnőkkel foglalkozunk, mert csak énekesnők vannak - hacsak a Nagy Pistát nem vesszük komolyan. Márpedig nem vesszük.
Az európai műszínpadokon van az a szokás, ha valaki a szereplők közül hirtelen megbetegszik, annak a szerepét azért nem játszatják el egy hirtelen előrántott, kevésbé jó színésszel, hanem kilép a rendező szalon-öltönyben s ott, hol a hiányzó tag mondókája következik, felolvassa azt a könyvből, ahelyett, hogy az összhatást nem odavaló rossz játék által csökkentenék. Valahányszor Nagy Pistát látom kilépni, mindig eszembe jut, hogy most valaki hirtelen megbetegedett odakint, s Nagy Pista mondja el helyette a szerepét. De szinte csudálkozom, hogy - könyv nélkül.
Ezt nem valami malíciából mondom. Szükség van rá. Én tudom, hogy elnézéssel kell lenni azon rossz sajátságok iránt, melyeket a jó tanács nem javíthat meg. De elvégre is elhallgatni mindent éppen annyit tesz, mint nem törődni semmivel. Márpedig nekem Aradi úr társulata sohasem vétett semmit, ami arra ösztönözne, hogy ne törődjem vele.
De most térjünk át az egyes tagokra, mert már így is kelleténél hosszabbra nyúlik a disszertáció.
Enyvári Saroltán kezdem, nem azért, mert előbbre helyezném Rónaszékynénél, mert ez bajos lenne; éppen amennyire igazságtalan volna Rónaszékynét helyezni előbbre. El nem döntött elvi kérdéseket kellene bolygatnom, ha vajon a tanulmány, vagy a természet által adott előnyök jönnek-e elől - még kevésbé lehet a kettőt összehasonlítani, mert Rónaszékynében éppen azok a tulajdonságok vannak meg kellő mértékben, melyeket Enyvári Sarolta kisasszony nélkülöz - és viszont.
E kettő egymást kiegészítő alkatelemeit összevéve, lehetne belőlük egy oly művésznő, mint Soldosné - amikor kelletlenül játszik, de jól énekel.
Enyvári Saroltának kis hanganyaga van, de annak aztán tudja hasznát venni, szépen iskolázott hang az, finom és rokonszenves. Szabatosan és vigyázva énekel. Játékát is napról-napra jobbá, jellemzőbbé teszi az igyekezet. Néhány nap óta is meglátszik rajta a haladás. Félénksége és feszessége a színpadon tűnőben van. Van érzéke az esztétikai mozgás iránt is, s bizonyos kimért, ildomos formák szerint mozog, nem pedig akárhogy »heje-huja« módra, mint Rónaszékyné, amilyen mozdulatokkal lehet ugyan pillanatnyi tetszést aratni a gyengébbeknél, de amik olyan messze állanak az ábrázoló művészettől, mint a bukfenchányás. A plasztika minden rejtélyei még nem tárultak fel Enyvári Sarolta előtt sem, hanem megvan az igyekezet azokkal megismerkedni s ezt nem szabad nem méltányolni. Különös dicséretet érdemel, amiért egy cseppet sem utánozza szakmájabéli pályatársnőit, kik egyéb fogyatkozásaikat testi bájaik előtérbetolásával igyekeznek feledtetni a publikummal: szerény és mindig decens a színpadon. Azonban kiejtése határozottan szokatlan s úgyszólván visszatetsző, van benne valami sajátos, elkényeztetett álpátosz, valami olyan grimasz-szerű naivitás, ami neki igen rosszul áll. Arcjáték, magasabb indulatok kifejezése, drámai hév s több efféle lényeges dolgoktól még távol esik. - Ezekre igyekezzék, s akkor szép jövőt ígérhetünk neki. Haladjon ezek tekintetbevétele mellett az eddigi úton, s ne hagyja magát félrevezettetni a vidéki tetszés s nemtetszés által.
Rónaszékyné sokat nyert a természettől. Kellemes színpadi alakot, kifejezésteljes fekete szemeket s erős, érces hangot. Ő azonban nem tudta a természet ajándékait kellően kamatoztatni. Hangjával, ha azt szorgalmas iskolázás és kiművelés útján fejlesztette volna, sokkal nagyobb eredményeket lehetett volna elérni, mint amilyeneket tényleg elér.
De így az énekben naturalista s mindazon hibákkal telve, melyek attól el nem választhatók. Intonációja nem tiszta, gyakran tremoláz és hangját hajlítani éppen nem bírja. A halk ének nem is igen sikerül neki és nem is igen alkalmazza. Majdnem folytonosan egyformán (forte) énekel, ami előadását egyhangúvá teszi és azon hatásokat, melyek a »mezza voce« és »crescendo« által érhetők el, szerepéből egészen kizárja. A magasabb kellékekről s a finom poentírozásról, a zeneszerző által nyújtott finom hatások fölismeréséről és alkalmazásáról nem is szólunk. Játéka könnyed, otthonos a színpadon, s néha feltűnő keccsel mozogott. Arról, hogy Soldosnét utánozza, már szólottunk, s hogy az nagy hátrányára vált, az bizonyos; Rónaszékyné önálló művésznőnek született s csupán epigonja lett a művészeknek. Úgy látszik előttünk, hogy ő annyira beleélte magát az utánzásba, hogy abból már kivetkőznie nem lehet. S ez esetben most már csak utánozza Soldosnét minél hívebben! Különben egyik kegyence a közönségnek s joggal: mert a természet adta adományok, bármennyire nem lettek is érvényesítve, mégsem szoktak hidegen hagyni senkit.
Mezeyről és Bodroghyról, kik nemcsak operett, de más genre-t is játszanak, valamint a társulat többi tagjairól, helyszűke miatt, közelebb fogunk szólani a befejező közleményben.
Összes színészeink között első helyen Somogyiné áll s magasan válik ki valamennyi közül. Nem tartozik a nagy tehetségek sorába, de a maga nemében kész színésznő, akin sohasem fog az megesni, hogy valamely szerepet elejtsen, legfeljebb rossz felfogással fogja azt játszani, de mindig átgondoltan. Ha Somogyiné azon helyzetbe jutna, mibe a nagyobb színpadok tagjai vannak, hogy nehány szerepet játszanak csak, művészi játékot produkálhatna. - Az egyedüli ő színpadunkon, ki azonfelül hogy átgondolja szerepét, úgyszólván át is érzi. Bizonyos közvetlenséggel játszik s oly melegséggel, mely legalább pillanatokra feledteti, hogy nem igazi élet az a deszkákon. Alakja szerepkörébe való; szalonias, hangja rokonszenves, helyesen hangsúlyoz, szépen szaval, felfogása többnyire a nemes irány felé hajlik. Hibái, hogy alakítani nem tud, s hogy a mozgása nem elég szalonias. Az utóbbit könnyen pótolhatja, az előbbit pedig legalább kísértse meg - mert meglehet, hogy fogja tudni, miután arcjátéka tagadhatatlanul van.
Bodroginé egyike azon színésznőknek, kik még a régi nagyok nyomain járnak. Ahányszor eddig láttuk kisebb szerepekben (a »Kintornás család«-ban és »Sárga csikó«-ban), mindig tökéletes, mindig kifogástalan volt. Bimbóné szerepében »minta Bimbónét« mutatott be. A fővárosi Népszínház nagy hasznát vehetné, hol nagyon vékony színésznők személyesítik az anyákat. Figyelmeztetjük rá az illető köröket.
Csillag Fáni egyike a társulat azon tehetséges tagjainak, kiknek jövője iránt a legszebb reményekkel lehetünk.
- A naiv szakmakörbe egyéniségénél s gyermekded alakjánál fogva határozottan beillik. S ha azon kisebb hibákról, melyeket eddigi föllépteiben tapasztaltunk, mint kissé idegenszerű kiejtéséről, kevés modorosságáról stb. leszokik, a naiv szakmakörben egyike lehet a vidék legjobb színésznőinek. És e reményünk valósulását annál inkább hisszük, mert a kisasszony szorgalmat és sok dicséretreméltó igyekezetet tanúsított már eddig is, s ha ezeket a természettől nyert adományaival fokozatosan s arányosan egyesíti, még sokra viheti. A közönség eddigi törekvéseit, tehetségét s szorgalmát máris méltányolja s nagyon kívánatos, hogy a közönség rokonszenvével a kisasszony művészete is emelkedjék.
Rott Mari asszonyhoz sok szép reményeket kötöttünk, melyek eddig nem valósultak. A hősnői szakmakörhöz szép alakkal, kifejező arccal s olykor emelkedett játékkal is rendelkezik. De ha szerepei a színpadon változnak is, az ő egyénisége alig megy változáson keresztül. Van egy sajátsága, melyet minden alakításába becsempész. S ez a büszkeség. A Boglár Ágnes szerepében épp oly büszke, mint a Saint-tropezi úrnőben, vagy a kintornás-Mariban. Mariban épp oly királynői méltóságot fejez ki, mint aminő csak egy Gertrúdhoz illik. S ez a sajátsága majdnem minden szerepét merevvé teszi, úgyhogy az alakítás egyik főkellékét, a melegséget teljesen nélkülöznünk kell az ő alakjaiban. S ezek oly hibák, melyek alakításait nem képesek rokonszenvesekké tenni.
A férfiak közül a derék Somogyi a társulat lelke; rendező, hős, első szerelmes. Egyike a legértékesebb színészeknek, ki egész lelkével csügg hivatásán s kinek kár tehetségét a provincián elforgácsolni. Még eddig nem láttuk nagy szerepben, melyben tehetségét kellőleg meltányolhattuk volna. De ezen tehetség előcsillan minden nap. Leginkább feltűnt az nekünk az »Ő nem féltékeny« s a »Házasság politikája« című darabokban, melyeket egy este közvetlen egymás után kellett különböző felfogással adnia. A darabok rosszak, s az említett szerepek kicsinyek, de arra elég jók voltak mégis, hogy Somogyi a műértő szeme előtt igazi bravúr-feladatot oldjon meg. Somogyiról bővebben fogunk írni külön, mihelyt először lesz egyéniségéhez mért szerepe.
A közönség szeretetében Rónaszéky osztozik Somogyival. Rónaszékynek hálás szerepköre van. Az őhozzá hasonló kaliberű színésznek csak a kezét kell kinyújtania a tapsok után. S ő ki is nyújtja mind a kettőt. Ez tán a legnagyobb hibája. Túloz a nagyobb tetszés kedvéért s nemegyszer vét a jóízlés ellen emiatt. Különben tehetséges, majdnem zseniális.
Mezeyt nagyon sokféle szerepben láttuk már. Pater Knittelius, Larivaudière, György (St.-tropezi úrno), Puck báró s több komoly és komikus szerepben váltakozva bebizonyította, hogy az intrikum és jellemkomikum szerepkörben egyaránt jeles színész. Míg az intrikus és komoly apaszerepekben tanulmánnyal játszik, a komikus szerepekben is helyesen oldja meg föladatát. Hogy énekelni nem tud, annak nem ő az oka; s hogy mégis énekeltetnek vele, arról sem ő tehet. De bármit játszik is Mezey, soha semmit sem ront el, és így sokoldalúsága mellett a társulat leghasznavehetőbb tagjai közé tartozik. S a közönség Mezeyt szereti és méltányolja.
Prielle Pétert már ismeri közönségünk. Ő nem nagyszabású tehetség, de értelmes, gyakorlati színész s majdnem minden szerepében jól alakít. A vidéken elsőrendű színész, ezek előnyeivel és ezek hibái nélkül. Mindig készülten lép a színpadra.
Bodroghy apó, a kedélyes és érzelmes apaszerepekben jó. Ha nem játszatnának vele operett-buffókat s általában nem neki való szerepeket, valódi szerepkörében képes volna az ehhez kötött igényeknek teljesen megfelelni, aminek háromévi ittléte óta számtalan tanújelét adta.
A másodrendű szereplők között Liptay sok igyekezetet tanúsított több ízben, Németh pedig értelmes, tehetséges és használható erőnek bizonyult. Mindkettő megérdemelné az igazgatóság nagyobb figyelmét. A többieknek még nemigen volt alkalmuk kitűnni.
Ha erre alkalom lesz, mi is meg fogunk róla emlékezni.
A »II. Rákóczi Ferenc fogsága« került első darabnak színre ma este. A közönség csak félig tölté meg a színházat, melynek belseje most már a kitatarozás után majdnem elegánsnak mondható. Különösen igen szép a kárpit-függöny, és csinosak a díszletek is. Szigligetinek e határozottan gyenge darabja rosszul volt választva arra nézve, hogy Aradi úr társulatát bemutathassa, minél fogva most arra (tekintve azt, hogy első előadás mindig és mindenütt a kezdetlegesség jellegét viseli magán), valamint magára az előadásra vonatkozólag nem teszünk megjegyzést, csupán azt konstatáljuk, hogy a publikum meglehetősen mulatott s a hazafias frázisokat megtapsolta.
Vasárnap a Csepreghy »Sárga csikó« című népszínműve került színre. Rónaszékyné megnyerte a közönség tetszését Erzsike szerepében. Kedves színpadi jelenség, rokonszenves s különböző modulációkra hajlékony hanggal. Nagy baja azonban, hogy folytonosan Zsoldosnéra emlékeztet annak merev utánzásával e szerepben. Nincs pedig veszedelmesebb, mint nagy művészt utánozni, mert ezzel erőszakosan fölhívja a közönséget az - összehasonlításra. E szerep után bajos volt megítélni Rónaszékyné asszonyt, ha vajon tehetséges-e, vagy csak egyszerűen meglehetősen ügyes utánzó, - aki azonban, mint a legtöbb másoló, csak a külsőségeket figyelte meg, s a belső életet nem bírta áthozni a - kópiába. - Rónaszéky meglehetősen adta a pusztabíró szerepét; kívüle még Prielle érdemel dicsérő fölemlítést már csak azért is, mert nem utánozta a Népszínház Csorba Mártonját, hanem ha valamivel gyöngébbet is annál, eredetit adott. Általában Szeged jobban meg lehet elégedve Aradival, ha ilyen előadásban fogja láthatni a népszínművet, mint Aradi úr Szegeddel, ha még vasárnap este sem telik meg a színház - mint az tegnap este történt.
A »Falusiak« az öreg Szigeti régi kedélyes vígjátéka ment ma. Az előadás meglepett - a jósága által. - A szereplők összevágóan és rutinnal játszottak, Rónaszékyt és Jankovich Idát kivéve, kik közül az előbbi nagyon ügyetlen volt mágnásnak, míg az utóbbi túlzott kissé az engedékeny anya szerepében. Csillag Fanny kisasszony csinos színpadi alak s határozott tehetség. Ama naiv jelenetben, midőn a mamának bevallja, hogy szerelmes, a művészet magaslatáig emelkedett. Bodroghy tudott meleg kedélyt önteni különben is hálás szerepébe, de teljesen korrekt csak Somogyi volt - igaz, hogy aránylag a legkönnyebb föladat megoldásában. E sikerült előadás méltán nagyobb közönséget érdemelt volna.
A »Gerolsteini nagyhercegnő« operett került ma színre zsúfolt ház előtt. Rá nem ösmertünk e kedves operettre, annyira élvezhetlenné tette azt részben a rossz rendezés, másrészt azon körülmény, hogy lényeges kihagyások történtek a szövegben, úgy hogy az operett meséje úgyszólván érthetlenné vált, de főleg elrontotta azt a közreműködők rossz játéka. Egyedüli kivétel Enyváry Sarolta, ki tulajdonképpen ma lépett föl először nagyobbszabású szerepben, mégpedig teljes sikerrel, melyet csak a személyzet összevágó játéka emelhetett volna nagyobbá, amint hogy megfordítva, a rossz játék valóban csökkentette azt.
Mindamellett is több ízben tapsolta a közönség. A kosztümre is különös, Szegeden még meglepő gondot fordított ma a tisztelt kisasszony, kiről bátran ki lehet mondani, hogy hangja, ha gyenge is, de szépen iskolázott s van tehetsége hozzá, ha bátorságát és némi szögletességét a gesztikulációban levetkőzi, hogy a szegedi közönség kedvencévé legyen a téli idény alatt. Még Mezey állt a kritika határvonalán belül. Rónaszékynét szerepe lenyűgözve tartotta. Egyébben nem leli magyarázatát, hogy egészen elveszett ma.
A díszletek igen csinosak, s Aradit méltán illeti dicséret, hogy az emelkedettebb igényeket e tekintetben számba vette.
Sardou-darab (Az új cég) volt ma színen. Egy párizsi kereskedő család urat akar játszani, s anélkül, hogy valaha úrrá lehetne (mert hiába, az úrnak születni kell), tönkreteszi nagyralátása. Aki Sardou darabjait ösmeri, az tudja, hogy azokat bizonyos, alig észrevehető finom humor s a könnyed párbeszédekben nyilatkozó szellem teszi kedvesekké. Sardou darabjait nem volna szabad játszani, csak kitűnően.
És ezzel sok van mondva. Mert ha valamely darab gyengén adatik is elő, a közönség mégis legalább megösmeri a darabot. (A vidéki színészet sokszor jól applikált mentsége.) Sardou darabjaira ez nem áll. Ezek csak igazi művészetben szépülnek meg.
»Az új cég« előadása nem volt megfelelő azon fogalomnak, hogy a színészek a költők gondolatainak magyarázói, inkább az ellenkezője volt annak; - mindamellett viszonylag egyike volt a jobb előadásoknak. - Az egyes szereplők közül örömmel láttuk Somogyiné asszonyban (ami oly ritkaság vidéken, sőt a fővárosban is), hogy átgondolta egész szerepét, a bizonyos rendszer és tanulmány szerint játszott.
Ily játék, még ha tele van is hibával, figyelemreméltó és élvezhető. Somogyiné asszonynak annyi előnye van (mik közt nem utolsó a kedélymelegség), hogy legközelebb hosszabban fogunk szólani hibáiról - előadáson kívül.
A jelen előadásnál csak azt a hibáját emeljük ki, hogy nem elég előkelő volt - mozdulataiban, mert öltözékétől nem lehet megtagadni az ízlést. Ez különben nem csoda vidéken, hol annyi szerepkörben kell mozognia a színésznőnek.
Rónaszéky, mint mindig, ma is jó volt, Somogyi is.
Azonban a párizsi élet e tipikus alakjai közül mégis leghívebben volt találva a szobalány és a komornyik, kiknek személyesítőit nem hagyhatjuk dicséret nélkül, mert ezek, bár jelentéktelen szerepökben egészen kifogástalanok voltak, hacsak a »vezércikkező« komornyik azt az ostobaságát nem rójuk fel, hogy Prielle urat, ki De Marsille grófot személyesíté, frakk nélkül bocsátotta be egy előkelő közönséggel telt párizsi szalonba, táncestélyre.
»A falu rossza« ma kétszeresen volt érdekes. Új népszínműénekes: Kolozsváry József lépett fel Göndör Sándor szerepében mint vendég. - Éneke fátyolozott kissé, játéka azonban kevés kifogás alá esik, ha annak egyöntetűségét abbeli hátránya nem zavarja, hogy orgánumánál fogva magasabb pátoszra és megrázóbb momentumok kifejezésére nem képes. Még ezen kívül is volt egy, az érdeklődést emelő pontja a mai estének: Újhegyi Berta kisasszony föllépte.
A kisasszony idevaló; ismerősei közül számosan egész ovációt rendeztek első fölléptére, bizonyosan kevés hasznára a kisasszonynak; volt taps, virágzápor és éljenzés.
Mindennek semmi értelme sem volt. A bátorítást azonban megérdemli; alakja csinos, hangja rokonszenves, mozdulatai kellemesek. A három főkellék, melyekben a külső hatások titka fekszik.
Rónaszékyné jutalomjátékául tegnap a »Libapásztor« című sületlenséget választá, amit nem tételeztünk volna föl ízléséről. A közönség, mely Rónaszékynét kiválóan kedveli, elvárta volna, hogy ezzel a darabbal ne tegye lúddá; választásának azonban mégis van egy indoka s ez az, hogy a neki jutott címszerep alkalmas volt arra, hogy összes szeretetreméltóságát kifejthesse, aminthogy ki is fejtette s maga képes volt fönntartani az érdeklődést mindvégig, s elsimítani a föltálalt esetlenségek fölötti bosszankodást.
Az igazgatót fölkérjük, hogy ezentúl legalább fölületes cenzúra alá vegye a jutalmazottak választott darabjait, mert Szeged már mégis sokkal nagyobb és műveltebb város, mintsem ponyvairodalmi termékkel anélkül lehessen traktálni, hogy ez visszatetszést ne szüljön. A rossz darabban (Rónaszékyné kivételével, ki csak túlzott) mindenki rosszul játszott, s így megértük, hogy egyszer immár egyöntetű volt az előadás. Rónaszékynét két ízben is megtapsolták s kilépte alkalmával csokrokat és koszorút dobtak a színpadra.
*
A másik primadonna, Enyváry Sarolta k. a. jutalomjátéka szinte nemsokára lesz. Ő, mint halljuk, a »Kisasszony feleségem« című operettet választotta, s ezzel igen kellemes hírt regisztrálhatunk a színházlátogatók számára. Marjolaine világhírű szerepe, véleményünk szerint, pompásan illik az Enyváry Sarolta egyéniségéhez s semmi kétségünk benne, hogy öt-hat kellemes este várakozik a közönségre. Hisszük, hogy az igazgatóság is a maga részéről erélyesen támogatni fogja a kisasszony akaratát, az operett megszerzése és betaníttatását illetőleg, ami, nem tagadjuk, sok vesződséggel és áldozattal járó dolog.
A királylány és koldus c. mese került színre Rott Mari jutalomjátékául. Közönség közepes számmal volt. Szerepét a jutalmazandón kívül egyetlen lélek sem tudta, de legkevésbé Jankovics Ida. Nem szabad a közönség oly jámbor türelmével oly gyakran visszaélni, mely míg egyrészt beösmeri, hogy bizony túlságosan sok tanulnivaló háramlik a mindennapos játék és örökösen változó repertoár mellett egy-egy színészre, másrészről mégsem engedhető meg a szerepnemtudás, mert ez olyan posztulátum, amely nélkül be lehet csukni a színházat. Halászné ékesen szavalta néhány mondatból álló szerepét, a bizonyos kifürkészhetetlen célú furfanggal úgy ment keresztül a színpadon, hogy arcát senki sem láthatta, s csak a színlapról volt alkalmunk látni, hogy ő játszott. - Rott Marinak jól állott a szerep, amit választott, kedvvel játszotta azt s nem is mindig hatás nélkül, mert a száz változatban ismeretes mese visszavezetett bennünket az idilli gyermekkorba, ahonnan régi jó ismerősünk a sokat kiállott királyleány.
A darabot - úgy, amint most volt előadva - még egyszer színre lehet hozni - a súgó jutalomjátékára.
*
Figyelmeztetjük a közönséget a holnapi balettre. Mint specialitás Szegeden, bizonyára föl fogja költeni a közönség figyelmét. Ha a tánc a járás költészete, akkor a balett a járás költészetének költészete.
Victor Sardou gyönyörű »Dorá«-ja ment tegnap. Somogyiné és Somogyi tűntek ki benne. Rott Mari is mindenben megfelelt szerepének, persze a szegedi mérték szerint, mert hogy csak egyet említsek, azt meg sem kísérlette kitűntetni a rábízott[!]) okmánylopás elvállalásánál, hogy szerelmi bosszúból cselekszik, pedig ez a darab sarkpontja. No, de az ő ereje gyönge is ehhez. A darab végén néhány dialóg kimaradt, minélfogva az epigrammatikus befejezés elmosódék. Teklyt Sardou úr bizonyosan azért csinálta magyarnak, hogy Szegeden joga legyen a magyarság révén egy nagy szürke kaputrokkban járni előkelő szalonokat s a hercegnők budoárjában Mokány Berci módjára szétvetni a lábait. - Még Halászné érdemel említést; kedves, eleven szobalány volt.
Szombaton a balettársulat másodszor lépett föl, s mellette egy slendrián vígjáték és a jeles régi »Szép molnárnő« adatott. Az utóbbiban jókedvvel és teljesen megfelelőleg játszott Rónaszéky. Somogyi szintén jól személyesíté az öreg szerelmes márkit. A színház a szó szoros értelmében tömve volt.
Vasárnap élvezhetlen előadásban kellett látnunk a Tóth Ede »Tolonc«-át. Már a szerepek is oly gyarlón voltak beosztva, hogy előre látni lehetett a publikum sorsát. Rónaszéky adta Mrawcsákot Mezey helyett s Rott Mari Liszkát... a Jóisten tudná, ki helyett. Halásznét és Némethet illeti csupán dicséret, kik ezúttal eddigi szerepükhöz mérve jelentékenyebb föladatot oldottak meg elég szépen: különösen Halászné; Csillag Fanny igen ellenszenves zsidólány volt s végképp elejtette a költő intencióját.
A balett utolsó föllépte mellett, mely, valljuk meg, nem sokat ért, az »Újkori nevelő« című vígjáték került színre, melynél mulatságosabb, frappáns és finom helyzetekben bővelkedő darabot s jobb előadást még nem volt alkalmunk látni Szegeden. Somogyi és Bodroghy pompásan játszottak, kivált Bodroghy, ki művészileg ábrázolta az uzsorást.
Berényi a társadalmi darabokban is jó erőnek bizonyult be, otthoniasan mozgott tegnap szalon-szerepében.
Tegnap az »Egy millió« c. francia szellemes vígjáték ment. Somogyi olyan kitűnő volt, mint még egyszer sem, élénk könnyedséggel és szeretetreméltósággal ábrázolta az ideáljai közt ingadozó fiatal uracsot. Rónaszéky, e minden ízében tehetséges színészünk ma is igen jó volt az egyik apa szerepében. Méltó megrovás illeti azonban a rendezőséget azon esetlenségéért, melyet a szereposztásban követett el azzal, hogy az egyik leány naiv szerepében Somogyinét lépteti föl, ki még szükségből sem jó leányszerepekre, és föllépteti akkor, midőn Csillag Fannynak semmi szerepet sem juttat a darabban. És ez nem az első eset már, hogy Somogyiné előtérbe hozatik ott, hol nála alkalmasabb erő áll a rendezőség rendelkezésére. - E vastag elfogultság Somogyiné irányában már állandónak kezdvén bizonyulni, kötelességünknek tartjuk azt a közönség nevében elítélni, elvárva, hogy többször nem történik. A fölvonások között derék primadonnánk, Enyváry Sarolta énekelte a jótékony cél érdekében az első fölvonás után Rossini »Sevillai borbély«-ából Rozina remek koloraturáriáját tisztán és szép technikával, később szép magyar dalokat. Előadásait viharosan tapsolta a közönség, mely kedvencét s annak igyekezetét, ahol csak teheti, kitünteti rokonszenvével. Az előadás mintegy 80 frtot jövedelmezett a nőegyletnek.
(Közöljük e nyilatkozatot, dacára, hogy ez legkevésbé sem alkalmas állításainkat meggyengíteni, de közöljük azért, mert éppen megerősíti azokat; mi azt állítottuk, hogy az egyik leány szerepe szenvedett azáltal, hogy a Somogyiné kezébe jutott a Csillag Fannyé helyett, mire a rendezőség kijelenti, hogy ez a nőegylet iránti tiszteletből történt. Különös neme a tiszteletkifejezésnek! Mert azon argumentuma, hogy a szerepek elsőrangú kezekben legyenek ilyenkor (miért csak ilyenkor?), csak úgy állana meg, ha nem akkor volna elsőrangú kezekben a szerep, mikor a »legalkalmasabb« kezekben van. - Az igazgatóság és rendezőség oszthatja rang szerint a tagokat fizetés, kötelezettség vagy egyéb szempontból, de ez a közönség előtt közönyös; a közönség és a kritika előtt az az elsőrendű tag valamely szerepben, aki azt be tudja tölteni. Ami a rendezőség azon boldog hitét illeti, hogy célt ért a közönség megelégedésében, bár kétkedünk benne, hogy célt ért volna, másrészről éppen e tévhite győződtet meg arról, hogy Somogyiné asszonnyal szemben el van fogulva, mert a külső megelégedést annak a játékával hozza kapcsolatba, holott a külső megelégedés eszközei egészen másban feküdhetnek, s azt csak olyankor lehet egyes személyhez kötni, midőn a közönség tetszése azt nyilvánvaló, fölismerhető jelekben tünteti föl.)
»Magyar fiúk Boszniában« című eredeti látványosság adatott tegnap Palotai Andor nevű szerzőtől. Mint várni lehetett, minden tehetség nélkül írott, alkalmi fércelmény az egész, melyen azonban a karzat egészen jól mulatott. A színpadon meghal majd minden ember, már ti. amelyik föl nem támad, mint Halász, kiből holta után magyar fuvaros lészen, - ami nem igen ajánlatos csere volt néki, mert élve, mint a török szultán megbízottja, igen tekintélyes állást viselt. A darabban különben volt elég látni és hallani való, Gotterhalte, csárdás, Kölcsey-himnusz, Rákóczi-induló, s a Jóisten tudná, mi minden. - Rónaszéky valami trombitás volt s mindent megkísérlett, hogy szerepéből valamit csináljon; bizony bajos volt. Halászné fiatal magyar menyecskét játszott, nagyon rosszul volt öltözve, míg ellenben Rónaszékyné jól volt öltözve markotányosnőnek, de gyöngén játszott és rosszul énekelt.
A »PRÓFÉTÁK«. Enyváry Saroltát jutalomjátékának alkalmából a szegedi előkelő ifjúság tüntetésszerű ovációkban akarja részesíteni, mint megbízható forrásból értesülünk. Lesz koszorú e fölirattal: »Enyváry Saroltának, a mi kedvencünknek. A Próféták«. (Különben ezek a próféták csak annyiban próféták, mert a »Próféta« nagy asztala mellől indult ki ez a gondolatjuk.) Lesz virágcsokor-zápor s dicsköltemény, melyet B. Lajos írt meg igen ügyesen s mely szétszóratik a közönség között. Valószínű, hogy az ifjúság mozgalmához a műértő közönség zöme is csatlakozik annyiban, hogy a maga részéről szinte sietni fog kitüntetni hétfőn az igyekvő fiatal színésznőt.
Az öreg Pulszky is megszólalt, mint azt lapunk táviratilag jelezte s a főváros általános kedves meglepetésére az egyesült ellenzék mellett nyilatkozott a józsefvárosi választók előtt.
Az öreg, ki annyi érdemeket szerzett, mint amennyi rossz fát tett már a tűzre maliciózus modorával, a Tisza-féle fúzió óta teljesen visszavonult a politikától. Hogy most megszólal, azzal indokolja, mert a haza olyan veszedelemben forog, hogy az invalidus sem lehet nyughelyén.
»Kétségbe vonjuk - mondja - az ellenzék létjogát. Az ellenzék létének indoka mindenütt egy: a kormány hibái.«
»A minisztereknek sajátságos észjárásuk van. Amint megkapják kinevezésüket, azonnal magasabb lényeknek érzik magukat. (Nagy derültség.) - Azt hiszik, hogy tanácsra többé nem szorulnak; elzárkóznak az okos ember elől (zajos derültség), s csak azokkal közlik terveiket, kik tanácsot adni vagy nem tudnak, vagy nem mernek; tulajdon hivatalnokaikkal.« (Élénk tetszésnyilatkozatok.)
»A magyar államférfit az jellemzi, hogy titokba burkolja eljárását. Kiüt rajta a miniszteri betegség. (Zajos derültség.) Kiütött a Deák-párti minisztereken is. E betegség első stádiuma az, hogy megsiketülnek s nem hallják meg más ember szavát. (Élénk derültség.) A második stádiumban meg is vakulnak (hosszas, zajos derültség), s nem látják az elégületlenséget, melyet keltettek. (Nagy tetszés.) Tisza például - meg vagyok győződve - nem tudja maig sem s nem is hiszi el, hogy ő mennyire gyűlölt ember Magyarországon. (Zajos helyeslés.) A harmadik stádiumban végre (halljuk! halljuk!) az országgyűléshez fordulnak s fölvetik a bizalom kérdését, s az országgyűlés mindig megszavazza a bizalmat, s erre harmadnapra megbukik a minisztérium. (Zajos, hosszas derültség.) Így történt Lónyaival, így Szlávyval és Bittóval. Reménylem, eljön az idő, midőn az országgyűlés Tisza Kálmánnak is bizalmat fog szavazni.« (Hosszan tartó élénk derültség és tetszés.)
Terünk szűke nem engedvén, hogy az öreg, érdemes tudós kedves, szellemes és mindenütt találó csevegését egészen közöljük, mindössze annyit jegyzünk meg, hogy népszerűségét, amit lassankint elvesztegetett, úgyszólván egyszerre nyerte vissza e beszédével.
MK a BpN-ba írott egyik »Apróságok«-jában írt e címen Pulszky Ferencről (1877. aug. 8., 218. sz.). A józsefvárosi választók előtt mondott beszédből átvett részleteket bevezető sorok hangvétele is MK korábbi, Pulszkyval foglalkozó írásaiéval azonos. (Vö. Még újabb fény- és árnyképek: A két Pulszky.) A névtelenül megjelent cikk tehát kétséget kizáróan MK-é s csupán kommentár jellege miatt került a politikai cikkek közül a Függelékbe.
Ha az erkölcsi felsőbbség győzedelmeskedik a hatalom fölött, ha a nép ál-bálványait szétzúzta - helyükbe emeli a szabadság megtisztult eszményét; ha lerázza egy erőteljes rázkódtatással az elfogultság és elkorhadt tradíciók bilincseit: az lélekemelő látvány.
Mi és velünk sokan mertek kételkedni a nemzet erkölcsi érzületében, merték föltenni a nemzetről, hogy helyeselni fogja vótumával az önkény, a személyes akarat, a könnyelmű szédelgés politikáját, vagy legalább föltenni merték, hogy nem lesz bátorsága megbotránkozásának erős kifejezést adni. Féltünk a következménytől és a kétségbeesés sugallta önfeladás fatalizmusától.
Mi kislelkűek! Megszégyenítettek bennünket Debrecen választói. Készítettek az ország számára oly meglepő jelenetet, melynek megkapó nagysága eszünkbe juttatja nagy hazánkfia lelkes szavait: »Leborulok a nemzet nagysága előtt.«
A győzelem örömtelt billikomába azonban vegyültek keserű ürömcseppek is.
A nemzet lelkesedésében elégtételt vett magának a kényúr személyén, de lelkesedését fékezni nem tudván, túllőtt a célon. Elragadta a nemes tűz, és midőn Tisza rossz politikáját akarta elítélni, nem maradt a mérsékelt, az elérhetőkért harcoló politika határain belől, hanem elfogadott oly elveket, melyek valósítását saját vezérei sem remélhetik a közeljövőben. Feledé, hogy mérséklet nélkül a legtermészetesebb kívánalmak is csak szenvedések forrásaivá válnak, hogy túlzás által a nemzetek veszélyeztethetik a bizton élvezhető szabad intézményeket.
Ha örömmel tölti el szívünket Tisza bukásának híre, fájdalommal kell egyúttal bevallanunk, hogy az oly elvek segítségével történt, melyeket mi nem vallunk, hogy a győzők nem a mi politikai elvtársaink.
Ha a kivívott győzelem talán fordulópontot is képez a mostani választások történetében, a győzelem gyümölcseit nem mi fogjuk aratni.
Bár ismerjük és méltányoljuk is azon elvek hódítóképességét, melyekkel a függetlenségi párt csatáit vívta, ha nem is új az előttünk, mily könnyen lelkesíthető a magyar szív a függetlenségi elvek hirdetésével, mennyire indokolható és magyarázható történelmi múltunkból - a közeliből csakúgy, mint a távoliból - az ellenszenv az ausztriávali szövetség ellen: mégsem tekinthetők ezen elvek a függetlenségi párt győzelmeinek egyetlen kútforrásául. Vannak más indokai is.
Midőn Tisza Kálmán, mint a volt balközép vezére feladván a bihari pontokat a Deák-párt által alkotott közjogi alapot elfogadta: az egész nemzet személye körül csoportosult, megváltója gyanánt üdvözölte. Oly bizalmat még magyar ember nem bírt e hazában. Mutatják az 1875-i választások, melyek egy parlamentet jóformán ellenzék nélkül eredményeztek. Átvette Tisza a Deák-párt örökségét és avval átvette az 1867-es közjogi alapot elfogadó elveket, melyek a Deák-párt uralkodása alatt oly gyökeret vertek a nemzet gondolkozásában, hogy a szélbal alig számított harminc hívet a múlt országgyűlés elején.
Bármily hibákat is vessenek a Deák-párt szemére, bármily mulasztásokat követett legyen az el, bármily rosszul adminisztrált: azon egy múlhatatlan érdeme volt, hogy a nemzet legkiválóbb képességű férfiai és velük együtt a nemzet színe-java belátták, Magyarországnak Ausztria szövetségére múlhatatlanul szüksége van. Bebizonyították és beláttatták, hogy a valódi nemzeti politika az elmúlt három században mindig a nyugaton keresett szövetségest és támaszt. Ezen meggyőződés az egész nemzeté volt.
Hogy kezelte Tisza ezen gazdag örökséget? Hogy fog ő erről beszámolni leendő utódjának?
Elpazarolta ezen gazdag kincset, mint a könnyelmű tékozló, megingatta újra a nemzetben azon töveket, melyekből a Deák-párt már-már egy szebb, egy biztosabb nemzeti jövő tölgyét reményelhetett növelni.
Ausztriát mint szövetségest tisztelte a Deák-párt; megmentette az uralkodó osztrák-német pártot a Hohenwartok és Jireèekek uralmától, meggyőzte már őket, hogy szabadságuk és alkotmányosságuk csakis a magyar szövetségben talál garanciát, egyszóval az ellenségből barátot tudott teremteni.
Rövid három év folyt le azóta. És íme, úgy tekintjük ismét Ausztriát, mint ellenségünket, ismét úgy tekintjük - éspedig a tényeknek megfelelően - mint aki csupán saját hasznára és a mi kárunkra tör. Mi tette Ausztriát ellenségünkké? Azon visszataszító herce-hurca, azon lealázó, a nemzetközi megállapodások torzképét mutató kiegyezésben követett gyámoltalan taktika. Mi gyengéknek bizonyultunk. Ausztria gyengénket felhasználta. Mi gyűlöljük Ausztriát ezen tettéért és Ausztria - kinevet. Így lettünk ellenségekké.
Ezen tények magyarázatul szolgálnak, miért győz Tisza Kálmán ellen a függetlenségi párt.
Tisza a közjogi alap iránti tisztelet tőkéjét elpazarolta és íme, kilicitálta őtet a szélsőbal.
Ezen licitációban nem versenyezhetett a mérsékelt ellenzék. Mi nem ígérhettünk mást, minthogy a közjogi alapon értelmesebben, jobban fogunk kormányozni. Tehát se nem rendelkezhettünk azon hatalommal, mely a kormány kezében van, midőn választani kell, se nem ígérhettünk, mint a szélsőbal. Nem volt egyéb fegyverünk, mint a becsület, a tudomány és a jószándék. De mit érnek ezek a politikában? Ezekkel nem lehet szavazókat fogni.
Így akarta Tisza Kálmán, ám lássa! A jövő országgyűlésen óriási ellenzékkel kellend küzdenie! A minden tekintet nélküli szélsőballal és a vele a kormányért viaskodó mérsékelt ellenzékkel. Ellenünk kijátszotta tromful a függetlenségi pártot, de aligha nem az fogja elvesztetni vele a partit.
Mindezekért felelni fog a történelemnek, nemzetének - és saját lelkiismeretének... ha van neki!
A névtelen vezércikk első három bekezdése szoros gondolati- és fordulatokbeli rokonságot mutat az előző napi MK. cikkekkel (Tisza megbukott!, Választások napján): a nép, a nemzet rácáfolt azokra akik kételkedtek életerejében stb. A függetlenségi párttól való önelhatárolás, a Deák-párt érdemeinek felsorolása hasonlóképpen vallhat MK-ra. - Mégis, mivel a cikk második részében néhány nehézkes, MK-nál szokatlan fordulat (»kellend küzdenie«, »egy biztosabb nemzeti jövő tölgyét reményelhetett növelni« stb.) akad s terjedelmében is nagyobb a MK-nál megszokott vezércikkeknél, a kétes hitelűek közé soroltuk.
Ismét van titkos haditervünk. A hivatalos »Corr. Bud.« hivatkozik a saját hazafias érzületére, néma titoktartást kíván mindazon hírekre nézve, melyek a harctérről magán úton érkeznek; hozzá teszi, hogy a hivatalos értesítő egyelőre hallgatni fog, míg a tervek kibontakozhatnak jótékony homályukból.
Várjunk tehát meglepetésekre! Legyünk elkészülve dicső győzelmi hírekre! Azaz csak akkor higgyünk azoknak, ha hivatalosan jelentetnek.
Persze igaza van a »hivatalos«-nak. Mi köze van e nemzetnek ahhoz, mi történik ott lenn Boszniában? Mit vár az izgatott »civil« naponta hírt a hadseregtől? Az ugyan igaz, fia, testvére, férje, vőlegénye, vagy rokona lehet ott valamelyik sziklavár ostromlói közt. Az is igaz, hogyha azt kell bevárnia, míg a »hivatalosak« útján megtudja az igazat, emésztheti magát izgatottságban és bánatban. De a »titkos terv« úgy lesz csak elködösítve, ha mélyen hallgat a sajtó. - De engedje meg mégis az »officiózus«, hogy egy szerény kérdést intézzünk hozzá. Tudtunkkal nem vagyunk háborúban mással, mint a bosnyák fölkelőkkel. Az európai hatalmasságok nem informálják a »rebeller«-eket. Hogyan félhetnek a »titkos terv« elárulásától a sajtó útján? ...Hisz a bosnyákok nemigen tudnak olvasni. És ha tudnak, hogyan és mikor juthat kezükbe az a terv-eláruló lap? Míg azt megkapják, talán már csak nem titok az a terv, mert már akkor végrehajtva kell lennie.
Az tehát nem lehet az officiózusok kérelmének valódi oka. Nem lehet, és nincs is más, mint hogy a nagyközönségnek a csatatéri híreket saját szépítő előadásukban óhajtják tudomására hozhatni. Az újságolvasók és az ország érdekében azonban a sajtónak igenis szólni kell. Ami a nyilvánosságot kerüli, az a sötétség gyermeke, azt annál inkább kell a nap fényére kihurcolni, hogy megismerje azt a világ kárhozatos voltában.
A titkolódzás még sohasem hozott üdvöt az országra, míg a nyilvánosság a tévedések legbiztosabb helyreigazítója, a szabadságnak pedig éltető légköre.
Becsüljük b. Philippovich azon nyíltságát, mellyel ő is hódol a nyilvánosság elvének. Csak a közönség érdeklődésének jogosultsága iránt érzékkel bíró férfiú tesz oly nyilatkozatot, melynek a »N. Fr. Presse« tegnapi közleménye szerint lapunkban is helyet adtunk, mely közlemény b. Philippovich közigazgatási és okkupácionális politikáját előttünk teljes világosságban kitárja.
Igen, becsüljük a táborszernagy úr nyíltságát, de nyilatkozataiban megerősítést nyert ítéletünk a bosnyák politikáról. Pedig mennyire óhajtottuk, hogy cáfoljanak meg minket a tények.
Ami magát a hadjáratot illeti, a báró nyíltan bevallja a meghiúsult kísérletet. »Négy héten belől, tehát még az őszi kedvezőtlen időjárás bekövetkezte előtt, birtokában leszünk az ez évre foglalásra kijelölt területnek« mondja Philippovich b. Szép kilátás ez mozgósított hadseregünkre nézve.
Bosznia teljes megszállása már az idén keresztülvihetetlennek beismertetik. Elfoglalva tartunk ugyan néhány jelentékeny pontot, de a pacifikációhoz csak a teljes megszállás után lehet reményünk. Az a jövő évben lesz csak megkísértve is. Hadseregünk a telet Bosznia kietlen sziklái közt töltendi. A kimerítő, véres nyári hadjáratot követi egy öldöklő telelés. Mert hogy öldöklő lesz ezen tél, az kétséget nem szenvedhet. Ha már a nyári évadban, midőn a nap melege épít használható utakat, a hadsereg élelmezése alig leküzdhető akadályokba ütközik, pedig azon hadsereg csak 100 000 emberből állt, mi fog történni, ha 250 000 ember fog táplálék után sóvárogni az őszi időben? Járatlan, eső-áztatott utakon ki lesz képes ennivalót szállítani a katonáknak? Ki tudná rajzolni azon nyomort, melybe testvéreinket belevitték? A gondolat maga már borzadályt költ.
Ezen körülményeket bevárni nem szabad. Nincs más mód, mint Boszniában a legfontosabb pontokat 50-60 000 emberrel megrakni, a mozgósított hadsereg nagyobb részét pedig téli szállásokba elhelyezni Magyar- vagy Ausztria-országban. Télen harc nem foly, tavaszkor pedig ezredeink ismét rendeltetési helyeikre lesznek szállíthatók.
Félünk, hogyha ez nem történik, hiába fogunk fölkiáltani: »Adjátok vissza légióinkat.«
A névtelen cikk az augusztus 22-i Félre a titkolózással! gondolatmenetét folytatja, első bekezdéseinek irónikus hangvétele, tömörsége, csattanó befejezése MK-ra emlékeztet, kétséget kizáró bizonyítékokat azonban nem nyújt a szerzőt illetően.
Ha eddig frázis lett volna is minden, amit az ellenzéki sajtó Tisza Kálmán ellen írt, most egyszerre indokolttá válnék minden, csupán egy cselekedete miatt.
Egy új csíny hírét vesszük, mely a maga nemében nemcsak meghaladja mindazt, amit eddig csak föltételezni is lehetett, hanem nevetségessé teszi a parlamentáris rendszert még arról az oldalról is, mely eddig érinthetlennek bizonyult.
Általános figyelem kíséri a válságot. Elnéztük Tiszáék dísztelen bukását, melyet a pénzügyminiszter kilépése idézett elő, s bár megütköztünk ama hátulsó ajtón, melyet e lemondásnak az alkotmányos formákat kikerülő elfogadása fönnhagyott, mégsem kételkedtünk többé, hogy e minisztérium belátta tarthatatlanságát, s vissza akar vonulni komolyan.
Nagyon természetesnek tartottuk azt is, hogy az országgyűlés megalakulásáig a létező kormány bízatott meg az ügyek vezetésével, de csak azért, mert keresve sem lehet találni más módozatot.
Ritka eset, hogy a kormányok parlamenten kívül bukjanak meg, s még ritkább eset, hogy azoknak lemondása a parlament véleményének ismerése nélkül elfogadtassék. A korona élesen kifejezett bizalmatlanságát kellett vala ennek jelentenie; s nekünk is úgy tűnt föl az ügyek vezetésével megbízott kormány lemondásának elfogadása, hogy az a dolog természetéből kifolyólag önálló, fontosabb és főleg kezdeményező aktusokra a jelenlegi kormányt képtelenné tegye.
Pedig hát ez is csak taktika volt Tiszától.
A király e végzetes sorsú tanácsnoka nem átallja az uralkodó fölséges személyét is belevonni prókátoros furfangjaiba, melyeknek rövid vázlata alább következik.
Széll kilépésével okvetlenül új pénzügyminiszter kellett, mert jelenleg, mikor az okkupációra pénz kell, ez főszemély. Új pénzügyminisztert azonban, ki Széll után a nemzet jelenlegi fölháborodása mellett, herosztráteszi lélekkel s azzal az erkölcsi bátorsággal lépjen be a kabinetbe, hogy a lejárt Tiszát tüskön-bokron keresztül követi, fogni lehetetlennek látszott; amint hogy lehetetlen is.
Tisza meghökkent. De csak egy percre, mert a következőben talált egy olyan pénzügyminisztert, akinek van herosztráteszi lelkülete, aki fumigálja a nemzet átkát, aki nem átallja magát Tiszával erkölcsileg eltemettetni s aki kiutalványozza mindazt, amit Tisza akar, s ez új pénzügyminiszter senki más, mint éppen - ő maga, Tisza Kálmán.
Ha ő lehetne a pénzügyminiszter, nyomban lenne pénz a boszniai okkupációra.
A dolog azonban akadályokkal járt volna a rendes körülmények között. Tisza máris két tárcát viselt, hogyan viselhessen még egy harmadikat is? Azonfölül Tisza soha nem is titkolta, hogy a pénzügyekhez nem ért, hogy neveztesse ki tehát magát rendszeres pénzügyminiszternek, anélkül, hogy ország-világ gúnyja ne kísérje e komikumot. Meg aztán szembetűnő is lett volna nagyon, minden bevezetés nélkül - odaülni a Széll még meg sem hűlt székébe, hogy megírja az utalványt a nemzetellenes politika folytatására.
Taktikához kellett fordulni, hogy ismét lefőzhesse a nemzetet. Be kellett adni a lemondást s el kellett azt fogadtatni is, mégpedig olyan alakban, amint történt.
A mesterségesen teremtett provizórius állapot látszólag fölöslegessé, sőt célszerűtlenné tette új pénzügyminiszter kinevezését, sőt e körülmények közt szinte indokolt alkotmányos eljárásnak tűnik föl, hogy a legfőbb felelősséggel járó tárca éppen a fő-fő faktorra, Tisza Kálmánra bízatik.
S íme, most már megvan, amit óhajtott. A megszállósereg november-decemberi (és talán későbbi) szükségleteit - mint a mai táviratok mondják - az új pénzügyminiszter készséggel biztosítja - a nemzet szakállára.
Hinc illae lacrimae... A boszniai okkupáció tovább fog folyni, s Tisza Kálmán tovább is uralkodni. A legnagyobb nehézség el van hárítva.
A népgyűlések határozataival s az országgyűléssel elbánni csak gyerekség lesz.
Máris megindult a lázas sürgölődés Budapest és Bécs között, Wenckheim, Tisza és Andrássy együtt fújják a követ, hogy együtt tarthassák meg a hatalmat, s a külügyminisztériumban gyorsan állítják össze az ámítások tömkelegét, a »vörös könyv«-et.
S a »vörös könyv« betűinek az a tulajdonságuk, hogy megvakítják azokat, akik belenéznek.
A névtelen vezércikk igen sok ponton MK vezércikkeire emlékeztet. Tisza politikai manőverezéseinek néplap-stílusú fejtegetése (»pedig hát«, »meg azután« féle mondatkezdetek, »Wenckheim, Tisza és Andrássy együtt fújják a követ« stb.), a »vörös könyv« jellemzése, mind ismerős MK ez időbeli publicisztikájából. - Mégis néhány bekezdés - az első öt, s közülük különösen az ötödik - MK-tól idegennek hat szenvedő igealakjaival, nehézkes körmondataival. Szerkesztőnk, Király István lehetségesnek véli, hogy MK társszerzője csupán a cikknek. - A cikk hátterének megértéséhez ld. Tisza Kálmán lemondásáról jegyzeteit.
Mióta a nagyobb dolgokat a delegáció végzi, azóta igen megfogyatkozott a Ház tekintélye s különösen a karzat; melynek egy része megkóstolván az unalmas delegációüléseket, mint a tormába esett féreg, kezdi fumigálni a megszokott »tisztelt Ház«-at, hol immár hónapokig nem történik egyéb, mint hogy vagy Tiszát szidja valaki, vagy Tisza ravaszkodik valamiben az ő monoton, slendrián modorában, melynek griffjeit már kitanulta mindenki. - Könnyebb elhinni, hogy a kőből vizet lehet facsarni, mint azt, hogy Tisza valamikor újat mondjon - szólt nemrég haragosan egy törzslátogatója a karzatnak.
És igaza volt. Tisza sohasem mond újat. Nagyszabásúnak nevezett beszédjei is többnyire a következő gyenge gerendázatra vannak építve:
Állításainak, mik többnyire a levegőben függnek, ezen szavakkal szokott beszédje elején jogosultságot szerezni: »Amint majd beszédem végén fogom bebizonyítani«, s mire táblabírói körmönfontsággal bővelkedő logikával másfél óráig gyötri a mamelukok elméjét (kiknek folytonos éberséggel kell lenniök, hogy illő helyen kiálthassák közbe az »úgy van«-t és a »helyes«-t), sehol sem bizonyít semmit, hanem az egész csodaszörnyet e ravasz megjegyzéssel instellálja okos orációnak: »Amint azt a tisztelt Háznak beszédem elején kifejtettem.«
Egy idő óta bizonyos »apátia« jellemezte a Házat. Még a fölirati vita (mely pedig friss erőkkel indulván s a múlt országgyűlés szerepvivőinek mintegy újbóli székfoglalóul szolgálván, többnyire éles szokott lenni) sem keltett nagyobb hullámokat. Leszámítva Szilágyi Dezső és Simonyi Lajos nehány polemizáló természetű kifejezését, olyan csendesen ment minden, hogy méltán kapta az alsóház »az aludttejvérű parlament« gúnynevet.
Úgy kellett már egy kis botrány, egy kis skandalum, mint szárazság idején az eső - vagy mint a német színháznak a Niniche-affér.
Pedig milyen szelíd arca volt a hétfői háznak! Ott ült elmerengve a szépfürtű Szapáry Gyula az ő piros székén, álmatag arca, kék szemei semmitmondóan függtek a semmin. Honnan ez a költői ábránd, kérditek. Hiszen most éli minisztersége mézeshetét. Igaz, hogy ez már a második házasság. Dehát énistenem, ha ez is »édes«! Igen, igen, ő »már« miniszter. A kinevezést már hozta a hivatalos lap. Ő tehát azon meggyőződésben ül ott, hogy ennélfogva már semmi nem történhetik a világon.
A vén Ghiczy sem számít ma viharra.
Elnöki csengettyűje akták és papirosok közé van temetve, mintha egészen fölösleges szerszám lenne.
Madarász arcán nyugalom honol. Tóth Vilmos arany szakállát fölfelé hajlítva a foga közé veszi, hogy ebben a szélcsendes időben is legyen mit harapdálnia.
Hegedűs Sándor komoran csüggeszti le fejét, mely mindenkinek eszébe juttatja, hogy éppen olyan későn jutott oda, ahol a fejeket osztogatták, mint oda, ahol az államtitkárságot. Kezében egy ceruza, mellyel folyton jegyez valamit, majd az előtte fekvő papírra, majd a körmére. Ugyan mit? Tán bizony a kétezredik vezércikk makulatúráját?
Helfy önelégültséggel merül el a semmibe, akarom mondani a saját gondolataiba, közben egyet-egyet ásít, - mintha egyetlen hordárt sem érezne többé a világon.
Mocsáry Lajos nem is álmodja, mit hoz az idők méhe, ha kíváncsi még valamire a mai napot illetőleg, az semmi egyéb, mint hogy lesz-e estére malacpörkölt a Szikszayban.
S íme, mi nem történik!
Jó Csanády Sándor előlép s olyan korszakalkotó eseményt idéz elő egy kis gorombáskodással, hogy többet ér, mint a burkus diéta kilenc esztendeig.
Pedig hát mit mondott? Csak azt, hogy Tisza elárusította az országot a németnek.
Röffen a mameluk-gárda. Szonthag Pali fölugrik, az elnök mérgesen kap a csengettyű után, Tisza szemérmesen elpirul, Szapáry eltátja a száját. A karzaton éppúgy, mint a Házban mindenki kitörüli szeméből az álmatlanságot. A folyosókról, a büféből csoportosan sereglenek a honatyák a szőnyegajtókon. Érdekessé lett az ülés.
Wenckhein Béla báró a lovagostora után kapkod. Ő ezt nem tűri. Azonban nem találja sehol az ostorát, ennélfogva tehát mégis csak eltűri, amit Csanády mondott.
Madarász papának bő alkalma nyílik ismereteit fitogtatni, s rákiált Wenckheimra:
- Ön nem képviselő. Önnek nincs joga beszélni.
Jókai Mór, koszorús regényírónk úgy találja, hogy ez nem is országház többé, hanem korcsma.
Szalay Imre, aki éppen távozni akart, Jókai ezen kijelentése folytán visszaül a helyére.
Vad lárma. Égbekiáltó zsivaj. Pokoli káosz következik.
Egy hang a szélsőbalról azt kiáltja:
- Nézzétek, Tisza elpirult!
Tíz hang visszadörgi:
- Az lehetetlen!
Egy hang a jobboldalról:
- Önök hordárok!
Helfy elsáppad.
- Ki nevez bennünket hordároknak? - kérdi Pulszky Guszti.
- Én! - kiáltja Beöthy Algernon.
És azután a nagy zsivajból nem hallatszik és nem vehető ki egyéb, mint Csanády megelégedett mosolygása, aki nem adja széles e világért, hogy ilyen mulatságos órát szerezhetett a tisztelt Háznak - öt forint diurnumért.
A karcolat »Scorpio« aláírással jelent meg. Eddigi tudomásunk szerint MK ezt az álnevet csak a 90-es években használta (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon 1956., 397. l.), országgyűlési karcolatait pedig csak a 80-as évekből tartotta számon a Mikszáth-irodalom. Ha viszont tekintetbe vesszük MK-nak a BpN-nál folytatott publicisztikai tevékenységét, a jelen cikk Tiszáról Helfyről szóló részeit, valószínűvé válik MK szerzősége. MK Szegedről időnként fel-felutazott Pestre s megfordulhatott a képviselőház karzatán - bár 1878 decemberi pesti utazására nincs bizonyítékunk. Ezért helyeztük a Függelékbe.
Van der Meere grófné jelenleg Szegeden van, s kedden a színházban a »Linda de Chamonnin«-ból, a »Rigolettó«- és a »La Manolá«-ból fog énekelni egy-két áriát.
A grófné ritka jó énekesnő és ritka szép asszony, kiről igen szívesen fecsegnek egész Európában a szalonokban, de sohasem beszéltek róla annyit, mint 1875-ben, mikor még a szép grófné egyszerűen csak »Bogdani Vanda kisasszony« volt.
Bogdani Vanda kisasszonyt már a természet is grófnőnek alkotta: értett az adósságcsináláshoz.
Midőn a bécsi színpad királynője volt, egy csomó adósságot csinált s oly könnyelmű adósságot, hogy midőn jónak látta a hitelezők elől Lembergbe utazni, a fenyítő bíróság által letartóztattatott.
S szegény szép Vanda kilenc hónapig szenvedett a vizsgálati fogságban. Oh, csúf vizsgálati fogság!
Van der Meere gróf, e szép szőke arisztokrata, ki jelenleg Szegeden át kíséri európai körútjában, már ekkor halálosan szerelmes volt Vandába, s egy brosúrát írt arája szenvedéseiről, melynek címe: »Wanda de Bogdani ou Quatre Mois de Prevention en Autriche« par le Comte van d. Meere.
Van der Meere épp oly érdekes, mint neje. A gróf túlságosan fiatal, szőke, mint Gretchen és lágy, mint a heilbronni Ktchen. Az egész férfi nem egyéb, mint egy könny, egy sóhaj, ahol pedig keserűvé lesz, ott sír.
Pelser bécsi államügyész lefoglaltatá e könyvet, mert gondolta, hogyha a férfiak sírnak, az sokkal veszedelmesebb a szitkozódásuknál.
A könyvnek két része van, elseje Lembergben, a második Bécsben játszik. Bogdani kisasszony épp vendégszerepelt Lembergben, midőn 1875. január 8-án az elfogatási parancs megérkezett.
Az elfogatási parancsban az elfogatás oka megnevezve nem volt. A lembergi hatóság, miután nem ismerte az elfogatás okát, a lakonikus táviratból azt vélte kiolvasni, hogy itt egy súlyos bűntényről van szó, és Bogdani kisasszonyt, úgy mint volt, utcai toalettben börtönbe zárta, anélkül, hogy bármi csekély kedvezményben részesítette volna. Az elfogatás, mint tudvalevő, óriási feltűnést keltett és általánosan azon hit volt elterjedve, hogy a szép szőke énekesnő legalábbis gyermekgyilkosságot vagy más valamely ocsmány bűntényt követett el.
V. d. Meere gróf olvasnunk engedé azon jegyzeteket, melyeket menyasszonya lembergi és későbbi bécsi fogságában tett. Mindezek természetesen a vőlegényhez intézvék. A lembergi fogdában a következő panaszra fakadt.
»Én Istenem! mit vétettem, hogy oly keservesen büntetsz? Fogoly vagyok mint egy nagy bűnös! Én senkinek sem tettem semmi rosszat és mégis oly szerencsétlenné legyek!
Minő borzasztó fogház! Semmi sincs benne, mint egy faágy, és a világosság is csak egy rácsozott üregen tör magának utat.
A bíró gyertyát bocsátott rendelkezésemre, én tehát írni akarok önnek.
Aludni nem bírok!
Iparkodom nyugodt lenni, azonban minő éjet kell töltenem, megőrülök! Elmém tévelyeg. Lázam van oh, miért hagytam el Franciaországot?
Ön mindent el fog követni megszabadításomra, nemde barátom?
Én fázom.
A Megváltó nevében esdek önhöz, intézze, hogy a szállodában helyezzenek el, csak itt ne!
Tizenegy óra. Nem bírok aludni! Ah, mint forog körülöttem minden! Nem, nem, arra nem kényszeríthetnek, hogy itt maradjak!
Két óra éjfél után. Menjen ön M... úrral az államügyészhez. Azt csak megengedhetik, hogy a szállodában legyek. Ezen borzasztó börtönben nem lehetek. Telve van ez patkányok- és egerekkel. Nincs joguk engem itt tartani. Oh, mit kell szenvednem! Istenem, légy irgalommal irántam!... Minő éjszaka!
Hat óra van reggel. Minő zsivaj! Az egész folyosó nőszemélyekkel van tele, kik minden lehető vétséggel terheltek. Hogy lehetett engem ezen asszonyok közé zárni? Miért?
Kérem önt, sürgönyözzön és tudakozódjék, mivel vagyok vádolva, és kövessen el mindent, nehogy itt kelljen maradnom.
Esküszöm önnek Károly, az én helyzetem iszonyú. Kövessen el mindent, hogy a szállodába jöhessek. Hisz' ajtóm elé rendőrt állíthatnak.
Istenem, mily beteg vagyok«.
Azonban Bécsből nem jött fölvilágosítás, a lembergi hatóság pedig az ideiglenes szabadlábra helyezésért 8000 forint biztosítékot kívánt. Ezen összeg azonban nem volt előteremthető. Van der Meere gróf ezután így folytatja elbeszélését.
Két nap múlva sorsa megkönnyebbült.
Börtönből kivétetvén egy irodában helyeztetett el, hol hat héten át, legalább egy kis pamlagon aludhatott. Ezen irodában naponkint esti 8 óráig három-négy tisztviselő dolgozott.
Kora reggel föl kellett Bogdani kisasszonynak kelni, hogy ezen urak munkájukhoz láthassanak. S így kellett hat héten át ezen rossz dohány füstjében bűzhödt helyiségben élnie. Torka ilyképp megtámadva, nyaka pedig földagadva és gyulladtan, azt kellett hinnie, hogy hangját veszti.
Végre, mikor már súlyos beteg volt, megengedték neki, hogy kórházba menjen.
Itt legalább nem volt kénytelen látni a nyomor legborzasztóbb képeit, melyeket a mindennapi élet föltárt előtte. Elképzelhetők morális szenvedései egy fiatal nőnek, ki a jobb társaság élményeihez van szokva és most hat héten át volt kénytelen tanúja lenni oly jeleneteknek, melyek egy jólnevelt hölgy gyengéd kedélyére borzasztóan hathattak. Tolvajok, részegek, gyilkosok és a társadalom legalsóbb osztályából származó nők kihallgatásának lenni napról-napra kényszerített tanúja.
Végre két hónap elmúlt. Bogdani kisasszony egészsége helyreállott annyira, miszerint útra kelhetett egy rendőrtisztviselő kíséretében Bécsbe.
Április 7-én érkezett az osztrák fővárosba. A pályaudvarban dr. Hönigsmann ügyvéd és országgyűlési képviselő várta, ki mint földije és gyámja a legszeretetreméltóbb modorban ajánlá föl jogi szolgálatait neki.
Dr. Hönigsmann úr egyáltalán egy par exellence jótevő, ki egy leves- és teaosztó intézet alapításánál sem szokott hiányozni.
A pályaudvarból az állami törvényszékhez vitetett. Itt azt remélte, hogy kihallgatása után azonnal szabadlábra fog helyeztetni. Azonban nem így történt. Továbbra is fogságban tartatott.
Ismét írt vőlegényének. Azonban még sokkal keserűbben és kétségbeesettebb hangon, mint Lembergben.
»Barátom!
Itt még borzasztóbbakat kell eddigi szenvedéseimnél eltűrnöm. Ez iszonyú!...
Egy cellába zártak, hol még tizenöt más nő van a társadalom minden rétegéből (des plus grossières). Borzasztó bűz tölti be a helyiséget.
Megfúlok!
Fekhelyemül egy priccs szolgál undok szalmazsákkal, telve mindenféle rovarokkal.
A lembergi fogház ehhez képest paradicsom volt.
Könyörüljetek rajtam, miért kell így szenvednem!
Nem, engem ilyképp szenvedni hagyni nem emberi dolog és végre is, mi lesz belőlem.
Az éj beköszöntött.
A padon ülve fogom tölteni.
Úti bőröndömet is elvették tőlem, még egy zsebkendőm sincs, amivel könnyeimet fölfoghatnám.
Mentsen meg ezen börtönből. Mi bűntényt követtem el, hiszen tudniok kell, hogy ártatlan vagyok!
Miért büntetsz engem ily iszonyú módon, én Istenem!
Óh, ezen nők!
Ha ön engem egy társaságban látna velük, véres könnyeket sírna fájdalmában!«
De iszonyú társasága is volt ez a nőknek, kikkel egybe csukták.
A szegény énekesnő ismét beteg lett és a vizsgálati fogda kórházába vitetett.
Ezen kórházból a következőket írja:
»Egek, minő lealacsonyítást kell vala eltűrnöm!
Megfosztottak ruházatomtól és rabköntöst kelle fölvennem.
Ezzel vége reményemnek. Most már elítélnek.
Ha elítélnek, megölöm magam. Mérget veszek, mert megbecstelenítve nem szabad élni!
Ma az orvos ezeket mondá:
Ha önnek hosszabb időt kellene itt töltenie, elveszti egészségét és hangját, mert torka a legnagyobb mérvben van megtámadva. Önnek üde légre van szüksége!
Láthatja mindezekből, szeretett barátom, hogy el vagyok veszve!«
Május hó 10-ét, vagyis azon napot, melyen Bogdani kisasszony az esküdtek elé lépett, három héttel megelőzőleg a vádlott ügyvédjének azon ajánlat tétetett, hogy védence biztosíték mellett szabadlábra helyezhető és midőn Bogdani sírva hivatkozott megrongált egészségére és összetett kezekkel esdett könyörületért, egyike az uraknak (van d. Meere gróf nem nevezi őt művében meg, de mint beszélik, Pelser államügyész lett volna) azt felelte neki: »Kisasszony, kegyed már tizenhárom hét óta tűri e sorsot, még ezen három hét sem fogja megölni!«
Végre ütött a megszabadulás órája. Május hó 11-én az esküdtszék fölmenté.
Van der Meere így végzi könyvét:
Bogdani Vandának minden lehető lealacsonyítást kellett eltűrnie, társnői egy hónapon át bukott nők és fegyencek voltak; kénytelen volt a borzalmas fegyenc öltönyt viselni; elviselte őreinek és börtönmesterének minden zsarnokoskodását; több könnyet hullatott e négy hó alatt, mint egész életében, és miután mindezt elszenvedte, kitárult börtönének ajtaja és őt azzal bocsátják el: »Távozzék, ön ártatlan!«
Nincs-e Bogdani kisasszonynak joga kérdeni:
»Hogyan, önök engem elzártak akkor, midőn oly szerződésem volt, mely lehetővé teszi vala nekem adósságaim egy részét kifizetni.
Négy hónapon át tartottak fogva, miáltal nekem hatezer forintnyi kárt okoztak.
Önök az elfogatás által kényszerítettek ügyvédet fogadni, kinek 500 forintot kellett fizetnem.
Önök kényszerítének kiadásokra, akadályoztak pénzt szerezni, és mindezen morális és anyagi szenvedések után megelégesznek azzal, hogy nekem azt mondják: »Távozzék, ön ártatlan!? Nem kötelesek önök engem kártalanítani?...«
Ezen kérdésre a felelet nem soká késett: a munka elkoboztatott.
Bogdani Vanda férjhez ment, s boldogul él férjével, Meere gróffal, ki meghasonlott inkább atyjával s mégis elvette Vandáját; apja többszörös milliomos, s mégis inkább választá a szegénységet.
Hogy végre már megvirradt a füleknek is! Ez a hét a füleké volt. S fül az bőven van Szegeden. Öröm volt látni, e lenézett testrészek uralomra jutának annyi idő után, s nagy tekintélyükben, fontosságuk öntudatában, mintegy kipirulva mosolygón hirdették az emberi ábrázatokon, hogy »ma mi vagyunk az urak«.
Aki nem kóstolta Bogdani Wandát, az okvetlenül meghallgatta Joachimot. Oh, de édes volt mind a kettő!
Mikor nemrég itt Szegeden volt Szalay Imre képviselő, ki most a »sárga-fekete republikánus« címét viseli, egy felsőemeleti páholyból néztük a színielőadást.
Szalaynak az a szokása, hogy a »ház«-ban szeret sok egyébről beszélni, de nem a politikáról, míg ellenben a házon kívül örökké a politikáról elmélkedik.
- Lássa ön - mondja halkan -, minket magyarokat az fog tönkre tenni, hogy nem szeretjük a pénzt.
- Én bizony szeretem...
- Szereti, de csak azért, hogy mielőbb túladhasson rajta. Addig hiába beszélünk mi a miniszteri gazdálkodás ellen, míg magunk is takarékosakká nem válunk. Nekem erre nézve van egy tervem...
- Nekem is vágtam közbe hirtelen.
- Halljuk először az önét.
- Az igen egyszerű. Az aranyokra és a bankjegyekre a király képe helyett a Borcsáét kell veretni.
- Ki az a Borcsa? Aztán mi lenne akkor, ha az ő képe jönne a pénzeken?
- Hát az lenne, hogy a férfi ember a világért sem adná ki kezéből a fotográfiáját... fösvénnyé lenne mindenik...
- De hát a nők?
- Azok pedig úgy eltennék a bankót, hogy sohasem lásson napvilágot, nehogy még inkább forgalomba hozassék a férfivilág előtt páratlan vetélytársnőjük.
- No, az ön terve elég bolond -, mondja Szalay Imre megnyugodva, mert már szörnyen meg volt ijedve, hogy a jövendő idők pénzügyminiszterével diskurál.
- Most már hadd halljam én az ön tervét...
- El kellene törülni a gondviselésnek az öt érzék közül egyet, éspedig a hallást. A magyar embernek ez kerül a legtöbb pénzébe.
- Nem a látás?
- Nem. A látásnál még a tapintás is költségesebb.
A fejemet ráztam, s nem hittem el egész tegnapelőttig.
Hiszem már, mióta a Joachim hegedűje megszólalt a Lloyd-teremben mélabúsan, mint a fájó szerelmi ábránd, szilajan, mint a csapkodó láng, viharosan, mint a háborgó tengerár, halkan, lágyan, mint a kifáradt fájdalom elhalóban...
Hogy érti az az igénytelen fekete ember játszani a szívekkel! Kimuzsikálná az, ha akarná, még az egyiptomi alkirály utolsó forintját is a zsebéből.
Az édes hangok mint a szikrák röpködtek szanaszét a hosszú, közönséggel zsúfolt teremben, és meggyújtották a szemeket és a szíveket mindenfelé...
Mindenki jobb lett, mint mikor belépett. A zene templommá tette a termet, és közel hozta az istent.
Egyik ismerősöm hozzám fordult s így szólott:
- Nem értem, milyen csoda esett ma. Itt vannak teljes számmal a hitelezőim, s mind oly barátságos képpel néznek rám szegények, mintha ők tartoznának nekem.
- Hát ezeket bizony a zene jobbította meg.
Szent Dávidot úgy ismerjük, mint a legjobb muzsikust (mi magyarok pláne nagyon ismerjük szent Dávidot, mert sok mindenünket elhegedülte már), de hát micsoda még szent Dávid Joachimhoz képest!
Ez nem hegedül a mennyországban, hanem lehegedüli a földre a mennyországot.
Kár, hogy ez a mennyország csak vagy másfél óráig tartott. Joachim punktumot csinált, bepakolta a hegedűjét, az angyalsereg kivonult a garderobe-ba, s ott bundákba és nagykendőkbe temetkezve szétszéledt hazafelé...
Izgékony természetemnél fogva, mivel a mennyországban sem tudnék békén ülni egy helyen, elvetődtem a hangverseny alatt a különböző rétegek közé.
- No Kukac! - mondom a »próféták« az ajtóban szájtátva álló udvari muzsikusához -, mit szól kend ehhez a Joachimhoz?
- Az a mondásom van csak kérem alásan,... hogy akárhogy vesszük is, a hegedű az oka, ...abba van benne a mestersége, ...de hát mit ér az? mikor ő mégiscsak nímet.
Erdélyi Náci leverten járt-kelt a közönség között, magasodó homlokán kidagadtak az erek, s ő is, aki olyan jól csinálja, szinte szégyenkezve süté le szemeit a tarka-barka közönség előtt, melyet ha meglát vala itt egy csoportban Napóleon herceg, ki Budapestet »szép nagy falu«-nak nevezte, bizony-bizony eltéveszti, hogy valahol Párizsban van, ha nem is a Saint-Germainben, hanem legalább a Quartier-Latinben.
Hanem azért valami mégis emelhette az Erdélyi Náci szívét is, mert nagyokat bólintgatott közbe, aztán úgy odatapadtak szemei a Joachim vonójára, hogy tán le is pörzsölték volna a lószőrt róla, hahogy nem úgy állna a dolog, amint Gilagó mondja, hogy az óperenciákon túli boszorkánykirály legkisebbik lányának patyolat-selyem hajából van az a vonó kifundálva: s fülemilék aranytepsiben kisütött zsírja a kenőgyantája.
Könnyű azzal aztán a bolondnak is muzsikálni!
A »próféták« is kirukkoltak teljes számmal: az aranyifjúság nem hiányozhat sehonnan. Domború mellét ott feszegeti Pál, János kacér bajusza szinte kétfelé látszik szelni a termet. A fiúk kebliben azonban nagy az elégedetlenség amiatt, hogy bele nem szólhatnak a muzsikába. Látszik rajtuk a türtőztetés és a kényelmetlen önmegfékezés, amint erőszakkal kapaszkodnék belőlük kifelé a hetyke szó:
»Most mög hadd gyüjjön az én nótám!«
Minden szegedi műértő jelen van, még az is, ki valamely mellékes oknál fogva műértő, mint például Kamaczy Ferkó, akinek a nagybátyja volt zeneértő; a Czeklesz-kisasszonyoknak egy ócska zongorájuk maradt egy szabadkai nagynénjük után, ennek a révén vágnak okos, bíráló ábrázatokat a Joachim művészi futamaihoz. Özvegy Kubik-Pirinyó Borbála egyik fiatalkori kedvesének volt egy zenevirtuóz barátja, minélfogva ő is hivatva van arra, hogy véleményének nyomatéka légyen.
Nagy Pista, a színház tenoristája egy oszlopnak dől, onnan hallgatja a száraz fa tündérrívását, s teljes meggyőződéssel mondja a szomszédjának:
- Mégsincsen az világon semmi szebb, mint az embernek az hangja.
Az ajtónál egy kereskedő kiált föl lázasan:
- Djönörű!
- Micsoda, Kóbikám? A mozsika?
- Ej, dehogy, Móric, dehogy! Hanem a szerszám, a hegedő, aki echt von Cremona és megéri 30 ezer florin.
Végre elhangzanak a ropogós magyar csárdás utolsó akkordjai is. Fölriad a taps, s utána egy nagy káosszá gomolyodik a tömeg, lármával, zajjal tódulva le a sötét lépcsőkön.
- Egészen megfiatalított ez a zene, súgja egy őszülni kezdő férj, felesége muffba sülyesztett karját a magáéba öltve... Másodszor szerettelek meg ma e bűvös hangok hatása alatt, kedves pipikém...
- Ah! sóhajt a nő szánakozólag nézve végig a hozzásímuló alakon, mintha mondaná:
»Szegény bolond! Teneked fog hát legtöbbe kerülni a Joachim hangversenye.«
Mikor réges-régen búcsút vettem ifjúságomtól örökre, bizony nem hittem, hogy még egyszer valaha összekerülünk Szegeden. Fölkeresett, rám akadt ez a régi jó barátom, s megint megvagyunk együtt. Az igaz, hogy átkozottul néz ki; négylovas hintón járt, mostan gyalog lépked, s a tarisznyájában, mely tele volt színig virággal, most csak a virágok csutkája zörög még.
Régi jó barátom csak lassan ismert rám, szinte megcsodálta, én vagyok-e vajon, aki eltaszítottam; arcának aranyos mosolya elbágyadt, amint felé nyújtám reszkető kezemet... vonakodva ölté a magáéba.
Hát csak megint karöltve járjuk végig a farsangot, a bálokat.
Csakhogy milyen mogorva lett azóta ez az én hajdani pajtásom, nem beszél már édes suttogva titkos, homályos gyönyörökről, a báli éjek tündérbirodalmáról, angyalok röpülését nem festi elém élénk képzelete, hókeblek pihegését nem hallom többé, lelkem nem fürdik bűvös mosolyok aranyos sugaraiban, szemem nem ittasul meg elandalító női képeken, arcom nem lesz pirosabb, homlokom nem lesz forróbb, szívem nem dobog sebesebben...
Minek kerültünk már mi össze?...
De ha már összejöttünk, s te nem bírsz szólani többé, a régi hévvel a régi hangon, ha ostobán unalmas lettél, hát akkor hallgass el... hadd, én beszélek neked a bálokról:
Hiszen te végtelenül megcsaltál engem. Azóta már megjártam az életet, s rájöttem, hogy hazudtál.
Milyennek mutattad be nekem a bált azelőtt? Szivárványszínnek, virágillatnak, pillangószárnyak hímporának hittem, ami nem volt csak szemkápráztatás, aranyvárakat építettem arra, ami nem volt egyéb csak levegő, hegyről-hegyre vágytam, s amint odaléptem, a hegy nem volt más, mint füst. Te festetted azt hegynek!
Most már én mondom el neked, mi a bál.
Hetven font piros festék, nyolcvan font fehér festék (vulgo rizspor), tizenkét mázsa csipke és tüll, kétszáz mázsa emberi hús, egy lat szellem.
Mintegy öt év előtt nagy álarcos bálra készültünk Balassagyarmaton; éppen azon törtem a fejemet, milyen kosztümben menjek, hogy rám ne ismerjenek, mikor Dessewffy Elek azzal a tanáccsal szabadít ki emésztő töprengésemből:
- Tisztíttasd ki pajtás két forintért a fogadat, s az ördög sem fog rádösmerni.
Ez a jó tréfa, mint hírhedt fekete fogaim hiteles attestátuma, akkoriban még a Borsszem Jankóba is bekerült, s engem igen elkeserített, mert meg voltam győződve, hogy most már nem kapok széles e hazában feleséget ezekre a fekete fogakra.
Hogy változnak az idők! Még csak öt rövid év fordulója, s most azon töprenkedem, hol vegyek a farsanghoz olyan kosztümöt, hogy rámismerjenek. Hol vegyem a pezsgő jókedvet, a benyomásokra fogékony kedélyt?
Ki tisztítja le szívemről azt a rozsdát, melyet öt hosszú év reája hullatott?
Mire a nyájas olvasó idáig jut e sorok olvasásában, bizonyosan meg fog botránkozni, hogy minek rontom én a fiatalság örömeit, aztán mit beszélem én itt a magam dolgát, minek szólom agyon a mamák reményét, s diszgusztálom a házasulandókat. Hagyjam a világot a maga útján... semmi közöm hozzá, ha kivettem a magam részét.
Önöknek egészen igazuk van, ha fölületesen nézik a dolgot, ámde ha meggondolják azt, hogy:
1-ször egy újságíró még tréfából sem beszél igazat soha;
2-szor, ha netalántán mégis igaz szó vetné ki magát a tolla alól, nyomban úgy elcsavarja, hogy nagyító üveggel kell benne az igazi célzatot keresni...
akkor önök rájönnek, hogy talán azért is festettem olyan sivárnak kedélyállapotomat, hogy elrettentő példának beleugrasszam az ifjúságot a házasság szent aktusába.
Pedig nem azért tettem.
Én igazán gyűlölöm a nőket és bálokat, s be is tudnám bizonyítani mindazt a rosszat, amit csak elképzelek róluk, ha nem volna ez az átkozott fekete fogam.
Sokan kérdezték már tőlem, kik jobban ösmernek, s kik tudják e két-három év óta folyton erősbülő ellenszenvet, hogy hát miért dicsőítem mégis irkafirkámban a nőket.
Hja, mert fekete fogam van.
Ha nem volna fekete fogam, akkor nem kellene attól félnem, hogy a nők ki nem állhatnak.
S ha attól nem kellene félnem, hogy a nők ki nem állhatnak, akkor szabadon el merném mondani felőlük a véleményemet.
El merném pedig mondani azért, mert senki sem vethetné szememre, hogy »ebből is a fekete fog beszél«.
***
...És most már vedd úgy nyájas olvasó, hogy végigolvastad a tárca cikkét, s mikor a föntebbi három csillaghoz érsz, állj meg, s gondolkozzál, hogy milyen célzatot értettél hát ki belőle.
Kitaláltad-e, hogy azért írtam mindezt, hogy a »haza hálájának« visszautasításáért ekszkuzáljam magam.
Kitalálod-e, hogy 77 piripócsi, 19 szilasbalhási, 26 pitymándi és 46 baglyaslajtai »zártkörű« bálban lettem beválasztva rendezőnek. 100 ezer embert kellene megsértenem, ha egyszerűen azt hajtom: nem fogadom el.
S ahelyett mind a százezer meghajlik a hatalmas argumentum előtt, hogy: »Nagyon sajnálom... nem tehetem... hanem ne volna csak fekete fogam!...«
És mégsem találtad ki, nyájas olvasó!
Mondunk mi újságírók olyan okos dolgot néha, hogy saját magunk is csak harmadszorra találjuk meg benne a nagy okosságot.
Semmi sem igaz, amit mondtam.
Amire legkevésbé számított az olvasó, erkölcsi irányú cikk akar ez lenni a fiatal lányoknak, kik ma mennek először a bálba, s kiken a nyájas bók, a behízelgő szó olyan hirtelen fog, mint a lehelet a késpengén.
Hallgassanak hát ide, tisztelt kisasszonyok. Legelőször is engedjék meg, hogy per tu legyünk. Így hamarabb beveszik a jó tanácsot.
Tehát...
Mikor ott fogtok táncolni a színházban, jusson eszetekbe, hogy a színházban vagytok, s mikor nem a színházban, hanem valahol egyebütt lesz a bál, akkor is jusson eszetekbe, hogy a színházban vagytok, s mikor imádótok édes, csábító szavakat suttog a fületekbe, jól megvigyázzátok, nincs-e fekete foga.
Mert fekete az néha, ha fehérnek látszik is.
A XVI. században Coligny és a hugenották nagy gyűlölettel viseltettek a tánc iránt, tiltották s becsmérelték.
Mire aztán egy katolikus barát (servus bruder!) azt az argumentumot hozta föl a tánc mellett, hogy »az általa előidézett mozgás előnyösen hat a testre és a táncnál a párok észrevehetik, hogy egészségesek-e, hibátlan testűek-e, mi a házasulandóknál fölötte fontos dolog (lám a selyma!) és végre egymásnak vérmérsekletét is kitanulhatják«.
Helyes gyerek volt ez a barát, jól is okoskodott, de csupán akkorra, mert most már éppen ellenkező dolog a bál; itt ismered meg tulajdonképpen a nőknek azon tulajdonságát, hogy teljességgel kiismerhetlenek, az ipar udvariasan kipótolja mindazokat a hiányokat, amiket a teremtés ottfelejtett. Ami pedig a vérmérsékletet illeti, e szende szűzek ártatlanok itt, mint a liliom, gyöngédek, hajlékonyak, mint a kúszó folyondár, szerények, mint az ibolya, tökéletesek, mint az ideál.
De hát azért mégsem ítélem el a táncot.
A diplomata nyelve mondják arra való, hogy gondolatait leplezze vele; a tánc arra való, hogy a szellemtelenség palástja legyen. Minden élvezetek között a legnagyobb a társalgás, értem a szellemes társalgást. Tág mező, a végtelenségig érhet benne a gyönyör, királyok sem kóstolhatják fenékig, ők is csak sejtik magaslatát, mely sehol sem végződik.
A kincsek csillogása, mik az emberi szellemben vannak elrejtve, vakító fényű, mely arcul vágja a képzeletet, megkápráztatja a butaságot, és megfinomítja a lelket; a napfény ez, melynek sugarai megaranyoznak... nem, igazi arannyá változtatnak mindent.
De hát, én istenem, elvégre is szellemes társaságot összehozni nehéz. Az egész országban lehet vagy kétszáz szellemes ember, és feleannyi egészen szellemes nő. Ki az ördög keresné azokat össze! S hol jöhetnének azok együvé, mikor az egyik herceg, a másik tán író, a harmadik meg talán valami prókátor valahol.
Az emberiség nem lehet különb, mint amilyen, annak ezért ismerkedni és szaporodni kell; és a tánc erre a közvetítő. Mint ilyenre, szükség van az államban.
Aztán, ha az egész világ valami bolondot csinál, az akkor egészen okos dolog; márpedig az egész világ csinálja a bolondságot, hogy táncol: a komoly angolnak ott van a nemzeti tánca a »contredance«, a könnyűvérű franciának kettő is jutott, a »menüett« és a »gavotte«, Skótországnak az »ecossaise«, a németnek a »Walzer« és a »Lndler«, a muszkáknak a »goluber«, a románnak a »hora«.
Adja isten, ne éljem meg, hogy a szegedi teátrumban, például valaha a »golubert« táncolják de, ha mégis megesik, milyen jó lesz az akkor a hölgyeknek, ha a muszka tisztekkel diskurálhatni foghatnak a lábak útján mikor mi jámbor politikusok, akik végig tanultuk a világ minden bölcsességét, egy mukkot sem fogunk nekik mondhatni muszkául.
Az ember sohasem tudhatja, mi mire jó, s hol vesszük hasznát valamelyik tulajdonságunknak, hol melyikkel nyerjük meg a kört, amelyben mozgunk.
A tiszteletreméltó Rohan bíbornok, hogy a XVI. Lajos neje, a szép Maria Antoinette kegyét megnyerje, egy udvari bálon félretéve mindennemű dekórumot, egyszer nekiindult, és úgy eljárta a királyné kedvenc táncát, a »sarabande«-ot, hogy egy muskétás hadnagy sem nagyobb animóval.
De különben is, a tánc nem kis szerepet játszott a világon, vagyis más szóval, a világ mindig bolond volt. Ott van a »térdszalag rendje«. Ha a kis köpcös Salisbury grófné nem táncol Eduárd királlyal azon a bizonyos estén, s ha kék harisnyakötője le nem csúszik a titokzatos lábikrákról, melyekre Eduárd király őfölsége is kíváncsi volt, és ha Eduárd király mintegy önkénytelenül föl nem emeli egy kissé, lehajlás közben, midőn a harisnya-szalag után nyúlt, a grófné gránátpiros szoknyáját, sohasem hangzott volna el a »Honny soit qui mal y pense« és sohasem lett volna Angliának olyan kevély rendjele.
Magammal is történt már egy csodálatos esemény megyei aljegyző koromban, amely egy »táncon« fordult meg. Főispánunk bátyja, gr. F... A., aki azelőtt kancellára volt Magyarországnak, s ki jelenleg képviselő, behívatott egyszer a főispán szobájába.
- Be van-e minden ajtó csukva süvíté szokott érdes hangján . Üljön le. Akar-e úr lenni?
A gróf örökké röviden beszélt, de ilyen kurtán egyszer sem. Epés, szatirikus mosollyal néztem rá, mintha azt akarnám tudtára adni, hogy én még nem csináltam mésaliance-ot, mint ő. Elértette.
- Úgy értem, akar-e gazdag ember lenni? Nagyon gazdag!
- Azt hiszem, kegyelmes úr, hogy akarok.
- Ön holnapután már házas ember lesz.
- Kit veszek el?
- Egy lengyel haszonbérlő leányát, Z. kiasszonyt. Még ma elutazik ön Bécsbe.
A szájam nyitva maradt.
- Engedelmet kérek kegyelmes úr, de sehogysem bírom megérteni, mikor, hol szeretett belém az a bizonyos kiasszony.
- Oh, oh nevetett a gróf -, milyen naiv ön! Az ön pofája nem jött itt számításba. Ez egy magasabb üzleti dolog. Az a leány sohasem látta önt. Én embert akarok önből faragni, s először megteszem gazdag emberré; de jól értse meg, nem az ön kedvéért, hanem a saját érdekemben.
- Igazán lekötelez kegyelmességed, ha világosabb lesz.
- Jól van hát, nyílt leszek, De számítok arra, hogy ön nemes ember.
A gróf csak arra nem számított, hogy valaha újságíró lesz belőlem.
- A dolog azon alapszik - mondá -, hogy Z. haszonbérlő egy üzletet akar kötni az állammal, a pályázat holnapután este lejár, s aki pályázni akar, magyar honpolgárnak kell lennie. Nos, érti ön már?
- Nem én.
- Országos balek ön! Az üzlet több millió forint körül forog, tehát nem lehet elszalasztani; holnapután délig meg kell az esküvőnek történni, ha törik, ha szakad. Ha az a leány az ön neje lesz, azonnal magyar honpolgárrá válik, s az köt üzletet az állammal, annak a nevében megy az ajánlat.
- A dolog elég kalandos volt. Azt mondtam a grófnak:
- Itt a kezem. Hánykor utazom?
- Hohó! Még valami föltétel is van.
- A vallás?
- Nem: a nyelv. Tud ön angolul?
- Nem.
A gróf összeráncolá homlokát.
- Ez nagy baj. Az ön leendő ipjának az a kívánata, hogy főleg angolul tudjon, mert Angliában kívánja vejét foglalkoztatni.
- Ez igazán nagy baj, mert én nem megyek Angliába a herkópáternek sem.
- Nos, ezen még segíthetünk. Az öreget lebeszélem; lehetőleg engedni fog, mert égető szüksége van egy magyar családtagra.
- Az ördögbe is, kegyelmes úr, most veszem észre, hogy én igen könnyen föl is sülhetek abban a kalandban. Hátha az én feleségem... apropó, szőke vagy barna?
- Quelle question! Ön igazán gyerekes... hát nem mindegy az, akármilyen?
- Igaz, mindegy... hát mondom, az lesz az országos blamázs, ha mikor én már elveszem, és az árenda meg lesz kötve, akkor fogja magát az a lengyel família és válópört indít ellenem.
- Az bizony meglehet. De mit árt az? Önnek akkor megmarad még egy elegáns juksz emléke, egy kellemes kis stikli.
- Helyesen. Elfogadom.
- Ohó! Még hátra van a leány föltétele. Tudja ön a mazurt táncolni?
- Nem én.
A gróf fölkelt, egy-kettőt ásított, végigment a szobán vagy háromszor. Azután megállott előttem.
- Igazán nem tudja ön a mazurt?
- Igazán.
- Ez esetben, legyen ön szíves, kérem, beküldeni a másodaljegyzőt: az talán tudja.
Fölkeltem, kimentem a szobából s igen sajnáltam, hogy én nem tudom a mazurt.